{1-545.} II. KÖNYV •
[A válságból kivezető út]

[1. A jobb- és baloldal vitája]

Nagy vita van a nyugat-európai baloldal és jobboldal között abban a kérdésben, hogy ki a felelős azért, hogy Európa ilyen messzire került az európai módszerektől, és ilyen mélyre süllyedt az elembertelenedés és a barbárság lejtőjén, és ki képes arra, hogy megállítsa ezen a lejtőn, hogy kihúzza és visszafelé irányítsa a süllyedésből. Ebben a vitában a baloldal aktívabb, logikusabb és harciasabb, a jobboldal hallgatagabb, empirikusabb, végsőleg azonban mégis magabiztosabb.

A baloldal szerint semmi kétség sincs abban, hogy Európa és a világ mai katasztrófáját végeredményben az az indulgencia okozta, amellyel az európai jobboldal – reakcionárius és kapitalista szempontokból kiindulva – a hitlerizmus felemelkedését nézte, tűrte és elősegítette. A jobboldal szerint pedig – mely szíve mélyén ma is mindenfajta forradalmat és diktatúrát, bármilyen színű legyen is, egyugyanazon rossz megnyilvánulásának tart – nem kétséges, hogy a forradalom és a forradalmi erőszak minden bajnak az oka. A baloldal vádlóan szokott rámutatni arra a tényre, hogy a Tradíció európai fellegvárai, melyek kifelé annyira szeretik hangsúlyozni, hogy szembeállanak a faj és az erőszak mítoszával, végeredményben a faj és az erőszak mítoszának némi nyomása alatt is aránylag érintetlen szervezetekkel és hatalmi állaggal fenn tudtak maradni, míg a baloldal erői a világ négy tája felé szétszórattak, és olyan üldözést szenvednek, amelynek kegyetlenségére talán igen, de szisztematikusságára nem volt még példa a világtörténelemben. A jobboldal ugyanerre {1-553.} a tényre mutat rá, azonban egészen más beállításban: azt vezeti le belőle, hogy szemben a baloldali és progresszív erők szétszóródásával, a Tradíció tényezői és szervezetei nagyobb és sikeresebb ellenállást tudnak kifejteni a faj és az erőszak mítoszával szemben, és meg tudnak vele szemben tartani egy szűkebb, szerényebb, de szilárdabb és belsőbb erődvonalat, mely mégis tud némi védelmet nyújtani a beléje menekültek számára, és komoly európai erőket át tud menteni a jövőnek.

Ez az egész vita terméketlenné és értelmetlenné válik abban a pillanatban, ha rájövünk arra, mi a fasizmus lényege és monstruozitása, s mi a helyzete a Tradíció és a forradalom viaskodásában. Mindenekelőtt szögezzük le azt, amit már egyszer mondottunk, hogy a reakcionárius és a forradalmár éles és engesztelhetetlen szembenállása a francia forradalom egyik káros lélektani mellékhajtása, csupán egyszerű elrajzolása a Tradíció és a Haladás örök kettősségének. Semmi kétség, hogy minden helyzetben vannak dolgok, melyek megérdemlik, hogy konzerváltassanak, és vannak dolgok, melyek megértek arra, hogy a haladás elsöpörje őket. Az emberi gondolkodás tökéletlensége folytán mindig fellép ebben a helyzetben a mindent megőrzés merevsége és a mindent megújítás fejetlensége, de valamennyire is egészséges és szerencsés közösségek ezen az ellentéten túl tudnak jutni. Az is természetes, hogy a konzerválás, a tradíció oldalán állanak a bevett módszerek, a haladás oldalán [pedig] az elán és a forradalom.

A fasizmus monstruózus és paradox volta abban áll, hogy lényegileg a tradíció oldalán helyezkedik el, és a benne felgyűlt érzelmek a múltnak mint megmerevített egésznek a féltéséből származnak. Tömegérzelemmé azáltal válik, hogy a haladás erői egy előkészítetlen vagy tapasztalatlan közösséget túl vehemensen és túl fejetlenül rohannak meg. Egészséges közösség a haladás harci riadójára úgy reagál, hogy számba veszi azokat az értékeket, amiket meg akar őrizni, és ennek megtétele után bátran odaengedi magát a haladás áradatának. Lélektanilag megzavart, beteg közösség ezzel szemben ugyanerre a helyzetre úgy {1-554.} reagál, hogy görcsös mozdulattal és [mint] globális egészbe kapaszkodik bele a múltba, ugyanakkor azonban az áradattal szemben nem mutat komoly lélektani ellenállóerőt.

A baloldal és jobboldal egész fenti vitájának a végső tartalma az, hogy mind a kettő a fasizmust tekinti ellenségnek, de az egyik azt hányja a szemére, hogy reakcionárius, a másik pedig azt, hogy forradalmár. Valójában sem az egyiket, sem a másikat nem kell a szemére hányni, hanem azt, hogy mind a kettő egyszerre. A tradíciónak az a dolga, hogy vigyázzon a konvenciókra és a módszerekre, a progressziónak az a dolga, hogy felbontsa és ha kell, forradalmasítsa a módszereket. Egy olyan mozgalom azonban, mely zászlajára írja az összes tradicionárius módszer felborítását, és mindezt a tradíció, a múlt, a hagyományozott értékek stb. védelmének a jegyében és a nevében, monstruózus dolog, és csupán közösségi neurózisok következtében szokott előállni. Nem az a baja a fasizmusnak, hogy reakcionárius, sem pedig az, hogy forradalmár, hanem az, hogy mind a kettő egyszerre. A baloldal és a jobboldal vitája tehát a mellébeszélők vitája. E vita eredményeinek igen kevés hasznos szerepük lehet az európai módszerek regenerálásában.

Helyenként párhuzamos ezzel a vitával, de végeredményben más kérdés körül forog az a vita, hogy az európai módszerek uralmának a helyreállításánál kit lehet és kit nem lehet szövetségesnek és erőtényezőnek tekinteni. Erre a kérdésre vonatkozóan van egy „emigráns” attitűd, és van egy „belföldi”, intern, a dolgokat belülről átélő és szenvedő attitűd. Az emigráns attitűdnek legfőbb gondja annak a számontartása, hogy ki mikor milyen hibát, vétket, „árulást” követett el, s legfőbb gondja, hogy az európai módszerek uralmának a helyreállítását csak azon az úton tudja elképzelni, ha az együttműködésből kizáródnak mindazok, akik nem mutattak a kezdet kezdetétől fogva egyenes vonalú és töretlen ellenállást azokkal a politikai fejleményekkel szemben, melyek végül is a fasizmus uralomra jutásához vezettek. Ezzel szemben az intern, belföldi attitűd elsősorban azt a pusztítást tartja számon, melyet az európai módszerek és az európai szellem {1-555.} terén a faj és az erőszak mítosza okozott, és úgy érzi, minden erőtényezőt, amely még őriz valamit Európából, össze kell fogni és fel kell sorakoztatni az európai módszerek helyreállítása érdekében, tekintet nélkül arra, hogy ezek a szervezetek és személyek az elmúlt idők politikai fejlődése során követtek-e el hibákat vagy nem.

Ez a vita helyenként párhuzamos a baloldal és a jobboldal vitájával, mert igen gyakran, bár nem kizárólagosan a baloldal képviseli az emigráns és intranzigens attitűdöt s a jobboldal a belföldi és megbocsátó attitűdöt, ami annál inkább érthető, mert rendesen neki van szüksége megbocsátásra.

A vita, mint minden „kiengesztelhetetlen” vita, lényegileg mellébeszélésből származik. E sorok írója, aki sem az ítélkezésre nem szerzett különösebb jogcímeket, sem megbocsátásra nincs szüksége, bevallja, hogy – már csak azért is, mert nem emigráns – az utóbbi, a belföldi attitűdöt érzi egészségesebbnek és emberformájúbbnak, realistábbnak és emberségesebbnek, azonban mind a kettővel szemben bizonyos óvatosságot és kautélákat ajánl. Ami az emigráns attitűdöt illeti, vigyáznunk kell arra, nehogy ebbe az attitűdbe a fordított hatalomkultusznak a jelenségei gyűljenek össze. Semmi kétség, hogy éles judíciumra vall, ha valaki az első pillanattól kezdve tisztán látta, hogy a nemzeti materializmus új világnézetei végsőleg sem a tradíció, sem a haladás vagy a szocializmus szempontjából nem fognak termékeny eredményekre vezetni. Ezt a felismerést azonban nem tulajdoníthatjuk különösebb éleslátásnak olyanoknál, akik első pillanattól kezdve ki voltak téve a nemzeti materializmus új világnézetei részéről a leghevesebb gyűlöletnek és a leghevesebb üldözésnek, mert az ő számukra – minden belátástól függetlenül – nem volt más lehetőség, mint kezdettől fogva „tisztán látni” e világnézetek pusztító következményeit. Ez viszont ma nem lehet érdem, legfeljebb szerencsétlenség.

Éppilyen óvatosság szükséges a másik oldalról a belföldi attitűddel, az eddig kooperálókkal szemben. Mint mondottam, a részleges kooperálás puszta ténye nem lehet feltétlen kizárási {1-556.} ok, mert azok a személyek, körök és szervezetek, amelyekre az európai módszerek uralmának helyreállítását bazírozni lehet, túlságosan meggyérültek és megszűkültek ahhoz, hogy Európa megengedhesse magának mindazoknak a kizárását a regenerálás munkájából, akik ezen vagy azon a részterületen kooperáltak. Nem a kooperálás puszta tényét kell számításba venni, hanem azt kell pontosan lemérni, hogy speciálisan azon a területen, ahol a kooperálás történt, jelentett-e ez közvetlen részvételt az európai módszerek megdöntésének a munkájában. Ha nem akarjuk a tisztességes kötelességteljesítőket kizárni és az opportunistákat prémiummal jutalmazni, akkor döntő jelentőségű, hogy a kooperálásnak ezt a mikéntjét tegyük mérlegre, és ezt tekintsük döntő szelekciós szempontnak, ne pedig azt, hogy bizonyos kritikus pillanatokban bizonyos politikai fordulatok előidézése érdekében ki milyen szolgálatokat tett vagy tesz. Minthogy azonban – könnyen érthető okokból – oktalanság volna minden szolgálatot elutasítani, a személyek szelekciója szerint szükség van egy egészen egzakt hármas tagolásra.

Az első csoportba tartoznak azok, akik aktíve és közvetlenül részt vettek [az európai módszerek megdöntésében]. A második csoportba tartoznak azok, akiknek a részvétele ha nem volt is közvetlen, de azért elég aktív volt ahhoz, hogy ennek emlékezete megmaradjon. A harmadik csoportba tartoznak azok, akiknek részvétele kizárólag meghatározott körre és meghatározott területre korlátozódott, amely ezen a körön és ezen a területen belül a szabályszerű kötelességteljesítés formájában történt; akiknek tehát nemcsak a szolgálatait kell elfogadni átmenetileg, hanem személyes súlyukat, különféle területen való tapasztalataikat a regenerálás munkája érdekében mind szélesebb körben gyümölcsöztetni kell. Döntő jelentőségű ezeknek a disztinkcióknak a megtétele és főleg az, hogy minél határozottabb és kétségtelenebb ítélet mondja ki azt, hogy ki kerül a harmadik csoportba, és aki egyszer a harmadik csoportba került, azzal szemben a további számonkérés és felhánytorgatás el legyen vágva. Ha ez nem történik meg teljes határozottsággal, annak az lesz a súlyos {1-557.} következménye, hogy egyrészt a regenerálódás munkája szempontjából értékes segítőerők vesznek kárba, másrészt pedig állandóvá és újból elölről kezdődővé lesz az erkölcsi vésztörvényszéktartás szelleme, amelynek a színe előtt senki sem lesz elég makulátlan mindaddig, míg végül csupán a fordított politikai szellem marad a porondon.

[2. Az európai politikai és társadalmi erőtényezők]

Ezek után itt az ideje, hogy seregszemlét tartsunk azok felett a társadalmi tényezők és erőcsoportok felett, amelyeket az európai módszerek uralmának helyreállítási munkájában számításba lehet és kell venni. Ezek az erőtényezők különféle arányban és különböző erővel vannak meg a különböző országokban, közülük egyesek egyes helyeken teljesen hiányoznak, illetve maguk is korrumpálódtak, úgyhogy a regenerálás munkájában nem lehet rájuk számítani. Ez ténykérdés – az alábbiakban főleg a szempontokat akarom kiemelni.

Ezek a tényezők végeredményben háromféle jellegűek: konzervatívok, progresszívek vagy statikusak. Konzervatív tényezőként kettőt veszünk számításba: az egyházakat és a hadsereget, progresszív tényezőként egyet: a szervezett munkásságot, és statikus tényezőként ismét kettőt: a bürokráciát és a parasztságot. Külön meg fogjuk indokolni, miért nem vesszük számba a konzervatív tényezők között az arisztokráciát és a kapitalizmust s a progresszív tényezők között a szabadelvű intelligenciát.

Az egyházak fegyvertársi szerepével szemben sok oldalról emelnek igen komoly kifogásokat. A limine elutasítják az egyházak részvételét azok, akik úgy érzik, hogy az egyházak olyan teológiai és dogmatikai álláspontokhoz vannak kötve, amelyek önmagukban ellentétben vannak a szabadság és a humanitás felé való haladással. Ez az álláspont ma is fenntartja azt a naiv optimizmust, {1-558.} mellyel a századforduló nézett a humanitás és a tudomány vallásának jegyében a jövőbe, ez a beállítás azonban ma kizárólag azokra az országokra korlátozódik, amelyek nem tapasztalták meg saját bőrükön a humanitás és a tudomány erkölcsformáló és társadalomformáló erőinek a gyászos törékenységét. Akik ezt megtapasztalták a saját környezetükben és a saját bőrükön, azok megtapasztalták azt is, hogy döntő pillanatban egy szűkebb, de hatékonyabb és szívósabb ellenállási felületet jelentenek a történeti egyházak szervezetei, és döntő pillanatban egy kevésbé progresszív és kevésbé szabadgondolkodó, de ennek fejében gyökeresebb és megbízhatóbb közösségi érzelem a keresztény caritas, mint annak szekularizált mása, a felvilágosult testvériség.

Az egyházak részvételével szemben fellépő kifogásolók második csoportja kevésbé naiv, kevésbé racionalista és kevésbé optimista. Nem a teológiai és dogmatikai alapvetést kifogásolja, sőt tisztában van azzal, hogy ez az alapvetés ha nem is minden részletében, de egészében szervesen összefügg azokkal a közösségi és morális erőkkel, amelyeket a történelmi vallások szervezetei felmutatnak. Kifogásai nem annyira az egyházak mint olyanok ellen, hanem inkább a konkrét esetben számba jövő kontinentális európai egyházak ellen irányulnak, és azt a vádat emeli velük szemben, hogy túlságosan is sok hatalmi eszköz birtokában éltek a legutóbbi időkig, túlságosan szoros kapcsolatban éltek a politikai hatalommal és a társadalom betáblázott politikai és gazdasági érdekeivel, sőt sok helyen közvetlenül maguk is betáblázott gazdasági érdekek megkötő hálójába kerültek; ennek következtében elmulasztották, hogy elvi tiltakozásokon túlmenően komoly harcra induljanak a faj és erőszak ama mítoszával szemben, melyet az általuk túlontúl tisztelt államhatalom magáévá tett, s igazi effektív ellenállásba csak akkor kezdtek, amikor az erőszak nemcsak erkölcsi elveiket, hanem konkrét szervezeteiket is kezdte megtámadni.

Ez a vád legnagyobb részében igaz. Igaz, de legnagyobb részében már nem aktuális. Semmi kétség, hogy ha a kontinentális {1-559.} egyházak túlnyomó részben ma is ilyen pozíciót foglalnak el, akkor közreműködésük ha nem is értéktelen, de legalábbis kétes értékű. Valóban úgy van, hogy az ilyen egyházaknak a közreműködését, mint általában minden betáblázott érdekszervezet közreműködését, csak igen szűk és pontosan meghatárolt körben lehet igénybe venni.

Teljes értékű társakként csupán azok az egyházi szervezetek jönnek számításba, melyek a szenvedések tüzében már megtisztultak, vagy megtisztulásnak indultak, és megtapasztalták, milyen spirituális gazdagodást és közösségi megerősödést jelent a hatalmi eszközök elvesztése, az azokról való lemondás és a testi üldöztetés állapota. Ilyenek a francia katolikus egyház, az összes német egyház, az összes közvetlenül megszállott ország egyházai és bizonyos értelemben maga a pápaság is. Azt mondhatjuk tehát, hogy ma a kontinentális Európa egyházainak nagyobb részére lehet és kell [is] számítani. Semmi kétség, hogy bizonyos erőviszonyok megváltozása után ismét jelentkezni fognak azok a tényezők, melyek ezeket az egyházakat bizonyos betáblázott érdekviszonyok hálóiba igyekeznek szorítani. Egy ilyen fejlődéssel szemben ma már ott állanak döntő, elfelejthetetlen és kitörölhetetlen történelmi tapasztalatok és élmények, s számítani lehet rá, hogy ami még esedékes az egyházi szervezetek betáblázott érdekviszonyai elleni harcból, az nem az állam és az egyház, a társadalom és az egyház vagy a tudomány és az egyház harcának a formájában fog lezajlani, hanem magukon az egyházakon belül.

Kétségtelenül feltűnőnek és gyanúsnak látszhat, ha az európai módszerek uralmának a helyreállítási munkájában valaki a hadsereget számításba akarja venni. Közhely, hogy a jelenlegi krízis kiváltásában a háborús szellemnek döntő része volt, és köztudomású, hogy a hadsereg a legdemokratikusabb országban is militaristább a társadalom többi részénél. De ezen túlmenően is köztudomású, hogy éppen azon a területen, ahol a regenerálás munkája a legnehezebb és a legkritikusabb, vagyis Közép- és Kelet-Európa területén, a hadseregek közelről és bizonyos világnézeti {1-560.} súllyal is részt vettek a háborús szellem kialakításában: közfelfogás szerint a porosz militarizmus szelleme, mely a hitlerizmus szellemi előzményének és szülőjének számít, a porosz hadseregben rezideált, és köztudomású az is, hogy a kelet-európai kis népek szűk és agresszív nacionalizmusa milyen támasszal bírt az itteni, többé-kevésbé újonnan alakult hadseregekben.

Mindenesetre előre kell bocsátanom, hogy itt is, mint az egyházak esetében és mint minden számba vehető társadalmi erőtényező esetében, országonként ténykérdés, hogy a hadsereg és annak szelleme az európai módszerek uralmának helyreállítási munkájában számba vehető szövetséges-e vagy sem. Egy helyzetben már bebizonyult, hogy az, és az alábbi gondolatmenetnek tulajdonképpen az a legfőbb kérdése, hogy a másik esetben is az-e.

Kifejtettük már, hogy értelmetlen dolog a militarizmust általában a hadseregbe lokalizálni, mert a militarizmus az esetek túlnyomó részében a társadalom kóros állapota, és nem a hadseregé.

Az, hogy az európai módszerek uralmának a helyreállításánál a hadsereg számba vehető társadalmi, szervezeti tényező-e vagy sem, elsősorban azon múlik, hogy a szóban lévő hadsereg hordozója-e a katonaság európai tradícióinak. Nem a hadsereg és nem a katona, amit segítőtársként számításba lehet venni, hanem annak egy különleges európai fajtája. Amikor a hadseregben megtestesült háborús és militarista szellem ellen panaszkodunk, akkor elfelejtjük, hogy a katonának az a fogalma, amit Európában megszoktunk, amelynek egyáltalán szelleme van, micsoda hallatlan civilizációs vívmány a „verekedő ember”-nek, a „zsoldos”-nak azzal a fajtájával szemben, amelyet a világ túlnyomó többsége a katona kizárólagos megjelenési formájának ismer. Az, hogy Európában a katona nem ez, vagy legalábbis nem csak ez, egy különleges civilizációs vívmány, amely végsőleg a keresztény lovagi ideálra megy vissza, bár azon sem csodálkoznék, ha kiderülne, hogy a római legionárius is részt vesz egy bizonyos hányad erejéig ennek a hivatási ideálnak a kialakításában. A keresztény {1-561.} lovag ideáljában természetesen nemcsak a kereszténység vesz részt, hanem a lovagság is, vagyis születési szelekción alapuló, arisztokratikus erkölcsi és becsületkódexet ismerő, különleges nevelésű emberfajtának az ideálja is. Ilyen társadalmi fejlődés megjelent nem egy helyen Európán kívül is, de különleges keresztény kiindulási fejlődés az, amely a hadseregből magából szisztematikusan és folytonosan a háború korlátozásának és civilizálásának az eszközét csinálta, és amely a lovagság szűk és szakszerű erkölcsi tudatának olyan tartalmat adott, mely megengedte a katonai ideálnak teljes demokratikus és népi szélességben való kiterjesztését.

Az, hogy egy konkrét hadsereg örököse és hordozója-e ezeknek a hagyományoknak, hogy sorai mennyire lazultak meg az erőszak mítoszának a hatására, az minden esetben külön eldöntendő ténykérdés. Amit itt leszögezni fontosnak tartok, az az, hogy a német hadsereget nem lehet úgy tekinteni, mint amely ettől az ideáltól teljességgel elszakadt volna. Mondottam már, hogy a porosz militarizmus szellemének a német hadseregbe való lokalizálása hamis és félrevezető beállítás; egy országot nem az tesz militaristává, hogy hadserege hogyan gondolkodik a háborúról, hanem az, hogy társadalma hogyan gondolkodik a hadseregről. 1871-ig a legkisebb kétség sem fért ahhoz, hogy a különböző német államok hadseregei – mindenekelőtt az osztrák, de ugyanakkor a porosz is – részesei és hordozói a katona európai ideáljának. 1871 előtt ha ezt a kérdést bárhol felvetettük volna, a válasz kétségtelenül az lett volna, hogy ettől az ideáltól a nyugat-európai országok között legmesszebb a napóleoni hadsereg távolodott el azzal a szokásával, hogy sarcokkal és rekvirálással élelmezte magát, és a megszállott országok politikai életébe beleavatkozott. Ami 1871-től kezdve a német hadsereget mindinkább gyűlöltté tette Európában, az alig hiszem, hogy a német tisztikar vagy akár a porosz tisztikar tradícióiban gyökerezne, hanem sokkal inkább a hadsereg kereteibe az általános védkötelezettség folytán beleömlött német társadalom homályos elégtétel-kereső indulataiból, a napóleoni időkből származó {1-562.} francia Erbfeind komplexumából s a német politikai fejlődés és a német egység nagy zsákutcájának kompenzációjaképpen létrejött öndokumentálásból és hatalomkultuszból. Abban az arányban, amint ezek az indulatok a német társadalmat elöntötték, erősebben szelektálódott a német hadseregben egy bizonyos csoport, mely a társadalomnak ezekkel a kóros tüneteivel szemben idegenül és ellenségesen állott szemben. Ezt a szembenállást nem kell különösebben szervezettnek, tudatosnak vagy egységesnek elképzelnünk: táplálkozott ez részben keresztény, részben arisztokratikus, részben porosz és – last but not least – progresszív tényezőkből is; lényeges azonban az, hogy minden vonalon európai tényezőkből táplálkozott. Ez a tényező ma is megvan. A hitlerizmus nem számolhatott le teljesen vele, mert bármennyire igyekezett is gleichschaltolni a hadsereget, szüksége volt reá. Semmi kétségem nincs benne, hogy az erőszak kultusza, mely a német társadalom valamennyire is befolyásolható és alakítható részeibe és évjárataiba a propaganda és a nevelés minden eszközével belesulykolódott, nem maradt hatás nélkül a német hadseregre, és ez a hatás megmutatkozott a hadviselés és a megszállás különféle módszereiben, különösen keleten, ahol a németek kevésbé ügyeltek a maguk európai presztízsére. Bármilyen messze és bármilyen szörnyű eredményekre vezetett is az erőszak kultusza mindebben, az bizonyosra vehető, hogy a német hadsereg európai tényezői nem vesztek oda teljesen. Ennek bizonyságára csak gyér konkrétumaink vannak, melyek megfelelően kiértékelve sokat mondanak.

Ezekkel a tényekkel kell mérni a német hadseregben számba vehető európai tényezőket, nem pedig azzal, hogy a német hadsereg fejei fognak-e és képesek-e a mostani rendszer ellen puccsot vagy palotaforradalmat szervezni vagy végrehajtani. Lehet, hogy tudnak, lehet, hogy nem tudnak, lehet, hogy fognak, lehet, hogy nem fognak, mindez azonban nem attól függ, hogy mennyi európai szellem él bennük, hanem kizárólag attól, hogy milyen időpontban fogja őket maradéktalanul elfogni a háború diplomáciai és katonai kilátástalanságának a biztos tudata.204 Az európai {1-563.} erők seregszemléjénél most nem ez a lehetőség a lényeges, hanem az, hogy az európai módszerek regenerálásánál lehet-e számítani a fegyelemnek és korrektségnek, a tekintélynek és emberségnek arra a szintézisére, amelyet Európában a katonai ideál jelentett, s melynek döntő szerepe lehet egy olyan összeomlott világnak az újjáépítésében, amely hosszú ideje elszokott attól, hogy személyes tekintélyek nélkül és személyes uralom nélkül éljen, amelynek tehát döntően szüksége van a tekintélynek oly formáira, melyek személyesek ugyan, de spiritualizálhatók.

Ebből természetesen magától értetődően következik az is, hogy ha az európai módszerek uralmának a regenerálásánál a hadseregről beszélünk, ez alatt nem az általános védkötelezettségen alapuló tömeg- és néphadsereget értjük, hanem a hivatásos tisztikart. Hogy egy konkrét hadsereg ebben a munkában mennyire jöhet számításba, azt minden egyes hadsereg szellemének és személyi állagának a konkrét lemérésével lehet csak eldönteni. Bármennyire szembefordult is Németország az európai fejlődéssel, azt hiszem, hogy ebben a tekintetben még ma is áll az európai kultúrfejlődés régi elhelyezkedése, az tudniillik, hogy az európai kultúra tradíciói és gyökeressége nyugattól kelet felé csökkennek. Körülbelül ez az, amit messziről és nagyjából mondani vagy sejteni lehet arról, hogy az európai módszerek helyreállítási munkájában Németország és a kelet-európai kis országok hadseregének tisztikarait milyen mértékben lehet európai erőkként számba venni.

Felelnünk kell most arra, hogy az európai erők között miért nem vettük számításba az arisztokráciát. (Nem vettük fel külön kérdésként a monarchia kérdését, mert úgyis sor kerül rá az európai tényezők helyreállításával kapcsolatban, az állam- és kormányformák fejezetében.) Nem vettük számításba az arisztokráciát azért, mert bár személyes összeállításban nagyobbrészt európai erőket képvisel, de mint összefüggő társadalmi szervezeti tényező, Európa legtöbb országában szétszóródott, és elvegyült a társadalom egyéb szervezeti csoportjai között. Azokban {1-564.} az országokban, ahol ma is nemcsak társasági összefüggést, hanem masszív társadalmi szervezeti tényezőt jelent, vagyis Kelet-Németországban, Lengyelországban és Magyarországon, ott oly mértékben jelent egyúttal betáblázott társadalmi érdekszervezetet, hogy az európai módszerek regenerálásának a munkájában csakis teljességgel korlátozott és határozottan körülírt szerepben vehető számításba. Az arisztokrácia ugyanis ott, ahol összefüggő és masszív társadalmi szervezeti tényező, kizárólag nagy latifundiumok tulajdonosi mivoltán keresztül az. Ezek pedig az európai módszerek uralma szempontjából túlnyomó részben nem pozitív, hanem negatív tényezők. Az arisztokrácia tehát az európai módszerek uralmának a helyreállítása szempontjából csakis két ponton jöhet számításba: egyrészt ott, ahol a nagybirtok modern kapitalista nagyüzemmé vált, amely a környék életnívójára és termelőképességére erősítő hatással van, másrészt ott, ahol a birtok nem haladja meg a szerény középbirtok méreteit, és egy bizonyos meghatározott körben patriarkális vezető szerepet visz. Az első lehetőség példáit a szóban lévő országokban az ujjunkon meg lehet számolni, a második lehetőség pedig ha nem nélkülöz is bizonyos szimpatikus vonásokat, az európai fejlődés vonalával szemben teljességgel szűkülő- és megszűnőfélben van. Az arisztokráciának mint különálló hasznos európai tényezőnek a számbavétele tehát nemcsak felesleges, hanem veszedelmes is.

Hasonló meggondolások indokolják azt, hogy a kapitalizmust se vegyük számításba az európai módszerek uralmának a helyreállítási munkájában. Nem vehetjük számításba azért, mert a kapitalizmus mutatja a legvilágosabb példáját annak a deformáló hatásnak, amellyel megmerevedett és betáblázott érdekviszonyok a közvetlen emberi viszonylatokra és állásfoglalásokra bírnak. Minthogy a kapitalizmus bizonyos szervezeteire az európai újjáépítés bizonyos meghatározott feladatait kétségkívül rá kell bízni, minthogy a kapitalizmus ott, ahol a beléje épített érdekek nem érvényesülnek zavaróan – bár ez a tér vajmi szűk –, az európai módszerek szempontjából van bizonyos pozitív jelentősége, {1-565.} itt is azt kell mondanunk, hogy bizonyos szorosan körülhatárolt területen munkáját igénybe kell venni, és erőit számításba kell venni, azonban az európai jellegű társadalmi erőtényezőknek abban a politikai koalíciójában, amelyre az európai regenerálódás vezetésének munkáját országonként rá kell bízni, a kapitalizmus szerepét a lehető legkisebbre kell szorítani.

Az európai módszerek helyreállításának munkájában számba vehető egyetlen komoly progresszív tényező a szervezett munkásság. Nem kell sokat beszélnünk ennek a tényezőnek a szerepéről, az értékeiről és jövőbeli feladatairól. Egyetlen olyan tényező ez, mely a tömegek síkján jelent valamit az elvadulásnak azokkal a folyamataival szemben, melyek éppen a tömegeket érintették a legnagyobb mértékben. A szakszervezetek voltak a munkásság felemelkedésének, politikai nevelődésének és Európa közösségi hagyományaiba való belenövekedésének a legfontosabb iskolái.

Kétségtelenül nagy tehertétele a szervezett munkásság európai feladatvállalásának az osztályharc hagyománya. Mai szemléletünkben rettenetesen szűk és katasztrofálisan értékpazarló a társadalmi fejlődésnek az a felfogása, mely a társadalom tagjainak a haladás szempontjából való értékelésénél masszívan, statikusan, teljesen anyagszerűen, térbelileg kizáró módon álló osztályokkal dolgozik, nem pedig emberi viszonylatokkal, funkciókkal és kulcshelyzetekkel. Mai felfogás szerint a társadalmi haladás kiharcolása nehezen történhetik osztályoknak naivul elképzelt és mereven felsorakoztatott csatarendjei formájában, hanem sokkal inkább a szervezeti elvek, a reájuk vonatkozó közvélemény megváltoztatásával és ennek következtében bizonyos kulcspozíciók átrendezésével. Ami pedig az osztályérdekek hasonlóképpen merev elgondolását jelenti, ma nagyon jól tudjuk azt, hogy az embereknek nem annyira érdekeik vannak, mint inkább érdekeikre vonatkozó tévképzeteik, s ezeket sem mindig osztályszempontok határozzák meg, s [hogy] az érdekeknek a társadalmi haladásra való bénító hatása nem annyira a masszív és egységes osztályérdek formájában nyilatkozik meg, hanem {1-566.} inkább a társadalom műhelyében elfoglalt pozíciók közötti viszonylatok olyanfajta megmerevedésével és intézményes megkeményedésével, amelyen az emberi viszonylatok közvetlensége immár nem képes áttörni, amelyeket ma a „betáblázott érdekek” kifejezéssel szoktak leggyakrabban megjelölni. Azt is tudjuk, hogy az ilyen betáblázott érdekviszonyok lényege nem abban áll, hogy a bennük részt vevő embereket teljességgel deformálják, s maradéktalanul ördögi gonosz elnyomókat és fogvicsorgató lázadókat alakítanak ki [belőlük], hanem sokkal inkább abban, hogy a közvetlenség és az emberiesség termékeny energiáit kölcsönösen lekötik és megbénítják. A hangsúly tehát nem a gonosz emberek kiirtásán, hanem a termékeny energiák felszabadításán kell hogy legyen.

Mindez az osztályérdek és az osztályharc régi fogalmainak a radikális újrafogalmazását kívánja meg, ami egyáltalán nem azt jelenti, hogy a szervezett munkásságnak a jövőben kevésbé harcosnak, kevésbé elszántnak és kevésbé bátornak kell lennie, nem azt jelenti, hogy olcsó kompromisszumokra, a lényeget elkenő félmegoldásokra és alamizsnaszerű szociális olajcseppekre kaphatóvá kell válnia, hanem azt, hogy a társadalmi fejlődés lélektani föltételeire és tényezőire vonatkozóan tisztább felfogással kell eltelnie. E pillanatban ez a tisztulási folyamat az elvek síkján a kontinentális Európában csak igen kis mértékben haladt előre, annál nagyobbat haladt azonban a konkrét élmények és tapasztalatok útján. A faj és erőszak mítoszával és a munkásszabadságok elnyomásával szemben folytatott harcában a kontinentális Európa szervezett munkássága olyanokat talált a maga oldalán szövetségesként, vagy legalábbis olyanokkal találta magát több-kevesebb mértékben érdekközösségben, akiknek az osztályharc előírt sémái szerint teljes szívvel és lélekkel a szemben lévő oldalon kellett volna állniok. Ez gyakorlatilag arra vezetett, hogy a szocialista munkásság harci jelszavainak a fegyvertárában teljességgel megváltozott az olyanféle szavaknak és tényezőknek a jelentősége, amilyenek a vallás, az egyházak, a nemzet, a nemzeti szabadság, a nemzeti függetlenség, a demokrácia, az intelligencia {1-567.} stb. stb. a helye és a jelentése. A harci jelszavaknak és a harci frazeológiának erre a változására nézve természetesen antibolsevisták és ortodox marxisták versengve igyekeznek bennünket meggyőzni arra nézve, hogy mindez csak taktika. Ez a beállítás azonban jellegzetes tünete annak a gyermekes taktikomániákus világképnek, amely azt képzeli, hogy nagy társadalmi és politikai mozgalmak irányító jelszavait taktikából lehet változtatni és variálni. Hogy ez mennyire nem így van, azt a szemünk előtt demonstrálja a nemzetiszocializmus hasonlóképpen taktikomániától fertőzött eszmei alapzatának összeomlása. Hiába biztosítanak bennünket versengve egyrészt az antibolsevisták, másrészt az ortodox marxizmus és a forradalmi taktika ortodox dogmáinak az őrei, hogy az európai szocialista munkásság harci jelszavainak ez a megváltozása csupán taktika. Lehet, hogy bizonyos részben taktika, s lehet, hogy ha a harcnak mai formái tárgytalanokká válnak, akkor bizonyos pontokon erős lökéssel igyekszik majd visszalendülni a harcos szocializmus a régi harci helyzetekhez. Ez a visszalendülés azonban nem lesz és nem lehet tartós. Nem lehet annak a hatását egyik napról a másikra eltörölni, hogy egy döntő és történelmileg hosszú időre emlékezetes harcban mind a konkrét harci élmények, mind pedig a hangoztatott harci kiáltások annyira nem egyeztek a marxi ortodoxia dogmáival.

Ha azonban ez így van, és a szervezett munkásság politikai elhelyezkedésén ez meg fog látszani, akkor ez nem lehet bizonyos kihatással arra a cezúrára sem, amely az első világháború utáni időben kirajzolódott a szociáldemokrácia és a kommunizmus között. Nem véletlen, hogy azok a szellemi irányítók, akik ma döntően számba jöhetnek a szocializmus jövendő útja szempontjából, sem a szociáldemokrácia, sem a kommunizmus kialakult sémáiba nem illenek bele, hanem valamiképpen szabadon úsznak a kettő között vagy a kettő felett. Szociáldemokraták és kommunisták az első világháború utáni időben kezdtek nem egy eszme megszállottjai, hanem egy meghatározott és groteszkül részletekben kiépített taktikának a rabjai [lenni]. Ilyen módon valóságos antiszelekciót fejtettek ki, mert gyűjtőivé váltak egyik {1-568.} részről a „mindent fokozatosan és mindent szőrmentiben” jelszavú embereknek, másrészt a „mindent összeesküdve és mindent forradalommal” jelszavúaknak. Lassan-lassan többet foglalkoztak egymással, mint a többi társadalommal és a jövővel.

A kommunizmus két lényeges elemből tevődik össze, melyek nem tartoznak szervesen össze: az egyik az, hogy százszázalékos szocializmus, a másik az, hogy százszázalékos forradalmi taktika. A forradalmi taktika pedig nem más, mint racionalizált leszármazója a 19. század eleji forradalmi romantikának, s e minőségében egyike a francia forradalom kevésbé szerencsés melléktermékeinek. A forradalmi romantikának vajmi kevés része lehet a kontinentális Európa újjáépítésében, mert a kontinentális Európa olyan rettenetes adagot kapott hamis romantikából, a dinamika, az erő, az örökös mozgás, a folytonos változás, a negyedszázadonként változó korszellem, az öncélú mozgás és a folytonos változás megőrjítő filozófiájából és gyakorlatából, hogy ezen a téren hosszú időn keresztül nagy-nagy kíméletre van szüksége, hogy lassan meg tudjon gyógyulni, és ismét kinyíljon a szeme bizonyos örök értékek állandóságának a meglátására, s a dialektikus kilengések őrjítő egymásutánja helyett és mögött megérezze az egyenes vonalú fejlődés hatalmasan és biztosan hömpölygő áradatát.

Meg kell most még magyaráznunk, miért nem vesszük számításba külön progresszív erőtényezőként a szabad és szabadelvű intelligenciát. Azért nem, mert ez mint összefüggő szervezeti realitása a társadalomnak, mely képes részt venni egy politikai koalícióban, egyszerűen nem létezik. Soha nem is létezett túlságosan, de a kontinentális Európában teljességgel megsemmisült. Természetesen léteznek a szabad intelligencia egyedei és foglalkozási ágai, s úgy helyezkednek el és úgy védekeznek, ahogy éppen tudnak. Természetesen ezeknek az egyedeknek a közreműködése a lehető legnagyobb mértékben fontos és kívánatos az európai módszerek helyreállítási munkájában. De mint egész, semmilyen vonatkozásban nem társadalmi szervezeti és erőtényező. A szabad intelligencia az európai kulturális, politikai és {1-569.} társadalmi fejlődés legérzékenyebb és legszebb virága; olyankor azonban, amikor évezredes fák dőltek ki, és azoknak a helyreállítása az első gond, nem érdemes sokat beszélni arról, hogy majd később, ha az egész termőtalaj ismét életre zsendül, milyen fontos szerepe lesz a lombok oxigénjének és a virágok illatának.

Statikus erőtényezőként az európai módszerek helyreállításának munkája számára kettőt vettünk számításba: a bürokráciát és a parasztságot. Sorolhattuk volna mind a kettőt a konzervatív tényezők közé is. Kétségtelenül: természetüknél fogva konzervatív tényezők. Azonban nem abban az értelemben, hogy bizonyos örök értékeket a harcra készség tudatosságával őriznének, hanem egyszerűen azért konzervatívak, mert úgy őriznek bizonyos értékeket, hogy ezenközben bizonyos passzív nehézkedési erőt mutat[nak]. Az európai erőknek abban a koalíciójában tehát, mely hivatva van az európai módszerek uralmának a helyreállítását vezetni, nyilván az egyházak, a hadsereg és a szervezett munkásság koalíciójának kell elsősorban a politikailag tudatos és aktív elemet képviselnie, a bürokrácia pedig inkább alsóbb fokon végrehajtó szerepet, a parasztság pedig inkább csak hátvédszerepet igényelhet magának. Lesznek azonban helyzetek, ahol az egyházakra és a hadseregre csak korlátozott mértékben lehet számítani, s ebben az arányban kell hogy előtérbe lépjen a bürokrácia és a parasztság szerepe, mert a szervezett munkásság bármennyire imponálóan hisz is abban, hogy reá van a jövő vetve, bizonyos ellensúly nélkül mégiscsak könnyen belecsusszan az osztályharc és a forradalmi taktika mítoszába, ami a mai kritikus helyzetben az európai módszerek végleges halálát jelentené.

A bürokrácia európai tényező azért és annyiban, mert és amennyiben az ügyintézésnek, az igazgatásnak és az emberi viszonylatok kiformálásának bizonyos történetileg kialakult, keresztény klerikus megalapozású, technikailag elmélyedt és hivatássá kifinomodott tradícióját őrzi. E pillanatban ne gondoljunk a bürokratizmus kinövéseire, mert a világnak a mai helyzetben ennél sokkal lényegesebb és pusztítóbb veszedelmekkel kell {1-570.} megküzdenie. A hatalom, az erőszak és a siker kultusza a bürokrácia világában elsősorban az efficiencia, a hatékonyság bálványa formájában jelenik meg. Bármennyire nélkülözhetetlen is a modern eltömegesedett igazgatás világában az eredményesség biztosítása, az eredményesség kizárólagos kultusza a szabadság és a kultúra pusztulásával jár, éppen ezért a jó bürokrácia ösztönösen – de ha baj van, tudatosan is – ellenáll az eredményesség kizárólagos kultuszának. Még inkább ellenáll mindenfajtájú világnézetnek, és különösen ellenáll a közösségi materializmus205 pusztító utilitarizmusának, minthogy ez a bürokráciának mint értékőrző technikának, kultúrának és metódusnak a teljes elpusztítását jelenti. Mindez az ellenállás természetesen nem tévesztendő össze – éppen azért, mert nagyon könnyen összetéveszthető – azzal a tehetetlenségi nyomatékkal, amit a bürokrácia bornírtsága és fantáziátlansága a haladással szembe tud szegezni.

Ebből a szempontból nézve a bürokráciát, világos, hogy minden egyes esetben, minden egyes országban és a bürokrácia minden egyes ágában konkrétan mérlegelendő ténykérdés az, hogy a bürokráciát számba lehet-e venni mint az európai erőtényezők koalíciójának az aktív és használható tagját. Ezt pedig esetről esetre az dönti el, hogy a bürokráciának a szóban lévő ága, intézménycsoportja vagy személyzeti csoportja mutatott-e tudatos vagy ösztönös ellenállást az európai szellemet megtámadó mítoszokkal, világnézeti jelszavakkal, közösségi és nemzeti materializmussal és az eredményesség kizárólagos kultuszával szemben. Ezt nem az dönti el, hogy adott esetben vállalt-e vértanúságot a hatalommal szemben az engedelmesség megtagadásával. Aki ilyet tett, az már nem bürokrata, hanem több, de azt is mondhatjuk, bizonyos részben kevesebb is annál. A bürokrata jellegzetes vértanúsága éppen úgy aprópénzre váltott és technikai részletekben eloszló vértanúság, mint ahogy egész munkája és az abban rejlő kultúra is aprópénzre váltott és apró részletekre eloszló kultúra. Vértanúsága többletmunkában, felsőbb kegyek elvesztésében, előmeneteli mellőztetésben és hasonló {1-571.} tragikomikusan hősi dolgokban nyilvánul meg. Ellenállásának kérdését nem az adja, hogy beáll a hatalom ellen küzdők táborába, hanem az, hogy bármilyen brutálisak, türelmetlenek vagy zavarosak is a hatalom rendelkezései, azt a végrehajtás során első pillanattól kezdve igyekszik újból kalkulálhatóvá, rendezetté, az egyéni és emberi árnyalatokat figyelembevevőbbé és a lehetőség határain belül biztonságossá tenni. Esetről esetre mérlegelendő ténykérdés tehát, hogy a bürokráciának egyik vagy másik ága, csoportja vagy szervezete megtette-e [ezt] vagy sem, mert van bőven példa a bürokrácia közönyös passzivitására, sőt arra is, hogy az egyedül üdvözítő világnézet vagy az eredményesség nevében a bürokrácia ráduplázott a hatalom brutalitására, türelmetlenségére vagy zűrzavarosságára.

A parasztság az összes erőtényező között a legstatikusabb és a legpasszívabb. Tulajdonképpen csak ott jön számításba mint külön erőtényező, ahol még egyáltalán létezik, vagyis ott, ahol nemcsak egyszerű földművelő-foglalkozás, hanem ezen túlmenően egy különlegesen zárt és leszűkített [életforma], de ugyanakkor az emberi egészségnek egy bizonyos tartalékát képviseli. Ahol a modern fejlődés a parasztságnak ezt a feudális elzártságát megszüntette, ott tulajdonképpen a parasztságról mint külön erőtényezőről nehéz beszélni, mert beilleszkedik a polgárság vagy a munkásság soraiba. Mindamellett a parasztság itt is a mértéktartásnak és az emberi egészségnek egy bizonyos színét jelenti. Igazán számba veendő erőtényező azonban nem Német- vagy Olaszországban, hanem a kelet-európai kis országokban, ahol sokféle zsákutcába futott, de újjászületésre és regenerálódásra kész parasztmozgalmak léteztek és léteznek; itt ugyanis a modern fejlődés hirtelen és nagy erővel vetette fel a parasztság számára a megmozdulás, a zárt, szűk életformából való kilépés és a politikai érdekképviselet szükségességét, ugyanakkor még elevenen és érezhetően érvényesülnek a paraszti életforma bizonyos kultúrértékei és a [parasztok] magatartásában megmutatkozó emberi egészség.

Számot kell végül adnunk arról, hogy miért nem vesszük {1-572.} számba európai erőtényezőként a városi iparűző és kereskedő polgárságot. Nem vesszük először azért, mert ez a réteg Közép- és Kelet-Európában, főleg Kelet-Európában sohasem volt olyan erős, mint Nyugat-Európában. De ha Németországban és Olaszországban volt is erős, gyökeres és tudatos városi polgárság, éppen ez a réteg volt az – legalábbis ami Németországot illeti –, amely az értelmiségi osztály mellett leginkább áldozatul esett annak a szellemi, erkölcsi és életvitelbeli zűrzavarnak, amely Németországban 1871 után kezdődött, és 1918 után teljességgel katasztrofális méreteket öltött. Ez a polgári osztály volt az, mely a 19. század első felében a német demokratikus nacionalizmus hátvédjét adta, s a maga rendszerető és rendszerfenntartó hajlamosságainál fogva 1871 után a leginkább bedőlt annak a monstruózus történeti tévedésnek, hogy a német egység megvan, és hogy azt a Hohenzollernek csinálták meg; ez a polgári osztály volt az, amely az értelmiségi osztály mellett a leginkább érezte át a saját ügyeként azt a sérelmet, ami a német demokrácia, a német nemzeti egység ügyét 1919-ben érte, és végül ez a polgári osztály volt az, amely a leginkább és a legintenzívebben átélte a saját bőrén a gyakorlati, társadalomerkölcsi értékeknek azt az eszeveszett pusztulását, amit gazdaságerkölcsi téren egy német méretű infláció jelentett. Ez a német polgári osztály – a német értelmiséggel együtt – ha nem volt is tisztában azzal, hogy a hitlerizmus hová vezet, és ha nem kívánta is mindazt, amit a hitlerizmus szükségképpen magában foglalt, mégis: ez az osztály, helyesebben ennek a szétszórt töredékei voltak azok, akik a hitleri programra a legintenzívebben reagáltak. Valójában azonban 1933-ban már alig lehet a szó klasszikus értelmében ilyen polgári osztályról beszélni, olyan nagy mértékben megcsökkent ezen az osztályon belül az önálló és független egzisztenciák száma. A független egzisztenciák további csökkenése, az egész réteg szétszóródása és az állam által irányított, kontrollált és ellátott amorf tömeggé való összeolvadása 1933 óta valószínűleg oly nagy mértékben haladt tovább, hogy ezt a réteget mint külön társadalmi és politikai erőtényezőt nyugodtan számításon kívül hagyhatjuk.

{1-573.} [3. Állam-, politikai és kormányformák]

Az európai politikai és társadalmi erőtényezők fenti számbavételéből sok minden következik arra nézve, hogy miféle állam-, politikai és kormányformák jöhetnek számításba arra, hogy az európai módszerek uralmának a helyreállítását e sokat szenvedett földrészen biztosítsák. Távolról sem merem azt állítani, hogy a politikai formák kérdése a reális erők valóságos összefogásának kérdése mellett ne volna fontos. Az európai szellem helyreállítása legalább annyira formák és módszerek kérdése, mint amennyire elvek és reális társadalmi erőtényezők összefogásának a kérdése. Csupán azt akarom hangsúlyozni, hogy a döntő nem az, hogy attól az első pillanattól kezdve, amikor a nagy és látható Európa-ellenes erők eltűnnek a színpadról, azonnal be tudjuk vezetni a legeurópaibb, a legdemokratikusabb és a leghaladóbb politikai formákat, mert nem sok belátás kell annak felismerésére, hogy ez nem lesz lehetséges; hanem az a legfontosabb, hogy egyrészt biztosítva legyen az összes európai erő összefogása és harmonikus együttműködése, másrészt biztosítva legyen a lehető leggyorsabb és legegyenesebb fejlődés lehetősége az európai formák helyreállítása felé.

Az első szempont azt kívánja, hogy Európának azon a területén, amelyen a politikai erkölcs eldurvulása és elvadulása kiterjedt, és azon a területen, amelyen a politika és erkölcsiség regenerálásának kérdése aktuális (ez a terület nemcsak az elnyomók, hanem az elnyomottak területe is), mindenütt valamiféle koncentráció, koalíciós kormányzás induljon meg. Isten ments, hogy ez a koncentráció a régi politikai pártok valamiféle koalíciója legyen. Az Nyugat-Európában is élénken érezhető, hogy a politikai pártok keretei és az őket elválasztó határvonalak már nemigen felelnek meg azoknak a lényeges problémáknak, amelyek az embereket politikailag legfőképpen irányítják, s ez többszörösen áll Közép- és Kelet-Európára, ahol azóta, hogy e pártok keretei, kérdésfeltevései és kérdésmegválaszolásai kialakultak, olyan dolgok történtek, amelyek brutálisan és radikálisan {1-574.} keresztezték és elsöpörték azokat a szempontokat, vitakérdéseket és határvonalakat, amelyek szerint egykor ezek a politikai pártok kialakultak. Nem ezeknek a politikai pártoknak a koncentrációjáról van szó, hanem azoknak az erőtényezőknek, azoknak a politikai, társadalmi és erkölcsi erőcentrumoknak [a koncentrációjáról], amelyeket az előbbiekben számba vettünk. A politikai pártok csak annyiban jönnek számításba, amennyiben ezeknek az erőknek valamelyikét képviselik, de még itt is nagyon óvatosan felül kell vizsgálni az erre való kvalifikációjukat, mert betáblázott társadalmi érdekek képviselői vagy politikai routinier-k helyett ezerszerte többet ér néhány komoly értelmiségi és szakember, aki jól és helyesen tudja képviselni a számba jövő társadalmi rétegeknek vagy [az] erőcentrumok tagjainak a vágyait és az igényeit.

Hogy a fentiekben számba vett társadalmi rétegek és társadalmi vagy szellemi erőcentrumok közül az egyes országokban melyik jön számításba, azt minden országra nézve külön és közelről megnézve kell mérlegre tenni. Egyetlenegy szükségszerű résztvevője van ennek a koncentrációnak: a szervezett munkásság. Ennek azonban nem szabad és nem jó egyedül lennie. Közép-Európában, mint ez a fent mondottakból kiderül, a leendő koncentrációnak – a lényeges elemeket emelve ki – végeredményben az egyházak, a hadsereg és a szervezett munkásság koncentrációjának kell lennie. Abban az arányban, amint Kelet felé haladunk, csökken a hadsereg számbavehetősége, helyenként az egyházaké is, bizonyos szerepet kap a bürokrácia, még nagyobbat a parasztság, és a Balkánon végeredményben európai szempontból alig lehet másról szó, mint a munkásság és a parasztság koalíciójáról – vagy egyházi áldással, vagy anélkül.

A másik követelmény [ahhoz], hogy az európai módszerek és formák minél gyorsabb helyreállítása felé a fejlődés lehetősége kinyittassék, lényegileg két követelményben foglalható össze.

Az első követelmény az, hogy a közvéleménynek az első pillanattól kezdve meglegyen a maga demokratikus értelemben vett orgánuma, azaz demokratikus parlament országos viszonylatban {1-575.} és demokratikus helyi testületek lokális viszonylatban. A hangsúly azon van, hogy ezek a testületek a közvélemény demokratikus értelemben vett, kifogásolhatatlan orgánumai legyenek. Nem döntő követelmény tehát a választás általánossága. A döntő az, hogy mindazoknak – de lehetőleg nem sokkal többnek – legyen választójoga, akik valóban részesek a közvélemény kialakításában. A hitlerizmus felemelkedése kapcsán szerzett tapasztalatok különösen óvatossá kell hogy tegyenek a legeslegifjabb korosztályok választójogával szemben. Természetesen mindenáron el kell kerülni és mellőzni kell az olyan értelmiségi cenzust, amely gyakorlatilag egész rétegek kizárására vezethet, viszont számolni kell azzal, hogy az értelmiségi követelményeknek a zérusra való csökkentése legalább annyit árt, mint amennyit használ a haladás ügyének, s végeredményben mindkét oldalon azt a folyékony, kalkulálhatatlan és jellegtelen masszát viszi bele a politikai életbe, amelynek olyan döntő szerepe volt a hitlerizmus felemelkedésében.

Feltétlen követelmény a választás titkossága és általában minden eljárási vagy kiszámítási trükktől való mentessége. A nem direkt választási rendszer szintén igen aggályos, mert a politikai kultúra megszűkülésére és elprovincializálódására vezet; viszont a politikai nevelődés szempontjából döntő jelentőségű, hogy az országos parlament mellett a helyi testületek is a demokratikus politikai nevelődés iskoláivá legyenek. A túl minuciózus proporcionális választási rendszerrel tudvalevőleg igen rosszak voltak a tapasztalatok a weimari Németországban.

Nem döntő, sőt nem is nagyon kívánatos, hogy ezek a parlamentek első pillanattól kezdve százszázalékosan parlamentáris alapon dolgozzanak, hogy első pillanattól kezdve fölényes kontrollálói legyenek a kormányok működésének, és hogy ehhez a legteljesebb körű hatalmuk legyen, s különösen nem kívánatos, hogy első pillanattól kezdve sokat foglalkozzanak kormánybuktatással. Ha egyszer az a koncentráció, amelyre szükség van, létrejön, és jól jön létre, akkor a politikai és erkölcsi regenerálódás első időszakában nincs szükség sok kormányváltozásra. {1-576.} Olyan helyzetben, ahol nem a szó klasszikus és tiszta értelmében vett zsarnokságról van szó, hanem az egész politikai közösség, a nép politikai kultúrájának a komplex megzavarodásáról és egy történeti okokra visszamenő politikai tömeghisztériáról, ott a regenerálódás útját és a népfelség elvét nem kell, nem lehet és nem szabad nagyon strikte értelmezni. Ebben a helyzetben a parlamenteknek nem az az első feladatuk, hogy a népfelséget minél láthatóbban demonstrálják, hanem az, hogy a közvéleménynek – bármilyen összegabalyodott és zűrzavaros legyen is – megnyilvánulási szervet adjanak, és politikai nevelődésének folyamatát elindítsák.

A másik feltétele annak, hogy bármely kormányt és kormányrendszert el lehessen ismerni az európai módszerek helyreállítási munkájában egyenértékű résztvevőnek, az a szakszervezeti szabadság. Ezt a követelményt nem kell sokat magyarázni, ha egyszer tudjuk, hogy a számba jövő erőtényezők közül egyetlenegy van, amelyik mindenütt számba veendő, és amely nélkül a munka nem indulhat meg: [a szervezett munkásság.]

Ez a gondolatmenet, melyben annyi szó esik koncentrációról, méltán gyanúsnak tűnhetik fel minden jó hazafi előtt, annál is inkább, mert ebben a koncentrációban olyan elemeket is számba vesz, amelyeket ebből a szempontból nemcsak hogy túl progresszívnek, hanem egyenesen forradalminak is szoktak bélyegezni. A fentiekben azonban rámutattam arra, hogy e kettőről annyiban lehet szó, amennyiben valóban európai erők, és nincsenek betáblázott társadalmi érdekviszonyokba beleszorulva. Bármennyire döntő jelentőségű is a haladás útjának a biztosítása, azt kell mondanom, hogy az adott helyzetben a haladás követelte változásoknak azonnal és teljes megvalósítása és az új Európa módszereinek a regenerálása ellentétben áll egymással. Nem azért, mintha a két dolog valamiféle belső ellentmondásban volna egymással, hanem azért, mert különféle történeti tapasztalatok, helyzetek és alakulások folytán alakult ki az a fejlődés, mely ezt a két célkitűzést a bekövetkező történeti pillanatokban egymással szembeállítja.

{1-577.} Haladás alatt nem értek mást, mint a társadalomnak szocialista értelemben és szocialista irányban való átalakulását. Erre vonatkozóan állítom azt, hogy ennek az átalakulásnak a számára a háború befejezése nem lesz különösen kedvező pillanat, pontosabban ha megvan is – és igen nagy mértékben megvan – a radikális átalakulások lehetősége ebben az irányban, nem bízom abban, hogy ezek az átalakulások a jövő szempontjából termékenyek lesznek, a jövő szabad útját megnyitják, és az európai módszerek uralmának a helyreállítását elő fogják segíteni.

Tisztában vagyok azzal, hogy ez a vélemény erős ellentétben van az angolszász progresszív körökben szélesen elterjedt véleménnyel, mely szerint e háború befejezésének pillanata kiválóan alkalmas szocialista irányban történő radikális átalakulások számára, s ami különösen Közép- és Kelet-Európát illeti, itt a fejlődés egyetlen jót ígérő útja szovjetköztársaságok kialakulása, minthogy ezen a területen nyugat-európai értelemben vett liberális és demokrata szellemű szocialista uralom kialakítására a politikai kultúra teljes lezüllése folytán úgysincs semmi komoly lehetőség. Ez így valóban logikus. E logikus gondolatmenet mögött azonban két dogma áll, amelyek a szóban lévő szituáció szempontjából mind a ketten tévesek.

Ha azt az alternatívát tesszük fel, hogy Közép- és Kelet-Európában minek van meg inkább a lehetősége: egy nyugat-európai értelemben vett liberális kormányzásnak vagy a proletariátus diktatúrájának, akkor semmi kétség, hogy a háború befejezésének a pillanatában az utóbbi lehetőségre lehet komolyan számítani. A tévedés azonban éppen abban a feltevésben van, hogy e háború befejezése pillanatában ezen a területen csak szocialisztikus rezsimeknek lehet és szabad létezniük, mert valóban: egy tiszta szocialista rezsimből kiindulva nincs más alternatíva, mint liberális szocializmus vagy diktatúrás szocializmus.

Azt kell azonban mondanom – bármennyire sajnálatos is első hallásra –, hogy e háború befejezésének pillanata Közép- és Kelet-Európa számára nem a legalkalmasabb pillanat a szocializmus irányában történő radikális és teljes átalakulás szempontjából. {1-578.} Az orosz forradalom óta dogma, hogy nagy és kimerítő háború befejezésének pillanata, különösen a háborút vesztett országok számára, alkalmas pillanat széles alapú szociális forradalmak kitörésére. Ez azonban súlyos tévedés, legalábbis súlyos tévedés abban az esetben, ha forradalom alatt nem puszta zűrzavart és rendetlenséget, hanem a jövő új alapítása irányában haladó tudatos, átgondolt és vezetett mozgalmat értünk. Az elégedetlenség, az elkeseredés és a nyomorúság komponensei kétségtelenül meglesznek ennek a háborúnak befejezésekor is. Forradalomhoz azonban mindenekfelett nem ezek kellenek. Hanem kell a jelen nyomorúságának egy világos és összefüggő értelmezése, a jövő kibontakozásának egy kidolgozott és összefüggő víziója, és kell egy olyan lélektani állapot, amely minden fizikai nyomorúság és fizikai kifáradtság mellett tud bízni és tud reménykedni az így kirajzolódó eszmék és tervek megváltó erejében, és végül kell egy olyan társadalmi és politikai helyzet, amely kényszerítő erővel gyűjti a szóban lévő közösség legjobbjait a forradalom oldalára. Mindez hiánytalanul megvolt 1917-ben Oroszországban, és abszolúte nincs meg 1944-ben Közép- és Kelet-Európában. Amennyire biztató a jövő képének az a mindinkább egységes víziója, amely ma az angolszász országokban kialakult, annyira kevéssé valószínű, hogy ezt a víziót rövid idő alatt elhihetővé és remélhetővé lehet tenni Közép- és Kelet-Európában.

Ezek az országok latensen több mint fél évszázada, negyedszázada pedig nyilvánvalóan, mindenki által láthatóan és érezhetően a politikai és társadalmi eszmék és mozgalmak teljes zűrzavarában és összevisszaságában élnek. Rövid időközön belül a legellentétesebb irányú és a legutópisztikusabb „forradalmak”-at élték meg, és teljességgel elvesztették a hitüket abban, hogy ilyen vagy amolyan forradalmi mozgalomnak a víziója elhihető, remélhető, és valami jót hozhat. Természetesen léteznek a mindig passzív – s most különösen apatikus – nagy tömeg közepette most is aktív és mozgékony, hívő forradalmi csoportok. Csakhogy nem egyetlenegy ilyen csoport létezik, sőt nem is kettő, {1-579.} hanem több, és a komoly, bátor és felelősségteljes emberek sokasága a szélrózsa minden irányában és a politikai szivárványskála minden árnyalatában szét van szóródva, össze van zavarodva, s a legellentétesebb – alapos vagy alaptalan – félelmek és bizonytalanságok által marcangoltatik.

Ezek az országok teljességgel elvesztették a közvetlen élményszerű kontaktust azzal a ténnyel, hogy az európai politikai fejlődésnek van egy hosszú lejáratra érvényesülő, egyenes vonalú trendje, melynek a folyamata forradalmak, diktatúrák és ideológiák között és mögött [is] valamiféle egységesen kirajzolódó jövő felé mutat. Az örök dinamizmusnak, a folytonos változásnak, a negyedszázadonként változó koreszmének, a szintézis nélküli örök dialektikának romantikus és közveszélyes elméletei ezeknek az országoknak a számára érezhető és megtapasztalt történeti valóságokká lettek: politikai fejlődési vonaluk egy kis kilengésekkel előrefelé kígyózó vonal helyett egy eszeveszettül jobbra és balra kilengő áramrezgéshez hasonlít, amelynek az útján tízezres energiaveszteséggel tizedannyi utat tesz meg az illető közösség a jövő felé. A zaklatottságnak ebben a lelkiállapotában minden új forradalom csak a teljes megkergülés és a megállni mind kevésbé képes dinamika élményét jelenti, s a forradalmakat vivő aktív és bizakodó kisebbségek munkáját mind nagyobb mértékben bénítja majd meg a fásult és halálra fáradt többség passzivitása és fáradtsága.

A forradalmaknak ez a sorozata még a francia forradalmak sorozatával sem hasonlítható össze, ahol a francia társadalom egyugyanazon akadálynak rugaszkodott neki háromszor-négyszer egymás után, egy és ugyanazon cél elérése érdekében. Közép- és Kelet-Európában, mint mondottuk, a forradalmi romantika öncéllá válása és különböző történelmi sérülések létrehozták azt a lehetetlen eredményt, hogy a haladással ellentétes erők is a forradalmi dinamika teljes fegyverzetével indultak neki küzdelmüknek, és ezzel a forradalom irányának az egyértelműsége a legteljesebb mértékben összezavarodott.

Mindehhez járul a közép- és kelet-európai országok helyzetében {1-580.} még két külön veszedelem. Az egyik az, hogy ezekben az országokban a baloldali szocialista forradalmi mozgalmak lényegesen kevésbé szabadultak meg az osztályharc és a forradalmi taktika dogmáitól, és kizárólagos uralomra jutásuk esetén legfőbb gondjukat éppen az képezné, hogy sürgősen megsemmisítsék azokat az európai jellegű erőcentrumokat, amelyeket a [nemzeti]szocializmus még meghagyott. Minden valószínűség megvan arra, hogy az európai módszerek uralmának az a meggyöngülése és az a hátraszorulása, amelyet a hitlerizmus és hasonló mozgalmak jelentettek és előidéztek, éppen a baloldali forradalmak által válik véglegessé és visszavonhatatlanná. A helyzet tehát itt is ellentétes az 1917-es orosz forradalommal, amelynél az európai módszerek tekintetében alig volt mit veszteni, s gyakorlatilag a forradalom – ha nem is gyorsan ható hatállyal – végső kihatásában az európai módszerek felé való haladást idézte elő.

A másik nagy veszedelem, amelyet a forradalom erőltetése Közép- és Kelet-Európa számára jelent, a diktatúra veszedelme. Nem az a fajta diktatúráé, ami Leniné volt vagy Sztáliné, amelyet ha nem korlátozott is a parlament és a közvélemény ellenállási joga, annál jobban korlátozott az eszmének és a célnak a megváltozhatatlan volta. Közép- és Kelet-Európában, bármilyen világnézet nevében jelenjék is meg, a diktatúra nem ilyen, illetőleg igen hamar megszűnik ilyen lenni. Ami Közép- és Kelet-Európában legfőképpen fenyeget, az a korlátlan személyes uralom veszedelme, az, hogy nem diktatúra fog létesülni valami célból, hanem diktatúra önmagáért. Ezek az országok ugyanis a monarchia hirtelen megdőlése folytán átmenet nélkül pottyantak bele a személyes tekintély hiányának és a vezetés hiányának az élményébe, s ennek az lett a következménye, hogy nemcsak hajlamosakká és készekké váltak a diktátorok elfogadására, hanem ha nem akadt diktátor, mesterségesen húzták elő – mint Claudius császárt a függöny mögül206 – diktátorul azt, akinek erre valami távoli kvalifikációja látszott lenni.

Ez a veszedelem természetesen ezekben az országokban mindenféle {1-581.} kormányzat mellett fennáll, de az európai szellemű erőtényezőknek abban a koalíciójában, amit felrajzoltunk, mindenesetre lényegesen kisebb, mint bármiféle forradalmi kormánynál. Bizonyos személyes tekintélyek kifejlődése minden körülmények között nemcsak elkerülhetetlen, de kívánatos is; ha azonban ezek a személyes tekintélyek az európai erőknek abból a koalíciójából nőnek ki, amelyeket az előbbiekben kirajzoltunk, akkor mégis remélhető, hogy a kormányzásnak és az uralomnak ez a fajtája meg tud indítani egy fejlődést a személyes uralom megszüntetése és a hatalom spriritualizálása felé, amelyre ezek az országok – különösen közülük a nyugatabbiak: Németország, Olaszország, de Lengyel- és Magyarország is – nagyon megértek már, bármennyire nehezen tudják is ennek az útját megtalálni, és [bármennyire] elvesztették [is] ebben az irányban egészséges ösztöneiket.

Ha felismerjük a személyes uralom megszüntetésének és a hatalom spiritualizálásának döntő fontosságát ezen a területen, fel kell vetnünk azt a kérdést, mit jelenthet e tekintetben ezeken a területeken a monarchia esetleges helyreállítása.

Véleményünk szerint jelenthet valamit, de ezt a valamit igen nagy óvatossággal kell kezelni. A monarchia helyreállításának a lemérésénél két szempont döntő. Az egyik az, hogy az európai monarchia egy nagymértékben spiritualizált és tovább spiritualizálható formája a személyes uralomnak, ennélfogva kétségtelenül alkalmas arra bizonyos mértékig, hogy keretei között ezek az összevissza rángatott és rázott s mindenféle politikai őrületektől megfertőzött országok egy bizonyos módon kipihenjék magukat, és ezenközben a jövő fejlődés útján is meg tudjanak indulni. A másik szempont viszont az, hogy az európai monarchia egy konkrét történeti intézmény, amelynek Közép-Európában történt összeomlásának egyik fontos oka volt az, hogy a társadalomban létező betáblázott érdekekkel – főleg az arisztokrácia betáblázott érdekeivel – túlságosan összekapcsolódott. Ez az összekapcsolódás azonban mostanáig bizonyos fokig meg is lazult, egyrészt az arisztokrácia szétporladása, másrészt a dinasztiáknak {1-582.} a száműzetés folytán történt további spiritualizálódása folytán. Hogy [az európai monarchiának] ezekkel a betáblázott érdekekkel való kapcsolata valóban megszűnt-e, és [hogy] mennyire, az természetesen konkrét mérlegelés kérdése, és országonként változik. Ha ebből a szempontból teszik mérlegre a monarchikus megoldások használhatóságát, akkor Európa főbb országaiban a következő végeredményt kapjuk.

A monarchia optimális megoldás azoknak az országoknak a számára, melyek igazi fasizmuson mentek keresztül, tehát Olaszország, Németország és valószínűleg Spanyolország számára. Ezek az országok ugyanis teljesen visszaszoktak a személyes hatalomhoz, s teljesen elvesztették vagy legalábbis erősen elvesztették a személytelen hatalomgyakorlás intézményeivel való bánni tudást. Ugyanakkor azonban a személyes uralom borzasztó következményeiről egészen közvetlen és erős tapasztalataik vannak, s megvan a pszichológiai készség és kívánság bennük a spiritualizált, nem személyes uralom berendezkedéseihez való visszatérésre s a fejlődés megszakadt fonalának a felvételére. Ezt a dilemmát más nem tudja áthidalni, mint egy olyan személyes hatalom, mely tradícióinál fogva is bizonyos fokig már spiritualizálva van, s amely hajlandó eltűrni a maga további spiritualizálását, személytelenítését. Ilyen pedig egyedül a monarchia. Amely persze szintén nem nyújt százszázalékos garanciát ebben az irányban, hiszen tudjuk, hogy voltak monarchák, akik szálláscsinálói lettek a diktátoroknak, vagy maguk vedlettek diktátorokká. Az a monarchia azonban, mely a diktatúra bukása után következik, aligha válik maga diktatúrává, s mindenesetre a fasizmus által elrontott országokban kisebb veszedelmét jelenti egy új diktatúrának, mint akár a köztársasági demokrácia – mely kormányozni is alig volna képes ezekben az országokban –, akár egy szovjetrendszer, akár bármi más kormányforma. A százszázalékos köztársasági demokráciára való áttérést már azért is veszedelmes forszírozni ezekben az országokban, mert kár a háborúvesztés és az utána következő nyomorúság emlékeit a demokrácia bevezetésével összekapcsolni (lásd: Weimar!).

{1-583.} Hogy Nyugat- és Észak-Európa demokráciáiban helyreállanak-e ezek a monarchiák vagy sem, annak különösebb jelentősége nincs. Franciaországgal, az egyetlen demokratikus országgal, melyben a háború után a polgárháborúnak komoly veszedelme áll fenn, fel lehet vetni azt a kérdést, hogy ilyen lehetőségek közepette a monarchiának mint kiútnak vagy epizódnak nem fog-e felvetődni a lehetősége. A kérdésfelvetésnél azonban többet nemigen tudok mondani: bizonyos annyi, hogy Franciaországban a személytelen hatalom alatti éléshez való politikai képesség és neveltség megvan, s 1875 óta Franciaország kormányformája az orléans-ista207 respublika, s minden valószínűség szerint az is marad, akár elnöknek, akár netalán királynak hívják is az államfőt.

Ami a balkáni országokat illeti, ott a királyság általában nem reprezentálja a hatalom spiritualizálásának elvét, hanem ma is a nem spiritualizált személyes hatalom egyik formája, azt tehát, hogy a monarchia a politikai fejlődés szempontjából hasznos-e vagy káros, elvileg eldönteni nem lehet, csak esetről esetre.

Végül két ország van Európában, ahol a monarchia kétséget kizáróan káros hatású volna: Lengyelország és Magyarország. Ezekben az országokban ugyanis a földbirtokos arisztokrácia – habár defenzívában van – ma is masszív politikai tényező. Ez pedig azt jelenti, hogy egy esetleges monarchiának ez az arisztokrácia volna a leghűbb támasza, s ezzel a hűséggel szükségképpen belebonyolítaná a monarchiát a maga defenzívában lévő betáblázott érdekei hínárjába, amelyben a monarchia bármennyire akarná is a személytelen, alkotmányos, spiritualizált uralom tradícióit követni, képtelenné válna annak az egyetlen lehetséges feladatnak a teljesítésére, mely ma mindenféle monarchikus megoldás egyetlen jogosultságát adhatná: a hatalom személytelenítése felé való átmenet megkönnyítését és zökkenőinek az áthidalását.

Ugyanez az érv valószínűleg érvényes Kelet-Németországra is; azért valószínűen, mert ma nem tudjuk, hogy a hitlerizmus {1-584.} mennyire morzsolta fel a porosz nagybirtokosság társadalmi-hatalmi helyzeteit. Annyi mindenesetre következik ebből a felismerésből, hogy egy esetleges német monarchia semmiképpen nem lehet Hohenzollern-monarchia.

[1. Jó békecsinálás Németországgal]

Az európai békecsinálás döntő feladata, melyen minden további munka lehetősége áll vagy bukik, Németország visszavezetése az európai közösségbe. Ennek a visszavezetésnek a feladata két ágra oszlik. Az egyik: Németországot ismét beleilleszteni az európai együttélés kereteibe, vagyis regenerálni vagy legalábbis jó útra indítani Németországnak a többi Európával való viszonyát. A másik: Németországot visszavezetni a demokratikus politikai fejlődésnek az elhagyott vonalára. A két feladat szorosan összefügg egymással, és egyik a másik nélkül meg nem oldhatám.

Németországnak az európai politikai közösségbe való visszavezetése egyetlenegy kérdésen áll vagy bukik: azon, hogy fel lehet-e kelteni Németországban a tárgyilagos felelősségvállalás szellemét. Ehhez pedig kettő kell: egyrészt az, hogy a világ Németországot ne terhelje meg egy olyan felelősséggel, amelyet nem lehet emberileg elviselni, másrészt az, hogy ne adjon lehetőséget Németországnak arra, hogy valamiféle alibin keresztül a felelősség alól mindenestül kibújjon, illetőleg a felelősséget maghatározott emberekre vagy embercsoportokra korlátozhassa. A felelősséget Németországnak mint nemzetnek egészben kell viselnie, de ennek a felelősségnek elviselhetőnek kell lennie. Mikor felelősségvállalásról beszélek, e pillanatban nem azokra a követelésekre gondolok, melyeket e felelősség címén Németországgal szemben támasztani fognak; ilyen követelések kétségkívül lesznek, sajnos azonban sok jel mutat arra, hogy nem mind lesz alkalmas a felelősségvállalás szellemének felkeltésére. {1-586.} A hangsúly ugyanis azon van, hogy Németországban egy olyan politikai közszellem alakuljon ki, mely tudja, hogy Németországot bizonyos dolgokért felelősség terheli: nem a győzők színe előtt és nem a békeszerződés rendelkezéseinek az erejénél fogva, hanem a történelem színe előtt, az egykori és az eljövendő német generációk színe előtt. Ennek a felelősségvállalásnak a felkeltése a feltétele annak, hogy Európa regenerálásáról egyáltalán szó essék: enélkül minden politikai, katonai és gazdasági terv teljesen és tökéletesen hiú.

Hogy ezt a folyamatot Németországban meg lehet-e indítani, és [hogy] milyen eszközökkel lehet megindítani, arról csak a németek kompetensek beszélni. Mi itt csak arról beszélhetünk, hogy minek kell lennie és minek nem szabad lennie a békeszerződésben és a német belső politikai formában ahhoz, hogy ez a folyamat meginduljon.

Ami a békeszerződés tartalmát illeti, legegyszerűbb, ha a versailles-i békeszerződés rendelkezéseivel párhuzamosan vesszük számba a lehetőségeket és a veszedelmeket.

Az első, ami egy leendő békeszerződésben végtelenül kártékony és minden körülmények között elkerülendő volna: Németország háborús bűnösségének a kimondása. Egy ilyen megállapítást egy jogforrásnak szánt nemzetközi szerződésbe beletenni a legostobább dolog, amit csak el lehet képzelni. Bemutattuk már, mi lett ennek a következménye a versailles-i békeszerződés esetében: nem erősebb, hanem gyengébb lett általa a szerződés kötelező erejének a tudata. Ahelyett hogy lezárt történeti faktumként jelent volna meg, úgy tűnt fel, mint egy per, amelyben az elmarasztaló ítélet bizonyos ténymegállapítások alapján következett be, s megfelelő ellenbizonyítással, új tények felsorakoztatásával ezt a pert újból el lehet kezdeni. Teljesen felesleges, hogy a német és a nem német tudományosság annak a gondolatnak a jegyében folytassa a lezajlott események politikai történetének a feltárását, hogy a napvilágra kerülő dokumentumok kinek a felelősségét bizonyítják. Annak, hogy Németországban egyáltalán a felelősségvállalás szelleme feltámadjon, előfeltétele, {1-587.} hogy ezt a felelősséget ne a győző és ne a békeszerződés mondja ki, hanem a német nép maga. A német felelősségvállalás legfőbb tárgya különben sem az, hogy Németországnak ezért a háborúért kell a felelősséget viselnie: ez a háború s a hitlerizmus maga egy komplikált és sokágú történelmi eseménysorozatnak a végkifejlése, amelyért való felelősségről vagy egyáltalán nem érdemes beszélni, vagy ha érdemes, akkor azt lehet megállapítani, hogy ez a felelősség megoszlik, vagy igen távoli tényekre megy vissza. A felelősséget elsősorban nem a háborúért magáért, hanem az európai civilizáció alapvető értékeivel való tudatos szembefordulásért, az európai humanizmus és emberiesség tudatos megtagadásáért kell viselni és mindazért, ami ennek folytán történt, anélkül hogy azt a háborúnak bármiféle szükségszerűsége a legtávolabbról is igazolta volna.

Felesleges és kártékony a háborús bűnösség kérdésének felvetése azért is, mert az egész háború problémáját feleslegesen és veszedelmesen elmoralizálja. Erre az elmoralizálásra a demokráciák nagyon erősen hajlamosak, és a demokrácia természetéből fakad ez a hajlamosság. Németországgal szemben azonban ez igen nagy veszedelmet jelent. Németországban ugyanis ennek a háborúnak a vége egy óriási morális krízist fog kiváltani, aminek az egészséges lefolyásánál döntő jelentőségű, hogy Németország ne újabb morális tételekkel, hanem a tényekkel kerüljön szembe. A német morális krízis legfőbb tartalma ugyanis éppen a végleg ellentmondóvá vált, politikailag gyanús szándékú és gyanús szándékokat leplező moralizálástól való undor lesz. Ez az undor ki fog terjedni, sőt a tetőfokra fog hágni a győzők oldaláról folytatott moralizálással szemben is. Nem új morális tételekkel, hanem mindenekelőtt az egyszerű és nyers tényekkel kell az új Németországnak szembenéznie. Bármennyire nem szépen hangzik is: jobb egy tárgyilag kemény béke, mely a maga rendelkezéseit a győzelem puszta tényére alapítja, mint egy tárgyilag aránylag elviselhető béke, mely büntető ízű és morális indoklású rendelkezéseket tartalmaz. A győzelem tényére való puszta hivatkozás igen jó hatású lesz a német hatalomkultusz szellemére, {1-588.} melyhez oly közel van a győztesnek és a sikernek az adorálása. Hogy a háborúnak és a befejezésének mik a morális következményei, azt ne a békeszerződés állapítsa meg, hanem a regeneráló német közszellem maga, és főleg ne a háború befejezésének a pillanatában, hanem az azt követő belső regenerálódás folyamatában.

A háborús bűnösség kérdésének egyik aspektusa a konkrét háborús bűnösök megbüntetése. Nem akarok sok szót vesztegetni arra, amit úgyis mindenki tud, hogy egy ilyen ítélkezésnek ma megnyugtató fóruma nincsen. Semmi kétség, hogy ilyen ítélkezés fog történni208, és a fő cél csak az, hogy lehetőleg ne visszafelé süljön el.

Egy ilyen felelősségre vonás, bírósági tárgyalás, ítélet és büntetés lehet, hogy kielégíti a demokratikus háborúskodásnak azt a jellegzetes kísérő indulatát, hogy a háború meghatározott emberek tudatos gonosztette, s a háborúban kiontott ártatlan vért valakin, aki ezért felelőssé tehető, meg kell torolni, de alig hiszem, hogy egy ilyen spektákulummal a világ rendje sokat nyerne. Mert ha egyszerűen azért büntetik meg ezeket a diktátorokat, hogy a háború felelősségét nem átallották magukra venni, akkor felelősségük nem nagyobb, mint általában minden olyan elhatározás felelőssége, mely emberi életek kockáztatásával jár olyan célért, melynek elérhetősége és helyessége vitatható; akkor ez a felelőssé tétel nem ér többet, mint amennyit általában ér a megvert vagy ügyetlen hadvezérek felelőssé tétele. Ha a felelősség speciálisan arra vonatkozik, hogy ezek az államférfiak kifejezetten háborúra uszították népeiket, s a háborút glorifikálták, akkor a megfelelő bizonyítást nagyobb nehézség nélkül le lehet folytatni, azonban az ítélet, tekintettel a kiontott rengeteg vérre, alig lehet más, mint halál, ami pedig egyenlő a vértanúcsinálással. Egy szellemes francia diplomata jegyezte meg egyszer, hogy Hitler a németek Jeanne d’Arcja, és semmi kétség sincs abban, hogy Hitler és Mussolini minden valószínűség szerint ebben a nyilvános spektákulumban – mert ez nem lehet nem nyilvános – igen sok ügyességgel és méltósággal védekezne, s a „nagy {1-589.} ember” nimbusz, melyben nemcsak ők maguk hisznek, hanem az egész világ is hajlamos a „nagy ember” epithetonját azok szerint a kritériumok szerint – Napóleon és Carlyle209 óta – osztogatni, melyeket ők is elfogadnak, akkor ez a spektákulum a vértanúság dicsfényén kívül még a bukott nagy ember dicsfényét is köréjük fonná, ami a világ jövendő megokosodását semmiképpen sem segítené elő. Ha pedig csak egyszerűen Szent Ilonára akarják őket küldeni, akkor minek ahhoz a spektákulum? Ha pedig mindezektől a primitív és gyermekes aktusoktól meg akarják magukat tartóztatni, s nem ilyen gyermekes büntetésben és elégtétel-keresésben akarják magukat kiélni, hanem a vádat igazán lényegénél fogják meg, ahogyan kell, akkor ezek a vádak nem ilyen, mint háborúindítás s a népek vérének a kiontása, hanem olyan bűnökre szolgálnak, melyeket a katolikus erkölcstan Szentlélek elleni vétkeknek nevez: a vezetésük alá került népeknek hamis romantikával való eltöltése, álértékek felé való vezetése s az emberi élet céljára vonatkozóan eretnek nézetek megátalkodott vallása és sokaknak erre való csábítása. Ebben az esetben a büntetésnemet a Biblia világosan előírja: malomkővel a nyakukban való vízbe vettetés210. De hol az a spirituális tekintélye ennek a világnak, mely ilyen vád tárgyában kétségbe nem vont illetékességgel határozhat? De ne folytassuk a tréfálkozást; elég annyi, hogy könnyű ilyen procedúrákat követelni és elindítani, de nehéz őket kielégítően befejezni és megnyugtatóan lezárni.

Ami a kisebb háborús bűnösöket illeti, nagyon lényegesnek tartjuk, hogy különbség tétessék a háborúskodás különféle technikai szabályainak a megszegői, a közvetett és technikai eszközökön keresztül elkövetett tömeggyilkosságok tettesei és a szó legközvetlenebb értelmében vett tömeggyilkosok között. Az első kategória megfelelői nyilvánvalóan megvannak – és meg kell hogy legyenek – a másik oldalon: minden légibombázás kétségtelenül tömeggyilkosság, és nyilván nemcsak az „kezd” ilyen tömeggyilkosságot, aki a városok bombázását elkezdi, hanem az is, aki a megkezdett bombázást aránytalanul súlyos visszavágással {1-590.} viszonozza. Ha elkezdjük büntetni azokat, akik a háborúskodás módszereinek az eldurvításában bűnösek, akkor számíthatunk arra, hogy a béke első évtizedeiben könyvtárnyi német irodalom fog kialakulni arról, hogy e téren kik és miféle bűnösök vannak a másik oldalon. Az ilyenfajta bűnösök megbüntetését, ha egy mód van erre, rá kell hagyni az érdekelt országra. A megszcenírozott és világraszóló büntetési procedúrát azok számára kell fenntartani, akik a háborúskodás technikáján túlmenően, az erő kultusza és a faji őrület nevében tették azt, amit tettek, azaz a speciálisan hatalomkultuszos bűnök elkövetőire.

A következő kérdés a lefegyverzés kérdése. A versailles-i béke tanulsága azt mondja, hogy vagy egyáltalán nem kell egyoldalú lefegyverzést csinálni, vagy ha csinálnak, akkor az szóljon örök időkre. Minthogy pedig ez utóbbi gyakorlatilag alig vihető keresztül, s minthogy viszont kizárt az, hogy lefegyverzés ne történjék, gyakorlatilag egyetlenegy dolog, amit kívánni lehet.

Nyilván a legegyszerűbb volna egy olyan békeszerződés, amely pillanatnyilag a legteljesebb tényleges lefegyverzést hajtja végre, a jövőre nézve azonban semmiféle „kötelezettség”-et nem tartalmaz. Az a jogi állapot, amelyben egy nemzet számára tilos a hadsereg, a legkiválóbb termőtalaja a militarizmusnak mint tömegérzelemnek, viszont belátható időn belül úgyis az marad most már a politikai helyzet Európában, hogy egy valamennyire is komolynak mondható német felfegyverkezés gyakorlatilag azonnali beavatkozást vonna maga után. Az a jogi helyzet, hogy a hadsereg jogilag nem tilos, párosulva azzal a politikai helyzettel, hogy politikailag nem tanácsos, kétségtelenül sokkal alkalmasabb volna Németország politikai nyugton tartásához, mint az, hogy tilos, ennélfogva már ezért is kívánatos.

Mindezeket jónak látszik elmondani, mert ez az igazság. Azonban e sorok írója is teljesen tisztában van azzal, hogy gyakorlatilag aligha fog más történni, mint ami Versailles-ban történt: vagyis a jogi kötelező erővel kimondott lefegyverzés, és ez a lefegyverzés, akármilyen formában deklaráltatik is, végsőleg mégiscsak időleges lefegyverzés lesz, ha egyoldalúan marad.

{1-591.} Hogy nem tizenöt évig fog tartani, hanem harmincig vagy ötvenig, az a helyzeten igen keveset változtat: akármeddig fog tartani, a németekben pontosan akkor lesz a legmagasabb a hadsereg legendájának a hatása, amikor a szövetségesek már a legjobban unni fogják az ellenőrzéssel és beavatkozással járó terheket. Sokat nem segít ezen az sem, ha az mondódik ki, hogy Németország akkor nyeri vissza hadseregbeli egyenjogúságát, ha bebizonyítja, hogy békességes tagjává válik a nemzetek családjának. Egy ilyenfajta bizonyítás ugyanis egy bizalmi atmoszféra nélkül soha nem sikerülhet, s a kérdés ilyenfajta feltevése csak annak a téveszmének újból való felburjánzására alkalmas, hogy a béke és a demokrácia nem Németországnak magának tesz jót, hanem az ellenségeinek.

A lefegyverzés terén tehát olyanfajta circulusokban vagyunk benne, amelyeken csak egy bizonyos bizalmi atmoszféra segíthet, s a lefegyverzés körüli intézkedések maguk ezt a bizalmi atmoszférát nem tudják előidézni: vagy létrejön egyéb tényezők folytán, és akkor a lefegyverzés kérdése sem olyan keserves, vagy nem jön létre, és akkor kár arról beszélni, hogy mit okos vagy nem okos tenni a lefegyverzés terén. Talán csak egyet érdemes ezzel kapcsolatban megállapítani: azt, hogy mindenféle, még a legkisebb hadsereg eltiltása [is] kétségtelenül súlyosbítaná a németségnek nem kedvező pszichológiai reagálását – a hadseregkultusznak ilyen évtizedei után a totális hadsereg-nélküliség állapota alig tűnnék fel elviselhetőnek, és kiváló termőtalaja lenne annak a téveszmének, hogy egy nemzet becsülete és jóléte nem azon múlik, hogy mit tesz vagy mit nem tesz, hanem azon, hogy van-e hadserege vagy nincsen.

A jóvátételek kérdésében valamivel kedvezőbb a ma uralkodó közhangulat. Van egy bizonyos közhangulat abban az irányban, hogy reparációk ne legyenek. Azonban ahogy 18-ban a reparációk a hadisarc megkerülését jelentették, ugyanúgy forgalomban vannak ma tervek, melyek a reparációk tilalmainak a megkerülését jelentik. Az, hogy valaki nem reparációt fizet, hanem munkaerőket ad elpusztított területek felépítéséhez, gyakorlatilag pontosan {1-592.} ugyanannyit jelent, mint a reparáció. És a lélektani reakció, mellyel jár, szintén ugyanaz: azt a közérzést kelti fel a jóvátételt szolgáltató társadalomban és annak gazdasági életében, hogy nem saját magának dolgozik, és hogy minden lehetséges gazdasági nyomorúsága ebből a tényből származik. Nem is beszélve arról, hogy más népeknek kényszermunkaerőként való igénybevétele milyen találmány, és a cél mégiscsak az ilyen módszereknek a megszüntetése, nem pedig a puszta megfordítása. S ha ezt úgy fogják fel, mint bizonyos dolgokért való elégtételadást, akkor erre vonatkozóan elég azt ismételni, amit már többször mondottunk: mindenféle elégtételszerzésnek az a természete, hogy túlmegy a szenvedett sérelmen, vagy olyanokat is sújt, akik a sérelemért komolyan felelőssé nem tehetők, azaz szükségképpen felkelti az ellenelégtétel-keresés indulatát. Az elégtételszerzésnek circulusát tehát csakis úgy lehet megállítani, ha megpróbáljuk őket elvágni ott, ahol érjük, és megelégszünk a sikerrel magával, s nem ragaszkodunk a siker minden lehetőségének a kiaknázásához.

A reparáció kérdését nem az elégtételszerzés síkján, hanem Európa gazdasági rekonstrukciójának a jegyében lehet csak megítélni. Ebből a szempontból pedig nem az a lényeges, hogy ki érdemli meg azt, hogy bizonyos területek újjáépítésére köteleztessék, hanem az, hogy ez az újjáépítés de facto minél gyorsabban és minél egyenletesebben megtörténjék. A többi ország rekonstrukciójában tehát az országoknak nem aszerint kell részt venniük, hogy büntetést érdemelnek-e vagy sem, hanem aszerint, hogy kevésbé vannak-e elpusztítva, mint a többiek, vagy sem. Ha ebből a szempontból nézzük, és a háború így megy tovább, mint ahogy most megy, alig valószínű, hogy a háború végén Németország bármelyik országgal szemben is az adós, vagyis a kevésbé elpusztított ország pozitúrájában lesz. Ebben a helyzetben pedig azt követelni, hogy más országok felépítésében a jelképes részvételen túl részt vegyen, annyit tesz, mint Németország felépítését a többi Európa felépítésével szemben későbbi időpontra eltolni. Ennek pedig a gazdasági és gazdaságpszichológiai {1-593.} reakciója pontosan az lenne, ami 1919-ben, illetőleg 23-ban volt. Márpedig nemcsak az egész világ szempontjából fontos, hogy az újjáépítés egyenletesen történjék, azaz egy ország se maradjon el hosszú időkig az újjáépítéssel, hanem speciálisan Németország esetében külön is katasztrofális volna, ha Németország – mely három évtizede csak abnormis gazdasági helyzeteket ismer, s kóros gazdasági állapotokhoz szokott hozzá – még sokáig abnormis gazdasági életet élne a többi világgal szemben.

Mindenekelőtt óvakodni kell a diktált béke mindenféle külsőségétől. Egy hátmögötti tárgyalások után létrejött nyilvános diktátum, amilyen a versailles-i békeszerződés volt, a benne rejlő megalázó elemek folytán lényegesen veszedelmesebb, mint egy tárgyalásos formába öltöztetett reális diktátum. Semmi kétség abban, hogy a szemben álló felek közül melyik él az öndokumentálásnak és az önbecsülésnek a végletes kilengései között. Teljesen fölösleges olyan szcénákat rendezni, amelyekre a győztesek önbizalmának semmi szüksége nincsen, a vesztes lélektani regenerálódása szempontjából azonban katasztrofális hatásúak lehetnek.

Nunc venio ad fortissimum: a területi rendelkezések. Ha egyszer tudjuk, hogy Németország minden nyavalyájának gyökere a német egységgel kapcsolatos szülési fájdalmak nehéz volta és az, hogy a német egység 1919-ben – amikor igazi akadályai, a dinasztiák eltűntek – sem tudott megalakulni, akkor tudjuk már, mit gondoljunk mindazokról a tervekről, melyek Németország felosztására irányulnak. Mindenféle ilyen felosztás csak állandósítaná a politikai keretképződésnek azt a zsákutcáját, melyben Németország több mint kétszáz esztendeje él. E tekintetben Ausztria függetlenítése is igen veszedelmes próbálkozás volna, mert – mint azt már mondottuk – osztrák nemzet soha nem volt a szó modern értelmében, s alig valószínű, hogy ezután meg tud születni. Kétségtelenül az önálló Ausztria tárgyában tartandó népszavazásnak e háború végén volnának bizonyos kilátásai a sikerre. Mert hiszen az Anschluss rossz kezdete, a háború rettenetes {1-594.} szenvedései és a hitleri Nagy-Németország fellépése egyrészt, másrészt a Németországot fenyegető bajok alól való kibúvás előidézheti azt, hogy az önálló Ausztria tárgyában való népszavazásban az önálló Ausztria megkapja az ötvenszázalékos többséget. Alig hinném azonban, hogy ez a többség az ötven százaléknál lényegesen több lenne, márpedig egy nemzetalakulás szempontjából, ahol kilencvenkilenc százalék kívántatik, egy ilyen indulás kész kudarc.

Nemkülönben gyermekesek azok a tervek is, amelyek a szoros értelemben vett Poroszországnak, helyesebben a Brandenburg–pomerán–porosz komplexumnak a többi Németországtól való elválasztását tűzik ki célul. A német válság történeti gyökereinek az elemzése teljességgel gyermekesnek tünteti fel azt a jellegzetesen fajelméletinek mondható elképzelést, hogy a német furor hordozója speciálisan az az emberfajta volna, mely az Elba és a Nyemen között lakik. Ez az emberfajta adhatott bizonyos nyers színeket a Hohenzollern-militarizmusnak vagy a hitleri hatalomkultusznak, de végsőleg semmiféle komoly külön történelmi felelősségszámlája nincsen. A német furorban nemcsak a fennhéjázó brandenburgiak, nyers pomeránok, durva poroszok és feudális sziléziaiak vannak nyakig benne, hanem nyakig benne vannak az iparos szászok, az idillikus életszemléletű türingiaiak, az angolos Hanza-városiak, a franciás rajnaiak, az alkotmányos württembergiek, a katolikus bajorok és – horribile dictu – a kedélyes osztrákok és a szabadságszerető tiroliak is. Minden ilyenfajta megkülönböztetés a németeken belül a németség európai problémája szempontjából hamis és félrevezető. A németek fő baja a német egység [sic!], és a német egység minden fajtájú széttörésével a német furor az összes töredékeiben nem gyengébb, hanem erősebb lesz.

Ugyanez áll azokra a tervekre is, amelyek Ausztria és Bajorország, esetleg az egész Majna alatti Németország összekapcsolásával egy katolikus Dél-Németországot akarnak létrehozni. Minden olyan törekvés, mely a katolicizmust valamilyen módon szembe akarja állítani a német egységgel, csak arra jó, hogy igen {1-595.} ádáz antikatolikus mozgalmakat hozzon létre. Amint annak idején a Los von Rom mozgalom211, a hitlerizmus egyik szellemi nagyszülője is teljességgel hasonló lelki gyökerekből táplálkozott. Délnémet nemzet pedig aztán végleg nem létezik, és annak sincs komoly sansza, hogyha ezt a délnémet államot az osztrák, bajor, württembergi és badeni nemzetek szövetségének képzeljük el. Az ilyenfajta elképzelések abból az optikai csalódásból származnak, hogy egy nagyobb politikai egységen belül, ha megvan az összefoglaló egység, akkor mindig a szeparatizmus az, ami láthatóvá válik; amint azonban széttörik a nagy egység, és győzelemre jut a szeparatizmus, egyszerre kiderül, hogy az egység hívei mennyivel erősebbek.

[2. A jövendő német kormányforma]

Milyen feltételeknek kell megfelelnie annak a német kormánynak, melynek e háború végén Németország nevében békét kell kötnie és Németországot a békekötés előtt, alatt és után kormányoznia?

Kell, hogy szilárd tekintélye legyen befelé, de ugyanakkor ennek a kormánynak kell az egyéni szabadság és méltóság érzelmeit ápolnia és ismét uralomra juttatnia egy elmebajos kollektivista kísérlet után. (Enélkül nem köthet békét, nem vállalhat kötelezettséget, és nem játszhatja ki a békekötés legnagyobb aduját: egy leendő nyugodt Németországot.)

Kell, hogy bizalmat ébresszen a békekötő partnerekben, de ugyanakkor bizalmat bírjon otthon is. Kell, hogy olyan természetű legyen ez a tekintély, hogy egyben garanciája lehessen egy leendő nyugodt Németországnak. Nem az kell, hogy briliáns politikai és szociális eredményeket ígérjen, hanem sokkal inkább az, hogy mindenekfelett és feltétlenül biztosítsa a korrektség s az európai módszerek uralmát, bel- és külpolitikában egyaránt. Nem szabad, hogy bármilyen vonatkozásban szűk és lokális érdeket képviseljen, de ugyanakkor az sem szabad, hogy bármilyen – {1-596.} szociális, politikai vagy külpolitikai – vonatkozásban egzaltált, izgága, „legyen igazság, vesszen a világ” nézeteket képviselő irány [legyen], mert ilyen szemlélet csak akkor kerülhet a siker reményében uralomra, ha az európai módszerek uralma és beidegzettsége kétséges. Lehet éppen egy korrekt katona uralma, de ez nem tökéletesen kielégítő, mert ennek a kormánynak a polgári erények irányába kell visszafordítania az agyonszervezett s agyonmasíroztatott német nemzetet. Lehet egy bölcs civil kormánya, de ez sem teljesen kielégítő, mert ennek a kormánynak abszolút tekintéllyel kell fellépnie. Lehet egy komoly szocialista kormány, de olyan, mely nyugodt, s izgágaság és erőszak nélküli tekintéllyel bír azokkal a társadalmi erőkkel szemben, melyek gátlóan lépnek fel szocialisztikus átalakulásokkal szemben. Kell hogy tudjon meríteni az európaiságnak abból az erőforrásából, melyet a német keresztény egyházak jelentenek, kell azonban, hogy felette álljon bármiféle kicsinyes papi uralomnak. Kell hogy képviselje, sőt egyenesen jelképezze a német egységet, a német öntudatot, a német nemzeti büszkeséget, mert hiszen éppen ezeket az érzelmeket kell a kimerikus aberrációktól a humánus és európai formákhoz visszavezetnie, nem állhat tehát ellenségesen velük szemben. De ugyanakkor kell hogy szilárd és jól körvonalazott távolságban legyen minden nemzeti nagyzási mániától, nemzeti kisebbségi érzéstől, illúzionizmustól és faji gőgtől.

Milyen kormány felelhet meg ezeknek a követelményeknek? Nyilvánvaló, hogy nem felel meg ezeknek egy weimari értelemben vett demokratikus-liberális kormány. Németországban ma is rengeteg ember van (ma is a többség), aki európai módszereket akar, de ezek között elég kevés, aki úgy hinné, hogy ennek biztosítására a demokrácia alkalmas. Valóban nem is alkalmas erre egy olyan demokrácia, mely a legyőzöttség pillanatában, belső politikai erők híján, szükségmegoldásként jelenik meg: a demokráciát meg kell tanulni, érte meg kell harcolni, s ezek az előfeltételek Németországban hiányoznak. Ez a világos felismerés indította H. Cole-t212 arra, hogy Németország számára az egyedüli {1-597.} megoldásként – őszintén sajnálkozva, hogy a liberális demokráciát nem ajánlhatja – a szovjetrendszert ajánlja. Azok az igen találó és éles elméjű indokok, melyeket elgondolása mellett felhoz, elsősorban azokat az előnyöket emelik ki, melyekkel egy teljes káoszba került társadalom újjászervezése számára a tanácsrendszer bír. Az kissé elhomályosodik nála, hogy a tanácsrendszer és a leninista szocializmus kapcsolata csupán történeti és nem lényegbeli elvi kapcsolat. Viszont a leninista módszerű szocializmust is elkerülhetetlennek találja Németország számára, minthogy annak, hogy Németország az egységes szocialista fejlődés útjára lépjen, sima, liberális útját nem látja, s jól tudja, hogy a földalatti kommunista szervezet az egyetlen akcióképes szocialista csoport, mely Németországban létezik. (Érvelése igen okos és meggyőző, azonban a dolog nem olyan egyszerű.) Neki az a kiindulása, hogy e háború befejeztével Németországnak csak szocialista kormányának szabad lennie, s ha ezt a németek európai módszerekkel nem tudják megcsinálni, annál rosszabb számukra, s akkor másként nem lehet megcsinálni, mint leninista vagy sztálinista módszerekkel. Úgy érzem azonban, rossz pontról indul el. Az első követelmény nem az, hogy Németországnak szocialista kormánya legyen, hanem az, hogy visszatérjen az európai módszerekhez. Ha ez nem történik meg, akkor vége Európának, mert akkor Közép-Európa nem tud stabilizálódni, akkor elkerülhetetlen az angolszász–szovjet háború, s a káosz, amibe a világ süllyedni fog, nem lesz sem szocialista, sem kapitalista káosz, hanem egyszerűen csak káosz.

Mi tartana fenn egy szovjet-Németországot? Németország túl komoly és túl fontos ország ahhoz, hogy csak úgy egyszerűen Moszkvából lehessen kormányozni, ahogyan pl. Lettországot vagy Litvániát lehet. A nemzetköziség igen szép dolog, de azért a Szovjet is egy olyan államtesten nyugszik, mely évszázadokkal azelőtt, hogy szovjetté lett volna, egy ország volt. Viszont a saját lábán álló és saját szellemi és erkölcsi erőiből táplálkozó szovjet-Németország ma elképzelhetetlen. Ez elsőre csodálatosnak tűnhetik fel, hiszen a megalakulás körülményei hasonlóak volnának {1-598.} az 1917-es orosz forradalomhoz, s Németország mégiscsak fejlettebb és előrehaladottabb ország az 1917-es Oroszországnál. Az analógia azonban csak külsőleges: mindkét esetben volt egy földalatti kommunista szervezet, és mindkét esetben adva van egy háborúba nagyon belefáradt ország. Azonban az 1917-es Oroszország a háború fizikai fáradtsága mellett robbanásig telítve volt szellemi energiával, a mai Németország pedig egy agyonmasíroztatott, halálra kollektivizált, minden világnézettől a kétségbeesésig megcsömörlött embertömeg, amely mindenekelőtt élni és megnyugodni akar, azonfelül, ha lehet, egy kis egyéni – és nem politikai – szabadságra vágyik, s a lehető legkevesebb kollektivizmust, pártgyűlést és zászlós felvonulást kíván. Hogy ilyen helyzetben, egy vesztett háború után a kommunizmus milyen formák között juthat uralomra, arra nézve nincs értelme prófétáskodni. Kétségtelennek tartom, hogy ha egyszer uralomra jutott, elsőre különösebb nehézség nélkül rendelkezésére fog állani a német bürokráciának és az egész nemzetnek az a megszervezettsége, melyet a nácizmus hozott létre. Valószínűnek tartom, hogy a H. Cole által annyira emlegetett szovjetekre nem is lesz olyan nagy szükség a szervezettségnek és fegyelmezettségnek ilyen méretei mellett. Mikor azonban elkezdődik a kommunizmus nevében való világnézeti megdolgozás s a kommunizmus vívmányainak az erőszakolása, akkor a németség a fáradtságnak egy olyan szabotázsába fog kezdeni ezzel az új világnézettel szemben, hogy arra kommunista vezetőkben egy ellenforradalmár-kereső hisztériát fog kiváltani akkor is, ha ellenforradalom nem lesz. Az ellenforradalmár-hisztéria pedig át fog menni egy angolbérenc-kereső hisztériába, s a szovjet–angol háború alapjai meg lesznek vetve.

H. Cole gondolatmenetének ott a belső hibája, hogy ő a náci Németország bukása után csak egy szocialista Németországot tud és akar elképzelni, s undorral fordul el a harmadik lehetőségtől: a reakcionárius vagy legalábbis többé-kevésbé konzervatív Németországtól. Az undor indokolt lehet, az elfordulás azonban nem: ha belátjuk, hogy az első feladat az európai módszerek {1-599.} helyreállítása Németországban, akkor azokat az európai tényezőket kell felhasználni, amelyek Németországban találhatók, akár progresszív jellegűek ezek, akár nem. A progresszió legyen a németek gondja azután, ha az európai módszerek uralma [már] helyreállott.

Az európai módszerek helyreállását azonban egy ilyen fordulattól nem lehet várni, hiszen egy ilyen fordulat mozgatói éppen azok lesznek, akiken a hitlerizmus a legtöbbet próbálta a maga nem európai módszereit. Sőt éppen az lesz a legfőbb gondjuk, hogy az európaiságnak azokat a tömör tömbjeit, amelyeket a hitlerizmus a német társadalmon belül elvi, gyakorlati vagy kényelmi okokból meghagyott, megsemmisítse. Lehet, hogy az ilyen módon átalakult Németországnak lesznek kolhozai, szovjetes és csodálatos munkástelepei, de benne állandóvá válnék az, ami a mai Németországnak még egy gyógyítható lázbetegsége: a despotizmus uralma, a módszerek barbársága és a konformizmus szelleme.

Akár tetszik tehát, akár nem, mérlegre kell tennünk az európai jövő szempontjából a két „reakciós” megoldást, a tábornoki uralmat és a monarchiát is. A tábornoki uralommal hamar végezhetünk.

Mondottuk, hogy a hadsereg nincs híján európai értékeknek, s legalább a hadsereg egy részét számításba lehet és kell venni Németországban az európai erők regenerálásához. Arról azonban, hogy a hadsereg egy ilyen munkának az elsőrendű hordozója és politikai gáránsa lehetne, szó sem lehet. A háborúról mint a nemzeti élet kiteljesedéséről szóló közveszélyes tévtan, a fegyelem külső látszatainak túlbecsülése, a kritika szellemével szemben való bizalmatlanság, a gondoskodó szociálpolitikára való hajlamosság, a szabadság értékei iránt való érzék hiánya vagy csökkent volta még egy töretlenül európai, humánus és keresztény szellemű hadseregnek is eredendő fogyatkozásai, s a német hadsereg pedig töretlenül európai, humánus és keresztény szelleműnek mégsem tekinthető. Nem kevésbé súlyos fogyatkozása egy tábornoki diktatúrának az, hogy az uralomra való jogi kvalifikációja, {1-600.} legitimitása könnyen kétségbe vonható, s az e lehetőségből származó egyensúlyi zavarok eléggé ismeretesek. Végül az erkölcsi felelősségvállalás döntő kérdésében a katonai szellem alkalmas kerete lehet bizonyos férfias gesztusoknak, de lényegesen kevésbé alkalmas kerete a hadi szükségességek jogcímén elkövetett szörnyűségek feletti egyetemes elborzadásnak.

Ezzel a sorrenddel tulajdonképpen már elárultuk azt, hogy a monarchiában különleges lehetőségeket látunk. Viszont az előző lehetőségek negatív eredménye nem ment fel bennünket attól, hogy a monarchia veszedelmeit és hátrányait nagyon alaposan mérlegre ne tegyük.

A monarchia legnagyobb veszedelme az, hogy egy tisztára születésrendi szelekción alapuló politikai forma, tehát a születésrendi társadalomszervezet felszámolása számára komoly akadályt jelenthet, különösen olyan országban, ahol ez a fejlődés nehezen indult el vagy megakadt. Bármennyire feloldódott is a nemzet születési öntudatának hitlerista imádatában a társadalmi születési különbségek presztízse és nyomasztó hatása, a háború előtti német monarchiko-arisztokrácia visszatérése – a maga császárjaival, királyaival, nagyhercegeivel, hercegeivel, uralkodó és mediatizált fejedelmeivel s csak az ezek után következő „egyszerű” hercegekkel, őrgrófokkal, grófokkal és bárókkal – olyan momentum volna, mely a monarchiában adott esetleges üdvös lehetőségeket teljességgel tönkretenné. Egy jövendő német monarchia csakis egy egyetemes német monarchia lehet, mely a területi fejedelemség rendszerének még a nyomait is eltörli, s a maga környezetének és gesztusainak a túlarisztokratizálását tudatosan mellőzi. Ez a szempont mindenesetre Németország esetében ellene szól minden dinasztiának, mely túlságosan őrzi a területi fejedelemség hagyományait, azaz sajnos csaknem az összes dinasztiának. Az arisztokratikus környezet helyett azonban feltétlenül szükséges egy nagymértékű monarchikus méltóságnak a megléte, mert hiszen ez nem olyan monarchia, mint az olasz, mely a diktatúrában kompromittáltan kénytelen az alkotmányosság és népuralom legminuciózusabb szem előtt tartására, {1-601.} hanem egy olyan monarchia, melynek az alkotmányosságra való százszázalékos törekvés mellett is képesnek kell lennie arra, hogy a járni tanulást újrakezdő német demokrácia zavarait és fejetlenségeit kiegyensúlyozza, és szükség esetén igen nagy felelősségeket is merjen vállalni.

A monarchia másik veszedelme, hogy függetlenül minden arisztokratikus érdekeltségtől is, mint defenzívában lévő intézmény, általában könnyen hozzákötődik az érdekeknek valami fennálló, statikus rendszeréhez. E tekintetben azonban a monarchia nem olyan tényező, mely saját erejéből, aktívan áll az érdekeknek valamiféle rendszere mellé; inkább olyan, mely a maga defenzív jellegénél fogva belesodródik az érdekeknek egy ilyen összefüggésébe. Esetleges, személyi tényezőkön múlik, hogy a monarchia beleesik-e a defenzívában lévő intézményeknek ebbe a közös betegségébe. Mindenesetre ez a veszedelem olyan, ami egy megszakítás nélkül, állandóan uralmon lévő monarchiát inkább fenyeget, mint egy hosszú idő után visszatért monarchiát, mely uralomra jutását sokkal inkább a benne megtestesült spirituális erőknek köszönheti, [sem]mint valami érdekcsoport erőfeszítésének. Ez a szempont mindenesetre Németország esetében ellene mond a Hohenzollerneknek, akik nem olyan messziről jönnének vissza.

Ezekkel a kontrakarírozható veszedelmekkel szemben állanak viszont a monarchia nem megvetendő óriási előnyei. Az első ezek között, melyet már a monarchia általános tárgyalásánál említettem, hogy a monarchia a személyes uralomnak nem nyers és elemi, hanem fejlett, spiritualizált és tovább spiritualizálható formáját képviseli. Gyakorlatilag ez abban nyilvánul meg, hogy a monarchia olyan emberek uralmát jelenti, akik egy különleges – emberileg nézve nagyon fárasztó és személyi szempontból nagymértékben sterilizáló – nevelés eredményeképpen a maguk helyzetének a spirituálissá, személytelenné, szimbolikussá tételét jobban eltűrik, mint bármiféle más hatalomviselő egyén a világon. A legnyersebb és legszemélyesebb diktatúrából éppen hogy kikerült közösségek számára tehát a monarchia a személytelenebb {1-602.} uralomhoz való visszaszokásnak igen hasznos orgánuma lehet, s ugyanakkor mégsem kelti fel a fejetlenség és vezetetlenség bénító érzését.

Döntő előnye a monarchiának Németország esetében az [is], hogy a monarchia inkább képes a morális felelősségvállalás orgánumává válni, mint bármiféle más kormányforma. Inkább képes erre annál a különleges viszonynál fogva, mellyel a monarchia a múlttal, a történelemmel s – egy kis túlzással mondhatnánk – az örökkévalósággal van. Annak a felelősségnek a súlya alatt, melyet a jövendő Németországnak morálisan viselnie kell, nem is beszélve arról, amit sajnos minden valószínűség szerint a békeszerződés rendelkezései szerint elvállalni kénytelen lesz, össze kell roskadnia minden olyan rezsimnek, mely pont ezzel a felelősségvállalással kapcsolatban születik meg, ahogyan összeroskadt alatta a weimari német köztársaság is. A monarchia az egyetlen – különösen Németországban, ahol folytonos demokratikus tradíció nincs –, mely a pillanatnyi politikai helyzeten túlmenő folytonosságot képes hordozni, és érzékeltetni képes azt a történeti folytonosságot, mely messzebbről jön, és messzebbre mutat, semhogy egy háborúvesztés vagy erkölcsi krízis kirántsa alóla a [talajt].

A történelemmel kapcsolatos az a fontos előny, mely a monarchiát kitünteti: az, hogy érzékeltetni képes a német nép számára, mely történelmének utolsó kétszázötven, különösen pedig az utolsó százötven évében teljességgel zsákutcába került, a zsákutca kezdőpontjához való visszakanyarodást és az egészséges újrakezdés lehetőségét. Mint mondottuk, a német nemzet az utolsó évszázadokban egymás után öt, teljességgel zsákutcás politikai formába volt beleszorítva: a római szent birodalom, a Német Szövetség, a wilhelminus német császárság, a weimari köztársaság és a hitleri harmadik birodalom zsákutcáiba. A német nemzet politikai fejlődését tehát ott kell felvenni, ahol zsákutcába fordult, azaz vissza kell térni legalábbis 1866-hoz, amikor a német egység tévútra került, vagy még inkább 1806-hoz, amikor a német nemzet fej nélkül maradt, sőt tulajdonképpen még {1-603.} régebbre, a vesztfáliai békénél is régebbre, vagyis a római császárság zavaró és félrevezető univerzializmusától még meg nem terhelt és meg nem zavart ezeréves német királysághoz. Ez a visszatérés az, amit egyedül a monarchia képes érzékeltetni és a valóságban is lefolytatni, minden egyéb csak egy reménytelenül megterhelt, merőben új kezdeményezés volna, amiben a németségnek huszonöt év alatt kétszer és százhúsz év alatt négyszer volt része, tehát nem tud már hinni semmi ilyenben.

Mindez nagyon szép, mondhatja az olvasó, de hát mindez úgy van mondva, mintha a monarchia felállítása Németországban semmi további problémát nem jelentene, mintha Németországnak volna egyetlenegy legitim monarchája, s a monarchia felállítása nem jelentene mást, mint a legitim monarcha visszahívását.

A kérdés valóban a lehető legnehezebb. Az előbb mondottak után semmi kétség, hogy csak dinasztikus monarchiáról lehet szó, nem valami személyes hős monarchiájáról, ami teljesen egy dolog volna a diktatúrával. Semmi kétség, hogy csakis egy német dinasztia monarchiájáról lehet szó; az ezeréves német monarchia méltóságát semmiféle szimpatikus fiatal herceg, akit megnyerő tulajdonságai alapján választanak valahonnan külföldről, nem testesítheti meg. Semmi kétség azonban, hogy a monarcha megtalálása nem történhetik a német dinasztiák közül sem úgy, hogy azt valamiféle korteskedés előzi meg, melyben minden szimpatikus és megnyerő német hercegecske részt vesz: a monarchia erőit és előnyeit csak egy nem vitatható, legitim monarchia testesítheti meg. Legitim német monarchia pedig, az örökösödési alapon való egyetlen hasznos legitimitás értelmében, nincsen°.

1943–1944