A POLITIKAI HELYZET POLARIZÁLÓDÁSÁNAK VESZEDELMEI

A demokratikus reformpolitika közös tervének ma legnagyobb és legközelebbi akadálya a politikai atmoszféra végletessé válása, polarizálódása. A megszállás nyomorúságai, a kommunista párttaktika válsága, a rendőrségnek és kapcsolt részeinek a bajai, a demokrácia értelmezése körüli zavar s az ellenforradalomtól örökölt kommunista mumus együttvéve sikeresen elérték, hogy Magyarország jelenlegi politikai atmoszférájának centrális kérdése a kommunistáktól való félelem. Ez viszont a kommunista párt számára a nem látható, de mégis keservesen érezhető izolálódás atmoszféráját teremtette meg, amit ők a maguk törvényei szerint szintén egy mumusnak, a reakció egységes és tudatos fellépésének tulajdonítanak, s ettől nem kevésbé félnek. Tisztában vagyok vele, hogy mennyire nehéz valószínűvé tenni, hogy az a kommunista párt, mely egy világbirodalmat tud a háta mögött, annyi bátor, önfeláldozó, elszánt és harcedzett híve van, és soha semmiről be nem ismeri, hogy azt értelem, ok és cél nélkül csinálta volna, bármitől is félhessen, azonban a valóság mégis ez. S ez a félelem sem teljesen alaptalan. A biztonságkereső erőknek a kisgazdapárti győzelemben megnyilvánuló integrálódása, az egész világ konszolidációszükséglete és saját esetleges sikertelenségüknek a Szovjetuniót is elkedvetlenítő s szolidaritását csökkentő hatása olyan tényezők, melyek a kommunista párt év eleji kezdeti lendületét egészen megállíthatják. Mindennek az ellensúlyozására születtek olyanféle megoldások, mint a két munkáspárt fővárosi közös listája, majd az országos közös lista terve35. Ezek azonban csak a polarizálódás folyamatát súlyosbították, mert a szociáldemokrata pártról leválasztották az összes, nem szigorúan szocialista, polgári, kispolgári és értelmiségi elemeket. Az országos választások eredménye ugyan visszaadta a kommunista párt önbizalmát, ami azonban néhány napi megnyugvás {2-63.} és kölcsönös megkönnyebbülés után újból csak arra volt jó, hogy a politikai pozícióharc élességét fokozza.

De nemcsak a kulcshelyzetekért való pozícióharc folyik, hanem ugyanúgy folyik a bajok és érdemek pozícióharca is. Az ország egyik fele komolyan állítja és komolyan hiszi, hogy Budapesten azért nincs élelem, mert a reakció tudatos mesterkedése folytán a kisgazda többségű mezőgazdasági vidékek nem küldenek élelmet avégből, hogy ezáltal zavart keltve s a bajokat a kommunistákra kenve az országot zűrzavarba vigyék, s a zűrzavarban halásszanak. Az ország másik fele nem kevésbé őszintén meg van győződve, hogy azért nincs szén, mert a kommunista bányászok nem termelnek avégből, hogy ezáltal a forradalmat siettessék. S a két oldal sajtója ahelyett, hogy leintené ezeket a bárgyúságokat, és rámutatna a bajok tárgyi okaira, buzgón folytatja a bajoknak ezt a negatív pozícióharcát, tovább züllesztve ezzel az országban amúgy is mélyponton lévő politikai közértelmességet. Pedig, ha valaha, úgy ma nyugodtan elhihetjük, hogy egyik párt sem akar és nem mer katasztrófapolitikát folytatni, mert egyik párt sem tudhatja, hogy a katasztrófának ki lenne a haszonélvezője.

A polarizálódás következménye és tünete a középpártok meggyengülése. Nem beszélek a Polgári Demokrata Pártról, melynek tömegei teljesen elolvadtak. De szólok a szociáldemokrata pártról és a parasztpártról, melyeknek komoly tömegei, illetőleg komoly tömeglehetőségei volnának. A koalíció lényegéhez hozzátartozik a benne részt vevő pártok fokozatos elárnyalódása és az, hogy a koalíciót mindenekelőtt a középen álló pártok hordozzák. Így kellene ma Magyarországon a koalíciót a szociáldemokrata pártnak és a parasztpártnak hordozniok. A szociáldemokrata pártnak azért, mert kitűnő politikai iskola lett volna azoknak a szocializmusra és demokráciára hajló értelmiségi, kispolgári és középpolgári rétegeknek a számára, melyek ma a kisgazdapártban a maguk fajtájával lévén együtt, inkább csak a saját levükben főnek; a parasztpártnak pedig azért, mert radikális szellemiségénél, de a magyar realitáshoz közel álló voltánál fogva kiválóan {2-64.} alkalmas arra, hogy egy radikális, de alkotó magyar reformpolitikának a hordozója legyen. Minderről ma szó sincs. A koalíciónak, mely egy évvel ezelőtt négy párttal indult el, ma lényegileg két pártja van: a kisgazdapárt és a kommunista párt. A szociáldemokrata párt és a parasztpárt – tekintet nélkül számbeli arányaikra – a valóságban nincsenek sehol, pontosabban: csakúgy, mint az egész ország, kettéoszlanak egy kommunistabarát és egy kommunistaellenes szárnyra, és egyiknek sem elég átütő erejű a sajátos és jellegzetes irányvonala ahhoz, hogy ennél a választóvonalnál erősebb legyen. Minden kérdésben csak kétféle álláspont van: kommunista és kisgazda, a többi nem érdekes. Ez a kettő pedig a középpártok elégtelen ereje folytán minden átmenet és minden enyhítő elárnyalódás nélkül áll szemben egymással. Ilyen állapotban termékeny közös politikai tervekről nem lehet szó, csak nehezen kiizzadt közös jelszavakról és kommünikékről, melyeknek szavait mindkét fél eleve másként értelmezi. Mi tartalma lehet a reakció elleni közös harcnak, ha a kommunisták számára a kisgazdapárti tagság gyakorlatilag elegendő bizonyítéka a reakciónak, és mi tartalma lehet a kiskirályok elleni közös harcnak, mikor ezalatt minden kisgazda a helybeli kommunista párttitkár vagy rendőrvezető hatalmának a megtörését érti? Az igazság az, hogy a koalíció minden eresztékében csikorog. Magyarország kormányzása egy év óta mind fokozódó mértékben lényegileg két embernek a legszemélyesebb tulajdonságain múlik: Rákosi Mátyás36 tárgyalóképes humorán és Tildy Zoltán37 felelős bölcsességén. Ameddig ők meg tudnak egyezni, addig döcög a koalíció, amint kiteszik valahonnan a lábukat, alvezéreik azonnal egymás hajának esnek. Ha bármi okból az utóbbi állapot találna állandósulni, úgy hamar oda jutnánk, hogy mindkét fél előállana a maga utolsó ütőkártyájával: a kisgazdapárt a parlamenti többség mindenre tekintet nélkül való teljes kihasználásával, a kommunista párt a direkt akcióval. A végső kiéleződés hangulata, bár mindkét oldal gondolkodó fői félnek tőle, felmerült az országban: ma már nemcsak atrocitások, hanem ellenatrocitások is vannak, s a „polgárháború” szavát is kiejtették már, {2-65.} pedig ez azok közé a dolgok közé tartozik, melyeknek az emlegetés az éltető elemük. Ideje egészen csendesen megkérdezni: vajon függő külső ügyeink állása immár megengedi számunkra azt a luxust, hogy belső zavarainkkal foglalkoztassuk a világ sorsát intéző nagyhatalmakat?

Az egész helyzet pontosan megfelel a róka fogta csuka, csuka fogta róka állapotának, csak hiányzik az a varga, aki megfogja mind a kettőt. Pedig a politikai polarizálódás folyamatát ma még meg lehet és meg is kell állítani, mert ma még mind a két oldalon azok az erők vannak túlsúlyban, melyek tudják, hogy a demokratikus koalíciót muszáj fenntartani. Ehhez azonban a polarizálódás mindkét kritikus pontján, a kommunista pártban és a kisgazdapártban egyaránt komoly belső tisztázódásnak kell bekövetkeznie. A két párt válsága teljesen egyidejű, logikusan összefügg, és csakis egyidejűen és összedolgozva lehet megoldani: a koalíció csak úgy működhet, ha a kisgazdapárt hidegre teszi a maga jobbszárnyát, a kommunista párt pedig a maga baloldali szektásait. Ennek azonban egyik oldalról sem látványosan és a szem számára kell megtörténnie, hanem inkább befelé, csendesen, de alaposan.

Ez az, ami szükséges ahhoz, hogy a helyzetnek a jelen pillanataira jellemző elmérgesedését leküzdjük. Komoly remény van arra, hogy ez előbb-utóbb meg is fog történni. Ez azonban nem jelenti a kérdésnek hosszú lejáratra való elintéződését, mert bármennyire megerősíthető is a koalíció platformja, ez nem változtat sem a kommunista párt merev sémáktól terhelt politikai eljárásmódjain, sem a kisgazdapártnak statikus és defenzív szellemiségén. Hosszabb lejáratra többre van szükség, mint a kommunista balszárny és a kisgazda jobbszárny háttérbe szorítására, mert a „szélsőségek” kikapcsolása önmagában nem termékeny cselekedet. Távolabbi perspektívában a kisgazdapárt parasztdemokratái és fiataljai, a parasztpárt, a szocialisták fiataljai és a kommunista pártnak a hazai realitást elevenebbül megragadó – egyáltalán nem feltétlenül a legmérsékeltebb – elemei, {2-66.} valamint az ezekkel kapcsolódni kész válogatott értelmiségi reformcsoport között kell majd a „második koalíció”, a nagy reformpolitika közös platformjának kialakulnia.