{2-198.} 3. A három kelet-európai történeti állam összeomlása


FEJEZETEK

Külön érdemes foglalkoznunk a három kelet-európai történeti ország, Lengyelország, Magyarország és Csehország katasztrófájával. Egyrészt azért, mert ezeknek az összeomlása sokkal döntőbb szerepet játszik az európai államrendszer katasztrófájában, mint amennyire az az első pillanatban látszik. Másrészt azért, mert ezeknek az országoknak a politikai tudatbeli egyensúlytalanságai a többi országokénál még jellegzetesebben mutatják a közép- és kelet-európai bajok okait és mibenlétét.

Kelet- és Délkelet-Európa zűrzavarával kapcsolatban félrevezető az, ha annak okai között a Habsburgok monarchiájának összeomlását emeljük ki. Inkább e monarchia létezése volt oka a zűrzavarnak. Összeomlásánál nem érdemes túl sokáig megállanunk, mert a Habsburgok alkalmi, hibrid, belső összetartó erők nélküli államkonglomerátuma szerencsésebb fejlődés mellett sem lehetett volna Közép- és Kelet-Európa stabilizálódásának a tényezője. Ott volt ellenben sokkal mélyebb gyökerekkel az a három történeti állam, Lengyelország, Magyarország és Csehország, melyeket a Habsburg-monarchia többé-kevésbé eltakart, de annak összeomlása után napvilágra kerültek. Hogy valóságos és élő nemzetek, nem úgy, mint a Habsburgok állama, azt sikerült is megmutatniok, arra azonban képtelennek bizonyultak, hogy ismét felvegyék azt a szerepüket, melyet a Habsburgok kialakulása előtt betöltöttek. Épp e három állam belső egyensúlytalanságának volt döntő része abban, hogy az európai államrendszer összeomlott: Magyarország volt az a pont, ahol a Németország ellen felépített francia politikai védőmű 1918 óta lyukas volt, Csehszlovákia volt az a pont, ahol ez a védelmi rendszer 1938-ban, mielőtt használatára sor került volna, leomlott, és Lengyelország volt az az arkhimédészi pont, ahonnan kiindulva a német expanziónak sikerült a vele szemben álló Nyugat és a vele szemben álló Kelet szolidaritását egy kis időre {2-199.} megbontania, s az így támadt résen ömlött ki a világra a második világháború minden szörnyűsége.

Mind a három történeti állam bajai a 18. század végénél kezdődnek, s végsőleg azokra a nehézségekre vezethetők vissza, melyek ezen a területen a nemzetek kialakulásának és stabilizálódásának útjában állottak.

LENGYELORSZÁG PROBLÉMÁJA

Lengyelország problémája az volt, hogy a történeti lengyel királyságnak volt egy szoros értelemben vett lengyel fele, mely homogénül lengyel volt, azonban volt egy perszonálunió révén hozzákapcsolódott ún. litván fele is,2 melynek vezetőrétege csaknem teljesen ellengyelesedett, lakossága ellenben részben litván, túlnyomórészben azonban orosz volt, és ortodox vallású. Az újkorban e lakossággal szemben a felemelkedő Oroszország vonzóereje mindjobban érvényesült. Ugyanekkor érvényesült a Lengyelországhoz tartozó Nyugat-Poroszországgal szemben német expanziós törekvés is, amely azonban mind etnikailag, mind történetileg lényegesen kevésbé volt megalapozva, mint az orosz igények. Midőn Lengyelország anarchiája folytán orosz és porosz nyomás Lengyelország területi megcsonkítása irányában kezdett érvényesülni, megjelent a zsákmányra harmadikul a hibrid Ausztria is, melynek semmiféle komoly igénye lengyel területre nem volt. Lengyelország első felosztása nyomában hatalmas erejű demokratikus mozgalom támadt, melytől a lengyel hazafiak országuk belső és külső feltámadását remélték. E mozgalom valóban komoly nevelési és politikai reformokra vezetett, és az 1791. évi alkotmányban3 érte el tetőpontját, mely európai visszhangot keltett. Közben azonban a francia forradalom máshová terelte az európai politika súlypontját. Így Lengyelország anarchiája, az általános európai helyzet bizonyos kihatásai, valamint Ausztria beavatkozása oda vezettek, hogy a Lengyelország megcsonkítására indult akció Lengyelország teljes felosztásával végződött.

{2-200.} A TELJES FELOSZTÁS

A harmadik felosztással Oroszország nagyban és egészben megkapta az összes orosz-litván területeket, a tisztán lengyel területeken pedig Poroszország és Ausztria osztozott. Ez a helyzet Lengyelországnak azt a történeti leckét adta fel, hogy a szorosan vett lengyel területbe bele nem harapott Oroszországot vegye a háta mögé, s így próbálja nemzeti életét a két német hatalommal szemben újból helyreállítani. A lengyelek azonban nemzetük szörnyű felosztásának a hatása alatt voltak, amelyet mindenestül a brutális erőszaknak tulajdonítottak, és nem voltak képesek különbséget tenni a között, ami a felosztásban történeti szükségszerűség, s a között, ami a felosztásban merő erőszak volt. Éppen ezért egy percig sem adták fel a történeti nagy Lengyelország ábrándját, s többek között ezért csoportosultak Napóleon köré. Hogy ábrándképek után futottak, az bebizonyosodott 1812-ben, amikor a Litván Nagyfejedelemségbe bevonuló Napóleont sehol sem fogadta az a lengyel nemzeti felkelés, amit lengyel hívei neki beígértek. Arra viszont jó volt az egész vállalkozás, hogy Oroszországban felkeltse azt az érzést, hogy a maradék Lengyelország4 felől továbbra is veszély fenyegeti.

Ennek volt a következménye Lengyelország 1815. évi negyedik felosztása,5 amely azért volt súlyosabb az előzőknél, mert most már a szorosan vett lengyel területekből is nagy, sőt túlnyomó részt juttatott Oroszországnak, s így most már a felosztásban részt vevő három nagyhatalom egyformán érdekelt volt abban, hogy lengyel állam a szorosan vett lengyel területen se létezzék. Így nem maradt Európában nagyhatalom, amelynek Lengyelország helyreállítására érdeke és lehetősége lett volna. Teljes 100 esztendőnek kellett elmúlnia, míg a cári Oroszország és a központi hatalmak egyidejű összeomlása Lengyelország újjászületését lehetővé tette.

{2-201.} AZ EL NEM FOGADOTT TÖRTÉNELMI LECKE

A történelem újból ugyanazt a leckét adta fel Lengyelország számára: a lengyel területekre alapozni nemzeti életét és lemondani tudni azokról a nagy kiterjedésű keleti vidékekről, ahol voltak még lengyel nagybirtokosok, de nem voltak lengyel tömegek. Az ún. Curzon-vonal ennek a helyzetnek következményeit vonta le. Nem így Lengyelország, mely 1920-ban nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy felhasználva Szovjet-Oroszország veszélyeztetett helyzetét, túllépje a Curzon-vonalat. A rigai békében több mint 6 millió orosz és ukrán kisebbség került uralma alá, ami komoly tényezője volt annak, hogy Lengyelország eltávolodott a demokráciától, mert nem volt biztonságban a lakosság nemzeti érzelmei felől, s azok a történeti katasztrófák, melyek a lengyel nemzet háta mögött voltak, nem adtak neki bátorságot arra, hogy nagyvonalú és demokratikus engedményekkel remélje magához kapcsolhatni e területeket.

Lengyelország, miközben azt ünnepelte, hogy a rigai békében újból megközelítette a történeti nagy Lengyelország határait, nem figyelt arra, hogy ezt az akciót az új szovjet állam életének legkritikusabb és legfenyegetettebb pillanatában hajtotta végre, amivel azt érte el, hogy a szovjet politikai szemlélet számára szimbolikus betörési pontjává lett minden rosszakaratú támadásnak, mely az új szocialista birodalmat a kapitalista világ részéről fenyegette. Húsz esztendővel később, 1939-ben, amikor a német támadás újból Lengyelország létét fenyegette, Lengyelország harmadszor is ugyanazon a történeti leckén bukott el: az Oroszországgal való bizalmi állapot leckéjén.

A második világháború befejeztével Lengyelország megint abba a lelkiállapotba került, hogy „Európa vele szemben tartozásban van”. S midőn orosz részről felvetődött a Curzon-vonal követelése, akkor nem úgy fogadta ezt a Curzon-vonalat, melyet valójában 150 esztendő óta ismétlődő katasztrófák tanulsága kényszerít reá, mint egyedül lehetséges megoldást, hanem mint egy súlyos sérelmet, melyért nagyon nagy méretű kárpótlás jár. Történetesen olyan pillanatban történt ez, amikor Európa intéző {2-202.} hatalmai különböző okok miatt úgy érezték, hogy ezzel a kárpótlással tartoznak. S megadták ezt a kárpótlást Szilézia és fél Pomeránia formájában, megtoldva e területek német lakosságának a teljes kitelepítési lehetőségével.6 Hogy mi lesz ennek a döntésnek a távolabbi visszahatása, azt ma még pontosan nem tudjuk lemérni: félő, hogy egy nagyon súlyos európai lelkiismereti válság körvonalai fognak kirajzolódni e kérdés körül, s egy napon Lengyelországnak is rá kell jönnie arra, hogy kevesebb kárpótlás több lett volna.

A TÖRTÉNETI MAGYARORSZÁG PROBLÉMÁJA

Magyarország kiinduló problémája azonos Lengyelországéval. Adva volt egy történeti államkeret, amely azonban nem volt teljes egészében magyar nyelvű, hanem több nemzetiség osztozott rajta. Ezek a nemzetiségek két csoportra oszlottak: az északi területek nemzetiségei a történeti magyar állam egész történeti sorsát végigcsinálták, és erős valószínűséget mutattak abban az irányban, hogy egy többnyelvű, de azonos történelmi tudatú magyar állam fenntartásában részt tudnának venni. A Magyarország déli részén lévő nemzetiségek körében viszont a hosszú török uralom alatt a magyar állam jelentősége megcsökkent, védelmüket és felszabadulásukat nem a magyar államtól, hanem az azt magában feloldó Habsburg-birodalomtól várták s kapták, s midőn a török kiűzése után a történeti jog alapján a magyar államhoz szorosabb vagy tágabb kapcsolatban visszakerültek, ez a kapcsolat nem mondott immár számukra semmit. Midőn tehát a Balkánon a nyelvrokon népek államai megalakultak, teljes erővel ezek felé kezdtek gravitálni. A magyar demokratikus és nemzeti mozgalom hívei úgy képzelték, hogy a demokratikus szabadság egyben a nemzeti egységet is létre fogja hozni a történeti Magyarország keretén belül. Ez a remény illúziónak bizonyult, mert 1848-ban, midőn a magyar nemzet nagy lendülettel nekivágott annak, hogy függetlenítse magát a Habsburgoktól, szemben találta magát országának másnyelvű nemzetiségeivel, mindenekelőtt a horvátokkal, szerbekkel és románokkal, melyeknek {2-203.} elszakadási törekvéseit nem volt hajlandó elismerni. Így a szabadságért harcoló Magyarország egyszerre találta magát szemben az európai reakció hatalmaival és saját elégedetlen nemzetiségeivel, s az eredmény az 1849. évi katasztrófa volt.

Az 1849. ÉVI KATASZTRÓFA VÉGZETES TANULSÁGAI

Ennek a katasztrófának két tanulsága rögződött meg a magyar nemzet politikai tudatában: az egyik az volt, hogy Európa Magyarországot függetlenségi harcában cserbenhagyta, a másik tanulság az volt, hogy az idegen nyelvű nemzetiségek a demokratikus szabadságot az elszakadásra fogják felhasználni. Az előbbi tanulságból született meg az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés, melynek lényege az volt, hogy Magyarország a maga történeti területének a megtartása érdekében lemondott a teljes függetlenségről. A második tanulság nyomán kezdődött az a fejlődés, mely Magyarországot eltávolította a demokratikus ideáloktól, mert az 1848–49. évi katasztrófa nyomában az a félelem rögződött meg a magyarokban, hogy a demokrácia összes következményeinek a vállalása a nemzetiségi területek elszakadására fog vezetni. A történelem azt a leckét adta volna fel a történeti Magyarország hívei számára, hogy észak felé próbálják megtartani a történeti országot, dél felé pedig vegyék tudomásul, hogy tőlük régtől fogva elidegenedett népekkel állanak szemben. Ehelyett kialakult egy meglehetősen szűk látókörű politika, mely azt képzelte, hogy ha a különféle magyarországi nem magyar nyelvek közjogi érvényesülését kicsinyes módon megakadályozza, ezzel biztosítja a történeti Magyarország fennmaradását. Ennek pedig az lett az eredménye, hogy a déli részben lévő s már teljesen különálló nemzeti tudatra jutott nemzetiségek után most már az északi területek szlovák és orosz lakossága is végleg elszakadt a történeti Magyarország gondolatától.

{2-204.} A TRIANONI KOMPLEXUM

Ebben a helyzetben érte Magyarországot az 1918. évi összeomlás, amikor hamarosan kiderült, hogy a történeti Magyarország felszámolása elkerülhetetlen. Ez a felszámolás azonban olyan hebehurgya módon történt meg, hogy Magyarországtól nemcsak más nyelvű területeket, hanem, ráadásul meglehetősen bőven adagolva, magyar területeket is elcsatoltak. Ennek a következménye egyrészt az volt, hogy Magyarországot sorozatos belpolitikai válságok rázták meg, melyek végül is a legsötétebb reakciót juttatták uralomra, másrészt az, hogy a magyar politikai szemlélet egész Magyarország felosztását egyszerűen brutális erőszaknak és a győzők hipokrízisének tulajdonította, és nem volt képes disztingválni a leválásra érett másnyelvű területek elcsatolása és az oktalanul és igazságtalanul elszakított magyar nyelvű területek elszakítása között. Ennek következtében nem tudott elszakadni a történeti nagy Magyarország ábrándképétől, és még inkább abba a lelkiállapotba került, hogy Európa neki egy súlyos igazságtalansággal adósa. Emiatt azután 1938 után felmentve érezte magát minden európai kötelezettség alól, s midőn Magyarország területi státusának a megváltoztatására lehetőség nyílott, akkor nem állott meg a magyar nyelvű területeknél, hanem abban az arányban, amint ennek lehetősége megnyílott, tovább kergette a történeti nagy Magyarország ábrándképét, egyenes úton haladva az 1944. évi katasztrófa felé. A történeti nagy Magyarország illúziója ezzel végleg összeomlott, ma azonban már ez is kevés: Magyarországnak szembe kell néznie egy olyan véglegesnek ígérkező békével, mely megint csak nem biztosítja az etnikai határokat sem. Hogy ennek elviselésére lesz-e elég belső tartaléka, az [a] jövő demokratikus fejlődésének döntő kérdése.

A TÖRTÉNETI CSEHORSZÁG ÉS CSEHSZLOVÁKIA

A harmadik kelet-európai történeti ország, a történeti Csehország problémája szintén a nyelvi határok és a történeti határok eltéréséből nőtt ki. A történeti Csehország földrajzilag szoros egységet alkotó területén a középkor közepére kialakult az a {2-205.} helyzet, hogy a lakosság kétharmada volt cseh, egyharmada pedig, körül a határok mentén, német. A német lakosságnak éppúgy megvolt a maga német-bohémiai tudata, mint a cseh lakosságnak a maga cseh-bohémiai tudata, s mindketten egyformán és együtt magukénak tekintették az országot. A két nép közötti ellentét időnként, pl. a huszita háborúk idején7 igen kiéleződött, más időkben enyhült. A németek mindig inkább a német birodalom felé orientálódtak, a csehek inkább kelet-európai politikát folytattak, de mindez beleveszett ezer apró érdek jellegzetes középkori harcába. A Habsburgok uralomra jutása után mind erősebbé vált a német orientáció, és a harmincéves háborúban Csehország állami különállása is teljességgel elhomályosodott. Mindamellett a történeti cseh államkeret megmaradt, s megmaradt a hozzákapcsolódó külön öntudat is mind a cseheknél, mind a németeknél. A 18–19. század fordulóján mind a cseh öntudat, mind a német öntudat széles tömegmozgalommá vált és élesen szembekerült egymással, azonban még mindig az egész történeti Csehország volt az, amelyet mindkettő a magáénak tudott és magának követelt. A mindjobban kiéleződő nyelvi harcok során azonban lassan mindkét fél kilépett a történeti Csehország keretének gondolatvilágából, és a csehek a szláv szolidaritásban, a németek pedig a nagynémet gondolatban kerestek hátvédet maguknak. A szláv gondolat jegyében fordult a cseh politikai és kulturális érdeklődés mind erősebben a történeti Magyarország északi részén lakó, a történeti Magyarországtól mind erősebben elidegenedő s a csehek felé orientálódó szlovákok felé. Az első világháború alatt csehszlovák légiók alakulnak,8 a világháború végén pedig megalakult az önálló csehszlovák állam.9

A CSEHSZLOVÁK ÁLLAMALAKULÁS ELLENTMONDÁSAI

Csehszlovákiának Németország összeomlása folytán sikerült egységben megtartania a vegyes lakosságú történeti Csehországot, kelet felől viszont magához kapcsolta a történeti Magyarország szlovák lakosságú területeit s még ráadásul a területi kikerekítés {2-206.} jegyében számottevő magyar területeket is. Az új államalakulás elvi alapja ellentmondó volt: a cseh területeket történeti és etnikai folytonosság, a német területeket történeti, de nem etnikai kapcsolat, a szlovák területeket etnikai, de nem történeti kapcsolat fűzte az új államhoz, a magyar területeknek pedig sem történeti, sem etnikai kapcsolatuk nem volt vele.

Ebben a helyzetben a csehszlovák nemzet10 hívei két eszmei bázisra igyekeztek alapozni a csehszlovák állam egzisztenciáját: az egyik a demokrácia, a másik az 1919. évi versailles-i területi rendezések sérthetetlenségének az elve. A demokráciára nemcsak az kvalifikálta az új csehszlovák államot jobban, mint kelet-európai szomszédait, hogy a cseh társadalom a lengyelnél és a magyarnál sokkal fejlettebb, indusztrializáltabb és polgárosodottabb volt, hanem az is, hogy a másik kettőnél sokkalta optimistább volt. Lengyelország történeti katasztrófasorozata a 18. században, Magyarországé a 19. században elkezdődött, s a demokráciával szemben való optimizmusuk már ekkortájt megtört. A csehek ellenben a 19. századot a Habsburg-birodalom árnyékában erős politikai harcok közepette, de töretlen politikai reményekkel élték át, s ez az optimizmus adott nekik lélegzetet ahhoz a demokratikus politikai berendezkedéshez, melyet 1918–1938 között megvalósítottak, s amely a különböző fasizmusok és abszolutizmusok között valóságos oázist alkotott. Igazuk van a cseheknek abban, hogy a csehszlovák államban távolról sem volt kibírhatatlan németnek vagy magyarnak lenni.

Minthogy azonban az új állam alakulásánál nemcsak nevében, hanem szerkezetében is az etnikai elven volt a súlypont, a történeti terület német lakossága számára mind erősebben idegenné vált az új államtest, nem is beszélve a magyarokról, akik igazán teljesen incidentálisan kerültek bele. Nem volt rossz dolguk, csak éppen indokolatlan volt egy kicsit, hogy mit is keresnek ők a szláv testvériség alapján egymásra talált csehek és szlovákok országában.

A másik eszmei bázis, amire a csehszlovák állam létét és igazolását reáállították, az 1919. évi versailles-i területi rendelkezések {2-207.} sérthetetlenségének gondolata. Ezt a gondolatot a csehek, abban az arányban, amilyen arányban érezték, hogy a demokrácia gondolata államukat nem menti meg a centrifugális erők hatásától, még a franciáknál is erősebben, valóságos merev dogmatizmussal hangsúlyozták, s ennek a merevségnek megvolt a maga része Európa politikai fejlődésének katasztrofális fordulatában.

AZ 1938–1939. ÉVI KATASZTRÓFA

1938-ban, midőn a hitleri agresszió elindult Csehország német területei irányában, csakhamar napvilágra jött, hogy Csehszlovákiának nemcsak a német lakossága, hanem a magyar lakosság, sőt a szlovák lakosság komoly része is nem érez szolidaritást a csehszlovák állammal. A sérelmek komolytalanok voltak és felfújtak, de az idegenség megvolt. E szolidaritáshiány látható jeleinek megvolt a maga része abban, hogy a nyugati hatalmak elfogadták azt az elvet, hogy az etnikai elv alkalmazásával a történeti Csehországot is két részre kell osztani. Ez a megosztás azonban úgy, ahogy Münchenben lezajlott, nemcsak megosztást, hanem Hitler Németországának való teljes kiszolgáltatást jelentett, amit egy fél esztendő múlva Csehország teljes bekebelezése is követett. Csehszlovákiával is az történt tehát, ami Lengyelországgal és Magyarországgal: egy hosszú idő óta készülő történeti folyamat egy történeti pillanatban a legbrutálisabb erőszak külső körülményei közepette zajlott le. Ez a helyzet képtelenné tette a cseheket arra, hogy a brutális erőszak mögött meglássák azt, amely egy hosszú idő óta készülő és a kelet-európai fejlődésnek megfelelő folyamatnak egyik láncszeme volt csupán. A csehek egész egyszerűen úgy érezték, és joggal, hogy Európa cserbenhagyta, nemzetiségeik hátba támadták őket, és Európa tartozik nekik szabad államuk helyreállításával.

{2-208.} AZ ÚJJÁSZÜLETETT CSEHSZLOVÁKIA ARCA

A második világháború végével valóban sor kerülhetett ennek a tartozásnak a lerovására. A katasztrófából fejét újra felemelő csehszlovák állam11 politikai arcára azonban éppúgy letörölhetetlenül reá van immár írva a katasztrófák emléke, mint a lengyel és a magyar nemzet lelki arcára. Csehszlovákia éppúgy nem várja már többet a demokráciától, hogy soknyelvű országát egységgé kalapálja, ahogyan elvesztette ezt a reményét Lengyelország és Magyarország is. Míg azonban azelőtt az ilyenfajta kiábrándulásnak abban állottak az antidemokratikus következményei, hogy az illető ország kisebbségeinek kicsinyes nyelvi elnyomására és elnemzetietlenítésére rendezkedett be, addig ma Csehszlovákia mindezen túlmegy, és kitűzte az összes nem szláv kisebbségek kitelepítésének programját. Őrültség ez, de van benne rendszer: a csehek maguknak demokráciát akarnak, országuknak nyugalmat a nemzetiségektől, de ugyanakkor érintetlen területi állományt is, vagyis mindent egyszerre. E mindent akarás mögött azonban nem az erő öntudata áll, hanem az átélt katasztrófából táplálkozó félelem. Itt válik el az oly sokban hasonlóan indult csehszlovák és jugoszláv fejlődés: Csehszlovákia 1938–39-ben a maga gyengeségét és összetartó erőinek hiányát tapasztalta meg úgyannyira, hogy az államot alkotó csehek és szlovákok kapcsolata is megrendült; ezzel szemben Jugoszlávia 1941–44-ben a maga félelmetes erejét tapasztalta meg, s ez a tapasztalat döntőnek fog bizonyulni az eredetileg élesen szemben álló szerbek és horvátok egy nemzetté való összeforrasztásában. A jugoszlávok sokat akarnak, mert úgy érzik, hogy mindenre képesek. A csehek mindent akarnak, de azért, mert semmiféle biztonságot nem éreznek elégnek, és tudják, hogy Európa most még emlékezik a Csehországgal fennálló történeti tartozásra. Valóban, az Európa sorsát intéző hatalmak a nemzetiségek kitelepítésére irányuló cseh kívánságnak – legalábbis a csehországi németek vonatkozásában – engedtek. Itt is áll azonban az, amit Lengyelország esetében mondottunk: e kérdés körül egy súlyos európai válság körvonalai kezdenek kibontakozni, és nagy kérdés, hogy a területi {2-209.} állomány százszázalékos érinthetetlenségének gondolata megéri-e végeredményben Csehszlovákia számára, hogy ennek a lelkiismereti válságnak az egyik szereplője legyen.

A HÁROM TÖRTÉNETI ÁLLAM SORSÁNAK KÖZÖS VONÁSAI

A három történeti kelet-európai nemzet sorsának közös vonásait ezek után könnyű felvázolni. Mindhárom nemzet a 18. század végétől napjainkig terjedő időben megkapta a nemzetté alakulás, pontosabban a nemzetté való visszaalakulás leckéjét. Mind a három a maga idejében: Lengyelország 1772–1794 között, Magyarország 1825–1848 között és Csehország 1918–1938 között az európai demokratizmus és patriotizmus mozgalmára olyan lendülettel reagált, mely a nyugat-európai kortársakat a legnagyobb reményekkel töltötte el. Mind a három azonban szembekerült azzal a ténnyel, hogy az örökölt történeti területeket, melyekhez mély érzelmekkel ragaszkodott, annak soknyelvűsége folytán nem képes egységes nemzeti tudattal megtölteni. Mindhárom egy ideig azzal a hiú reménnyel áltatta magát, hogy a demokrácia és a szabadság összekapcsoló ereje fogja a szétgravitáló lakosságot egységbe kovácsolni. Ezt a reményt mindenütt a francia fejlődés nagy példája éltette, ahol a nagy forradalom hatalmas élménye oly sikerrel kapcsolt be másnyelvű kisebbségeket az egységes nemzeti tudatba. Azonban a francia példakép mögött kétezer éves kultúrfejlődés, ezerötszáz éves politikai keret, ezeréves központi hatalom, ötszáz éves nemzeti öntudat és a nagy francia forradalom presztízse állottak. Ezt a példát akarták utánozni a hosszú tetszhalálból felébredt s a puszta létezés nehézségeivel küzdő kelet-európai államok. Így a demokrácia egybeforrasztó erejébe vetett reményük természetszerűen hiúnak bizonyult, és bekövetkezett Lengyelország teljes felosztása, a magyar szabadságharc 1849. évi bukása és Csehszlovákia 1938–39. évi katasztrófája. Mind a három katasztrófát az tette végzetessé, hogy az európai reakció hatalmaival harcoló ország ugyanakkor szembekerült saját elégedetlen kisebbségével is. Mind a három nemzet úgy érezte, és joggal, hogy Európa szégyenletesen cserbenhagyta. {2-210.} Mind a három ország szétesési folyamata, közelebbről Lengyelország ötszöri felosztása,12 Magyarország 1849. évi katasztrófája és 1919. évi felosztása és Csehszlovákia 1938–39. évi katasztrófája a brutális erőszaknak és az igazságtalanságnak olyan kirívó körülményei mellett folyt le, hogy egyik sem volt abban a lelkiállapotban, hogy a brutális hatalmi erőszak mögött meglássa bizonyos részben a történelem logikáját is.

Sőt az erőszak és igazságtalanság visszahatásaképpen megjelent az a görcsös illúzió, hogy a történeti keret felbomlása egészben is csak esetleges okok, hatalmi tényezők és brutális erőszak eredménye. Ennélfogva úgy érezték, hogy ebben az eseményben semmi szükségszerű és visszacsinálhatatlan nincs, s az erőszak s az igazságtalanság uralmának a megdőlésével semmi akadálya nincs a történelmi keret helyreállításának. Az elnyomott lengyelek, magyarok és csehek szenvedései és jajszavai komoly realitást adtak a Vérző Lengyelország, Vérző Magyarország, Vérző Csehország képeinek, s ezeket a képeket a felosztott történeti ország egészére vonatkoztatták: a térképre rajzolt történelmi országterület vérzett az elképzelésükben, nem pedig az a szűkebb közösség, amit a valóságos lengyelek, magyarok és csehek alkottak. E három nemzettel az tette volna a legnagyobb jót, aki történelmi országuk felszámolását az etnikai és önrendelkezési elvek szigorú alapulvétele mellett folytatja le. A történeti ország széttörése akkor is fájt volna jó ideig, de az elnyomott honfitársak szenvedéseinek a zaklató hatása elmaradt volna, az pedig egyenesen kijózanítólag hatott volna, hogy az elcsatolt másnyelvű népek köréből komoly jajszavak és a történeti kerethez való visszakívánkozás komoly hangjai nem érkeztek volna. Így kialakult volna egy olyan közhangulat, mely kénytelen rájönni a részleges megcsonkítás kikerülhetetlenségére, és előbb-utóbb meg is szokta volna a tények erejére támaszkodó új határokat. Minthogy azonban nem így történt, mind a három nemzet görcsösen tovább ragaszkodott, sőt – Csehország esetében – mind a mai napig ragaszkodik a maga történelmi határaihoz. A demokrácia összeforrasztó hatásában mindegyikük – ki-ki a maga {2-211.} katasztrófája után – megcsalódott, s midőn az elé az alternatíva elé kerültek, hogy a demokrácia eszményeihez legyenek-e hűek, vagy területi igényeikhez, akkor habozás nélkül az utóbbit választották, nem törődve azzal, hogy mindegyikük – ki-ki a maga idejében – az európai demokrácia büszkesége volt. A történeti államterület megtartása érdekében Lengyelország és Magyarország a kisebbségi elnyomás és elnemzetietlenítés hatástalan eszközeivel kísérleteztek, legújabban pedig Lengyelország és Csehszlovákia a kisebbségek teljes kitelepítésének az egészen radikális útjára léptek, s immár a demokratikus látszatokat sem őrzik e vonatkozásban. Mindegyikük messze maradt a demokratikus bölcsességnek attól a magasiskolájától, melyet Dánia mutatott fel 1919-ben, amidőn kijelentette, hogy még történeti dán területeket is csak népszavazás útján óhajt visszakapni. Mind a három nemzet az őt ért súlyos megrázkódtatások hatására abba a lelkiállapotba került, hogy úgy érezte, hogy a világgal szemben csak követelnivalója van, kötelessége és felelőssége azonban nincsen. Ez megnyilvánult mindenekelőtt abban az erkölcsi gátlásnélküliségben, ahogyan ezek az országok az általuk „érvényes”-nek ítélt status quo helyreállítására törtek. Nem kevésbé súlyos felelőtlenség nyilvánult meg abban is, ahogyan ezek az országok – kiábrándulván a demokratikus módszerekből, de ragaszkodva a történeti status quóhoz – megpróbálták országuk egynyelvűségét akár elnemzetietlenítés, akár kitelepítés útján biztosítani.

Azt a tartozást, melyre mind a három nemzet szüntelenül hivatkozott, Európa, mely valóban cserbenhagyta őket súlyos helyzetekben, érezte is bizonyos fokig. A három nemzet közül azonban Magyarország a maga erkölcsi számláját rossz pillanatokban és rossz módon nyújtotta be; először az 1849 utáni reakció reménytelen ideje alatt, másodszor 1918 és 1938 között, a merev status quo rendszer uralma alatt a kveruláns revizionizmus formájában, harmadszor pedig 1938–1941 között a fasizmus szövetségeseként. Lengyelország és Csehszlovákia ellenben 1918-ban is, 1945-ben is olyan pillanatban nyújtotta be számláit, amikor Európa érezte is a tartozást, és képes is volt a teljesítésre.

{2-212.} A három nemzet sorsa tehát ezen a ponton némileg szétválik: míg Magyarország arra sem számíthat, hogy etnikai határait megkapja, addig Csehországnak nemzetközi segédlettel kisebbségtelenítik az egész történeti területét, Lengyelország pedig elvesztett történelmi területéért hasonlóképpen kisebbségtelenített kárpótlási területet kap. Magyarországon tehát a demokrácia jövőjét is érintő súlyos lélektani válsággal lehet számolni, Lengyelország és Csehszlovákia ellenben a nagy tömegű kitelepítésekkel kapcsolatban egy nagyméretű európai lelkiismereti válságnak válhatik még a szereplőjévé. Az az állapot, hogy mindhárom nemzet teljes lélektani megnyugvással tudja elfoglalni a maga immár megszokott és mások által sem vitatott kereteit, még mindig a távolabbi jövőben várat magára.