| 5. A területi viták nyomorúsága | TARTALOM | 7. A jó békekötés technikája |
FEJEZETEK
Leírtuk a kelet-európai kis nemzeteknek azt a politikai nyomorúságát, mely a nyugat-európai szemlélőt oly nagy bizalmatlansággal és ingerültséggel tölti el: a területi viták sokaságát, e nemzetek nacionalizmusának szűk és agresszív voltát, a decens politikai módszerek elhagyására való hajlandóságot, a demokratikus szellem hiányát, a politikai irrealizmusra való hajlandóságot, továbbá azt, hogy nem annyira teljesítményeikből, mint inkább jogcímeikből és igényeikből akarnak megélni, hogy kölcsönösen utálják egymást, hogy állandóan szomszédaik és sorstársaik rovására akarnak előnyöket szerezni, hogy az egyetemes európai kérdésekben végsőleg felelőtlenek, s politikai döntéseikben nem komoly gyökerű eszmények vagy hosszú lejáratú komoly politikai koncepciók, de még csak nem is saját jól felfogott érdekük, hanem elsősorban szomszédaikkal való, főleg területi vitáik determinálják őket. Ennek alapján jutnak azután sokan arra az eredményre, hogy ezt az egész területet dicsekvéseivel, vádaskodásaival, panaszkodásával, veszekedéseivel és határproblémáival egyetemben végül is sorsára kell hagyni, mert valami eredendő barbárság így is, úgy is meg fogja akadályozni abban, hogy konszolidálódni tudjon.
A fentiekben meglehetősen éles színekkel volt alkalmunk lerajzolni e terület barbarizálódásának a folyamatát. Mégis azt kell mondanunk, hogy az a beállítás, mely azzal tér napirendre e terület kérdései felett, hogy azok úgyis megoldhatatlanok, nem annyira a helyzet tárgyi ismeretéből, mint inkább kényelmességből és rossz lelkiismeretből származik. E terület nem azért nem tud konszolidálódni, mert eredendően barbár, hanem azért barbarizálódott el, mert szerencsétlen történelmi eseménysorozatok folytán leszorult az európai konszolidáció útjáról, s nem tudott oda többé visszajutni. Sajnos, nem is nagyon segítettek neki, sőt néha egyenesen meg is akadályozták ebben.
Végeredményben miről van szó Közép- és Kelet-Európában? Arról, hogy ezen a területen szétrobbantak a történelmi államok és a történelmi nemzetek keretei, és az összes itt élő nemzetek egymás közötti határai vitássá váltak. Nem tudom, mire alapítják azt az állítást, hogy az ebből származó zűrzavart ne lehetne konszolidálni, mert hiszen ki próbálta egyáltalán ezt a területet konszolidálni és mióta? A konszolidálás lehetősége e területen egyáltalán csak 1912-ben, illetőleg 1918-ban nyílott meg, ti. akkor, mikor szétrobbant az a két nemzet feletti államalakulat, az oszmán birodalom és a Habsburgok birodalma, amely itt a nemzetek végleges kialakulásának útjában állott. Ha az 1918. évi békecsinálók nagyon kicsivel körültekintőbbek és gondosabbak, akkor e terület konszolidálódásának a biztos alapjait 1919 végére le tudták volna fektetni. Tudjuk, hogy ez nem sikerült. Azóta mérhetetlen nehézségek, szenvedések és barbárság ömlött ki erre a területre, azonban még mindig alig harminc esztendeje van annak, hogy van minek egyáltalán konszolidálódnia. Ez pedig igazán nem olyan rettenetesen hosszú idő. Vajon talán Nyugat-Európa harminc esztendő alatt kapta meg a maga jelenlegi végleges elhatároló kereteit? Nyilván nem. S ha egyszer így áll a helyzet, akkor ne támasszunk rosszindulatúan magas igényeket e terület népeivel szemben, akik maguk sem tagadják, hogy az egyenes vonalú, zökkenőmentes és nagy perspektívájú európai demokratikus fejlődés útjáról némileg leszorultak. Annál kevésbé szabad lemondani e terület konszolidálásáról, mert hiszen harmincesztendős szörnyű zűrzavar után ma már a legvilágosabban kirajzolódik a konszolidálódás útja, és a kölcsönös gyűlölködések, megszállások, polgárháborúk és irtóháborúk visszahúzódása után egészen világosan megmutatkoznak az itt stabilizálódó nemzeti keretek egymás közötti határai. Csak az kell, hogy hebehurgya és erőszakos megoldások ezt a szennyes áradatot ne irányítsák vissza erre a területre. A konszolidációt természetesen meg is lehet akadályozni, mert hiszen az nem valami elemi erő, mely mindent elsöpörve birtokba vesz egy {2-240.} területet, hanem egy kényes, körültekintő és könnyen meghiúsítható emberi erőfeszítés a félelem, ostobaság és gyűlölködés erőivel szemben. A hangsúly azon van, hogy ezen a területen a konszolidáció lehetséges.
Ezt a lehetőséget a fentiekben arra alapítottuk, hogy a nemzetek egymás közötti határai kezdenek e területen végleg kirajzolódni. Igen ám, felelhetné erre valaki, de ki garantálja azt, hogy ezen a minden állandóságot nélkülöző területen a kialakuló új helyzet nem fog-e pár évtizeden belül újból felbomlani és teljesen új nemzetalakulásoknak helyet adni?
Már maga ez a kérdés is az egész kelet-európai politikai fejlődés teljes nem ismeréséről tanúskodik.
Kelet-Európában csakúgy, mint Nyugat-Európában, a nemzetek száma ezer év óta igen keveset változott. Kelet-Európában, mondjuk hatszáz esztendővel ezelőtt, i. sz. 1300–1350 körül létezett lengyel, magyar, cseh, szerb, horvát, litván, román, bolgár és görög nemzet. Időközben i. sz. 1400–1800 között megpróbált ezen a területen két alkalmi katonai és politikai vállalkozás, az oszmán birodalom és a Habsburgok birodalma az itt lévő nemzetektől független hatalmi alakulást létrehozni. Maguk alá is gyűrték egy időre e nemzeteket, s politikai fejlődésüket megakasztották, de nem voltak képesek sem egyetlen itteni nemzetet megszüntetni, sem egyesítésükből valamiféle új nemzetalakulásnak az útját megindítani. A modern nemzeti mozgalmak megszületésével mind a két vállalkozás megbukott, s az itt lévő régebbi nemzetek megtépázva bár, de újból napvilágra kerültek. Ma, ha körültekintünk, nagyjából ugyanazokat a nemzeteket találjuk ezen a területen, mint hatszáz évvel ezelőtt. Bizonyos változás történt abban, hogy a horvát és a szerb nemzetek összekapcsolódtak, és az így kialakult jugoszláv közösség magához vonzott néhány, eddig nemzeti szempontból bizonytalanul elhelyezkedő szláv népet, mindenekelőtt a szlovéneket. A román {2-241.} nemzet szorosabb egységgé vált, mint egykor, a görög nemzet pedig elszakadt a kelet-római császárság politikai folytonosságától. Új nemzetalakulás vagy ahhoz hasonló összesen négy esetben történt a területen. Az egykori Észak-Magyarország területén nemzeti öntudatra jutottak a szlovákok, és a magyar nemzet helyett a cseh nemzethez kapcsolódtak: ma már ebben az egész folyamatban nyílt kérdés legfeljebb csak az, hogy milyen éles határ marad a cseh nemzeti keret és a szlovák nemzeti keret között. Ezenkívül különféle ütközőterületeken kialakultak az észt, lett és albán nemzetek, melyeknek szintén voltak a középkorba visszanyúló történeti előzményeik, azonban az államalapítás lehetősége csak a 20. század elején nyílt meg számukra. Végül legújabban a litván, lett és észt nemzetek belekapcsolódtak a Szovjetunió nemzet feletti államalakulatába.16 További nemzetalakulásoknak semmiféle tárgyi valószínűségük nincs Kelet-Európában. Mindez pedig elég szerény változás, és nem nagyobb, mint amennyivel Nyugat-Európában a nemzetek zárt száma változott, ahol 1300 óta új nemzetekként a svájci, portugál, belga, holland nemzetek születtek, az angolok és skótok britekké egyesültek stb. Ami a nagyobb változás Kelet-Európában, az az, hogy ezek a nemzetek egymás között nem történetileg kialakult határok szerint, hanem etnikai határok szerint határolódnak ma már el, vagyis leegyszerűsítve a dolgot, azt lehet mondani, hogy Kelet-Európában az egynyelvű emberek összességéből tevődnek össze a nemzetek. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezen a területen nyelvi kisebbségek nem élhetnek, és nyelvi szigetek nem létezhetnek, hanem azt jelenti, hogy ezen a területen a nemzetek egymás közötti elhatárolódásának a stabilizálását nem a történeti határ mentén kell keresni, mint Nyugat-Európában, hanem a nyelvhatár mentén. Mindazok a kísérletek, amelyek ezen a területen nyugat-európai mintára a történeti egységre támaszkodva többnyelvű népeket akartak egységes nemzeti tudattal megtölteni, mindenekelőtt a lengyel, a magyar és a cseh kísérlet, visszahozhatatlanul megbuktak, és ezt ma körülbelül tudják is. Érdekes módon ma a siker reményében {2-242.} egyetlenegy kísérlet létezik, mely egy nemzeti keret számára a nyelvi határokon túlmenően is vonzóerőt tud felmutatni, ez azonban nem történeti alapon, hanem merőben a demokratikus szabadságharc egyesítő ereje alapján folyik, és ez a jugoszláv kísérlet. A nemzet magját itt is a nyelvi egység alkotja, azonban az a szerep, amit a jugoszláv nemzet az európai felszabadulás ügyében magának kivívott, ma e nemzet számára a nyelvi kereten túlmenő vonzóerőt biztosít. Természetesen ennek a sikernek is csak történeti távlatból lehet a mérlegét elkészíteni, mindamellett ha ezt a sikert szembeállítjuk a három történeti állam sikertelenségével, akkor igazat kell adnunk Ortegának, aki az angol birodalom felemelkedését és a spanyol birodalom lehanyatlását szembeállítva azt fejti ki, hogy a nemzeteket nem merőben a közös múlt, hanem ugyanannyira a közös jövő is tartja össze, vagyis az a perspektíva, mely a közösség közös tervei és vállalkozásai számára a presztízst, az optimizmust és a lendületet megadja.17
E felismerések alapján kell megtalálnunk e terület konszolidálásának útját, közelebbről egyrészt azokat az elveket, másrészt azokat a gyakorlati módszereket, melyeknek segítségével a konszolidáció folyamata megindulhat, s létrejöhet újból az a normális helyzet, melyben állam és nemzet ismét azonos kiterjedésű fogalmakká lesznek. Mindenki, aki e terület konszolidálásával foglalkozni kezd, rövid időn belül úgy érzi, hogy az őrülethez kerül közel, mert teljességgel elvész a különféle oldalról felhozott elveknek és érveknek a tömkelegében. Ez azonban merő optikai csalódás. Ha felismertük azt a történeti folyamatot, mely e területen döntő volt, akkor rájövünk, hogy Közép- és Kelet-Európában minden határprobléma, mely a szó komoly értelmében probléma, két szempont szembenállásából származik: az egyik valamiféle történeti állapot, status quo, történeti érzelem vagy igény szempontja, a másik az etnikai, nyelvi hovatartozás szempontja. S a probléma mindenütt az, hogy ott, ahol a nyelvi {2-243.} nacionalizmus egy adott helyzetet vitássá tesz, az államhatárt át kell vinni a nyelvi határokra, de ezenközben figyelemmel kell lenni arra az ellenállásra, melyet történeti kapcsolatok, történeti érzelmek és meglevő helyzetek általában jelentenek. Így leredukálván a kérdést a lényegre, egyszerre ki tudjuk kapcsolni azokat a kártékony és közveszélyes babonákat, melyekkel az itteni határkérdéseket el szokták ködösíteni.
Az első és legelterjedtebb ilyen babona az, hogy ezen a területen igazságos határt nem lehet vonni, mert annyi lehetséges ellentétes szempont van, hogy azok közül valamelyik feltétlenül sérelmet szenved. Valójában azonban csak egyetlenegy szempont van: jó határ az, amelyik a nemzeti hovatartozáshoz igazodik, az pedig Európában vagy valamilyen történeti status quót, vagy nyelvi határokat jelent. Az összes többi állítólagos szempontok: a földrajzi, gazdasági, stratégiai, kikerekítési, közlekedési és Isten tudja, még miféle szempontok, melyeket divat határkérdésekben a legesztelenebb gomolyagban felsorakoztatni, valójában teljesen hiábavalók, és nagyméretű alkalmazásuk a legnagyobb bajok forrásává lesz. Nagyon vigyáznunk kell ezekre az első látásra „gyakorlati”, „racionális”, „tárgyszerű” színben feltűnő szempontokra. Az új határvonások gazdasági, közlekedési stb. abszurditásait mindenkor igen szívesen illusztrálták azzal, hogy a határ házakat és udvarokat vág keresztül, és miatta egyes falvak lakossága a legközelebbi város piacára csak határátlépési igazolvánnyal juthat be. A magyar irredentának volt kedvenc eljárása, hogy jámbor külföldieket elhurcolt a határra, ott megmutatott nekik egy parasztházat, melynek konyháján vonul keresztül a határ, mire a jámbor külföldi fejcsóválva azt mondotta, hogy ez nem maradhat így; másnap ez a nyilatkozat a magyar történeti állameszme óriási győzelmeként könyvelődött el. Ne felejtsük el azonban, hogy ezek szükségképpen előállnak ott, ahol a határ nem egy régen kialakult helyzetet rögzít meg, melyhez {2-244.} az egész élet régtől fogva hozzá igazodott, hanem egy új helyzet következményeit vonja le. Az egyik leggyakrabban visszatérő helyzet Közép- és Kelet-Európában az, hogy valamely nyelvterület határán, azzal összefüggésben fekszik egy azonos nyelvű többséggel bíró város, melynek közvetlen környéke részben, esetleg nagyobb részben már más nyelvű. Ilyenkor kétségbeesett versenyfutás indul meg abban az irányban, hogy a várost szakítsák-e el a maga nyelvrokonaitól a vidéke kedvéért, avagy a vidéket a maga nyelvrokonaitól a város kedvéért. Bármennyire is furcsán hangzik, azt kell erre felelnünk, hogy nagy politikai távlatban a legokosabb dolog a harmadik megoldás: a nyelvhatárhoz igazodni és ennek alapján, ha kell, inkább a várost és vidéket elszakítani egymástól. De az első két megoldás is még mindig sokkalta jobb, mint az, amikor az etnikai és gazdasági vagy más szempontok egyeztetése végett olyan se hal, se hús megoldásokat találnak ki, mint amilyen Danzig szabad város volt. A feladat ugyanis a nemzetek elhatárolása, minden megoldás tehát, mely egy területet akár azonnal, akár meghatározott időn belül nem csatol világosan ide vagy oda, csak arra jó, hogy felhívja a figyelmet a vita lehetőségére. Az a megbékélés, ami a nemzeti keretek megnyugtató elhatárolása nyomán meg tud születni, majd meg fogja találni a város piacára bejáró parasztok határátlépésének is a kielégítő szabályozását. Hogy ez mennyire így van, két frappáns példája is van. Az egyik Nyugat-Európában Genf példája, melyet minden oldalról francia nyelvterület vesz körül, s az Isten is arra teremtette, hogy Savoya18 fővárosa legyen. A történelem Genfet mégsem Franciaországhoz, hanem Svájchoz kapcsolta, ami rengeteg közlekedési és gazdasági bonyodalmat okoz, sőt nemzetközi jogi vitát is okozott, de semmiféle politikai problémát nem okoz a francia nemzet és a svájci nemzet egymáshoz való viszonyában. Hasonló példa Kelet-Európában Sopron esete, melyet népszavazás visszacsatolt Magyarországhoz,19 míg az egész környező német nyelvű terület, az ún. Burgenland, Magyarországtól Ausztriához került. A magyarok belenyugodtak a német falvak elcsatolásába, mert megnyugvást {2-245.} találtak a magyar történeti emlékekkel ékes városnak országuknál való megmaradásában. Ennek az lett az eredménye, hogy – noha Sopron minden gazdasági és racionális szempont szerint Burgenland „természetes” fővárosa – az osztrák–magyar határ lett egyike azoknak a keveseknek az 1918–19. évi határok közül, amelyek mentén lélektani megnyugvás és kiegyensúlyozódás alakult ki. Az, hogy ilyen vagy hasonló esetekben a vonatkozó két nemzet kibékül-e egymással, vagy elkeseredett vitákba bonyolódik, nem ott dől el, hogy Poros Falu lakosságának határátlépési igazolvánnyal lehet csak bejutni Dicső Kis Város piacára, hanem azon, hogy az egyik ország fővárosában és iskoláiban ne legyen okuk politikusoknak, történelemtanároknak és iskolás gyermekeknek a nemzet nyelvét beszélő Dicső Kis Város főterén álló nemzeti emlékmű elvesztésén keseregni, és a másik ország fővárosában ugyanezeknek ne legyen okuk azon kétségbeesni, hogy az elcsatolt falvak gyermekeit az iskolákban idegen népdalok éneklésére kényszerítik.
Mindez legkevésbé sem akar csúfolódás lenni: ezek az érzelmek éppen olyan tiszteletreméltók, mint azok, melyek a franciákat a chartres-i katedrálishoz vagy az auvergne-i20 népdalokhoz fűzik, és egész gondolatmenetünknek egyik legfőbb célja annak a bemutatása, mennyire ezek a legdöntőbb tényezői e terület háborúságainak. Világért sem akarjuk kétségbe vonni annak az oly sok kiváló és nagy tudású szerző által vallott tételnek az igazságát, mely szerint mindeme háborúságokat valójában földesurak, monopolkapitalisták és militaristák hozzák létre; ezt a mély igazságot csupán azzal a tapasztalati ténnyel kívánjuk kiegészíteni, hogy Közép- és Kelet-Európában ezek a machinációk csakis akkor tudják kifutni a maguk formáját, ha a történelemtanárok és népdalgyűjtők is melléjük állanak: ezek nélkül a monopolkapitalisták és társaik tehetetlenek. Ennek egyik legszebb példája a Habsburgok birodalma, mely a földesurak Eldorádója volt, a monopolkapitalisták öröme és a szoldateszka paradicsoma, és mégis megbukott, mert a történelemtanárok és a népdalkutatók ellene foglaltak állást. A gyakran hangoztatott {2-246.} gazdasági, közlekedési és más hasonló szempontok „okos” „gyakorlati” volta merő látszat. Mai méretek mellett ezek az országok így is, úgy is kicsinyek ahhoz, hogy önmagukban megálló földrajzi, gazdasági, stratégiai, közlekedési egységeket alkossanak. Vajon micsoda katonai jelentősége lehet a mai világháborús méretek mellett annak, hogy két kelet-európai kis ország között a határt stratégiai okokból előreviszem a Kis Dombról a Nagy Hegyre? Annak valószínűsége, hogy ennek a ténynek valaha katonai jelentősége lesz, mondjuk tíz százalék, hogy ez a jelentőség az emberiség jövője szempontjából üdvös lesz, legfeljebb öt százalék. Ezzel szemben annak a bizonyossága, hogy a stratégiai határ okából átcsatolt kisebbség sérelmeiből háborús gyújtóanyag lesz, száz százalék. Az, hogy egyik vagy másik ország ne szoruljon fabehozatalra vagy olajbehozatalra, alig éri meg azt, hogy a szomszédjával ezért ne tudjon békességre jutni. Ez áll minden határvonásra, mely bármiféle gyakorlati, racionális indokolással idegen nemzetiségű területeket csatol más országhoz. A határ elsősorban mint a stabilizálódás eszköze számít, és ha a stabilizálódás véletlenül nem racionális tényezőkből alakul ki, akkor sem tragikus, ha a határ önmagában gazdaságilag vagy földrajzilag abszurdnak mutatkozik is.
Másik ilyen babona, sőt leggyakrabban tudatos elködösítés az az állítás, hogy Európának ezen a részén a lakosság kevertsége miatt nem lehet igazságos határt vonni. Valójában szó sincs arról, hogy mindenütt, ahol néprajzi kevertség van, egyúttal probléma is volna. A nyelvi szigetek, különösen ha telepítések eredményei, önmagukban nem jelentenek gondot: probléma ott van, ahol a nyelvi sziget mögött történeti birtoklás vagy történeti igény is áll. Vagyis a kevertség csak ott probléma, ahol a kevert terület feletti vitában a két fő szempont, a történeti (status quo) és az etnikai szempont ütközik vagy fonódik össze, s a kevertség a történeti határról a nyelvi határra való átmenetet vagy a történeti és nyelvi igények zavarában való tájékozódást nehézzé teszi. {2-247.} Ilyen helyzet pedig egész Közép- és Kelet-Európában összesen két-három van. Ilyen volt a danzigi korridor esete, ilyen ma mindenekelőtt Erdély kérdése és ilyen az Égei-tenger északi partjáért folyó görög–bolgár vita.21 Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európa legkevertebb területén, a Bánátban a szerbek és a románok aránylag igen könnyen megtalálták a maguk végleges elhatárolódását, és a kevertség nem okozott problémát; a másik nagyon kevert területen, Besszarábiában a határvita alig függött össze a különféle telepítések folytán létrejött kevertséggel.
Nem kevésbé közveszélyes babona az a tétel, hogy ezen a területen részletező gonddal határokat csinálni már csak azért sem érdemes, mert itt a megoldás úgysem a határviták elintézése, hanem valamiféle nemzet feletti federáció létesítése, amelyen belül az egyes nemzetek közötti határok jelentőségüket vesztik. Nagyon veszélyes ez az elképzelés, mert ezen a vidéken volt már egy nemzet feletti federáció, a Habsburgok birodalmának formájában, és ez éppen azért robbant szét, és merítette el ezt az egész területet a kétségbeejtő bizonytalanság hullámaiba, mert nem tudott kielégítő belső elhatárolódásokat létrehozni a benne egyesült nemzetek között. A federáció olyan, mint a házasság: nem szabad elintézetlen problémákkal belemenni, mert az a lényege, hogy új perspektívát s vele rengeteg új problémát ad fel, nem pedig az, hogy bármiféle tisztázatlan kérdés elintézését vele megtakaríthassuk. Bármiféle leendő federáció csakis úgy fog működni, ha előbb a határok terén kialakul az a minimális stabilizálódás, amely a federációba egyesülés lélektani előfeltétele. A nemzetek akkor és csak akkor szoktak federációba egyesülni, ha mindegyiküknek van annyi féltenivalója, hogy a federáció biztonságának szükségét érzik.
E vonatkozásban a Szovjetunió példájának az alkalmazása nem olyan egyszerű, mint azt sokan első pillanatra gondolják. Nagyon érdemes a Szovjetuniótól nemzetiségi türelmet és szervezeti megoldásokat tanulni, de ez nem jelenti azt, hogy Kelet- {2-248.} és Közép-Európa problémája lényegében azonos volna a Szovjetunióéval. Kelet- s Közép-Európában történetileg kialakult nemzetek állanak egymással szemben, amelyeknek a határai a legújabb időkben folyékonyakká váltak ugyan, de mint nemzeteknek, hosszú múltra visszanyúló történeti egzisztenciájuk van, viszont sors- és jellembeli azonosságuk mellett is eddigi életükben összefogó történeti élmények és helyzetek nem jöttek létre. A Szovjetunióban valami egészen más történt. Itt adva volt egy történetileg adott birodalom, az orosz birodalom, mely a maga nemzeti kisebbségeit 1917-ig ugyan még nem olvasztotta egybe, mindamellett az állami egybekovácsolódásnak már hosszú múltra visszanyúló előzményeit jelentette. Ezt a történetileg már meglévő birodalmat egy hatalmas és megrázó történeti eseménysorozat, a szocialista forradalom, majd a nagy honvédő háború maradéktalanul egyetlen nemzetté forrasztotta össze. Ez az egyetlen nemzet ezek után a benne egyesült nemzetek és nemzettöredékek számára nyugodtan és gond nélkül megadta a teljes nyelvi és politikai autonómiát, és még az elszakadás jogát is biztosította nekik, csakúgy, mint a brit birodalom a maga domíniumainak.22 Valójában azonban, csakúgy, mint a brit birodalom, komolyan nem fél ettől az elszakadástól. Közép- és Kelet-Európában, még ha adódnék is a jövőben valami egységesítő és összefogó élmény vagy ezzel egyenértékű hosszabb lejáratú fejlődés, ez a folyamat – az egész terület aránylag kis volta ellenére is – sokkal erősebb történeti realitásokkal állna szemben, mint amilyenek – egy-két kivétellel – az egykori cári birodalom különféle nemzeti kisebbségei és néptörzsei voltak.
A különféle félrevezető elvi és elméleti szempontok mellett még inkább kártékonyak a határvitákkal kapcsolatos politikai szólamok.
Kártékony babona az a status quóista szólam, hogy jó határ úgysincs, tehát azt kell stabilizálni, ami éppen van, s határkérdések helyett inkább a lelki megbékélés útját kell keresni; s nem {2-249.} kevésbé kártékony az a revizionista szólam, hogy az élet örökös mozgás és változás, és a határokat nem lehet örök érvényűen megrögzíteni. Európa teljesen megérett arra, hogy területi állománya, ha nem is „örökre”, de hosszú időre stabilizálódjék, s ez egyúttal Európa egységesedésének és további békéjének is feltétele. Ebben tehát a legnagyobb mértékben „status quóisták”-nak kell lennünk. Viszont stabilizálni, pláne gyors ütemben stabilizálni csak ésszerű és lélektanilag elfogadható, megszokható határt lehet, ez pedig Európában csak olyan lehet, mely igazodik a nemzeti egységek lélektanilag és szociológiailag kitapintható határaihoz. Rossz határok mellett reménytelen dolog lélektani megbékélésről beszélni, viszont a jó határt meg kell védeni az „örökös változás” mindenféle dinamikájától.
Nem kevésbé kártékony mellékvágány a határviták elmoralizálása. Ha felismertük azt, hogy a konszolidálás útja ezen a területen egészen egyszerűen az, hogy az államhatárokat hozzá kell igazítani az eltolódott nemzeti határokhoz, akkor rá kell jönnünk arra, hogy itt elsősorban nem erkölcsi igazságtételről, hanem bizonyos tárgyi helyzetek megragadásáról van szó. A legsürgősebb tehát az itteni határvitákkal kapcsolatban kikapcsolni azt a moralizáló beállítást, amelyet az itt lakó népek a nemzetközi fórumok színe előtt állandóan felvesznek. A politikailag rosszul álló, háborúvesztes népek morális fegyvertára az igazság hangoztatásában áll, amivel kapcsolatban ennek vagy annak a nagyhatalomnak a fennkölt és hagyományos igazságérzetére, az elnyomottak vagy földre sújtottak iránt mindenkor tanúsított nagylelkűségére apellálnak, és azt kívánják, hogy a békeszerződések megkötésénél semmiféle hatalmi szempont ne érvényesüljön. A politikailag jobban álló, győztes vagy legalábbis magukat győztesnek tekintő országok viszont érdemeikre hivatkoznak, és számláikat nyújtják be területi követelések formájában. Valójában mind az ún. igazság, mind az ún. érdem igen szimpla s rosszhiszeműen forgatott csatabárd abban az irányban, hogy egymás közötti vitáikban, melyek lényegükben kizárólag határviták, kedvezőbb pozíciót nyerjenek. A konszolidálódás feladata {2-250.} azonban teljességgel független mindenféle fennkölt igazságosságtól éppúgy, mint minden hervadhatatlan érdemtől. Objektív feladatról van itt szó, objektív társadalmi és politikai tények felismeréséről és konzekvenciák levonásáról. Nem kétséges, hogy az igazságosságnak, erkölcsi elveknek és érdemeknek a határkérdések megoldásánál megvan a maguk jelentősége, de csupán annyiban, amennyiben ezek az erkölcsi elvek vagy érdemek a stabilizálódás feltételeiben közrejátszanak. Közelebbről: van egy minimális igazságosság, amely nélkül a stabilizálódásra és a lélektani megnyugvásra számítani nem lehet, ezt tehát semmilyen körülmények között nem lehet figyelmen kívül hagyni. Viszont vannak a pillanatnyi történeti és politikai helyzetben számba jövő érdemek, melyeket bizonyos mértékig mindkét fél elismer a rendezés kiindulópontjául. Ennyiben vehetők ezek a tényezők számításba.
A népek ún. önrendelkezési jogát is ebben a szellemben kell értékelnünk. Nem az a kérdés, hogy ezt a jogot miből vezessük le, és milyen erkölcsi érveléssel indokoljuk, hanem az, hogy alkalmas-e arra, hogy rendet csináljon Közép- és Kelet-Európában.
Első pillantásra is látni való, hogy ez az elv jó helyen keresi a közép- és kelet-európai zavarok megoldását. Mondottuk már, hogy Közép- és Kelet-Európában az egész területi összevisszaság mögött az áll, hogy ezen a területen a nemzetek az egynyelvű emberek összességeivé váltak. Aki tehát ezeket a nemzeteket jól el akarja határolni, annak történeti keretek helyett immár a nyelvi keretekhez kellett igazodnia. Az önrendelkezési jognak tehát ezen a területen az az értelme, illetőleg az lett volna az értelme, hogy rajta keresztül megoldáshoz tudjon jutni az a jellegzetes közép- és kelet-európai helyzet, hogy egy csomó ember történetileg olyan közösségekbe tartozik, melyek nem felelnek meg immár nemzeti hovatartozásának. A népek önrendelkezési joga arra lett volna jó, hogy rajta keresztül az emberek {2-251.} kifejezésre juttathassák nemzeti hovatartozásuknak ezt a megváltozását. Sajnos, 1919-ben a békecsinálók nem voltak képesek arra, hogy elfogadott alapelvüket következetesen alkalmazzák, és Közép- és Kelet-Európa új, érvényes nemzeti térképét századokra lerögzítsék. Ebben része volt politikai erőtlenségüknek, de része volt annak is, hogy Nyugat-Európa a történeti határokról a nyelvi határokra való átmenet tipikus közép- és kelet-európai problémáját túlnyomó részében egészen egyszerűen nem értette. Ellenben értette a nemzetek önrendelkezési jogát, amelynek az ő számára nem a határvitákkal kapcsolatban volt értelme, hanem egész nemzeteknek elszakadási vagy önállósulási akcióival kapcsolatban, amilyenek az Egyesült Államok megalakulása vagy Belgium elszakadása Németalföldtől stb. stb. Ugyanilyen alapon örömmel és helyesléssel látták, hogy Kelet-Európában egyes, eddig önálló állammal nem bíró vagy önálló államiságukat elvesztett nemzetek, mint Lengyelország, Csehszlovákia, Jugoszlávia, önálló államokká alakulnak. Mikor azonban elkezdődtek ezen a területen a végeláthatatlan határviták, és a világon mindenki keresztül-kasul népszavazást kért a legkülönbözőbb szomszédos területekre, akkor a nyugat-európai békeintézők kezdtek megzavarodni. Ők végeredményben a népek önrendelkezési jogát azért hangoztatták, hogy annak alapján egész nemzetek felszabaduljanak, nem pedig azért, hogy minden község vagy város, ahogy éppen eszébe jut, követeljen népszavazást, és egyik nemzettől a másikhoz csatlakozzék. Nyugat-európai szemléletben, amely az állami keretek történetileg stabil kialakulására volt alapozva, a szüntelen népszavazás és a vele járó izgalmak egyáltalán nem mutatkoztak a béke szempontjából kívánatos módszereknek. S ez volt az a pont, ahol a nemzetek önrendelkezésének elve nem volt világosan hozzáigazítva ahhoz a konkrét szükséglethez, melynek megoldására Közép- és Kelet-Európában használni kellett. Minthogy pedig az 1919-es békecsinálóknak ettől függetlenül is terhükre volt s erejükön felül volt az önrendelkezési jog minden vonalon való következetes alkalmazása, örömmel le is tettek róla. Az elvek eme felrúgásának megvolt a maga {2-252.} része a német sérelmi politika s rajta keresztül a hitlerizmus létrejövetelében. Ez utóbbi viszont az önrendelkezési elvre puszta ürügyként hivatkozott egy mániákus hatalmi politika érdekében, amivel azután betetőződött az egész gondolat diszkreditálása. Ma még emlegetni sem nagyon tanácsos, mert kész rá a felelet: túl sokat hallottunk a népek önrendelkezéséről Hitler szájából.
Szegezzük le mindenesetre, hogy a népek önrendelkezési joga nem Münchent jelent, hanem népszavazást. Kétségtelen azonban, hogy ma ezzel szemben is meglehetős bizalmatlanság uralkodik. Valóban, ha a népek önrendelkezési joga alatt azt értjük, hogy a népszavazásból valami állandó és tetszés szerint előrángatható nemzetközi jogi intézményt csináljunk, akkor erre csakugyan semmi szükség nincsen. Minden konszolidáció ott kezdődik, amikor kialakul egy olyan állapot, melyben bizonyos alapvető kérdésekben nincs vita. Nemzetközi síkon mindenekelőtt a határok kérdése ilyen. Semmiképpen sem kívánatos tehát, hogy ezt bármikor, bárhol vitássá lehessen tenni. De még valóban meglévő vagy fellépő viták esetén sincs erre mindig szükség: Közép- és Kelet-Európában az etnikai, nyelvi határokat a statisztika vagy több egybevetett statisztika alapján rendszerint nagyobb nehézség nélkül meg lehet állapítani. Egyenesen káros népszavazást rendezni pl. olyan területeken, ahol gyér számú másnyelvű nagybirtokosok befolyásolni tudják a – többnyire elmaradt – lakosság szavazatait, holott a közép- és kelet-európai történeti fejlődés ismeretében nem vitás, hogy a nemzetalakulás folyamata azért itt is a nyelvi hovatartozás alapján dől el. Ebből a szempontból kétes értékűek voltak a sziléziai és kelet-poroszországi népszavazások,23 amelyek nyilvánvalóan lengyel nyelvű, de német földesúri és kapitalisztikus nyomás alatt álló területeken nagyszámú német érzelmű tömeget mutattak ki, holott valószínű, hogy ennek csak kis része volt nyelvileg és érzelmileg német, nagyobb része nyelvileg lengyel, érzelmileg pedig még {2-253.} öntudatlan volt. A népszavazás igazi területe nem a nagy, nyelvileg homogén területek megszavaztatása, hanem elsősorban a nyelvterületek határain fekvő és vitássá vált városok megszavaztatása. Ez annál is inkább fontos, mert a történeti határról a nyelvi határra való átmenet során a legsúlyosabb és a legnehezebben megoldható lélektani probléma éppen a bizonyos területekhez fűződő történeti érzelmek feloldása, amelyek az esetek kilencven százalékában városokhoz, azok lakosságához, emlékeihez és köveihez fűződnek. Ilyen esetben a lélektani megnyugvás szempontjából komoly jelentősége van annak, hogy az illető város lakossága népszavazással határozzon, mert akár a történeti kapcsolatok ellenére, akár azoknak megfelelően üt ki a népszavazás, mindenképpen elősegíti a belenyugvás és lemondás folyamatát.
Ha tehát a népszavazást gyakorlatilag fel akarjuk használni Európa stabilizálására, akkor két dologra kell vigyázni: az egyik az, hogy ne alkalmazzunk népszavazást ott, ahol a nyelvi határok világosak, hanem lehetőleg csak a nyelvi határok egyes kritikus pontjain. Másodszor pedig ne feledjük el, hogy a népszavazás akkor ér valamit, ha a stabilizálódás eszköze, nem pedig a zavarkeltésé; ne használjuk tehát stabil határok vitássá tételére, és egyugyanazon helyen semmi körülmények között se lehessen megismételni. A szociológia síkján elismerhetjük, hogy egy megismételt népszavazás kiüthet ellenkezőképpen is, de a nemzetközi jog síkján tartanunk kell azt az axiómát, hogy az egyszer megejtett népszavazásnak irányadónak kell lennie, és azt megismételni nem szabad. Ha ebből engedünk, akkor a népszavazás megszűnik a konszolidáció eszköze lenni, s ezzel minden értékét elveszti.
Az a felismerés, hogy Közép- és Kelet-Európában a nyelvi határok váltak a nemzetek elhatárolóivá, egy új és kihatásaiban igen félelmetes megoldást is felvetett: a népcsere és a kitelepítés megoldását. Ezt a módszert először görög–török viszonylatban {2-254.} próbálták ki, s bár ez a népcsere maga igen rendezetlen, tumultuózus és nem emberséges formában zajlott le, eredményeiben meglepő volt, és utánzásra csábított: az évszázadokra visszamenő s évszázadosnak ígérkező török–görög ellenségeskedés alig tíz esztendő alatt megszűnt. A második világháború folyamán azonban Hitler már egészen egyszerűen arra használta fel a népcsere lehetőségeit, hogy egészen távol fekvő területek német lakosságát telepítette le – az őslakosságot kidobva – a német nyelvhatár mentére, egyszerűen a német politikai határ kiterjesztése céljából. Visszahozta a németeket evégből olyan területekről is, ahol azok semmiféle kisebbségi problémát nem okoztak. Azáltal viszont, hogy a német nyelvterület peremén letelepítette őket, és az ottani lakosságot kimozdította a helyéből, vagy kiirtotta, szörnyű ellenségesség magvát hintette el. A telepítés ilyen módon, ahelyett hogy a stabilizálódás forrásává lett volna, a bizonytalanság forrásává lett.24
Végzetes következményekkel járna Európa további fejlődésére, ha ennek a hitleri találmánynak az alkalmazása az Egyesült Nemzetek oldaláról válnék állandó gyakorlattá. Azt jelentené ez, hogy megszűnne az az utolsó támpont, amely Európában a határok stabilizálásánál egyáltalán támpont lehet: a lakosság állandósága. A nemzetek többé nem arra várnának, hogy bizonyos területeket megkapjanak, hanem olyan kedvező történeti alkalmakra várnának, amikor lehetséges lesz számukra bármekkora általuk igényelt területről az egész idegen nyelvű lakosságot kitelepíteni. Teljesen kizárni a népcsere lehetőségét nem kell, de ha nem akarjuk Európát a hontalan tömegek országútjává tenni, itt az ideje a népcsere metódusával kapcsolatban határozott elvek formájában leszögezni azokat a tanulságokat, melyek egyrészt a török–görög népcseréből, másrészt az azóta lefolyt kitelepítésekből levonhatók. Kiindulópont az, hogy népcserének akkor van helye, amikor bizonyos területeken a néprajzi határt fizikailag nem lehet követni, viszont az ellentétek kiéleződése miatt a történeti állapotot vagy a status quót sem lehet fenntartani. A leghatározottabban ki kellene ezenfelül mondani azt is, hogy {2-255.} népcsere csakis kölcsönösségi alapon, csakis a nemzetek közösségének határozata alapján és ellenőrzése mellett történhetik, s ha egyszer így lefolyt, vissza nem csinálható. Ha ezt nem szögezzük le elég szilárdan, akkor a népcserének amúgy is kétélű fegyvere teljességgel a szerzői ellen fog visszafordulni, s az európai konszolidáció eszközéből a legvadabb anarchia kiindulópontjává válik.
De vajon nem merő elmélet és utópia-e, kérdezhetnék joggal, elveket megfogalmazni a nemzetközi konszolidáció számára, mikor a békekötés és a határok megállapítása „a dolgok természeténél fogva” merőben hatalmi szempontok és erőviszonyok szerint történik? Ezzel a kérdéssel a nemzetközi élet legkritikusabb pontjához jutottunk, a jó békekötés technikájához.
| 5. A területi viták nyomorúsága | TARTALOM | 7. A jó békekötés technikája |