{2-267.} A BÉKESZERZŐDÉS ÉS A MAGYAR DEMOKRÁCIA

FEJEZETEK

(folytatás...)

{2-269.} A magyar békeszerződés megkötése immár rövid hónapok vagy hetek kérdése.1 Ezt a békekötést, ma már tudjuk, Magyarországon nemcsak hogy örömujjongás nem fogja fogadni, hanem még az a csendes fellélegzés sem, ami a bizonytalanság és ideiglenesség megszűnését még egy kevésbé előnyös békeszerződés esetében is kísérni szokta. Nyílt kérdés ma már csak az, hogy a lesújtó hatásnak milyen fokozatára számíthatunk. A legsúlyosabb esetben, a kétszázezer magyar kitelepítése esetén számítanunk kell arra a végzetes lélektani és gazdasági hatásra, melyet a tömegesen érkező menekültek egy olyan túlzsúfolt, lerongyolódott, lesüllyedt életnívójú, iparilag és mezőgazdaságilag egyaránt tönkrement, önbizalmában és optimizmusában megingott országban jelentenek, amilyen ma Magyarország. Ha „csak” az öt mosoni község elcsatolása következik be, akkor szembe kell néznünk annak a ténynek a lélektani hatásával, hogy egy nagymértékben morális és demokratikus célkitűzések jegyében lefolytatott háború győztesei nem tudnak okosabbat, mint a kezdet minden nehézségével küszködő magyar demokrácia terhére öt község erejéig tovább rontani egy olyan határvonalat, melynek indokolatlan rosszasága és a magyarság politikai és európai elhelyezkedésére gyakorolt végzetes hatása ma már világszerte ismert közhely.2 Ha pedig – ami e pillanatban nem látszik nagyon valószínűnek – mind a két veszély elhárul, még mindig rezignált keserűséggel fogja fogadni az ország annak a trianoni határnak a legkisebb változtatás nélkül való helyreállítását, amelynek rossz és igazságtalan volta, mint már mondottuk, közhely. Ráadásul ebben az utóbbi esetben számítanunk lehet arra, hogy Csehszlovákia a kitelepítés nemzetközi legalizálásának meghiúsulta után közvetlenül vagy kerülő utakon – a fasizmus elleni {2-270.} harc címén – újult erővel fogja a maga trianoni területének minden eszközzel való magyartalanítását folytatni. Ennek a hatása előbb-utóbb ugyanaz lesz, sőt lélektanilag talán még rosszabb, mint a „legális” kitelepítésé.

Mindezt ki kell bírni. Nemcsak érzelmileg, fizikailag és gazdaságilag, hanem ki kell bírni politikailag is. Túl a magyarság fizikai megmaradásán, épen kell maradnia a magyar demokrácia, a szabad és emberhez méltó Magyarország perspektívájának is. Mert nyilvánvaló, hogy a békekötés minden visszahatása között az lesz a legsúlyosabb, hogy a békekötés ügye újból összekapcsolódik a demokrácia ügyével, s újból kialakul az a közhangulat, amely a békeszerződésért a demokráciát egészben felelőssé teszi, és a békekötés igazságtalanságából a demokrácia alapvető hazugságát következteti. Az az asszociáció ez, mely a trianoni Magyarország demokratáit csakúgy, mint a weimari Németország demokratáit olyan bénulttá s riadttá s fasisztáikat olyan magabiztossá és öntudatossá tette.

Ebben az atmoszférában az fenyeget, hogy erőtlenné fog válni, szánalmas elterelési manővernek fog feltűnni minden vélekedés, mely összeomlásunkért és újabb megnyomorodásunkért végsőleg Horthyt és kormányrendszerét teszi felelőssé. Annál szívesebben fogadottá lesz minden megnyilatkozás, mely ezzel szemben inkább a győztesek cinizmusát és képmutatását helyezi éles megvilágításba, s demokratikus magyar államférfiak árulásáról vagy mulasztásairól fog biztos adatokat tudni. Hatástalanná fog válni minden figyelmeztetés, mely demokratizálódásunk elégtelenségére mutat reá, vagy a magyar népszabadság mélyebb és véglegesebb megalapozásának szükségét hirdeti. Annál hálásabb dolog lesz maró gúnnyal emlegetni a cseheknek vagy pláne a még több gúnnyal emlegethető szlovákoknak a demokrácia cégére alatt viselt épületes dolgait. Üres frázisként fog elpuffanni minden szó, amely az országot szembe akarja nézetni a maga rettenetes felelősségével és bűneivel. Milyen egyszerű lesz ezzel szemben rámutatni azokra a szerencsésebb nemzetekre, akik ugyanilyen bűnökért nem büntetést kapnak, hanem dicséretet s azok folytatására biztatást.

{2-271.} Hiába feleljük erre, hogy mindezek az álokoskodások annak a súlyosan elferdült úri, középosztályi, értelmiségi gondolkodásnak a szülöttei, mely az irredentizmus és revizionizmus terméketlen zsákutcáit is kiépítette a maga s az ország számára; s hogy ennek ellensúlyozására nem kell más, mint mozgósítani azokat a munkás-paraszt erőket, melyek az ilyen gondolkodástól teljességgel fertőzetlenek. A helyzet nem ilyen egyszerű. Amilyen súlyos hiba – melyet sokan elkövetnek ma – túlbecsülni ennek az úri-középosztálybeli rétegnek az effektív politikai hatalmát, olyan, még súlyosabb hiba alábecsülni a közvélemény-formáló erejét. Különösen nagyot nőtt ez az utolsó tizenöt-húsz évben, mert ezenközben kialakult egy nagy tömegű, lentről felszívó, felülről lehúzó, amorf kispolgárság, mely teljes sikerrel közvetíti az úri középosztály eszmevilágát a nagy proletártömegek felé is.

Valóban az angyalok szavával kell szólnia annak, aki ilyen helyzetben úgy tud hangot adni a csalódásnak és a keserűségnek, hogy ezen a hangon keresztül kifejezésre tudjon jutni minden meg nem érdemelt egyéni szenvedés és mindaz a sok disszonáns érzés, melyet ez a békemű felkavart; de ugyanakkor mégse váljék ez a hang se idétlen rikácsolássá, se monoton panaszkodássá, s ne fojtsa meg azokat az erőket, melyek a demokráciában önmagára találó, szabad, emberhez méltó Magyarország felé visznek.

Próbáljuk megtalálni ezt a hangot.

Felelni kell tudnunk ehhez néhány kérdésre. Először arra, hogy konkréte ki felelős azért, hogy ez a békeszerződés olyan lesz, amilyen lesz. Azután tisztáznunk kell, hogy van-e és miféle jogosult összefüggés van az egyes népek demokratikus buzgalmának foka s a békeszerződések között. Felelnünk kell arra, hogy megérdemelte-e a magyar nemzet azt, ami vele történik, és el kell-e fogadnia s kitől bűneinek szemrehányását. Végül felelnünk kell arra, hogy a békeszerződések által teremtett helyzetben hogyan lehet és kell elindulnunk a jövendő irányában.