Parasztpárt és a forradalmiság II.

A forradalmiság helyes felfogásából az következik, hogy az emberi felszabadulás folyamatát fontosabbnak tekintjük a békesség, erőszaktalanság és szabálytisztelet alapelveinél, s ha bármikor olyan helyzet adódik, amikor választani kell a kettő között, akkor tudjuk, hogy a felszabadulásnak még ha nagy megrázkódtatással is járó folyamata az, aminek minden békés módszert, erőszaktalanságot és szabálytiszteletet meg kell előznie. Az igaz, hogy az emberek valóságos és végleges felszabadulása békés, erőszaktalan és szabálytisztelő módszerek elfogadásában nyilvánul meg, de az nem igaz, hogy ezek a módszerek magukban már demokráciát jelentenek. Ezeket a módszereket ugyanis lehet a kész társadalmi tekintélyek vak tiszteletére s a passzív alávetődés készségére is alapozni, ami nem felszabadulásra, hanem a fennálló társadalmi erőtényezők megmerevítésére vezet. Jelenti tehát a forradalmiság minden olyan tömegmozgalom és tömegakció elősegítését is, {2-440.} amelyen keresztül a tömegek a maguk erejét, a múlt tekintélyeinek az esendőségét valóságosan megtapasztalhatják.

Nem jelenti azonban a forradalmiság az erőszak módszereinek önmagáért való dicsőítését: ezt engedjük át a fasizmusnak. Azért, mert a valóságos helyzeteket látni nem akaró üres szabálytisztelet a weimari demokrácia sorsára juttathat bármely demokráciát, azért még nem áll az, hogy most már hozzátartozik a demokráciához a szabályok tetszés szerinti felrúgása. Nagyon is nem szabad az embereket hozzászoktatni ahhoz, hogy mindennapi közéleti kérdések fáradságos megoldása elől az erőszakra való hivatkozással és az ellenfél riogatásával térjenek ki, s az erőszakból mindennapi politikai segítőeszközt csináljanak.

Különösen vigyázni kell arra, hogy a tömegmozgalmakat ne kezeljük tetszés szerint elővehető politikai eszközként, hanem csak akkor mozgósítsuk a tömegeket, ha olyan ügyről van szó, amelyet tökéletesen a magukénak éreznek, s amelynek sikerében a maguk erejét tapasztalják meg, nem pedig valami megrendezett dolgot. Országos viszonylatban pedig világosan és pontosan körvonalazni kell azokat a helyzeteket, amelyeknek bekövetkezte esetére a forradalmi készenlétet tisztán és töretlen hitellel meg akarjuk őrizni. Magyar vonatkozásban ez körülbelül annak a kimondását jelenti, hogy a demokrácia játékszabályait komolyan vesszük, és nem váltogatjuk tetszés szerint; ha azonban az fenyegetne komolyan, hogy a magyar nép egy sötét pillanatban a demokrácia játékszabályaival Bethlen, Gömbös vagy a Habsburgok világát engedi visszatérni, akkor van helye szabályok mellőzésének, a harcos és öntudatos kisebbség sorompóba lépésének, a tömegindulatok felkeltésének, vagy ahogyan eleink mondották, a kaszák kiegyenesítésének.

Jelenti a forradalmiság az eljárásmódra vonatkozó mindezeken a felismeréseken felül a társadalmi és politikai folyamatok és események dialektikus felfogására való képességet. A dialektikus szemlélet sem olyan nehéz valami, mint ahogyan azt a legtöbb ember képzeli. Elsősorban annak a felismerését jelenti, hogy bizonyos mélyen meggyökeresedett, rossz állapotokból {2-441.} nem lehet a fokozatos megjavítás útjára előrehaladni, mert az csak a kérdések elkenésére és a rossznak a megszilárdítására vezet. Hanem ezekben a helyzetekben a meglevő rossznak ellentétes irányú átlendítése a fontos, még annak az árán is, hogy ennek az átlendülésnek elsőre nem kevésbé rosszak a kísérőjelenségei.

Nem azt jelenti ez, hogy a dialektikus szemléletet akár az eseményeknek, akár azok szemléletének valami kötelező és egyetlen lehetőségeként kell tekintenünk. Az, hogy az események dialektikusan fejlődnek-e vagy egyenletesen, és a dialektikus fejlődés kilengései élesek-e vagy enyhék, mindig a kiindulási helyzet adottságain múlik. Fontos csak azt tudni, hogy a dialektikus fejlődés van, és bizonyos esetekben szükségszerű. Különösen éppen az emberi méltóság fellázítása az, amely mélyen begyökeresedett rabszolgai indulatok esetén csakis ilyen ellentétekben előrehaladó, dialektikus módon történhetik meg.

Magyarországon ma is sokan vannak, akik pl. a földreform mérlegének az elkészítésénél nem tudnak eltekinteni azoktól a műkincsektől és vagyontárgyaktól, amelyek a kastélyok birtokbavételekor nem egy helyen tönkretétettek. Dialektikus szemléletben azonban felismerhetjük, hogy azoknak, akik olyan állapotba voltak szorítva évszázadokon keresztül, amelyben a műkincs a legjobb esetben takarítási tárgy volt, azoknak a számára nem az a felszabadulás útja, hogy csak úgy egy varázsszóra átalakuljanak műkincset leporoló szolgákból műkincset élvező urakká, hanem az, hogy radikális módon felszámoljanak egy emberhez nem méltó viszonyt.

S nem az a fontos, hogy ezenközben mi történik a műkinccsel, hanem az, hogy mi történik az emberben. Jaj azonban annak a forradalomnak, amely azt hiszi, hogy az embereket nem felszabadulásra, hanem a műtárgyak elpusztítására kell felszólítania s öncélt csinálni abból, ami csak kísérőjelenség.

Ezeket a kísérőjelenségeket ki kell bírni, és felettük napirendre kell térni tudni, az azonban nem tartozik a forradalmisághoz, hogy ezeknek örüljünk és ezeket erőltessük. Semmi annyira nem {2-442.} kompromittálja a forradalmiságot, mint az az emberfajta, amely nem az átalakulás végcéljának a közeledtében, hanem a kilengés élességében és kísérőjelenségeiben leli gyönyörűségét. Ez az emberfajta azonban maga is szükségszerű kísérőjelensége minden forradalmi átalakulásnak, s a dialektikus szemlélet többek között ennek az elviselését is jelenti.

A forradalmiság tehát csakúgy, mint a radikalizmus, nem modor és fellépési mód kérdése, hanem a valósághoz való viszony kérdése. A parasztság forradalmisága sem abban áll, hogy bizonyos gesztusokat mindenáron és minden helyzetben fel akar venni, hanem abban, hogy látja azt, amit ebből a valóságból ki lehet és ki kell hozni.

1947