FEJEZETEK

{2-445.} HONNAN INDUL ÉS HOVÁ MUTAT AZ ÖSSZEESKÜVÉS?

A legelső és legtanulságosabb kérdés az összeesküvés összetételének, alkotóelemeinek, egységes vagy széteső voltának a kérdése. Az összeesküvés visszhangja először a hivatalos közlés1 és a politikai megdöbbenés formáiban jelent meg, s bizonyos leegyszerűsítéssel az egész összeesküvésben egyetlen gonosz akaratot tételezett fel; csak arról volt szó, hogy itt Horthy tisztjei, földesurak és nyugatosok álltak össze a kisgazdapárt reakciósaival, hogy az úri világot és népelnyomó uralmukat helyreállítsák. Darvas József volt az első, aki a rendészeti adatokon és a merőben indulati felháborodáson túlhaladva megkezdte az összeesküvés politikai kiértékelését, s az egész szövedék összetevőit oly világosan bontotta széjjel, hogy ahhoz alig van hozzátennivaló.2 Rámutatott arra, hogy az összeesküvésnek van két összetevője, melyek különösebb figyelemre nem érdemesek, mert csak azt csinálták, ami lényegük: egyrészt a Horthy-rezsimet visszasíró katonák és úriemberek, másrészt a kommunista mozgalomnak az öncélú forradalmat hajszoló és ennek érdekében mindenkivel szövetkezésre kész néhány szektása,3 akik – hozzátehetjük – az antiszemitizmuson keresztül találtak kapcsolatot a többi összetevővel. Ezzel szemben döntő és nyugtalanító tünetnek látja a harmadik összetevőt, a „Magyar Közösség”4 nemzeti és középosztályi sértődöttségben vagy parasztromantikában megrekedt, a magyarság nemzeti problémáinak társadalmi vonatkozásaival szemben vak, csak svábokat és zsidókat látó elemeit, akik a sváb és zsidó összetartás mintájára a magyar faji összetartozásnak valamiféle szervezetét akarták összehozni. Ezek között vannak hiteles és annak idején helyüket megállott Hitler-ellenesek is, és vannak szenvedélyes parasztromantikusok, akikkel kapcsolatban {2-446.} Darvas József helyesen tételezi fel, hogy szándékuk szerint aligha akarták a földesurak és csendőrök világát vagy a Horthy-legitimitást helyreállítani. Nem kell azonban azt hinnünk, hogy az összeesküvés elleni harc lendülete érdekében szükséges az összeesküvők szervezeti és célkitűzésbeli egységét hangsúlyozni és feltenni, hogy az összeesküvés összes akciói egy forrásból indultak ki. Sokkal fontosabb azt kérdezni, hogy akárhány ágból indulnak is ki, hová visznek?

Magyarországon ma olyan politikai indulat, melyből a demokratikus kormányzással komolyan szembeforduló politikai erők kinőhetnek, három van: a zsidóellenesség, a kommunistaellenesség és az az indulat, mely a parasztság, főleg a szegényparasztság feltörése ellen fordul. Elvileg ez a három egymástól teljesen független: az antiszemiták és antikommunisták igen gyakran szenvedélyes parasztromantikusok, viszont az antikommunisták és parasztgyűlölők igen gyakran élesen szembeállnak minden antiszemitizmussal, és esetleg annak idején szembeálltak a fasizmus egyik, másik vagy mindenik válfajával is. Mégis, ha ez a három indulat komoly mozgásnak indul, szükségképpen összekapcsolódik. Összekapcsolódik mindenekelőtt azért, mert egyugyanazon történeti alkalom hozta őket létre, illetőleg szülte őket újjá, s régtől fogva minden politikai mozgalom ilyen, eredetileg különböző, de a történelmi egyidejűség által összekapcsolódott mozgatóból áll össze. Összekapcsolja őket az, hogy külön-külön egyik sem elég erős a jelenlegi politikai fejlődés megfordításához, s így szükségképpen szövetségeseket keres azokban, akik más céllal, de ugyanazt a folyamatot akarják megállítani. Végül összehozza őket az, hogy mind a három magában nagyon is kompromittált és világviszonylatban is nyilvánvalóan riasztó ahhoz, hogy nyíltan kiálljon a maga céljaival, s így mind a három rászorul arra, hogy egyrészt a magyar nemzeti önvédelem, másrészt a konszolidált európai demokratizmus formáit öltse magára, s ezek erkölcsi tőkéjével vérteződjék fel. Mindez együtt pontosan azt a képletet hozza össze, amiből annak idején a Horthy-kormányzat összetevődött: zsidóellenesség, kommunizmustól {2-447.} való megrökönyödés és az úri világ helyreállításának kívánsága; az erkölcsi tőke ott is a nemzeti érzésből és az európai konszolidációból adódott. Különbség csak annyi, hogy a parasztsággal szemben érvényesülő indulatok akkor még nem voltak aktuálisak, a demokrácia nem volt kötelező, és a fasizmus nem volt világszerte kompromittálva. Akkor tehát a talajukat vesztett középosztálybeliek előfasizmusa és a nagybirtokos reakció játszották az első hegedűst; ma az egész komplexumban a konszolidációs, nadrágos és magyar sértődöttség kapná a hangadó szerepet. Mindezek azonban árnyalati és frazeológiai eltérések azonos erőkkel a háttérben, melyek előbb-utóbb szükségszerűen találkoznak. Akár Horthy tisztjeitől, akár középosztálybeli és kisgazda kommunistaellenesektől, akár antiszemitáktól, akár legitimista vagy angolszász mintájú demokratáktól indulna is ki egy olyan kormányzásnak a kísérlete, mely a felszabadulás utáni „hibás” indulást fel akarná számolni, amint segítők után körülnézne, előbb-utóbb, még ha nem is akarná, szükségképpen találkoznék a többivel. Ezért hiábavaló minden elgondolás, mely elképzel kommunistaellenes demokráciát antiszemitizmus nélkül vagy magyar nemzeti visszaütést úri restauráció nélkül. De ugyanezért hiábavaló minden harci riadó, mely ezen az egész szövedéken kívül keres és vél találni fasisztákat vagy hasonló veszedelmeket. Vonatkozik ez pl. mindenféle erőfeszítésre, mely a parasztpárt vagy Veres Péter feltételezett antiszemitizmusától akarja megvédeni az országot.5 Mert a parasztpártot vagy Veres Pétert lehet ilyen feltételezések alapján nem szeretni, ez azonban nem változtat azon, hogy a parasztpárt vagy Veres Péter helyét a magyar politikában nem ez a nem szeretés szabja meg, hanem az a sokkal hevesebb indulat, mely mindenekelőtt Veres Péternek a földreform végigvitelében való szerepéhez kapcsolódik, azonfelül ahhoz, hogy egyáltalán nem kíván megfelelni a konzervatív, hagyománytisztelő magyar parasztról szóló kialakult elképzeléseknek. Ennélfogva, bárki mindenki más haragszik is reá, azért azt, amit Veres Péter a magyar politikában jelent, csak egy olyan fordulat tudná kiiktatni, amely a parasztokat, kommunistákat {2-448.} és zsidókat egyszerre látná el újból a kötelező „büdös” jelzővel.

Nem döntő tehát, hogy az összeesküvésben szereplő csoportok egységes szervezetet alkottak-e és egyet akartak-e: döntő az, hogy egyugyanazon lejtő felé haladtak.

NÉHÁNY MÓDSZERBELI KÉRDÉS

Az összeesküvés ma már túl van azon, hogy lehessen nem hinni a létezésében, de még nem jutott oda, hogy benn és künn feltétlenül meggyőző legyen mindaz, ami vele kapcsolatban mint adat, összefüggés vagy kommentár nyilvánosságra kerül. Ezek nagyobb hitele érdekében érdemes néhány figyelmeztető szót szólni.

Nem jó, ha a nyomozásnak nagyon élesen körülhatárolt politikai feltevései és tételei vannak, mert ha ezek szerint veszi az egyes adatokat komolyan vagy könnyen, ezzel gyakran saját magát vezeti ferde vágányra. A felderítés akkor jó, ha nem kész elképzelésekkel dolgozik, hanem mindenekfelett kíváncsi. A közlések hitelességét semmi sem rendíti meg jobban, mint hogyha az adatok kezdik túlontúl felvenni a különféle politikai tantételek iskolás példázatainak a formáját. Konkrétumokat, minél több egyéni és emberi momentumot kell közölni, tekintet nélkül arra, hogy enyhítő vagy súlyosbító jellegűek-e, mert ez az, ami a közlések hitelét megalapozza, s az ország és az országvezetés számára igazán tanulságos.

Nem jó egyszerűen fasisztáknak kezelni az összeesküvőket. Érthető, ha az emberek a fasizmus és nácizmus szörnyűségei ellen felgyűlt indulataikat minden további nélkül átviszik reájuk is. Nyugodtan állíthatjuk is, hogy az összeesküvésből előbb-utóbb valami, a fasizmustól nem idegen dolog jött volna ki. Az összeesküvés azonban minden jel szerint ettől a szakasztól messze volt még – az ősmagyar zagyvaság magában még nem fasizmus –, és a szereplők feltehetően nagyon vigyáztak is e tekintetben. Hiábavaló tehát őket minden további nélkül Hitler imádóinak és Szálasi barátainak megtenni, mert ez éppen azokat nem {2-449.} győzi meg, akik nem tételeznek fel egy vagy néhány szereplőről aljasságot, s ingadoznak az összeesküvés megítélésében, akiket tehát éppen érdemes meggyőzni akarni.

Nem jó az összeesküvést politikailag nagyon türelmetlenül kihasználni akarni. A meggyőző erő rovására megy, ha úgy tűnnek fel az összeesküvésekről szóló híradások, mint új csatabárdok már előzőleg is folyó politikai küzdelmek számára. Nyilvánvaló, hogy az összeesküvés ügye elősegíti a kisgazdapárt tisztulási folyamatát, de nem hiszem, hogy az összeesküvéssel közvetlenül kapcsolatos tisztogatást rögtön ki lehet bővíteni e tisztulási folyamattá. Az igazi nagy tisztulás nem mehet kizárásos és mandátumfosztásos alapon. Nem minden reakciós kisgazdapárti egyben összeesküvő is, vagy fordítva: több a reakciós, mint az összeesküvő. Ha tehát az összeesküvésből kényszerűen következő tisztogatást minden reakciósra ki akarjuk terjeszteni, szükségképpen görcsösen összefog az egész kisgazdapárt az ellen, hogy olyanok keverődjenek bele az összeesküvésbe, akik abban nem részesek. Még inkább vigyázni kell arra, hogy az összeesküvés ügye kisebb, lokális vitákban ne legyen csatabárddá. Ne felejtsük el, hogy szerte az országban a legkülönbözőbb ügyekben és legkülönbözőbb testületekben és szerte a világban minden magyar kolóniában és külképviseleten valamilyen módon szemben áll egymással a harcos baloldaliság a reakcióval és a reakcióba hátráló konszolidációs elemekkel. Nyilván megindult már a feljelentések áradata, és fontos, hogy a felderítés éber legyen, de szelektáljon az ilyen adatok sokaságával szemben. Nem vezet jóra, ha a világon mindent, ami pillanatnyilag baja és nehézsége a demokráciának, bírói ítéletektől kezdve különféle szervezetek belső háborúságáig, pillanatnyi kényelemből az összeesküvés számlájára írunk, mert ezzel a demokratikus kormányzás igazán nem lesz könnyebb.

Utolsó kérdés a megtorlás kérdése, mely eljárásilag büntetőjogi kérdés, azonban legalább annyira politikum is. A magyar demokráciának ebben az ügyben meg kell mutatnia, hogy nem fél: sem nem hisztériás, sem nem gyáva, és sem mártírlegendát {2-450.} nem idéz fel, sem ereje felől nem hagy kétséget, hanem tud szigorú lenni ott, ahol kell, és nagyvonalú ott, ahol kell. Aki fél, az nem képes egyikre sem. Mindenesetre nem volna jó, ha sok vita előzné meg s követné az erre illetékesek döntéseit.

Az összeesküvéssel kapcsolatos politikához tartozik még az ügy nyilvánosság előtti kezelésének módja is. Az, hogy koalíciónknak még ma sincs megfelelő közös politikai fegyelme, élesen megmutatkozott éppen az összeesküvésre vonatkozó sajtóközlemények, kommünikék és nyilatkozatok terén: kezdetben minden pártnak, minden minisztériumnak és minden újságnak megvolt a maga külön politikája az összeesküvéssel kapcsolatban. Mire ezek valamennyire összehangolódtak, addigra felmérhetetlen kárt okozott az országnak a különféle közlések és kommentárok külföldi visszhangja, amit most már igen nehéz helyrehozni. Az egész ügy hitelének visszaszerzésére egyetlen mód az ügynek sematikus felvázolása helyett ez a reális és emberi beállítása, aminek egyes szempontjaira rámutattunk.

ÖSSZEESKÜVÉS, MÉLYMAGYARSÁG ÉS HARMADIK ÚT

Külön megjegyzést érdemel az összeesküvésnek az a momentuma, hogy egyik ideológusuk az országot mélymagyarokra, középmagyarokra és hígmagyarokra osztotta. Ez nyilván új rohamot fog kiváltani Németh László, mint e fogalmak szerzője ellen, akit így – némi csúsztatással – az összeesküvés szellemi atyjának lehet kikiáltani. Körülbelül annyi joggal, amennyivel Bergsont Auschwitzért lehetne felelőssé tenni, mert a fasizmus ideológiai konglomerátumában az ő filozófiájának egyes elemei is benne vannak. Egyszer szükséges lesz kibogozni, hogy kinek jó Németh Lászlót újból meg újból szándékosan hozzácsapni olyan magyar írókhoz, akik a magyar fasizmus különféle formáival személyükben és elvi állásfoglalásokban tényleg kompromittálták magukat. Németh Lászlóval szemben a csúsztató mindig az az állítás, hogy a mélymagyarság és hígmagyarság zűrzavaros kategóriái a nemzeti gőznek ugyanabból a katlanából füstölögtek elő, ahonnan a csodaszarvas vagy a rögvalóság. Ezt azonban {2-451.} komolyan állítani csak addig lehet, amíg valaki nem ismer Németh Lászlótól többet, mint éppen ezeket a szavakat. Mert az ő stílusát lehet komplikáltnak és terminológiáját kevésbé szerencsésnek tartani; mondhatjuk, hogy politikai és társadalmi kérdéseket nem lehet oly mértékben irodalmi vetületben szemlélni, ahogyan ő teszi, és állíthatjuk, hogy közéleti megnyilatkozásai inkább voltak apolitikus módon igazságkeresők, mintsem a történelmi pillanat szükségleteihez szabottak. Azt azonban nehéz elvitatni, hogy valóságos problémákról beszélt, nem ködképekről, hogy hiteles mérlegeket készített, nem álkonstrukciókat, és az igazságkeresés ereje van a megállapításaiban, nem pedig az eleve meghatározott végeredményhez való eljutás izzadtsága. Hogy a mélymagyarság és hígmagyarság elnevezései, melyeket Kisebbségben című munkájában6 használ, szerencsések-e, azon vitatkozzék az, akinek ez fontos. Az igazán lényeges azonban az, hogy ez a terminológia nem ködös fantazmagóriákról, hanem egy valóságos, létező jelenségről beszél: arról a többnemzedéknyi kontraszelekcióról, ami a Habsburg-monarchiába való beleszorulás, különösen pedig a kiegyezés eredendően hamis osztrák–magyar konstrukciójában való bennerekedés folytán a magyar közéletben létrejött, s a trianoni megrázkódtatás és az ellenforradalom jóvoltából a Monarchia bukása után egyedül Magyarországon még huszonöt évig tovább élt. Ez a kontraszelekció három nemzedéken keresztül szelektálta egy alapvetően hazug feltevésekre épült közélet és szellemi élet minden döntő posztjára igenis a hígabb embermatériát, amely hamis helyzetekkel megalkudva képes volt „reálpolitikát” űzni ugyanakkor, amikor ugyanez a kontraszelekció három nemzedéken keresztül szorította terméketlenségbe vagy extravaganciába a helyzet eredendő hazugságát megérző mélyebben realista emberfajtát. Ez a kontraszelekció a magyar származású magyarokat természetesen éppen úgy érintette, mint az asszimiláltakat, de ezenfelül az asszimiláció folyamatát külön is megzavarta, mert politikai posztulátumokkal, elsősorban a történelmi magyar birodalom asszimilálóképességeinek illúziójával kapcsolta össze, és ennek folytán teljességgel {2-452.} irreálisan értékelte. Mindezzel kapcsolatban Németh Lászlónál természetesen a két legtömegesebb jelenségről, a német és zsidó asszimilációról esik legtöbb szó. Jogosan fel lehet vetni azt a kérdést, hogy szabad volt-e pont 1940-ben a tömeges zsidó asszimiláció részbeni félutas voltáról bármily tárgyilagosan még csak beszélni is, mikor fenyegetett az a veszély, hogy ebből az akkori jobboldal fog zsidóverő bunkót faragni magának. A kérdést azonban eldönti az, hogy a Kisebbségben olyan világosan bontja szálaira a sváb asszimiláció zegzugait, hogy azt fasisztáknak vagy nyilasoknak aligha volt kedvük idézgetni, s nem is tudok esetet arra, hogy ezekből a körökből hivatkoztak volna reá.

Érdemes azonban megkérdezni, hogy miért esik oly kevés szó arról a másik kérdésről, melyet a Kisebbségben elsősorban érintett. Ez a könyv ugyanis igazi indítékai szerint nem a zsidó asszimiláció kérdésében íródott, hanem a germán–magyar viszonyról. Az az indulat mozgatta, hogy a német veszedelemmel szemben való magyar önvédelmet olyan szellemi erők kezében látta, melyeknek alig kétséges hátsó gondolatai a Habsburg-restauráció s a Szent István-i ország voltak, s amelyek csak a maguk céljának a veszedelme folytán fedezték fel az örök kuruc gondolatot. S ekkor fedezték fel azt a Szabó Dezsőt, akit húsz éven keresztül a Szent István-i magyar közélet szorított bele az extravaganciába és üldözöttségbe.7 Hogy esedékes volt-e ezen 1940 nagyobb bajában fennakadni s a Hitler-ellenes front egységét ezzel „megbontani”, ezen megint lehet vitatkozni. De vajon nem volt-e eredendően beteg és minden reálpolitikára képtelen egy olyan németellenes front, melyben a Habsburg-restauráció révén helyreálló Nagy-Magyarország végzetes illúziója akart komoly erőtényező lenni? S nem volt-e nagyon szükséges és bátor dolog a Szent István-i birodalom illúziójával 1940-ben szembeszállni, ami akkor csaknem életveszélyesebb volt, mint németellenesnek lenni? Annyi bizonyos, hogy azok, akiket Németh Lászlónak ez az igen emberséges hangú tisztázási kísérlete érintett, a Hitler-ellenes front egységére való tekintet nélkül siettek a vitán kívül Hitler-ellenes Németh Lászlót az irredentizmus lázában élő hivatalos ország színe előtt a Szent {2-453.} István-i birodalom kiárusítójaként denunciálni! S ha valaki szerint ez a leszámolás akkor nem volt aktuális, vajon nem aktuális-e ma? S az összeesküvéssel kapcsolatban nem az juthat-e inkább eszünkbe Németh László vád alá helyezése helyett, hogy itt megint különböző irányú restaurációs álmok veszik fel a magyar önvédelem formáját, s rángatják elő ezúttal Németh László szófoszlányait zászlóul?

Pozitívebben fogalmazzák az egész kérdést a kommunisták, akik lefasisztázás és az asszimiláció kérdéseinek taglalása helyett mindenekelőtt azt a veszélyt látják, hogy ha a magyarságot túlságosan „kisebbség”-nek állítjuk be a saját országában, ezzel a magyar politika nagy aktuális kérdéseitől való elfordulásra, egy teljességgel negatív harmadik útra való szorulásra, a passzív kiböjtölés kultuszára adunk biztatást. Nem vitás, hogy egy ilyen megrekedés számára nagyon jó fogalmazás az, ha valaki azzal nyugszik meg ebben, hogy ő mélymagyar, s a harmadik úton halad. Németh László azonban soha sehol arra nem adott biztatást, hogy bárki magamagát vagy másokat közéleti használatra egyenként mély- avagy hígmagyarnak elkategorizáljon. Ami a harmadik út igazi kérdését illeti, ez teljesen azon múlik, hogy milyen alternatívákat állítunk fel első és második útként. Az a harmadik út, mely a fasizmus és a haladó világ harcában magyar semlegességet hirdetett, vészes őrültség volt, azonban ne képzeljük, hogy ez merő ideológiai zavarból származott: az ideológiai tévút csak tünete volt egy mélyebb politikai megzavarodásnak, mely a trianoni megrázkódtatásra és az ellenforradalom görcsére megy vissza, s végsőleg ezek miatt vált a fasizmus és antifasizmus harcában tanácstalanná. Abban a konkrét helyzetben azonban, a szárszói konferencián, ahol látszat szerint Németh László ennek a zsákutcának a hirdetői közé szorult8, ez nemcsak rajta, hanem a kérdés helytelen felállításán is múlott. Ott ugyanis a kérdést baloldalról fogalmazták olyanformán, hogy abból a fasizmus és bolsevizmus egyedüli alternatíváját lehetett kiolvasni. Azóta éppen az derült ki, hogy valójában nem ez az alternatíva, és nemrégen Révai József mutatott rá9 arra, hogy demokráciánk {2-454.} mai formája bizonyos értelemben valóban harmadik út, nem úgy, hogy el akarna kanyarodni a szocializmus felé való fejlődéstől, mint Röpke harmadik útja,10 hanem a szocializmusra való átmenet simább útját jelenti. Ha valaki ezt Szárszón így meg tudta volna fogalmazni, akkor nem lett volna nehéz a búsmagyarok csoportjából leválasztani Németh Lászlót, akinek nem a szocializmus kikerülése, hanem a szocializmusra való átmenet a központi problémája.

Marad tehát komoly magnak az a szemrehányás, hogy veszedelmes és tévútra vezet ideológiák harcait túlontúl népek egymás közötti harcaivá átértelmezni. Ez nagyon igaz, de az ellenkezője is áll: nem lehet szemet hunyni afelett, hogy ezen a szerencsétlen kelet- és közép-európai vidéken a politikai ideológiák harca újból meg újból népek egymás közötti harcává deformálódik. Ez a kérdés kiindulópontja lehet egy termékeny vitának, de nem indokol semmiféle, akár csak erkölcsi vád alá helyezést sem.

ÖSSZEESKÜVÉS, ÉRTELMISÉG ÉS PARASZTPÁRT

Külön le kell vonni az összeesküvésnek azt a tanulságát, mely a falukutató irodalomból és a Márciusi Frontból kinőtt politikai mozgalom további munkája számára adódik. Nem véletlen és minden belekeverési erőlködés ellenére is világos, hogy ez a mozgalom nem volt, s természeténél fogva nem kerülhetett kapcsolatba sem restaurációs, sem búsmagyar csoportosulásokkal. Nem kerülhetett, mert az egész mozgalom – amint azt Darvas József világosan kifejtette – kezdettől fogva a legnagyobb mértékben céltalannak és érdektelennek talált mindenféle harcot, mely a magyarság felszabadítása érdekében az elnyomás és nyomor elleni harc helyébe az „idegenek” elleni harcot helyezte, s úgy képzelte, hogy földbirtokosok vagy gyárosok magyar származása kevésbé égetővé teheti a magyar paraszti szegénység és nyomorúság felszámolását.

Nem elég azonban s felesleges is a parasztpártnak az összeesküvéstől való távolságát hangsúlyozni. Sokkal fontosabb az összeesküvés után kialakuló helyzet tanulságait keresni. Az összeesküvés {2-455.} felgöngyölítésének egyik valószínű következménye az lesz, hogy a kisgazdapártban a súlypont a parasztvonalra kerül, ami nagyon üdvös lesz. Ez azonban azt is jelenti, hogy a párt értelmiségi vonalának a súlyos kompromittálódása folytán lecsökken a valószínűsége, hogy a kisgazdapárt nagyobb értelmiségi rétegeknek a demokráciába való aktív belekapcsolódására alkalmas közeg marad. Ez pedig annyit jelent, hogy a Márciusi Frontból és a falukutató irodalomból kinőtt politikai mozgalom értelmiségi visszhangja ma az egyetlen, mely a szokott feltételek mellett a siker komoly reményével kiszélesedhetik olyan területeken is, ahol demokratikus építőmunkára bevonható, de eddig aktívvá nem lett erőket még sejthetni. Az összeesküvés tanulsága bizonyos fokig igazolja a parasztpártnak azt a kezdeti politikáját, mely, ha nem is mindig szerencsés formában, de jó ösztönnel s az értelmiségellenesség vádját is vállalva szembefordult azokkal a szimpatizálókkal, akiket merőben az vonzott ebbe a pártba, hogy itt jó magyarok vannak együtt, s kevés az „idegen” származású. Az események igazolták ezt az óvatosságot. Most azonban új és minden eddiginél erőteljesebb értelmiségi politikára van szükség. Ehhez az eddiginél félreérthetetlenebbül meg kell vonni azt a határt, amelyen belül a magyar öntudat termékeny építőerő s amelyen túl már terméketlen és sértődött vakság. Ennek megvonása után azonban teljes szélességben ki kell bontakoztatni a falukutató irodalom és a Márciusi Front örökségét őrző mozgalom összes hatni képes szellemi és politikai erőit.

A KÖZTÁRSASÁG ÉVFORDULÓJÁRA

Az összeesküvés váratlanul nagyobb jelentőségre juttatta a magyar demokrácia államformájának kérdését, mint amilyen jelentőséget ennek a kérdésnek a közvélemény egyébként tulajdonítani szokott. Kiderült, hogy az összeesküvés vagy annak egy bizonyos csoportja a volt kormányzó különféle 1944. október 15-e előtti közjogi aktusaira és megbízásaira támaszkodva valamiféle Horthy-jogfolytonosságot képzelt helyreállítani.11 Egy másik, hivatalosan meg nem erősített, de nem hihetetlen verzió szerint {2-456.} a Horthy-féle és a debreceni jogfolytonosságnak valamiféle kombinálását tervezték abból kiindulva, hogy a köztársaság kikiáltása nem egyezett azzal a platformmal, amelyen annak idején Debrecenben az Ideiglenes Kormány létrejött. Egy merőben jogászias verzió szerint pedig a köztársaság kikiáltása azért jogtalan, mert a választásokon a választók nem tudták, hogy a nemzetgyűlés az államforma kérdésében is határozni fog. Mind a három jogalap egyaránt fantasztikus: az egyik jogfolytonosságot alapít ma a volt kormányzó olyan aktusaira, melyek éppen abban a helyzetben, amelyre szánva voltak, a magyar nemzet helyrehozhatatlan kárára akkor hatástalanok maradtak; a másik jogalapot konstruál arra a negatívumra, hogy a volt kormányzó tábornokainak a bevonásával létrejött debreceni kormány az összefogás szélessége érdekében valóban nyitva hagyott bizonyos közjogi kérdéseket, de ugyanakkor az Ideiglenes Nemzetgyűlésnek az a gesztusa, amellyel magát a nemzeti szuverenitás kizárólagos birtokosának nyilvánította, azért világosan kizárt minden előző jogalapra való támaszkodást. Végül a harmadik formula egy olyan megkülönböztetést vezet be alkotmányozó és közönséges népképviselet között, melyet a magyar közjogi gondolkodás egyáltalán nem ismer. Mindezen felül azonban a jogalapnak ezeket a formuláit teljességgel irreálissá teszi a kérdés külpolitikai oldala: elképzelni sem lehet, hogy azok a nyugati hatalmak, melyeknek a hallgatólagos helyeslését az összeesküvők nyilván feltételezték, a legkisebb mértékben is elfogadhattak volna egy olyan kormányzási kísérletet, amely éppen az általuk helyeselt és elfogadott tiszta választások alapján kialakult közjogi helyzetet borítja fel. Ha Darvas József egyes szereplők jóhiszeműségét feltételezve tartotta valószínűtlennek, hogy a Horthy-legitimitás elfogadásában részesek, úgy másoknál a politikai judiciumnak az elemi mértékét feltételezve kell tervezgetéseiken elképednünk.

És mégsem véletlen, hogy a köztársasági legitimitás elvetésének gondolata felmerült ezeknek a csoportoknak valamelyikében. Hiába jutott ebben a köztársaságban törvényes és szabályos választásokon egy igen konszolidációs és legkevésbé sem kommunista {2-457.} párt többségre, és hiába ajánlja minden reálpolitika a köztársasági legitimitás tiszteletét: mégis a köztársaság egészben a maga új vezetői garnitúrájával, benne a többségi párt a maga sok parasztjával s az egész államforma a maga értelmi tisztaságával, romantikaellenességével együttvéve mégis valami olyant jelentenek, ami elfelé viszi az országot attól, ahová antikommunisták, antiszemiták és parasztgyűlölők az országot vinni szeretnék. Nagy és kis összeesküvők, ha egyszer elkezdik a visszaütés módozatait taglalni, annyi ponton – jogszabályokban, személyes helyzetekben, politikai összefüggésekben, atmoszférában – ütköznek bele abba, amit a köztársaság jelent, hogy végül mégsem csodálatos, hogy felmerül a szükséglet valamiféle demokratikusan meg nem terhelt ellenjogalap iránt.

Úgy látszik, hiába szokták annyit emlegetni a demokratikus északi királyságokat és a diktatúrás dél-amerikai köztársaságokat, az államforma mégsem olyan közömbös valami. A király nem közömbös tényezője a politikának, legfeljebb évszázados munkával közömbösíthető bizonyos fokig. A köztársaság viszont, ha nem tudja a politikai tekintély kérdését megfelelően megoldani, akkor természetesen az anarchia és az önkény alternatívái közé kerül, vagyis a monarchiánál rosszabb állapotba. Mindez azonban nem változtat azon, hogy egy statikus, Isten kegyelméből való hatalmasságok tiszteletére épülő társadalomnak alig lehet jobb záróköre, mint a monarchia. Nem véletlen, hogy mindazok számára, akik nem tudják elviselni a tömegek és plebejusok közéleti feltörését, valahogyan kényelmetlenné válik maga a köztársasági államforma is. Semmi sem jellemzőbb és hihetőbb, mint az a komikus adata egy régebbi kis összeesküvésnek, hogy a tagok abban megállapodtak, hogy királyság legyen, s csupán azt hagyták nyitva, hogy Ottó,12 Horthy vagy szabadon választott harmadik személy legyen-e a király. Király nincs, de királyságnak muszáj lenni: vajon nem ez volt-e az egész huszonöt éves ellenforradalmi kormányzásnak is a kiindulópontja?

De amilyen arányban kényelmetlen a köztársasági államforma a demokrácia ellenzékének vagy sértettjeinek, abban az arányban {2-458.} válik fontosabbá nekünk. Most egy esztendeje, komoly, de különösebb lelkendezés nélküli hangulatban született meg a magyar köztársaság. Ma okunk van rá, hogy növekvő pátosszal beszéljünk a köztársaság megvédéséről és megerősítéséről. Hogy ehhez mi mindenféle kell, az túlvinne ennek a gondolatmenetnek a keretein: most csak a köztársaságnak mint alapvető legitim jogintézménynek a megerősítéséről szólnék néhány szót.

Köztársaságban, mely lemond a monarchia szimbolikus, történeti tekintélyéről, semmi sem fontosabb, mint a politikai tekintély gócainak a világos és a törvényekben lefektetett helyzetnek megfelelő kiépítése. Magyarországon ez még nem történt meg. Az ország legfőbb politikai tekintélye a négy kormányzó párt értekezlete, mely semmiféle jogszabályban nem szerepel, de valójában népképviselet, államfő és kormány egyszerre. Ebből csak azért nem lesz önkény, mert az értekezleten a pártok egymást tartják egyensúlyban. A pártok azonban nem örök életűek. Még egy ideig mindez aligha lehet másképpen, de tudnunk kell, hogy a magyar köztársaság végleg akkor fog megszilárdulni, amikor a nemzetgyűlés, az államfői állás és a kormány saját tekintélye szilárdan kiépül, ami természetesen nem jogszabályokon, hanem a politikai élet belső tisztulásán múlik.

A köztársaság intézményes megerősítésének a másik pontja a demokratikus játékszabályok kiépítése. Tudjuk, hogy magából a szabályos választási és parlamentáris verkliből még nem lesz demokrácia, sőt mindezekkel vissza is lehet élni a demokrácia, különösen a társadalom demokratizálódása ellen. Mindebből azonban nem következik, hogy a játékszabályok tisztelete eleve ellenkeznék a demokratikus lendülettel. Minél hamarabb és minél több ponton jut el egy demokrácia ahhoz, hogy saját, demokratikus játékszabályait kiépítheti és veszély nélkül betarthatja, sőt jó betartania, annál jobb. A magyar demokrácia kezd e felé a helyzet felé közeledni. Ha valahol mégis összeakad a játékszabály és a demokratikus fejlődés ügye, próbáljuk meg a szabályfelrúgás kultusza helyett, mely mindinkább az ellenfél ügyévé válik, inkább a játékszabályok megfelelő formálását, mert a játékszabályok {2-459.} – amint azt éppen az összeesküvők ellenkező értelmű tervei mutatják – kezdenek a demokráciának dolgozni.

A magyar köztársasági legitimitás a magyar demokrácia legfontosabb bástyája. Töretlen bástya, mert szabad választás és komoly teljesítmények állanak mögötte, viszont minden másféle állítólagos legitimitás vagy halott, vagy kompromittált, vagy mind a kettő. Ha összeesküvésről hallunk, jó tudnunk, hogy ma a magyar köztársasági legitimitás sebezhetetlen. Rajtunk áll, hogy tisztasága és teljesítményei révén az is maradjon.

1947