2. Zsidók és antiszemiták

NÉZETEK A ZSIDÓSÁGRÓL ÉS ANTISZEMITIZMUSRÓL

Miféle társadalmi képződmény az európai zsidóság? A magyar közéletben évtizedek óta úgy teszik fel a kérdést, hogy faj-e vagy felekezet. Ebben a kérdésfeltevésben egyetértenek a legvadabb antiszemiták és az asszimilációra különös súlyt fektető zsidók. Az antiszemita ugyanis fogja magát, s játszva bebizonyítja, mint ahogy igaz is, hogy a zsidóság közösségi meghatározó jelentősége messze túlterjed azon a területen, ahová az európai keresztény felekezetek társadalmi meghatározó hatása a szekularizáció óta visszaszorult; ebből levonja azt a következtetést, hogy a zsidóság {2-664.} nem felekezet, hanem faj. A fajelmélet ellenfelei viszont játszva bebizonyítják, mint ahogy igaz is, hogy zsidó faj nincs, és a tipikusan zsidónak ismert fizikai vonások nem egy, hanem vagy tíz különböző típusnak gyakran egymással is ellenkező vonásai; ebből levonható az a következtetés, hogy a zsidóság nem faj, hanem felekezet. A kérdés tehát hamisan van feltéve. A cionisták, a nemzeti és politikai öntudattal bíró zsidók szerint a zsidóság sem nem faj, sem nem felekezet, hanem külön nemzet vagy nemzeti kisebbség. Ez így azonban csak a politikai öntudatú zsidókra igaz: azok valóban nemzet vagy nemzeti kisebbség. Az egész zsidóság azonban nem egy nemzethez tartozik, nincs közös nemzeti tudata, sem közös állama22 vagy államalkotó erőfeszítése. Legfeljebb azt mondhatják róla a cionisták és mások, hogy mindennek kellene lennie, mindennek a tudatára kellene ébrednie. Minden jel arra mutat azonban, hogy a zsidóságnak nem kis része nem akar és nem fog erre az útra lépni. Egyetlen szóval, egyetlen formulával tehát nemigen lehet a zsidóság mai társadalmi helyzetét, mely a legkülönbözőbb irányokban való átmenet állapotában van, megragadni.

Amikor a következőkben zsidókról és zsidóságról beszélünk, akkor ez nem jelenti és nem jelentheti mindig ugyanazoknak az embereknek a körét, hanem egy változó kiterjedésű embercsoportot jelent aszerint, hogy milyen vonatkozásban van róla szó: ha az ősi közösségről van szó, a rítus közösségébe beletartozókat, ha zsidó vallásról, úgy a zsidó vallásúakat, ha zsidó nemzetről vagy nemzeti kisebbségről, úgy a nemzeti öntudattal bírókat, ha a zsidók lelki vagy magatartási reakcióiról, akkor azokat, akik a zsidóság valamiféle közösségébe még beletartoznak, ha a környezetnek a zsidókkal szembeni reakcióiról van szó, akkor azokat jelenti, akiket a környezet zsidókként számon tart, ha pedig zsidóüldözésekről van szó, akkor az üldözők által megszabott kört jelenti. Nem látom értelmét, hogy „zsidó”-n kívül más kifejezést használjak: régebben kerülték ezt, ma azonban zsidók és nem zsidók egyaránt használják, s „izraelitá”-t mondani ma már oly archaikusan és hivatalosan hangzik, mintha „Mózes-vallású honpolgártársaink”-at emlegetnénk.

{2-665.} Míg a zsidóság mibenlétéről csak néhány véleményt kell összevetni, addig az antiszemitizmus mibenlétéről és okairól nagyon sokféle magyarázat ismeretes, még ha csak azokat vesszük is számításba, melyek az objektív érvényesség és tényekkel való alátámaszthatóság komoly igényével lépnek fel. Az egyik, igen elterjedt magyarázat szerint az antiszemitizmus gyökere a zsidókkal szemben kialakult középkori, vakbuzgó előítélet, mely Jézus megfeszítését tulajdonítván nekik, ezenfelül is mindenféle babonás vádakkal illette őket; az antiszemitizmus tehát mai, világi formájában is lényegileg ennek a középkori előítéletnek a leszármazója, s így az ellene való harc egybeesnék a vallási türelmetlenség, üldözés, babonaság, tudatlanság elleni harccal. Ez a magyarázat a kiindulópontot jól fogja meg, de nem magyarázza meg, hogy az antiszemitizmus, mint eredetében vallási jellegű előítélet, hogyan és miképpen alakult át olyan emberek előítéletévé, akiknél a vallási meggyőződés e vonatkozásban már semmi szerepet sem játszik. Az egész magyarázatban van valami szellemtörténeti jelleg: egyszer, valahol, valamiért kialakult egy vallási eredetű előítélet, s akkor ez elkezd önmagában élni, terjedni, fertőzni, utóbb vallási gyökereitől elszakad, önálló „izmus”-sá válik, intenzitásban megnövekedik, közben azonban az alapvető oka ugyanaz marad.

A történeti materializmus szerint viszont az antiszemitizmus okai éppen nem ideológiaiak, hanem gazdaságiak és társadalmiak: az emancipáció folyamán felszabadult és a vagyonosodás útjára lépett zsidósággal szemben kezdettől fogva szemben állanak a mindenféle emancipációval ellenséges feudális rétegek s bizonyos részben a birtokban lévő vagyonos polgárság is; utóbb ezek valamennyire kiegyeznek vele, mikor azonban a munkásmozgalom a feudalizmus és a tőke hatalmát végveszedelemmel fenyegeti, akkor a feudális erők és a nem zsidó tőke a tömegek indulatainak elterelésére szítani és támogatni kezdik a tudatlan kispolgári és alja proletártömegek antiszemitizmusát és a különböző álforradalmi, fasiszta tömegmozgalmakat. Így jön létre a modern antiszemitizmus, mely szükségképpen megszűnik, {2-666.} amint a fasizmus és a tőkés gazdasági rend megbukik, s az osztály nélküli társadalom komolyan berendezkedik.23 Ez a magyarázat csupa olyan összefüggésre mutat rá, melyek nem vitásan valóban megvannak, és így vannak, s az is igaz, hogy egy, az emberek minőségbeli egyenlőségén és egyenrangúságán alapuló társadalomban el kell sorvadniok az olyan mozgalmaknak, melyek bármilyen téren az emberek alapvető minőségbeli értékkülönbségének a hitéből táplálkoznak. Mégis ez a magyarázat nem magyarázza meg azt, hogy bizonyos tömegek társadalmi feszítőerejét miért lehet éppen az antiszemitizmus irányában elterelni, miért lehet emberek sokaságával elhitetni azt a nyilvánvaló, a legegyszerűbb tényekkel megcáfolható, a tapasztalattal szemben álló, érdekeikkel is ellenkező és mégis újból meg újból hitelt nyerő ostobaságot, hogy a zsidó gyáros és a zsidó szakszervezeti titkár között titkos egyetértés áll fenn.

A magyarázatoknak egy harmadik, az előbbinél kevesebbet mondó csoportja egyes lélektani reakciókból indul ki. Ilyen az, amely az antiszemitizmust a zsidók vagyonosodása, vagyonszerző ügyessége, tehetsége és egyéb sikerei folytán feltámadt irigységnek tulajdonítja; vagy annak, hogy a zsidók sok vonatkozásban mások s ez már önmagában irritálja a környezetet; vagy annak, hogy durva és alantas lelkű embereknek általában szükségük van arra, hogy másokat megvessenek, üldözzenek és gyűlöljenek, s hogy ezt megtehessék, időnként kiválasztanak valami erre alkalmas gyengébb csoportot, azokat maguktól elkülönítik, mindenféle alaptalan vádakkal illetik, s ily módon élik ki alantas és támadó ösztöneiket. Ez mind valóban összetevője az antiszemitizmus tömeghisztériáinak, de megint csak nem magyarázza meg azt, hogy más, aránylag szintén elég védtelen, sőt védtelenebb kisebbségi csoportokkal szemben miért jelentkeznek ugyanezek az indulatok sokkal gyengébben, s miért lehet pl. az irigységet a nem zsidó vagyonos és sikeres emberekről eredményesen a zsidókra, méghozzá ugyanúgy a szegény és sikertelen zsidókra is „elterelni”.

Ismeretes Freud mélylélektani magyarázata, mely szerint az {2-667.} antiszemitizmus alapja az a vád, hogy a zsidók azok, akik megölték az Istent, de ezt a bűnt nem hajlandók magukra vállalni, ellentétben a keresztényekkel, kik elvállalják, s ezáltal megtisztulnak tőle; s mindezek mögött az apa megöléséért vagy megölni akarásáért való ősi – közösségeknél őskori, egyes embernél gyermekkori – bűntudat áll.24 Felveti még azt is, hogy egyes fiatal, alapjában pogány népek a kereszténységre való erőszakos megtéríttetésük feletti ingerültségüket reagálják le a keresztény vallás őseként szereplő zsidóság elleni akciókban. Az, hogy az európai antiszemitizmusnak döntő kiindulópontja a Krisztus megfeszítéséért való középkori felelőssé tétel, teljes mértékben hihető; az antiszemitizmusnak az erőszakos megtéríttetés visszatorlásaként való magyarázata, melynek ötletét nyilván a nácizmus párhuzamos zsidó- és kereszténygyűlölete adta, kevésbé meggyőző. Az pedig mindenképpen kétséges, hogy az egyéni mélylélektan olyanfajta fogalmait, mint trauma, elfojtás, gátlás, bűntudat, komplexum, kárpótlás, lereagálás, feloldás, minden további nélkül lehessen alkalmazni közösségi jelenségekre s azok egymáshoz való viszonyára. Az analógiák nagyon termékenyek lehetnek, azonban a közösségi életben éppen a rejtettség és tudattalanság döntő momentumai egészen másképpen jelentkeznek.

Másik, egyszerűbb mélylélektani magyarázat szerint az antiszemitizmus mögött tudat alatt a zsidók ellen elkövetett igazságtalanságokért és kegyetlenségekért való bűntudat, lelkiismeretfurdalás áll. Ilyenfajta elemek valóban fellépnek az antiszemitizmusban közvetlenül nagyobb zsidóüldözések után, egyébként azonban nem: aki ismeri az antiszemitákban élő ördögi képet a zsidóságról, az tudja, hogy az a feltevés, mely szerint ők akár csak maguk között, szívük mélyén vagy tudat alatt tudják és érzik, hogy a zsidókkal szemben igazságtalanok, egyáltalában nem helytálló.

Kevésbé mélyenjáró, de nagyon elterjedt az az elképzelés, hogy általában az ember és ember közötti megkülönböztetések, mindenféle különbözőségeknek bármilyen vonatkozásban való hangsúlyozása, kutatása vagy emlegetése s az emberek így megkülönböztetett {2-668.} csoportjaira nézve felállított általánosítások már eleve magukban rejtik a megvetés, lenézés, üldözés és alaptalan vádaskodás veszedelmeit; s az antiszemitizmus kiindulópontját is ilyen megkülönböztetések és általánosítások képezik. Emlékezhetünk arra, hogy a német zsidótörvények kezdetekor25 mennyi gunyoros elmefuttatás, paródia és humoreszk jelent meg – főleg Németországon kívül –, amelyek azt írták le, hogy mi lesz, ha majd ugyanilyen alapon a szőkéket vagy a zöld szeműeket vagy az x-lábúakat fogják megkülönböztetni, gettóba tömöríteni, házassági tilalmakkal elkülöníteni és vádakkal elhalmozni. Való, hogy minden megvetés és minden üldözés kereteit, formuláit, „logikai” vázát ilyen megkülönböztetések és általánosítások alkotják. Az azonban, hogy ezek az antiszemitizmus és hasonló jelenségek okai között fontos szerepet játszanak, csupán azoknak az áldozatoknak a számára meggyőző, akikkel igazságtalan megkülönböztetések és helyt nem álló általánosítások alapján szenvedtették el azok állítólag „megillető” következményeit. Valójában azonban az emberek nem azért vetik meg és üldözik embertársaikat, mert nem tanították meg őket arra, hogy ne tegyenek megkülönböztetéseket, és tévesen ne általánosítsanak, hanem pontosan fordítva, azért tesznek megkülönböztetéseket és általánosításokat, hogy különböző sérelmeikből és irritáló tapasztalataikból származó támadó indulatok számára kielégülést szerezzenek; az elégtételt kereső ember ugyanis nagyon ritkán jut hozzá, s akkor is nagyon kevéssé elégszik meg vele, ha azon vehet elégtételt, aki a sérelmét okozta, hanem keres másokat, akikre a sérelem okozójával való azonosítás vagyis általánosítás révén indulatait átvihesse.

Az antiszemitizmusnak ezekkel a magyarázataival, melyek az antiszemitizmusban valami, a zsidókkal szemben kívülről fellépő erőt látnak, szemben állanak azok, melyek az antiszemitizmust a zsidók által kiváltott valamiféle visszahatásként magyarázzák meg. Kikapcsolom ezek közül azt a teológiai, tehát tudományos mérlegelésen túl eső magyarázatot, mely szerint minden baj forrása az, hogy a zsidók nem fogadták el a kereszténységet, {2-669.} mely elsősorban közöttük és nekik hirdettetett. A társadalomtudomány számára ebből annyi az érvényes, hogy ha a zsidók a középkor elején a kereszténységre térnek, s a keresztény világban elkeverednek, akkor semmiféle állítólagos faji tulajdonságuk meg nem akadályozhatta volna, hogy a velük kapcsolatos minden kérdés az idő múlásával teljesen tárgytalanná ne váljék. Hogy azonban ez a világnak s nekik haszon vagy veszteség lett volna, azt egy ilyen ezredéves keretben felállított alternatívába teljesen irreális és történetietlen volna mérlegelni.

Egy kiragadott társadalmi folyamatra helyezi a súlyt az a magyarázat, amelyik az antiszemitizmus okát a zárt vallási közösségből kilépő, asszimilálódó s asszimiláns zsidóságnak az európai társadalomban való rohamos és nagymértékű közéleti és gazdasági térfoglalásában s annak visszahatásában látja. Ebből annyi igaz, hogy a modern antiszemitizmus nem egyszerű szellemtörténeti leszármazója a középkori, vallási színezetű antiszemitizmusnak, hanem új, modern impulzusokból táplálkozik, melyek valóban összefüggenek a maga zárt közösségéből kilépő, emancipálódó zsidóságnak a társadalom és a különböző foglalkozások körében való megjelenésével. A puszta térfoglalással azonban ezt így megmagyarázni nem lehet, mert hiszen az újkor nemcsak zsidókat emancipált, hanem emancipált polgárokat, jobbágyokat, munkásokat, nőket is, s ezek az emancipációk szintén térfoglalással jártak, szintén ellentéteket, sőt a társadalmi fejlődés szempontjából sokkal fontosabb ellentéteket robbantottak ki anélkül, hogy ezek akár hevességben, akár pusztító és gyilkos következményeikben elérték volna az antiszemitizmus méreteit.

Van olyan magyarázat is, mely a közösségi hovatartozás problémáiból kiindulva főleg azt emeli ki, hogy az asszimilációt hangsúlyozó asszimiláns zsidó álláspontnak az őszinteséghiánya az antiszemitizmus egyik döntő oka; az, hogy a zsidók a környező nemzetekbe való beolvadás hangoztatása és a megkülönböztetés nélküli egyenlőség követelése mellett valójában minden magatartásukban továbbra is a maguk külön közösségének a tudatát {2-670.} őrizték, annak érdekeit követték, s csak azért nem vallottak színt ezzel a lényegében külön nemzeti vagy kisebbségi tudattal, mert akkor kevésbé lehetett volna az egyetemes nemzeti közéletben fontos és előnyös pozíciókat elfoglalva tartani. Ebből annyi bizonyosan igaz, hogy a zsidók asszimilációja sok minden összhangtalansággal meg van terhelve, de ez inkább azokat az értelmiségieket szokta idegenkedéssel eltölteni, akiket a közösségi érzés, közösségi hovatartozás ideológiai, erkölcsi és gyakorlati kérdései különösen foglalkoztatnak, mintsem az antiszemita tömegeket.

Végül ott van az az általánosan elterjedt, de elég felületes magyarázat, mely vagy szociológiai, vagy történeti, vagy faji előzmények alapján feltételez bizonyos jellegzetes zsidó tulajdonságokat, zsidó erényeket vagy hibákat, s azok visszahatásaiból magyarázza az antiszemitizmust. Azt a kérdést, hogy az antiszemitizmus előidézésében maguknak a zsidóknak mi a szerepük, az antiszemitizmus megvilágításánál valóban fel kell vetnünk. Abban azonban kételkednünk kell, hogy ennek során egy nem változó, tételekbe foglalható és komoly módszerekkel ellenőrizhető zsidó alkatra fogunk bukkanni; ellenben találhatunk többé-kevésbé tartós egyéni és közösségi magatartásformákat, melyekkel szemben természetesen ott állnak a környezet hasonló vagy ellentétes magatartásformái is.

Mindezekkel a magyarázatokkal szemben, melyek egyetlen sémából indulnak ki, s kissé mindig a végeredményre sandítanak, komolyan meg kell szabnunk a magyarázatkeresés menetrendjét, melyben a különböző lehetséges szempontok megkapják a maguk rangsorát. A helyes rangsort abban látom, hogy először meg kell ragadnunk a zsidóságnak mint társas közösségnek a történeti kialakulását és helyzetváltozásait más közösségekkel, a környező társadalommal való egybeszerveződésének feltételeit, az ebből adódó egyéni és közösségi magatartások egymásra való hatását, mindezeknek az egyéni és tömeglélektani visszahatásait, s végül mindezt bele kell helyeznünk a társadalomfejlődés egyetemes folyamatába.

{2-671.} A ZSIDÓSÁG A KÖZÉPKORI KERESZTÉNY TÁRSADALOMBAN

Azt a különleges módot, mellyel a zsidóság a környezethez és annak különböző indulataihoz viszonyul, némelyek az ókorig, mások a zsidóság középkori társadalmi helyzetére s ismét mások csupán a zsidóságnak újkori, modern kapitalizmus által megszabott feltételeire vezetik vissza. Az ókorig való visszamenetel nagymértékben társadalmiatlan volna, mert a zsidóság helyzete csak a középkortól fogva jelent egy napjainkig folyamatosan kifejlődött és vizsgálható közösségi viszonylatot. Ennél régebbi adalékokig visszamenni csak azoknak érdemes, akik nem egy feltárható közösségi viszonylatot, hanem a zsidó vallás és metafizikai gondolkodás – tényleg meglevő – folytonosságát vagy ezen is túl a zsidó lelket, a zsidó sorsot, a zsidó tragikumot, a zsidó hivatást, a zsidó bűnt vagy valami más örök érvényű zsidó Lényeget akarnak megkeresni. Tudom, hogy vannak nézetek, melyek a zsidók első megjelenésétől mind a mai napig való szerepükig a zsidó léleknek valamiféle egységes tartalmát, alapvető, folytonos erőfeszítését (Isten országa e földön stb.) vélik felismerni. Vannak persze antiszemiták is, akik vissza egészen Ábrahámig26 megkeresik a zsidókról való mai képük adalékait. Aki a zsidóság belső világát kutatja, annak bizonyosan figyelembe kell vennie az ókorig visszanyúló momentumokat, amilyen pl. a választott nép öntudata, az erkölcsi absztrakció és spekuláció készsége stb. Arról azonban szilárdan meg vagyok győződve, hogy e vonásokat semmiféle konkrét közösségi probléma megmagyarázására nem lehet igénybe venni, s a zsidóknak a környezetben elfoglalt helyzete döntő összetevőiben a középkor folyamán, Európában alakult ki.

Az a kiindulás viszont, mely az antiszemitizmust csak a legújabb kor átalakulásaiban gyökerezteti, komoly és jó társadalmi kategóriákkal dolgozik, de kihagy egy fontos lélektani elemet, a zsidókkal szemben fennálló erkölcsi leértékelést, mely mind a zsidóság lélektani megpróbáltatásai, mind az antiszemitizmus elemei között döntő jelentőségű, s amelyet nem lehet a középkori helyzet feltárása nélkül megmagyarázni.

{2-672.} Amennyire nehezen illik bele a zsidóság a közösségi elhatárolások ma szokásos európai típusaiba, annyira egyszerű a középkori zsidó közösség elhelyezése. A zsidóság, amióta mint törzsi állam megszűnt, majd szétszóródott, egy nemzeti, törzsi reminiszcenciákkal kísért rítusközösség volt. A rítusközösségeknek az egész középkori Európában döntő jelentősége volt, a Közel-Kelet pedig Marokkótól Indiáig félig-meddig még ma is ilyenekben él. E közösségek meghatározó jelentősége azelőtt világszerte s a Közel-Keleten nagyon sok helyen ma is mindenféle nemzeti és faji választóvonalainál fontosabb volt, s az emberi életnek, az emberi érzelmi és akarati világnak, közösségi szolidaritásnak sokkal több vonatkozását és megnyilvánulását kötötte le és szervezte meg, mint a sokáig merőben hatalmi szerkezetet jelentő állam. A rítus e vonatkozásban nem mai európai értelemben vett hitvallást, vallásfelekezetet jelent, hanem egy olyan közösséget, mely az embernek vallási vonatkozásain, hitbeli meggyőződésein túl egész közösségi és egyéni életviteli módját, társadalmi erkölcseit, mindennapi szokásait, mai szóval úgy is mondhatnánk: az egész etnikumát meghatározza. Az újkor elejétől – a Közel-Keleten csupán a legújabb kortól – kezdve ezek a közösségek kezdenek jelentőségükben csökkenni, és helyt adnak az európai értelemben vett nemzeti közösségeknek, melyek az államfenntartás vagy az államalapítás központi kérdése körül építik ki a maguk szerkezeteit, s kezdik a tömegek közösségi érzelmeit és közösségi szolidaritását a maguk részére mind nagyobb mértékben igénybe venni. A rítusközösségeknek azonban e nemzetek kialakulásában gyakran döntő szerepük volt és van, különösen a Közel-Keleten, de a Balkánon is, úgyannyira, hogy államok alakulása vagy szétesése következik be rítusközösség vagy rítuskülönbözőség miatt: így élt sokáig a balkáni népek nemzeti öntudata egyházi szervezetekben, így vált el napjainkban a mohamedán Pakisztán a hindu Indiától, a keresztény Libanon a mohamedán Szíriától, így fonódik össze számos arab állam öntudata ma is a mohamedán öntudattal, s így párhuzamos a zsidó–arab nemzeti ellentét a vallási különbözőséggel.

{2-673.} A zsidóság eredetileg egyike volt ezeknek a középkori és közel-keleti rítusközösségeknek: mint ilyen, élt elszórtan Angliától Perzsiáig és Marokkótól Szibériáig, körülvéve két nagy civilizációtól, a keresztény és mohamedán civilizációtól, s külön testként beékelve abba a társadalmi szervezetbe, melyet e két nagy civilizáció kialakított. A zsidóság helyzetét ebben a környezetben az tette különlegessé, hogy nem egy akármilyen primitív rítusközösség volt – akkor aligha maradt volna fenn –, hanem egy magasrendű, fejlett vallásos világnézeten alapuló közösség, melyet mind a keresztény, mind a mohamedán vallás elismert a maga ősének és alapjának.

Ezen a ponton azonban elválik a keresztény és mohamedán környezetbe került zsidóság sorsa. A mohamedán civilizáció kezdettől fogva a legújabb korig harcosok és hódítók meglehetősen egyszerű szerkezetű állam- és társadalomszervezeteiben élt, melyek az iszlám minden térítőbuzgalma ellenére az alájuk vetett külön rítusközösségek életét egyszerű és rideg uralmi és adóztatási feltételek útján szabták meg. Ilyen feltételek mellett élte a zsidóság a zárt rítusközösségeknek azt a nem mindig kellemes, de elég közönséges életét, mely a környező világtól időnként elnyomást, üldözést vagy hátrányokat szenved, nagyobbrészt azonban szűkre szabott, de szabályozott, megszokott és emberi közlekedésben él vele. Ezért a mohamedán civilizáció területén zsidónak lenni nem volt rosszabb, mint párszinak,27 nesztoriánusnak,28 koptnak29 vagy görögkeletinek, sőt a zsidók és mohamedánok közötti kulturális közeledés aránylag igen nagy volt. A szó európai értelmében vett zsidóellenesség ezen a területen teljesen új keletű, s a zsidók palesztinai bevándorlásával és államalapítási erőfeszítésével függ össze.

A KÖZÉPKORI ZSIDÓELLENES ELŐÍTÉLET

Ezzel szemben a keresztény civilizáció területén a zsidóság helyzete súlyosabb s egyben komplikáltabb volt, egyrészt a zsidósággal kapcsolatos vallási képzetek, másrészt a középkori keresztény társadalomszervezet sajátos jellege folytán.

{2-674.} A középkori keresztény társadalom vallásos köztudatának része volt az a tétel, hogy a kereszténység Megváltóját rövid és egyszerű meghatározás szerint „a zsidók feszítették keresztre”. Azt a társadalmi lélektani helyzetet, amely a középkori zsidóság helyzetét és az őt körülvevő középkori keresztény antiszemitizmust meghatározta, csak ebből a kiindulásból érthetjük meg.

Itt meg kell állnunk. Mostanában, amikor igen égetően aktuálissá lett minden olyan véleménynek és nézetnek a megcáfolása, mely az antiszemitizmus kiindulópontjává lehet, sokszor rámutattak arra, hogy ez a tétel, hogy a zsidók feszítették meg Krisztust, egyáltalán nem tétele a teológiának. Szögezzük le először azt, hogy bár valóban az antiszemitizmus történeti gyökereinél vagyunk, mikor erről a tételről beszélünk, azonban teljességgel valószínűtlen, hogy e tétel megcáfolása bármiféle hatással volna az antiszemitizmus mai fennmaradására és továbbterjedésére. Szögezzük le másodszor, hogy mennyire a helyzet rosszabbodásának tünete, hogy évtizedekkel a zsidóemancipáció optimista korszaka után, amikor senki se képzelte, hogy a zsidók helyzete számára valaha is irányadók lesznek a teológiai álláspontok, most egyszerre egyházon kívüli közírók is fontosnak és szükségesnek tekintik annak tisztázását, hogy mi az egyház álláspontja Krisztus megfeszítéséről. Az egyházak ezt örömmel és úgy könyvelhetik el, hogy ezzel a kérdés helyes, teológiai vonatkozásai kerültek előtérbe. Valójában azonban a teológiai kérdésfeltevés tisztázása nem azért vált aktuálissá, mintha a teológia maga az érdeklődés előterébe lépett volna, hanem egyszerűen azért, mert a zsidók s általában az emberek felszabadítása Közép-Európában különösen nehéznek bizonyult, és néha úgy látszott, hogy jó, ha a szelídebb módszereknek és az emberi méltóság megbecsülésének azokat a szűkebb, igénytelenebb, de szilárdabb biztosítékait meg tudjuk tartani és erősíteni, melyek a középkori társadalomban, teológiai kategóriák közepette fejlődtek ki. Ezeknek előrebocsátása után valóban megállapíthatjuk, hogy az a tétel, mely szerint a zsidók feszítették meg Krisztust, a teológiának így nem tétele, mert hisz a másik oldalon áll az, hogy Jézus Krisztus {2-675.} maga s összes apostolai és első tanítványai mind zsidók voltak. A Krisztus megfeszítéséért való s a közvetlen tetteseken túlmenő felelősség teológiailag az eredendő bűn erejénél fogva minden embert terhel; a zsidókat érő teológiai szemrehányás nem az, hogy megfeszítették Krisztust, hanem az, hogy noha elsősorban nekik hirdette az evangéliumot, nem ismerték és nem ismerik el Messiásnak.

Ezt így tudták a középkori teológusok és teológiai képzettségű társadalombölcsészek is, s ennek megfelelően a zsidókkal szemben nem Krisztus halálának szemrehányását vagy megbosszulását, hanem a megtéríthetőkkel szemben térítőbuzgalmat, a meg nem térőkkel szemben távolságtartást, szoros felügyeletet, a társadalmi lehetőségek és érintkezési alkalmak szűkre szorítását írták elő. Ez azonban nem akadályozta meg a középkorban sem az egyháziakat, sem a világiakat abban, hogy vulgáris használatra, az érzelmek síkján nagyon is érvényesítsék a zsidóknak Jézus Krisztus megfeszítéséért való felelősségét is. Nem szabad elfelejtenünk e vonatkozásban a középkor szenvedélyes és indulatoktól fűtött részletező érdeklődését Krisztus kínszenvedésének a különféle részletei iránt, ahol természetesen a keresztre feszítők szerepe sem maradhatott titok. Elkerülhetetlen volt, hogy ebben a történetben Krisztus és tanítványai üldözött keresztényekként, Krisztus megfeszítői pedig zsidókként jelenjenek meg, bármennyire anakronisztikus volt is ez, s bármennyire valamennyien zsidók voltak is valójában. Így áll előttünk a középkori antiszemitizmus, amelyet az jellemez, hogy azt a közönséges idegenséget, mely egy zárt etnikai és rítusközösséggel szemben fennállott, az egyház külön vallási okokkal is megerősíti, s ehhez járul s mindezt a hisztériáig fokozza fel az a többletképzet, hogy azoknak a közösségéről van szó, akik a keresztény vallás alapítóját, Isten fiát meggyilkolták. S méghozzá egy olyan vallás híveiről van szó, melynek tételei, szent könyvei, prófétái egyben a kereszténységéi is. Ennek következtében a zsidók vallásgyakorlata a középkori környezetben nem egyszerűen az idegenség, pogányság, bálványimádás képzeteit, hanem egyenesen {2-676.} a szentséggyalázás képzeteit keltette fel: ebből és a Krisztus megfeszítésének vádjából együtt keletkezett a zsidó vallásgyakorlatról szóló rengeteg fantasztikus középkori rémtörténet.

A zsidóság helyzetét meghatározó másik momentum a középkori keresztény civilizáció társadalomszervezete volt. Ez a társadalomszervezet, különösen Nyugat-Európában, nem egyszerű uralmi viszonyokon, hanem le egészen a legszerényebb, a hatalom birtokosait alig érintő foglalatosságokig, összes erkölcsi és gyakorlati vonatkozásaikban részletesen kimunkált, vallásilag szentesített rangsorbeli, szolgáltatási, szolidaritási, örökletességi viszonyokon, hagyományos eljárásokon és egzisztenciális biztosítékokon épült fel, ami a rendszeren belül élők számára sok szűk, de – ott, ahol az egész rendszer jól működött – aránylag emberséges és biztonságos helyzetet jelentett, ugyanakkor azonban jelentette az ember és ember közötti minőségi különbségnek s azok erkölcsi következményeinek a túlságos és részletező meghatározását és körülírását is. Az emberi helyzeteknek ez az erős moralizálása a nyers hatalmi viszonyokat igen sok ponton megszelídítette, humanizálta, de ugyanakkor meg is erősítette, meg is rögzítette. Ez pedig azzal járt, hogy az egész rendszer az alul levők, még inkább a rendszeren kívül lévő különböző csoportok számára a puszta elnyomáson felül még nagyon erős lélektani nyomást is jelentett; gondoljunk például a különféle európai szolgálórétegek szinté vérré vált jobbágyi alázatára! Valamit azonban mindenkinek adott ez a rendszer az előzőkhöz képest: csupán két emberi minőség volt, mely ennek a rendszernek csak a hátrányait és erkölcsi elítélésének a borzalmas nyomását érezte: a Bukott Nő és a Zsidó. Az egész minőség feladása, a bűnbánat és a megtérés számukra is nyitva állott, de a minőség megtartása esetén a kettő számára nem volt, nem lehetett semmi enyhítés, semmi funkció, semmi áldás: a középkori társadalmi erkölcs gyakorlati kategóriái olyanok voltak, hogy azok segítségével a prostituáltat a hivatásos rablógyilkostól, a zsidót a szentséggyalázótól nem lehetett világosan megkülönböztetni. A valóságban persze a dolog természete szerint mégsem lehetett őket állandóan {2-677.} ilyenekként kezelni, azonban mindig nyitva állott a lehetőség, hogy a velük való bánásmód idáig romoljon, idáig szigorodjék: az erkölcsi szigorúságnak minden áramlata először e kettőnek a helyzetét sietett kibírhatatlanná tenni. Innen van az, hogy a prostitúció emberi atmoszférája mindmáig semmilyen kultúrkörben nem olyan visszataszító, mint az európaiban, és nincs kisebbségi csoport, melyre akkora és olyan tartós társadalmi és társadalom-lélektani nyomás nehezedett volna, mint a zsidókra.

A vallási képzetek és a társadalomszervezet együtt határozták meg tehát azokat a feltételeket, melyek között az európai zsidóság a középkor s nagyobbrészt az újkor hosszú századai alatt élt: néha területileg is zártan és elkülönülten, néha szabad mozgási lehetőségben, néha a hatóságok és társadalom kifejezett rosszindulatától körülvéve, néha hagyományosan rendezett és kiszámítható közlekedésben a környező világgal, néha szigorú, kicsinyes és hátrányos jogi szabályozások közepette, néha csak néhány meghatározott közjogi és hivatalviselési korlátozás mellett. Mindezek a változatok azonban általában belül maradtak azokon a kereteken, melyeket az egyháznak s az általa szentesített társadalomszervezetnek a hivatalos álláspontja megszabott. A különböző tömeghisztériák azonban mindenkor különösen készen voltak arra, hogy a zsidók ellen forduljanak, s így töltődött ki a zsidókkal szemben fennálló hivatalos álláspont, mely távolságtartást és erkölcsi megítélést írt elő, különböző érzelmi kilengések, tömeghangulatok, gazdasági harcok és hatalmi célok salakos indulataival, melyek időnként véres vagy erőszakos cselekedetekben robbantak ki. Az egyház álláspontja nem adott biztatást ezekre a kilengésekre, de időnként ilyen tömeghangulatok, hatalmi érdekek és vallási szigorúsági áramlatok hatására maga is keményebbé vált; így közreműködött pl., mint legsúlyosabban, a spanyol zsidóknak – a mohamedánokkal együtt való – erőszakos megkeresztelésében s azután régi szokásaik és titkos vallásgyakorlatuk fenntartása miatt vagy annak címén való kiűzésében. Az irányadó szempontok azonban itt is megmaradnak azok között a keretek között, melyeket a vallási jellegű kritériumok alkalmazása {2-678.} megszab, s nem lépnek fel olyan erők, melyek az antiszemitizmust a maga vallási kiindulásaitól elszakítanák.

Itt az igazsága annak a tételnek, hogy a modern antiszemitizmus a középkori előítéletből „származik”. Minden további nélkül nem vezethető ugyan le belőle, az azonban bizonyos, hogy az antiszemitizmus kiindulását és feltételeit a középkori előítélet teremtette meg két irányban is. Egyrészt ez teremtette meg a zsidóság éles közösségi és társadalmi elhatárolását, s ekkor alakult ki az, hogy ez az elhatárolás a társadalmi vonatkozásokon felül még erkölcsi ítéletekben is élesen megfogalmazódik, vagyis ekkor kapcsolódott össze a zsidók helyzetével és megítélésével az emberi és erkölcsi leértékelésnek a lehetősége, a megszokottsága és a közelsége. Másrészt ennek a nyomása alatt alakulnak ki a zsidók részéről azok a magatartásformák, melyeket a környezet zsidó „tulajdonságokként” tart számon, s amelyek akkor is megtartják szerepüket a modern antiszemitizmus reakcióiban és indulati anyagában, mikor a középkori vallási alapú zsidóellenes előítélet már gyengébben vagy egyáltalán nem érvényesül.

A ZSIDÓK EMANCIPÁCIÓJA

A zsidóknak a keresztény európai kultúrkörben elfoglalt helyzete az újkortól fokozatosan megváltozik. A reformáció által felvetett problémák és a vallásháborúk visszahatása megérlelik a vallási türelem és lelkiismereti szabadság célkitűzéseit, ami kihat a zsidók helyzetére is. A középkori társadalom kis, közeli, személyies egységei és társadalmi viszonylatai, melyeket csak nevelésben és szokásokban szorosan körülírt emberi minőségekkel lehetett kitölteni, helyet adnak nagyobb egységeknek, általánosabban megszabott feltételeknek, racionálisabb módszereknek, s abban a társadalmi és gazdasági rendben, melyet ezek szabtak meg, a zsidó minőség is mind kevésbé jelenthetett zárt, különálló s a többi világgal nem közlekedő vagy nem azonos feltételek mellett közlekedő állapotot. A kapitalizmus lehetőségei mind nagyobb mértékben megnyíltak a zsidók előtt is. Sokszor rámutattak ugyan arra, hogy a nyugati kapitalizmus létrehozásában {2-679.} a zsidóknak sem elsőrendű érdemük, sem elsőrendű felelősségük nincsen: mégis a kapitalizmus még nyugaton is, ahol volt erős nem zsidó nagypolgári osztály, a zsidóság aránylag nagyfokú vagyonosodásának a korszaka volt, Közép- és Kelet-Európában pedig kiemelkedő szerepet biztosít számukra. A polgári társadalom szervezési alapelvei, melyek a feudális-arisztokratikus szelekció jelentőségének a csökkenését, viszont a vagyoni szelekció megmaradását, sőt megerősödését jelentették, szintén kedvezőek voltak a zsidóság beilleszkedése számára, mely a maga zárt társadalmában az európai polgári fejlődéstől és forradalomtól meglehetősen függetlenül ugyan, de hasonló feltételek között élt: katonai-arisztokratikus elemek nélkül, de a vagyoni szelekció erős szerepével.

Mindezzel párhuzamosan folyik az egész társadalmi közgondolkodás szekularizálódása, vallási kategóriáktól, vallási alapú előítéletektől, egyházi tekintélyektől és irányítástól való függetlenedése. Az egyház társadalmi szerepének a felszámolását és a születéshez kötött társadalmi minőségek felszámolását a francia forradalom politikai síkon is tudatosította: bekövetkezik az egész társadalmi és szellemi élet szekularizálódása, és programmá válik mindazoknak a rétegeknek és csoportoknak az emancipációja, melynek hátrányos helyzete a társadalom hierarchikus és tagolt szemléletében, ember és ember minőségi különbségének a feltevésében gyökerezett. Ezek között vált programmá a zsidók emancipációja, minden jogi hátrány és megkülönböztetés alól való mentesítése is. A szekularizációs folyamat a zsidó rítusközösséget is kikezdte, s választania kellett a zárt rítus- és etnikai közösség önkéntes fenntartása vagy feladása között, mely utóbbira az emancipációs mozgalmak programját megfogalmazó felvilágosodott értelmiség is erősen rábeszélte őket. Ennek következtében még a szabályokhoz ragaszkodó ortodox zsidóknál is kopni kezdtek az etnikumnak mindazok az elemei, melyek mögött kifejezett vallási parancs nem állott; de ezen túlmenően megjelent a neológ zsidó álláspont, vagyis olyan egyházi szervezet vagy egyházi gyakorlat kialakítása, mely elhagyja a rítusnak {2-680.} összes nem legszorosabban istentiszteleti elemeit, a különböző vallási, étkezési, öltözködési és eljárási szabályokat. Zsidóság és környezet elhatárolása a legkülönbözőbb pontokon folyékonnyá válik, s a zsidóságnak gyengébb vagy erősebb, felületesebb vagy mélyebb, egyéni vagy tömeges asszimilációja a legkülönbözőbb pontokon megindul. Végül a közösség teljes elhagyásának addig szórványos tünetei is mind nagyobb számban megjelennek: a keresztény egyházakba való áttérés és az európai szabadgondolkodás, politikai vallásellenesség és munkásmozgalom körébe, azok különböző szervezeteibe és mozgalmaiba való belekapcsolódás.

Miközben azonban mindezekkel a változásokkal a középkori zsidóellenes előítélet megszűnt a társadalom közvéleményének az általános és érvényesülő tartalma lenni, ugyanakkor nem szűnt meg vagy legalábbis nem szűnt meg azonnal nagyszámú ember véleményeinek és érzelmi beállításának a tartalma lenni, s ezek a vélemények és érzelmek voltak olyan nagyszámúak, hogy az emberek magatartásaiban továbbra is érvényesültek. Túl azokon, akik vallási alapon tudatosan tovább vallották a középkori zsidóellenes előítéletet, az emberek egyelőre elég nagy részben megtartották a zsidókkal szemben a középkori elzártság ideje alatt kialakult magatartásaikat. Megmaradt a zsidóság erkölcsi leértékelésére való készenlétük, megmaradt bennük a maguk magasabb s a zsidók alacsonyabb, hátrányosabb állapotának a tudata, megmaradt sokaknak az a beidegződése, hogy a zsidókkal nem szokás, nem szükséges, nem jó sokat és egyenlő lábon érintkezni, barátkozni, összeházasodni; megmaradt az a véleményük, hogy a zsidó leszármazás, a zsidó vérbeütés hátrányos, szégyenletes vagy legalábbis nem kívánatos valami; megmaradt végül az a beállításuk, hogy a zsidók körül az idegenségnek egy bizonyos levegője lebeg, minek folytán egyrészt az erkölcsi rontásnak és a becsapásnak a veszedelme fenyeget felőlük, másrészt a komikumnak és a kicsúfolhatóságnak a lehetősége kapcsolódik hozzájuk.

A másik oldalon a zsidóság minden lemorzsolódás és minden {2-681.} sikeres vagy kevésbé sikeres asszimiláció ellenére nagyobb részben megmaradt a társadalom világosan körülhatárolódó, saját belső élettel bíró külön közösségének, amely a rítus és az etnikum különlegesen látható vonásainak a levetése után is tagjai túlnyomó részének az állandó és változatlan környezete maradt. A zsidóemancipáció programját hirdető nem zsidó és zsidó értelmiség kezdetben ugyan magától értetődőnek tekintette, hogy a zárt zsidó rítusközösség feladása egyúttal a környező nemzetbe való beleolvadást is jelenti; ebben azonban a zsidóság konzervatívabb vagy harcosabb öntudatú része kezdettől fogva nem követte, hanem megőrizte a maga külön közösségi tudatát. Ez a közösségi különállás, párhuzamosan azzal, hogy a környezet kevésbé barátságos magatartása sokakban megingatta a sima emancipáció és asszimiláció lehetőségének a hitét, megérlelte a külön zsidó nemzeti öntudat megjelenését, sőt a zsidó államalapítás mozgalmát, a cionizmust is.

Mindezek ellenére a zsidóemancipáció óta30 Európában általában a zsidóellenes előítélet csökkenőben, a zsidókkal szemben való barátságtalan magatartás enyhülőben s a zsidóság mint közösség morzsolódóban volt, és számos országban ma is van. A 19. század közepétől kezdve azonban a társadalomnak a zsidóemancipációval és zsidó asszimilációval szemben álló vagy szembeforduló tendenciái kezdenek szétszórt és formátlan magatartásokból határozottabb körvonalú állásponttá, ideológiává, mozgalommá jegecesedni a modern antiszemitizmus formájában.

AZ ANTISZEMITIZMUS PROBLÉMÁJA

A 19. század közepétől kezdve a legtöbb európai országban megjelenik a modern antiszemitizmus. Ennek során a zsidóellenes vélemények és hangulatok hangosabbakká válnak, mindinkább megszűnnek attól tartani, hogy régimódinak és reakciósnak minősülnek, s megjelenik egy határozottan zsidóellenes publicisztika is. Ennek a modern antiszemitizmusnak a hangszerelése és frazeológiája távolról sem egységes. Egyik áramlata világosan a defenzívába került középkori és egyházi társadalomszemléletnek {2-682.} abból az ingerültségéből táplálkozik, mellyel az a modern társadalmi átalakulással, a szekularizációval s az annak előnyeit élvező, részben azokban részt vevő zsidósággal szemben viseltetett; ez az áramlat konzervatív, középkorias, egyházias frazeológiát használ, az egyház által felállított megkülönböztetéseket érvényesíti, a megkeresztelkedést respektálja, és nagyban és egészben a középkori zsidóellenes előítélet leszármazójának tekinthető. Ugyanakkor azonban megfigyelhető az antiszemitizmusnak egy másik és minden jel szerint erősebb és jellegzetesebb áramlata, amelyik a zsidósággal való szembenállását minden vallási és egyházi frazeológia nélkül és konzervativizmus nélkül fogalmazza meg, és a zsidóellenes indulatokat olyan indokokkal indokolja, amelyek már a középkorban is megjelennek ugyan, azonban mindig vallási jellegű vádakkal kapcsolatban vagy azok járulékaként: tudniillik a zsidók gazdasági térfoglalásával, politikai és hatalmi szerepével és viselkedésével. S megjelenik egy olyan áramlat is, mely a zsidó születés arisztokratikus-középkorias megvetését a modern nacionalizmus frazeológiájával kapcsolja össze, és a zsidókban a nemzet, a faj veszedelmeit látja; ez az áramlat úgyannyira nem vallási képzetekkel dolgozik, hogy a zsidók iránti gyűlöletet sok helyen kiterjeszti a zsidó eredetű s a megkeresztelt zsidókat „pártoló” keresztény vallásra is. Az antiszemitizmusnak ezek a modern, vallási képzetektől független fogalmazásai voltak azok, melyek Európa különböző országaiban politikai jelentőségre jutottak, míg végül a 20. századra a világtörténelem legborzalmasabb zsidóüldözéséhez vezettek.

Hogyan lett azonban a középkori előítéletből és középkori üldözésből modern előítélet és modern üldözés? Minden komoly magyarázat, mely több akar lenni odavetett általánosságnál vagy eredeti ötletnél, két döntő momentumra helyezi a súlyt: az egyik a középkori előítélet, mely, mint láttuk, évezredes hatással és nyomással mélyen beleivódott mind a keresztény társadalom, mind a zsidóság lelkivilágába, s különböző megjelenési formái máig megmaradtak; a másik a modern társadalomfejlődés zavarai, {2-683.} különböző zökkenők, megakadások és válságok, melyeknek során, mint látni fogjuk, az antiszemitizmus, a társadalmi fejlődés megakasztásában érdekelt társadalmi erők fokozott tevékenysége és nagy tömegek politikai és társadalmi orientációjának a megzavarodása mindig párhuzamosan jelentkeznek. Valóban, akár az előítéletre, akár a társadalmi válságokra helyez is nagyobb súlyt valaki, e kettő nélkül nincs komoly magyarázat. Mégis, e kettő együtt is valahol kielégítetlenül hagy: valahogy túl egyszerűen mutatja be az egészet az emberi gonoszság és ostobaság eredményeként, miközben tökéletesen rejtélyes marad az a nem kevésbé döntő kérdés, hogy mi indítja az embereket arra, hogy zsidókkal kapcsolatban könnyebben elhiggyenek és elfogadjanak olyan hazug állításokat, amilyeneket sem egyéb előítéletek, pl. társadalmi előítélet vagy boszorkányhit, sem egyéb érdekek, pl. úrellenes vagy kapitalistaellenes érdekek alapján nem hisznek el. Az előítélet és a társadalmi fejlődési zavarok alapján megmagyarázott Antiszemita, akárcsak az antiszemiták Zsidója, élettelen és rémképszerű; a zsidók számára tetszetős, de teljes sötétségben hagyja őket az antiszemitává válás emberi feltételei felől; az antiszemiták közül pedig éppen azoknak, akik nem elvadultak s még meggyőzhetők, mond a legkevesebbet: nem ismernek benne magukra. S meg kell állapítanunk, hogy míg a zsidókkal kapcsolatos konzervatív előítélet elsősorban olyan emberek előítélete, akiknek igen kevés és nagyobbrészt konvencionális, feudális vagy patriarkális érintkezésük volt a zsidókkal, addig az erős indulatoktól terhes, modern antiszemitizmus hordozói olyan emberek, akik a zsidókkal többé-kevésbé közeli gazdasági, hatalmi és szellemi érintkezésben állottak, anélkül hogy szükségképpen és kizárólag olyan emberek volnának, akiket gazdasági érdekeik elsősorban a zsidókkal állítanak szembe.

Az antiszemitizmus megmagyarázásának itt van a kritikus pontja. Mert aki egy kicsit ismeri az antiszemitákat, az tudja, hogy a zsidókról szóló tételeiket az indulat őszinte lobogásában előadott legszemélyesebb tapasztalatokra alapítják, s hiába {2-684.} mondjuk, hogy ezeket előítéletek, érdekek és ködös ideológiák alapján találják ki, mert sok jel mutat arra, hogy a helyzet pontosan a fordítottja: éppen bizonyos tapasztalataiknak az indulati intenzitása az, amelyik értelmetlen előítéleteket és ködös ideológiákat elhitet és megvilágosító hatásúnak tüntet fel előttük. Sőt a környező társadalom zsidókkal szemben közömbös vagy jóindulatú részének is oly mértékben valóságosak a zsidókkal kapcsolatos tapasztalatai, hogy ezekkel és ezek visszahatásával az antiszemitizmust – még ha nem is osztozik benne – teljesen és tökéletesen megmagyarázza magának, és teljességgel komolytalannak tűnik fel előtte, mikor zsidók vagy mások az antiszemitizmus megcáfolását azon kezdik, hogy e tapasztalatok valóságát mindenestül kétségbe vonják, vagy olyan általános emberi tapasztalatoknak állítják, melyeket bárki bárhol megtalálhat, ha akar. A másik oldalon, aki egy kicsit ismeri a zsidókat, tudja, hogy semmi olyan mélyen és őszintén fel nem szokta háborítani őket, mint az az állítás, hogy az antiszemitizmus okozásában és bemutatásában a zsidók magatartásának döntő szerepe lehet. Számukra ugyanis oly világos tapasztalat az, hogy a környezettel való viszonyban ők a többet szenvedő és joggal követelő fél, hogy az antiszemitizmusnak minden „visszahatás”-ként való megmagyarázását átlátszó trükknek látják; legfeljebb arról hajlandók beszélni, hogy egyes zsidók magatartásai időnként hivatkozási alkalmat és lehetőséget jelentenek ettől függetlenül is meglévő, előítéletekből, érdekből, irigységből vagy ködös misztikából táplálkozó, támadó és elnyomó szándékok alátámasztására. Ennek következtében a zsidók és az antiszemitizmus ellen harcolók úgy vélik, hogy kötelességük a zsidók által kiváltott visszahatásnak az antiszemitizmus létrehozásában való szerepét tagadásba venni vagy teljesen másodlagosnak nyilvánítani, mert ha nem így tesznek, az antiszemitizmus alá adnának lovat. Valójában azonban az, hogy a környezet zsidókról szerzett tapasztalatainak az antiszemitizmusban szerepük van, olyan közhely, melyet zsidók és nem zsidók egyaránt tudnak, számtalanszor újból megállapítanak és konkrét helyzetekben állandóan számításba vesznek. {2-685.} Nem az az antiszemita állítás, hogy az antiszemitizmus okai között a zsidók is szerepelnek, hanem az, amely azt mondja, hogy az antiszemitizmus indulatai és akciói jogos és indokolt válasz a zsidókkal kapcsolatos tapasztalatokra, s amely elfelejti, hogy a környezetnek a zsidókról való tapasztalataival szemben, sőt azt megelőzően ott állnak a zsidóknak a környezetről szerzett tapasztalatai is.

KITÉRÉS A KÖZÖSSÉGI TAPASZTALATOKRÓL ÉS KÖZÖSSÉGI TULAJDONSÁGOKRÓL

Mielőtt ezt a csomót megpróbálnánk kibogozni, az első kérdés, amit elöljáróban tisztáznunk kell, a tapasztalatok kérdése. Mi az, hogy a zsidóknak a környező világ felől és az antiszemitáknak a zsidókra vonatkozóan tapasztalataik vannak? A filozófiában az emberi ismeretszerzésnek a gondolkodás mellett a másik forrásaként szokták a tapasztalatot megjelölni, s utalnak arra, hogy a gondolkodás logikailag zárt, önmagát kifejtő és ismétlő ismeretszerzési módja csakis a tapasztalatnak az életteljes, intuitív, élményszerű ismeretszerzési módjával kiegészítve alakulhat valami olyanná, ami az ismeret nevét megérdemli. A mi esetünkben azonban nem a valóság egészével vagy annak egy részével való életteljes kapcsolatot jelentő tapasztalatról van szó, hanem indulattal nagyfokban színezett, indulat által rögzített, sérelmet tartalmazó, görcsösen mozdulatlanná vált tapasztalatról. Az ilyenfajta tapasztalás a megismerés szempontjából pontosan ellenkező hatású, mint a közönséges, hasznos gyakorlati tapasztalat, mert a tapasztalatok lehetőségének a végtelen sokaságából éles indulati hevességgel egyetlen vagy egyfajta tapasztalatot emel ki, s ez a legnagyobb mértékben valóságos, de leszűkült és nagy intenzitású tapasztalás a valóság teljességét megragadó további tapasztalásnak az útját egyúttal el is zárja.

Közösségi, társadalmi jelentőségre azonban ezek a félrevezető tapasztalatok nem a maguk alkalomszerűségében, a maguk izoláltságában jutnak, hanem akkor, ha a társadalomszervezet valamilyen pontján – ilyen pont mindig bőséggel akad – az emberek {2-686.} egymással valamilyen szervezési ellentmondás, elrejtett hamisság, előítélet folytán olyan módon kerülnek összeszerveződésbe, hogy ismétlődően és állandóan ezeket a félrevezető tapasztalatokat szerzik egymásról. E pillanatban nem tudok erre jobb példát, mint egy, a szó legszorosabb értelmében vett kulináris, vagyis konyhai példát, amely azonban eléggé közelről érzékelhetővé teszi ezt az egész közösségi helyzetet. A példa az az összeszervezési mód s az a közös helyzet, amelyik a feudális társadalmi hierarchia és az osztály nélküli egyenlő társadalom közötti átmenet alatt, a polgári társadalomban a háziasszonyt és a háztartási alkalmazottat szervezi egymással össze. Semmi sem valóságosabb, mint a háziasszonyok sorozatos tapasztalata a háztartási alkalmazottak lustaságáról, konokságáról, jóakarathiányáról, megbízhatatlanságáról. Semmi sem valóságosabb, mint a háztartási alkalmazott tapasztalata a nagyságák szeszélyességéről, kiszámíthatatlanságáról, embertelenségéről és ridegségéről. Mégis e sok valóságos tapasztalat mellett egyiknek sincs igazi képe a másik egész valóságáról, mert úgy vannak társadalmilag egymás mellé szervezve, hogy egymásról szükségszerűen és tipikusan rosszat tapasztalnak: rosszat tapasztalnak akkor is, ha véletlenül a másik típus legjobb egyedeivel állnak szemben. Miért van ez? Azoknak a társadalomszervezési feltételeknek a hamis és ellentmondó volta miatt, amelyekben egymással szemben állanak. Az egész viszony az átmenet állapotában van egy patriarkális fölény állapotából a tárgyilagos szerződésszerűség állapotához, s mindegyik fél, saját érdekeinek megfelelően, olyant vár a másiktól, amit az adott feltételek mellett nem kaphat meg: mindkettő ugyanis egyidejűen akarja magának biztosítani mind a patriarkális viszonynak, mind pedig a szerződésszerűségnek az előnyeit. Ennek eredményeképpen mindkét fél rideg szerződésszerűséggel találkozik ott, ahol érdekeinek jóakarat és készség felelne meg, viszont a megértő engedékenység igényével és érzelmi alapon támasztott követelésekkel találkozik ott, ahol a szerződések pontos betartása volna az érdeke. A hamis feltételek melletti összeszerveződésnek és az ebből származó rossz {2-687.} tapasztalatoknak ez a kölcsönössége természetesen a két fél sérelmének csak az egyforma valóságosságát és egyformán félrevezető voltát jelenti, nem pedig a két oldal sérelmeinek az egyenrangúságát: a kétféle sérelem egyforma valóságossága nem fog bennünket megakadályozni abban, hogy egy történelmi igazságtétel során a háztartási alkalmazottak igazságát nyilvánítsuk erősebbnek. Ez azonban nem változtat annak a felismerésén, hogy a gazdáknak és alkalmazottaknak egymásról való összképét nem egy úrellenes vagy cselédellenes ideológián, hanem valóságos kölcsönös társadalmi tapasztalaton alapultnak ismerjük el. Ugyanígy kell megkeresni próbálnunk azokat az ellentmondó és félrevezető feltételeket, amelyek mellett a zsidóság a környező társadalommal és a környező társadalom a zsidókkal egybeszerveződött, s mind a mai napig a rossz tapasztalatoknak egyelőre meg nem szűnt sorát szerzi egymásról.

A másik kérdés, amit elöljáróban tisztáznunk kell, a közösségi tulajdonságok kérdése. Mondottam már, hogy egy közösség, egy embercsoport alkatáról, alkati adottságairól, eredendő tulajdonságairól a hitel komoly reményében nem lehet tételekbe foglalt megállapításokat tenni, ettől azonban lehetnek olyan vonásai, tulajdonságai, magatartásformái, beidegződései, melyek egy adott környezetben, egy adott pillanatban jellemzik, megkülönböztethetővé, felismerhetővé teszik, s a környezetben leegyszerűsített általánosításokat váltanak ki. Közösségről, csoportról, több emberről lévén szó, ezekre nézve az, hogy ez vagy az a vonás, magatartás „tipikus”, „jellemző”, mindig csak egy statisztikai arányszámot jelöl. Az, hogy az angol nyurga, pipázik és hidegvérű, nem azt jelenti, hogy minden angol ilyen, sőt azt sem, hogy a többségük ilyen, csak éppen annyit, hogy az angolok között a nyurgák, pipázók és hidegvérűek százaléka magasabb, mint a környező másféle emberek között. Ugyanígy vagyunk az emberi magatartások minden típusával, amelyet a zsidók szempontjából tipikusnak lehet vagy szoktak nevezni: nem minden zsidónak s nem is a zsidók többségének a magatartásformái ezek, csak egyszerűen olyanok, amelyek a zsidóknál gyakoribbak, mint {2-688.} másoknál. Ennyi tökéletesen elég arra, hogy a környező társadalom ezeket zsidó vonásoknak tekintse. Ebből önmagában, még ha logikailag pontatlan állítások is ezek, semmi baj nem származik, mert az ember minden vonatkozásban így foglalja össze és így általánosítja ismétlődő tapasztalatait; baj akkor származik ebből, ha indulati elemek jelennek meg, és ahhoz, amit jellegzetesnek és megkülönböztethetőnek nyilvánítanak, egyben érzelmeket, indulatokat, következményeket is akarnak fűzni.

ZSIDÓK ÉS KÖRNYEZET TAPASZTALATAI EGYMÁSRÓL A TÁRSADALMI LEHETŐSÉGEK IGÉNYBEVÉTELE TERÉN

A zsidóknak és a környező világnak egymásról való tapasztalatai feltétlenül a zsidók tapasztalataival kezdődnek, mert azokat a feltételeket, melyekben a középkor ezer esztendejének tartama alatt a zsidók éltek, vitán kívül a környező társadalom s annak politikai, társadalmi és ideológiai hatalmasságai szabták meg. Mi volt ezek mellett a feltételek mellett a zsidók alapvető tapasztalata a környező világról s alapvető beidegződése a környező világgal szemben?

Az első alapvető tapasztalat az volt, hogy a zsidók a társadalom, a termelés, a megélés közönséges hivatásaiból és lehetőségeiből, az európai társadalom különleges szervezettségében oly nagy jelentőségű céhek, hűbéri közösségek, földközösségek, termelési, jóléti, kulturális, vallási társulatok túlnyomó részéből nemcsak a rítusbeli és etnikai különbség folytán, hanem még a zsidókat külön is érő erkölcsi leértékelés folytán ki voltak rekesztve. Ebből az a helyzet adódott, hogy a zsidók a gazdasági, egzisztenciális, emberi lehetőségek szélére, a margójára szorultak: számukra az egzisztenciának, a megélésnek csupán olyanfajta lehetőségei voltak nyitva, amelyeket a környező társadalom vagy átengedett nekik, vagy valami okból elhárított magából, vagy valami okból nem vett észre. Ha a zsidók etnikai különállása csak annyiban állott volna, mint a cigányoké, akkor ennek alapján belőlük is zenészek, vályogvetők és jövendőmondók lettek volna, mint ahogyan léteznek is analóg jellegű zsidó foglalkozások. {2-689.} A sokkalta erősebb morális és intellektuális kultúrájú zsidóság számára azonban az emberi lehetőségek szélére való szoríttatás morális és intellektuális feladatként jelentkezett. Így alakult ki és vált aránylag nagymértékben tipikussá a zsidóságban egy magatartás, mely minden megnyíló, ki nem aknázott és észre nem vett gazdasági és emberi lehetőséggel szemben állandó beidegződéssé, szinte társadalomerkölcsi kötelességgé tette az állandó készenlétet, a lehetőségekhez való gyors, racionális alkalmazkodást, a megnyílt vagy felismert lehetőségek „ki nem hagyását” s az emberi lehetőségek racionális formáinak, különösen a legracionalizáltabb lehetőségnek, a pénznek a tudatos értékelését és a vele való otthonos bánást. Ez természetesen nem valami különleges zsidó találmány, hanem az emberi lehetőségek kezelésének egyik lehetséges és széles területen elterjedt módja, mellyel szemben áll a másik lehetséges mód, a lehetőségek hagyományos, szokásszerű kezelése: az, hogy az emberek egzisztenciájukat bizonyos megszokott forrásokra, eljárásokra és formákra alapozzák, s ezen kívül álló lehetőségekkel, ha egyáltalában észreveszik őket, általában nem szívesen foglalkoznak. A valóság mindig e két határeset között helyezkedik el, mert sem teljesen értelem nélküli hagyománytisztelet, sem teljesen kitapasztalás nélküli racionalizmus nem képzelhető, s az egyes magatartásformák abban különböznek, hogy mennyire közelítik meg vagy milyen elvek szerint kombinálják a két határesetet. A középkori európai társadalomra különösen jellemző az emberi lehetőségek, egzisztenciák, eljárások szigorúan szokásszerű, hagyományszerű, átöröklődő megszervezése és kezelése, tehát egy olyan társadalomszervezet, mely minden racionális célszerűséggel, a szorosan vett személyi minőségtől független lehetőségek kiaknázásával szigorúan szemben állott. Ezzel szemben az újkortól kezdve a kapitalizmus és a kezdődő pénzgazdálkodás egyik sajátos jellemző vonása éppen az, hogy a lehetőségek racionális kezelését mindinkább a társadalmi és gazdasági élet alapvető törvényévé teszi. Mindez a klasszikus kapitalizmus területén a zsidóktól teljesen függetlenül történik, bizonyítékául annak, {2-690.} hogy itt nem zsidó alkati vonásról, hanem egy teljesen más szituációban is fellépni képes társadalmi beidegződésről van szó. Nem szabad azonban elfelejtenünk, miközben a kapitalizmust a legújabb kori társadalomszervezés döntő alapelveként kezeljük, hogy a kapitalizmus az egész társadalmat alapvetően átható szervezési elvvé tulajdonképpen inkább Amerikában lett; Európában a társadalom széles rétegeinek, mindenekelőtt a tisztviselőknek, közép- és kisiparosoknak, sőt részben a közép- és kiskereskedőknek is, valamint a kisbirtokos parasztságnak a termelési és életviteli módja sok tekintetben csupán a feltételek tudomásulvételében, bizonyos forgalmi lehetőségekbe való belekapcsolódásában s a modern tömegtermelés javainak az igénybevételében igazodott a kapitalizmushoz, egyébként azonban az emberi egzisztenciáknak azokat a formáit élte és fejlesztette tovább, melyek már a kapitalizmus előtt is kialakultak. Ebben a helyzetben a kapitalizmusnak az a vonása, hogy a gazdasági lehetőségek racionális kezelését veszi „természetes”-nek, az előző, feudális gazdasági rendhez képest előnyösebb helyzetet jelentett a zsidók számára, akiknek a kapitalizmustól függetlenül is voltak ilyen társadalmi beidegződéseik. Ez magyarázza meg mind Nyugat-, mind Kelet-Európában azt a feltűnő tényt, hogy a közel-keleties zsidó rítusközösség teljes zártságából, mondhatnánk a középkor kellős közepéből kilépő emberek olyan páratlan gyorsasággal fel tudták fogni és magukévá tudták tenni a boldogulás modern, kapitalisztikus módszereit, ugyanakkor, amikor az az európai társadalom, melyből ez a kapitalizmus kinőtt, nem kis részében, sok helyütt többségében a kapitalizmus alapelveivel szemben továbbra is idegen maradt.

A környező európai társadalom szerkezetének és fejlődésének ezek a változatai a zsidók számára az egzisztencia, a megélés lehetőségei terén az élet lehetőségeinek a legszélén való nyomorgástól kezdve a páratlan jólétig nagyon különböző egzisztenciák kialakulását eredményezték. A mások által figyelembe nem vett lehetőségekből való élés alsó határát példázza – a kelet-európai zsidó tömegnyomor groteszk, de mélyen megvilágosító adalékaként {2-691.} – annak a galíciai zsidónak az egzisztenciája, akinek az volt a kereseti forrása, hogy egy dugóhúzóval a kezében körüljárt az országos vásárokon, s pár fillérért felbontotta a parasztok palackjait; a felső határt pedig a pénzzel kapcsolatos gazdasági műveleteken alapuló hirtelen meggazdagodás ismert példái jelentik. Hogy a két véglet közül melyik valósul meg, azt az dönti el, hogy a környező társadalom eljárásainak a hagyományszerűsége mennyire, hol és mikor van zárt, mozdulatlan vagy pedig átüthető és oldódó állapotban. Az előbbi esetben az összezáruló társadalom a racionális eljárások minden kísérletét kőfalként veri vissza, s különösen ellenségesen teszi ezt, ha ilyen kísérletet zsidók tesznek: amennyire és ahol viszont a hagyományszerű eljárások lazább, megdönthető vagy feloldható állapotban vannak, ott a racionális eljárásmód az erre be nem állított, de azt eltűrő társadalomban úgy halad előre, mint kés a vajban, és várakozáson felüli sikereket biztosít.

Ilyen feltételek közepette alakultak ki a zsidóknak és a környezetnek egymásról való kölcsönös tapasztalatai az emberi lehetőségekkel való élés terén. A környezet akkor is, ha semmi külön ellenségesség nincs benne, észreveszi és megállapítja a zsidókkal való kapcsolatban, hogy azok kereseti források megtalálásánál, lakóhely, életpálya kiválasztásánál, nyelvek megtanulásánál, az életvitel módjának a meghatározásánál, az életfeltételek megjavulásánál vagy megromlásához való igazodásánál, alkalmak, lehetőségek és konjunktúrák igénybevételénél a többieknél aránylag racionálisabb módon vetnek számot a lehetőségekkel, s ami e racionális számvetés alapján legjobbnak bizonyul, azt egyben meg is ragadják, keresztül is viszik, s ebben a többieknél aránylag kisebb mértékben zavarja őket az, hogy amit így keresztülvisznek, az akár a maguk, akár más számára mennyiben megszokott vagy nem. Ez az eljárásmód a zsidók számára oly magától értetődően értelmesnek és egyedül irányadónak tetszik, hogy a legritkábban veszik észre, hogy ez akár egyénileg, akár együttesen másoknak feltűnik, s jellegzetes eljárásmódként tűnik fel. Számukra a környezet viselkedése a feltűnő; az, hogy aránylag {2-692.} milyen nagy százalékban viselkedik célszerűtlenül, nem vesz észre vagy elenged megnyíló lehetőségeket, nem teszi meg azt, amiről világosan felismerte, hogy célszerű megtennie, nem igazítja hozzá életvitelét a megnőtt vagy összezsugorodott lehetőségekhez, hanem továbbra is azt teszi, abból akar élni és úgy akar élni, ahogy ezt szokásai, előítéletei, a maga társadalmi helyzetére vonatkozó és a tényleges lehetőségeknél szűkebb vagy a valóságos helyzetnél rátartibb igényei előírják, a szükséges átállítódást nem akkor hajtja végre, amikor ennek a szükségességét belátta, hanem akkor, amikor erre rákényszerül; s a legtöbb energiát nem akkor tudja kifejteni, mikor új lehetőségeket kell megragadnia, hanem akkor, amikor megszokott vagy igényelt életnívóját vagy életformáját kell biztosítania.

Mindezek hosszú ideig meg tudnak maradni határozatlan körvonalú ítéletek formájában, s nem szükségszerű, hogy heves indulati kitörések vagy összeütközések származzanak belőlük. A környezet a maga alapvető tapasztalatát hol némi elismeréssel, hol egy kis lenézéssel, hol némi irigységgel, hol pedig határozott ellenségességgel fogalmazza meg; vagy egyszerűen úgy, hogy a zsidó élelmes, vagy kevésbé barátságosan úgy, hogy mindent kihasználni képes és mindent kihasználni akaró; vagy még kevésbé barátságosan: csaló és számító. A zsidók alapvető tapasztalata ezzel szemben az, hogy a környező világ túlnyomó részben furcsán és célszerűtlenül konzervatív, kevésbé barátságosan fogalmazva: élhetetlen, még kevésbé barátságosan fogalmazva: kifejezetten buta. A legdöntőbb ellentét és értetlenség mindebből a zsidók egyéni vagy együttes gazdasági és társadalmi sikereinek az értékelésénél adódik. A zsidók kétségtelenül valóságos tapasztalatok alapján hajlanak arra, hogy minden sikert, melyet a környező világban elérnek, úgy képzeljenek el, mint ami egy összezárkózott, ellenséges világban, nem egyenlő feltételek mellett, végül mégis a több tudás, a nagyobb rátermettség és az igazibb ügy érvényesüléseképpen következik be: holott a valóságban ez csak bizonyos százalékban történik így. Ezzel szemben a környezet a maga tapasztalatai alapján hajlandó feltenni, hogy {2-693.} a zsidók sikerei mindig könnyű sikerek, melyek „rendes” emberek által igénybe venni nem „szokott” lehetőségek és módszerek igénybevételén alapulnak; ami természetesen megint csak bizonyos részben igaz. A környezet mindenkor hajlik arra, hogy ő és a zsidók eljárásai közötti különbséget a maga erkölcsi kvalitásaként és a zsidók erkölcsi defektusaként értékelje, ugyanakkor a zsidók ugyanezt a különbséget a maguk értelmi kvalitásaként és a környezet értelmi defektusaként jegyzik meg, holott valójában itt nem erkölcsi és nem értelmi kvalitásokról, hanem történetileg kialakult társadalmi beidegződésekről van szó.

ZSIDÓK ÉS KÖRNYEZET TAPASZTALATAI EGYMÁSRÓL A TÁRSADALMI ÉRTÉKRENDSZERHEZ VALÓ VISZONY TERÉN

A zsidók helyzetét az őket környező világban meghatározó második tapasztalat az volt, hogy a környező világ őket különböző bűnökkel vádolja, felettük ezért erkölcsi ítéletet mond, őket ezért erkölcsi megvetésével sújtja, időnként hisztérikus kitöréseknek és bántalmaknak teszi ki, s mindezt anélkül, hogy ezeket a vádakat komolyan megalapozná.

Ez az alapvető élmény a zsidók tekintélyes részében azt a tapasztalati tanulságot váltotta ki, hogy a környező világ erkölcsi kategóriái valahol alapvetően hamisak és igazságtalanok, valahogyan alapvetően arra irányulnak, hogy erkölcsi fogalmakkal, erkölcsi ítéletekkel takarjanak és fedezzenek más, erkölcsileg nagyon is kétes szándékokat és indulatokat. Ebből következik egy bizonyos kiábrándult és gyanakvó készenlét a környező világ erkölcsi eszményeivel és társadalmi erkölcsi ítéleteivel szemben, különösen azokkal, melyeket a zsidók ellen vagy őket érintő módon érvényesítenek; s egyúttal az a meggyőződés, hogy akik a hazugságok eme szitáján átláttak, azoknak ítélőereje erősebb, erkölcsisége nagyigényűbb, tanulságokon megedzettebb, ennyivel kiábrándultabb, de egyben magasabb rendű, mint a környező világé. Ehhez a kiábrándult gyanakváshoz és öntudatos meggyőződéshez azután megfelelő fegyverzetet adott a magas fokon kidolgozott zsidó valláserkölcsi gondolkodás.

{2-694.} Hogyan viszonylik azonban ez a kiábrándultság és gyanakvás a zsidókat környező világ társadalmi erkölcsének az objektív mérlegéhez? Az az igazságtalanság, ami a vallási és erkölcsi kategóriákra való hivatkozással a zsidókkal a középkortól kezdve történt, a középkori európai társadalmi erkölcs jól vagy rosszul funkcionálásának a határesetei közé tartozik: nem a keresztény társadalmi és erkölcsi rend alapelveiből folyó szükségszerű következmény, de nem is a minden erkölcsi rendszert eltorzító és rosszra használó örök emberi butaság, képmutatás és erőszakosság esetleges eredménye, hanem a középkori keresztény erkölcsiség már említett összhangtalanságaival és egyoldalúságaival, az ember és ember közötti minőségi különbségek túlságos kidolgozásaival, e minőségeknek az igazi hit következményeivel való túl szoros összekapcsolásával és a zsidóságnak a keresztény vallásos gondolkodásban elfoglalt különleges helyzetével összefüggő következmény. Tudnunk kell azonban, hogy a középkori keresztény erkölcsiség e vonásainak a maguk idejében megvolt a maguk fontos történeti teljesítménye: az erkölcsiségnek a hittételekkel való összekapcsolása lényegesen magasabb rendű, racionálisabb megalapozás, mint a varázslatra, mágikus hiedelemre vagy a rítus betartására alapozott erkölcsiség; az emberi minőségek erkölcsi jelentőségének a részletes kimunkálása pedig a minden ember egyenlő emberi méltóságát valló elv áttörését készítette elő egy uralomra alapított és csak a szabad ember emberi méltóságát ismerő társadalmi renddel szemben. Bármennyire össze is függött tehát a középkori keresztény társadalmi értékrenddel a zsidók üldözése, ez az összefüggés nem elég ahhoz, hogy az egész középkori és kora újkori európai keresztény társadalmi erkölcs és társadalmi rend helyes vagy nem helyes, teljesítőképes vagy kártékony, megőrzésre érdemes vagy megdöntésre érett voltát innen kiindulva eldönthessük. Egy társadalmi erkölcsi rendszer bomlása igazán akkor következik be, amikor a maga középponti alapelveiben s jellegzetes, tipikus eseteiben is megmutatkozik az összhangtalansága és az igazságtalansága, s a felette való ítéletnek akkor van teljes súlya, ha nem határesetek megtapasztalásából, {2-695.} hanem az ellentmondások, igazságtalanságok és következményeik belülről való végiggondolásából és végigtapasztalásából származik.

A zsidókat körülvevő világnak tehát sokkal kevesebb indítéka volt arra, hogy abban az erkölcsi és társadalmi rendben, melyben élt, s melyet egészben sokáig funkcionálónak, összhangzatosnak és igazságosnak ismert, az ellentmondást és elutasítást indokoltnak és jogosnak ismerje el. Ha pedig a zsidók részéről tapasztalta ezt az állásfoglalást, akkor a kritikával való idegenségét megerősítette a kritizálókkal szembeni idegensége is. Így alakult ki a környezetnek az az alapvető tapasztalata a zsidókról, hogy azok aránylag nagy százalékban hajlanak arra, hogy a társadalmi értékrendet semmibe vegyék, a társadalom tekintélyét aláaknázzák, megszentelt és tisztelt intézmények mögött alantas érdekeket és indulatokat fedezzenek fel és leplezzenek le, s különös előszeretettel alkalmazzák a humornak amaz ismeretes formáját, mely valamilyen patetikus közhelyet váratlan csúfondáros fordulattal tesz komikussá. Ebből és a gazdasági lehetőségek racionálisabb kezeléséből együttesen adódik a környezetnek az a vélekedése, hogy a zsidók aránylag nagy százalékban semmibe veszik a mindennapi társadalmi erkölcs szabályait, egyszerűen szólva csalnak, amit azután a zsidóellenes előítélet úgy fogalmaz meg, hogy a zsidó erkölcsi felfogás szerint a keresztények becsapása nem bűn. Innen származik az is, hogy ahol zsidóellenes előítélet társadalmilag hivatalosan is „érvényben van”, ott a „keresztény” kifejezés ilyenfajta fordulatokban, mint „keresztény cég”, „keresztény albérlő”, „keresztény társaság”, a zsidókkal szemben alkalmazva annyit tesz, mint „korrekt”, „szolid”, vagyis olyan, amelynél a „rendes” embertől elvárható társas magatartásokra biztonsággal lehet számítani.

Zsidóság és környezet egymásról való tapasztalatainak lényeges eleme tehát az, hogy olyan közösségi magatartásbeli különbségeket tapasztalnak egymásról, melyet kölcsönösen a maguk erkölcsi magasabbrendűségének és a másik alacsonyabbrendűségének tulajdonítanak. A másik fél társadalmi erkölcsi értékrendjének {2-696.} ez a semmibevevése azután a vulgáris tapasztalatban úgy jelentkezik, hogy a keresztény társadalmi erkölcs a zsidók szemében valójában csak arra szolgál, hogy erőszakos és rabló igazságtalanságokat fedezzenek vele, a zsidó társadalmi erkölcs pedig a keresztények szemében valójában arra szolgál, hogy csupa csalást és furfangot igazoljanak vele. Az optikai csalódás kölcsönös: egy számunkra előnyös, megszokott és érzelmileg közel álló társadalmi erkölcsi rendszerrel szemben lojálisnak lenni éppen úgy nem erkölcsi felsőbbrendűség, mint ahogyan nem az egy velünk szemben ellenséges, meg nem szokott és érzelmileg bennünket különösebben nem kötő erkölcsi rendszerrel szemben kritikusnak lenni sem.

Zsidóságnak és környezetnek ez a viszonya a társadalmi elzártság korszakában is fontos összetevője volt az időnként kiélesedő súrlódásoknak, de még inkább azzá lett a zsidóemancipáció után, mely megsokszorozta annak az alkalmait, hogy zsidók a környező világ társadalmi erkölcsi rendszerével szemben kritikus módon lépjenek fel. A zsidóemancipációt magát is az európai társadalmi fejlődésnek egy olyan áramlata vitte véghez, mely a középkori társadalmi értékrenddel szembefordult; ugyanakkor azonban a zsidóemancipációtól függetlenül is komoly támadások indulnak meg az Európában évszázadokig érvényesült keresztény alapszerkezetű társadalmi értékeszmék uralma ellen. Egyszerre meggyarapodnak tehát a bizonyítékai annak, hogy a társadalmi rendnek az a rendszere, melyet a zsidók régtől fogva összhangtalannak és igazságtalannak tapasztaltak meg, valóban az is, vagy legalábbis azzá vált. Így a zsidók kritikai beállítása, mely addig egyszerűen helyzetükből következő volt, most egyben modern is lett. A zsidók a maguk külön közösségéből feudális-arisztokratikus-jobbágyi kötöttségeket alig hoztak magukkal, viszont éppen a feudális társadalmi rend megrendülésének köszönhették emancipációjukat; ami pedig saját hagyományos kötöttségeiket illeti, azokkal éppen a környezettel közelebbi kapcsolatba kerülő, emancipálódó zsidóság szakított aránylag legnagyobb mértékben. Ezzel szemben a zsidóságot környező európai {2-697.} társadalomban az ember és ember közötti minőségi különbségre alapított társadalomszemlélet, le egészen a legalsóbb rétegekig, mélyen belevette magát a legkülönbözőbb rétegek és foglalkozások belső szerkezetébe, s nagymértékben meghatározta a társadalom viszonylatait, beidegződéseit, közösségi és érzelmi kötöttségeit, megingása és összeomlása tehát igen nagy megrázkódtatást jelentett, a reá alapozott szerkezetek nagyon nehezen, rengeteg ingerültséggel és visszaütésre való készséggel viselik a maguk felszámolódásának ezt a folyamatát, s csak lépésről lépésre, szívós ellenállás után adták vagy adják meg magukat. Midőn tehát a zsidók által régtől fogva kiábrándult kritikával kísért társadalmi vagy erkölcsi építmények egyike vagy másika az egyetemes modern társadalomkritika hatására valóban inogni kezdett, egyúttal a zsidóságnak és a környezet konzervatívabb részének egymással ellentétes értelmű társadalomkritikai beállításai is kiéleződtek: a zsidók kritikájuk jövőbe látó voltát és erkölcsi értékítéleteik élességét látták igazolva; sőt a zsidóságnak a zsidó öntudattal nem szakító része ezt úgy is fogalmazta, hogy a zsidóságnak egészben hivatása és a szerepe egy szellemileg és erkölcsileg nálánál restebb és nehezebben mozduló világban az értelem, a haladás, a modernség és az új értékek zászlóvivőjének lenni. A zsidósággal szemben álló környezet konzervatívabb vagy a társadalmi értékrend megingásától megzavart fele viszont a zsidók demokratikus és haladó szellemében nem volt hajlandó érdemet vagy követendő példát látni; sőt ellenkezőleg azt, hogy a zsidók számára a régi világ összeomlása minden látszat szerint több jót vagy legalábbis kevesebb problémát jelent, mint hasonló helyzetben levő nem zsidók számára, a környezet szívesen magyarázza úgy, hogy ezek a változások elsősorban a zsidók érdekében s az ő szorgalmazásukra történnek, mindebből tehát a zsidók destruáló hatásának a mértékére gyűjt magának megdöbbentő adalékokat. Ennek bizonyítékaként nemcsak a zsidóknak a modern társadalomkritika népszerűsítésében és a társadalmi mozgalmakban való részvételét tartja számon, hanem azt is, hogy ők azok, akik a legközönségesebb szokások és divatok terén {2-698.} is elöl járnak a régivel való szakításban és az újnak a bevezetésében; s ezt a benyomást a környezet nem felejti el róluk akkor sem, ha már rég utánaengedett ő is annak az újnak, amit először idegenkedéssel fogadott.

A zsidóemancipáció tehát a zsidóság és a környezet viszonyában azzal a következménnyel is járt, hogy a társadalmi értékrendhez való eltérő viszony, mely a középkori elzártság folyamán elsősorban a mindennapi erkölcs és a közvetlen emberi érintkezés viszonylatainál mutatkozott meg az erőszak és csalás kölcsönös vádjaiban, most nagymértékben kiterjedt általános társadalomkritikai és politikai síkra is.

ZSIDÓK ÉS KÖRNYEZET TAPASZTALATAI EGYMÁSRÓL A BÁNTALMAK ÉS ELÉGTÉTEL-KERESÉS TERÉN

A harmadik alapvető tapasztalata a zsidóságnak mindaz a tényleg elszenvedett igazságtalanság, hátrány, megaláztatás, gyötörtetés és életveszedelem, melyet az emberi lehetőségek szélére szorítva s az erkölcsi leértékelés árnyékába helyezve tényleg elszenvedett és elszenved, amit súlyossá nemcsak a tényleg elviselt szenvedés, hanem legalább annyira annak erkölcsi leértékeléssel való kapcsolata tesz. Annak a sok embernek, aki szentül hiszi, hogy tudja, mi az elnyomás, a megaláztatás, a veszélyeztetettség, a félelem, valójában fogalma sincs a zsidó helyzet lélektani terhéről: arról, hogy évszázadok óta mekkora kiszolgáltatottságot jelentett az mások túlhatalmával, indulati kitöréseivel, bántásra vagy lekicsinylésre való rosszindulatú készenlétével szemben; sőt ennél kevésbé súlyos helyzetekben, egyszerű, emberi és nem is barátságtalan viszonylatokban is elképesztő, hogy mennyi apró igazságtalanságot, egyenlőtlenséget, megkülönböztetést nyelet le a környező társadalom a zsidók béketűrőbbjeivel, abból kiindulva, hogy azok általában ennél is rosszabbhoz vannak hozzászokva.

Minderre az átlagos, az eseteknek aránylag nagy százalékában jelentkező válasz nem lehet más, mint az igazságkeresés emberi magatartása, aminek amúgy is igen erős tradíciói vannak a zsidó {2-699.} erkölcsi gondolkodásban. Bennünket azonban itt sokkal jobban érdekel az, hogy mindazoknál az embereknél, akik a világ dolgainak és a saját tapasztalataiknak a szubjektív és egocentrikus felfogásán nem jutottak túl – vagyis zsidóknak és nem zsidóknak egyaránt nagy részénél –, az objektív érvényű igazságkeresés könnyen és egyszerűen átmegy szubjektív elégtétel-keresésbe; abba a lelkiállapotba, melyben az elszenvedett bántalom rögződik, minden magatartás háttérben lévő mozgatójává válik, a mások bántalmaitól és a mások igazságától izolálódik, másokkal szemben kiváltságként és jogcímként lép fel, és az elégtétel fontosabbá válik az igazságnál. Nem szükséges a modern lélektannak azokat a felismeréseit különösen elismételnem, amelyek az emberi magatartások igen nagy százalékáról mutatták ki, hogy elszenvedett bántalmak kiegyenlítésére szolgálnak. Nemcsak bántó és támadó magatartások tartoznak ide, hanem a feltűnéskereséstől a túlzott érzékenységig és önlebecsülésig nagyon sokféle kárpótló, kompenzáló magatartás.

A másik oldalon a zsidókat környező társadalom is őriz a zsidóktól bizonyos mennyiségű bántalmat. Még ha meg is volt szűkítve, különösen a középkorban annak a lehetősége, hogy a zsidók okozzanak bántalmat a náluk lényegesen hatalmasabb környezet tagjainak, kizárva nem volt, s bármennyire túlzottak és helyenként átlátszóan rémtörténetszerűek is azok az ilyenfajta vádak, melyek a zsidókkal szemben újból meg újból felmerülnek, lehetetlen fel nem ismerni a hihetőbbek és konkrétabbak között a racionális gazdasági módszerek, a kiábrándult kritika és az elégtétel-keresés néhány ismerős gesztusát. A zsidókhoz való viszonyulás tehát a környező társadalomból is kiválasztja az embereknek egy kisebb-nagyobb csoportját, akiknek tapasztalatai között döntő szerepet játszanak zsidóktól vagy ,a’ zsidóktól kapott vagy nekik tulajdonított sérelmek és bántalmak.

Természetesen szó sem lehet arról, hogy zsidóság és környezet bántalmai egymást kölcsönösen kiegyenlítőek, egyenértékűek volnának. Objektív mértékkel mérve a zsidók által a történelem egész folyamán vagy egyes szakaszaiban elszenvedett összes igazságtalanság {2-700.} egyszerűen össze nem mérhető a környezet különféle rossz tapasztalataival és sérelmeivel. Azok számára azonban, akik a személyes sérelmek valamilyen zárt rendszerében élnek, a mások sérelmei sohasem objektív mennyiségükben és objektív jelentőségükben jönnek számításba, hanem csupán annyiban, amennyiben saját sérelmüket igazolják és erősítik vagy zavarják és gyengítik. Tudnunk kell ezenfelül, hogy azok, akikben a zsidók alacsonyabbrendűségét valló előítélet tudatosan vagy tudattalanul benne él, a megvetett zsidóktól származó bántalmakat fokozottan megalázóaknak tekintik, mondhatnánk „duplán számítják”, viszont a zsidókat érő bántalmakat kevésbé tekintik súlyosaknak, tekintettel arra, hogy azok ezt többé-kevésbé „megszokhatták”. Sőt ezenfelül a környezetnek még jobbindulatú részében is benne él az az inkább tudattalanul érvényesülő gyanú, hogy a zsidók szenvedései, illetve szenvedésről szóló panaszai valamiképpen kevésbé hitelesek, valamiképpen túljátszottak. Összefügg ez azzal, hogy zsidóság és környezete régtől fogva és némileg ma is még aránylag ritkán kerül egymással igazi személyes kapcsolatba, hanem gyakran személyes érintkezéseikben és súrlódásaikban is elsősorban vagy kizárólag mint zsidók és nem zsidók állanak egymással szemben. Ezért kapcsolataik tekintélyes részben személytelenek, embertelenek, dehumanizáltak maradnak. Ezért hajlandók az emberek zsidó–keresztény viszonylatban arra, hogy egymás iránti kötelezettségeik és követeléseik megítélésében a személyi elem elhagyásával az egész másik csoporttal szemben csináljanak mérleget, s így mindig találjanak annyi sérelmet és bántalmat, aminek révén tartozásuk alól felmentsék magukat. Minthogy ugyanakkor a maguk irányában teljes és személyes teljesítést és hálát várnak, innen az a rengeteg „rút hálátlanság”, mely kritikus időkben zsidók és nem zsidók között felgyűlik és számon tartódik. Kölcsönös tehát a helyzet abban az értelemben, hogy – a bántalmak eltérő mennyiségének megfelelően – az elégtétel-keresés a zsidóság nagy részének és a környező társadalom egy részének a kölcsönös viszonyulási módjává lett.

{2-701.} Így volt ez már a középkori elzártság idején is; a zsidóemancipációval pedig a bántalmak mennyisége ugyan megcsökkent, de az elégtétel-keresés kölcsönös viszonya szélesebb területen alakult ki.

A zsidók számára az emancipáció elsődlegesen természetszerűen a büntetlen bántalmaztatás lehetőségének a megszűnését vagy legalábbis nagymértékű visszaszorulását jelentette. Ugyanakkor azonban a bántalmak száma és lehetősége nem csökkent akkorát, s főleg a kevésbé közvetlen és nem fizikai bántalmak terén a biztonságérzésük nem növekedett meg annyira, mint amekkorát a világban való jogi és elvi helyzetük változott. A régi állapotban a zsidók egy zárt és belsőleg autonóm társadalom melegében éltek, ahol a bántalmak lehetősége a külvilágba való kimerészkedés alkalmaira vagy a külvilág együttes támadásainak az idejére korlátozódott. Most kiléptek a bomló régi zsidó közösségből, s elvben egyenrangú felekként, szabadon közlekedtek a környezettel, valójában azonban a bántalmak még továbbra is fenyegetőek voltak, csak éppen kiszámíthatatlanabbakká váltak, s nem voltak olyan egységes és élesen körülhatárolt alkalmaik és indítékaik, mint a zsidóellenes előítélet érvényességének ideje alatt. Származhattak a régi előítélet megmaradásából és az azon alapuló bántalmazásra való készenlétből; származhattak azokból a kölcsönös tapasztalatokból és általánosításokból, melyeket fentebb leírtunk; de származhattak egyszerűen abból, hogy az emberek alkalmi ingerültségek vagy összeütközések alkalmával ellenfeleiket nemcsak személyükben, de valamilyen feltűnőbb vagy általánosabb minőségében is megtámadják, s a cigányt cigánynak, a sántát sántának, a vént vénnek, a zsidót zsidónak szidják, s látják el azokkal a jelzőkkel, melyek mérgük természetének éppen megfelelnek, anélkül hogy ezek mögött szükségképpen előítélet is volna: nem az szükségképpen antiszemita, aki a „zsidó” szót barátságtalan jelzőkkel használja, hanem az, ki a „zsidó” szót magát használja gyalázó szóként. A zsidók történeti tapasztalatai azonban lehetetlenné teszik számukra, hogy ezt a határvonalat érzékeljék: számukra minden bántalom válogatás {2-702.} nélkül egyaránt felidézi a régi zsidó helyzet bántalmazásoknak való kitettségeit, mert az ő tapasztalatuk azt mondotta és mondja, hogy a komoly bántalom, a véres üldözés is mindig zsidózással és alaptalan általánosítással kezdődött, s ezekben potenciálisan, rejtett lehetőségként benne van minden megalázás, üldözés, gyilkolás is. Ez azonban, bármily érthető, objektíve éppen olyan „alaptalan általánosítás”, mint amilyeneket a környező világ a zsidók viselkedésével kapcsolatban szokott felállítani, s ez az általánosítás a környezettel való érintkezésüknek mind ellenséges, mind barátságos helyzeteit többé-kevésbé megmérgezi. Ezért hajlandó a zsidók tekintélyes része a zsidóemancipáció teljességét úgy érteni, hogy abba beletartozik a védelem a zsidóságról szóló minden alaptalan általánosítás és a zsidóság mindennemű barátságtalan emlegetése, minden „zsidózás” ellen is. Ezért hajlanak arra, hogy e cselekedetek elkövetőiben minden zsidóüldözés bűntársát, az emancipáció, a felszabadulás, a haladás és az emberség ellenségét kívánják megbélyegezni és megbélyegeztetni, s elvárják minden tisztességes, jóérzésű, haladó embertől, hogy ezeket az eseteket ugyanígy kezelje, nem is beszélve arról, hogy ő maga ilyent ne kövessen el. Ez a beállítás azonban így irreális és keresztülvihetetlen: ezek olyan bántalmak, melyek a világ minden csoportját szüntelenül érik, s a zsidók maguk is állandóan elkövetnek alaptalan általánosításokat a környező világ különféle jelenségeivel szemben. A zsidókkal szemben jóakaratúan közömbös vagy kifejezetten barátságos emberek többsége is „zsidózik” a zsidók háta mögött abban az értelemben, hogy az emberek zsidó voltát vagy származását tudja, emlegeti, megkérdezi, egyesekről vagy egészben a zsidókról többé vagy kevésbé helytálló tapasztalatokat őriz, róluk jellegzetes, „zsidós” vonásokat számon tart, ennek során számtalanszor „igazságtalanul általánosít”, s alkalmi ingerültségek vagy összeütközések alkalmával a mérge ügyébe eső zsidót nemcsak mint embert, hanem mint zsidót is szidja. Mindezt elvből csak az kerüli el, aki szüntelenül lojális a távollevő zsidók érzékenységével szemben is, vagy szüntelenül eszében tartja, hogy a zsidókkal szembeni érzelmi {2-703.} megnyilvánulások és általánosítások összegeződésükben más és súlyosabb következményekkel szoktak járni, mint a portugálokkal, púposokkal vagy vénemberekkel kapcsolatos érzelmi megnyilvánulások és alaptalan általánosítások. Ehhez azonban szigorú moralistának kell lenni, akiknek száma kevés, ezenfelül a legszigorúbb moralisták is kihagynak olykor-olykor. Mikor azután a zsidók megérzik vagy valamilyen „elszólás” folytán felfedezik, hogy a velük barátságosan érintkező emberek nem elvből, hanem csak tapintatból nem zsidóznak velük szemben, akkor kialakul az a tudatos vagy tudattalan rossz érzésük, hogy a hátuk mögött a környezet túlnyomó része, ne adj’ Isten, talán mindenki, gátlás nélkül zsidózik, vagyis antiszemita. Így alakul ki a zsidók nagy részében a valóságos ellenségességgel való reális viszonyon felül egy többé-kevésbé irreális viszony az őket környező társadalom feltehető ellenségességével szemben, ami azután előidézi azt, hogy az elégtétel-keresés támadó és védekező módjával egyaránt velejáró feszültségek nehezen tudnak feloldódni.

A zsidókat környező társadalom számára viszont azt jelentette a zsidóemancipáció, hogy szélesebb területen nyílt meg annak a lehetősége, hogy zsidók olyan pozíciók és hatalmi helyzetek birtokába kerülnek vagy kerülhetnek, amelyekből eddig ki voltak zárva. Ezzel a zsidóktól származó bántalmak alkalmai meggyarapodtak, s jelentőségükben megnőttek; mert azokban az emberekben, akik továbbra is rangsorolt emberi minőségek világában éltek, megbocsáthatatlan sérelemként, páratlan megaláztatásként rögződött, ha bizonyos bántalmakat, melyeket a hagyományos emberi hierarchia megszokott, magasabb hatalmasságaitól minden további nélkül elviseltek, hatalomra került zsidóktól – vagy más okból „alacsonyabb” emberi rangúaknak tekintettektől, „emancipáltaktól” – kaptak.

Mindez természetesen csupán átmeneti zökkenőt, a régi helyzet időleges továbbhatását jelentette és jelenti mindenütt ott, ahol a zsidóemancipáció folyamata egészében valóságos és előrehaladó folyamat volt. Ott azonban, ahol a zsidóemancipáció {2-704.} felületi és formális maradt, ahol utóbb az antiszemitizmus súlyosabb és támadóbb formákat vett fel, sőt politikai tényezővé vált, s esetleg zsidóüldözéseket is provokálni tudott, az új zsidóüldözéssel többé-kevésbé elölről kezdődik a bántalmazás és elégtételkeresés circulusa, a zsidóüldözés megszűntével pedig az emancipálódás lélektani folyamata. Így mindazok a fentiekben leírt jelenségek, melyek természetük szerint az átmenet kísérőjelenségei, úgyannyira állandósulnak, hogy szinte a zsidóság és környezet viszonyának szükségszerű velejáróiként tűnnek fel.

ZSIDÓ VILÁGKÉP ÉS ANTISZEMITA VILÁGKÉP

Előttünk vannak tehát azok a feltételek, melyeknek közepette zsidóság és környezet egymásról való társadalmi tapasztalatai létrejönnek a társadalmi lehetőségekkel való élés terén, a társadalmi értékrendszerhez való viszony terén és a bántalmak és elégtétel-keresés terén. A társadalmi egybeszerveződés feltételeinek a hamis és embertelen volta miatt zsidók és nem zsidók aránylag többet érintkeznek a másik csoport obskúrusabb, rosszabb közösségi erkölcsű egyedeivel; ez még inkább fokozza azt, hogy egymásról való tapasztalataikat, melyek kölcsönösen valóságon alapulnak, de részleges valóságon, egymással tökéletesen ellentétes értelmű általánosításokban lehet megfogalmazni. A zsidókat környező világ tekintélyes részét a nem szokásos társadalmi és gazdasági lehetőségek mellőzése, a maga világának társadalmi erkölcsi szabályaiban való probléma nélküli hit és a zsidók erkölcsi leértékelése jellemzik; mindez ennek a szemléletnek a saját oldaláról úgy jelenik meg, mint eljárásainak hagyományos korrektsége, a társadalom értékeivel szemben való lojalitás és mint a zsidók feletti ítélkezésre való jogosultság öntudata; ugyanezek a vonások a zsidók oldaláról úgy mutatkoznak, mint ostoba élhetetlenség, képmutató korlátoltság és a zsidókkal szemben irigy, erőszakos igazságtalanság. Ezzel szemben a zsidókat társadalmi és emberi helyzetük az emberi és gazdasági lehetőségek racionális kezelésére, a környező világ társadalmi erkölcsi alapelveivel szemben gyanakvó és kiábrándult kritikára {2-705.} és a folyamatosan elszenvedett igazságtalanságokért való elégtétel-keresésre indítja; ezek a magatartásformák a zsidó tapasztalat zártságában élők oldaláról nehézség nélkül idealizálhatók úgy, mint gyakorlati okosság, erkölcsi magasabbigényűség és jogos igazságkeresés, a környezet tekintélyes része számára viszont meggyőzően megjeleníthetők úgy, mint a lehetőségek mohó kihasználása, megszentelt értékek cinikus destruálása és bosszúálló hatalomvágy. Ezek az ellentétes tartalmú általánosítások a középkori elzártság idejében külön jelentőségre nem jutottak, mert hiszen magától értetődően benne foglaltattak a középkori környezet zsidóellenes előítéletének és a zárt zsidó rítusközösség belső öntudatának a tartalmában, és megegyeztek a zsidóság és környezet hivatalos és tényleges egymás közti viszonyával. A zsidóemancipáció után azonban e tapasztalatok és a belőlük származó általánosítások mögül kiesett az egyértelmű világnézeti háttér, a zsidóellenes előítélet a közvéleményben túlhaladottá vált, a valóságban azonban a kölcsönösen hátrányos tapasztalatok széles területen folytatódtak, sőt bizonyos részben, mint mondottuk, még meg is erősödtek, ki is éleződtek. Ennek következtében előáll az a helyzet, hogy nincs már az egész társadalmat átfogó hivatalos zsidóellenesség, ellenben a környezetből kiválasztódik egy megbillent egyensúlyú csoport, az antiszemiták, akiknek számára a zsidókkal kapcsolatos tapasztalatok oly élességgel és egyoldalúsággal jelentkeznek, hogy a belőlük származó általánosítások egész szemléletüket betöltik, és őket a teljes valóság érzékelésére képtelenné teszik. Antiszemita alatt nem kell mindenkit értenünk, aki nem szereti a zsidókat, de nem elég azokat érteni, akik a zsidók ellen uszítanak, vagy a zsidókat üldözik, hanem azokat kell értenünk, akikben a zsidók különböző veszedelmes tulajdonságairól, mohó és csaló vagyonszerzéséről, erkölcsileg és politikailag destruktív voltáról, bosszúállásra és hatalmaskodásra való hajlandóságáról egy összefüggő kép alakult ki és rögződött meg. Az antiszemita ebben az értelemben egyaránt lehet becsületes és aljas, lehet szelíd és lehet kegyetlen, lehet ártatlan és lehet bűnös: lényege az, hogy olyan ember s az {2-706.} embereknek olyan csoportja, amely a társadalmi valóság egy darabjáról görcsösen megrögződött, torz képet hordoz magában.

Még inkább kiválasztódott természetesen a zsidóságból is azoknak a csoportja, akiknek a számára a zsidó tapasztalat keserűsége és igazságtalansága homályosít el minden más tapasztalatot és emberi valóságot. A középkori elzártságban ez volt a zsidóság többségének a beállítása; hogy a zsidóemancipációval ezeknek az aránya mennyivel csökken, az a környező közösség összhangján s a környezet és zsidóság viszonyának az emberséges vagy kevéssé emberséges voltán múlik.

Ezért olyan reménytelen vagy emberfeletti dolog zsidókhoz az antiszemitizmus lélektani valóságát s a környezet tagjaihoz a zsidó helyzet és élettapasztalat valóságát közel hozni. A zsidók bezártabb szemléletű része egyszerűen nem hiszi el, hogy az antiszemiták indulatai, függetlenül attól, hogy milyen sötétek az előítéleteik, és milyen hibásak az általánosításaik, azért valóságos tapasztalatokon és valóságos érzelmeken alapulnak, ellenkezőleg, szentül meg van győződve, hogy az antiszemiták, mikor titkos kamrájukban összejönnek, maguk között vagy szívük mélyén teljesen tisztában vannak azzal, hogy milyen aljasok és igazságtalanok. Hasonlóképpen az antiszemiták is szilárdan meg vannak győződve, hogy a zsidók maguk között és a szívük mélyén nagyon jól tudják, hogy mindaz vagy a legtöbb, amit az antiszemiták róluk mondanak, igaz.

ZSIDÓELLENES ELŐÍTÉLET ÉS ZSIDÓELLENES TAPASZTALAT

A legsúlyosabb ellenvetés, melyet a két világkép ilyenfajta szembeállításával szemben fel lehet hozni, az, hogy a kétféle tapasztalat objektív mértékkel mérve nem egyenrangú, mert az egyik oldalon, a zsidók oldalán olyan tapasztalatok állanak, melyeknek valóságához semmiféle kétség nem fér, ezzel szemben az antiszemiták úgynevezett tapasztalatai előítélet által mesterségesen létrehozott vagy legalábbis előítélet által egyoldalúan kiválasztott állítólagos tapasztalatok; teljességgel félrevezető tehát e kétféle tapasztalatot párhuzamosan tárgyalni, s veszedelmes is, mert {2-707.} arra alkalmas, hogy a két tapasztalatból származó álláspontok és világnézetek erkölcsi egyenrangúságát hozza ki belőle az, aki akarja. Ezt a véleményt szokták úgy is kifejezni, hogy nincs zsidókérdés, csak antiszemitizmus: aki zsidókérdésről beszél, az már ezzel is tudva vagy tudattalanul az antiszemitizmus malmára hajtja a vizet.

Ez az, amit az egész zsidókérdés és antiszemitizmus legkritikusabb pontjának neveztünk, amelyhez most, hogy közelebbről és részletesen végigtekintettük a szóban levő tapasztalat egész területét, ismét vissza kell térnünk. Kiindulásul feltétlenül el kell fogadnunk azt, hogy zsidóság és környezet embertelen viszonyának végső okai is a környezet beállításában gyökereznek, és következményei is a környezet cselekedeteinek oldalán az aránytalanul súlyosabbak.

Nem vitás először – minden részletvizsgálat újból meg újból ezt igazolja –, hogy zsidóság és környezet viszonyában minden romlás kiinduló oka a középkori, vallási alapú zsidóellenes előítélet. Ez hozta létre a környezetnek a zsidókkal szemben eleve kialakult idegenségét és bántásra való készenlétét, ez teremtette meg azokat az embertelen – nem mindig kegyetlen, de mindig „ember”-telen, dehumanizált – feltételeket és atmoszférát, amelyekből a zsidóknak környező társadalommal szemben kialakult magatartásformái kinőttek; végül az előítéletnek, valamint a külön zsidó közösség éles elhatároltságának döntő szerepe van abban, hogy a zsidókkal kapcsolatos tapasztalatok gyorsan és könnyen jutnak határozott és kiélezett fogalmazáshoz. Az előítélet azonban – bármennyire befolyásolja is a tapasztalatok értékelését – magában sohasem hoz létre tapasztalatot: a zsidókkal tapasztalatilag nem érintkező emberek előítélete, elvi antiszemitizmusa lehet bántó és kellemetlen, de végsőleg mindig veszélytelen. Viszont a zsidókra aránylag nagyobb mértékben jellemző magatartásformák, melyeket fentebb leírtunk, előítélet híján vagy attól függetlenül is kiváltanak benyomásokat és megfelelő általánosításokat, csak éppen előítélet nélkül ezek az általánosítások kevésbé élesen és kevesebb erkölcsi fölénnyel fogalmazódnának {2-708.} meg, és nem fajhoz vagy valláshoz, hanem határozatlanabb megkülönböztető jegyekhez, pl. foglalkozáshoz, származási helyhez, lakóhelyhez kapcsolódnának, de anyagukban azonosak volnának. Annak az elképzelésnek, hogy a zsidóellenes tapasztalatot kizárólag és önkényesen az előítélet hozza létre vagy választja ki magának, s e tapasztalatnak előítélet nélkül semmivel sincs több, önálló valóságos háttere a zsidók egyes aránylag jellemzőbb magatartásaiban, mint bármely más csoport magatartásaiban, döntő része van abban, hogy a zsidók oly nagy mértékben nincsenek tisztában a környezetnek róluk való képével. Ezért tulajdonítanak jelentőséget az antiszemitizmus elleni küzdelem ama formájának, mely a róluk szóló legeslegtúlzottabb általánosításokat és rémtörténeteket cáfolja meg, s úgy véli, hogy ezek hazugságának, rosszhiszeműségének és ellentmondásainak a bebizonyítása után az antiszemitizmus állításainak a tartalmával tovább foglalkozni felesleges. Nem tudják, hogy az egész környezetnek – antiszemitáknak és nem antiszemitáknak – a zsidókról való tapasztalatai egyneműek: az antiszemiták rémképei a nem antiszemitákkal közös tapasztalatok torz és ferde értékeléséből erednek, de anyagukban azonosak. Ezért van az, hogy a környező társadalom nagyobb része az antiszemitizmus állításaiból, vádjaiból sok mindent akkor is igaznak, találónak ítél, ha egészében nem fogadja el őket. A zsidók az ilyent igen fájdalmasan érzik, s ez adja nekik az egész környezet antiszemitaságának, antiszemita „fertőzöttség”-ének az érzését.

Ugyancsak vitán kívül igaz az is, hogy ha a következményeket mérjük össze, akkor is az antiszemitizmus az, mely a zsidó irrealizmusnál sokkalta gyakrabban jutott hozzá, hogy események okozójává váljon, s ennek megfelelően összehasonlíthatatlanul nagyobb áradatban lett belőle könny és vér. Ez így volt Auschwitz előtt is – Auschwitz pedig ezt hosszú időre cáfolhatatlanná teszi. Arra azonban a zsidó irrealizmus is kapott időnként történeti alkalmat, hogy bemutassa: lényegében és minőségben sok rokonságot tart a másikkal. Ne felejtsük el ezenfelül, hogy öncsalás egy-egy ilyen torz világképben nem látni mást, {2-709.} mint azt a gonoszságot és szadizmust, mely annak következményeképpen és reá való hivatkozással tényleg történik. Az antiszemitizmus akcióiban, a zsidók üldözésében, mint minden üldözésben, igen tekintélyes számban vesznek részt olyanok, akik nem az üldözést igazoló ideológia vagy tömegindulat okáért, hanem egyszerűen a bántás, üldözés, rablás és gyilkosság okáért vannak mindenütt ott, ahol ilyenre alkalom nyílik. Nem véletlen, hogy az antiszemitizmusból ilyenek származnak, de ilyenek származnak sok másból is, s az antiszemitizmus mibenlétéről néha többet mondanak azok az elemei, melyek a tisztességes, nem szadista és nem gonosz emberektől sem állnak távol.

A zsidóellenes előítélet okozó volta és a zsidóellenes elfogultságból származó szenvedés nagyobb mennyisége tehát a környezet és zsidóság erkölcsi elszámolásában a zsidóságot teszi a mérhetetlenül többet szenvedett, többet veszített és több joggal követelő féllé; ez azonban nem jelenti azt, hogy abban a viszonylatban, mely ilyen előzmények után zsidóság és környezet között létrejön, a zsidók elfogultsága kevésbé volna elfogultság, a zsidók torz világképe kevésbé volna torz, a zsidók irrealizmusa közelebb állana a valósághoz, mint az antiszemitáké. Nem azért beszéltem tehát annyit párhuzamosan zsidó és antiszemita tapasztalatról, hogy a kettőt egy nevezőre hozzam, a kettőből kiegyenlítő mérleget csináljak, s antiszemitáknak és zsidóknak felváltva osszak ki erkölcsi leckéztetést. Hanem azért, hogy – elsősorban a zsidók felé – megpróbáljam érzékeltetni azt, hogy hiábavaló dolog a velük szemben álló környezet róluk való tapasztalatát, bármilyen egyoldalú és részleges valóságon alapszik is, s bármilyen túlzásokkal általánosítódik is, egyszerűen előítélet szülte üres rémképnek tekinteni és semmibe venni. Különösen nem azért, mert ugyan a zsidók tapasztalatai a keményebbek és az egyetemes kiterjedésűek, de mégis a környező, többségi társadalomnak a zsidókról való tapasztalatai a döntőbbek, az egész helyzetet és a feltételeket végsőleg megszabó jellegűek. A teljes igazság tehát az, hogy a zsidóellenes előítélet és a zsidóellenes tapasztalat együttesen feltételei a modern antiszemitizmusnak, mely egyik nélkül sem képzelhető el.

{2-710.} Ahhoz azonban, hogy az antiszemitizmusból középponti társadalmi kérdés legyen, ez a kettő együtt sem elég. Természetes, hogy mind az előítélet, mind a tapasztalat a zsidóemancipáció után is egy ideig tovább élnek, mert hiszen a zsidóemancipáció nem tudja egyik napról a másikra megszüntetni a régi elzártság hagyományos helyzeteit, melyek előidézik a régi kölcsönös magatartásformák megmaradását vagy újramegjelenését, melyek viszont újból megteremtik, rekonstruálják a régi helyzetet. E circulus hatása azonban egészséges környezetben folytonosan gyengül: az antiszemita mindinkább kóros, kivételes jelenséggé válik. Egy normális közösség túlnyomórészt olyanokból áll, akik nem teszik magukévá sem az antiszemitizmusnak, sem a zsidó tapasztalat zártságának a szemléletét. Csak egy erőtlen s a saját valóságértékét elvesztett közösség engedi, hogy ezek uralomra jussanak benne, s életének minden problémáját a zsidó–antiszemita ellentét jegyében állítsák be. Sem a zsidóellenes előítélet, sem a zsidóellenes tapasztalat jelenléte a társadalomban nem elegendő tehát ahhoz, hogy egy közösségben az antiszemitizmust döntő társadalmi és politikai tényezővé tegyék: ehhez az egész társadalomnak, az egész társadalomfejlődésnek a zavara, a kóros állapota szükséges.

AZ ANTISZEMITIZMUS ÖSSZEFÜGGÉSE A TÁRSADALMI FEJLŐDÉS ZAVARAIVAL

A környezetnek a zsidókkal kapcsolatos tapasztalatai nem külön, izoláltan jelentkeztek az európai társadalomban, hanem egyidejűen azzal az általános társadalmi tapasztalattal, amelyet az újkor és a legújabb kor nagy társadalmi fordulata, az ember és ember közötti minőségi különbségeket felépített középkori európai társadalom összeomlása és átalakulása jelentett. Miközben az európai társadalom a társadalmi lehetőségek aránylag racionálisabb kezelését találta jellemzőnek a zsidókra, ugyanakkor az egész európai társadalmon is végighaladt, különösen Nyugat-Európában az a változás, mely a társadalmi lehetőségek hagyományszerű és szokásszerű kezelése helyett azok célszerű és racionális {2-711.} kezelését vezette be. Miközben a környező társadalom a zsidókra jellemzőnek találta a társadalmi értékrenddel szemben való kiábrándult és gyanakvó kritikát, ugyanakkor hol fokozatosan, hol forradalmi megrázkódtatások közepette az egész európai társadalom társadalmi értékrendje vitássá tétetett. Végül miközben a környező társadalom a zsidókra jellemzőnek találta az elszenvedett bántalmakért való elégtétel-keresés különböző megnyilvánulásait, ugyanakkor az európai társadalom összes hatalmi helyzetei igen nagy mértékű kicserélődésen mentek keresztül, ami általában is rengeteg alkalmat jelentett az emberi elégtételkeresés megnyilvánulásai számára. A zsidóknak mindezekben való látható érdekeltsége tehát elsősorban azokat tette antiszemitává, akiknek a számára a modern gazdasági és társadalmi fejlődés válságos helyzeteket, veszteségeket vagy megzavarodást jelentett: az antiszemitizmus, ahol csak problémává válik, mindenütt összefügg a társadalomfejlődésnek ezekkel a jelenségeivel, és jelez valamilyen zavart vagy megakadást. Ettől azonban valamennyire is normális fejlődésű társadalom egészben nem lett és nem lehetett antiszemitává, mert hiszen ilyen társadalom számára nyilvánvaló, hogy mindezeket az átalakulásokat a zsidóknál nagyobb s tőlük független erők és érdekek mozgatták.

Egészen másképpen jelentkezett mindez Európának a Rajnától keletre eső egyenetlen vagy megrekedt fejlődésű országaiban, ahol sem a modern kapitalizmus, sem a polgári forradalom nem a fejlődés belső szükségességeire épült, hanem a már kifejlődött nyugat-európai kapitalizmus és a már sikerre jutott nyugat-európai demokratikus forradalmak gazdasági, politikai és intellektuális kisugárzására. A társadalom feudális-arisztokratikus építménye ezekben az országokban aránylag nagyon erős maradt, és így a társadalomnak a modern kapitalizmus és a modern polgári demokrácia irányában való átépítése csak felületi és formai módon történt meg. A polgárság néhány eredménytelen kísérlet vagy félsiker után megfélemledett, és mindinkább letett a feudális-arisztokratikus társadalmi tényezők megtöréséről, úgyhogy a kapitalizmus a Rajnától keletre nem a feudalizmus {2-712.} megdőlésén, még csak nem is a meggyengülésén, hanem a társadalom feudális viszonylatainak a kapitalisztikus kihasználásán épült fel, s azokat a legridegebb gyarmati kizsákmányolás irányában rontotta tovább. Ebben a helyzetben a modern társadalomkritika kikezdte és aláásta ugyan a társadalom feudális-arisztokratikus tekintélyeit, beidegződéseit és hiedelmeit, azonban – Oroszország kivételével – nem sikerülvén a társadalom feudális-arisztokratikus építményeit meg is döntenie, lassan egy olyan belsőleg erjedő folyamattá lett, mely cselekvés helyett dogmatikába, irracionalizmusba és hamis politikai formulák gyártásába veszett bele.

Mindez különösen kiéleződött azokban a közép-európai országokban, amelyek a fenti társadalomfejlődési zavarokon felül vagy azokkal összefüggésben a politikai és nemzeti fejlődésnek is valamiféle zsákutcájába szorultak bele, vagy hosszú ideig a nemzeti lét bizonytalanságával kellett küszködniök. Ezekben az országokban a nemzet ügye összefüggésbe jutott a különféle dinasztiák, arisztokráciák, katonai klikkek egymás elleni politikájával, s azok az irányzatok, melyek ezek közepette elsősorban a társadalmi fejlődés ügyét vagy azt is szem előtt akarták tartani, mindinkább úgy jelentek meg, mint a nemzeti harcokat zavaró elemek. Ezáltal a modern nemzeti érzés és a modern demokratizmus, melyek mind a francia forradalomban, mind azóta minden egészséges politikai mozgalomban és minden egészséges fejlődésű országban összefüggő áramlatok maradtak, egymással szembefordultak, s kifejlődött a feudális, arisztokratikus és uralmi szellemmel telített antidemokratikus nacionalizmus torz képződménye. Így lett Közép-Európa különlegesen alkalmas táptalaja hamis politikai formuláknak, zsákutcás társadalmi és politikai helyzeteknek és ellentmondó, rémképekkel terhes politikai világnézeteknek. Éspedig annál inkább, minél több és nagyobb volt egy-egy országban a társadalmi fejlődés megakadása és a nemzeti fejlődés zavara vagy bizonytalansága. Első volt ezek között Németország, melynek demokratikus egységmozgalmai 1848-ban csődbe kerültek; ezért 1871-ben belement a hohenzollerni {2-713.} Németország álegységébe, mely kifelé úgy jelent meg, mint egy nemzeti fellendüléstől duzzadó és népi tömegerőket mozgósító modern nemzeti állam, belülről pedig egy államocskákra vagy kis arisztokratikus köröcskékre tagolt, a középkori társadalmi hierarchiába teljességgel belegabalyodott, céltalanul erjedő, tehetetlen nagy test volt; ebből az ellentmondásból született meg a századforduló handabandázó német politikája s ebből a vesztett világháború és a versailles-i békeszerződés, melyet a társadalmilag elmaradott és politikailag éretlen németség nem volt képes megemészteni. Ilyen ország volt Ausztria, melyet a 19. század közepén modern államként szerveztek meg, ugyanakkor azonban egyetlen beletartozó nemzet, beleértve az osztrák-németet is, nem tekinthette a magáénak, hanem valahová máshová akart kerülni. És sajnos, ilyen volt Magyarország is, mely a demokratikus átalakulás és nemzeti függetlenség 1848–49. évi levert kísérlete után belement a kiegyezés álalkotmányosságába és álfüggetlenségébe, a Monarchia bukása után pedig a trianoni sértettségbe és igazságkeresésbe avégből, hogy a történelmi Magyarország fenntarthatóságának és a nemzetiségek feletti magyar uralomnak az illúzióját megőrizhesse.

Ilyen feltételek között a zsidóság és környezet különböző viszonylatai és súrlódásai egészen más visszahatást váltottak ki. Egy feudális-arisztokratikus beidegződésű társadalom számára botrányossá válik és lélektanilag meg nem emészthető marad az, hogy a kapitalizmus révén egy aránylag kisszámú, de nagy befolyású zsidó réteg a gazdasági hatalom csúcsaira lendül fel; egyidejűleg különleges ingerültség forrása lesz az, hogy az emancipálódó zsidóság tekintélyes része aránylag nagyobb problémázás nélkül tudott állást foglalni az emancipációt mozgató modern társadalomkritikának mind demokratikus, mind szociális ága mellett, ugyanakkor, mikor ez a társadalomkritika e megrekedt társadalmak széles rétegeiben – nemcsak a felső osztályokban – ütközik bele feudális-arisztokratikus hagyományokba és beidegződésekbe; végül pedig ott volt az, hogy a zsidóságnak, még a teljesen asszimilálódottaknak a nagyobb része is, másféle alapvető {2-714.} élményei és a zsidó helyzet felszámolásában vagy könnyítésében való elsőrendű érdekeltsége folytán nehezen tudta az ún. nemzeti értelmiséget a különféle nemzeti hisztériákon, nemzeti sértettségeken, nemzeti álomképeken és nemzeti rémképeken keresztül végigkövetni a demokratizmussal való teljes meghasonlásig. Ez a három, lényegében különböző eredetű irritáció Közép-Európában egyugyanazon válság által kiváltva, egyidejűen lépett fel; ennek következtében mindaz a megrázkódtatás, félelem és bűnbakkeresés, melyet az aláásott, de megszűnni mégsem tudó feudális-arisztokratikus világ krónikussá vált válsága s a nemzeti lét elintézetlen kérdései előidéztek, szinte magától értetődően találta meg az antiszemitizmusban a maga ellentmondó ideológiai elemeinek és ellentmondó társadalmi tendenciáinak a közös nevezőjét. Mindazok előtt az egyének, csoportok és rétegek előtt, nagybirtokosoktól kispolgárokig és katonatisztektől történelemtanárokig, melyeknek a számára a társadalmi és nemzeti fejlődés zsákutcái folytán az európai társadalomfejlődés érvényes tartalma és kategóriái értelmetlenekké váltak, és hitelüket vesztették, úgy jelent meg az antidemokratikus és antiszemita nacionalizmus rendszere, mint ami minden eddigi problémát vakító világossággal megmagyaráz, minden irritáló tapasztalatot összefogó rendszerben értelmez, és minden megoldást magától értetődően megtalál. Ezért tudott e területen széles rétegekben hitelre találni az a nyilvánvaló ostobaság, hogy egyrészt a zsidó bankár között, aki a társadalmi, gazdasági lehetőségek racionális kezelésével nagy vagyont szerzett, de ugyanakkor a társadalom feudális-arisztokratikus hatalmaival a legteljesebb egyetértésben és a legmélyebb lojalitással volt, másrészt a zsidó szakszervezeti titkár között, aki a modern társadalomkritika legélesebb és leghevesebb formájának az alkalmazásával a társadalmi értékrend kialakult tekintélyeit döntögeti, de ugyanakkor a kapitalizmus minden megnyilvánulásával a legélesebben szemben áll, valamiféle titkos egyetértés áll fenn, melynek végső célja minden nemzeti törekvés letörésével a zsidóságnak egészben hatalomhoz, uralomhoz, pláne világuralomhoz juttatása.

{2-715.} Igaz tehát, hogy túl a középkori előítéleten és túl zsidóságnak és környező társadalomnak a modern világban folytatódó irritáló tapasztalatain, az egész társadalmi fejlődés különlegesen beteges állapota szükséges ahhoz, hogy zsidókérdés és antiszemitizmus központi társadalmi problémákká váljanak. Itt az igazsága annak a szocialista tételnek, hogy a zsidókérdés a társadalmi kérdés megoldásával, az osztály nélküli társadalom kialakulásával meg fog szűnni. Nem hiszem, hogy zsidóknak és környezetnek egy ilyen társadalomban ne lennének továbbra is hosszú ideig egymásra vonatkozóan, mint zsidóknak és nem zsidóknak, tapasztalataik és súrlódásaik; az azonban bizonyos, hogy egy olyan társadalom szilárd társadalmi értékrendjében, mely minden ember minőségi egyenértékűségét, mindenféle elnyomottak emancipációját és minden nemzet valóságos szabadságát a végső következményekig végigvezeti, erejét veszti mind a zsidóellenes előítélet, mind pedig a társadalmi válság antiszemita értelmezése, s lehetetlenné válik, hogy zsidókérdés és antiszemitizmus központi társadalmi kérdésekké nőjenek.

AZ ANTISZEMITIZMUS ÖSSZETEVŐI ÉS AZ ANTISZEMITIZMUS ELLENI KÜZDELEM

A modern antiszemitizmus tehát három elemből tevődik össze. Az első a középkori zsidóellenes előítélet, mely vallási képzetek alapján megbélyegzettséget, erkölcsi kisebbértékűséget kapcsolt a zsidókkal össze; ez adta s helyenként ma is adja a modern antiszemitizmus számára a kész keretet, a zsidókkal szemben való elzárkózás, bizalmatlanság és erkölcsi leértékelés kialakult beidegződéseit és formáit. Az antiszemitizmus második összetevője a zsidóság és környezet egymástól szerzett tapasztalatainak a tömege mely a vallási alapú zsidóellenesség hitelvesztése után is folytatódik, s a középkori zsidóellenes előítélet kiüresedő, elszáradó kereteit új meg új tartalmakkal tölti ki; ez adja úgyszólván az antiszemitizmus húsát és vérét. Az antiszemitizmus harmadik összetevőjét adják a modern társadalomfejlődés zavarai, melyek során olyan társadalmi folyamatok, mozgalmak és válságok, {2-716.} melyek a maguk egyenes útján lezajlani nem tudnak, zsidóellenes mozgalmak irányába fordulnak és fordíttatnak el; ezek okozzák, hogy egyes országokban a zsidókkal kapcsolatos szokványos általánosítások valósággal rémképekké válnak, és a zsidókérdés és antiszemitizmus központi társadalmi és politikai problémává válik.

Az antiszemitizmus elleni küzdelemben tehát mind a három tényezőt számításba kell vennünk, ha nem akarunk az üres levegőbe csapkodni. A három tényező közül azonban az első és a harmadik, a zsidóellenes előítélet és a társadalomfejlődési zavar olyan természetűek, hogy nem lehet ellenük csupáncsak zsidó vonatkozásban küzdeni. Az előítélet elleni harcnak – melytől magában, ismervén a modern antiszemitizmus többi összetevőjét, döntő hatást nem várhatunk – mindenestül kell irányulnia mindenféle gyűlölködés, üldözés, előítélet, babonás vád s ember és ember közötti végzetszerű különbségek feltételezése és hirdetése ellen. Hasonlóképpen a társadalmi kérdések elterelése céljából felvetett zsidókérdés és antiszemitizmus ellen sem lehet küzdeni másképpen, mint a társadalmi kérdéseknek mindenestül való megoldásával. Minden olyan törekvés, mely ezekben a vonatkozásokban az antiszemitizmus elleni harcot külön és önmagában akarja folytatni, ahhoz a nagyon gyakori, bár világosan ki nem mondott feltevéshez vezet, hogy a zsidók elleni gyűlölködés mások elleni gyűlölködésnél tilosabb dolog, a zsidók jogaiért való harc mások jogaiért való harcnál haladóbb dolog volna. Ebből érzékeny lelkiismeretű nem zsidóknak fontos figyelembe venniök annyit, hogy a zsidók elleni gyűlölködés következményeiben a tapasztalat szerint valóban veszélyesebb, mint másféle gyűlölségek; ezen túlmenően azonban az emberi méltóság és szabadság nagy ügyei, a nagy emancipációk között a zsidók ügyét nem illeti meg valamilyen elvi elsőség. Az a második világháborúban kialakult helyzet, melyben a zsidók ügye minden más ügy előtt vált az egész haladó emberiség ügyévé, a német zsidóüldözések borzalmainak a visszahatása volt, s azok megszűntével megszűnt. (Egy csomó csalódás és ingerültség {2-717.} éppen abból származik, hogy nagyon hirtelen és elég ridegen szűnt meg.) Mindennek következtében sok haladó gondolkodású ember nem is szívesen hall az antiszemitizmus elleni külön küzdelemről. Azonban a zsidóság és környezet viszonyának vannak olyan közvetlen problémái, melyekkel való foglalkozást nem lehet ilyen általános és túl hosszú lejáratú folyamatok befejeződésétől függővé tenni, mint az előítéletek megszűnése és a társadalmi kérdések megoldása. Mindenki érzi, hogy éppen a közvetlen társadalmi tapasztalat területe az, ahol igenis szükség van a zsidó ügy külön kezelésére, főleg egyéni magatartások terén helyesebb példákra, emberibb közeledésre és bizonyos feloldódásra, amit az előítéletek elleni és a társadalmi haladás melletti harc magában nem pótol.

Az antiszemitizmus elleni szorosan vett harc igazi területe tehát éppen a társadalmi tapasztalatok területe. Ami harc tényleg folyik, a valóságban ezen a területen folyik; minthogy azonban azok, akik ezt a harcot egyenként vagy szervezetten folytatják, a legritkább esetben tudatosítják, hogy milyen társadalmi tapasztalat az, amiből az antiszemitizmus kinő, ezért ez az a terület, ahol a legtöbb és legvégzetesebb félrecsúszás történik.

A legáltalánosabb félrecsúszás az, hogy harcot folytatnak az antiszemitizmus ellen úgy, ahogyan az antiszemitizmus a zsidók tapasztalatában jelentkezik. Az antiszemitizmus elleni ilyetén küzdelem nem zsidó munkatársainak rendszerint nincs elég bátorságuk vagy világos látásuk ahhoz, hogy rámutassanak ennek a teljes kilátástalanságára. Ezért maradnak oly riasztóan és vérfagyasztóan visszhangtalanok az antiszemitizmusnak azok az ábrázolásai, amelyek a nem zsidó lelkiismeretének a felkeltése céljából az antiszemitizmust bemutatják, amint az megszületik semmi másból, mint gonosz szándékú és teljesen alaptalan hazugságok elhivéséből, s az elvezet teljesen ártatlan emberek üldözéséig és megöléséig. E valóságban és tömegesen megtörtént dolgok ilyen értelmű ábrázolásának azonban a nem zsidók mindennapi tapasztalatában úgyszólván semmi sem felel meg. A hitlerizmus legborzalmasabb zsidóüldözéseinek és tömeggyilkosságainak {2-718.} kellett jönnie ahhoz, hogy ez a kép valóságos látványként egy időre nagyobb számú nem zsidó előtt is megjelenjen, ez azonban tartósan csak igen érzékeny lelkiismeretű egyénekben és az emberi méltóság sérelmeivel szemben igen érzékeny közösségekben hagyott nyomot; általában azonban, amint az üldözések és gyilkosságok időben távolodnak, helyükbe újból mindinkább a mindennapi tapasztalat lép, amely az antiszemitizmus okai között a zsidók által kiváltott visszahatásnak döntő szerepet tulajdonít. Ezért azután az antiszemitizmus elleni harcnak e formája, mely a zsidó tapasztalatból indul ki, teljesen hatástalan marad, illetőleg csak a zsidók körében támad visszhangja, s végül is úgy hangzik el, mint zsidók beszéde zsidók számára, amiből senkinek semmi haszna.

Végzetes fordulatot vesz az antiszemitizmus elleni ilyenfajta harc, mikor a lelkiismereti ráhatás területéről a büntetőjogi üldözés területére lép, ahol azonnal baj származik az „antiszemita” szó többértelműségéből. Megbüntetni azt az antiszemitát lehet és kell, aki a zsidók elleni gyűlöletre uszít. E bűncselekmény fennállására és objektív ismertetőjeleinek megállapítására azonban nem lehet mérték a zsidó tapasztalat, mert annak a számára osztatlanul jelentkezik minden bántalom, a bűncselekmény határán innen és túl egyaránt, s az antiszemitának érez mindenkit, aki nem szereti a zsidókat. Ilyen alapon kezdődnek azok a végzetes hatású kísérletek, melyek büntetőjogilag akarják üldözni a „zsidózás” különféle megnyilvánulásait. Ezek adott helyzetben valóban igen komisz és bántó beszédek lehetnek, azt azonban, hogy megbüntethető cselekedetek-e, nem döntheti el az, hogy mennyire esnek rosszul valakinek. Annak eldöntéséhez, hogy valami rosszulesik, elszánt zsidógyűlölet-e vagy a környezet közönséges általánosításainak része vagy pedig alkalmi összeütközés eredménye, az egész „zsidózás”-t át kell tennünk mondjuk portugálba, s csak ha portugálokról és portugáloknak mondva ugyanúgy büntethetőnek mutatkozik a cselekedet, akkor lehetünk nyugodtak, hogy meglevő és büntethető antiszemitizmust üldöztünk, nem pedig újat tenyésztettünk.

{2-719.} Nem kevésbé visszásan szokott elsülni a másik oldalon, mikor jó szándékú nem zsidók akarják a zsidókérdést „megoldani” vagy a zsidókkal való közeledést „őszinteséggel” emberségessé tenni úgy, hogy a nem zsidóknak a zsidókról való tapasztalatait veszik minden további nélkül a teljes valóságnak; ennek alapján erkölcsi irányelveket szabnak ki a zsidók számára, hogy hogyan „viselkedjenek”, hogy antiszemitizmust ne váltsanak ki, legyenek kevésbé mohók, kevésbé szerénytelenek, kevésbé kritikusak, kevésbé destruktívak, kevésbé cinikusak, kevésbé érzékenyek, kevésbé haragtartók, kevésbé bosszúállók stb. Különösen papok szokták azt hinni, hogy ők hivatásuk folytán minden további nélkül eredményesen beszélhetnek mások bűneiről, így a „zsidó bűn”-ről is. E leckéztetéseket azonban legfeljebb az önlebecsülésre hajlamos zsidók hallgatják megadással; a többit inkább felbőszítik és elriasztják annak tudomásulvételétől, hogy az antiszemitizmus létrejöttében a zsidók magatartásának és az arra következő visszahatásnak is része van. Ezek a tanácsok ugyanis a zsidók számára rendszerint csak egy rakás ellenséges általánosítást és egy rakás keresztül nem vihető felszólítást jelentenek, melyekkel a legkegyetlenebb önismeretre kapható zsidó sem tud mit kezdeni, mert hiszen az ő számára a zsidók „rossz tulajdonságai” nagyrészt nem ezekben az összefüggésekben jelennek meg. Nem is beszélve arról, hogy e tanácsok mögött az a jellegzetes és naiv rémkép van, hogy a zsidóknak van egy titkos szanhedrinjük, főtanácsuk, ahol a zsidó főbankár, a zsidó főforradalmár és a zsidó főújságíró egy nagy szakállú zsidó főrabbi elnökletével együtt ülnek, s időről időre kijelölik, hogy a zsidók hogyan „viselkedjenek”. Minthogy ilyen nincs, ezért e felszólítások, ha mégannyira zsidókhoz szólnak is, nem zsidók körében találnak igazi visszhangra; vagyis ezek meg nem zsidók beszédei nem zsidókhoz, amiből ugyancsak semmi haszna senkinek.

Ha tehát mindez nem jó, mit lehet egyáltalán csinálni? Minthogy mind a két oldalon indulat által eltorzított és félreértelmezett tapasztalat áll, sokkal nagyobb jelentősége van az egyszerű közlésnek és tudatosításnak, mint az ingatag alapra épített, hitel {2-720.} nélküli leckéztetésnek vagy a mindenáron való paktumkötésnek. Osszuk fel talán a kérdést úgy, hogy ki kinek mit mondhat az antiszemitizmus elleni harc jegyében.

Mit mondhat erről egy nem zsidó egy nem zsidónak? A legelső az, hogy soha semmiféle gesztussal ne erősítse meg a maga feleit a nem zsidó tapasztalat egyoldalúságaiban és a belőle származó torz absztrakciókban, hanem próbálja magában és másokban szüntelenül ébren tartani minden zsidó dolog közvetlen, konkrét emberi tartalmát s minden más emberi dologgal való alapvető azonosságát. Vesse fel, hogy a zsidóktól kapott sérelmek túlértékelése mögött nincs-e ott gyakran emberi egyenrangúságuk el nem ismerése. Mutasson rá a nem zsidók erkölcsi kényelmességének, túlzott önértékelésének, felelőtlenségének az okozó szerepére a zsidóknak tulajdonított egyéni sérelmekben és társadalmi bajokban. Szüntelenül és el nem fáradva közöljön és ismételjen minden tényt, amit az irtózatos mennyiségű zsidó szenvedésről tud, s beszéljen arról a sok emberi bántalomról, amivel a zsidókkal szemben szokásos erkölcsi ítéletek és erkölcsi leértékelés a zsidók fizikai meggyötörtségét és emberi veszteségeit tetézik. Beszéljen arról a felelősségről és részességről, mely az egész környező világot a zsidók szenvedéséért terheli, s melyet ezért ő maga érez és vállal; anélkül hogy bűnbánatot és felelősségvállalást erőltetne erre nem kész emberekre.

Mit mondhat egy nem zsidó egy zsidónak? Beszélhet a nem zsidó tapasztalat tényeiről minden általánosítás, értelmezés és erkölcsi következtetés nélkül: egyszerűen arról, hogy hogyan jelentkezik a zsidó a nem zsidók világában, a nem zsidó világ mit tapasztal, mit talál jellegzetesnek, mit ismer el, mit irigyel, mit talál szokatlannak, mit tekint bántásnak, és mit nem ért a zsidóknál. Mindezt anélkül, hogy „kemény igazságokat” próbálna a zsidók fejéhez vágni, vagy a legkisebb mértékben előírásokat akarna adni arra nézve, hogy a zsidók mit és mit ne csináljanak, hogyan viselkedjenek, vagy elméleteket csinálna arról, hogy milyenek a zsidók, és mi a baj náluk. Valljon arról a felelősségről, amit a zsidókat ért és érő szenvedésekért érez, s ezért ne kérjen {2-721.} cserébe semmit, főleg ne azt, hogy a zsidók viszont felejtsék el és bocsássák meg azt, amit szenvedtek. Legfeljebb azt kérheti tőlük, hogy ügyüket ne izolálják másokétól, hanem azonosítsák szenvedéseiket minden szenvedőével, megaláztatásaikat minden megalázottéval és igazságkeresésüket minden igazságkeresőével.

Mit mondhat egy zsidó egy nem zsidónak? Beszélhet a zsidó tapasztalat valóságáról s közvetlen emberi tartalmáról, és minden ellenkező felszólítást és csitítást figyelmen kívül hagyva beszéljen a múlt és a közelmúlt zsidó szenvedésének irtózatos tényeiről s arról is, hogy ezek még ma sem fejeződtek be minden vonatkozásban és mindenütt. Ellenben ne próbálja a nem zsidókkal elfogadtatni az antiszemitizmus okairól való olyan elképzeléseit, melyekből a zsidók túl jól és a nem zsidók túl rosszul jönnek ki; s ne érvényesítsen kollektív felelősséget a nem zsidókkal szemben, mert ezt azok sem szeretik, akik egyébként hajlandók önként részt vállalni ebből a kollektív felelősségből.

Mi hasznosat mondhat végül egy zsidó egy másik zsidónak az antiszemitizmus elleni küzdelem jegyében? Hogy a zsidóság és a környezet egymás közti helyzetéből milyen erkölcsi és gyakorlati tanulságok következnek a zsidók számára, ezt elsősorban zsidóknak lehet megfogalmazniok, ehhez én alig szólhatok gyümölcsözően hozzá. Annyit mindenesetre gyanítok, hogy a zsidó önismeret számára nincs sok jelentősége az olyan tételeknek, amilyen boldogult Pap Károlyé31 is volt, aki szerint a zsidó „öngyilkos nemzet”: azt hiszem, az ilyen egzisztenciális formulák többet ártanak, mint használnak, mert valamiféle álsorsszerűségnek az éreztetésével megbénítják az ép valóságérzéket és a termékeny cselekvő lendületet, s egy formulát tolnak az ember és a valóság közé. Gyanítom, hogy egy zsidó erkölcsprédikátor sem kezdheti mással, mint azzal, ami minden termékeny ráhatás kezdete és vége: lépjetek ki szubjektív tapasztalataitok zártságából, s ne tévesszétek össze saját elmétek készítményeit a valósággal. Ezeket az alaptételeket azonban zsidók számára csak zsidók konkretizálhatják.