A FELELŐSSÉGVÁLLALÁS KÉRDÉSE

A nemzeti felelősségvállalás kérdésében félreértések elkerülése végett le kell szögeznem, hogy legkevésbé sem a magyar nép felelősségének kérdése a tanulmányom vezérfonala. Ma már csak azért sem, mert ebből többek között a magyar nép felelőssé tétele és felelősségre vonása következnék. Ellenkezőleg, éppen azokkal az általánosító, absztrakt és igazi valóságtartalom nélküli formulákkal fordultam szembe, amelyek ilyen vagy olyan többségszámítások alapján a magyar népnek vagy egyes osztályainak ilyen vagy olyan élesen körülhatárolt álláspontokat tulajdonítanak, s azután ezekből hol a felelősségüket, hol a felelősség alóli mentségüket hozzák ki. Hanem ezzel szemben a felelősségvállalás szellemének országos méretben való felkeltését tartottam és tartom szükségesnek úgy, hogy a felelősség kérdését a magyar népnek s minden osztályának minden egyes tagja elsősorban magára vonatkoztatva felvesse. Molnár Sebestyén megjegyzései után, amelyek éppen az általam helytelenített formulákhoz térnek vissza, még erősebben ismétlem, hogy a magyar nép vagy egyes osztályai többségének ilyen vagy olyan álláspontjainak elemzéséből ne csináljunk se bunkókat, se felelősségelhárító formulákat az egyes emberek számára. Ezek az általánosítások ugyanis rendkívül rugalmasak, tetszés szerint csoportosíthatók, s eredményeik teljesen azon múlnak, hogyan választjuk ki az egyes nagyobb osztálykeretek reprezentatív csoportjait. Így egyfelől megállapíthatjuk {2-802.} Molnár Sebestyénnel, hogy a szervezett munkásság szemben állott a zsidóüldözésekkel, a szegényparasztság távol állt tőlük, minthogy pedig munkásság és parasztság együttvéve a magyar nép többségét alkotja, tehát kimondhatjuk: a magyar nép többsége ellene volt a zsidóüldözéseknek; ha viszont abból indulunk ki, ami éppen úgy igaz, hogy a felső rétegek nem kis része, a deklasszálódó középrétegek, a kispolgárok széles tömegei s az alja proletárság, vagyis a fasizmus ismert társadalmi összetevői a zsidóüldözés mellett voltak, akkor nem kell más, mint szélesen értelmezni a deklasszálódottak, a kispolgárság és alja proletárság csoportjait, amelyek a parasztság és munkásság kategóriáit igen nagy szélességben metszik, s máris ugyanúgy állíthatjuk, hogy a zsidóüldözést helyeslő társadalmi rétegek jelentik együtt a magyar nép többségét. Azzal, hogy a magyar nép egyetlen csoportjának tagjait sem vesszük ki eleve a felelősségvállalásban való részvételből, semmivel sem csökkentettük a vezető és irányító rétegek külön felelősségét, ami éppen helyzetük felelős voltából ered. S éppen akkor, amikor a régi vezető réteg csődje folytán annak leváltását tartjuk szükségesnek, a legkevésbé sem jó elindítás az új vezető réteg számára, ha a felelősségvállalás elhárítására alkalmas formulákat készítünk részükre.

AZ ASSZIMILÁCIÓ KÉRDÉSE

Az asszimiláció kérdéséhez kevés hozzátennivalóm volna. Az idézetek, melyeket Molnár Sebestyén felsorakoztatott, még ha nem is mindenben meggyőzőek, rendkívül érdekesek és tanulságosak, érzésem szerint azonban nem azt illusztrálják, amit ő velük illusztrálni kíván. Amikor ugyanis a magyarországi asszimiláció előfeltevéseinek a hazugságát különös élességgel kiemeltem, egyáltalán nem állítottam ezzel azt, hogy a zsidóság tömeges asszimilációja más országokban zavartalan és zökkenőmentes lett volna. Ellenkezőleg, utaltam azokra a közismert tényekre, amelyekre Molnár Sebestyén is és az általa idézettek is utaltak, hogy az emancipációhoz s a tömeges és együttes asszimilációhoz {2-803.} fűzött reménységek világszerte csak kisebb részben váltak be, s nagyobb részben inkább az derült ki, hogy a zsidóság a környező társadalomhoz való viszonylatban továbbra is olyan helyzetekben és olyan sérelmeknek való kitettségben él, amelyek régi helyzete lényegének változott formában való megmaradását jelentik. A magyar helyzettel kapcsolatban csak azt emeltem ki, hogy Magyarországon a tömeges asszimiláció sima és egyszerű voltát valló álláspont öncsalása és az asszimiláció külső jeleit erőltető környezet öncsalása találkoztak egymással. Másutt is lehettek és voltak ehhez hasonló jelenségek, ahol a környező társadalom a zsidókhoz való viszony kisebb-nagyobb mérgezettségein túlmenően önmagában is beteg fejlődésű volt; nem hiszem azonban, hogy bármely más országban a zsidók asszimilációját oly mértékben nemzeti jelentőségű cselekedetként állították volna be, s külső jeleinek az erőltetése és túlünneplése olyan méreteket öltött volna, mint Magyarországon.

AZ ANTISZEMITIZMUS OKAI ÉS AZ ELLENE VALÓ KÜZDELEM

A zsidóság helyzetének alakulására, az antiszemitizmus okaira és az ellene való küzdelemre vonatkozó felfogásomról kritikusom azt mondja, hogy nem érti, hogyan tekintem én a felelősségvállalás szellemének, az asszimiláció és a külön zsidó öntudat egyidejű komoly elismerésének és az antiszemitizmus feltámadásával szemben való éberségnek a követelését azonosnak az osztály nélküli társadalom felé való törekvéssel. Bizonyosan valahol rosszul csoportosítottam, vagy rosszul emeltem ki gondolatmenetem lényegét, ha ez a valóban érthetetlen következtetés az én álláspontomként tűnhetett fel belőle bárkinek.

A zsidóság helyzetének alakulásában és az antiszemitizmus okainak elemzésében három tényezőt kívántam megkülönböztetni:

1. a középkori eredetű, vallásos kiindulású zsidóellenes előítéletet, amely a zsidók emberi rangjának a degradálását kialakította, éspedig az idegengyűlölet és kisebbségelnyomás közönséges mértékén túlmenő mértékben;

{2-804.} 2. a zsidóság és környezet egymással való emberi és tapasztalati viszonylatainak az előítélet következtében kialakult, de az előítéletet túlélő dehumanizálódását, embertelenné válását, aminek következtében a zsidók és a környezet tagjai állandóan és ismétlődően szereznek egymásról félrevezető, de azért nem kevésbé valóságos és rossz tapasztalatokat;

3. a környező társadalom társadalomfejlődési zavarait és zsákutcáit, amelyek az antiszemitizmus irányában keresnek és találnak kitérést és kirobbanási lehetőséget.

Ennek megfelelően az antiszemitizmus elleni harcnak is három területe van:

1. az előítéletek és babonás vádak elleni küzdelem, ami elsősorban kulturális feladat;

2. a zsidóság és környezet embertelen viszonylatainak humanizálására és feloldására irányuló erőfeszítés, amely fogalomtisztázó, magatartásbeli és erkölcsi állásfoglalásokból tevődik össze;

3. a társadalmi fejlődésnek a maga holtpontjain és zsákutcáin való túlsegítése, ami társadalompolitikai feladat.

Az, amit a felelősségvállalás szelleméről, a zsidóemancipáció és zsidó öntudat lehetőségének elismeréséről, zsidóknak és nem zsidóknak egymáshoz intézendő mondanivalóiról mondottam, az mind, mind a másodikféle tennivalók közé tartozik; az osztály nélküli társadalom megvalósításáért való harc viszont ezzel semmiképpen sem azonos, hanem a harmadikféle, társadalompolitikai tennivalók körébe tartozik. Molnár Sebestyén, mint általában a tárgyhoz hozzászólók legtöbben, komoly tennivalót csak az első és harmadik feladatkörben, az előítéletek elleni kulturális küzdelemben és a kizsákmányolásmentes, osztály nélküli társadalom megvalósításáért folyó társadalompolitikai küzdelemben látnak. Mind a kettő, énszerintem is, előfeltétele a zsidó helyzet kibontakozásának és az antiszemitizmus elleni küzdelemnek; cikkem második, elemző részének azonban éppen az volt a leglényegesebb célja, hogy ezekkel a közismert magyarázatokkal és közismert megoldásokkal szemben vagy legalábbis ezek mellett rámutassak a tényleges és közvetlen emberi viszonylatokban {2-805.} rejlő nehézségekre. Ezért próbáltam részletenként elemeire bontani azokat a félrevezető, de nem kevésbé valóságos közvetlen tapasztalatokat, amelyekkel a zsidóság és környezet tagjai a társadalmi lehetőségek használata terén, a társadalmi értékekhez való viszonyulás terén és hatalmi fölényből vagy hátrányból fakadó elégtétel-keresési helyzetek terén szünetlenül egymást súrolják, egymás érzékenységébe, egymás tényleges tevékenységi körébe beleakadnak vagy beletörnek.

A ZSIDÓSÁG ÉS KÖRNYEZET VISZONYÁNAK EMBERTELENSÉGE

Szeretném ez alkalommal közelebbről megvilágítani ezeknek a konkrét viszonylatoknak a kérdését, nehogy az a téves látszat alakuljon ki, hogy olyan személyes és esetleges viszonyok és egyéni erkölcsi magatartások aprólékos részleteiről van szó, amelyeket úgysem lehet az általános érvényű megismerés és segítés körébe vonni. Mindenekelőtt fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy a személyes emberi viszonylatok túlnyomó része nem egyéni, egyszeri magatartásokban áll, hanem az emberi magatartások előre kialakított formáin nyugszik, megszabott síneken jár, és leegyszerűsödött minták szerint történik. Ez önmagában nem baj: rengeteg energiát takarít meg ezzel az emberiség, bár természetesen a mozdulatlanná válásnak, a társadalmi formalizmusnak rengeteg veszélye is rejlik ebben. Reménytelen dolog azonban formák ellen általánosságban küzdeni: csak azt tehetjük, hogy jobb, valóságszerűbb, rugalmasabb és igazságosabb formákat keresünk, s a meglévőket folyton javítani igyekszünk. A zsidóság és környezet egymáshoz való viszonyát az teszi rendkívüli módon gyötrelmessé, hogy a konkrét, kölcsönös emberi magatartások általánosan elterjedt mintái, típusai a legnagyobb mértékben embertelenek, dehumanizáltak. Ezt szeretném néhány példában és képben bemutatni.

Mik volnának egy környezetnek egy kisebbséggel szemben lehetséges emberséges magatartásformái? Nagyjából három, elég egyszerű magatartásforma. Az első a kisebbséget fenntartás nélkül befogadó magatartás, amely az egész kisebbségi állapotot {2-806.} inkább csak kuriózumnak tekinti, mintsem alapvető közösségi helyzetnek; ezzel rendesen együtt jár a szóban levő kisebbséggel mint egésszel szemben való barátságos érzelmi beállítás. A második a kisebbség elkülönítő vonásait számon tartó, azokat közösségi jelentőségű tényeknek tudó, de az egyenlő lehetőségeket elvben és gyakorlatban nem kizáró korrekt és várakozó magatartás, amelyet rendszerint a kisebbséggel mint egésszel szabályos vagy közönyös érzelmi beállítás kísér. Végül a kisebbséget tudatosan külön közösségnek kezelő, elkülönülő magatartás, amelyet a kisebbség nem kedvelése vagy vele szemben való érzelmi rezerváltság szokott kísérni. Ez utóbbi a zsidók esetében lehet nem igazságos és nem is mindig veszélytelen álláspont, mindamellett a magatartásnak egy lehetséges, ki nem zárható formája. Melyek ezzel szemben a leggyakoribb valóságos emberi magatartásformák a környezet részéről? Először a zsidógyűlölettől égő, rémtapasztalatokat őrző és rémképeket tápláló antiszemita, másodszor a zsidókkal szemben tudatosan rangkülönbséget és távolságot tartó nem zsidó, harmadszor a zsidókkal szemben a rangkülönbséget számon tartva érintkező, leereszkedően barátkozó nem zsidó és végül az előírásos filoszemita. Ez utóbbiról érdemes néhány szót szólni és megmagyarázni, miért sorolom az embertelen viselkedésű formák közé. Nyilvánvalóan nem a zsidókat kedvelő embert értem ezen, hanem értem azt, aki a zsidók lelkiállapotaival és történeti tapasztalataival szemben nem csupán beleélő és megértő magatartást tanúsít, hanem egyszerűen azonosítja magát azzal a könnyen irreálissá váló világképpel, amely e tapasztalatok alapján a zsidók tekintélyes részében kialakul. Az Előírásos Filoszemita működése tehát azért kártékony, mert segít a zsidóknak ennek az irreális világképnek a fenntartásában, s azt az illúziót adja számukra, hogy közlekedésük van a környező világ képviselőivel, holott valójában olyanokkal közlekednek, akik a környező világ valóságával nem hozzák őket érintkezésbe, hanem csak eltakarják előlük azt a távolságot, amely őket attól többé-kevésbé továbbra is elválasztja. (Ezzel kapcsolatban éppen magyar vonatkozásban van egy nem érdektelen megjegyeznivaló. {2-807.} Ma már közkeletű tétel és a legkülönbözőbb vonatkozásokban nyíltan tárgyalt tény az, hogy Magyarország politikai fejlődésében milyen végzetes jelentősége volt annak, hogy a baloldaliság és a haladó világnézet különböző történeti formái a közszemléletben – természetesen a haladással szemben álló erők teljes helyeslése és közreműködése mellett – kisebb-nagyobb mértékben a zsidókkal azonosítódtak. Ezzel kapcsolatban arra akarom felhívni a figyelmet, hogy mindebben lehetett része az ezekben a mozgalmakban részt vevő zsidók vagy zsidó származásúak ilyen vagy olyan arányszámának, de ez valószínűleg nem volt olyan döntő, mint amilyen döntő szerepet játszott az e mozgalmakban részt vett nem zsidók nem kis részének az előírásos filoszemita attitűdje, mely közreműködött a haladás különböző kérdéseinek olyan értelmű megformulázásában, ahogyan azok elsősorban a zsidók számára jelentkeznek. Ez éppen a csatlakozni óhajtók vagy a csatlakozáshoz közel állók számára keltette azt a lélektani benyomást, hogy a csatlakozás által valamiképpen maguk is a zsidó helyzet részeseivé válnak.)

Melyek volnának a másik oldalon egy kisebbségnek a többséggel szemben lehetséges emberséges magatartásformái? Nagyjából szintén háromféle: először a többséghez teljességgel hasonult, asszimilált kisebbség, másodszor a többséghez való hasonulást több vonatkozásban gyakorló, de a maga külön közösségét számon tartó, öntudatos kisebbség, végül a többséggel szemben külön belső életet élő, elkülönült kisebbség helyzetei. Mik ezzel szemben a zsidóságnak a környezethez való viszonyában kialakult tényleges viszonyulási formái? A lehető legritkábban a fenti három típus valamelyike, hanem sokkal inkább a következők: a környezettől elszenvedett sérelmek és üldöztetések emlékét őrző, gyanakvóan és támadóan elkülönülő zsidó; másodszor a környezettel való elkülönülést valamilyen gyakorlati, politikai meggondolásból nem hangsúlyozó, de minden konkrét helyzetben éberen számon tartó zsidó; harmadszor a környezethez való hasonulást túlhangsúlyozó asszimiláns; negyedszer a környezethez teljesen asszimilált, de befelé a zsidóság vagy zsidó eredet lélektani terhétől megkönnyebbülni nem tudó vagy nehezen tudó ember.

{2-808.} Ezek a kétoldali magatartásformák teljességgel embertelenek, dehumanizáltak azért, mert vagy rémképeken, vagy elszenvedett bántalmakon, vagy megalapozatlan rangtudaton, vagy indokolatlan kisebbségi érzésen alapulnak. Az ilyenek egyáltalán nem szükségszerű velejárói minden kisebbségi helyzetnek; természetesen számos példa van ilyen magatartásformákra és viszonylatokra a társadalmi élet legkülönbözőbb területein; a zsidóság helyzetét azonban úgy megterhelték, ahogyan kevés más embercsoportét. A tényleges helyzetek nagyobb részében ezek a magatartásformák érvényesülnek rendkívüli erővel, és a legegyénibb, legszemélyesebb és legerkölcsibb magatartás is könnyen abba a veszélybe jut, hogy ezek valamelyikére rácsúszik. S ezeknek az a végzetes tulajdonságuk, hogy a nekik megfelelő ellentétes dehumanizált magatartást kiváltják és létrehozzák a szemben lévő félben akkor is, ha az abban eredetileg nem volt meg. Az asszimiláció sokat tárgyalt kérdésében sem a hasonulás az igazi probléma, mert az semmivel sem nehezebb itt, mint más esetben; hanem az embertelen viszonylatokból és magatartásformákból való kilépés.

Ezért kell fenntartással fogadni azt a gyakran hangoztatott közkeletű tételt, hogy zsidókérdés nincs, csak antiszemitizmus van. Ezen nyilván azt kell értenünk, hogy a zsidók helyzetének minden problematikus és veszélyeztetett volta kizárólag a környezet magatartásaiból és állásfoglalásaiból származik. Ebből annyi bizonyosan igaz, hogy a környezet oldaláról származik az előítélet, és a környezetben alakul ki az a társadalomfejlődési zavar, amelyik az antiszemitizmust központi társadalmi problémává és patologikus tömegjelenséggé teszi. Nem vitás az sem, hogy a különféle embertelen, dehumanizált viszonylatok és magatartásformák viszont a zsidóellenes vallási előítélet és a társadalomfejlődési zavarok következtében alakulnak ki. Egyszer meglévén azonban, kölcsönösekké válnak, rendkívüli szívóssággal konzerválódnak, s önmagukban sem a kulturális, sem a társadalmi fejlődés megjavulásával nem szűnnek meg, hanem azokat túlélik, s általuk őrződik meg az előítéletek elhalványodása idején {2-809.} is, s a társadalmi fejlődés simább korszakaiban is az a méreganyag, ami azután a környezeti feltételek valamiféle elromlásával hosszú idő múlva is újból könnyen virulenssé tud válni. Ennek felfedése és az ellene való harc sokkal nehezebb, és sokkal kevésbé oldható meg odavetett egyszerű szkémákkal, mint akár az előítételek elleni kulturális küzdelem, akár a társadalomfejlődési zavarok elleni politikai küzdelem, amelyek bármennyire is nehéz dolgok, azért áttekinthető és világosan felmérhető feladatok. Ezért nem tudok egyetérteni Molnár Sebestyénnel, aki az antiszemitizmus elleni harc súlypontját kizárólag az előítéletek elleni kulturális küzdelemre és a társadalomfejlődési zavarok elleni politikai küzdelemre akarja helyezni. Hanem továbbra is úgy látom, hogy a kulturális és politikai küzdelmet le nem becsülvé és abba nem hagyva, a speciálisan zsidó–nem zsidó viszonylatban kialakult embertelen magatartásformák feloldásáért külön kell küzdelmet folytatni, s ez nem történhetik másképp, mint emberséges, őszinte és reális magatartási formák és minták kialakításával s erre irányuló fogalomtisztázó, magatartási és erkölcsi állásfoglalásokkal.

1949