A BÉKESZERZŐDÉS ÉS A MAGYAR DEMOKRÁCIA

1. 1946. július 29-én kezdődött meg Párizsban a világháborúban győztes államok békekonferenciája. Feladata az volt, hogy megvitassa és elfogadja a náci Németország egykori szövetségeseivel, közöttük Magyarországgal kötendő békeszerződés szövegét. Az elkészült szerződéstervezeteket a Külügyminiszterek {2-857.} Tanácsának New York-i ülésszakán (1946. nov. 3.–1946. dec. 12.) hagyták véglegesen jóvá. Aláírásukra, így a magyar békeszerződés aláírására is, 1947. február 10-én került sor Párizsban. (L. bővebben: Balogh Sándor: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája 1945–1947. Bp., 1982. 220–257. – A továbbiakban: Balogh S.: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája.)

2. A párizsi békekonferencián a csehszlovák kormány megismételte azt a néhány hónappal korábban bejelentett igényét, hogy az 1946. február 27-én aláírt lakosságcsere-egyezményben rögzített létszámon felül 200 ezer csehszlovákiai magyar nemzetiségű lakost telepíthessen át Magyarországra, azt vegyék be a magyar békeszerződésbe, s emellett kérte, hogy Pozsonnyal szemben, a Duna jobb partján fekvő öt magyar községet csatolják át Csehszlovákiához. A tömeges áttelepítésre vonatkozó indítványt a nyugati nagyhatalmak ellenzése nyomán a békekonferencia elutasította, s kötelezte Csehszlovákiát, hogy kétoldalú tárgyalásokon keressen megoldást. Az öt mosoni község ügyében kompromisszum született: Rajka és Berenye maradt, Horvátjárfalu, Oroszvár és Dunacsun átkerült Csehszlovákiához. (L. részletesebben: Balogh S.: A népi demokratikus Magyarország külpolitikája. 242–256.)

3. Magyarország német megszállása és a Sztójay-kormány kinevezése között.

4. A két bécsi döntés. – A müncheni egyezmény (1938. szept. 29.) értelmében a Csehszlovákia és Magyarország közötti határvitát kétoldalú tárgyalások útján kellett rendezni, amelyek azonban nem vezettek eredményre. A magyar kormány a tengelyhatalmakhoz fordult, döntőbíráskodásra kérve fel őket. Az olasz és a német külügyminiszter egyeztette álláspontját, amelyet 1938. november 2-án hirdettek ki Bécsben. E szerint Szlovákia déli sávjából 12 400 km2 került Magyarországhoz, több mint 1 millió, zömmel magyar lakossal. A magyar csapatok nov. 5-én kezdték meg a bevonulást e területekre. A második bécsi döntésre 1940. augusztus 30-án került sor. Mivel a két héttel korábban {2-858.} kezdődött magyar–román tárgyalások zsákutcába jutottak, most Románia kérte fel döntőbíráskodásra a tengelyhatalmakat. Német és olasz közreműködéssel Erdélyt megosztották: Észak-Erdély és Székelyföld, kb. 42. ezer km2, 2,5 millió lakossal, közülük mintegy 1 millió román nemzetiségű volt, Magyarországhoz került, míg Dél-Erdély román uralom alatt maradt. A magyar hadsereg szept. 5-én vonult be Észak-Erdélybe. (L. bővebben: Magyarország története 8. k. 960–964., 1023–1028.)

5. A Nagy Ferenc miniszterelnök vezette magyar kormányküldöttség (tagjai: Szakasits Árpád, az SZDP főtitkára, Gerő Ernő, az MKP Politikai Bizottságának tagja, a KV titkára, közlekedésügyi miniszter és Gyöngyösi János külügyminiszter) 1946. április 9. és 18. között tartózkodott Moszkvában. A delegációt fogadta Sztálin is. A szovjet kormány a Bibó által említett kérdésekben nem tett semmiféle ígéretet, csupán ahhoz járult hozzá, hogy Magyarország a békekötéssel kapcsolatos igényeit a békekonferencián majd előterjesztheti. Erdély sorsát illetően kétoldalú tárgyalásokat javasolt a magyar és román kormány között, amelyekre azonban nem kerülhetett sor. Gazdasági téren azonban a Szovjetunió jelentős engedményeket tett: a jóvátétel fizetésének határidejét 6-ról 8 évre emelte fel, elengedte azt a 15 millió dolláros tartozást, amelyet a Vörös Hadsereg által épített vasútvonalért kellett volna fizetni, s hozzájárult a Románia területén fekvő petrozsényi kőszénbánya átvételéhez a jóvátétel fejében. Bejelentette azt is, hogy a magyar hadifoglyokat, még a békeszerződés aláírása előtt, hazaengedi.

6. A Külügyminiszterek Tanácsa 1946. május 7-i ülésén Párizsban, megvitatván a román békeszerződés tervezetét, semmissé nyilvánította mindkét bécsi döntést, és visszaállította Magyarország 1938 előtti határait. A Külügyminiszterek Tanácsa 1946. május 7-i értekezleteinek amerikai jegyzőkönyve megtalálható: Foreign Relations of the United States 1946. Volume II. Council of Foreign Ministers. Washington, 1970. 258–283.

7. Révai József: Nemzetrontó sovinizmus. Szabad Nép, 1945. dec. 25.

{2-859.} 8. Potsdami konferencia (1945. júl. 17.–aug. 2.) – a „Három Nagy”, a Szovjetunió, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia állam-, ill. kormányfőinek értekezlete, H. Truman, W. S. Churchill (utóbb C. R. Attlee) és J. V. Sztálin részvételével, a szövetséges politika alapelveinek kidolgozásáról, Németország lefegyverzéséről és nácitlanításáról, valamint a háború utáni európai politikai rendezés kérdéseiről. Többek között megállapodtak abban, hogy Németország volt szövetségeseivel (Olaszországgal, Bulgáriával, Finnországgal, Magyarországgal és Romániával) békeszerződést kell kötni. A békeszerződések előkészítését és megszövegezését a felállítandó Külügyminiszterek Tanácsára bízták.

9. Gyöngyösi János (1893–1951) – kisgazdapárti politikus. 1944. dec. 22-től 1947. máj. 31-ig külügyminiszter az Ideiglenes Nemzeti Kormányban, majd a Tildy-, ill. a Nagy Ferenc-kabinetben.

10. Schleswig-Holstein tartományban, amely 1864 óta Németországhoz tartozott, 1920 tavaszán tartottak népszavazást. Észak-Schleswig lakossága, amely döntő többségében dán volt, a Dániához való csatlakozás mellett szavazott.

11. Svédország 1814-ben hódította el Dániától Norvégiát, amelyet perszonálunió megkötésére kényszerített. A sok évtizedes függetlenségi mozgalom végül elérte a célját: a norvég parlament 1905. jún. 7-én kimondta az unió felbontását. Svédország nem akadályozta meg Norvégia elszakadását.

12. 1830-ban az Oroszországhoz tartozó Lengyel Királyság területén nemzeti felkelés robbant ki; a lengyel szejm 1831. jan. 25-én kimondta I. Miklós cár detronizálását. A cári kormány 1831 őszén katonai erővel leverte a felkelést, katonai-rendőri rendszert vezetett be, eltörölte az alkotmányt, s a Lengyel Királyságot Oroszországhoz csatolta.

13. Masaryki demokrácia – a csehszlovákiai polgári demokrácia. – Masaryk, Tomáš Garrigue (1850–1937) cseh polgári politikus, 1918. nov. 14-től 1935 decemberéig Csehszlovákia köztársasági elnöke.

{2-860.} 14. Magyarország és Jugoszlávia képviselői 1940. dec. 12-én írták alá Belgrádban az „örök barátsági” szerződést, amelyet J. Ribbentrop német külügyminiszter előzetesen jóváhagyott. 1941. márc. 27-én Jugoszláviában megdöntötték a németbarát kormányt. Ápr. 6-án Németország megtámadta Jugoszláviát, Horthy és a magyar kormányzat – figyelmen kívül hagyva a szerződésben vállalt kötelezettségeit – teljesítette Hitler kívánságait; nemcsak a német csapatok átvonulását tette lehetővé, de ápr. 11-én katonai erővel bekapcsolódott a Jugoszlávia elleni hadműveletekbe.

15. Beneš, Eduard (1884–1948) – cseh polgári politikus. Az önálló csehszlovák állam megalakulása után, 1918. okt. 28-tól 1935. dec. 18-ig külügyminiszter, 1935. okt. 18-tól 1938. okt. 5-ig köztársasági elnök, majd külföldre távozott. 1940. júl. 24-től 1945. ápr. 3-ig a csehszlovák emigráns kormány feje, 1945. jún. 19-től 1948. jún. 7-ig ismét köztársasági elnök.

16. Palacký, František (1798–1876) – polgári történetíró és a 19. sz. egyik vezető cseh politikusa. A cseh nemzeti történetírás megteremtője és egyik legnagyobb alakja. Főműve az ötkötetes Geschichte von Böhmen (Csehország története) (1836–1867). Ezt a munkáját 1848 és 1867 között A cseh nemzet története Cseh- és Morvaországban címmel csehül is megjelentette. 1848-ban ő hirdeti meg az ún. ausztroszlávizmus elméletét, mely szerint Ausztriát szövetséges állammá kell átalakítani, a szláv nemzetek együttműködése alapján. A magyar polgári forradalom és szabadságharc idején osztrákbarát álláspontot képviselt. 1865-ben Az osztrák állam eszméje c. röpiratában szakított az ausztroszláv elképzeléseivel, s történeti, államjogi érvekre hivatkozva Ausztria olyan öttagú államszövetséggé alakítását javasolta, amelyben a csehek, lengyelek, délszlávok, valamint a magyarok és az osztrákok egyenlő jogokkal rendelkeznek. Az 1867-es osztrák–magyar kiegyezést mélyen elítélte, később a cseh politikai passzivitás egyik szószólója volt.