ELTORZULT MAGYAR ALKAT, ZSÁKUTCÁS MAGYAR TÖRTÉNELEM

1. L. Németh László: Kisebbségben. Első Kecskeméti Hírlapkiadó és Nyomda Részvénytársaság (Kecskemét, 1939). Tanú Könyvtár I. – Bibó a továbbiakban erre a kiadásra hivatkozik.

2. L. Karácsony Sándor: A magyar észjárás és közoktatásügyünk reformja. Bp., 1939.

3. Werbőczy István Hármaskönyvében. (3. kiad. Ford. és jegyz. Kolosvári Sándor és Óvári Kelemen. Bp., 1894.)

4. A forradalom kifejezés itt nem mai értelemben szerepel, hanem – mint a szövegkörnyezet is mutatja – Bibó a Rákóczi-szabadságharcban jelentkező társadalmi mozgalmakra utal vele.

5. Októberi diploma – Ferenc József császár által 1860. okt. 20-án kibocsátott birodalmi alkotmány. A konzervatív osztrák és magyar arisztokrácia föderalisztikus terveinek megfelelően az egyes tartományok belső igazgatásában a korábbinál nagyobb önállóságot biztosított. Magyarországon visszaállította az országgyűlést, a 48 előtti kormányszerveket (pl. a helytartótanácsot) és a megyerendszert. Az országgyűlés hatásköre azonban igen korlátozott maradt, a pénz- és hitelüggyel, az adópolitikával, a vámmal és kereskedelemmel, postával, közlekedéssel, az állami költségvetéssel kapcsolatos teendők a birodalmi tanácsra hárultak, amely azonban az ügyek többségében csak a „tanácsadó” szerepét töltötte be, s nem állt módjában dönteni, intézkedéseket hozni. A külügy és a hadügy irányítása továbbra is az uralkodó senki által sem korlátozott abszolút joga volt. Az októberi diploma az abszolutizmusból és a centralizmusból valójában csak annyit számolt fel, amennyi a birodalmi arisztokrácia {2-896.} és a bécsi udvar megnyugtatásához kellett, de a külpolitikában, a hadsereget érintő kérdésekben s a gazdaságpolitikában fennmaradt az uralkodó teljhatalma. L. bővebben: Szabad György: Forradalom és kiegyezés válaszútján (1860–61). Bp., 1967. 77–83. (A továbbiakban: Szabad Gy.: Forradalom és kiegyezés válaszútján.)

6. Bibó itt nyilvánvalóan az 1861. évi országgyűlésre (ápr. 6.–aug. 22.) gondol. Minthogy a magyar országgyűlés ekkor még ragaszkodott ahhoz, hogy Ferenc József osztrák császár ismerje el az 1848. áprilisi törvények érvényességét, s elutasította az októberi diplomát, a tárgyalások az uralkodó, valamint az országgyűlésen képviselt „nemzet” között megszakadtak. Aug. 22-én Ferenc József az országgyűlést feloszlatta. E kérdéskör mindmáig legalaposabb feldolgozása: Szabad Gy.: Forradalom és kiegyezés válaszútján. 413–598.

7. A két vesztett háború – az 1859-es osztrák–olasz–francia és az 1866-os porosz–osztrák háború.

8. A porosz–osztrák háborúban Königgrätznél elszenvedett döntő vereség után 1867. febr. 3-án az uralkodó felmentette a konzervatív Richard Belcredi (1823–1902) gróf államminisztert, s utódjául Friedrich Ferdinand Beust (1809–1886) bárót nevezte ki, aki 1866 októbere óta a Monarchia külügyminisztere is volt. Beust liberális politikusnak számított, de legfőképpen nagynémetnek. Az európai hatalmak benne látták azt az államférfit, aki a Habsburg-monarchia számára visszaszerzi az elvesztett német pozíciókat. A német szabadelvűek megszakítás nélkül 1879-ig kormányoztak Ausztriában.

9. Meg kell azonban jegyezni: a delegációk a dualizmus fontos intézményei voltak, amelyek feltételezték, hogy mindkét országban létezik és működik a parlament, hiszen azoknak kellett a „közös ügyek” intézésére a delegációkat kiküldeni. Az alkotmányosság bevezetése s a két ország egyidejű alkotmányos kezelése a kiegyezés lényeges eleme és eredménye. A delegációk hatáskörébe tartozott a külügy és hadügy mellett a kettő fedezetére szolgáló pénzügy. A delegációk egyik legfontosabb feladata éppen {2-897.} az volt, hogy a külügyi és a hadügyi költségvetést jóváhagyják.

10. Bibó itt téved. Az osztrák kiegyezési törvény nem az 1860. évi októberi diploma, hanem az 1861. évi februári pátens módosításaként lett törvénybe iktatva. A februári pátens – mint ismeretes – centralizált birodalmi alkotmányt hirdetett meg az egész Habsburg-monarchia számára, semmibe véve Magyarország történeti jogait, különállását. L. bővebben: Somogyi Éva: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. Az osztrák–német liberálisok útja a kiegyezéshez. Bp., 1976. 153–188. (A továbbiakban: Somogyi Éva: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig.)

11. 1871. szeptember–októberben a cseh nemzeti mozgalom vezetői tárgyalásokat folytattak gr. K. S. Hohenwart (1824–1899) osztrák miniszterelnökkel a cseh tartományok jogainak kiterjesztéséről. Az ún. „alapcikkek”-ben a cseh tartományi gyűlés elvben elfogadta az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezést, de azt kívánta, hogy az egész birodalmat érintő közös ügyeken túl minden Csehországot érintő kérdésben a cseh nemzetgyűlés dönthessen. 1871. okt. 20–21-én a közös minisztertanács tárgyalta a „cseh kiegyezés” ügyét, s ott a közös miniszterek éppúgy, mint gróf Andrássy Gyula (1823–1890) magyar miniszterelnök (1867. febr. 17-től 1871. nov. 14-ig) elutasította a cseh követeléseket, mint olyanokat, amelyek összeegyeztethetetlenek a dualizmus rendszerével.

12. Kossuth 1867. máj. 22-i híres ún. „Cassandra”-levelére, amelyet a Magyar Újság 1867. máj. 26-i száma tett közzé, Deák Ferenc a Pesti Napló máj. 30-i számában válaszolt. Kijelentette: nincs mit mondania Kossuth „vádaskodásaira”, nézetei a kiegyezésről ismertek, azokat a nyilvánosság előtt részletezte. „Kifejtettem – írta többek között –, hogy a kiegyezésnek azon módja, melyet én is javasolok, alkotmányos szabadságunkat nem veszélyezteti, s hazánkra nézve sok tekintetben előnyös.” Kossuth levele és Deák válasza megtalálható: Deák Ferenc–Kossuth Lajos: Párbeszéd a kiegyezésről. Gondolkodó magyarok. Szerk. Szigethy Gábor. Bp., 1981.

{2-898.} 13. L. Szekfű Gyula: Három nemzedék. Egy hanyatló kor története. Bp., 1920. 166–199. (A továbbiakban Szekfű Gy.: Három nemzedék.)

14. Az osztrák provizórium – pontatlan szóhasználat. Ferenc József császár az országgyűlés feloszlatása után, 1861. nov. 5-én Magyarországon a kormányzás új, „átmeneti rendjét” vezette be, amely gyakorlatilag visszatérést jelentett az abszolutizmushoz. Többek között felfüggesztették a helytartótanács működését, feloszlatták a megyegyűléseket, minthogy azok szembeszegültek a törvénytelen adószedéssel és újoncozással. A „rend” fenntartására katonai bíráskodást vezettek be. Ugyanez az időszak Ausztriában: az alkotmányosság kezdete. Folyamatosan ülésezett az 1861. évi februári pátens által összehívott országgyűlés (az ún. szűkebb birodalmi tanács), és sorra fogadja el a liberalizmus szellemében fogant törvényeket. (L. Somogyi Éva: A birodalmi centralizációtól a dualizmusig. 31–42.)

15. Bibó a kiegyezés és az októberi diploma összevetésével figyelmen kívül hagy egy alapvető különbséget: az októberi diploma – reformjai ellenére – a feudális kormányzást (a helytartótanácsot, a rendi jellegű megyegyűléseket stb.) állította vissza, a kiegyezés viszont a polgári parlamentarizmust (pl. az országgyűlésnek felelős kormányt) vezette be. A kiegyezés feltételezte mindkét ország alkotmányos kormányzását.

16. Nem felel meg egészen a valóságnak, hogy Deák, Eötvös vagy Kemény „ünnepelték” volna a kiegyezést. Deák a kiegyezés parlamenti vitájában is hangoztatta, hogy nem látott más megoldást, mint az udvarral való megegyezést, de nem állította, hogy az egyezmény Magyarország nagy sikere lett volna. Az osztrákok viszont a kiegyezésben mindvégig magyar győzelmet láttak.

17. „Történelmi nemzet”-nek nevezzük azokat a saját uralkodó osztállyal rendelkező nemzeteket, amelyeknek valamikor, ha egy időre is, volt önálló államuk. A Monarchiában ilyennek a következők tekinthetők: a német, a magyar, a cseh, a lengyel és a horvát. A nem történelmi nemzetekhez sorolhatók az ukránok, románok, szlovének, szerbek, szlovákok stb., akik nem jutottak el az állami önállóságig, s társadalmi struktúrájuk sem volt teljes.

{2-899.} 18. Kossuth Dunai Szövetséggel kapcsolatos tervezetét (1862) l. Kossuth Lajos iratai. VI. k. Szerk. Kossuth Ferenc. Bp., 1898. 9–23.; Szabad György: Kossuth politikai pályája ismert és ismeretlen megnyilatkozásai tükrében. Bp., 1977. 184–188.

19. Az 1905 januárjában megtartott országgyűlési választásokon a Szabadelvű Párt vereséget szenvedett. A kormánypárt 159 mandátumával szemben a koalíció pártjai 235, az egész ellenzék 254 mandátumot szerzett. I. Ferenc József azonban, a parlamenti többséget figyelmen kívül hagyva, 1905. jún. 18-án báró Fejérváry Géza táborszernagyot, a magyar királyi darabont testőrség kapitányát nevezte ki miniszterelnökké. Az ellenzéki pártokból (a Függetlenségi Pártból, a Katolikus Néppártból, a disszidensekből, az Új Pártból stb.) megalakult koalíció meghirdette a nemzeti ellenállást; alkotmányellenesnek nyilvánította a Fejérváry-kormányt, adó- és újoncmegtagadásra szólított fel. 1906-ban a koalíció hatalomra jutott, de négy év múlva át kellett adnia helyét a munkapárti kormányzatnak. – Az 1905–06-os politikai válság s a koalíciós kormányzat történetére vonatkozóan l. bővebben: Magyarország története 1890–1918. Főszerk.: Hanák Péter. Bp., 1978. VII/1. 557–606., VII/2. k. 609–784. (A továbbiakban: Magyarország története. VII/1., VII/2.)

20. 1905-ben Horvátországban a horvát és a szerb pártok (a Horvát Jogpárt és a Haladó Párt, illetve a Szerb Nemzeti Önálló Párt és a Szerb Radikális Párt) választási szövetséget hoztak létre, amelyhez csatlakozott a Horvátországi Szociáldemokrata Párt is. A horvát–szerb koalíció választási programja – a délszláv nemzeti politika új irányvonalával összhangban – Horvátország és Dalmácia egyesítését, az 1868-as horvát–magyar kiegyezésben biztosított önkormányzat továbbfejlesztését, polgári demokratikus reformok (pl. új választójogi törvény) bevezetését s a dolgozó osztályok és a kispolgárság szociális helyzetének javítását tűzte ki célul. Támogatta a magyar ellenzék küzdelmét Magyarország önállóságáért. 1906 májusában Horvátországban e szövetség pártjai nyerték meg a választásokat. L. Bővebben: Magyarország története. VII/2. 1050–1055.

{2-900.} 21. 1907. máj. 13-án Kossuth Ferenc kereskedelemügyi miniszter törvényjavaslatot terjesztett be vasúti szolgálati rendtartásról, amely leszögezte, hogy vasúti alkalmazott csak az a magyar állampolgár lehet, aki tud magyarul, Horvátországban annyi engedményt tett, hogy a vasutasnak horvátul is kell értenie és beszélnie. Ezt a törvényjavaslatot a horvát képviselők sérelmesnek tartották, és igyekeztek megakadályozni törvényerőre emelkedését, de a magyar kormány nem engedett. Az országgyűlés 1907. aug. 16-án elfogadta a törvényjavaslatot (1907. XLIX. tc.), de az ügy szakításhoz vezetett a magyar és a szerb–horvát koalíció között.

22. L. az 1906. XXVII. tc.-et a nem állami elemi iskolák jogviszonyáról és a községi és hitfelekezeti néptanítók járandóságáról (1907. jún. 2.). Magyar Törvénytár. 1907. évi törvénycikkek. Bp., 1908. 370–394., ill. az 1908. XLVI. tc.-et az elemi népiskolai oktatás ingyenességéről (1908. nov. 21.). Magyar Törvénytár. 1908. évi törvénycikkek. Bp., 1909. II. k. 1083–1092.

23. Az újabb kutatások kiderítették, hogy Ferenc Ferdinánd és környezetének elképzelései a Habsburg Birodalom átszervezésére távolról sem nyugodtak demokratikus alapokon, s szó sem volt arról, hogy elismerték volna a „népek egyenlőségét”. Ferenc Ferdinánd a magyarokat „felségárulónak” tekintette, s harcolt a magyar alkotmánybiztosítékok ellen.

24. Németh László: Kisebbségben. 42. és köv. lapok.

25. L. Szekfű Gy.: Három nemzedék. 166–199.

26. Bibó Kossuthnak a Kilátások az európai bonyodalmak szempontjából c. tanulmányára utal. L. Kossuth Lajos iratai VII. k. Történelmi tanulmányok. Sajtó alá rend.: Kossuth Ferenc. Bp., 1900. 338–340.

27. Salamon Ferenc (1825–1892) – történész, egyetemi tanár, az MTA tagja. Részt vett az 1848–49-es szabadságharcban. 1854–56-ban Nagykőrösön tanár. 1856-tól – Pesten – a Magyar Hírlap, majd a Pesti Napló munkatársa. Deák Ferenc és a kiegyezés híve. 1867-től a Budapesti Közlöny c. hivatalos lap szerkesztője. 1870-től haláláig a pesti egyetemen a magyar történelem {2-901.} tanára. Fő művei: Magyarország a török hódoltság korában (1864); Az első Zrínyiek (1865); Buda-Pest története (I–III., 1878–1885).

28. Gr. Andrássy Gyula miniszterelnök és fia, gr. Andrássy Gyula (1860–1929), utóbbi legitimista politikus, 1906. ápr. 8-tól 1910. jan. 17-ig belügyminiszter.

29. Apponyi Albert, gróf (1846–1933) – konzervatív politikus, miniszter, az MTA tagja. 1872-től képviselő a Deák-párt tagjaként, később csatlakozott báró Sennyey Pál (1824–88) konzervatív pártjához. Néhány évet (1899–1903) kivéve, amikor a Szabadelvű Párthoz tartozott, 1906-ig ellenzékben volt. 1906. ápr. 8-tól 1910. jan. 17-ig a Wekerle-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere. 1904-től a Függetlenségi Párt, majd annak kettéosztódása után, 1910-től a Kossuth-párt tagja, Kossuth Ferenc halála után, 1914-től elnöke. 1917. jún. 15-től 1918. máj. 8-ig ismét kultuszminiszter az Esterházy-, ill a Wekerle-kormányban. 1918 őszén, a polgári demokratikus forradalom kirobbanása után egy időre visszavonult a politikától. 1919–20-ban a magyar delegáció vezetője a párizsi békekonferencián. 1920-tól ismét képviselő, a legitimista ellenzék vezetője. 1925-től haláláig Magyarország fődelegátusa a Népszövetségben.

30. Pethő Sándor (1885–1940) – legitimista újságíró, történész. 1909-től 1924-ig gimnáziumi tanár Budapesten. Közben 1909–1912-ig a Budapesti Hírlap, 1913-tól 1920-ig az Új Nemzedék munkatársa. 1920-ban alapítója, majd főmunkatársa a Magyarországnak, 1934-től 1938-ig a lap főszerkesztője. 1938-tól az arisztokrácia és a finánctőke németellenes csoportjait tömörítő ún. „konzervatív ellenzék” bizalmából a Magyar Nemzet főszerkesztője haláláig. Számos tanulmányt írt történeti, politikai kérdésekről. Fő művei: Világostól Trianonig (1925), A magyar nemzet története. (Asztalos Miklóssal, 1933.)

31. Tolnai Lajos (1837–1902) – ref. pap, költő, író, szerkesztő, a 19. sz. végi prózairodalom jelentős alakja, 1860-ban jelentek meg első írásai. 1868-tól 1884-ig marosvásárhelyi ref. lelkész. 1879-ben Budapesten bölcsészdiplomát és magántanári képesítést {2-902.} szerzett. 1884-ben lemondott egyházi állásáról, 1889-től Budapesten polgári iskolai tanár, ill. igazgató. 1887-től az Irodalom c. lapot, 1891-től a Képes Családi Lapokat szerkesztette. Regényeiben éles kritikával ábrázolta a Bach-korszak és a kiegyezés kori Magyarország társadalmi, politikai viszonyait, valamint a köznemesség magatartását, életmódját, mentalitását. Főként korának bűneit, a karrierizmust és a törtetést leplezte le. Élete végéig Kossuth híve maradt.

32. Foederatio Emericana (1921–1946) – katolikus egyetemi és főiskolai hallgatók szövetsége; a két háború között a legnagyobb katolikus egyetemi ifjúsági szervezet. 1946-ban Rajk László belügyminiszter feloszlatta. – Dominus (lat.) – úr. Az Emericana dominusai a szervezet védnöki karának tagjai voltak, általában világi és egyházi közéleti személyiségek.

33. Hangya – „Hangya” Termelő-, Értékesítő- és Fogyasztási Szövetkezet, a Magyar Gazdaszövetség szövetkezeti központja. 1898-ban alakult, első elnöke gr. Károlyi Sándor volt. Feladatának a paraszti árutermelés és értékesítés elősegítését tekintette. Kötelékébe az 1940-es évek elején kb. 1800 tagszövetkezet tartozott, mintegy 800 ezer taggal. Jelentős állami támogatásban részesült, s alkalmazkodott a horthysta kormányok gazdaságpolitikájához. A felszabadulás után megpróbálták – kevés sikerrel – demokratizálni. A Hangya-központ 1947-ben beolvadt az akkor alakult Magyar Országos Szövetkezeti Központba; a tagszövetkezetek 1949-ben egyesültek a földművesszövetkezetekkel.

34. Futura – „Futura” Magyar Szövetkezeti Központ Áruforgalmi Rt., a Hangya és az Országos Központi Hitelszövetkezet (OKH) leányvállalata. 1919-ben hozták létre, elsősorban gabonakereskedelemmel foglalkozott. A harmincas évek második felétől a gabonakivitel fő lebonyolítója. A második világháború alatt monopolhelyzetet vívott ki magának. A felszabadulás után (1946-ban) megszűnt, ill. beolvadt a Mezőgazdasági Szövetkezeti Központba.

35. Metesz – Mezőgazdasági Termelők Egyesült Szövetkezete, az OKH leányvállalata.

{2-903.} 36. A népi kollégiumokra vonatkozóan l. A fényes szelek nemzedéke. Népi Kollégiumok 1939–1949. I–II. k. (Szerk. és bev. Kardos László.) Bp., 1980.