ETIKA ÉS BÜNTETŐJOG ÉRVÉNYESSÉGI VISZONYA (2/B)

A büntetés mibenlétére vonatkozó állásfoglalás alapján új szemponttal gazdagodik az etika és büntetőjog viszonyának második kérdése: milyen módon érintik egymás érvényességét etika és jog, közelebbről etika és büntetőjog? Az előbb elmondottakból kétségtelennek látszik, hogy etika és büntetőjog egymásra hatása azokban az elemi tényekben válik elevenné és aktuálissá, amelyekre az etika és a jog rendszere egyaránt vonatkozik, nem pedig szétágazó fejlődésű, kiteljesedett normarendszerek végső csúcspontjainak egymásra hatásában. A jogi apparátus kifejlődésének magasrendű formáiban annyira szétágazó, egymást kiegészítő szabályrendszer határozza meg valamely jogi aktus15 érvényességének16 kritériumait, hogy ezt az öntörvényű érvényességet hatékonyan semmiféle jogon kívüli, erkölcsi megítélés – sem mint jog feletti fórum, sem mint versenyző hatáskör – meg nem támadhatja. És ha ez a jogon kívüli megítélés jogi értékítéletek köntösét ölti magára, akkor az egyenlőtlen versenyben eleve háttérbe szorul. Egy jogerős bírói ítéletről mindig nehéz lesz etikai alapon kimutatni, hogy az nem jogerős bírói ítélet.

Mindeddig azonban, valahányszor jogszabályok érvényességéről {1-179.} beszéltünk, azt a logikai állításra és tagadásra redukálható érvényességet tartottuk szem előtt, amely felé minden jogszabály és minden jogi aktus törekszik. Erről a logikai mintára alkotott érvényességről állapítottuk meg, hogy azt az erkölcsi szabályok érvényessége nemcsak hogy nem tudja megtörni, hanem ellenkezőleg: az érvényességnek ez a logikai keretű formája vetítődik vele az erkölcsi jelenségek világába is. Csakhogy ennél a megállapításnál nem szabad megállnunk, mert ezzel a legsúlyosabb veszélybe hozzuk az erkölcs értéktani elsőbbségét a jog felett. A jog érvényességéről lehetséges ítéletek között a joglogikai érvényességi ítélet csupán mélyebb rétegek szillogizmusokká és logikai értelmezéssé merevedett formája. Ezek a rétegek kötelességérzések és jogigények érvényességére vonatkozó élmények világát jelentik, melyek közvetlen értékmegragadáson és a szokás erején alapulnak, és még nem jegecesedtek ítéletekké. Az eredeti értékmegragadásból fakadó jogi érvényességi élmények világát a jog etikai, a szokáson alapuló élmények világát a jog szociológiai érvényességi rétegének nevezhetnénk. A formális jogerővé merevedett érvényesség a maga erejét ezekből a mélyebb rétegekből meríti, s az érvényességnek ezek az élményei kihatnak a formálisan jogerős jogi jelenségek érvényére is.

A jogszokáson alapuló szociológiai érvényességi réteg szolgáltatja a jogrend stabilitásának az elemeit, az értékélményeken alapuló etikai réteg pedig a jogrend értékes fejlődésének vagy áttörésének a tényezőit. A jogalkalmazás során létrejött jogi aktusok és jogkövetkezmények sorozata normális esetben olyan dinamikus erejű egymásutánt jelent a jogalkalmazó számára, amely ugyan az ő irányításától függ, de ugyanakkor a szokás erejénél fogva őt is viszi magával. A jogalkalmazó gyakran hosszú ideig úgy ráhagyatkozhat a határidőknek, indítványoknak, kitűzött cselekményeknek az egymásutánjára, mint a karmester a jó zenekarra, s az indítványok és ellentmondások során szinte készen adódik eléje a döntések szempontja is. Ez a nyugodt és szokásszerű dinamika azonban mindenestül felborul abban a pillanatban, amikor a jogalkalmazó egyik vagy másik {1-180.} ponton megérzi – ha megérzi –, hogy az apparátus értelem és funkció nélkül működik. A tempó egyszerre meggyorsul, a megszokott eljárások átugródnak, és kezdődik a keresés, a megoldás az igazságos, a méltányos szabály után. Ha ez előkerül valahonnan – néha igen messziről kerül elő –, akkor az egyensúly helyreáll, és a megszokott apparátus halad tovább. De ha a megoldás elmarad, akkor a cél és funkció nélkül való működés érzése még a legadminisztratívabb jellegű jogterületeken is átalakul az értelmetlenség, az erkölcstelenség, az érvénytelenség legintenzívebb élményévé. Ez az élmény semmiképp sem az ideák objektív távlatában folyik le, és nem a jogfejlődés történeti perspektívájának szemlélete kapcsán, hanem a jogi aktus pillanatában magában. A jogszabály, a jogi aktus normalogikailag érvényes17 marad, de csak normalogikailag marad érvényes, az az emóció, az a meggyőződés, az a megnyugvás, ami értelmet és funkciót ad a logikai érvényességnek, hiányozni fog mögüle, s ez a hiány a közvetlenül rákövetkező jogi aktusok során az első lehetséges alkalommal meg fogja találni a maga formáljogi, normalogikai kifejezését is. Más az érvényessége annak a halálos ítéletnek, amelynél enyhítő körülmények híján az eredményben egy pillanatig sincs kétség, és más az érvényessége egy ugyanúgy jogerős halálos ítéletnek, ahol esetleg maguk a bíróság tagjai tesznek lépéseket a kegyelem kieszközlése iránt. A jogi aktusok sorozata sohasem zárul le végleg, minden aktushoz fűződnek további végrehajtó, foganatosító aktusok, amelyeknek további alakulásán normalogikai szempontból is meg fog látszani, vajon az alapul szolgáló jogi aktus mögött a gyakorlatnak s a meggyőződésnek milyen ereje állott.

Az etikának a büntetőjog felett gyakorolt kontrollját annál az elemi ténynél kell keresnünk, amelyre álláspontunk szerint a büntetőjog egész funkciója vonatkozik: a közösség tagjainak erkölcsi felháborodásánál. Ez a felháborodás igazolást és levezetést keres: igazolását az erkölcsi értékítélet adja meg, levezetését primitív fokon a magánbosszú, fejlettebb társadalomban a büntetőjog. Az etika elsőbbsége azonnal megnyilvánul, amint erkölcs {1-181.} és büntetőjog összeütköznek, vagyis amint a közösség felháborodásának erkölcsi jogosultsága és büntetőjogi levezetése ellenkező értelműek: ha a büntetőjog oly cselekmény ellen lép működésbe, amelyet az erkölcsi érzés helyesléssel kísér; ha közönyös marad olyankor, mikor az erkölcsi értékítélet a közösség felháborodását igazolja; ha az adott felháborodást nem vezeti le, vagy még inkább növeli; végül ha oly természetű, oly fokú vagy a közösséget oly mértékben megosztó indulatot érint, amelynek levezetése teljesítőképességét eleve meghaladja.

Amikor a büntetőjognak ilyen értelemben vett funkcióellenes működése erkölcsi megítélés alá kerül, legkevésbé a döntő jogi fórumok jogerős határozatai azok, melyekhez ez a megítélés elsősorban kapcsolódik. Az, hogy egy jogvita vagy egy vád a Kúriáig18 kerül-e vagy sem, s hogy milyen úton-módon kerül odáig, sokszor lényegesebb az erkölcsi megítélés szempontjából, mint maga a végső fórum ítélete. Természetesen a jogerős ítélet az a nyugvópont, amely után az erkölcsi megítélés a maga végső mérlegét elkészítheti, de ez a megítélés nem a jogerős határozat szabályosságát, törvényességét és kötelességszerűségét fogja elsősorban vizsgálni, hanem azt, hogy betöltötte-e a büntetőjog funkcióját, s nem hagyott-e maga után olyan elintézetlen indulatot, melyet a társadalom erkölcsi közmeggyőződése értelmében a büntetőjognak kell levezetnie, vagy nem került-e maga is oly módon az indulatok pergőtüzébe, hogy ezáltal feladatának teljesítésére képtelenné vált. Ez pedig nem egy pro vagy kontra nyugodtan latolgatható vagy a történetíró hatáskörébe utalható vitakérdés, hanem a társadalom tagjai által elevenen átérzett és azonnal eldöntött ténykérdés.

Nem szorul ezek után magyarázatra, miért erőtlenedik el annyira az etika primátusa a büntetőjog felett, valahányszor kettőjük érvényességi viszonyát fellebbviteli vagy hatásköri kérdésként gondoljuk el. Az etikai megítélés nem jogilag transzcendens értékelése jogi tényeknek, hanem oly normatív tényező, mely elevenen részt vesz abban, hogy bizonyos tények jogi tényékké alakulnak-e vagy sem. Nem a jogi érvényesség kivirágzott, magasrendű {1-182.} formáit támadja vagy erősíti meg, hanem annak elsődleges jogi élményekbe ágyazott gyökereit vágja el vagy tartja életben. Hitünk szerint e jelenségek vizsgálata vezet el arra, hogy ne csak követelményként, hanem eleven erőként, munkában láthatjuk azt a tényezőt, melyet a jog és erkölcs összefüggéseinek egyetlen vizsgálója sem vehet komolyan tagadásba: az erkölcs primátusát a büntetőjog felett.

1938