| Irodalom | TARTALOM | NÉMETH LÁSZLÓ KELET-EURÓPAI KONCEPCIÓJA ÉS SZEKFŰ GYULÁVAL FOLYTATOTT VITÁJA |
Meglehetősen későn, talán több mint egyévi késéssel teszek eleget abbeli ígéretemnek, hogy rendkívül értékes, hézagpótló és gazdagon dokumentált könyvedhez hozzászólok.2 Az alábbi, aránylag hosszú gondolatmenetet ne tekintsd akadékoskodó kritikának, inkább annak jelének, hogy az ügy engem személyesen nagyon is közelről érint, másrészt annak az elgondolásnak tudd be, hogy hátha valamilyen második kiadásban, magyar kiadásban vagy egyéb vonatkozásban e megjegyzéseknek hasznukat veszed.
Nem vagyok biztos benne, hogy két év előtti, nagyon kedves születésnapi gratulációidat megköszöntem-e, ha nem, ezúttal köszönöm, és köszönöm azt is, amit a könyvemről írtál.3 Ezt a könyvet én sok szenvedéllyel és aránylagos lendülettel írtam, de nem számítottam túl nagy visszhangra; várakozásom beigazolódott: úgy fogalmazhatnám, hogy visszhangja pont akkora, amennyit az eszemmel vártam, valamivel kevesebb, mint amit titkon reméltem. Az elmúlt 1977. év betegséggel, költözéssel és gondokkal volt teli, ezek azonban most, úgy-ahogy, egyenesbe jöttek, és megint erősen dolgozó kedvemben vagyok.
Most pedig vágjunk bele a témába, mindenekelőtt az általános, elvi megjegyzéseimet szeretném elmondani. Ezek öt tárgykör körül csoportosulnak:
1. Mindenekelőtt a magyar népi mozgalom meghatározása és elhatárolása tárgyában volna elég sok hozzátennivalóm. A könyv meghatározása nem megy tovább, mint odáig, hogy kijelenti a magyar népi mozgalom csaknem teljesen eredeti voltát, továbbá elhatárolja azt a német völkisch ideológiától, és végül a népi és a népies közötti különbséget próbálja definiálni. Én ezt a témát {3-298.} messzebbről kezdeném. Mindenekelőtt rámutatnék arra a különbségre, ami a nép, volk, peuple kifejezéseknek egyrészt nyugat-európai, másrészt közép- és kelet-európai értelme között van. Ez utóbbi területen ez a kifejezés az alsóbb, többé-kevésbé elnyomott vagy kizsákmányolt, de politikai hatalomra hivatott osztályokon és embertömegeken felül jelent valami nemzetileg jellegzeteset, etnikait, nyelvit, valamiféle sajátosságokat hordozót, és jelenti mindig azt a felfogást, hogy a többé-kevésbé megbomlott politikai keretek helyreállításában az etnikai jellegzetességeket hordozó néptömegeknek – tehát elsősorban a parasztságnak – különleges jelentősége van. Ezt a mellékértelmet a nyugat-erópai nyelvekben a peuple szó nem hordozza. Viszont hordozza ezt a „nép” szó mind az erősen baloldali jellegű kelet-európai mozgalmakban, mind pedig a szélsőjobboldali jellegű német mozgalomban. A terminológiának ezzel a közös vonásával azonban a hasonlóság egyúttal be is fejeződik, erre helyesen mutat rá a könyv. Mármost, bármennyire sok sajátos vonása van is a magyar népi mozgalomnak, teljesen társtalannak nem lehetne nyilvánítani: amennyire fontos teljesen elhatárolni a német völkisch ideológiától, ugyanúgy meg kell találni mind az eltérő, mind a hasonló vonásokat egy sor kelet-európai mozgalommal, az orosz narodnyikokkal, a román ekés mozgalommal4, a bulgároknál is volt egy Zveno nevezetű katonatiszti párt5, aminek voltak analóg vonásai, és alig hinném, hogy Lengyelországban és Jugoszláviában ne lettek volna analóg jelenségek. Nem kétséges, hogy a magyar népi mozgalom, a múlt századi narodnyikokat nem számítva, az e századbeliek között messze a legérdekesebb és leggazdagabb. Sajátosságait, a teljesség igénye nélkül, a következőkben látnám:
a) az, hogy kiváltója a magyar parasztságnak, mindenekelőtt az igen nagy számú szegényparasztságnak még kelet-európai összehasonlításban is példátlan mértékű anyagi és szellemi nyomorúsága;
b) az, hogy kísérőjelenségeként igen kiterjedt és gazdag szellemi tevékenység jelentkezett, elsősorban az irodalom és a társadalomtudományok terén;
{3-299.} c) az, hogy egyenletes fejlődés esetén egy igen gazdag és eredményes politikai reformkor inspirálója lehetett volna;
d) bár kidolgozott és dogmákba foglalt ideológiája nem volt, de eszményeinek és kritikai hozzáállásának a végiggondolásából egy olyan elvi gondolatsor következett volna, amely a kommunizmus és kapitalizmus hagyományos, ma már nagymértékben sterillé vált, de a világot ma is uraló ellentétén túlmutat, s ezáltal ennek a mozgalomnak népi, nemzeti és társadalmi kereteken túlmutató általános érvényű tanulságait is magában rejti. Ebből a szempontból nem érdektelen ezt a mozgalmat összevetni teljesen más kiindulású nyugat-európai és amerikai ún. populista mozgalmakkal6, melyeket általában a kispolgáriság címkéjével szoktak elintézni, de amelyeknek szintén az a jellemző vonásuk, hogy valamiképpen olyan általános érvényű kisember-mozgalmakat jelentenek, melyek a kapitalista és a marxista sémáktól függetlenül jelennek meg.
Ezek voltak az analóg jelenségek, de szükséges volna élesebben kiemelni bizonyos különbségeket is. A német völkisch ideológiával kapcsolatban nem elég azt leszögezni, hogy ez nem ugyanaz. Amit a német szöveg mint fordítási különbséget megjelöl, mondván, hogy a német ideológia központi fogalma a völkisch, míg a magyar népiséget volkshaftnak lehetne lefordítani, érzésem szerint német nyelvileg alig mond valamit, sőt majdnemhogy ugyanazt látszik mondani. Érdemes volna leszögezni, bármennyire közismert közhelyekről van is szó, hogy a hitleri ideológia az etnikai, nemzeti sajátosságokat hangsúlyozó vonásai mellett a népi hatalmat a népre egészében komolyan nem vonatkoztatja, ellenkezőleg, egy diktatórikus, oligarchikus, merőben a hatalom kultuszán épülő ideológiát jelent, ezzel szemben a kelet-európai mozgalmak és mindenekelőtt a magyar népi mozgalom teljes mértékben belesimul, azonos az európai szabadságmozgalmak nagy vonalával, teljes mértékben magáévá teszi a francia forradalom szabadság-egyenlőség-testvériség ideológiáját, és mindezekkel együtt egyértelműen a baloldalon helyezkedik el; amely megjelölésnek sok minden tekintetben {3-300.} összezavarodott ma már az értelme, de azért még mindig mond annyit, amennyit érdemes megjegyezni. Ami a szocializmus különböző formáihoz való hasonlóságot vagy eltérést illeti, le kell szögezni, hogy a magyar népi mozgalom a szocializmussal teljesen egy vonalon halad abban, hogy a francia forradalmi ideológiát a legteljesebb szenvedéllyel és átéléssel vonatkoztatja a kizsákmányolás jelenségeire, mindenekelőtt a kapitalista kizsákmányolás jelenségeire, tehát nem részes abban a tévhitben, amelyik a kapitalizmust a francia forradalmi ideológia egyenes és hiteles folytatójának tekinti. Ami a sajátos szocialista ideológiákhoz való viszonyt jelenti, le kell szögezni, hogy a magyar népi mozgalom jelentős központi figurái között voltak olyanok, akik magukat egyszerűen és különösebb fenntartás nélkül szocialistának vallották, mint pl. Veres Péter, de voltak olyanok is, akik a szocializmusnak a közösséget hangsúlyozó és helyenként fetisizáló álláspontjával szemben egy lazább és engedékenyebb álláspontot foglaltak el, sőt voltak olyanok is, akik bizonyos értelemben az egyéni, kisparaszti gazdálkodást helyezték előtérbe. A kommunizmustól elválasztotta őket az, hogy sem a pártot, sem a diktatúrát nem helyezték központi helyre, az osztálykérdést lényegesen kevésbé mereven fogták fel, és a parasztságnak, a szegényparasztságnak az előtérbe helyezése sosem jelentette náluk azt az igényt, hogy ebből az osztályból uralkodó, vezetésre hivatott osztályt képzeltek volna el. Magától értetődőnek tartották, hogy a politikai harcban az általuk elsősorban képviselt szegényparasztságnak a munkássággal teljesen szövetségben kell föllépnie, azonban ebben a szövetségben nem óhajtottak különösebb rangkülönbséget, vezető szerepet sem igényelni, sem elfogadni.
Ha ezeket az említett különbségeket személyi síkon is érzékeltetni akarjuk, akkor a szélsőjobboldali népiség irányában a népi mozgalom tagjai közül egy ember volt az, aki látványos és botrányos módon dezertált: Erdélyi József7. Matolcsy Mátyást8 nem sorolom ide, mert ugyan ugyanezt tette, azonban első perctől kezdve nem volt a népi mozgalom valódi tagjának tekinthető, inkább egy népbarát, reformer, úri értelmiséginek indult, és {3-301.} innen állt át a hitleri oldalra. A másik oldalon Darvas József volt az, akit lényegében kommunistának lehetett tekinteni,9 s aki 1945-ben még habozott is, hogy a kommunista pártba vagy a parasztpártba lépjen-e be. Erdei Ferenc, minden politikai alkalmazkodása ellenére, élete végéig megtartotta kritikai szellemét és a maga sajátos társadalomtudományi szemléletét.
A magyar népi mozgalom előbb felsorolt sajátosságai között még ötödikként megemlítenék egy bizonyos patrióta-magatartást, nem ideológiát, csak magatartást, amelyik nem jelent nacionalista ideológiai álláspontot, hanem sokkal inkább egy bizonyos érzelmi elkötelezettséget, mely ugyanakkor nagyon erősen distanciálta magát a kizsákmányoló úri rétegek történeti nemzeti tudatától, és adott esetben teljes mértékben kész volt a sokkal nemzetközibb szellemű munkásmozgalmakkal együttműködni. Ugyanakkor a magyar népi mozgalom egész fennállása alatt élvezte az erősen nemzeti szellemű úri értelmiség reformer szárnyának nem is kisfokú szimpátiáját, adott esetben támogatását. Bizonyos mértékben a könyv hibájaként említem meg, hogy egy sor ilyen támogató megnevezésekor, anélkül hogy ezeket a népi mozgalom részeinek mondaná, egy bizonyos félreértésre ad lehetőséget azáltal, hogy nem szögezi le, hogy ezek az úri értelmiségek köréből származó támogatók. Így ilyennek kell minősítenem Zsindely Ferencet és feleségét10, akik különben igen jelentős és nagyon értékelendő segítséget nyújtottak a Györffy Kollégium körül; ugyancsak így sorolja fel a könyv a szerencsétlenül kivégzett Donáth Györgyöt11, aki szintén ilyenféle támogató volt egy bizonyos pillanatban.
Kiegészítésül a magyar népi mozgalom meghatározására és eszmei környezetére vonatkozó első ponthoz megjegyzem még azt is, hogy ennek a mozgalomnak több érintkező pontja volt az ugyancsak a francia forradalmi eszméket követő magyar októbrizmussal is, ezeket az érintkező pontokat azonban a Horthy-korszak idején nem lehetett nagyon emlegetni, mert egyenlő volt a teljes kompromittálódással és a hazaáruló bélyeg fölidézésével. 1945 után pedig október rehabilitálása olyan általános dolog {3-302.} volt, hogy ebben a népi mozgalmat követő parasztpárt sem igényelhetett magának valamilyen külön helyet. Ezt az októbrista kapcsolatot és bizonyos értelemben leszármazást elsősorban Illyés Gyula és Szabó Zoltán12 ápolták. De megemlíthetem azt is, hogy Erdei Ferenc első cikke13 és sok tekintetben a szociológiai tájékozódása szintén októbrista előzményekre ment vissza.
Ennyit tudnék mondani a magyar népi mozgalom meghatározásával és az eszmei környezetben való elhelyezésével kapcsolatban.
2. A másik kérdéskomplexum, amit a könyvvel kapcsolatban megemlítenék, kevésbé centrális jelentőségű, de nem is lényegtelen. Ez a népi mozgalomnak a zsidókérdéshez való viszonya. Arra több ízben utalás van a könyvben, hogy a népi mozgalmat bizonyos oldalról antiszemitizmussal vádolták, de a könyv erre röviden csak azt feleli, hogy a népi mozgalom ezt a vádat nem érdemelte meg, mert az egész hitleri, antiszemita ideológiától mindig távol tartotta magát. Ez így lényegileg igaz, de a dolog nem ennyire egyszerű. Bizonyos, hogy a népi mozgalom eredeti és hiteles tagjai közül egyedül Erdélyi József lépett át látványos módon a hitlerista táborba, s ezt a lépését a népi mozgalom többi tagjai első perctől kezdve árulásnak tekintették. Ugyanakkor érdemes volna tisztázni az antiszemitizmus vádjának az okát, ami lényegileg abban állott, hogy a népi mozgalom vezető tagjainak, csaknem mind[nek] volt a zsidókérdésben olyan állásfoglalása, amely nagyon árnyalt, nagyon sajátos volt, egyik esetben sem volt antihumánus, de csaknem minden esetben eltért mind az életbevágóan érintett zsidóság, mind egy filoszemita humanizmus általános elvárásaitól. Ennek a ténynek az okait és körülményeit szükséges megmagyaráznunk és megvilágítanunk, mert bármennyire is valljuk azt, hogy ez a népi mozgalom mentes maradt a hitlerizmus torz világnézetének a befolyásától, ennek a ténynek a puszta kijelentése egyesek szemében bizonyos tényállások elkenéseként fog feltűnni. Ehhez szükséges elemezni és megkülönböztetni a zsidósághoz való viszony különböző variációit, amelyek az üldözések és tömegirtások által érintett zsidóságban {3-303.} természetesen ebben a formában nem alakulnak ki: az ő élményeik világában mindenféle ellenségesség, kritika, megjegyzés egészében a kollektív számonkérés és az üldözés asszociációit kelti fel. A népi mozgalmakkal szemben való vád pontosan ebből az egységes asszociációból származik leginkább. Mindenekelőtt rá kell mutatni egy nagyon lényeges különbségre: bármennyire is közkeletű kifejezéssel – nemcsak a zsidók – antiszemitának neveznek mindenkit, aki a zsidókat kisebb vagy nagyobb mértékben nem szereti, fontos leszögeznünk azt, hogy az antiszemitizmus lényege nem merül ki a zsidók nemszeretésében, hanem az antiszemitizmus egy abszurd és torz ideológia, ami a zsidóknak teljesen fantasztikus közös akciókat, közös akcióra való képességet, összeműködést és mind e mögött egy világméretű összeesküvést tulajdonít. Oly jelenségekből, amelyek nem mennek tovább, mint a nyomás alatti kényszerű összetartás és kölcsönös pártfogolás jelenségei, az antiszemitizmus igazi vérbeli hívei eljutnak olyan rémtörténetekhez, amilyen a Cion bölcseinek jegyzőkönyve14 és az az egész elképzelés, hogy a zsidó bankárnak és a zsidó kommunista párttitkárnak a működése mögött egy egységes terv és egy egységes szándék rejtőzik. Itt mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogy zsidókat nem szeretni vagy zsidó tulajdonságokról közkeletű általánosításokat és felfogásokat vallani önmagában semmivel sem szörnyűbb, semmivel sem embertelenebb, mint nem szeretni a németeket, a franciákat, az angolokat, olaszokat, a cigányokat vagy bármilyen más nemzetet és vallani mindezekkel kapcsolatban egy sor ugyancsak nagyjából igazságtalan vagy legalábbis nem pontos általánosítást. Ezek a dolgok más nemzetekkel szemben is valamiképpen a megértő humanizmus valamiféle sérelmével történnek, azonban a zsidók esetében mindennek a történeti következményei olyan borzasztóknak bizonyultak, hogy ezek súlyosabban esnek latba az objektív történelmi mérlegelés terén, azonban az egyéni érzelmek megítélése és elítélése terén önmagában nem jelentenek különbséget. Tisztázni kell ezenfelül egy további lehetséges magatartást, amelyik a zsidósággal szemben való ellenségességnél {3-304.} lényegesen kevesebb valami, és ezt úgy nevezném, hogy a zsidósággal szemben való etnikai különbségtudat, a zsidóságnak más etnikumként való kezelése. Ez főleg paraszti társadalmakban valami teljesen magától értetődő dolog, ami nemcsak hogy nem kapcsolódik szükségképpen ellenségességgel, hanem összekapcsolódhat a legteljesebb jóakarattal és kölcsönös szeretettel is. Viszont ennek az etnikai különbségtudatnak bármiféle megnyilvánulását különösen irritálónak tekinti az asszimiláns zsidó álláspont, amelyik a maga beolvadási vagy azonosulási törekvésének vagy megkülönböztetés elleni tiltakozásának a tagadását veszi ki minden ilyen etnikai különbséget hangsúlyozó vagy egyáltalán megemlítő álláspontból.
A könyv szerzője helyében én ezeket a különbségtételeket megtenném, és ennek jegyében elemezném a magyar népi mozgalom ellen különböző időkben felrótt ilyenféle vádakat, és egyben személyenként elhelyezném ezen a skálán a népi mozgalom jelentősebb szereplőit és vezetőit. A spektrum első színe, a zsidósággal szemben való ellenséges érzület a népi mozgalom jelentős személyei közül – a dezertőröket nem számítva – egyetlen valakinél állapítható meg, aki egyébként mind a nép mellett való állásban, mind az egész úri világgal való szembenállásban semmivel sem különbözött a többitől, és az egész mozgalomnak elejétől végéig teljes jogú tagja maradt, és ez: Sinka István. Őnála a kizsákmányolók között mindig fő helyen, esetleg első helyen szerepeltek a zsidók, soha azt a lényeges megkülönböztetést a gazdag zsidók és a szegény zsidók között nem tette meg, ami a kizsákmányolással való szembenállást magasabb objektív érvényességre emeli, ugyanakkor soha egy pillanatig nem fogadta el a hitlerizmus akár német, akár magyar változatainak bármelyikét sem a nép ügyének. Hasonlított az ő magatartásához, de sokkal kevesebb indulati elemmel, Veres Péteré, aki a kizsákmányolók példaszerű felsorolásánál az Esterházyak mellett mindig fölemlítette a Weiss Manfrédeket, de mindig ebben a sorrendben. Veres Péternek ezenfelül nagyon felrótták és véleményem szerint egészében joggal azt, hogy 1938-ban az Egyedül Vagyunk {3-305.} című, akkor imrédysta folyóirat részére egy körkérdésre válaszolt, mely arról szólt, hogy ki mikor élte meg a zsidóság által való megkísértetést. Erre a nyilván fajelméleti ihletésű kérdésre való válaszolás joggal felróható, de mentségére a következő két dolgot lehet felhozni: az egyik az, hogy Veres Péter erre egyszerűen a zsidó nagytőkével való első találkozását írta meg, vagy vélte megírni15, a második az, hogy ez az Egyedül Vagyunk még nem az Oláh György16-féle Egyedül Vagyunk volt, amelyik a magyar nyilas és hitlerista mozgalmak egyik legsötétebb emlékű zsidóellenes uszító folyóiratává lett, hanem az azt megelőző, aránylag magasabb nívójú havi folyóirat, amelyik a még szélsőjobboldalivá nem vált, elsősorban reformernek ismert Imrédyhez állt közel. Ez nem változtat a kérdésfelvetés hitleri inspirációján, de mindenesetre ki kell zárni az Oláh György-féle szélsőségesen uszító lappal való azonosítást. Felrótták továbbá Veres Péternek, valamint a soha semmiféle zsidóellenes érzületet nem nyilvánított Illyés Gyulának és Erdei Ferencnek azt, hogy 1938-ban nem írtak alá a zsidótörvények elítélésére vonatkozó olyan nyilatkozatot, amelyet, Bartók Bélával az élen, jelentős magyar szellemi és közéleti személyiségek aláírtak.17 Hozzá kell tennem, hogy ezt aláírta Féja Géza, Darvas József és Szabó Zoltán is. Amazok ezt akkor kifejezetten azért nem írták alá, mert kifogásolták azt, hogy a nyilatkozat a jogfosztások tekintetében csupán a zsidókat ért jogfosztásokat említi meg és a széles magyar tömegeket ért és érő jogfosztásokat nem. Hozzá kell tennem, hogy ezzel én akkor egyetértettem, ma kevésbé értek egyet. Ugyanakkor meg kell jegyeznem, hogy rendkívül irritáló és rossz benyomást keltő volt, és azt hiszem, hosszú lejáratra oktalan is volt az 1930-as évek végén az önmagát védő zsidóságnak az a hivatalos magatartása, hogy mindenféle kollektív megnyilvánulásnál a lehető legnagyobb mértékben igyekezett magamagát minden másféle társadalmi elégedetlenségtől távol tartani, azokkal magát nem azonosítani és a Horthy-rendszer e tekintetben való előítéletére a legnagyobb mértékben tekintettel lenni.
Végül az etnikai különbségtudat lényegileg megvolt a magyar {3-306.} népi mozgalom minden paraszti származású tagjánál, tehát meg volt Veres Péteren és Sinka Istvánon kívül Erdei Ferencben, Darvas Józsefben, sőt rendkívül kedves és barátságos formában Tamási Áronban is. Én magam is emlékszem, hogy bármikor képesek voltak olyan szóhasználatokra, hogy különböző ilyen kérdésekben minden ellenségesség nélkül magyarokat külön és zsidókat külön emlegessenek, ami egy érzékeny asszimiláns álláspont oldaláról hallgatva máris a zsidóknak a magyar nemzetből való kizárásának az asszociációját keltette fel. Hozzá kell tennem, hogy ez csupán az asszimiláns zsidó álláspontnak volt a sérelme, a cionista álláspont ellenkezőleg teljesen egyetértett ezzel a szóhasználattal.
Végül van a zsidósághoz való viszonyulásnak egy, a fentiekben említeni elmulasztott, egyébként jellegzetesen magyar jellegű és magyarországi eredetű variációja, és ezt úgy nevezhetném, hogy a Szabó Dezső-i álláspont. E szerint a nagyméretű és nagy tömegű zsidó és német asszimiláció a magyar nemzet számára egy túlzott, nehezen megemészthető és egészségtelen jelenségeket okozó folyamat volt, és ezt többé-kevésbé ellenséges és kritikus formában kollektíve felrótta mind Szabó Dezső, aki ezt rendkívül szélsőséges indulati hangszereléssel tette, mind pedig az ő nyomán a népi mozgalom értelmiségi részében sokan. Ennek legkiemelkedőbb és legnívósabb képviselője éppen Németh László volt, s idesorolható Féja Géza és Kodolányi János is. Hozzá kell tennem, hogy Szabó Dezsőnek ezekben a kirohanásaiban az asszimilált németek, a svábok elleni kirohanások voltak mindig az élesebbek, a maróbbak és a szellemesebbek, úgyhogy a magyar zsidó szellemi élet majdnemhogy egy bizonyos derült elnézéssel fogadta Szabó Dezsőnek e tekintetben amúgy is a hivatalos Magyarország részéről visszhangtalanul maradt állásfoglalásait. Németh László ilyen irányú állásfoglalása lényegileg az 1939-ben megjelent Kisebbségben című művében van összefoglalva, és meg kell vallanom, hogy én azzal akkor teljes mértékben egyetértettem. Azóta évek alatt kialakult az az álláspontom, hogy minden, a zsidóságra mint kollektívumra irányuló kritika és a zsidóság kollektív megváltozására, megjavulására {3-307.} irányuló fölszólítás eleve hibás, téves és helytelenítendő valami, mert minden, ami egyáltalán kollektív zsidó magatartásnak minősíthető, valamilyen formában a zsidóság történeti sorsának és a környezet iránta való magatartásának a függvénye. Ezenfelül teljes mértékben hiba volt 1939-ben, vagyis a hitleri árnyék legteljesebb kiterjedésének idején minden olyan gondolatmenet, amelyik Magyarországon a német és zsidó asszimilációt analóg jellegű és analóg módon felróható jelenségként kezelte, még akkor is, ha egy ilyen állásfoglaláshoz az adott esetben még némi bátorság is volt szükséges.
Ha most összefoglalóan tesszük fel azt a kérdést, hogy mindezek a vádak egyáltalán miért merültek fel a népi mozgalommal szemben, és miért kerülhetett sor olyan magatartásokra, amikhez ilyen vádak kapcsolódhattak, akkor arra kell rámutatnunk, hogy mindezek szorosan összefüggenek a hitlerizmus behatásának a magyarországi közéletre gyakorolt torzító befolyásával. Nem azért, mintha a magyar népi mozgalom maga érezte vagy mutatta volna ezeket a torzító behatásokat, hanem azért, mert a hitlerizmus hatása az egész magyar közéletet rákényszerítette egy olyan torz felfogásra, amely minden politika középpontjába a zsidókérdést helyezte, és ehhez a szembeállításhoz az egész népi mozgalom, hogy úgy mondjam, ferde síkban viszonyult. Tehát mindenképpen arra kényszerült, hogy ennek a szembeállításnak az érvénytelenségét hangoztassa, és ezt elsősorban a hitlerizmussal szemben tette meg, de bizonyos helyzetekben a védekező zsidósággal szemben is. A népi mozgalom helyzetének centrális jelensége azonban mégiscsak az volt, hogy az egész idő alatt állandóan viselte a szélsőjobboldalnak azt a vádját, hogy a nagybirtokkérdés – igen helyes – központba helyezésével a zsidókérdésről akarja elterelni a figyelmet. Ugyanakkor, mikor a magyar népi mozgalom fennállásának egész ideje alatt, igen helyesen, azon az állásponton volt, hogy a szélsőjobboldali mozgalmak a zsidókérdés középpontba helyezésével az igazán égető és kulcsjelentőségű nagybirtokkérdésről akarják elterelni a figyelmet. Ez a szembeállás határozza meg a magyar népi mozgalom igazi és hiteles helyét.
{3-308.} Természetesen a mű szerzője maga határozza meg, hogy ebben a speciális kérdésben a fentiekben kifejtett, sokszor igen variált gondolatmenetet mennyiben teszi magáévá, és mennyiben tudja felhasználni. Mindenesetre azonban az a véleményem, hogy egy esetleges második kiadásban erről a kérdésről valamivel többet kellene mondani, mint amennyit a könyv jelen formájában mond.
3. A harmadik kérdés, amire általánosságban szeretnék néhány megjegyzést tenni, az a nemzeti sajátosságok kérdése. Nem tudom pontosan azt, hogy az egész népi mozgalommal kapcsolatban vagy csak velem kapcsolatban, de többször szerepel az a kifejezés a könyvben, hogy a népi mozgalom lényege a nemzeti sajátosságoknak megfelelő politikai és társadalmi fejlődés elősegítése. Nem tudok róla, hogy a népi mozgalom frazeológiájában ez a fordulat egyáltalán előfordult-e, azt bizonyosan tudom, hogy én a legtudatosabban kerültem ezt a fordulatot. Ez a fordulat ebben a formában mind a konzervatív, mind a radikális nacionalista mozgalmak frazeológiájába tartozik. Hangoztatta ezt a Horthy-rendszer is, mikor kifejezetten elítélték pl. a munkásmozgalom nemzeti sajátosságoknak meg nem felelő jellegét – hozzá kell tennem, hogy a kapitalizmus nemzetközi jellegét inkább csak a szélsőbb óreakciós szárnya hányta föl. Hangoztatták ezt az összes nacionalista radikális mozgalmak, még azok is, amelyek végeredményben teljességgel a hitlerizmus járszalagján voltak, nagyon emlegették azt, hogy ők mindent sajátos magyar módon óhajtanak csinálni. Ezt Szálasi egy egészen különleges frazeológiával igyekezett megvalósítani, aminek éppen a magyar voltát lehet kétségbe vonni. A népi mozgalom nagyon nagyra értékelte a nép szellemi teljesítményeit, külön kiemelte azt, hogy a nép ezt milyen rettenetes nehéz körülmények között valósította meg, de nem tudok arról, hogy bárhol a nemzeti sajátosságot valamilyen formában cselekvési norma rangjára emelte volna. Hozzá kell tennem, hogy Erdei Ferencnek e tekintetben elég szkeptikus különvéleménye volt a népművészet fenntartására irányuló törekvésekkel szemben is, azt hangoztatván, hogy a {3-309.} népművészet lényegében a nép sajátos, elnyomott állapotában jött létre, ebben rejlik az értéke, de a fenntartására irányuló törekvés egyben magával vonná, még ha nem is ez az intenciója, a nép elnyomott állapotának a fenntartását is. Ha ez az elnyomott állapot megszűnik, akkor az eddig ismeretes sajátos népművészet a maga klasszikus formáiban szintén szükségszerűen megszűnik. Én ebben a kérdéskomplexumban több cikket is írtam: ezeket mellékelten megküldöm, közöttük az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című cikkemben18 azt fejtettem ki nagyon élesen, hogy minden nemzetnek történelmi reformpillanatokban, forradalmi pillanatokban az a legfőbb feladata, hogy az előtte lévő tényleges problémákon, a maga reális problémáin úrrá legyen. Minél jobban megteszi ezt, annál inkább sajátos, jellegzetes lesz az, amit létrehoz, de ugyanakkor egyben alkalmas arra is, hogy más nemzetek számára például szolgáljon. Az angol, a francia jellegzetességek tekintélyes részben azokban a nagy megoldásokban állanak, amelyeket ezek a nemzetek a maguk történelmi pillanataiban az egész európai közösség függő problémái számára alkottak meg, anélkül hogy bármikor szem előtt tartották volna, hogy az, amit ők csinálnak, nemzetileg jellegzetes legyen. Jellegzetes lett azáltal, hogy a valóságos problémákat optimálisan oldották meg, és amit csináltak, az kisugárzó példa lett. További cikkekben csatlakoztam Erdei Ferencnek a nép szellemi, művészeti és irodalmi alkotásainak fenntartásával szemben kialakított szkeptikus álláspontjához,19 ezt lényegében ma is vallom, legfeljebb ma annyival szelídebben fogalmaznám, amennyivel öregebb és megértőbb lettem közben. Ezek a cikkek a népi mozgalmon belül is kisebb-nagyobb ellentmondást váltottak ki: Veres Péter kevésbé20, Muhoray Elemér21 élesebben reagált rájuk. Végül egy cikkben, melyet a Keresztury Dezső által szerkeszteni óhajtott, de meg nem jelent Magyarságtudomány számára írtam22, összefoglaltam és kifejtettem mind a politikai mozgalmak nemzeti jellegzetességi követelményeire vonatkozó, mind pedig a népművészet nemzeti jellegére vonatkozó véleményemet.
{3-310.} 4. A negyedik általános érvényűnek szánt megjegyzésem az, hogy a könyv végig nagyon erősen hangsúlyozza, helyesen, de némileg túlzásba vive azt, hogy a Horthy-rendszer nem volt azonos a fasizmussal. Ha a politikai disztinkcióra fektetünk súlyt, akkor ezt a különbségtételt meg kell tenni; a pontos definíció talán az volna, hogy a Horthy-rendszer indulásakor és befejezésekor félfasiszta rendszer volt, a közbülső konszolidációs időben pedig konzervatív rendőrállam. Ez a megkülönböztetés valóban fontos, és voltak ennek a konzervatív rendőrállamnak olyan pillanatai, Teleki és Kállay alatt, amikor úgy látszott, hogy neki tud indulni egy Németországtól elegendően eltávolodó külpolitikának. Ez a kísérlet azonban végül elhatározottság hiánya miatt nem sikerült. A könyv, talán védekezni akarván az ellen a vád ellen, hogy Magyarország végig és jellegzetesen fasiszta ország volt, az ellenkező végletbe téved, és a Horthy-rendszert időnként az alkotmányos, törvényes, sőt demokrata jelzőkkel is illeti, ami túlzás. Főleg túlzás ebben a könyvben, amelyik a népi mozgalomról szól, melynek egész fennállása alatt a legkisebb jó szava és jó véleménye a Horthy-rendszerről nem volt – és joggal. Megjegyzem még, hogy a könyv sokszor minden kiegyenlítő állásfoglalás nélkül közöl teljességgel a Horthy-korszak irányvonalát követő állásfoglalásokat, másrészt a 18-as forradalom szelleméhez kapcsolódó októbrista álláspontokat. Természetesen nem feladata a könyvnek az, hogy mindezekre a kérdésekre nézve összefüggő véleményt és kritikai feldolgozást és elemzést adjon, azonban valamennyire egységes álláspontot jó lenne kialakítani. Ha mást nem, azt az álláspontot nagyjából elfogadni, amit a népi írók többsége erről a kérdésről elfogadott. Erre nézve pedig döntő kérdés, hogy a népi írók túlnyomó része éppen a két forradalom idejében volt fiatal, mind a kettőre hevesen és nagyjából pozitívan reagált, bármi is volt később a véleménye a Tanácsköztársaságról vagy a kommunista ideológiáról általában. Különösen rendkívül pozitívan reagáltak az összes népi írók az ország területének részbeni visszaszerzésére irányuló tanácsköztársasági katonai erőfeszítésre. Éppen ezért voltak {3-311.} majdnem teljesen immunisak a Horthy-korszak irredenta frazeológiájával szemben, ugyanakkor, mikor a többi baloldali pártoknál sokkal intenzívebben és érzelmileg hevesebben átérezték és átérzik a határokon túlra került magyarságnak a sorsát. A fentieknek megfelelően, ha bárhol egyáltalán felvetődött előttük a Szekfű-féle és Jászi-féle álláspontok23 közötti választás, akkor magától értetődően a Jászi-féle álláspontok elfogadására hajlottak, és ez még áll arra a Szabó Zoltánra is, akit a könyv úgy aposztrofál Kovács Imrével együtt, mint aki Szekfű tisztelői közé tartozott. Ha a második világháború után valamiféle amerikai hegemónia keretében Magyarországon fölvetődött volna – és bizonyosan fölvetődött volna – a Szekfű által remélt Habsburg-restauráció kérdése, akkor az összes népi író, beleértve Kovács Imrét és Szabó Zoltánt – egyértelműen a szembenállók között sorakoztak volna föl, és effajta egységüknek valamiképpen a könyvben is jobban kifejezést kellene adni.
5. Ötödik általános megjegyzésem az, hogy a könyv, noha fejezeteinek és alfejezeteinek rendje nagyon világos és logikus, egyes konkrét témákat, adatokat és személyi vonatkozásokat a logikai rendtől függetlenül, éppen ahol adódik, asszociációs kapcsolat alapján mond el, és sokszor jegyzetben olyanokat, amik a szövegbe valók volnának. Bár a könyv beosztási rendszere, az időrendnek és logikai rendnek egy bizonyos kombinálása, egészében jól sikerült, egyes pontokon azonban a logikai rend miatt az időrendben bizonyos zavarok mutatkoznak. Ezeket utalásokkal kellene egy kicsit tisztázni, pl. ahol Erdélyi József dezertálásának elmondása után ötven, sőt több oldallal Erdélyi József debreceni, népi íróként való szereplése fordul elő, ott utalni arra, hogy ez még a dezertálás előtt történt.
Ezek után térnék rá az egyes oldalakhoz kapcsolódó, részletekbe menő megjegyzésekre, melyek nem szükségképpen a népi mozgalomra vonatkoznak kizárólag, hanem sok tekintetben a könyv legkülönbözőbb állásfoglalásaira.
{3-312.} A 11. oldal harmadik jegyzetében a határon túlra került magyarok számáról szóló két adat ellentmondó, és azt hiszem, egészen egyik sem pontos. Az én tudomásom szerint hárommillió-háromszázezer ezeknek a magyaroknak a száma.
A 11., 12., 13. oldalakon az időrend kissé zavaró, a proletárdiktatúra bukásával kapcsolatban föltétlenül fel kellene említeni az antant és a románok szerepét ebben a bukásban, és azt a furcsa kontrasztot, hogy noha egyedül a Tanácsköztársaság tett kísérletet a Magyarországot sújtó területi rendelkezések korrigálására, és Horthyék csak úgy juthattak uralomra, hogy ezeket a rendelkezéseket elfogadták, mégis ők sajátították ki a területi revizionizmus és irredentizmus programját. Így alakult ki egy olyan torz történetszemlélet, élén Szekfű Gyulával, amely az Osztrák-Magyar Monarchia vezető magyar politikusait előrelátó bölcs államférfiaknak, a két forradalmat pedig az ország megcsonkításáért felelőseknek vallotta.
A 14. oldal harmadik bekezdésének alján a magyar-olasz szövetségre vonatkozó megjegyzés érzésem szerint túl barátságosan ítéli meg ezt a szövetséget, mely nem annyira a magyar nép és az olasz nép szövetsége és szimpátiája volt, hanem sokkal inkább a Horthy-rendszer és az olasz fasizmus szövetsége. Nem állítanám azt sem, hogy ez a szövetség alkalmas ellensúlyul szolgált a nyomasztóvá váló német-magyar kapcsolatunkkal szemben, ellenkezőleg, éppen ezt a rá szánt szerepet nem tudta egyáltalán betölteni, úgyhogy teljes kudarccal végződött ez az elképzelés. Az, hogy a terület-visszacsatolások alkalmával Mussolini a magyarok javára érvényesítette befolyását az inkább a szlovákokat és románokat mint megbízhatóbb szövetségeseket pártoló Hitlerrel szemben, egy olyan eredménye volt ennek a szövetségnek, amelyet a világháború végkifejlete teljességgel visszacsinált és tárgytalanná tett.
A 25. oldalon a csillag utáni első mondatban föltétlenül odatenném, hogy Magyarország csak 1944 márciusáig nem volt fasiszta vagy nemzetiszocialista állam. Továbbá azt a tényt, hogy a régi alkotmányszerű intézmények egész idáig működtek, egy {3-313.} kicsit még jelzővel látnám el annyiban, hogy működtek a régi, nem túl demokratikus alkotmányos intézmények.
Az 1944. március 19-i német megszállást és a következményét tárgyaló 25. és 26. oldal valamely pontján meg kellene említeni Bajcsy-Zsilinszky Endre teljességgel izolált, de mégis demonstratív és hősies szembeszállását a megszállókkal szemben. Ezt utóbb megemlíti a könyv, a 28. oldalon, de csupán a 34. jegyzetben. Ennél talán többet érdemelne.
A 31. oldal második bekezdésének a végén én nem mondanám, hogy a radikálisok – közelebbről a Nemzeti Parasztpárt, mely magát redikálisnak vallotta – a magyar politikai spektrumban a polgári pártok és a Szociáldemokrata Párt között helyezkedtek el. Valójában a szociáldemokratáknál balabbra helyezkedett el a Nemzeti Parasztpárt mind hangvételének, mind eszmei alkatának radikalizmusa terén, amiben nagy része volt annak, hogy a Szociáldemokrata Párt alapján rendkívül konzervatív jellegű párt volt, még hogyha a kommunista párt a közös marxista hagyatékra hivatkozva időnként magával is tudta vonni bizonyos akciókba.
A 32. oldal második bekezdésében hozzátenném, hogy a földreform végrehajtása során elkövetett törvényszegések zömmel abból a tényből fakadtak, hogy a kisgazdapárt által keresztülvitt, aránylag magas, kétszáz holdas határ, amit a parasztbirtokokra, magyarul a nagygazda birtokokra megállapítottak24, a magyar szegényparasztság, földigénylő parasztság túlnyomó részének a véleménye szerint túlságosan magas volt.
A 33. oldal negyedik bekezdésében érdemes volna megjegyezni, hogy a német kitelepítés lebonyolítása magyar részről lényegesen gondosabban és előkészítettebb módon történt, mint Csehszlovákiában és Lengyelországban.
A 34. oldal kilencedik sorában kezdődő mondat annyiban pontatlan, hogy Nagy Ferenc nem előbb mondott le, és aztán nem tért vissza, hanem nem tért vissza azért, mert fenyegetőnek érezte a maga számára a helyzetet, és azután mondott le.25
Ugyancsak a 34. oldal legalján le kellene szögezni, illetőleg {3-314.} előbbre kellene hozni a gazdasági újjáépítés első lépéseit. A bányák, bankok és a nehézipar államosítása 1946-ban26, bár kommunista kezdeményezésre, de az egész koalíció megegyezése alapján történt, továbbá a valuta stabilizálása és az infláció megállítása szintén a koalíció pozitív cselekedetei között sorolható fel. Ugyanide tartozik az első hároméves terv is. Sajátosan kommunista terveknek a keresztülvitele 1948-ban kezdődött.
Ugyancsak téves a 35. oldalnak az az állítása, hogy 1947 őszén államosították a bankokat. A bankokat az előzőleg említett bányákkal és a nehéziparral egyszerre államosították.27
A 36. oldal első bekezdésének második mondatában nem merném azt mondani, hogy a Horthy-korszakban Magyarországon parlamenti demokrácia volt. Csak annyit mondanék, hogy parlamentarizmus volt ugyan, de autoritárius módszerekkel vezetett parlamentarizmus, mely egyben világossá teszi, hogy nem volt demokrácia, hogy miért nem, az az alábbiakból világosan kiderül. Ugyanennek az oldalnak a második bekezdésének közepén hozzátenném még, hogy a felsőházban az államfő által kinevezett személyek is helyet foglaltak. Ugyanennek a bekezdésnek a végén kevésnek találom azt a megjegyzést, hogy a felsőház néha egyenesen reakcionárius volt, mert nyugodtan lehet azt mondani, hogy egyszerűen reakcionárius volt. A harmadik bekezdésnek azon a pontján, ahol közepe táján megállapítja a könyv, hogy a negyed évszázad alatt a választási módszerek eredményeképpen a hatalom ugyanannak a pártnak a kezében maradt; ezt pontosabban úgy fejezném ki, hogy ezek a választási módszerek fokozatosan átjátszották a hatalom súlypontját a parlamentről az államfő kezébe, mert akit az államfő kedve szerint kinevezett miniszterelnöknek, annak megvolt a lehetősége arra, hogy ezekkel a választási módszerekkel a parlamenti többséget megszerezze, és olyan pártot szervezzen ebből a célból, amilyet akar. A harmincas években már majdnem mindig ez történt, s innen van a kormánypárt elnevezésének a gyakori változása is.
A 37. oldal első bekezdésének végén hozzátenném, hogy az 1939-es választások ugyan titkosan folytak országszerte, azonban {3-315.} vidéken, ahol nyílt szavazáshoz szoktak, az volt a közvélemény, hogy továbbra is módjában van a kormánynak megtudnia, hogy ki hová szavazott. Ez elég lényeges tényező volt a választások eredménye tekintetében.
A 37. oldalon alulról a tizedik sorban van utalás a magyar kormánykörök területi revízióra irányuló politikájára. Itt hozzá lehetne tenni azt, hogy a hivatalos követelés a területek etnikai alapon való korrekciója volt, azonban az egész Horthy-Magyarország kormányzata egész idő alatt soha nem adta fel a teljes történeti Magyarország helyreállításának a vágyképét, és ez a vágykép súlyosan hozzájárult ahhoz a politikához, amely Magyarországot végül is a hitlerizmus járszalagjára fűzte.
A 38. oldal legfelső sorában a szelíd kényszer kifejezést túl szelídnek találom a Horthy-korszak politikai módszereinek jellemzésére. Szelíd kényszer helyett inkább azt mondanám, hogy ha lehetett, indirekt nyomást alkalmazott, de hozzátenném, hogy ha a rendszer bármely ponton komolyan veszélyeztetve érezte magát, elsősorban a munkásmozgalommal és a szegényparaszti mozgolódásokkal szemben, akkor azonnal a nyílt rendőri és csendőri fellépéshez folyamodott.
A 38. oldal második bekezdésének hetedik sorában Keresztes-Fischer Ferenc jellemzéséhez hozzátenném, hogy jobb és bal felé egyaránt kemény volt, de a kommunistákkal szemben a legkeményebb.
A 39. oldal harmadik bekezdésének az első felében foglaltakra nézve tulajdonképpen saját, bár nem egyedülálló különvéleményemet jelentem be Szekfű Gyula személyiségével, történészi működésével és különösen a Három nemzedék című művével kapcsolatban. Ez a Három nemzedék, úgy, ahogy 1920-ban megjelent, az ellenforradalmi korszak torz és zsákutcába vivő egész politikai közszellemének ideológiai igazolása volt, Kossuth és Deák szerepének ennek megfelelő eltorzításával és a liberalizmus ideáljának groteszk és rengeteg eszmei csúsztatás útján végzett befeketítésével. Ennek a műnek az 1930-as években való újrakiadása28 a mindig mindenhez alkalmazkodni próbáló Szekfű {3-316.} részéről egy olyan kísérlet volt, hogy a harmincas években kezdődő reformhangulatot lehetőleg egy legitimista restauráció szekerébe fogja be. Amit ott az ellenforradalmi rendszer utánzó és neobarokk jellegéről ír, azt előtte megírták már Szabó Dezső és Németh László, nagyobb átütő erővel és kevesebb óvatoskodással.
A 40. oldal legelső bekezdésében az első mondatban nem mondanám azt, hogy a középnemesség osztályöntudata volt pozitív hatású a múlt század első felében. Nem az osztályöntudat volt pozitív hatású, hanem az, hogy ennek a középnemességnek volt egy ragyogó értelmiségi rétege, amelyik ezen az osztályöntudaton túltette magát. Ezt a ragyogó értelmiséget a szabadságharc bukása megtizedelte, és bár a kiegyezésben és utána még jelentős szerepe volt, a század második felében nem ezeknek az örökösei vették át a magyar közélet vezető szerepét, hanem – az arisztokrácia mellett – az a birtokát vesztett középnemesség, mely ekkor festette át magát értelmiséggé, és amelyik a Petőfi-féle nem írok, nem olvasok örököse volt. Mindezek a felismerések a 20. század véleményem szerint legjelesebb magyar történészétől, Hajnal Istvántól származnak, akinek nemzetközi jelentőségű gondolatmenetei vannak az értelmiség és a szakszerűség társadalom- és kultúraformáló jelentőségéről, és aki rámutat arra, hogy a 17. századtól kezdve kialakul Magyarországon egy köznemesi értelmiség, és ennek a köznemesi értelmiségnek a jelentős teljesítményeit szokták egyszerűen a köznemesség javára írni.
A 41. oldal második bekezdésének elején szereplő David Mitrant29 én amerikainak tudtam. Hiteles az, hogy ő román?
Ami a 43. oldal második bekezdésének tartalmát illeti, arra nézve ugyanazt mondom, amit már előbb mondtam Szekfű Gyuláról: ahogy ő kritizálta a fennálló rendet, azt egyáltalán nem lehet élesnek nevezni, és messze nem érte el akár Németh László, akár a népiek, akár a távolabbi baloldal kritikájának élességét. Amit pedig Szekfű Gyula a második világháború után a két háború közötti időről írt,30 az szánalmas teljesítmény. Szokott alkalmazkodóképességével hanyatt-homlok igazodott a láthatáron {3-317.} kirajzolódó új politikai hatalom irányában, és eszébe sem jutott, hogy egy pillanatig is valamire is értékelje a harmadik alternatívát, a radikálisan demokratikus parlamenti demokráciát, amelynek jegyében Magyarországon 1945 és 48 között olyan eleven és élénk politikai és szellemi tevékenység volt. Annál kevésbé értékelhette ezt, mert hiszen ez éppen az októbrizmusnak az árnyékát idézte fel számára, amelyet ő sokkal élesebben és sokkal szenvedélyesebben utasított el, mint a kommunizmust.
A 43. oldal legalján azt az állítást, hogy abban az időben a magyar társadalombiztosítás mintaszerű volt, kereken tagadnám. A magyar társadalombiztosításnak először is az összegei európai viszonylatban elég alacsonyak voltak; osztályok szerint tagolt társadalombiztosítás volt, magas szintű úri ellátással a köztisztviselők, közepes ellátással a magántisztviselők és gyenge, tömegeknek való ellátással a munkásság számára, és semmiféle társadalombiztosítással sem a mezőgazdasági munkásság számára. Csupán annyit lehet megállapítani, hogy Magyarországon, mint általában Közép-Európa politikailag elmaradt rendőrállamaiban, elsősorban már a hohenzollerni Németországban is, a társadalombiztosítás korábban kezdődött, mint a nagykapitalizmus fellegvárait jelentő országokban.
A 44. oldal második bekezdésének legalján azt az állítást megkérdőjelezném, hogy a Horthy-rendszer nem volt diktatúra. Azt mondanám inkább, hogy a Horthy-rendszer oligarchikus jellegű palástolt diktatúra volt. Úgy helytállana a mondat, ha azt mondanánk, hogy a Horthy-rendszer nem volt fasiszta diktatúra.
A 49. oldal legelején az az állítás, hogy a csehszlovák földreform csaknem kizárólag a cseheket és szlovákokat részesítette előnyben, megkérdőjelezendő. Én csak annyit tudok, hogy a visszacsatolás idején a magyar hatóságok a csehszlovák földreform által földhöz juttatott magyar parasztoktól fokozatosan visszavették a földet, először bérletekké alakították, azután a bérleteket a földbirtokosok szabadon fölmondták. A Horthy-rendszer történetének ez az egyik legsötétebb pontja. A csehszlovák uralom sötét korszaka viszont a második világháború után kezdődik.
{3-318.} Az 50. oldal legalján és az ugyanazon az oldalon levő 44. jegyzetben az a megjegyzés, hogy a magyar nagybirtok tekintélyes része zsidó bérlők kezében volt, majd az a hozzátétel, hogy el kell ismerni, hogy ezek a zsidó bérlők jól gazdálkodtak, bizonyos olyan gondolatot látszik elárulni, és ezt érzékeny fülűek azonnal észreveszik, hogy baj volt ugyan, hogy zsidó bérlők kezében volt a nagybirtok, de el kell ismerni, hogy ezek jól gazdálkodtak. Én a népi mozgalom paraszti tagjaitól ismerem ennek az egész kérdésnek a nép oldaláról való aspektusát, amelyik úgy szól, hogy egészében mindegy, ki gazdálkodik, maga a nagybirtokos vagy a zsidó bérlő. A zsidó, vagyis kapitalista bérlő egyrészt valamivel emberségesebben bánik az alkalmazottaival, másrészt alaposabban és körültekintőbben ki is zsákmányolja őket. A baj nem az volt, hogy a nagybirtokos zsidó bérlőnek adta bérbe a nagybirtokát, hanem az, hogy nagybérlőnek adta bérbe. A kisbérlettel valamit segített volna a parasztokon.
Az 52. oldalon a következő oldalra is átnyúló harmadik bekezdés gondolatmenete kissé zavaró. Az történettudományi szempontból áll, hogy a magyar feudalizmus a középkorban nem volt teljesen azonos a nyugat-európai feudalizmussal, voltak különbségek, amiket lehetett vagy egyik fél, vagy másik fél részére pozitíve vagy negatíve értékelni, de ennek túl sok jelentősége nincs a 19. és 20. században, amikor a feudalizmus kortárs időpontra alkalmazva egyértelműen pejoratív kifejezést jelentett, amely lényegében a nagybirtokos főnemesség vagy nem főnemesség politikai és gazdasági túlhatalmát jelentette; ebben az értelemben Magyarország a 20. század közepéig egyértelműen feudális ország volt. Ebből a szempontból nem túl világos a Vámbérytől31 idézett passzus sem. Lényegileg ezt fejezi ki a gondolatmenetet folytató következő bekezdés az 53. oldalon, amely ugyanezt mondja nagyon helyesen, de az előző bekezdéssel összevetve az egész gondolatmenet valamiképpen nem elég világos.
Az 57. oldal második bekezdésében a parasztság élelmezési viszonyaival kapcsolatban érdemes volna az erről elsőre nagy visszhangot keltett, meghökkentő Szabó Zoltán-mű: A tardi helyzet idézése, amelyről a 114. és 121. oldalon is van szó.
{3-319.} A 63. oldal első bekezdéséből úgy tűnik ki, mintha Erdei Ferenc valóban teljesen absztrakt utópisztikus tervet vázolna fel arról a parasztságról, amelyik városban lakik, és falura vagy vidékre jár ki dolgozni. Erdei Ferenc egyáltalán nem ilyen utópiát állított fel, hanem felvázolta a magyar alföldi tanyás városoknak a társadalmi és gazdasági berendezkedését, aminek nem mindenütt érvényesülő, de mindenütt érvényesülni próbáló tendenciája az volt, hogy az emberek gyermekkorukban, öregkorukban és ünnepnapokon bent élnek a városi házukban, ezzel szemben felnőtt, munkabíró korukban a dolgozó hétköznapokon kint élnek a tanyai lakóhelyen. Ez egy kettős lakóhelyrendszer, aminek Magyarországon a régi nomád korszakra visszanyúló nagy hagyományai vannak, és Erdei eredeti gondolata az volt, hogy ebben a rendszerben fölismerte egy agrár urbanizmus lehetséges csíráját. Ez nem absztrakt utópia volt, úgyhogy ezt a szót, úgy is, mint ennek az egész elgondolásnak az egyik legszenvedélyesebb híve és munkatársa, vissza kell utasítanom. Minden harag nélkül persze.
A 64. oldal második bekezdésében foglalt, arra az állításra nézve, hogy a magyar társadalombiztosítás haladó volt, utalok a 43. oldalon ugyanerről már mondottakra.
A 66. oldal legelején Darányi Ignác32 említésével kapcsolatban le kell szögeznem, hogy ezt a nevet parasztpárti nem említheti anélkül, hogy meg ne mondja, hogy ez volt az a miniszter, aki keresztülvitte azt a híres 1907. évi cselédtörvényt, az ún. „derestörvényt”, mely szerint a földbirtokos testileg is fenyítheti alkalmazottait. Itt tehát legfeljebb úgy említeném, hogy ez a miniszter, aki különösebben haladónak vagy népbarátnak nem mondható; még a saját mérsékelt telepítési javaslatait sem tudta a nagybirtok ellenállásával szemben keresztülvinni.
A 66. oldal legalján a második jegyzet utal a románoknak a magyar nagybirtok terhére való erdélyi, már az első világháború előtt folyó térfoglalására. Megjegyezném, hogy ezzel kapcsolatosan a magyar nemzeti érzésű úri vezető réteg egyik legostobább tévképzete az, hogy a magyar etnikumnak a románok javára való {3-320.} térvesztése, amelyik döntően valamikor a 12. század és a 17. század között zajlott le, valamiképpen jelentős hányadban ennek a nagybirtok-parcellázásnak a románok részéről való kihasználásából ered. Valójában a magyar nagybirtok ott került román kézre, ahol az az egész vidék már rég román lett. Többek között a magyar nagybirtok telepítéspolitikájának a jóvoltából is. Ahol volt magyar paraszti lakosság, ott természetesen a románok nem terjeszkedtek. Magyar szempontból siránkozni legfeljebb azon lehet, hogy a magyarok a maguk részéről nem tudták ezeket a parcellázásokat a maguk vidékén olyan szervezetten kihasználni a saját államhatalmuk idején, mint a románok. Csak a magyar vezető osztályok szűklátókörűsége képzelhette komolyan azt, hogy a 20. században, a tömegek és tömegmozgalmak korában magyar nagybirtokosoknak nemzetiségi vidékeken való megmaradása a magyar állam és a magyar nemzet fönnmaradása számára komoly és tartós jelentőséggel bírhatott volna, és birtokaik román parasztok kezére való jutása a rég elromlott erőviszonyokon lényegesen rontott volna.
A 74. oldal legelső bekezdésében foglaltakhoz képest érdekes adalék, ami egyben megerősíti a könyvnek azt a feltevését, hogy a halálos golyót Zsilinszky Gábor33 adta le, az a tény, hogy Bajcsy-Zsilinszky Endre soha a halálos golyóról senkinek semmit sem szólt, de élete végéig halálos haragban volt a testvérével, s bizonyos fokig kötelességének érezte Áchim34 politikai szerepének folytatását.
A 74. oldal második bekezdésével kapcsolatban érdemes volna megjegyezni, hogy Áchim András halála után a magyar parasztság elismert vezetőjeként, egészen a húszas évek közepéig Nagyatádi Szabó István35 szerepelt, aki Áchim Andrásnál sokkalta színtelenebb egyéniség volt: ugyan az októberi forradalomkor már szerepet vállalt, de 1919-től politikai radikalizmusát teljességgel feladta, és kisgazdapártját engedte megszelídíteni, amely aztán az ő halála után teljes jelentéktelenségbe süllyedt.
A 76. oldal második bekezdésének vége felé érdemes volna megjegyezni, hogy Pikler Gyula36 1906. évi elnökké választása {3-321.} egyben válságot és kettészakadást jelentett a társaság életében, amennyiben a társaság konzervatívabb tagjai ekkor váltak ki.
A 77. oldal első bekezdésének utolsó mondatával kapcsolatban érdemes volna megjegyezni, hogy Braun Róbert37 munkái hatottak a falukutatókra, elsősorban Erdei Ferencre. Lehetne ugyanezt a 77. oldal utolsó mondatával kapcsolatban megemlíteni vagy mind a két passzust, valamint az oldal alján lévő 23. jegyzetet valamiféle egységesebb szövegben egyesíteni.
A 85. oldal második bekezdésének vége felé a Magyar Kultura38 nevű újság pontos helyét érdemes lett volna világosabban meghatározni; igaz, hogy hivatalosan támogatott újság volt ez is, de pontosabban úgy definiálhatnánk, hogy hivatalosan támogatott, de ugyanakkor a hivatalos egyházi állásponttól időnként harciasan elrugaszkodó álláspontokat képviselt. Főleg éles álláspontokat képviselt mind a többi felekezettel, mind a baloldallal szemben; legfőbb munkatársai jezsuiták voltak.
A 91. oldal harmadik bekezdésének negyedik mondatában és a 93. oldal első bekezdésének közepe táján Szabó Dezső ellen emelt fasiszta vádat érdemes volna pontosabban megformulázni, helyére tenni. Világosan megmondani, hogy Szabó Dezsőnek mind a parasztság kérdésében elfoglalt álláspontjai, mind pedig magyar patrióta-álláspontjai mérhetetlen és teljességgel mértéktelen romantikával voltak terhelve, ugyanakkor leszögezni, hogy a fasizmusból nem volt benne sem hatalomkultusz, sem diktátorkultusz, sem erőszakkultusz. Fasisztává való bélyegzésében legfőbb szerepe annak volt, hogy helyenként a maga mértéktelen módján támadta a zsidókat, elsősorban a zsidó nagytőkét, de annak zsidó jellegét soha el nem felejtve és majdnem mindig a magyarországi beolvadt vagy beolvadni akaró és ugyancsak jelentős hatalmi pozíciókat elfoglaló német kisebbséggel együtt. A könyv helyesen mutat rá arra, hogy Szabó Dezső tanítványi köre kilencven százalékban haladó reformer- vagy szocialista forradalmárcsoportokban oszlott szét, de a teljesség kedvéért érdemes megjegyezni, hogy a népi mozgalom egy részében, főleg annak értelmiségi szárnyán tovább élt bizonyos szelídebb és {3-322.} civilizáltabb formák között Szabó Dezső kétfelé hadakozó, mindkét jelentős magyarországi beolvadt kisebbséggel: zsidósággal és svábsággal egyaránt szemben álló beállítása.
A 93. oldal harmadik bekezdésében túlzottnak tartom Bartóknak és Kodálynak a népi mozgalomtól való ilyen fokú distanciálását. Elég annyit megmondani, hogy semmiféle határozott körvonalú politikai és társadalmi mozgalomban nem vettek részt. Ezzel szemben részt vettek a Márciusi Front 1937. november 13-i hangversenyén, és aláírták a népi írók javára szóló kegyelmi kérvényeket. Úgyhogy nyugodtan mondhatjuk, hogy nézeteik oly mértékben közel állottak a népi mozgalom állásfoglalásaihoz úgyszólván minden kérdésben, hogy bizonyosak lehetünk abban, ha bármi arra kényszerítette volna őket, hogy ilyen irányban állást foglaljanak, akkor valamilyen formában ide csatlakoztak volna. Nem véletlen, hogy 1956-ban Farkas Ferenc39 Kodály Zoltánt államfőnek javasolta40.
A 94. oldal második bekezdésének végével kapcsolatban fölvetem a kérdést, hogy nem fordul-e elő Veres Péter műveiben Sztambulinszkivel41 és Vitossal42 együtt Radics43 neve is? Hogy Maniu44 neve nem fordul elő, azt elég valószínűnek tartom. A Maniu-féle parasztpárti irányvonallal tudomásom szerint leginkább Kovács Imre haladt együtt, legalábbis úgy emlékszem, hogy a Nemzeti Parasztpárt elnevezést ő javasolta és vitte keresztül, bizonyos fokig a radikálisabb népieknek, Erdei Ferencnek és talán Veres Péternek némi kételkedése ellenére. Zárójelben megjegyzem, hogy később, mikor 1945 után ezek a pártok hatalomra jutottak, teljességgel világossá vált, hogy a Román Nemzeti Parasztpártnak45 Magyarországon nem a Nemzeti Parasztpárt, hanem a kisgazdapárt felel meg.
A 96. oldalon a második bekezdés közepén helytálló az az állítás, hogy a magyar népiek nem igyekeztek a parasztság körében valódi izgatást kifejteni (nem nevezem annak azt, amit a hatóságok annak nyilvánítottak), és illegális konspiratív és terrorista tevékenységtől tartózkodtak. De azt, hogy a forradalom gondolatával „nem játszottak”, s ezt a gondolatot teljesen elutasították {3-323.} volna, egyikükről sem merném állítani. A népi mozgalom elképzeléseiben és frazeológiájában Dózsa mindig nemzeti hősként szerepelt, és két jelentős író: Sárközi György46 és Illyés Gyula írt drámát Dózsáról,47 Féja Géza pedig tanulmányt 1939-ben.48
A 103. oldal egész folyamán az urbánusok és a népiek ellentétével kapcsolatban valami módon fel kellene használni vagy jó lenne felhasználni azt, amit a bevezető részben az antiszemitizmusnak a népiek ellen emelt vádjáról mondottam. Az urbánusok által vallott szigorú humanizmus helyesen ítélte el a zsidó nagytőke zsidó jellegének kihangsúlyozását, valamint a zsidósággal mint egésszel szemben alkalmazott kritikai magatartást, amit a népiek egy bizonyos része magáévá tett. József Attilát, a Ki a faluba c. röpirat szerzőjét ez a szigorú humanizmus vitte az urbánusok táborába, nem valami proletárt, polgárt összefogó városi szolidaritás. Urbánusok tábora alatt értve ezúttal azt, hogy Ignotus Pállal együtt szerkesztette a Szép Szó49 című folyóiratot. A többi urbánus mind polgári, részben nagypolgári környezetből származott. Hozzá kell tennünk, hogy a népiek parasztkultusza már önmagában irritáló és gyanús volt az urbánusok számára, akik túlnyomó részben német vagy zsidó eredetű családokból származtak, és minden parasztkultusz mögött, sokszor teljesen alaptalanul, a nemzetből való kirekesztetésüket gyanították. Tulajdonképpen ez volt a tartalma és a lényege, ennél több nemigen lehetett a nacionalizmus vádjának, ami annál inkább irreális a népi mozgalom tagjaival szemben, mert a két háború közötti magyar nacionalizmus centrális jelenségétől, az irredenta agitációtól teljesen és tudatosan távol tartották magukat. Hozzá kell tennem, hogy a népiek egészükben az ország és a nemzet életbe vágó problémáit sokkal reálisabban és sokkal behatóbban érzékelték, mint az urbánusok, akik között voltak politikailag erősen elkötelezett és teljesen érdektelen személyek, de az egész paraszti világtól teljességgel távol álltak, amit viszont ellenkező irányban a népiekről egyáltalán nem lehet elmondani a városi világgal szemben. Mindez természetesen {3-324.} nem vonatkozik József Attilára, akinek az urbánusokhoz való kapcsolódását előbb már igyekeztünk megmagyarázni.
A 104. oldal hatodik sorában azt mondani a két világháború közti magyar ellenforradalmi rendszerről, hogy az sok antidemokratikus vonással rendelkezett, nagyon kevés. Nyugodtan mondhatjuk, hogy alapjaiban nem volt demokratikus. A könyvben másutt is előfordul az, hogy a parlamentarizmus bizonyos fokú meglétét egyben bizonyos fokú demokrácia tünetének jelzi. Ez így fogalmilag nem precíz, mert a parlamentarizmus nem szükségképpen demokratikus, lehet arisztokratikus vagy oligarchikus is. Hogy egy parlamentarizmus jobb, mint egy diktatúra, az áll, de nem jelent önmagában egy mérsékeltebb vagy félutas demokráciát. Azt a könyv másutt helyesen kifejti, hogy ez a rendszer nem volt fasiszta, de ezért nem szükséges akár csak kismértékben is demokratikusnak nyilvánítanunk.
A 104. oldal közepe tájt nem találom pontosnak azt az állítást, hogy a harmincas évek nyugtalan ifjúsága nem akart sem a jobb-, sem a baloldali pártokhoz csatlakozni. Ez a dolog nem ilyen egyszerű. Ez a nyugtalan ifjúság a harmincas évek közepéig messziről egységesnek látszó, kissé amorf, sokféle mozgalom között hányódó tömegnek látszott. A harmincas évek elején, pontosan akkor, amikor a népi mozgalom kezdődött, ugyanakkor a hitlerizmus megjelenése választóvízként – hozzá kell tennem, teljesen egészségtelen választóvízként hatott, ez az egész ifjúság egészében egy sokkal egészségesebb reformmozgalom irányában indulhatott volna el – ez az ifjúság polarizálódott egy erőteljesen jobboldali részre, mely számbelileg több volt talán a baloldalinál (lehet, hogy csak hangosabb, az ifjúság többségét talán nem tette ki), és egy számbelileg kisebb, egyértelműen baloldali részre; s a népi mozgalom egészében a baloldali részhez számítandó. De az áll, hogy az akkor fennálló pártokban nemigen találta a helyét. Ezek a fennálló baloldali pártok többségükben megmerevedett, többé-kevésbé elaggott és eléggé steril képződmények voltak, minden tisztességes s tiszteletre méltó tradíciójuk ellenére is.
{3-325.} Fontosnak tartom azt tisztázni, miért hangsúlyozom a népi mozgalom baloldali jellegét. Tudom, hogy a jobboldal és a baloldal szembeállítása erősen lejáratott valami, de van egy eredeti értelme, amit ma is tisztán meg lehet fogalmazni: jobboldal minden erősen tradicionális, bizonyos fokú arisztokratizmusra hajló irányzat, baloldal minden radikális, a társadalmat racionálisan változtatni kívánó irányzat. A jobboldal mindig hajlott arra, hogy az emberi szenvedés bizonyos mennyiségébe belenyugodjon, a baloldal e tekintetben sokkal intranzigensebb és sokszor utópistább is volt, mint a jobboldal. Ezen a skálán a népi mozgalom egyértelműen a baloldalon foglalt helyet, amin nem is lehet csodálkozni a tradicionális magyar társadalmi rendszer és értékrendszer mérhetetlen eltorzulásának és felemássá válásának körülményei között. Természetesen a tradíciótisztelő jobboldalnak nihilista, erőszakimádó szélsőjobboldallá válása vagy a baloldaliság fogalmának teljes feje tetejére állása, amely szélsőbaloldal alatt végsőleg a legteljesebb diktatúrát vagy a legteljesebb terrorizmust érti, olyan torzulások, amelyek mellett a baloldal-jobboldal szembeállításának az értelme megszűnik. De a szó klasszikus értelmében nem mondhatjuk, hogy ez a reformifjúság valahol a baloldaliság és a jobboldaliság között lebegett; azt lehet mondani, hogy egy olyan reformlehetőség megfogalmazását hordotta a méhében és ehhez legközelebb a népi mozgalom formájában jutott el, amelyik túlhaladja a hagyományos harci riadókat, főleg azt, amelyik kapitalizmus és kommunizmus közötti választásra szólít fel.
A 109. oldal második bekezdésének második sorában a folyóirat címe téves, nem többes számban, hanem egyes számban van: Társadalomtudomány. Hozzá kellene tenni, hogy a lap jó szakembereket gyűjtött maga köré, de alapbeállítása konzervatív, nemzeti irányú volt. A harmincas években óvatosan elkezdett reformkérdésekkel foglalkozni, viszont a szélsőjobboldali irányzatoktól távol tartotta magát.
Ugyanezen oldal harmadik bekezdésének első mondatához hozzá kell fűzni, hogy Dékány István50 kizárólag elméleti szociológiát űzött, erősen a német idealizmus szellemében.
{3-326.} A 111. oldal második bekezdésének legalján érdemes volna megjegyezni, hogy tulajdonképpen Szabó Zoltán A tardi helyzet című könyvével kezdődik a magyar közéletet és közgondolkodást felrázó falukutató művek sorozata. A tardi helyzet-ben a falusi gyerekek élelmezésére vonatkozó riasztó adatok döbbentették meg leginkább az olvasókat.
A 112. oldal harmadik bekezdésének az elején a Bethlen Gábor Körrel51 kapcsolatban érdemes volna megjegyezni, hogy ez eredetileg egy református jellegű ifjúsági egyesület volt, azonban később teljesen felekezeti különbség nélkül csoportosította maga körül a reformer hangulatú radikálisabb fiatalságot. Valamint érdemes volna azt is megjegyezni, hogy 1928-ban a tanyai agrársettlement mozgalmat a 131. oldalon említett Hilscher Rezsőnek52 egy Szegeden tartott előadása inspirálta, aki az angol mintájú, munkásnegyedekbe való kiszállásokból eredő settlement-mozgalomról beszélt, amihez hasonlót Újpesten ők is próbáltak, nem baloldali szociális elgondolások alapján. A szegedi mozgalom pontos neve: Tanyai agrársettlement mozgalom, mely kezdettől fogva radikális jellegű volt.
A 113. oldal második bekezdésének elejére vonatkozóan azt jegyezném meg, hogy a kollégiumot nemcsak azok alapították, akik a tanyai agrársettlement mozgalomban részt vettek, mert emlékezetem szerint abban sem Radnóti Miklós, sem Hont Ferenc53, sem Erdei Ferenc nem vettek részt. A kollégiumi tagok felsorolásából kimaradt az egyik leglelkesebb és legaktívabb tag: Reitzer Béla jogász, szociológus és pedagógus, aki kezdeményező szerepet is vitt az alakulásban. 1944-ben a Don-kanyarban pusztult el. Egyébként a következő oldalon szerepel a neve. Az ezt követő szövegben az a zárójeles közlés, hogy Joó Tibor54 dolgozta ki az agrársettlement mozgalom ideológiai alapjait, kissé szokatlanul hangzik, mert Joó Tibor szellemtörténész filozófus volt, és emlékezetem szerint nem hatott eszmeileg a társaságra. De nem tudom ezt cáfolni sem, főleg ha ez az állítás Buday Györgytől55 vagy Ortutay Gyulától származik, mert ők bizonyosan jobban tudják. Azt én is tudom, hogy Joó Tibor {3-327.} Buday Györgynek igen jó, személyes barátja volt, tehát lehet, hogy valamilyen formában ott bábáskodott a mozgalom körül. Az a következő állítás, hogy én együtt dolgoztam volna a Művészeti Kollégiummal, nem áll meg. Tagjainak túlnyomó részével szoros vagy a legszorosabb személyes barátságban vagy nagyon jó viszonyban voltam, de azt nem igényelhetem, hogy én ott dolgoztam volna.
A 114. oldalon az ötödik sorban az agrársettlement munkáira vonatkozóan én nem emlékszem, hogy abból valamilyen konkrét mű született-e, de ebben nem vagyok biztos. Ugyanezen az oldalon, a jegyzetben Erdei Ferenc két műve van fölsorolva, de bizonyos vagyok abban, hogy a Királyhegyesről szóló kismonográfia nem a Művészeti Kollégium kiadványai között, hanem a Századunk című folyóiratban jelent meg,56 amelyik a Huszadik Század utódja volt, polgári radikális irányzattal. A másik, Egy parasztváros társadalmi szerkezete című, Makóról szóló mű57 sem a Kollégium kiadásában jelent meg, hanem az édesapám szerkesztette Népünk és Nyelvünkben.58
A 119. oldal második bekezdésében Illyés Gyula Puszták népe című művével kapcsolatban meg kellene magyarázni a német olvasónak, hogy ez a puszta egyáltalán nem az, amit a nyugati néző pusztának ismer. Nem az alföldi betyárok és csikósok lakta sík puszta, hanem a nagybirtok önálló, minden falutól különálló béreslakóhelye. Ugyanezen az oldalon a harmadik bekezdésben tévútra vezetőnek találom azt a szinte dicsekvően hangzó fogalmazást, hogy a könyv nem tartalmaz nyílt vádat a nagybirtok ellen, és az oligarchikusan uralkodó nagybirtokosokat nem teszi pellengérre. A könyv csupán az indulati megfogalmazást és a formálisan vádemelő magatartást mellőzi, egyébként ennél súlyosabb vádat az egész falukutató irodalomban senki a nagybirtok ellen nem emelt. Éppen tárgyilagos, regisztráló hangneme által válik a legsúlyosabban kipellengérezővé.
A 120. oldal második bekezdésének elején a Veres Péterrel foglalkozó szöveget logikusabb volna az 1936-os Alföld parasztságáról szóló könyvvel kezdeni, mert ő nem a harminchetes {3-328.} Számadás-sal vált ismertté, hanem a harminchatos Az Alföld parasztságá-val. Többek között ez a könyv népszerűsítette Magyarországon a zsírosparaszt kifejezést, amelyik mindaddig érvényben volt, amíg a kulák, mint konkurens megjelölés, divatba nem jött egy időre.
A 121. oldal második bekezdése tartalmazza Szabó Zoltán A tardi helyzet című művének ismertetését. Ezzel kapcsolatban is elmondandóvá válik az, hogy tulajdonképpen ez volt az első közéletet és közgondolkodást megrázó szociográfia, úgyhogy érdemes volna talán még Illyés előtt említeni. Egyben érdemes volna ezzel kapcsolatban megemlíteni, hogy ettől kezdve a népi mozgalom szociográfiai műveivel szemben, legfőképpen Féja Géza Viharsarok-jával és Kovács Imre Néma forradalmá-val szemben, de a többiekkel szemben is állandóan szőnyegen volt az a vád, hogy ezek újságírói demagóg művek, lényegében nem tudományos szociográfiák. Ezt hangoztatta pl. Rézler Gyula59 is (vö. a 130. oldalt), akivel én egy 1940 körül írt cikkben vitába is szálltam.60 Azután bírósági eljárások is zajlottak, de soha senki egyetlen adatukat ezeknek az állítólagos nem tudományos szociográfusoknak megcáfolni nem tudta, s a bíróság sem tudott okosabbat tenni, mint azt megállapítani, hogy a valóságot tendenciózusan tálalják és csoportosítják. Valójában, ha eltekintünk az érdekeltség és ellenérdekűség döntő tényezőjétől, amely e vád mögött van, akkor ez a vád, ha valamennyire is komoly tudományos emberek hangoztatták, nem más, mint a Magyarországon elég mélyen begyökerezett német tudományos vaskalaposság terméke. Se Franciaországban, még kevésbé az angolszász világban ezt a vádat komolyan fölvetni nem lehet, hogy a hangvétel irodalmi vagy újságírói, ahelyett hogy „tudományos” lenne. Egyetlen kritérium érvényes, az igazság kritériuma, az pedig a falukutató írók és újságírók mellett szólt. Vö. a 125–130. oldallal kapcsolatban mondottakat.
A 123. oldal második bekezdésében nagyon lényeges volna közölni azt a tényt, hogy Féja Géza nemcsak a környéket Viharsarokká tevő agrárszocialista és parasztmozgalmakkal foglalkozott, {3-329.} hanem rendkívül részletesen, főleg Csongrád megyére vonatkoztatva a nagybirtok különböző visszaéléseivel, és a reakció hevessége többek között erre is vezethető vissza.
A 124. oldal második bekezdésében fontos volna azt is megemlíteni, hogy Szabó Zoltán művében, amire éppen a cím is utal, nagyon sok szó esik a színpompás népviselet túlburjánzásszerű és egészségtelen társadalmi viszonyokat tükröző jelenségeiről is.
Ugyanezen oldal harmadik bekezdésével kapcsolatban Erdei Ferenc Parasztok című művéről el kellene mondani azt, hogy az nem egyszerűen tudományos szociográfia volt, hanem egyben egy nagyon éles, bár egyáltalán nem támadó vagy a kedélyeket az előbbiekhez hasonlóan felrázó végkonklúzióra ment ki, amit lényegében abban foglalt össze Erdei, hogy parasztnak lenni immár nem lehet. A paraszti életformát mint a feudalizmus megkövült jelenségét elemezte, és az ennek a fenntartására irányuló mind jóhiszemű, mind rosszhiszemű törekvéseket hiábavalóknak és kártékonyaknak ítélte.
Ugyanezen oldal negyedik bekezdésével kapcsolatban érdemes volna megjegyezni, hogy a következő években nem a Magyarország felfedezése című sorozatban, de azokkal teljesen azonos külsővel ugyancsak az Athenaeum kiadásában megjelent Erdeinek három, egy sorozatot alkotó műve; Magyar város, Magyar falu, Magyar tanya címmel, ugyancsak a tudományos szociográfia szintjén. A Magyar város az alföldi tanyás parasztvárosok szociográfiája volt, és ennek az egyik zárófejezetében fejtette ki Erdei azt a koncepcióját, hogy ezeknek a parasztvárosoknak a várost-tanyát egybekapcsoló két lakóhelyes szerkezete alkalmas társadalmi szerkezeti minta volna egy leendő agrárurbanizmusra alapozódó, városok körül szerveződő modern agrárszervezet kialakításához. Ez az, amire a mű 62–63. oldalán véleményem szerint tévesen megítélő utalás van.
A 125. oldal második bekezdésében mondottakra nézve utalok a 121. oldallal kapcsolatban mondottakra; nagyon felülvizsgálandónak érzem az itt látható gondolatmenetet.
{3-330.} Ugyanaz áll a 126. oldal harmadik bekezdésében foglaltakra. A magyar falukutatók legfőbb erőssége, és ez többet ér minden tudományos előképzettségnél, a tényeknek az ismerete volt, és pontosan ezeknek a tényeknek a jegyében joggal mutattak rá, elsősorban Erdei, hogy tökéletesen fölvértezett tudományos emberek hogyan voltak képesek teljesen félreérteni a magyar társadalomszerkezet egy sor alapvető tényét, pl. a tanyaszerkezetet.
A 128. oldal utolsó és a 129. oldal első bekezdésében foglaltak megerősítik az előbb mondottakat, többek között abban is, hogy rávilágítanak arra, mennyire töredékes, ezerféle és egységes rendszert nem alkotó, egységes módszerrel nem bíró volt mindaz, amit abban az időben nyugaton tudományos szociográfiának lehet nevezni. Megjegyzem, hogy az 55. jegyzetben említett Miklós Aldobonyi helyes neve Miklós Aldobolyi,61 és utóbb egyetemi magántanár lett.
A 130. oldal második bekezdésében Rézler Gyula idézett gondolatmenetét igaztalannak, értelmetlennek és egyenesen cinikusnak tartom. (Vö. a 121., 128–129. oldal.) Lényegében nem tesz mást, mint a tudomány fejcsóválásába takarva alátámasztja és táplálja azt az egyáltalán nem tudományos, hanem nagybirtokos- és hatalmi érdekektől támogatott rosszhiszemű vádat, hogy ezek a falukutatók a pesti aszfalton születtek, és üres óráikban szórakozásból mentek ki ilyen leleplező és uszító műveket írni. Ezek a falukutatók olyan emberek voltak, akik az életüket tették föl erre az ügyre, és ezért vállalták a konzekvenciákat is, amelyek nem is voltak olyan csekélyek. Kovács Imrének például az egyetemi pályája ment rá erre az állítólag unalomban, mellékfoglalkozásként űzött tevékenységre.
Éppen ezért nem értékelném ilyen pozitíven a 135. oldal harmadik bekezdésében Rézler Gyulának a falukutatásról írott műveit. Ő a falukutatásnak nem szakértője, hanem inkább ellenlábasa volt.
A 138. oldalban foglaltakkal kapcsolatban megemlíteném Reitzer Bélának a munkások szabadidejéről szóló művét,62 ami a művek jegyzékében szerepel is.
{3-331.} A 139. oldal második bekezdésével kapcsolatban megjegyezném, hogy Németh László, miután a Nyugattal szakított, alkalmilag írt a Társadalomtudományba63 és a Napkeletbe64 is, amit tőle a Nyugat köreiben rossz néven is vettek, különösen a Napkeletnek az ellenforradalmi politikai irányzattal való kapcsolata miatt.
A 140. oldal második bekezdésének végén Kodolányi Jánosnak egy debreceni eredménytelen lapalapítási kísérletre vonatkozó emlékezése kissé zavarosnak látszik; vajon nem a Válasz valamelyik előmegbeszélésére emlékszik-e ő, hiszen az összes szereplők szinte teljesen ugyanazok.
A 141. oldal második bekezdésének közepén Tóth Lászlót65 nem annyira a népi írók hívének, mint inkább személyes barátjának lehet minősíteni. Ő pártállása szerint egyébként szociáldemokrata volt. Én is személyes jó viszonyban voltam vele, azonban emlékszem rá, hogy a negyvenes évek végén rendkívül ingerülten nyilatkozott a földreform során történt egyes helyi értelmetlenségekről és Veres Péterről, amit ilyen ingerültséggel és ilyen hangnemben a népi írók soha nem tettek.
A 142. oldalon a második bekezdés alján van szó Sárközi György 1935 óta való lapszerkesztéséről, ezt a bekezdés elejére kellene tenni, mert így a fordított időrend a megértésben zavart okoz.
A 145. oldal közepén a Magyar Élet66 c. folyóiratról mondottak túlságosan is a szerecsenmosdatás jellegét viselik magukon. Nehezen lehet azt mondani, hogy ez a folyóirat faj alatt még pontosan a Szabó Dezső-féle népcsoport, etnikum, nemzet, nép fogalmát értette, és csupán azt a hibát követte el, hogy ezt engedte a hitleri fajelmélettel összekeverni. Ezt a „hibát” a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején senki sem követte el „ártatlanul”. A könyv ugyanennek a bekezdésnek az elején nagyon helyesen mutat rá, hogy pontosan ennek az igazodásnak köszönhette a folyóirat, hogy sokkal tovább fennmaradt, mint a többiek. Azt is helyesen állapítja meg a könyv, hogy a népi írók határozottan balra állottak, az azonban már nehezen {3-332.} követhető gondolatmenet, hogy ennélfogva aki az ő szélsőjobboldalukon foglalt helyet, az még mindig lehetett baloldali. A Magyar Élet köre valószínűleg tiltakozott volna az ellen, hogy őket akkor bárki baloldalinak nyilvánítja, hiszen ez akkor megbélyegző kifejezés volt. Valójában az a helyzet, hogy ezeket az irányzatokat a jobboldal-baloldal skálán értelmesen elhelyezni sem lehetett, amint arra már fentebb utaltam, ugyanis a szélsőjobbként elkönyvelt fasiszta, nemzetiszocialista diktatúrás irányzatok a maguk minden tradíciót felrúgó jellegükkel éppúgy kilógtak a lényegében tradíciót megtestesítő jobboldalból, mint ahogy a szélsőbaloldalinak minősített terrorista és diktatúrás irányzatok kilógnak a lényegében humanistának és racionalistának minősíthető baloldalból. A Magyar Élet köre lényegében annak a harmincas években Magyarországon létezett, egészen 1935-ig még egységesnek látszó reformmozgalomnak a hitlerizmus hatására arrafelé elcsúszott része volt, legfőbb inspirálója Szabó Dezső volt, de egy olyan engedménnyel a hitlerizmus irányában, ami éppen ennek a lapnak a fennmaradásának a biztosításához is hozzájárult. Amit a könyv az ő fajelméletüknek a magyarázatára és nem fajelméleti jellegének a bizonyítására fölhoz, azt lényegében Szabó Dezső ideológiájára lehet elmondani, ahol a faj szó bizonyosan nem hitlerista értelemben vett fajelméletet jelent, inkább a magyar etnikumnak a hangsúlyozását. Ez jelenti azt, hogy ez különbözött a hitlerizmustól, de nem jelenti azt, hogy nem volt eszmeileg zavaros és veszélyes. Amit a könyv a Magyar Életnek a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjára mond, az nyilvánvalóan mutatja a Szabó Dezső-i inspirációkat, de egyben mutatja ennek az egész észjárásnak a nagyon veszélyes korlátait, amennyiben a magyar közélet majdnemhogy legdöntőbb veszélyének a zsidó és sváb befolyást jelöli meg, holott a magyar közélet legdöntőbb veszélye a színmagyar úri vezető rétegnek az a jellege volt, amit ismerünk, és ami ellen a népiek elsősorban és mindenekelőtt fölléptek. Nagyon megkérdőjelezhető az oldal legalján levő az a megjegyzés is, hogy ezek a szövegrészek jellegzetesen defenzívek voltak. 1938 és 1944 között a zsidókérdést {3-333.} Magyarországon feszegetni úgy, hogy az ne egy offenzívának a része legyen, nem lehetett, még akkor sem, ha a szerző defenzívának szánta.
Ugyanezért nem érthetek egyet azzal a megfogalmazással sem, a 146. oldal második bekezdésének elején, hogy a Magyar Élet a népi irodalom egész elitjét maga köré gyűjtötte. A felsorolt nevek pontosan azokat a neveket jelzik, akik a népi irodalomban a Szabó Dezső-i inspirációban többé-kevésbé részt vettek. A népi irodalom ezen kívül álló tagjai, élükön Illyés Gyulával, nem véletlenül maradtak ki ebből a sorból. A felsorolt Nagy Istvánt67 e tekintetben nem ismerem, de hogy Darvas Józsefben, marxizmusa ellenére is voltak Szabó Dezső-i inspirációk, azt tudni vélem. Az igaz, hogy az alább tárgyalandó Magyar Útba más lap híján írtak Erdei Ferenc, Kovács Imre és Szabó Zoltán is, de a lap fő irányának tett minden engedmény nélkül, egyszerűen azért, mert másutt nem írhattak.
A következő bekezdésben emlitett Fitos Vilmos,68 a szerkesztő, egyike volt azoknak, akik a reformmozgalmak harmincas években történt kettészakadásakor a legegyértelműbben álltak a jobboldalra.
A 147. oldal második-harmadik és negyedik bekezdésében említett és a Magyar Élet folyóirattól helyesen megkülönböztetett Magyar Élet Könyvkiadóról69 nem elég azt mondani, hogy a folyóirattal azonos irányzat és azonos szerzők jellemezték, mert a Magyar Élet Könyvkiadó sokkal inkább egy kiterjedésű volt a népi írók mozgalmával, mint a Magyar Élet folyóirat. Nem tudok róla, hogy a Magyar Élet Könyvkiadónál akár egyetlen olyan mű megjelent volna, amelyik a fajelmélet téziseivel együtthangzó téziseket képviselt volna. Talán ez a legjobb kifejezés, hogy együtthangzó, mert hiszen teljesen tudatában vagyok annak, hogy ez a könyv nagyon hangsúlyozza is, és ez megfelel az igazságnak, hogy mind a Magyar Élet, mind a következőkben tárgyalandó Magyar Út munkatársai és szerkesztői nagy súlyt fektettek arra, hogy őket a hitlerizmus bérenceinek ne tekintsék, és nem is voltak azok. De bizonyos téziseik egy közegben hangzottak {3-334.} el, és egy közegben hatottak, mint a hitlerizmus tézisei. Mint ahogy bizonyos tézisek együtt hangzottak a népi írók téziseivel.
A 147. és 148. oldalakon a Magyar Út70 című folyóiratról és annak a népi mozgalom jobboldalán való elhelyezkedésére vonatkozólag mondottakra lényegileg ugyanaz áll, mint már a Magyar Élet c. folyóirattal kapcsolatban is mondottam. Ezek a mozgalmak nem a népi mozgalom jobbszárnyát jelentették, ezek a mozgalmak a harmincas évek még amorf reformmozgalmának a jobbszárnyát jelentették, amely az egésztől hitleri behatásra szakadt el jobboldali irányban. Ez a leszakadás akkor is a hitlerizmus hatására történt, ha az illetők nem váltak hitleristákká, sőt a végső kifejletben, 1944 körül ezek a mozgalmak, sőt maguk a hitleri ihletésű pártok is kettészakadtak, egy Németországgal a végsőkig együtt menetelő és egy Németországgal a végsőkben szembeforduló irányzatra. Ezt a két folyóiratot leginkább a Szabó Dezső-i ihletés jellemezte, és ezekben a folyóiratokban elsősorban azok írtak a népi mozgalom jelentős írói közül, akikre magukra is kihatott ez a Szabó Dezső-i ihletés, azonban nem olyan döntően, hogy ez determinálta volna őket, illetve megszüntette volna a népi mozgalomhoz való tartozásukat. De a Szabó Dezső-i ideológia és a népi írók mozgalma két világosan elhatárolható dolog, akkor is, ha bizonyos átfedések megállapíthatók. Mindezt nem drámailag és számonkérőleg kell megállapítani, hanem a kategóriák pontos elhatárolásával, és akkor nincs szükség ezeknek az orgánumoknak és a mozgalmaknak a számára mentegetődzés- vagy mosakodásszerű gondolatmenetekre. Egyébként amit a 148. oldal második bekezdésének a végén a Magyar Út ideológiájában a magyar lényeg kereséséről mond a könyv, az nagyon jól jellemzi ezeket a Szabó Dezsőn felnövekedett eszmetöredékeket, amik az én megítélésem szerint végsőleg hiábavalók és sehová sem vezetők voltak.
A 149. oldal második bekezdésével kapcsolatban, homályos emlékezésem szerint az Exodus könyvkiadónak valami köze Szabó Dezsőhöz is volt71, de erre pontosan nem emlékszem.
{3-335.} A 150. oldal 30. sz. jegyzetében van megemlítve a Magyar Parasztszövetség72 megalakulása. Ez fontosabb dolog annál, semminthogy a folyóiratról szóló jegyzet egyik jegyzetében szerepeljen, talán a Parasztság és Reform című harmadik nagy fejezetben volna a helye.
A 157. oldal első bekezdésének a végén röviden talán utalni lehetne arra, hogy 1945-ben a Szabad Szó, mint a parasztpárt lapja, folytatta a létezését.
A 152. oldal első bekezdésének közepén meg lehet még említeni, hogy Erdei nagyon közel állt a makói függetlenségi Kossuth-párthoz, amelyben erős köztársasági hagyományok éltek.
Gömbös Gyulát nehéz anélkül említeni, hogy meg ne mondanánk, hogy a kezdődő Horthy-éra turbulensebb, terroristább szárnyához tartozott, akit később a konszolidáltabb, arisztokratikusabb elemek háttérbe szorítottak. Rendkívül erősen reagált Hitlerre 1933-tól kezdve, akik tehát egy kicsit is ismerték, nem lehetett kétségük afelől, hogy mit ér, pontosabban mit nem ér ő egy komoly reformpolitika számára. Hittek benne olyan naiv emberek, mint Zilahy Lajos, és hitt benne az egész, akkor még amorf reformmozgalomnak a jobb felé hajló szárnya.
A 153. oldal első bekezdésének vége felé le kell szögezni, hogy 1935-ben Zilahy akkor gondolt arra, hogy Gömböst az írókkal érintkezésbe hozza, amikor előzőleg Gömbös egy rendkívül hangos, turbulens és demagóg választás során hangzatos, bár nem különösebben konkretizált reformprogramot jelentett be.73
Ugyanezen oldal következő bekezdésének a legvégén érdemes volna megjegyezni, hogy az írókkal való találkozás kelletlen és merev hangulatban oszlott széjjel. A könyv előadásából nem derül ki, hogy az írók túlnyomó része egyáltalán nem tartozott azok közé, akik különösebb várakozást fűztek volna Gömböshöz, és az egész találkozóra valószínűleg azért mentek el, hogy amit ott elmondtak, elmondhassák.
Ugyanez oldal alján, az 5. jegyzetbe valamiképpen bele kellene vonni a következő oldalon mondott jelentős tényt, hogy ti. az említett választáson Gömbös Gyula rendkívül brutális módszerekkel {3-336.} elütötte Bajcsy-Zsilinszky Endrét a képviselőségtől,74 tehát nemcsak azért nem volt ott Bajcsy-Zsilinszky Endre, mert őt amúgy is nagyon jól ismerte a miniszterelnök, hanem azért is, mert ettől a perctől kezdve teljes mértékben szakítottak egymással. Ezért Bajcsy-Zsilinszky Endre különösen rossz néven vette az íróktól, hogy egyáltalán elmentek Gömbös Gyulához, bár bármiféle hiteles beszámoló az ott történtekről teljesen megnyugtathatta volna.
A 154. oldal második bekezdésének a közepén az az összegezés, hogy Gömbös csendes megértést mutatott, de nem ígért semmit, nem az írók egészének az összegezése volt, csak közülük talán egynek, és az, ami a következő bekezdés elején mondatik, hogy az írók és a kormány között egy szervezetlen együttműködés kezdődött, valamilyen hallgatag támogatása Gömbösnek, az kizárólag Kodolányinak a megjegyzése, aki talán bizonyos fokig valóban így viselkedett, az írók többsége azonban ebben egyáltalán nem vett részt.
Ellentmondásban van ezzel a tétellel a 155. oldal második bekezdésében foglalt az a helyes megállapítás is, hogy az íróknak ezt követően a reformkérdésekről írt cikkeik egyáltalán nem mutatják azt, hogy a kormányt támogatják. Így nem helytálló a harmadik bekezdés elejének az az állítása sem, hogy a Gömbössel való találkozás keserű csalódást jelentett az írók és Zilahy számára. Csak Zilahy és esetleg egy vagy két író számára jelenthette ezt, akik túl sokat vártak ettől.
A 155. oldal első bekezdésének a vége felé áll az, hogy Nagy Lajos nem volt népi, hanem inkább „polgári” szocialista. Azt ugyan nehéz megmondani, hogy ez pontosan mit jelent, de Nagy Lajost lehet egyszerűen szocialistának vagy kommunistának minősíteni.
A 155. oldal alján lévő utolsó bekezdésben foglaltakra nézve meg kell állapítani, hogy József Attila és a hozzá közel álló ún. urbánusok a népieket azért támadták, mert eleve feltételezték róluk a velük szemben emelt nacionalizmus és egyéb vádak jegyében, hogy ha egyszer Gömbössel összetalálkoztak, ott komoly, {3-337.} beható és közeledést jelentő tárgyalásokat folytattak. A világos tények kétségessé sem teszik, hogy erről szó se volt. Az oldal legalján lévő az a gondolatmenet, hogy nem lehet tudni, vajon Gömbös a reformdolgokat komolyan vette-e vagy sem, az előbbiekben Gömbösről mondottak fényében teljesen valószínűtlen, és a könyv maga is már a következő mondatokban világosan cáfolja, hogy Gömbös a legkisebb mértékben is komolyan vette volna ezeket a terveket. Különben Németh László a Tanú-ban, mikor a Lesz-e reform? című cikke után összefoglalta Gömbös kormányzatát,75 Gömbös személyéről is megsemmisítő és metsző jellemzést adott, amiből egyben világosan következik, hogy reformok komolyanvételéről szó sem volt nála. Ezzel szemben utalni lehet arra, hogy a Gömbös-kormánynak egy jelentős tagja: Kozma Miklós76 belügyminiszter valóban komolyan vette a népi írókat is, és a rádiónál való vezető szerepénél fogva effektív lehetőségeket is nyújtott a számukra. Ő valóban jelentős politikai személyiség volt, aki korán meghalt ahhoz, hogy megmutathatta volna, vajon az elkövetkezendő kiélezett helyzetben államférfiúi kvalitásokkal rendelkezik-e, vagy pedig csak egy a Horthy-korszak konjunktúralovagjai közül.
Teljesen alap nélküli a könyvnek az a feltevése a 156. oldal második bekezdésében, hogy Gömbös és az írók találkozásának sikertelensége közrejátszhatott Gömbösnek Hitler felé való orientálódásában. Hitler uralomra jutása után nem sokkal, 1934-ben Gömbös volt az első, aki Hitlert egy rögtönzött látogatással meglátogatta,77 és a Hitlerhez való kapcsolódás Gömbös egész politikai pályájának tökéletes, törés nélküli és logikus része volt.
A 157. oldal első bekezdésének negyedik-ötödik sorában túlzásnak érzem azt a megállapítást, hogy a fiatal írók meg voltak tisztelve attól, hogy Zilahy szimpatizált velük. Zilahyt többé-kevésbé szerették, naiv embernek tartották, és nem a legnagyobbnak az írók között.
A 157. oldal második bekezdéséhez idetartozna annak az elmondása, kicsit megvilágosítva és kevésbé vitatkozó vagy magyarázó éllel, amit a Márciusi Front alapításáról a 162. és 163. {3-338.} oldal eleje mond. Az utóbbi helyen a könyv lényegében azt az utóbbi évtizedekben több ízben előfordult állítást cáfolja, hogy a Márciusi Front alapításában a kommunista pártnak kezdeményező szerepe volt. Ez így valóban nem igaz, mert a kommunista párt Magyarországon pontosan ezekben az időkben, 1937 körül, a szervezkedés mélypontján volt, akik itt akkor kommunistának vallották magukat a fiatalok közül, szinte semmiféle pártkapcsolattal nem rendelkeztek. Ez azonban nem ok arra, hogy valamiképpen kihagyjuk a 158. oldalon említett, a többségükben kommunista ideológiájú egyetemi fiataloknak a kezdeményező szerepét, akik később többségükben a kommunista pártba léptek be. Én azt pontosan nem tudom, hogy a Márciusi Front elnevezés tulajdonképpen hol és mikor indult el, s a könyv helyesen mutat rá arra, hogy ennek tulajdonképpen nagyon sok előzménye volt már régebbről. De azt bizonyosan tudom, hogy 1937-ben Donáth Ferenc78 és az Egyetemi Körnek79 a fiataljai keresték fel sorra, részben vidéken, a jelentősebb népi írókat, és sikeresen rábeszélték őket arra, hogy egy egységes, szervezetszerű fellépésnek a lehetőségét meglássák. Ebből indult ki a Márciusi Front nevű szervezkedés és ennek a kiáltványai, amelyek ettől fogva nem a kommunisták üzenetei voltak többé-kevésbé kommunista szimpatizáns fiatalokhoz, hanem a népi írók üzenetei egy széles fiatal nemzedékhez.
A 158. oldal jegyzetének a közepén tévesen van 1848 helyett 1948.
A 159. oldal legutolsó bekezdésének elején a Márciusi Front nyilatkozatának ötödik pontját nem minősíteném szocialistának, mert még a legradikálisabb földreform, akár ha Lenin csinálja is, nem szocialista követelmény, hanem a kommunisták részéről elfogadott taktikai állásfoglalás. A következő mondatnak a hangoztatása, hogy a Márciusi Frontnak ez a földreformjavaslata még mindig mérsékeltebb volt, mint az 1945. évi földreform, úgy hangzik, mintha dicséret akarna lenni, holott a 45. évi földreform lényeges rendelkezéseivel a Márciusi Front folytatói, a népi írók és a Parasztpárt teljes mértékben és helyesen azonosították {3-339.} magukat. Hogy a nyilatkozatban egy magasabb maximumot állapítottak meg, az éppen úgy taktikai lépés volt, mint az alább említett 12. pont a határrevízióról.
A 161. oldal alulról a második és a 162. oldal felülről második sorában mondották Kállai Gyulára80 nézve nem állnak. Kállai Gyula nem volt sem Rajknak, sem Nagy Imrének a híve, Kállai Gyula egyszerűen Rajkkal egyidejűleg áldozata volt Rákosinak, de egyébként Nagy Imrével, főleg 1956 után, teljes mértékben szemben állott.
A 169. oldal harmadik-negyedik sorában mondottak így nem egészen pontosak, inkább azt lehet mondani, hogy ezúttal még nem került sor arra, hogy a Márciusi Front párttá alakuljon, utóbb, 1939-ben sor került rá.81
A 169. oldal második bekezdésében foglaltak kissé nem pontosan fogalmaznak. A helyzet nem az volt, hogy a kormány egyszerűen az elnyomás helyett elkezdte a csalogatás politikáját: fokozta az elnyomás politikáját úgy, hogy gyakorlatilag a Márciusi Front és a népi írók tevékenységét azokban a formákban, ahogyan az 1937–38-ban megnyilvánult, mindinkább lehetetlenné tette, és közben nagyon jelentéktelen módon tett néhány lépést szociális irányban. Bizonyos fokig az Imrédy-kormány, utóbb pedig a Teleki-kormány tett ilyen lépéseket, de ez nem ment sokkal túl azon, hogy a megyei szociális felügyelők intézményét fölállították. Ezek – mint a könyv helyesen megjegyzi éppen itt – a népi írók jelentősebb tagjaira semmi különösebb hatással nem voltak, talán csak Kodolányi – akit a könyv is említ – és Féja voltak azok, akik ebben az időben bizonyos részleges jellegű kormánymegbízásokat a sajtó területén elvállaltak, lényegileg igyekezve saját politikai vonalukat fenntartani.
A 170. oldal elején, valamint a 172. és 173. oldalon mondottak egy kicsit azt a téves benyomást keltik, minthogyha a magyar egyetemi ifjúság többsége reagált volna e népi írók mondanivalójára. Meg kell állapítani, bármennyire is nem örvendetes ez a tény, hogy a népi írók írásaira reagáló főiskolai hallgatók mindenkor kisebbséget alkottak, noha ez a kisebbség nem volt jelentéktelen {3-340.} még egy olyan hangsúlyozottan kormánypárti és jobboldali jellegű szervezetben sem, mint a Turul. De azért ezt a tényt világosabban ki lehetne poentírozni.
A 175. oldal első bekezdésének a végén meg lehetne jegyezni, hogy a MEFHOSZ83 liberálisabb és a népi írókhoz közelebb álló szervezet volt, mint a Magyar Nemzeti Diákszövetség.84
A 175. oldal második bekezdésében az Egyetemi Körről mondottakat célszerű volna ott elmondani, ahol az Egyetemi Kör először szerepel. Vagyis a 157. oldallal vagy a 162. oldallal kapcsolatban.
A 177. oldal első bekezdésével kapcsolatban meg kellene jegyezni, hogy a cserkészek reformérdeklődése egy bizonyos szorosan tradíciótisztelő kereten túl nemigen ment, s meg kell jegyezni, hogy a népi mozgalom irányában (igaz, a szélsőjobb irányában sem) jelentős elágazások a cserkészetből nem indultak, kivéve a népi mozgalomban Szabó Zoltánt és a hozzá közel álló Boldizsár Ivánt, akik ilyen előzményekből indultak el.
A 179. oldal második bekezdésében valamivel többet kellene mondani arról, hogy a Nemzetpolitikai Társaság85 milyen irányzatú volt, azonfelül, hogy komoly összefüggése nem volt a népi mozgalommal; emlékezetem szerint elég közel állt az uralkodó rendszerhez, és nem mutatott különösebben harcias reformkedvet.
A 182. oldal 84. sz. jegyzetében még fel kellene sorolni Dobossy László86 mellett Dobossy Imrét87 is.
A 184. oldal első bekezdésének közepe tájt meg lehetne említeni, hogy a Sarló budapesti koszorúelhelyezését,88 szomszédokkal való barátkozás és a vörös szalag miatt, valóságos sajtókampány követte a budapesti jobboldali lapok részéről. Ugyanennek a bekezdésnek az utolsó mondatában kissé rejtélyes maradt, hogy mi az a bizonyos út, amelyen később a Sarló elindult, amit azután már sokan nem helyeseltek. A Sarló ti. egységesen nem indult el valamilyen más úton, hanem a személyei szóródtak szét különböző irányokba, zömük közel maradt a népi mozgalomhoz, Jócsik Lajos89 pedig a parasztpártban is szerepet kapott.
{3-341.} A 190. oldalon a második bekezdésben kissé vegyes társaság alakult ki azzal, hogy a népiekkel nem szimpatizáló, de bizonyos témáikkal foglalkozó vagy azokkal tárgyilagosan vitatkozó ellentáborbeli emberek kik voltak. Teleki Pált, Keresztes-Fischert, Milotay Istvánt,90 Oláh Györgyöt és Makkai Jánost91 nehéz egy nevezőre hozni. Ezek közül Teleki Pál, Keresztes-Fischer, ugyanúgy, mint Szekfű Gyula, lényegileg olyan feltétlenül konzervatív elemek voltak, akik kritikus pillanatban határozottan szembefordultak a német orientációval, ugyanakkor belpolitikai szempontból teljességgel konzervatív, de felvilágosultnak vélt konzervatív irányzatot testesítettek meg, mint ilyenek, a népiekkel a maguk módján foglalkoztak, éspedig nem azzal a teljes elutasítással, amivel a kommunizmus ellen fordultak. Ezt lehet ezekről megállapítani. Milotay már a tízes évek óta demagóg jobboldali volt, Oláh György és Makkai János viszont a húszas-harmincas évek reformmozgolódásaiban kialakult személyiségek voltak. Milotay és Oláh György aztán a legteljesebben a szélsőjobboldalra fordultak, és Oláh György lapjában a legszörnyűségesebb antiszemita uszítás folyt. Makkai János viszont némi jobboldali kormánypárti orientálódás után – ő volt a második zsidótörvénynek a parlamenti előadója – átfordult a németellenes táborba.
Ugyanennek az oldalnak a harmadik bekezdésében Makkai János könyveinek92 az értékelésében, melyek valóban nem voltak némi szellemesség nélkül, helytelen fogalmazás azt mondani, hogy Makkai János a magyar középosztályt elemezte; akiket Makkai János tűhegyre vesz, azok a magyar társadalmat vezető úri osztálynak az emberei.
A 200. oldal második és a következő oldal első bekezdésében taglalt egész áttekintést kissé hátrább kellene tenni, és a népi írók közbülső időben teljesített munkásságát Illyés Gyulával kellene kezdeni, aki közöttük a legreprezentatívabb. A bekezdés elején Erdélyi Józseffel kapcsolatban nem tudom, hogy a Solymosi Eszter véréről szóló verset nem itt kellene-e felemlíteni az ő elcsúszásának a kezdetéül. Ez a vers 1941-ben kelt, a német {3-342.} bevonulás után pedig egy még súlyosabb vers következett az ő részéről.93
A 201. oldal második bekezdésében hiányolom Illyés Gyula ez időben írt művei között a Csizma az asztalon címűt, amelyik rendkívül szellemes és ironikus, kissé a politikától való távolállásra intő tanácsokat ad a felfelé törni kívánó parasztság számára.
A 204. oldal első bekezdésének az elején említi a könyv Németh Lászlónak a Kisebbségben című művét. Vagy itt, vagy a Szabó Dezső-irányzat előbb javasolt kifejtésénél meg kellene említeni ennek a műnek a tartalmát, ami sok ellenséget szerzett Németh Lászlónak a baloldal bizonyos köreiben, és részben oka volt annak, hogy ő 1945-től kezdve egészen 1956-ig a belső száműzetés állapotában élt. Ebben a műben Németh László sokkal civilizáltabb, humánusabb és kevésbé számonkérő módon, de lényegileg azt a Szabó Dezső-i tézist analizálja, főleg irodalmi vetületben, hogy a magyar szellemi életre milyen hátrányos hatással volt a túlzott arányban elnyert német és zsidó asszimiláció. Ez az adott pillanatban, a németek által rendezett zsidóüldözések tetőpontján egy, az üggyel arányban nem lévő, de érthető és indokolt visszatetszést keltett.
A 205. oldal második bekezdésének a végén meg lehetne említeni, hogy ezt a kormányhoz közel álló újságban való tevékenységét 1945-ben nagyon felrótták Féja Gézának,94 és ennek volt a következménye az, hogy ő is, mint Németh László, 1945 és 56 között az időt egy bizonyos belső száműzetésben töltötte vidéken.
A 207. oldal második, csillag utáni bekezdésének az elején van egy olyan mondat, hogy a háborús időkben a népi írók politikai meggyőződésüket nem voltak kénytelenek feladni – „mussten” a német szó. Én ezt nem így mondanám, mert ez úgy hangzik, mintha valamiféle kíméletben lett volna részük az amúgy elég nagy nyomást kifejtő rendszerrel szemben, inkább azt mondanám, hogy ezeket az álláspontjaikat és meggyőződésüket nem adták fel. Egymás közötti szolidaritásukat megtartották, és egy mozgalom tagjainak érezték magukat.
{3-343.} A 208. oldal legelső mondatával kapcsolatban Darvas Józsefet és Kovács Imrét úgy egy kalap alá venni, hogy mindketten a kommunistákkal dolgoztak együtt, nagyon nehéz. Darvas József majdnem kommunista volt, vagy tán annak is volt minősíthető – mindenesetre 1945-ben töprengett, hogy a parasztpártba lépjen-e, vagy a kommunista pártba –, ezzel szemben Kovács Imrének a kommunistákkal való együttműködése nem ment tovább, mint addig, hogy a Hitler-ellenes népfrontban a kommunistákkal együtt állt szemben a nácizmussal. Az azonban igaz, és azt itt újból lehet hangoztatni, hogy a népiek egymás közötti szolidaritása ezeket az összes választóvonalakat áthágta, és Kovács Imre már rég a teljes kommunistaellenes emigráció állapotában volt, mikor a gyakorlatilag kommunistának tekinthető Darvas Józseffel Svájcban találkozott, és ott, az én értesülésem szerint, megrendülten állapították meg valamiféle összetartozásukat és a magyar nemzet jövője feletti gondjaikat.
A 208. oldal második bekezdésének vége felé fontosnak tartom újólag tisztázni, hogy más megítélés alá esik Erdélyi antiszemitizmusa és Sinka antiszemitizmusa. Sinka a nép elnyomói között mindig felsorolta a zsidókat, talán előbbre is vette őket, mint a többieket, de mindig szilárdan a nép oldalán állt, és a világon semmiféle koncessziót a németeknek nem tett. Ezzel szemben Erdélyi kifejezetten a zsidóellenes uszítás szolgálatába állt, már Solymosi Eszterről szóló versével, majd pedig a német megszállás szolgálatába, a német megszállás után a Centrálban [a kávéházban] írt versével.
A 210. oldal harmadik bekezdésében az Erdélyből a népiek mellé fölsorakozott, illetve régtől kezdve azokhoz tartozó Tamási Áront kellene elsősorban felsorolni, aki azután, 1944 után Magyarországon is maradt.
A 211. oldal első bekezdésével kapcsolatban nehéz volna azt mondani, hogy a Magyar Parasztszövetségnek magának az alapítása népi mozgalmi behatás alatt történt. A Parasztszövetséget magát elsősorban a kisgazdapárthoz közel álló konzervatívabb parasztcsoportoknak és vezetőiknek a kormánnyal való együttműködése {3-344.} hozta létre, amely a Parasztszövetségben egy németellenes bázist szeretett volna kiépíteni, 1942-ben95 elsősorban a belügyminiszter, Keresztes-Fischernek az intenciói szerint. A Parasztszövetségen belül azonban létezett egy irodalmi csoport, aminek a megalapításáról a könyv más helyen említést tesz, ez állt népi irodalmi behatás alatt, ez nehezen is lehetett volna másképpen, mert a kisgazdapárt velük egyenrangú irodalmi személyiségeket egyáltalán nem volt képes produkálni.
A 212. oldal első bekezdésének a közepe táján, a Nemzeti Parasztpárt alapításával kapcsolatban érdemes volna megjegyezni, hogy a név elsősorban Kovács Imrétől származott, aki azt a Maniu-féle Román Nemzeti Parasztpárt analógiájára alkotta meg. Azt tudom, hogy Erdeinek nem tetszett ez az elnevezés, mindkét tagja nem tetszett, a nemzeti azért nem, mert kinyitotta a kaput a nacionalista urak előtt, a parasztpárt azért nem, mert túlságosan tágan, a nagygazda parasztokra is kiterjedően fogalmazta meg a párt osztálybázisát. Utóbb aztán ki is derült, hogy a Maniu-féle Nemzeti Parasztpártnak nem a magyar Nemzeti Parasztpárt, hanem a Független Kisgazdapárt felel meg. Ezt a lap alján a párt nevéről szóló elmefuttatásba kellene belefoglalni.
A 226. és 227. oldallal kapcsolatban a könyv helyesen állapítja meg azt, hogy a szárszói konferencia alkalmával a kitűzött és kitűzhető célok megvalósítása nem sikerült. Püski Sándor96 kitűzött célja mellett, amelyet a könyv úgy jelöl meg, hogy a népi mozgalom gazdasági és társadalompolitikai alapelveit kellett volna tisztázni, én sokkal fontosabb dolognak tekintem azt, ami nemcsak hogy nem sikerült, hanem egyenesen csattanóan meghiúsult, hogy a népi mozgalomnak ez alkalommal az adott helyzetnél sokkal egyértelműbben kellett volna állást foglalnia egy hitlerizmus és fasizmus elleni irányzat mellett. Ehelyett a népi mozgalmon belül olyan ellentét jutott napvilágra, amely a népi mozgalmat magát is tovább kettéosztotta, ha nem is bontotta meg a közöttük lévő szolidaritást, de olyan ellentétes álláspontokat hozott a napvilágra, amelyek később, a magyar fejlődés további tragikus fordulatai során politikai álláspontokká is váltak. {3-345.} Ott, abban a helyzetben teljesen felesleges volt ezeket az ellentéteket még kiélezni, ahelyett hogy világosan egy hitlerizmus és fasizmus elleni álláspont alakult volna ki. Ennek a két felelőse, az én különvéleményem szerint, Erdei Ferenc és Németh László egyszerre voltak. Erdei Ferenc teljességgel megzavarta az egész konferenciát azzal, hogy a társaságot az elé a választás elé állította, hogy vagy a marxizmus szemszögéből szemlélik a társadalmi kérdéseket, vagy elcsúsznak valami Isten tudja, micsoda veszedelmek felé. Ezzel szemben és ezzel szembefordulva Németh László felállított egy hamis harmadik út alternatívát, amely lényegileg, bár nem egészen kimondottan azt a konklúziót rejtette magában, hogy a fasizmus és kommunizmus ellentétében a népi mozgalomnak és az egész magyarságnak lényegileg egy harmadik, ha tetszik, passzívabb utat kell választania. Ez hamis kérdésfeltevés volt, mert ebben a pillanatban nem kommunizmus és fasizmus között kellett volna választani, hanem a fasizmus és az egész fasizmusellenes koalíció között, amely a kommunista Oroszországot és a nem kommunista demokráciákat egyesítette. Ebben az alternatívában a szárszói konferenciának egyértelműen lehetett volna állást foglalnia és szimpátiát vállalnia. Pontosan ez maradt el Erdei Ferenc és Németh László párhuzamosan és ellentétesen hamis kérdésfeltevése miatt.
A 230. oldal második bekezdésének a negyedik sorában Szekfűről az 1942-ben, karácsonykor megjelent, rendkívüli fordulatot jelentő cikke97 után sem lehet azt mondani, hogy liberálkonzervatív történész volt. Szekfű minden körülmények között konzervatív történész maradt, és liberálisnak már csak azért sem lehet mondani, mert senki annyira a liberalizmust mint szót és mint eszmét meg nem vádolta, rosszhiszeműen nem értelmezte és az egész ország közvéleménye előtt rossz hírbe nem hozta, mint ő.
A 234. oldal második bekezdésének a végén megint csak nem pontos Féja, Erdélyi, Sinka és Kodolányi együttes jellemzése azzal, hogy a nemzeti és a népi ügynek azzal véltek szolgálatot {3-346.} tenni, hogy a fennálló rezsimmel együttműködtek, és azt belülről reformálni akarták. Ilyen szándék volt jelen Féja Gézánál és Kodolányi Jánosnál, ezzel szemben Sinka István soha semmi ilyen gesztust tudomásom szerint nem tett, ő maradt a maga nagyon szigorúan népi, paraszti vonalán, azzal a bizonyos jellegzetes zsidóellenes ízű kiemeléssel, hogy a parasztság elnyomói között a zsidókat sose felejtette ki megemlíteni, viszont Erdélyi József nem a kormánnyal való reformeri bölcs együttműködést tűzte ki, hanem tudomásom szerint két – vagy több? – teljesen alantas és erkölcsileg diffamáló verset írt az akkori jobboldali irányzat, majd pedig a jobboldali kormány szája íze szerint.
A 235. oldal második bekezdésében az említett nyilatkozatnak98 van egy érdekessége, a népiek közül aláírta Féja Géza, akinek később a kormánnyal való együttműködést vetették szemére, ezzel szemben nem írta alá Illyés Gyula és Erdei Ferenc, mert kifogásolták azt, hogy a nyilatkozat túlságosan egyoldalúan szorítkozik a zsidóság által elszenvedett jogsérelemre, de a magyar nép egyéb rétegeinek jogsérelmeire nem.
A 237. oldal második bekezdésében itt sem hallgatnám el, hogy Erdélyi József azért adhatta ki verseit ezekben a sötét időkben is, mert ennek az időnek a szája íze szerint írt verseket.
A 239. oldal második bekezdésének közepén nehezen tudnám azt mondani, hogy a népi mozgalom tagjai közül a kisgazdapártban helyezkedett el bárki is. Kerék Mihály99 a földreform szakértője volt, de sose szerepelt úgy, mint aki a népi mozgalom tagja, a népieknek az alapvető úrellenes magatartásában nem osztozott. Más nevet pedig még kevésbé tudnék mondani. Ezzel szemben az áll, hogy a Parasztszövetségben némi helyet kaptak a szegényparasztok is, áll az is, hogy Kiss Sándor100 valóban közel állt a népiekhez, és teljesen a népi íróknak a hatása és szereplése jegyében zajlott a Parasztszövetség irodalmi tagozatának a működése.
A 240. oldal második bekezdésével kapcsolatban megemlíteném, hogy a parasztpárt politikai porondra lépésének első pillanatától kezdve a vezetésben jelentős szerepe volt – bár pontosan {3-347.} nem tudom, hogy milyen funkciót töltött be – Farkas Ferencnek mint pénzügyi és gazdasági szakértőnek, akit annak idején a könyv is említ, mint aki a Szabad Szó c. lapot a népiek számára megszerezte.
A 241. oldal alján a földreformmal kapcsolatban nem annyira azt mondanám, hogy a parasztpárt funkcionáriusai vettek részt benne, a leglényegesebb az, hogy ezek a földreform-kiküldöttek túlnyomó részükben Györffy-kollégisták voltak, akár kommunisták, akár parasztpártiak lettek légyen is.
A 243. oldal alsó harmadában én úgy emlékszem, hogy az általános iskolának a követelése már ekkor is a nyolcosztályos általános iskola volt, bár lehet, hogy a szerző jobban tudja valamilyen 1945. évi programból azt, hogy hatosztályosan kezdődött ez a követelés. Annyi bizonyos, hogy egy-két éven belül egészen általánossá lett a nyolcosztályos általános iskola követelése, amit a parasztpárt is magáévá tett, és az hamarosan meg is valósult.101
A 244. oldalon levő 20. jegyzetben hozzáteendő, hogy 1945-ben a Szabad Szó szerkesztését a párt hivatalos lapjaként Boldizsár Iván kezdte meg – helyesen [említve] a 316. oldalon –, nem tudom, mikor vette át Darvas a szerkesztését, de 47-ben bizonyosan már ő szerkesztette a lapot.
A 247. oldalon a 28. jegyzetben az ott felsorolt különböző szakértők mellett még felsorolhatnék hármat; mindenekelőtt Farkas Ferencet, aki az Országos Hitelintézet elnöke lett, másodszor Keszthelyi Nándort,102 aki rövid belügyi szolgálat után a Külügyminisztérium sajtófőnöke volt, azt hiszem, 46-ban, továbbá saját magamat, aki belügyminisztériumi főosztályvezető voltam 45-től 46-ig, akkor lettem professzor egy további évre.
A 249. oldal második bekezdésével kapcsolatban feltétlenül jelentős fokozati különbség van Darvas és Erdei állásfoglalása és egész mentalitása között. Először nem mondanám azt, hogy a kommunistákhoz közel álló vagy velük egy vonalban haladó állásfoglalásuk származásukból következik. Ez, ha igaz egyáltalán az ilyenféle magyarázat, akkor áll Darvasra, aki a legszegényebb paraszti környezetből származik, később tanító lett, és a {3-348.} csaknem proletár szintű értelmiség minden nyomorúságát átélte. Ezzel szemben Erdei apai ágon hagymás paraszt ősöktől származik, akik jelentősen mozgékony és kisvállalkozó parasztok voltak, bár a proletariátusból nőttek ki, és ahhoz közel állottak; anyai ágon pedig teljesen szabályos gazdaparasztoktól. Mindenesetre magasabb szintű és önállóbb társadalmi rétegből származott, mint pl. Illyés Gyula vagy Veres Péter, akik ennek ellenére nála sokkal kevésbé indultak el a kommunisták felé vezető úton. Az áll, hogy mindketten marxista-leninistáknak minősíthetők, én magam tanúsíthatom azt, hogy Erdeinek 1936-ban jelentős olvasmányélménye volt Lenin, elsősorban azzal, amit a parasztság tagozódásáról mondott. Ugyanakkor innen számítva, egészen 1945-ig és jóval azon túl is, tulajdonképpen végig kritikus szellem maradt, aki a kommunisták összes fogyatkozásait átlátta és kritikailag földolgozta, csak éppen végeredményben elfogadta azt az alapvető kommunista alternatívafelállítást, hogy közöttük és a nagykapitalizmus között kell választani.
A 30. jegyzetben a parasztpárt nevével kapcsolatos Erdei-kritikára nézve áll, amit a parasztpárt alakulásával kapcsolatban már mondottam.
A 250. oldal második bekezdésében mondottakkal kapcsolatban megjegyezném azt, hogy Erdei számára 1956 igen nagy megrendülést okozott, és attól kezdve semmiféle miniszteri posztot nem vállalt. Ugyanolyan megrendülést okozott Darvasnak, de ő sokkal hamarabb kiheverte. Erdei 1957-től az Agrárgazdasági Kutatóintézet vezetését vállalta el, és jelentős része volt azoknak az intézkedéseknek az előkészítésében, amelyek a 68-ban életbe lépett ún. mechanizmus révén a parasztságnak robbanásszerű vagyonosodását és felemelkedését idézték elő. Ugyanennek az időnek a nagyobb részében egyben az Akadémia főtitkára is volt.
A 255. oldalon a harmadik bekezdésben téves az az állítás, hogy én a Szegedi Művészeti Kollégium alapítói közé tartoztam, erre már korábban kitértem, még csak együttműködő sem voltam, csak baráti kapcsolatban voltam annak sok tagjával.
{3-349.} A 255. oldal utolsó bekezdésével kapcsolatban felhívom a figyelmet arra, hogy ami Erdei és Bibó közös közigazgatási felfogásaként van idézve: a városok köré alakított közigazgatási egységek, az lényegileg Erdeinek abból az elméletéből származott, amelyik a magyar alföldi mezővárosról mint az agrárurbanizálódás kívánatos mintaképéről szól, és amit ez a könyv a 62–63. oldalon – véleményem szerint tévesen – utópisztikusnak nyilvánít. Érdekes, hogy legújabban, a hatvanas évek vége óta egy olyan közigazgatási intézkedést vittek keresztül – nem tudom, mennyire Erdeinek a tanácsára –, amely lehetővé teszi községeknek városokhoz való közigazgatási odakapcsolását.
A 256. oldal második bekezdésében mondottakkal kapcsolatban csak azt jegyezném meg, hogy talán azt nem állítanám, hogy én [1945–46-ban] a kormánykoalíció változtatását javasoltam; nagyon is tisztában voltam az erőviszonyokkal, hogy ez aligha lehetséges, inkább csak azt jelöltem meg, hogy a koalíció egészséges működéséhez az kellene, hogy a két szélső párt súrlódásai közepette a két középső párton volna a kiegyenlítő megoldások hangsúlya.103
A 259. oldal második bekezdésének a legalján szó esik a parasztpártnak a német kitelepítéssel kapcsolatban elfoglalt álláspontjáról. Teljesen helytálló, hogy a parasztpárt a kitelepítés mellett volt; a pontos felállása a pártoknak az volt, hogy a kommunista párt teljes súlyával fellépett e mellett, azt támogatta a parasztpárt; a kisgazdapárt és a szociáldemokrata párt, különös tekintettel nagyszámú sváb választóikra, inkább fékezni igyekeztek. A parasztpárt ebben a kérdésben csaknem teljesen egységes volt, ettől az egész „Hurrá, nemzeti ügy” hangulattól a főbb vezetők közül, emlékezetem szerint, csak Erdei Ferenc volt egy bizonyos mértékben semlegesebb állásponton, és effektíve az egésznek ellene hatni a parasztpártiak közül két ember próbált, az egyik Keszthelyi Nándor volt, a másik én. Az ebbe az ügybe való beavatkozásomnak az a furcsa eredménye lett, hogy kényszerűségből szerzője lettem egy svábok számonkérését szabályozó rendeletnek, és közvetve, lényegében oka lettem annak, hogy {3-350.} a potsdami határozat a magyarországi németek kitelepítését is elrendelte.104
Ennek a furcsa szituációnak a története a következő: valamikor 1945 tavaszán vagy nyár elején megérkeztek Tolna megyébe a Bácskából a jugoszlávok által elüldözött bukovinai székelyek, akiket annak idején a Horthy-kormány jónak látott az ugyancsak a Bácskából annak idején elüldözött dobrovoljácok helyébe telepíteni. Az üldözött székelyek a teljes zavarodottság és menekülés állapotában érkeztek, mire néhány lelkes magyar nacionalista – voltak közöttük kommunisták éppúgy, mint parasztpártiak és párthoz nem tartozóak, de mind lelkes magyarok voltak – elkezdték az ügyet a saját szakállukra Tolna megyében a svábok rovására megoldani, vagyis a székelyeket letelepítették egy-egy sváb faluba, a sváb lakosságot pedig egyszerűen kikergették a legközelebbi mezőre, ahol azok ellátatlanul éltek, szültek, haltak, nyomorogtak, és ennek a panaszai hamarosan eljutottak többek között hozzám, a Belügyminisztériumba is. Erre Keszthelyi Nándorral együtt, aki akkor szintén a Belügyminisztériumban dolgozott, bementünk Erdeihez, előadtuk a helyzetet, igyekeztem minél inkább dramatizálni ennek az egyrészt erkölcsi veszélyeit és az erkölcsi elítélendőségét, másrészt pedig a felvidéki szlovákiai magyarok kitelepítésére való rendkívül káros visszahatásának a lehetőségét. Erdei ezt megértette, és egy pár soros rendeletet bocsátott ki, amely ezeket a helyi akciókat megtiltotta.105 Ugyakkor megbízást adott nekem, hogy készítsek egy rendelettervezetet a Volksbund által elkövetett hitlerista jellegű káros cselekmények számonkérésének valamilyen formájára. Én ezt a rendeletet elkészítettem, amelyik végeredményben az esetleges felróható cselekedetek alapján a németeket öt kategóriába osztotta: az első kategória volt a Volksbund-vezetők, a második kategória a Volksbund-tagok, a harmadik kategória a Volksbund-támogatók. Ez a három volt a felróható három kategória. A Volksbund-támogató kategóriára azért volt szükség, mert nagyon sok helyen a taglistákat megsemmisítették. Ezek után következtek azok, akik semmiféle ilyen bűnben nem találtattak, {3-351.} és az ötödik kategória volt azoknak a csoportja, akik valamiféle antifasiszta érdemet szereztek. Ennek alapján következett egy számonkérési eljárás, amelyik bár nagyon primitív módszerekkel és elegendő garanciák nélkül, de mégis bíróságszerű eljárással állapította meg ezeket a kategóriákat. Ennek alapján elég hamar le is bonyolódott ez a kategorizálás, és a németeknek kb. tíz százaléka került az első három, vagyis felróható kategóriák valamelyikébe. Az első három kategóriára kiterjeszthető hátrányok elsősorban munkaszolgálatra való behívások különböző fokozataiból állottak. Én az egész dologért nem lelkesedtem, és azt sem tartottam alapjában véve jó megoldásnak, hogy a Volksbund és a benne való tagság önmagában valamiféle hátrányos jogkövetkezményt idézhet elő, de az adott szituációban úgy láttam, hogy egy nagy tömegű, az egész németségre kiterjedő kollektív felelősségre vonással és annak minden elképzelhető rossz következményeivel szemben minél gyorsabban valami ilyenféle szelekciót kell csinálni. Ugyanaz a minisztertanácsi határozat azonban, amelyik ezt a rendeletet elfogadta, a vita során többségében, előttem rejtélyes indokokból azt az álláspontot fogadta el, hogy a német kitelepítés ügye nem hozható összefüggésbe a szlovákiai magyar kitelepítés ügyével, hogy ezt mire alapozta, azt azóta sem tudom, hiszen ez nem rajta múlott, s a csehszlovákok igenis összefüggésbe hozták.106 Ugyanakkor kimondta ez a minisztertanács, hogy a német kitelepítés kérdésében meg kell kérdezni a potsdami értekezletet, hogy van-e e tekintetben valamiféle szándéka. Meg vagyok győződve, hogy a potsdami értekezletnek a világon semmiféle szándéka a magyarországi németek kitelepítésével kapcsolatban nem volt, elég gond volt neki a csehek és a lengyelek által sürgetett kitelepítés, és semmiféle ilyen határozatot nem jutott volna eszébe más országokra nézve hozni. Minthogy azonban beérkezett éppen a határozás idejére a magyar kormány megkeresése, ők, hogy megoldják ezt a problémát – mondhatnám úgy, hogy ezt az aktát elintézzék –, egyszerűen hozzácsapták a cseh- és lengyelországi németek kitelepítését is. Így az a határozott érzésem, hogy ha mi a kis helyi akciók {3-352.} megszüntetése ügyében ezt az egész témát a minisztertanácsig Erdei útján el nem indítjuk, akkor erre a potsdami rendelkezésre nem került volna sor, és valamilyen formában a magyar kormány maga bajlódott volna az egész üggyel. Túl sok jó valószínűleg abból sem sült volna ki, de mindenesetre az eseményeknek ebben az elindításában, akár tetszik, akár nem, részem volt. Nincs okom, hogy ezért lelkiismeret-furdalást érezzek, mert hiszen mindaz, amit az ügyben csináltam, abból indult ki, hogy én nem helyeseltem ezt az akciót és ezt a hangulatkeltést. Engem akkor is megdöbbentett, hogy a parasztpárt teljes színskálájának a tagjaiból verbuválódott az az együttes: Kovács Imre, Veres Péter, Darvas József, akik ezt a hangulatot nagyon erősen magukévá tették, és ennek hangot adtak, és hogy egyáltalán nem kelt fel bennük a parasztszolidaritás gondolata egy olyan embertömeggel szemben, amelyik kilencven százalékban keményen dolgozó paraszt és nemzedékek óta egy csomó földet megművelő és kultúrákat kialakító paraszt volt. Én különösebben nem kedveltem a svábokat, különösebben nem is ismertem őket; messziről volt egy olyan benyomásom, hogy keményfejű és korlátolt emberfajta, de hát ez teljesen felületes általánosítás is lehetett. Nem volt szimpatikus a második világháborúban tanúsított viselkedésük sem, de hát ez megint csak egy bizonyos hányadának a viselkedése volt, és azt sosem lehetett lemérni, hogy mekkora hányadának. Mindenesetre, mikor a potsdami határozatnak ez a része megjelent, akkor az énáltalam szerkesztett rendelet végrehajtása teljesen tárgytalanná vált, és esedékes volt egy új rendelet az összes németség kitelepítésére. Ebben a rendeletben, amit az akkor már Nagy Imre107 által vezetett Belügyminisztériumban készítettek, de én akkor már nem voltam a törvényelőkészítési osztály vezetője, mint tavasszal és nyáron, a kommunista irányvonalnak megfelelően az volt benne, hogy mindenki kitelepítendő, aki a népszámláláskor magát német anyanyelvűnek vallotta.108 Ez engem megint csak meghökkentett, mert a Teleki-féle népszámláláskor109 volt egy különös kategória, hogy az emberek külön vallottak az anyanyelvükről és külön a nemzetiségükről. {3-353.} Ez majdnem minden nemzetiség esetén különösebb eltérést nem mutatott, kivéve a németek esetén, akik egyharmad részükben magyar nemzetiségűnek vallották magukat. Ez abban a szituációban nem annyira egy nemzetiségi hovatartozás, mint inkább egy antihitlerista állásfoglalás jele volt. Énnekem az volt a véleményem, hogy ha már egyáltalán népszámlálási adatok alapján történik a kitelepítés, amit megint csak abszurdumnak tartottam, de az adott helyzetben mást nem lehetett csinálni, akkor csak a német nemzetiségűnek vallókat kell ebbe belevonni. Mikor tehát a Belügyminisztérium által készített rendelettervezet a minisztertanács elé került, akkor én a minisztertanács nem kommunista tagjaihoz egy memorandumban egy ellentervezetet csatoltam. Ebből egy kis zűr támadt a minisztertanácsban, miután én is a Belügyminisztériumban dolgoztam. Végül is keresztülment Nagy Imre rendelete. Ő meg is hökkent a dologtól, hírek szerint egy ideig gondolkodott, hogy nem indít-e ellenem fegyelmit, végül azonban a fegyelmi elmaradt, s nekem meg sem említette, akár azért, mert egyébként szimpatizált velem, akár azért, mert a parasztpárt engem fedezett, bár fura helyzet lett volna, mert ebben az ügyben a parasztpárt éppen ellenkező irányban angazsálta magát, bár majdnem bizonyosan mellém állt volna, ha nagyobb bajom támad. Így a fegyelmi, akár ezért, akár másért, elmaradt. Azt hiszem tehát, helyes az a megállapításom, hogy a parasztpártból tulajdonképpen csak Keszthelyi, én és a mi sürgetésünkre Erdei fordult valamennyire szembe ezekkel az akciókkal. Hozzá kell tennem, hogy ezek a lépések nem voltak nyilvánosak, és az akkori közhangulat mellett a nyilvános fellépés majdnem teljesen bizonyosan hiábavaló lett volna, s joggal hihettük, hogy az ilyen hivatalos helyeken való intervenciók talán hatásosabbak; amint a történet mutatja, hatásosságuk teljességgel kétélű volt. Ezek után lezajlott maga a kitelepítés a Belügyminisztérium által készített rendelet alapján. A lebonyolítás, attól eltekintve, hogy vagyonelkobzásos jellegű volt, fizikai lefolytatásában rendezett, tisztességes és nagyobb kilengések nélkül folyó volt. Mind lassabban folyt, közben a {3-354.} nemzetközi helyzet elromlott, és mind Nyugat-Németország, mind Kelet-Németország, ahogy akkor hívták őket, csökkenő mértékben mutatott kedvet új kitelepültek fölvételére, úgyhogy végeredményben százötvenezer110 németnek a kitelepítése történt meg, és háromszázezer maradt az országban, s mindkét számban vegyesen foglaltak helyet olyanok, akik magukat magyar nemzetiségűnek vallották, s olyanok, akik magukat német nemzetiségűnek vallották. A könyv utal arra, hogy a parasztpárt részéről egyesek később ezt az állásfoglalásukat megbánták. Bent az országban semmi ilyenre nem került sor, mert a téma egyszerűen nem került bármiféle megvitatás alá; a magyarországi németek, főleg a Német Demokratikus Köztársaság megalakulása után gyorsan visszavedlettek befogadott és elfogadott magyarországi nemzetiséggé, akik nemzetiségi összejöveteleket, néprajzi bemutatásokat tartanak, mind saját köreikben, mind nagyobb városokban, nagyobb összegyülekezések formájában, mind a rádióban, mind pedig a televízióban. A hatvanas évek óta a kitelepített németek nagyobb nehézség nélkül haza is járhatnak, köztük a Nyugat-Németországban letelepedettek is. A kitelepítés egykori tényét azonban majdnem teljes hallgatás övezi idehaza, sem pozitív, sem negatív értelmében nem emlegetik sem a hivatalos személyek, sem a német nemzetiség tagjai. A visszamenőleges sajnálkozás hangja ezek szerint nyilván az emigrációban élő valamelyik magyar parasztpártitól származhat, azt hiszem, hogy nem volna akadálya, hogy a könyv meg is írja, hogy kitől, minthogy pár oldallal utóbb megemlíti Kovács Imrének a Németh Lászlóval szemben való parasztpárti állásfoglalás feletti utólagos sajnálkozását.
A 260. oldalon középen említi a könyv a parasztpártnak a szlovákiai magyarok kitelepítésével111 kapcsolatban joggal helyeselt álláspontját. A téma ilyenfajta bemutatása azonban félreértésekre adhat okot, ugyanis közvetlen utána szól a könyv a kommunisták részéről a parasztpártiak, illetve a népi írók ellen emelt, nacionalizmust szemrehányó vádjára, és az a benyomás támad, mintha ők ezt a vádat speciálisan a szlovákiai magyarok {3-355.} ügyében tett parasztpárti állásponttal kapcsolatban vetették volna fel. Ez így nem áll helyt, mert hiszen a szlovákiai magyarok kitelepítése tekintetében az összes pártok és az egész magyar külpolitika egységes állásponton volt, és itt a kommunisták semmiféle különvéleményt nem jelentettek be. Sőt tudomásom szerint a döntő fordulatot a párizsi béketárgyaláson – ami végül is azt eredményezte, hogy a kitelepítettek száma a békeszerződésben százezerben és nem többen nyert megállapítást –, tudomásom szerint éppen egy kritikus pillanatban Gerő Ernőnek a megjelenése és egy általa ismert első vonalbeli szovjet egyéniségnél – állítólag Manuilszkijnál112 – való intervenciója idézte elő. A nacionalizmus vádját a parasztpárttal szemben sok részletkérdésben bizonyára felvetették 1945 és 56 között a kommunista párt részéről, de ez mind csak olyan fegyverbarátságon belüli szemrehányás lehetett, és bizonyos, hogy sem a német kitelepítés melletti, sem a magyar kitelepítés elleni álláspontjaikban nem volt különbség. Ezt tehát, ami valóban nacionalizmus volt az első kérdésben, aligha hányták ők a parasztpárt szemére. Amit a könyv ezen az említett oldalon idéz a népi íróknak az 56 alatti több-kevésbé előtérben levő szerepére nézve, ezt azt hiszem, ott kellene elmondani. S itt viszont nem logikus a parasztpárt nacionalizmusáról a kétféle kitelepítéssel kapcsolatban egy terminussal beszélni, egyszer sajnálkozva, egyszer helyeselve. Az utóbbi egyszerűen hazafias álláspont volt. A parasztpártban kétségtelenül volt egy olyan egyesítése a nemzeti és a szociálreformeri szempontnak, amit a könyv helyesen fogalmaz meg, és ez bizonyos pontokon éppen a német kitelepítés tárgyában felvett olyan formákat is, amiket a szó helytelenítő értelmében lehet nacionalizmusnak nevezni. Ami a jegyzetben idézett és 1957-ben kelt határozatban113 fölrótt nacionalizmust illeti, ott ez a határozat, amit részletesen nem ismerek, de igazi motívuma a parasztpárt 56-os szereplése volt, Kovács Imrét, Illyés Gyulát, magamat és Veres Pétert illeti ezzel a váddal. Kétségtelenül ezt a vádat Kovács Imrénél és Veres Péternél az említett német kitelepítés kérdésében föl lehet vetni, de alig valószínű, hogy ez arra utalna; {3-356.} Illyés Gyula és az én esetemben konkrét írásművekben nehéz ezt komolyan indokolni. Tudom, hogy később Illyés Gyulával szemben felvetették ezt a vádat, de gondolom, csak beszélgetések formájában az 1960-as évek végén, mikor Illyés Gyula Párizsban szóvá tette az erdélyi magyaroknak a helyzetét, de ezt különösebb állásfoglalás vagy határozat formájában a párt nem fogalmazta meg. Lehet, hogy az 1957. évi határozat 1945 és 56 közötti adalékokat is felsorol a maga téziseinek az igazolására, de aligha a felvidéki magyar kitelepítések ügyével kapcsolatban.
A 260. oldal végén lévő elmefuttatásra nézve, amely a parasztpárt és a népi irodalom és mozgalom nemzeti álláspontjáról szól, utalok a következő fejezetről mondottakra.
A 261. oldalon kezdődő harmadik alfejezet lényegében a 45 utáni politikai porondra került és egyidejűleg arról leszorult népiek egyenként való helyzetismertetését tartalmazza. Először jönnek a politikai porondon lévők, aztán az akkor onnan leszorultak, de zavaró az egész fejezet szerkezetében az, hogy a 261. oldal első bekezdésének második felében, továbbá a második és a következő oldalra is átnyúló harmadik felében a könyv a porondról leszorultak elleni kampányt ismerteti. Ez részben az őróluk szóló fejezetrész elé volna való, vannak azonban ennek a két és fél bekezdésnek olyan passzusai is, amelyek abba a külön fejezetbe valók, amit ennek a levélnek az elején levő általános mondanivalók között a harmadik helyen javasoltam a népi íróknak a nacionalizmus és az antiszemitizmus vádjához való viszonyára nézve. Ott volna szükség Zsolt Bélát általánosságban is előrevenni, bár bizonyos, hogy ő az ilyen irányú kampánynak a nagyobb részét 1945 után folytatta.
A 261. oldal második bekezdésének első sorában nem mondhatjuk azt, hogy Révai éles ellenfele volt a népieknek, pontosabb az a kifejezés: éles kritikusa volt a népieknek. A továbbiakban helyesen fogalmaz a könyv, mikor a népiekhez való viszonyának a lényegét tárgyalja. Ugyanennek a bekezdésnek a közepén lévő szöveg nagyon helyesen ecseteli azokat a megnyilvánulásokat és állásfoglalásokat, amelyek lényegében a népiek egyes tagjait, {3-357.} leginkább Veres Pétert, Sinka Istvánt az antiszemitizmus gyanújába hozták. A második bekezdés végén mondottakkal kapcsolatban megemlíteném Révai kultúrpolitikájának azt a pozitív vonását, hogy szemben Rákosival és Gerővel, akiknek a magyar történelem iránt rendkívül kevés érzékük volt, Révainak kifejezetten komoly érzéke volt a téma iránt, és jelentős szerepe van abban, hogy az első pillanattól kezdve Magyarországon a hivatalos álláspont Kossuth és Rákóczi viszonylatában nem folytatta a régebbi dogmatikus álláspontok elítélő vagy elutasító állásfoglalását, hanem kifejezetten pozitíve és a magyar szabadságmozgalmak történeti keretébe beillesztve tárgyalta ezt a két jelentős személyiséget. Ennek nem kis jelentősége volt a magyar ifjúság hangulatának a kialakításában különféle pillanatokban.
A 262. oldal első bekezdésében, amelyről már az előbbiekben mondottam, hogy valahol a fejezet második felében vagy első és második fele között volna a helye, a könyv nagyon helyesen ecseteli a népi írók között a legkülönbözőbb viszonylagos ellentétek után újból és újból fellépő szolidaritást. Itt meg lehetne említeni azt, hogy Németh, Féja, Kodolányi és Szabó Lőrinc 46-tól 49-ig állandó publikálási lehetőséggel rendelkeztek, és ezt ki is használták a Válaszban,114 amit ekkor Illyés Gyula és Sárközi Márta115 szerkesztettek – a Választ és Sárközi Mártát egyébként a könyv a következő oldalon helyesen jellemzi.
A 262. oldal második bekezdése Veres Péterrel kezdi a politikai porondon szereplő jelentős parasztpártiak és népiek jegyzékét. Veres Péterről érdemes volna itt is megemlíteni azt, hogy lényegileg ugyanazokon az álláspontokon marasztalták el, amelyeket bizonyos részről Sinka Istvánnal, Féja Gézával, Kodolányival szemben felvetettek, ti. a háború alatti és előtti időkben a nagytőke bűneivel kapcsolatban, annak zsidó jellegének hangoztatásában. Éppen ezért Veres Péter, Zsolt Béla és mások részéről ugyanolyan támadásoknak volt kitéve, mint amazok, ezek ellen azonban megvédte őt parasztvezér mivolta, úgyhogy őt ezért és egyéb okok miatt a politikai porondról leszorítani nem lehetett.
{3-358.} A 263. oldal második felében a Válasszal kapcsolatban érdemes volna megjegyezni, hogy ennek a lapnak az alapításakor már éreztette a hatását a népi íróknak az a politikai szétszóródása, amelyik ekkor már az árnyékát előrevetette. A Válasz munkatársai között ugyanis Erdei Ferenc és Darvas József ekkor már nem szerepeltek. Sárközi Márta szerepéről érdemes volna a könyvben lévő kifejezést kicsit megerősíteni; nem azt mondani, hogy anyagi áldozatot is hozott, hanem az akkor apjától kapott egyetlen budapesti vagyonát, egy teljes házat a Válaszra és a vele kapcsolatos kiadóra költötte, és utána ennek következtében éveken keresztül műstoppolással tartotta el magát és családját.
A 264–65. oldal táján, ahol a könyv bemutatja a népi mozgalomnak a hatalomban részt vevő tagjait, érdemes volna fölsorolni – noha nem volt író, de a népi mozgalom politikus tagjainak egyike –, akinek mind a koalíciós időkben, mind pedig 1956-ban fontos szerepe volt, ez Farkas Ferenc; egyébként az adatai a könyv végén lévő személyjegyzékben megvannak. A koalíció alatt egyszer komolyan volt pénzügyminiszter-jelölt, azonban a közelebbi feltételeknek Rákosival való megbeszélése után visszalépett ettől a megbízástól. Veres Péterrel együtt a parasztpárt centrumához tartozott, impulzív, kulturált és a népi mozgalom írói és szellemi vezetői iránt feltétlenül és szenvedélyesen lojális ember volt. Az életrajz tévedése az, hogy az öngyilkossági kísérletet 50 helyett 56 utánra teszi. Végül rákban halt meg, 1966-ban. Vö. 318. oldalt.
A 265. oldal utolsó bekezdésében a szöveg azt a benyomást kelti, mintha Szabó Zoltán a Magyar Közlöny után kezdte volna a Valóság116 szerkesztését. Valójában a kettő egyidejűleg folyt: a Magyar Közlöny szerkesztése 45 januárjától 48 márciusáig, a Valóságé 45 őszétől talán egy évig.
A 266. oldal első bekezdésének a harmadik mondatában ki lehetne emelni, hogy Németh László nem egyszerűen pedagógiával foglalkozott, hanem egészen kitűnő és emlékezetes tanári működést fejtett ki, és egészen eredeti pedagógiai módszereket próbált ki, amik azóta is ugyan folytatás nélküliek, de emlékezetesek és sokat emlegetettek.
{3-359.} A 266. oldal legalján Szabó Lőrinccel kapcsolatban vagy itt, vagy talán inkább a népi írók megtámadott és vitatott tagjairól szóló korábbi fejezetben meg kellene mondani, hogy ő tulajdonképpen csak úgy oldalról tartozott a népi írók csoportjához. Politikai állásfoglalása nem sorolta ide, inkább egy generációbeli volt velük, és főleg Illyés Gyulával való nagyon szoros barátsága volt az, amelyik sokszor szerepeltette ezekben a körökben, de se a népi írók politikai állásfoglalásaihoz, se a parasztpárthoz nem csatlakozott, csak 1956-ban. Neki elsősorban bizonyos személyes megnyilvánulásokat róttak föl, amelyeket németekkel való szimpátiának lehetett értelmezni, továbbá egy verset, amit a húszas években írt Egy vezérhez vagy A vezérhez címen, és amit Hitlerre alkalmaztak, természetesen teljesen alaptalanul.117 Az igazság az volt viszont, hogy Szabó Lőrinc valóban nagyon közel állt a német kultúrához és a német irodalom olyan alakjaihoz, akiket fordított is, akiket német viszonylatban egy bizonyos konzervatív tekintélyelvűség jellemzett, gondolok Stefan Georgéra118 és körére.
Erdélyi Józseffel kapcsolatban a 262. oldal első bekezdésének a végén hozzá kell tenni, hogy a rá rótt büntetésnek egy részét töltötte ki. És meg lehet jegyezni azt is, hogy vele kapcsolatban a népi írók azt a nyilvános szolidaritást, amit Féjával, Kodolányival, Némethtel és Sinkával szemben megnyilvánítottak, nem nyilvánították, tekintettel a nyilas éra alatt és azt megelőzően ebben a szellemben írt verseire.
A 268. oldal elején lévő vitával kapcsolatban, amely a parasztpártban a szegényparasztpártiak és az értelmiségpártiak között állítólag folyt, azt kell mondjam, hogy ez a vita nem folyt ilyen élességgel. Én magam 1947 elején a parasztpárt helyzetét a Szabad Szó egy cikksorozatában elemeztem,119 amely azután 47 közepén félbeszakadt, mint már a párt irányvonalának meg nem felelő: ott úgy jellemeztem, hogy a parasztpártnak a szegényparasztság az a társadalmi bázisa, ahonnan elsősorban reméli a szavazatokat; ez azonban nem azt jelenti, hogy kizárólag ennek a részlegnek volna az érdekképviselete, és nem országos programokat {3-360.} akarna létrehozni. De ugyanakkor mindig élesen távol tartottam magamat minden hangsúlyozott értelmiségi érdekvédelmi szellemtől, tehát az osztály pártelmélettel szemben álló csoportban semmiképpen sem képviseltem azt az álláspontot, hogy a parasztpárt speciálisan az értelmiség pártja is akar lenni, és minden vonatkozásban nagyon távol tartottam magam attól az értelmiségi sértődöttségtől, amelyik 1945 után Magyarországon meglehetősen szélesen elterjedt. Az értelmiség egyetlen lehetőségét a szolgáló magatartásban láttam és látom, s ezt cikkekben és előadásokban fejtettem ki akkortájt.
A 269. oldal második bekezdésében esik szó a Magyar Közösségről120 Nem emlékszem, hogy a könyv korábban említette-e ezt a szervezetet, de a pontosság kedvéért itt elmondom, hogy ez valóban titkos szervezet volt. Legfeljebb abban lehet kételkedni, hogy összeesküvés-e az a tény, hogy bizonyos emberek egymással politikai elvi alapon titkos érintkezést tartanak fenn, és terveket csinálnak arra nézve, hogy ha majd kormányra jutnak, akkor milyen elvek szerint fognak különböző posztokat betölteni. Egészséges jelenség a Magyar Közösség bizonyosan nem volt, még a háborús években kezdődött, egyszerre német, zsidó és mindenféle idegen eredetű magyar elemmel szemben, úgyannyira, hogy tagjai között idegen nyelvű, magyarosított nevű egyáltalán nem is kaphatott helyet, természetesen zsidó származású sem. A közösség fennmaradt 1945 után is, főleg a kisgazdapártból nagyon sokakat tömörített. Politikai erkölcseik, célkitűzéseik helytelenségétől eltekintve, határozottan tiszták voltak, de természetesen, mint minden ilyenfajta közösség, a hatalomra jutás után az ilyen kiválasztási szempont eleve a korrupció gyökereit rejti magában, mert hiszen prémiumot biztosít egy olyan tulajdonságnak, a magyar származásnak, amiben önmagában semmiféle érdem és kvalifikáció nincsen. Én nem tudok arról, hogy akár a parasztpárt, akár a népi írók csoportjában akadt volna jelentős vagy akár csak említhető valaki, aki a Magyar Közösségnek tagja lett volna.121 Azt sem hinném vagy mondanám, hogy ez a per122 a parasztpárt megfélemlítésében {3-361.} jelentősebb szerepet vitt volna, mint másokéban. A parasztpárt minden ilyenfajta kvalifikációval igen elutasítóan állt szemben, egyszerűen azért, mert minden ilyen kiválasztás kifejezetten premizálása lett volna annak a zömében színmagyar származású úri és uralkodó osztálynak, amely a parasztpárt számára a magyar bajok legsúlyosabb okát jelentette.
A 270. oldal alján lévő jegyzetben az a közlés, hogy Erdei és én kaptunk megbízást a budapesti pártszervezetnek Kovács Béla letartóztatásával és Kovács Imre kilépésével123 kapcsolatban való megnyugtatására, tévedésen alapszik. Énnekem komoly pártmegbízatásom az egész idő alatt nem volt, időnként közigazgatási kérdésekbe vontak be mint szakértőt. Nekem a párt vezetőihez legszorosabb kapcsolatom Erdei Ferenchez volt, aki viszont kialakuló politikája szempontjából engem minden barátság ellenére sem tekintett partnernek. Ezzel szemben tény az, hogy az 1947-es választási agitációban még részt vettem, de nem Budapesten, hanem néhány dunántúli városban, főleg értelmiségieknek szánt gyűléseken.
A 273. oldal legelső bekezdésében az a gondolatmenet, amely gyakorlatilag kilátástalannak ítéli utólag a parasztpárt sajátos vonalának a fenntartására irányuló törekvéseket a világpolitika állása miatt, azt hiszem, tipikus példája annak a gondolkodásnak, amely „ami megtörtént, az utóbb szükségszerűnek is nyilvánítható” elvből indult ki. Úgy érzem, a valóság az, hogy ez ebben az esetben a világpolitika akkori állása szerint sem volt így. Azóta meglehetősen megerősítették azt a kósza történetet, hogy vagy Teheránban, vagy Jaltában történt Churchill és Sztálin között egy olyan megállapodás, amely százalékokban fejezte ki a keleteurópai országokba való beleszólási arányokat, és ebben Magyarország ötven-ötven százalékkal szerepelt.124 Az az időkülönbség, amelyik ezek között az országok között és a keletebbre esők között a politikai alakulás terén mutatkozik, az, hogy Csehszlovákiában és Magyarországon egészen 1947–48-ig létezett a többpártrendszeres koalíció, igazolja ezt a feltevést. Mindazok – akár Kovács Imre, akár én –, akik sajátos parasztpárti útra {3-362.} törekedtünk 45 és 48 között, ezt a lehetőséget éreztük a levegőben. Hogy ez nem így alakult, annak különböző világpolitikai okai voltak, amelyek meggyőződésem szerint egyáltalán nem voltak olyan szükségszerűek, mint ahogy visszamenőleg feltűnnek.
A 273. oldal második bekezdésének közepén érdemtelen az én fölsorolásom Veres Péter és Farkas Ferenc mellett, mert én a párt jellegének a megőrzésére legfeljebb publicisztikai úton törekedtem, s azok a cikkeim, amelyek kifejezetten a párt és a pártok irányvonalának a befolyásolására törekedtek, 1945–46-ból keltek, 47-ben már ugyanezen az elvi alapon, de általánosabb témákkal foglalkoztam.
A 276. oldal második bekezdésének a végén, ha már Hegedűs András125 pályájára előretekint a könyv 56-ig, akkor érdemes azt is megjegyezni, hogy a hatvanas évektől kezdve Hegedűs András szociológussá nőtte ki magát, méghozzá meglehetősen ellenzéki szociológussá.
A 278. oldal végén a kuriózum kedvéért meg lehet jegyeznem, hogy a parasztpárt létezése ebben az időszakban egy háromszobás irodahelyiségből állott, ahol egy titkárnő állott Veres Péter és esetleg más vezetők rendelkezésére.
A 279. oldal második bekezdésében mondottak kiegészítéseképpen meg kell jegyeznem, hogy mielőtt Rákosinak a szociáldemokraták elleni akciói megkezdődtek, minden jel szerint komolyan mérlegelte a parasztpárt, mondjuk úgy, centrumának vezető tagjai elleni hasonló akcióit: elsősorban Veres Péter és Farkas Ferenc látszottak kitűzött célpontokul, anyagot gyűjtöttek ellenük, követték őket, aminek az egyik következménye volt Farkas Ferencnek akkortájt történt öngyilkossági kísérlete. Nem sokkal ezután azonban a veszélyes szél elfordult tőlük, és a szociáldemokraták kerültek sorra.
A 280. oldal alján lévő adat téves. Nem 1948-ban, hanem 1946-ban foglaltam el a politikai tanszéket a szegedi egyetemen, egy évig adtam elő a politikát, utána felmentést kértem, mert úgy éreztem, hogy a növekvő előírások nem felelnek meg annak a {3-363.} módnak, ahogy én ezt a tárgyat előadni kívántam, és innen számítva 47-től voltam két éven keresztül a Kelet-európai Tudományos Intézetnek a helyettes elnöke. Megmaradtam ebben az időben még professzornak, de csak ún. kis kollégiumokat tartottam, és formális professzori állapotom 1950 őszéig tartott. 1951 elején lettem könyvtáros. Ugyanebben az időben Farkas Ferenc egy igen kis méretű diáktakarékossági intézetet vezetett, Jócsik Lajos pedig egy vállalatot.
A 283. oldal második bekezdésében és jegyzetében nem esik szó a Látóhatárnak Horváth Béla126 útján való Magyarországra költöztetéséről és az Új Látóhatár megindulásáról. Ezt természetesen a könyv szerzője jobban el tudja dönteni, hogy miért.
A 284. oldal jegyzetében zavaró az Aczél-Mérai127 és Molnár-Nagy128 formátumú kötőjeles idézés, minthogy mindkettő két személyt takar, és a könyv végén semmiféle ilyen rövidítés fölsorolva nincsen.
A 285. oldal első bekezdésében a Németh László darabjai között a Galilei-vel kapcsolatban érdemes volna megemlíteni, hogy az közvetlenül 1956 októberében, az események előtt került színpadra, és bár közvetlen hatása az eseményekre nem volt, de része volt annak az izgatott hangulatnak, ami akkor kialakult.
A 288. oldal második bekezdésének közepén nem egészen pontos, hogy Erdei bocsánatot kért. Pontosan azt mondta, hogy az a tény, hogy ő szólította föl [1956-ban] a parasztpártiakat újbóli szervezkedésre, nem jelenti azt, hogy őneki szerepe lesz az új parasztpárt alakulásában. Hozzá kell tennem, hogy ezekben a napokban a már kinevezett Nagy Imre miniszterelnök mellett egészen november 3-ig a fentiek ellenére is Erdei miniszterelnökségi államtitkár szerepét töltötte be, az egész minisztertanácsot adminisztrálta, és lényegében közreműködött. Nem tudom, hogy a könyv megemlíti-e azt, ami szintén végeredményben a népi mozgalom egyik tagjának a sorsára vonatkozik, hogy november 3-án reggel egyik tagja volt annak a kormányküldöttségnek, amelyik a főhadiszállásról nem tért vissza. Egy hónapig volt szovjet fogságban, azután kiengedték. Ekkor hazajövet jelentette {3-364.} ki azt, többek között nekem is, hogy nem fog többé politikával foglalkozni.
A 289. oldal első bekezdésének a végén nem mondhatnám azt, hogy a [paraszt]pártnak [1956-ban] nem volt ideológiája és pontosan körülhatárolt programja. A pártnak körülhatárolt program létrehozására ideje nem volt, de az egész vezető társaság nagyjában egyértelműen tudta, hogy ha erre sor kerül, abban körülbelül mi lesz. A pártnak annyiban nem volt ideológiája, hogy nem volt külön meghatározott filozófiája, és nem vezette le ebből a politikai programját, egyébként azonban az egész népi mozgalomnak az eszmerendszere elég tiszta ügy volt az én akkori és azotai benyomásom szerint. Mindenekelőtt igenlőleg viszonyult az egész francia forradalmi hagyományhoz, annak demokratikus szabadság-egyenlőség-testvériség jelszavához, csak éppen annak eredeti értelmében és nem beléjük értelmezve azokat a torzulásokat, amelyeket azóta különböző ún. ideológiák ehhez hozzákapcsoltak. Vagyis a szabadság jelszavához nem kapcsolták hozzá a nagytőke és a nagyvagyon korlátlan hatalmát mint szabadságot, az egyenlőség fogalmához nem kapcsolták hozzá a centralizált államhatalmat, mint amelyik majd hivatott lesz ezt az egyenlőséget biztosítani. Az agrárkérdésekben volt egy világosan körülhatárolt jelszavuk, ami kb. abban állt, hogy a paraszti életforma szabadságát hirdetik meg, ez magában foglalta mind a magántulajdon szabadságát, mind a szövetkezés szabadságát. Magukévá tették a teljes parlamenti demokrácia egész követelményrendszerét, többpártrendszerrel és független bírósággal, sajtó-, gyülekezési és gondolatszabadsággal együtt. Világosan szemben álltak a nagybirtok és nagytőke bármiféle restaurálásával, teljességgel mellette álltak a munkástanácsoknak, és azoknak minél nagyobb szabadságot és függetlenséget akartak biztosítani. Ez nagymértékben különbözött attól a bizonytalanságtól, ami a független kisgazda, szociáldemokrata és kommunista vonalon uralkodott ebben a pillanatban. A független kisgazdák és a szociáldemokraták ugyanis nem döntötték el egyértelműen, hogy hogyan viszonyulnak az egész nagytőke kérdéséhez, a kommunisták {3-365.} pedig nem tudták pontosan, hogy egy többpártrendszeres világban, méghozzá egy egypártrendszer után visszaállított többpártrendszeres világban hogyan helyezkednek majd el, értve alattuk a Nagy Imre által vezetett pártot. Úgyhogy a kommunista kommentátorok véleményem szerint teljesen helyesen állapították meg, hogy ebben a pillanatban a parasztpárt volt az, amelyiknek leginkább volt programja, és amelyik, hogy úgy mondjam, a helyén érezte magát az új szituációban.
A 289. oldal második bekezdésével, a párt névváltoztatásával kapcsolatban a történeti hűséghez az tartozik, hogy a kritikus nap délelőttjén – azt hiszem, [1956.] november 1-én – én az Egyetemi Könyvtár választásán voltam jelen, és késve érkeztem a parasztpártba, ahol a Petőfi Párt névre való névváltoztatást már mint kész határozatot közölték velem. Nekem ez a névváltoztatás nem tetszett, nem éreztem az adott szituációban elegendően konkrétnak, elegendően elvi tartalomra utalónak; és valóban a Nemzeti Radikális Párt volt az én névjavaslatom, de ezzel elkéstem. A dolog történetéhez még hozzátartozik, hogy a névváltoztatást tulajdonképpen Németh László javasolta, aki a pártot a régi néven bizonyos fokig kompromittáltnak ítélte – legalábbis ez volt az indokolása.
A 289. oldal alján az előző oldalról átnyúló jegyzetben egyik név hibás, nem Komor Imre, hanem Kondor Imre129 az a könyvtárigazgató, aki a végrehajtó bizottság egyik tagja lett. Ugyanennek az oldalnak a következő jegyzetében a lapalapításról szóló történet pontatlan.
A párt hivatalos újságjaként az Új Magyarország indítódott meg, miután előzőleg Szabó Pál a Szabad Szót a párttal való mindennemű megbeszélés nélkül megindította, és a párt Szabó Pál személyét nem tartotta akkor alkalmasnak a szerkesztőségre, és úgy határozott, hogy új néven új lapot alapít. Az Új Magyarország tehát napilap volt. Nem egy száma jelent meg, hanem kettő, az első számában, 2-án Németh László írt vezércikket Pártok és nemzet130 (?) címen, melyet a 290. oldal második bekezdésében a könyv helyesen idéz, kivéve azt a passzust, amiben {3-366.} Németh László a Horthy-korszak idejének a szellemi erjedéséről és ennek bizonyos fokú hasznosságáról szól; ezt nem ebben a cikkben írta Németh László, hanem az Irodalmi Újságban Emelkedő nemzet címen, előzőleg megjelent cikkében. A következő napon, 3-án megjelent szám vezércikkét Féja Géza írta, amiben azt szögezte le, hogy a Nemzeti Parasztpárt, illetve Petőfi Párt a jövőben is elsősorban a szegényparasztság oldalán akar állni és annak a sorsáért fog szót emelni.
A 291. oldal harmadik bekezdésének a közepén mondottakhoz hozzá kell tenni, hogy a párt a két miniszter kijelölésén kívül Szigethy Attilát131 államtitkárrá jelölte, egyelőre éppúgy, mint a minisztereknél, közelebbről meg nem határozott hatáskörben. Ezeket a határozatokat az együtt ülésező irányító testület és végrehajtó bizottság hozta. Ami az ugyanennek a bekezdésnek a végén helyet foglaló két mondatot illeti, nekem is az volt a véleményem, hogy az akkor itt-ott megmutatkozó restaurációs erőket vissza lehetett volna nagyobb nehézség nélkül szorítani. Teljességgel azt nem mondtam volna, hogy semmi esélye ennek a társaságnak nem volt. A restaurációs erők rendkívül mozgékonyságot mutattak, főleg Mindszenty beszéde132 után a legkülönbözőbb pontokon jelentkeztek restaurációs törekvések; nem lehet mondani, hogy ezeknek a Mindszenty-beszéd kifejezett biztatást adott, de a személye és beszédének a hangja igen; de csak külső beavatkozás esetében lett volna esélyük, belső erőkre támaszkodva nem.
A 292. oldal legelején mondottakkal kapcsolatban kiegészítőleg utalnék arra, hogy a forradalom pillanataiban szinte semmi óvatosságra intő hang nem érkezett nyugatról, vagy legalábbis nem érkezett el elegendő fülhöz, annál több felelőtlen biztatás a nyugati rádiók részéről. És hozzátenném azt is, hogy a parasztpárt vezetőségében józanságban és óvatosságban enélkül sem volt hiány.
A 292. oldal második bekezdésében a közepén idézett szövegrészre csak azt akarom megjegyezni, hogy a „teljes integráció” kifejezés nem egészen pontos fordítása az én szövegemnek.
A 293. oldal második bekezdésének közepén német nyelvileg {3-367.} – lehet, hogy én nem értem jól – a „wär nicht nur Aufgabe der Sovietunion” kifejezés kicsit zavaróan hat, és nem világos, hogy tulajdonképpen igenlő vagy tagadó, helyeslő vagy elítélő tartalmú-e. Azt hiszem, elég volna ezt a tételt a Szovjetunióval való szembeállítás nélkül felállítani.
Ugyanennek az oldalnak a harmadik bekezdésének az elején fűzném hozzá, hogy emlékezetem szerint a minisztertanács [1956.] november 15-én fogadott el ilyen értelmű határozatot.133 Ugyanezen oldal jegyzetében foglaltakhoz pedig csak azt mondanám, hogy ez a bizonyos kompromisszumos megoldási tervezet nem november 9-i, hanem november 6-i dátumot viselt.134
A 294. oldal elejével kapcsolatban azt jegyezném meg, hogy közbeesett még egy aktivitás, ami nem kizárólag az enyém volt, hanem a parasztpárt egész vezetőségének az aktivitása. Még előzőleg elmondanám, hogy ugyancsak november folyamán Farkas Ferenc fogalmazott egy hosszabb memorandumot arról, hogy a történtek nem minősíthetők ellenforradalminak, majd pedig decemberben a parasztpárt vezetőségének néhány tagja: Farkas Ferenc, Tamási Áron, Féja Géza és én a kisgazdapárt néhány gazdasági szakemberével: Varga Istvánnal135 és másokkal együtt – miután Kovács Béla vidékre távozott – fogalmaztunk egy memorandumot, amit az akkori indiai követ: Menon136 által eljuttattunk a szovjet vezetőkhöz, amiről Menon útján azt a választ kaptuk, hogy azok azt nem fogadták szívesen, és végeredményben nem is reagáltak rá. Ez a memorandum, valamivel enyhítettebb formában, együtt fejtette ki az én tervezetemet és Farkas Ferenc memoranduma lényeges pontjait. Ami az osztrák sajtóban megjelent, az nem a memorandum volt, hanem egy elemző cikk.137
A 295. oldal második bekezdésében foglaltak majdnem teljesen ugyanazt mondják, amit én mondok a 289. oldal első bekezdésének végén a könyvvel vitatkozva, hogy ti. a népi íróknak és a parasztpártnak volt valamiféle programjuk, és volt valami, amit nyugodtan lehet az ideológiájuknak nevezni, ha nem is volt annyira kikalapálva, mint a ma uralkodó és szemben álló ideológiák. {3-368.} Az ugyane bekezdés közepén mondottakra vonatkozóan a népieknek a parasztpártnak a magántulajdont, szövetkezeti tulajdont és az állami tulajdont egyaránt funkcióhoz juttató felfogásának agrár vonatkozásában a világosabb kifejtője Veres Péter könyve138 volt.
Ugyanezen oldal harmadik bekezdésének az elején mondottakra nézve utalok az egész jelen írás első általános részének harmadik pontjára: én nemzeti sajátosságokról mint programelvről és mint irányító elvről soha semmilyen programírásomban nem beszéltem, Bizonyos fokig ezt természetesnek találtam, mint a népiek általában, de kifejezetten helytelenítettem minden olyan gondolatot, amelyik azt képzeli, hogy bármiképpen kodifikált nemzeti sajátosságokból programot lehet levonni. Programot a tényekből kell levonni, és helyesen kiválasztott társadalmi elvekből. Nemzeti sajátosság ebből úgy lesz, hogy valamelyik nemzet fogja magát, és a minden nemzet számára feladott leckét a lehető legjobban oldja meg. Ezt tették a maguk idejében az angolok, az amerikaiak és a franciák, és ez az esély ma még mindig leginkább a közép- és kelet-európai népek számára áll valamiféle jövőben nyitva.
A 300. oldal harmadik bekezdésének végén a személyiség szabad kibontakozását túlzott kifejezésnek tartom. Annyi áll, hogy a szembefordulástól való tartózkodást, a zaklatástól való mentességet és egy bizonyos fokú személyes szabadságot jelent. A személyiség teljes kibontakozásához, pláne karrierhez az ilyenfajta negatív magatartás ezután sem elég.
A 302. oldal harmadik bekezdésének közepén lévő szöveghez megjegyezném, amint már utaltam rá, hogy a háztáji gazdaság szélesebb kifejtésére való nagyobb lehetőségben igen nagy szerepe volt Erdei Ferenc állandó állásfoglalásának és az Agrártudományi Intézet élén való működésének. Ez is a népi írók hatásának egyik eleme.
A 303. oldal második bekezdésében említett Új Látóhatárnak – mint azt az előző oldalon már valahol hiányoltam – nincs megjelölve az összefüggése az előző Látóhatár című folyóirattal.
{3-369.} Amennyiben a könyv szerzője mellőzni akarja azt a viszontagságot, ami ezt a címváltozást előidézte, ehhez természetesen joga van.
A 306. oldal harmadik bekezdésében foglaltakra is az áll, amit általában és a 82. oldal kapcsán mondottam a témáról. Nemcsak én, de általában a népi írók többsége sose hangsúlyozta külön a nemzeti jellegzetességeket. Akik ezt hangsúlyozták, azokban mindig volt egy kis nemzeti romantika is, hogy ezeket ápolni kell. Ápolni azt kell, ami kész alkotás a nemzeti jellegzetességek közül, de nem a nemzeti sajátosságokból kell levonni bármiféle programot. A programot a tényekből és az elvekből kell levonni. Ugyane bekezdés utolsó mondata, amely a népi írók jelszavát idézi, fölveti bennem azt a kérdést, hogy hol és mikor mondták ezt; noha a jelszóban semmi helytelen nincsen: „Nem Európába ki, hanem Európát be”, ez nem rossz jelszó, de nem tudom, kitől származik. Ha a könyv szerzőjének a fogalmazása, akkor valahogy ezt jelezni kéne, valami ilyen felirattal, hogy a jelszavuk kb. ez lehetne.
A 307. oldal második bekezdésének felső harmadában foglalt gondolatmenet egészében helyes. Egy csomó megállapítás azonban nem ide tartozik, hanem ott, ahol az egész mozgalmat valamilyen módon, javaslatomra globálisan volna érdemes elemezni és főleg a fajelmélet vádjával szemben megvédeni. Igaz az, hogy nem volt egyetlen komoly híve sem a fajelméletnek a népi írók közt, az azonban, ahogy a könyv fogalmaz, hogy a faj alatt mindig az egyszerű népet értették, így nem pontos. A faj alatt azt értették, amit ma félreértések elkerülése végett etnikumnak neveznék, és azt a szóhasználatot a Szabó Dezső-itől elágazó vonal használta gyakorlatilag ebben az értelemben. Még Németh László is, azt hiszem, használta ebben az értelemben, a kisebb csillagzatok még inkább. Bizonyos, hogy ennek a kifejezésnek, ahol használták, volt egy bizonyos éle mindenféle magyarországi asszimilálódott, asszimilálódni akaró vagy nem asszimilálódott nemzeti kisebbséggel szemben, ideértve a zsidóságot is. Az a történelmi megrázkódtatás, ami a történelmi Magyarországot érte és szétdarabolta, azok az etnikai határokon {3-370.} túlmenő igazságtalanságok, amelyek ezt a valószínűen szükségszerű folyamatot kísérték, nem hagyták érzéketlenül a népi írókat sem. Azonban végig szemben álltak azokkal, akik ebből egy társadalmi uralmi helyzet fenntartását vagy restaurálását akarták levezetni és biztosítani. De a helyzet óhatatlanul elvezetett egy olyan tévútra, amely a magyar állam katasztrófájában a nem magyar származásúaknak valamiféle különleges szerepet tulajdonított: legújabban Szabad György történész találóan nemzeti öncsonkításnak nevezte ezt a szemléletet.
A 308. oldal második bekezdésének elején felvetett kérdéssel kapcsolatban merőben megjegyzésszerűen hozzátenném, hogy a népi írók a szegényparasztsághoz való viszonyukat maguk sohasem tisztázták egészen, pedig az alapjában egyértelmű volt, ti. nem úgy viszonyultak a szegényparasztsághoz, ahogyan a kommunista álláspont viszonylik a munkássághoz. Hiszen nevetséges is lett volna a szegényparasztságból uralkodó osztályt csinálni. De nem is volt ilyen fogalmazásuk sohase, hogy a letűnt és letaszítandó úri osztály helyébe kinek kell uralkodó osztálynak lennie. Ezt a kérdést éppúgy nem vetették fel és nem válaszolták meg, mint ahogy nagyon helyesen a francia forradalom sem csinált ilyen programot. Torz az az elképzelés, hogy a francia forradalom a polgárság érdekében és javára tűzte volna ki a maga programját. A francia forradalom az emberek javára tűzte ki a maga programját, és ennek a programnak utólag a haszonélvezőjévé – mondhatnám úgy is: a parazitájává – lett a polgárság. Akármilyen nagyszerű programnak mindenkor születhetnek és születnek is ilyen parazitái, felesleges visszamenőleg elképzelni, hogy az egész programot, annak minden nagystílűségével ők találták ki, és az ő érdekükben született meg. A népi íróknak a szegényparasztsággal szemben való álláspontját én úgy fogalmaznám, hogy a szegényparasztság állapotát Magyarországon mércének tekintették, aminek a figyelmen kívül hagyásával Magyarországon európai fejlődés, emberi haladás nem képzelhető: nem képzelhető semmiféle magas kulturális emelkedés és magas társadalmi emelkedés sem Magyarországon úgy, hogy a szegényparasztság ott maradjon, ahol van.
{3-371.} A 308. oldaltól a 310-ig terjedő jellemzés, mely a népi mozgalom politikai és társadalmi orientációját akarja összefoglalni, egy vonást kissé elhanyagol: a népi mozgalomban rejlő rendkívül határozott úrellenességet. Nem kell ennek a momentumnak az osztályharcos reminiszcenciáitól félni. Tényfelderítéseik éppen azáltal váltak a legsúlyosabb konkrét vádirattá, hogy tartózkodtak minden túlzástól, és nem rugaszkodtak el a valóságtól, s ezek a tényfelderítések egyértelműen annak az osztálynak a vád alá vonását jelentették, amelyet Magyarországon hiteles szóval úri osztálynak neveztek. Ez nem volt azonos az értelmiséggel, voltak értelmiségi tagjai és nem értelmiségi tagjai, de az országban való szerepük és magatartásuk lényegileg egységes volt. A népi mozgalomnak voltak olyan tagjai, akik maguk is úri származásúak voltak – nem elég azt mondani, hogy úri származású értelmiség voltak –, de ezek közül egy se volt olyan, aki a magyar úri osztály szokványos uralkodási igényével, vezetési fölényével és elnyomásra való készségével egy kicsit is azonosult volna, ellenkezőleg, szemben állt ezzel.
A 311. oldal első bekezdésének a vége felé van továbbá egy olyan megjegyzés, mely szerint a népi mozgalom más tagjai az elképzelt kelet- és közép-európai föderációból a lengyeleket kihagyták és az osztrákokat bevonták volna, minthogy ennek mély történelmi gyökerei vannak. Erre csak azt tudom mondani, hogy az ilyen tendenciák kizárólag a Szekfű köréhez tartozókban léphettek fel, de nem tudok róla, hogy akár Kovács Imre, akár Szabó Zoltán valaha is ilyen álláspontot elfoglaltak volna. Minden olyan elképzelés, mely a lengyeleket ebből az együttesből kizárja, és az osztrákokat belevonja, óhatatlanul Habsburg-restaurációs hátterű és hátsó gondolatú.
A 313. oldal második bekezdésében nagyon helyes az a szöveg, hogy alaptalan az a vád, mely szerint a népi mozgalom valamiféle paraszturalmat akart volna létesíteni, erre nézve áll az, amit a 308. oldallal kapcsolatban erről már mondottam.
A 314. oldal első bekezdésében foglaltak lényegében helytállóak. Én nagyobb hangsúlyt tennék arra, hogy a népi mozgalom {3-372.} teljes háttérbe szorulása óta egyes népi mozgalmi gondolatoknak az elfogadása helyenkénti, csak itt-ott való elfogadást jelent, és semmiképpen sem valami lassú győzelmét a népi mozgalom gondolatainak. Csak arról van szó, hogy egy lényegében vele szemben ellentétes vagy részben ellenséges közegben végeredményben egy sor gondolatuk, éppen ordító józansága és realizmusa folytán, ellenállhatatlanul érvényesül, de ez semmiképpen sem jelent teljes érvényesülést.
Ugyanezen az oldalnak az utolsó bekezdésével kapcsolatban azt hangsúlyoznám, hogy a népi mozgalom, amennyiben úgy fogja fel valaki, hogy egy olyan mozgalom, mely döntően a parasztság, sőt a szegényparasztság állapotával foglalkozik, aktuálisnak és inspirálónak nem tekinthető. Ha azonban észrevesszük azt, hogy itt nemcsak a szegényparasztság kérdéseiről van szó, hanem a világ összes aktuális kérdéseinek egy bizonyosfajta felfogásáról, méghozzá egy olyanfajta felfogásról, amely a világot ma uraló ellentéteknek a terméketlenségén túlmutat, és egy sor feleletet tartalmaz olyan kérdésekre, amelyeket ma a harmadik világ vet fel és amelyekre a világból sem innen, sem onnan kielégítő válasz nem érkezik, akkor a népi mozgalom aktualitása és inspiráló hatása semmiképpen sem tekinthető lezártnak, még ha nem is reá való hivatkozással jelentkezik ezeknek a gondolatoknak az érvényesülése.
A 316. oldalon hiányzik Boldizsár Ivánnak A gazdagparasztok országa c. műve.
A 318. oldallal kapcsolatban téves az a megállapítás, hogy Farkas Ferenc öngyilkossági kísérlet folytán halt meg. Öngyilkossági kísérlete, mint ezt másutt mondottam, még az 56-os szereplése előtt, 1950 körül történt, mikor az a helyzet látszott kirajzolódni, hogy a Rákosi-rendszer következő áldozata a parasztpárt néhány vezetője lesz. Végül rákban halt meg 1966-ban.
A 323–24. oldalon mondottakhoz azt tudom hozzáfűzni, hogy Nagy Imre kivégzése tudomásom szerint Budapesten történt. Miután pere is biztosan itt zajlott le.
A 326. oldalon hiányolom Reitzer Béla nevét, aki 1911-ben {3-373.} született, és 1944 körül halt meg a doni fronton. Közgazdász volt és pedagógus, a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának egyik alapító tagja és mozgatója.
A 350. oldalon hiányolom a Tovább c. folyóiratot, ami először Debrecenben jelent meg 1938-ban, három számmal, Újhelyi Szilárd139 szerkesztésében, majd Budapesten, Losonczy Géza140 szerkesztésében pár számmal.
A 357. oldal második oszlopában a Bö kezdetű nevek rossz helyen vannak. Lehet, hogy másutt is előfordulnak ilyen sorrendhibák.
Ezek volnának a megjegyzéseim. Kicsit túl hosszúra és túl bőre sikerültek, de ne vedd őket fölösleges kötözködésnek, még kevésbé könyved túlzott és elmarasztaló kritikájának. Mindennek annyiban vedd hasznát, amennyiben jónak látod, és lényegileg csak akkor, ha a könyv új kiadására sor kerül. Ha nem, ez a szöveg ma publikálásra sem itt, sem ott nem alkalmas, és nincs arra szánva.141 Ha jónak látod, mint irattári anyagot megőrizheted. Ne vedd rossz néven, ha helyenként erélyesen képviseltem saját álláspontomat abban a meggyőződésben, hogy egyben a népi mozgalom álláspontját is képviselem. Nagyon jó lenne egyszer ezekről személyesen is beszélni: addig is bármely felvetődő kérdésben állok rendelkezésedre.
Kiegészítőleg még elmondanám, hogy ténybeli állítások tekintetében, ha fontosnak tartod, nyugodtan hivatkozz rám, de értékelő szövegeim kiszakított idézését nem óhajtanám, mert nem szeretnék olyan vitákba keveredni, melyek lényegesnek vélt munkáimtól elvonó replikákra kényszerítenének. Amit magadévá teszel, nyugodtan mondjad hivatkozás nélkül; hozzászólásom globális említése ellen nincs kifogásom, de nem is várom.
| Irodalom | TARTALOM | NÉMETH LÁSZLÓ KELET-EURÓPAI KONCEPCIÓJA ÉS SZEKFŰ GYULÁVAL FOLYTATOTT VITÁJA |