II.

A társadalomkép változásának első jegyei az Erdei Ferenc munkássága a magyar parasztság válságának irodalmában című tanulmányában fedezhetők fel. Két évvel a Márciusi Front felbomlása után, 1940-ben készült ez az írás. Oly időszakban, amikor a népi írók táborán belül különösen élessé váltak a viták, s mikor úgy tetszett, alábbhagyott a falukutatók vállalkozó kedve; sokan a műfaj létjogosultságát is megkérdőjelezték.24 A tömör írás nemcsak áttekintést ad Erdei talán legtermékenyebb alkotói korszakáról, de plasztikusan értékeli a népi írói mozgalom 1936 és 1938 közötti korszakának joggal legértékesebbnek tekinthető szociográfiáit is. A szociográfia legjelentősebb monografikus vállalkozásait az úgynevezett válságirodalom sajátos hazai vonulataként jellemzi. Jelentőségüket abban jelöli meg, hogy a magyar paraszti lét válságtüneteiről tudósítanak.

A válságirodalom – melynek európai mesterei Bibó értékrendjében J. Huizinga és J. Ortega y Gasset, hazai reprezentánsa pedig Németh László – mindenekelőtt az értékvilág válságáról tudósít, amelyet a civilizáció mértéket nem ismerő, a kultúrát is elsekélyesítő térhódításával magyaráz. Erdei elemzett munkáinak – Bibó e tanulmányában a Futóhomok-ot, a Parasztok-at, a Magyar falu-t és a Magyar város-t jellemzi – felfogásunk szerint mások a gondolati kiindulópontjai. E dolgozat tárgya azonban nem Erdei szociológiai munkássága, hanem Bibó István Erdei-képe, pontosabban az: mit tartott ő 1940-ben lényegesnek a magyar parasztság válságirodalmában, s hogy ezek az általa kiemelt {3-399.} jellemzők saját, későbbi munkásságában milyen módon tükröződnek.

Ebből a szempontból e tanulmány kitüntetett jelentőségű. A rendkívül ökonomikus írásban ugyanis Bibó István e monográfiák legfontosabb gondolati hozadékának a falu és a paraszt illúziójának lerombolását tekintette, illetve – ezek ellentéteként – a bátor, öntudatos és vállalkozó földművelők településformájának, az új magyar agrárvárosnak látomását. Kiemelendőnek tartja továbbá „az emberi méltósággal teljes”, „öntudatos, eleven, mozgékony, teljesítőképes, vállalkozó”, „szabad közösségben élő” s „a maguk szabadságával és a kultúra javaival élni tudó polgárosodott emberek”, szabad parasztok eszményét.

Ha kiindulópontjai felfogásunk szerint mások is – Erdei Ferenc műveiben a társadalomtörténeti, társadalomszerkezeti öszszefüggések meghatározóbbak –, nem kétséges, hogy Bibó István hitelesen jellemzi Erdei szemléletének meghatározó jellemzőit. Az idézett értékek kiemelése ugyanakkor – 1940-ben – programértékű: Bibó nyilvánosan is elkötelezi magát a népi írói mozgalom következetesen antifeudális, a városiasodást és a polgárosodást igenlő demokratikus, plebejus irányzata mellett. A választás tudatosságát az is bizonyítja, hogy Erdei értékvilágát egyidejűleg határolja el a „polgári osztály”-tól, „mely csak keserves karikatúráit termelte ki ennek az ideálnak”, valamint „a közösségi ellenőrzés pórázát még magasabbra vonó népi kollektivizmus” eszmekörétől és a „történelmi materializmus”-tól.

Fordulat kezdetéről beszéltünk Bibó eszmei-gondolati fejlődésében, e folyamat állomásait azonban egészen a legutolsó időkig nehéz volt pontosan felidézni. Ennek több oka is van. Egyrészt a következetesen demokratikus politikai elvek nyílt kifejtését 1941-től lehetetlenné tette a háborúban való részvételünk, a bevezetett, a politikai szabadságjogokat tovább korlátozó rendkívüli intézkedések és a megszigorodott belpolitikai helyzet. Másrészt barátainak Budapestre kerülésével az oly fontos adatokat {3-400.} tartalmazó levélanyag is megcsappant, s tekintettel a hadiállapotokra, egyébként sem volt tanácsos a bizalmas gondolatokat „postára adni”.

Publikált írásaiban Bibó István szaktanulmányai mellett az esszéműfajjal is kísérletezett. Ezen írások – így az 1942-ben közzétett Elit és szociális érzék, A pénz, valamint a felszabadulás előtti utolsó nagyobb tanulmánya: Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom – gondolkodói fejlődésének fontos állomásai. Közös jellemzőjük azonban, hogy – tekintettel a körülményekre – az egyetemes válság egyszer már kimondott ténye zárójelbe kerül. Ez magyarázza, hogy a gondosan kiérlelt tételek csak közvetetten és bizonyos elvontsággal kapcsolódnak a konkrét történelmi helyzethez; virtuálisan létező folyamatok mozgásirányát rajzolják meg; gondolati hozadékuk a vezetők magatartásával szemben támasztandó alapvető erkölcsi követelmények megfogalmazásában, néhány általános – az életmű szempontjából jelentős – jogi-szociológiai összefüggés nyomatékosításában összegezhető. Kivételnek e vonatkozásban a Mannheim Károly újabb munkásságát ismertető, Korunk diagnózisa című esszét tekintjük.

Ezekből az írásokból ugyanakkor közvetlenül nem olvasható ki az a mély fordulat, amely Bibó István világlátásában, gondolkodói habitusában végbemegy. S ez érthető: e metamorfózis számos kulcsjelentőségű dokumentumát ugyanis csak az utóbbi években ismerhettük meg. Ekkor váltak hozzáférhetővé Bibó Istvánnak a háború időszakában írt kiadatlan, illetve részben befejezetlen kéziratai, amelyek ismeretében egyébként publikált írásainak „rejtettebb” vonatkozásai is jobban észlelhetők. Először A német politikai hisztéria okai és története című történelmi esszé olvasására nyílt lehetőségünk.25

Különösen a tanulmány bevezető fejezetei gazdagították ismereteinket, és valószínűsítették a feltevést: a történelmi folyamatoknak azt az elemzési módszerét, amely 1945 utáni írásainak olyannyira sajátja, Bibó István ebben az 1943-ban papírra vetett tanulmányában próbálta ki először. 1984-ben, a Bibó-hagyaték {3-401.} rendezése során került elő egy újabb tizenhét íves, részben megszerkesztetlen kézirat. Bebizonyosodott, hogy A német politikai hisztéria… e feltételezhetően több éven keresztül írt, nagyobb opusz fejezete, amelynek Bibó István eredendően Az európai egyensúlyról és békéről címet adta. E torzóként is teljes kézirat alapot ad arra, hogy bizonyosságként fogalmazzuk meg: a második világháború éveiben már körvonalazódnak a felszabadulás után közreadott s joggal alapvetőnek tekintett tanulmányok kulcsfogalmai, s nyomon követhető szuverén elemzési módszere.

Az „elemzési módszer” bizonyosan nem pontos kifejezés, mert a fenomén, amit jellemezni kívánunk, nem egyszerűen módszert, hanem világlátást, társadalomképet, ismeretelméleti megfontolást, stílust jelöl; ezek szerves ötvözete.

Mielőtt azonban ezen elemzési módszer általunk meghatározónak tartott néhány jellemzőjét megkísérelnénk leírni, nemcsak arra a kérdésre kell választ keresnünk: miért nem tette Bibó István közzé e kéziratot 1945-öt követően sem, hanem arra is: mi lehetett a közvetlen indítéka a téma- és szerepváltásnak. Ebben az írásában ugyanis Bibó István egyértelműen kilép a szaktudósi szerepből, s jóllehet hatalmas ismeretanyagot mozgat, írása sokkal inkább tekinthető analitikus igényű politikai vitairatnak, mint tudományos monográfiának. E megállapítás nem értékítélet – minőségi mutatók alapján nem a műfajok, hanem képviselőik rangsorolhatók –, csak tényt rögzít, amely mondanivalónk szempontjából azért is fontos, mert 1945 után írásainak szinte kizárólagos műfaja a politikai esszé.26

A szaktudomány kereteiből való kilépésnek két következménye van. A szerző egyrészt kinyilvánítottan vállalja: írásai a programadás igényével készültek; az alkalom mindig közvetlenül a társadalmi történés; a címzettek a „történelemcsinálók” vagy tágabban a közösség, melynek maga is tagja, s amelyet szolgálni kíván. Ennyiben írásai „funkcionálisak”: határozott ideológiai színezettel rendelkeznek.

A szaktudomány kereteiből való kilépés másrészt együtt járt {3-402.} a tudományos alapok kiszélesítésével: a mű megírásának előkészítő szakaszában és feltételezhetően az egyes fejezetrészek írása közben jogelméleti, diplomáciatörténeti stúdiumait folyamatosan társította az európai és a magyar történelem, a szociológia, a társadalomlélektan, a politológia módszeres tanulmányozásával. G. Ferrero művei mellett – akinek a tervezett mű bevezetőjében személy szerint is köszönetet mond – érzékelhető a filozófus Benedetto Croce, a szociológus Max Weber, Émile Durkheim, Huizinga, a történész Hajnal István és Szabó István életművének ösztönző hatása, eredeti értelmezése.

A „közvetlen” társadalmi megrendelés Bibónál nem valamely intézmény által előírt penzum teljesítését jelenti, hanem a történelmi események értelmezése nyomán megfogalmazott belső késztetést. Az európai egyensúlyról és békéről esetében ez azzal a felismeréssel kapcsolatos, hogy a világháború után – amely Bibó akkori meggyőződése szerint csak a tengelyhatalmak vereségével végződhet – új európai rend fog kialakulni. Ilyen körülmények között minden korábbi előfeltételezés – részlegesen vagy teljesen – módosul, s Kelet-Európa jövője attól függ: mennyire értik meg a „békecsinálók” e térség sajátosságait, s képesek-e elkerülni az első világháborút követően Versailles-ban és Trianonban elkövetett végzetes tévedéseket. De a kelet-európai államok és így Magyarország új vezetői is csak úgy remélhetik rendszerük bel- és külpolitikai konszolidálódását, ha politikájukat e sajátosságok szigorú történeti elemzésére építik. Bibó a remélt kollektív erőfeszítésekhez kíván hozzájárulni művével.

A tartós zavarok okait számba véve – kimondva-kimondatlanul vitatkozva a marxi társadalomfelfogással – meghatározónak a politika szférájában végbemenő folyamatokat tekinti, politikumon nem a kamarillaharcokat, politikusi praktikákat értve, hanem „a »polisz«, a közösség ügyét, helyzetét, viszonyát az egyes emberhez”. Így a háborút előidéző indítékokat elemezve is arra a következtetésre jut, hogy a gazdasági érdekellentétek, eszmei, faji konfliktusok másodlagosak vagy külsőségesek a politikumhoz és annak tömeglélektani hatásához viszonyítva.

{3-403.} E gondolati kiindulópontból következően a politikai közösségek életének fejlődési zavarai a történelmi fejlődés előidézte, viszonylagos stabilitással rendelkező társadalom-lélektani fenomének. E tünetegyüttes módszeres elemzése érdekében – G. Ferrero kategóriáit eredetien értelmezve – Bibó fogalmi hálót szerkeszt. A gondolati modell középponti kategóriái: a politikai egyensúly és a politikai hisztéria.

Mit tart Bibó István a politikai egyensúly legfőbb jellemzőjének? Nem a kvantitatív szempontok mérlegelését, vagyis olyan viszonyrendszert, amely kicsinyes politikai alkudozásokkal, népek vagy területek csereberéjével kialakítható. A politikai egyensúly „…a mozgékonyság és a stabilitás arányos megléte, vagyis a közösségi életben az a helyzet, amikor a közösség erőviszonyai és irányadó elvei olyanok, hogy a közösség képes a merevség és a folyékonyság végletei között optimális rugalmassággal és optimális stabilitással elhelyezkedni”.27

A politikai hisztéria terminus mellett, vele azonos értelemben – a később önálló opuszként újrafogalmazott, A német politikai hisztéria okai és története című részletben – Bibó a közösségi hisztéria terminust használja. Nem nevez közösségi hisztériának „minden, az átlagosnál hevesebb politikai érzelmet s általában a politikai érzelmeknek és indulatoknak azt a magasabb hőfokát, mely együtt jár a közösségi érzelmek demokratizálódásával” (kiemelés: H. T.), hanem csak azokat a tartós félelmi állapotokat nevezi Ferrero nyomán hisztérikus jellegűeknek, melyeket közösségek nagy történelmi megrázkódtatásai váltanak ki. Ilyenek rendszerint „…politikai tekintélyek összeomlása, forradalmak, idegen uralmak, háborúvesztések után lépnek fel, és összeesküvésektől, forradalomtól, megtámadtatásoktól, koalícióktól való állandó félelemben és vélt vagy valódi politikai ellenfelek heves üldöztetésében szoktak megnyilvánulni. Az igazi nagy közösségi hisztéria azonban az, amikor együtt vannak annak összes jellegzetes tünetei: a közösségnek a realitásoktól való elrugaszkodása, az élet által feladott problémák megoldására való képtelensége, {3-404.} az önértékelés bizonytalan és túlméretezett volta és a környező világ behatásaira adott reakciók irreális és aránytalan volta.”28

Amint a közösségen belüli egyensúly is „két végletes beállítás” meghaladását feltételezi – Bibó szavaival: a túl merev berendezkedés a realitás változásaival és a fejlődéssel szemben túlságosan nagy ellenállást tanúsít, s így csak katasztrófák útján tud megváltozni; a túl „folyékony” berendezkedés pedig a külvilággal szemben nem tanúsít ellenállást, s ezért hiányzik belőle az önmagával való azonosságnak és az ebből fakadó biztonságérzetnek az a legalacsonyabb foka, amely az egészséges, tevékeny egyéni és közösségi lét feltétele – úgy az államok, „azaz a relatíve független egységek” közötti viszonyt is két végletes beállítás zavarhatja meg. Egyrészt az a nézet, mely szerint viszonyuk a hatalmi erőviszonyok puszta függvénye, és ezért „semmiféle törvénynek, szabálynak vagy elvnek” a tartós érvényesülése nem képzelhető el a nemzetek közötti viszony szabályozásában, másrészt az a felfogás, hogy az egyensúlyt csak egy államok feletti hatalom szavatolhatja.

Az „európai egyensúly klasszikus rendszere” e két véglet meghaladásának eredménye: történelmileg változó alakzatai azon az előfeltevésen alapulnak, hogy az államok közötti viszonyban „valamiféle egyensúly az, ami szükséges és lehetséges”. Az európai egyensúly legfontosabb feltételének a területi egyensúly bizonyult.

A társadalmi egyensúly – Bibó értelmezésében – „végsőleg nyilván társadalom-lélektani jelenség, ezáltal azonban a legkevésbé sem csökken annak tárgyi, területi jellege”.29 (Kiemelés: H. T.) Mert a társadalomban minden egyensúlyi helyzet bizonyos tárgyi mozzanatokhoz kötődik. A belső társadalmi és jogi rendszerben ilyenek „a bizonyító erejű tárgyakhoz, »szent«, »hiteles« helyekhez; szabályozott eljárásokhoz, birtokviszonyokhoz fűződő bizalmi és biztonsági állapotok”, míg a „nemzetközi egyensúly centrális tárgyi momentuma az államterület, pontosabban a relatív kizárólagosságának hozzá fűződő képzete”.30 (Kiemelés: H. T.)

{3-405.} E fogalmak jelentéstartománya, szigorú egymásra vonatkoztatottsága jól érzékelteti az Elit és szociális érzék, a Korunk diagnózisa, a Jogszerű közigazgatás… és más, 1940–44 között készült Bibó-írások rejtettebb vonatkozásait, és sokban előlegezik az 1945 utáni Bibó-művek gondolati módszerét s részben problematikáját is. Bibó nem „nagy elméletet” kíván alkotni: e fogalmak csak értelmezési keretül szolgálnak – könyvének fejezetcímét idézve – „A jelenkori válság politikai válság” jellegének elemzéséhez. Gondolkodásának középpontjában – mint erre már utaltunk – a háború után a békeszerződések segítségével megteremtendő európai s ennek elemeként a kelet-európai tartós politikai egyensúly kérdése állott. Az ismétlődő világháborúk és „rossz békeszerződések” történelmi tanulságait e kérdés szempontjából elemezte: a gondolati építmény csak arra szolgált, hogy fogalmi fogódzót nyújtson a konkrét történelmi elemzéshez. A részleteknél nem időzhetünk, néhány mozzanat kiemelése azonban elkerülhetetlen, mert a születés folyamatában mutatja a társadalomkép később állandónak bizonyuló elemeit.

A jelenkori politikai válság összetevőinek elemzése során Bibó István szándékolt redukciót hajt végre: figyelmét kontinensünkre összpontosítja. Az ok: „…Európa egyensúlyba hozatala nélkül a világ politikai rendjét nem lehet helyreállítani. Az európai egyensúly kritikus pontja pedig Közép- és Kelet-Európa anarchiája, a politikai tekintélyek összeomlása.”31 E gondolati előfeltevés magyarázza a műszerkezeti vázát: a bevezetőben általánosságban leírja a nyugat-európai civilizáció fejlődésének, az európai nemzetek kialakulásának főbb jellemzőit, s ebben a történelmi keretben elemzi „Közép-Kelet-Európa területi státusának felborulását” s annak következményeit. Az európai módszerek uralmának helyreállítása címet viselő fejezet terve feltételezhetően később – 1943 őszén, 1944 tavaszán – körvonalazódott, s a fogalmazvány is erre az időre datálható.

Bibó nem fogadta el az általános fejlődés unilineáris elméletét, de a világtörténelem nagy összefüggéseit értelmezve abból a feltételezésből indult ki, hogy a nemzeti közösségek, társadalmak {3-406.} – különböző okokra visszavezethető kitérők, visszaesések ellenére – „egészében véve” egyező fokozatokon haladnak keresztül: „Az Európát marcangoló válság kiindulópontjait – írja – annak a fejlődésnek félelmes zökkenői adják, mely a személyes uralmon és születési kiváltságon alapuló társadalomtól a demokratikus és osztály nélküli társadalom felé mutat.”32

A demokrácia – amelyet a „nyugati civilizáció” legnagyobb vállalkozásának tart – e fejlődés terméke és célja. E demokráciák nem egyszeri forradalmi aktus produktumai; szerves, több évszázadon át húzódó folyamat eredménye ez a mélyenszántó fordulat, amelynek hozadékaként az európai civilizáció „az emberi lélek elidegeníthetetlen méltóságának keresztény gondolatából” minden ember egyenlő méltóságának, szabadságának és egyenlőségének világivá tett követelményeit levezette, majd gyakorlati célul tűzte ki a „hatalom spiritualizációját”. E mélyben munkáló változások gyakorlati előiskolái: az „uralmi helyzeteket hivatássá szelídítő és szolgálattá szublimáló” lovagi eszmény; az uralmi helyzetektől relatíve függetlenebb egyházi, majd világi értelmiségi rend „gyakorlati és hivatási hagyományai”; a személyes viszonylatokon, szerződéseken, kiváltságokon és szabadságokon alapuló nyugati típusú hűbéri rendszer; „a rendi szabadságok és helyi önkormányzat iskolája”; a „civitas és a civis kimunkált antik megoldásai”; a középkori városi polgári élet „keresztény szellemű fegyelme és szabadsága”; „a céhek hivatási önkormányzatai”; az Európa bizonyos részeiben megőrződött „szabad paraszti életforma”; „a presbiteriánus rendszer és a szektárius vallási »közösségek iskolája«” és végül legmodernebb fejleményként: a szakszervezetek.33

A francia forradalom az európai demokrácia „legvakmerőbb hadmozdulata”. E forradalom azonban ellentmondásos folyamatokat idéz elő. Azzal, hogy megdöntötte a királyságot és az arisztokráciát, rengeteg ballaszttól szabadította meg Európa politikai és társadalmi fejlődését, hatalmas alkotó energiákat szabadított fel. Ugyanakkor a francia forradalom – eltérően az angoltól – „kicsúszott nemcsak megindítóinak, hanem továbbvivőinek {3-407.} a kezéből is”. Ezért nevezi – különösen utolsó szakaszát – fejetlen forradalomnak, mely az Európában eluralkodó politikai hisztériák ősforrása. Vélekedése szerint – s e feltételezés minden későbbi mű értelmezése szempontjából jelentős – a francia forradalom által előidézett „hisztérikus félelmet azóta sem heverte ki az európai emberiség, s Angliát kivéve azóta sem tudott a nyugodt, elfogulatlan bátorság lelkiállapotában politikát és társadalmi reformot csinálni. A félelemnek és megrázkódtatásnak ez az állapota hozta létre a politikai lelkületnek azokat a szertelen és romantikus képleteit, amelyek Európa politikai életét egyensúlytalanná tették.”34

Bibó nem a 18. századi restauráció korának konzervatív értékszemléletét kívánta megújítani. Nem a szabadság, testvériség, egyenlőség elvének térhódítása ellen perelt, hanem az általa visszafordíthatatlannak ítélt szerves fejlődés fejetlen megzavarását minősítette károsnak. Mert úgy vélte: „A keresztény fejedelemtől a felvilágosult uralkodón és az alkotmányos monarchán keresztül egyenes út vezet a modern, személytelen államfő típusához”, és a forradalom Franciaországban s példája nyomán más országokban is ezt a szerves fejlődést szakította meg. E szempontból sorsfordítónak tekinti a köztársaság kikiáltását olyan időpontban, amikor a belső demokratikus erők a politikai kormányzás új szerveit még nem tudták kifejleszteni.

A politikai vezetés egyensúlyzavarai – „a fejetlenség és a vezetetlenség érzése” – idézik elő a forradalom egyik legkétesebb értékűnek ítélt kísérőjelenségét, a „zseniális politikai vezető hamis romantikáját” és a bonapartizmust: a „monarcha hamis képét”, a „hamis monarcha” image-át.

A középkor végétől szüntelenül tartott az „értelmiségi osztálynak”, a „polgári osztálynak” a „nemesi nemzet” kereteibe való behatolása. A francia forradalom elévülhetetlen érdeme ugyanakkor, hogy „diadalmas aktussal” kiteljesítette ezt a folyamatot: „a közösségi érzelmek intenzívebbé válása és demokratizálódása, a modern nacionalizmus” e történelmi élmény produktuma. Mert a demokratikus közösségi érzésnek az adja meg „az {3-408.} óriási hőfokát és feszítőerejét”, hogy két érzés egyesül benne: a nép és a nemzet forradalmi együvé válásának élménye és azon „meleg, közvetlenebb érzésnek” nemzeti léptékűvé válása, mellyel korábban a polgár a maga „szűkebb közösségeit” vette körül.

A forradalom élménye is magyarázza, hogy ebben az egyesü”lésben a polgár érzései váltak erősebbé: „a modern demokrácia végeredményben a polgár, a műgonddal alkotó ember életformájának a győzelmét is jelenti a magát hatalmi helyzetekben kiélő, reprezentáló arisztokratikus ember felett”.35 A nyugat- és észak-európai fejlődés sajátja a demokráciának és nacionalizmusnak ez a kapcsolata, mely – Bibó vélekedése szerint – e térségben máig élő eleven valóság.

Ezek az összefüggések nem ismeretlenek a magyar történeti irodalomban. Ami új elem: e jelenségek paradox követelményeinek ilyetén kiemelése és összekapcsolása az európai egyensúlyt megbontó hisztériákkal. Mert a közösségi érzelmek intenzívebbé válásának, a modern nacionalizmusnak is paradoxális a hatása. A „fejetlen” forradalomnak ugyanis Bibó történeti vázlatában kísérő tünete „a hazafi romantikus ideálja”, „a nép romantikája”, „a forradalom romantikája”.

A „forradalmi romantika” tünetegyüttesét jellemezve Bibó tézise: „A francia forradalom óriási tisztító viharának üdvös hatásai az európai emberiség történeti emlékezetében szétbogozhatatlanul összekapcsolódtak a barikádharcokkal, az összeesküvésekkel, a guillotine-nal, a jóléti bizottsággal, az utcákat elözönlő s az eddigi hatalmasokat rettegésben tartó néppel.”36 Bibó úgy ítéli meg, hogy a „francia forradalom fejetlenségének” ezek a járulékos elemei a következő századokban „romantikus mintává” váltak, s mintegy kitermeltek két egymással harcban álló s egymást feltételező típust: az „öncélú forradalmárt” és a „vak reakcionáriust”. A polarizációt érdemben nem objektív ellentmondások idézik elő – e vonatkozásban csak az orosz októbert tekinti kivételnek –, hanem „ez az üres romantika és a neki megfelelő, túlméretezett félelem”, mert a fantomokkal való harc „arra {3-409.} kényszerítette az embereket, hogy ne a társadalom állapotával, a szükséges változásokkal és az eljövendő társadalom víziójával foglalkozzanak elsősorban, hanem a »forradalom«-nak nevezett romantikus történeti lehetőséggel szemben foglaljanak állást”.37 (Kiemelés: H. T.) E látásmód eredménye – vallja Bibó – a fentebb jellemzett, deformált két embertípus, akik számára „…nem az a fontos, hogy a társadalom rendje milyen változásokon menjen keresztül, hanem az, hogy bármi történjék is, legyen forradalom, illetve ne legyen forradalom”.38

Akkori pozíciójának megértése érdekében szólnunk kell röviden arról is, hogyan jellemzi Bibó István a francia forradalom késleltetett hatását a nemzetek közötti viszonyban. Késleltetett hatásról beszélünk, mert Ferrero nyomán Bibó István azt az álláspontot képviseli, hogy a nemzetközi érintkezésnek 1789-ig kizárólagosan, 1814–1914 között pedig lényegileg „a monarchia és az arisztokrácia voltak a tulajdonképpeni szervei”, az ő keresztény államelméletben és az újkori természetjogban gyökerező politikai kultúrájuk hozta létre az „európai egyensúly békeszervező technikáját”. „Amint az új demokratikus nacionalizmus erői nagyobb erővel szóltak bele a külpolitikába”, a „nemzetközi együttélésnek ez a hagyományos kultúrája” szükségszerűen bomlásnak indult. E szempontból súlyos következményekkel járó fejlemény, hogy „a háború is belekerült a magas morális feszültségű közösségi érzelmeknek abba az arzenáljába, mely a demokráciára oly jellemző”, illetve hogy ettől elválaszthatatlanul az „indulatmentes békekötés technikája” is alámerült a modern háborúk kiváltotta szenvedés és félelem, gyűlölet és elégtétel-keresés hullámaiban.39

A negatív hatások ellensúlyozásának lehetséges eszköze Bibó felfogása szerint a politikai kultúra, a demokratikus tömegérzelmek humanizálása. Tervezett monográfiájának egyik központi gondolata – s e motívum, megváltoztatva a megváltoztatandót, megőrződik írásaiban –, hogy Közép- és Kelet-Európát történelmileg éppen e kultúra hiánya vagy egyoldalúsága jellemzi. {3-410.} A nyugat-, illetve a kelet-közép-európai államszerveződések kialakulásfolyamatát vizsgálva e művében az időszámítás utáni 5–6. századig gombolyítja vissza a történések fonalát. A nemzeti karakterek jellegének elválását a 15–18. századra teszi. Ezzel összefüggésben ismert tényekre utal: míg Nyugat-Európában az egykor jelképes központi hatalom mind erősebben ragadja meg a nemzet politikai életét, és az „ország” politikai, közigazgatási egységgé, a fellobbanó demokratikus tömegmozgalom természetes keretévé válik, addig Németországban és Olaszországban „a Német-római Császárság politikai formációja kuszálta össze mindkét ország politikai fejlődését”, Kelet-Európában pedig a török birodalom terjeszkedése „döntötte meg a meglévő nemzeti kereteket, anélkül hogy végleges és szilárd új keretet tudott volna föléjük építeni”.40 Az állam- és a nemzetalakulás útját végül végzetesen összezavarta egy mesterséges államalakulat, a Habsburg Birodalom. A társadalmi fejlődés zavarai e térségben ily módon a területi státus felborulásával, állandó változásával társultak.

Továbbá: miután a birodalom népeinek nem volt a szó modern értelmében vett székesfővárosuk, s nem vagy csak részben volt kiépített közigazgatási apparátusuk, önálló gazdasági szervezetük és egységes politikai kultúrájuk, a francia forradalom hatására fellobbanó tömegmozgalmaknak a Habsburg-államisággal szemben kellett bizonyítaniuk, hogy gyökerekkel rendelkező, életképes egységek. Ezért nyúltak vissza a felületi erőviszonyoknál mélyebbnek tetsző „népi” tényezőkhöz. „Így lett a nép, mely Nyugat-Európában egyszerűen a társadalmi felemelkedés dinamikáját képviselte (peuple), Közép- és Kelet-Európában egyúttal a megkülönböztető nemzeti sajátosságok döntő hordozója (Volk), mely az összekeveredett vezető rétegeknél tisztábban őrzi a nemzethez tartozás »igazi« kritériumait: a nyelvet, a népszokásokat stb.”41 E hatások eredőjeként alakul ki a nyelvi nacionalizmus. E sok szerző által feldolgozott folyamat Bibó gondolatmenete szempontjából elsősorban azért jelentős, mert feltételezése szerint Európa e részének amúgy is képlékennyé vált területi {3-411.} státusát ez „tette” végleg folyékonnyá. Sajátosan közép- és kelet-európai jelenség ugyanis, hogy a térség valamennyi nemzete a nyelvi erőviszonyok szempontjából is kezdte számba venni a maga pozícióit: „…azok a nemzetek, melyeknek történeti határa mellett nyelvrokonok éltek, vagy amelyeknek már nem is voltak történeti határai, kitűzték az összes nyelvtársak egyesítésének programját; azok pedig, amelyeknek történeti területén más nyelvűek éltek, kitűzték az egynyelvű nemzeti állam programját.”42

Míg Nyugat- és Észak-Európában a történeti status quo megtartotta a maga „nemzetelhatároló jelentőségét”, addig „…Közép- és Kelet-Európában az újjászületett nemzetek egymás közötti határai vagy teljesen elsüllyedtek a történelem viszontagságai között (a Balkánon), vagy ha fennmaradtak is a legújabb korig (Lengyel-, Magyar- és Csehország esetében), összetartó erejük meggyengült”.43 Ez a körülmény magyarázza, hogy e nemzetek politikai létük bizonytalanságát etnikai tényezőkkel is alá akarták támasztani.

Az a tény, hogy a nyelvi határok nem igazodtak a földrajzi és gazdasági adottságokhoz, önmagában is állandósíthatta az egyensúlyhiányt; a legerőteljesebb konfliktustényezőnek azonban az bizonyult, hogy e nemzetek „történelmi érzelmei” – minthogy többségüknek volt történelmi emlékezete – más és rendesen nagyobb területhez fűződtek, mint amelyen a megfelelő nyelvű lakosság élt.

A politikai kultúra fejletlensége nem kedvezett e fejlődési rendellenességek megszüntetésének. Ám mi magyarázza Közép- és Kelet-Európában – pontosabban azon a területen, amely a Rajnától keletre, Franciaország és Oroszország között terül el – magának a politikai kultúrának a deformálódását?

Bibó István válasza e kérdésre más volt, mint a neki forrásanyagot kínáló Hajnal Istváné vagy a Szabó Istváné, de különbözött a vele sok vonatkozásban rokon nézetet képviselő Erdei megoldási kísérletétől is. Míg az előbbiek társadalomtörténeti okok és szövevények hatását állították előtérbe, Erdei a szociológiai {3-412.} komponensekre összpontosította figyelmét.44 Bibó István ismerte és értékelte ezen okok és hatások jelentőségét, de nem tartotta őket meghatározónak. Mint ahogy a politikai kultúra eltorzulása szempontjából a „zűrzavaros filozófiák”, az izgató propaganda hatását is másodlagosnak tekintette. Ezek ugyanis – vallotta – „csak akkor hatnak egyénekre vagy közösségekre, ha nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élmények hajlamossá teszik őket féligazságok és hazugságok elhívésére… Egyensúlyozott lélekről a féligazságok és propagandahazugságok lepattannak.”45

Mi tette hát Közép- és Kelet-Európa népeit egyensúlyozatlanokká? A mű egész szerkezete, a szigorúan végigvitt gondolati előfeltevések sugallják a választ: „minden szál a politikai hisztéria valamiféle fajtája felé mutat”, ezek felgöngyölítésénél pedig a kutató első feladata „felfedni azokat a történelmi megrázkódtatásokat, melyek ezeknek az országoknak a fejlődését és egyensúlyát megzavarták”.46 (Kiemelés: H. T.)

A történelmi megrázkódtatásokat – a mű bizonyító anyagából következően logikus – Bibó két folyamattal hozta kapcsolatba: a demokratizmus „idő előtti, robbanásszerű” megjelenésével, illetve a nemzeti karakterek kialakulásának nehézségeivel.

Mert a szervetlen fejlődés e térségben hatványozottabban forrása az egyensúlyzavaroknak. A Rajnától keletre eső országok a demokratikus eszmék rendszerét – Bibó szerint – készen kapták, előbb, mintsem saját társadalmuk belső fejlődése ezeket a változásokat organikusan megérlelhette volna. E jelenségtől elválaszthatatlanul, illetve részben Napóleon terjeszkedő háborújának következményeként, a nacionalizmus és demokrácia e térségben nem maradt egybekapcsolódva, hanem egymással szembefordítható eszmerendszerként konstituálódott. A belső politikai egyensúly végleges megbillenését ugyanakkor „a nemzetté alakulás kínos és nehéz volta” magyarázza.

Magyarország kiinduló adottságai kedvezőek voltak, a társadalom fejlődése azonban megtorpant. S ahol a zsákutcás fejlődés torzítja a nemzeti alkatot, már megfigyelhető az interferencia {3-413.} sajátos jelensége. Bibó szavaival: „Közép- és Kelet-Európa országai azért féltek, mert nem voltak kész, érett demokráciák, s minthogy féltek, nem is tudtak azokká válni. A zavartalanul szabad, félelemmentes politikai élet kibontakozása a legkülönbözőbb pontokon beleütközött volna ezeknek a nemzeteknek a félelmi komplexumaiba…”47

A félelem, a veszély állandó érzésében ily módon „…szabállyá vált mindaz, amit az igazi demokráciák csak igazi veszély órájában ismernek: a közszabadságok megkurtítása, a cenzúra, az ellenség »bérencei«-nek, az »árulók«-nak a keresése, a mindenáron való rendnek vagy a rend látszatának s a nemzeti egységnek a szabadság rovására való erőltetése. A demokrácia meghamisításának és korrumpálásának a legváltozatosabb formái jelentek meg, a legszubtilisabb és gyakran nem is tudatos módszerektől egészen a legdurvábbakig: az általános választójognak a demokratikus fejlődés ellen való kijátszása, az egészségtelen és nem tiszta szempontokon nyugvó koalíciók és kompromisszumok rendszere, az egészséges közösségi akaratképződést meggátoló vagy meghamisító választási rendszerek vagy választási visszaélések, puccsok és átmeneti diktatúrák.”48

Az idézett tünetegyüttes magyarázza ily módon nemcsak a közösségért való egzisztenciális félelmet, a nemzethalál vízióját, a félelem közérzületté válását, mely főleg a kelet-európai kis nemzetek közös élménye, de a monarcha, a nemes és katona közéleti szerepének megőrződését, továbbá a „nem tiszta szempontokon nyugvó kompromisszumok és koalíciók rendszerének állandósulásával” összefüggésben a hamis realista politikus típusának megjelenését, valamint ezek ellentettjeként a kultúra átpolitizáltságát, a nemzeti intelligencia küldetéstudatát, a „politikai romantika” szertelenségeinek állandósulását, a „romantikus hazafi antidemokratikus nacionalistává való deformálódását”, „a zseniális politikai vezető romantikájából” megszülető és a közösség hisztériáját megtestesítő diktátor jelenségét, „a nép romantikájának” infantilis vágyakban való rögzülését, a területi viták nyomorúságát, {3-414.} a „kisebbségi elnyomás és sérelmek” tartósulását, a „territoriocentrikus szemléletet”.

A felsorolásszerűen idézett kategóriák bizonyítják, hogy Az európai egyensúlyról és békéről című tanulmányban kikristályosodtak azok az alapfogalmak, amelyek Bibó 1945 után írt tanulmányainak, mindenekelőtt legjelentősebb történelmi esszéinek, A kelet-európai kisállamok nyomorúságának, az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem-nek gondolati állványául s részben matériájául szolgálnak. És az érvelés hogyanjában is világosan felismerhető a sajátosan bibóinak nevezhető gondolkodói habitus: a saját álláspontjával ellentétes érvrendszerek tárgyszerű bemutatásának igénye, a különböző oldalon állók felelősségének egyidejű végiggondolása, a torz szélsőségek bemutatása, az arisztotelészi értelemben vett „közép” megragadására való törekvés, az erkölcsi emelkedettséggel párosuló szenvedélyes tárgyilagosság.

S ha néhány ponton homályosan s nem mentesen bizonyos ellentmondásoktól – ne feledjük: Az európai egyensúlyról és békéről című mű A német politikai hisztéria… egy részétől eltekintve nyersfogalmazvány –, e mű a maga befejezetlenségében is tanúsítja: Bibó István elképzelése a magyar társadalom jövőjéről az 1942–44 közötti években körvonalazódott. A különböző szövetségi kombinációkat illetően Bibó István igyekezett figyelembe venni a nemzetközi és hazai erőviszonyok várható változásait.

Gondolkodói habitusából következően a jövőkép meghatározott alapértékek körül rendeződött el: politikai helyzetelemzései és programelképzelései fontos normatív elemeket tartalmaztak. Ezen értékek „forrásvidéke” nem az abszolút értékszféra, hanem az európai történelmi fejlődés hordozói: emberi személyiségek, társadalmi intézmények.

Értékvilágának jellemzői negatív értékítéletekből is kivonatolhatók. Azon „hisztérikus tünetek”, amelyek értelmezése szerint a második világháborút is előidézték, a demokratikus fejlődés {3-415.} deformációs termékei. Ilyen – negatív értéket hordozó – eltorzult történelmi fenomén a „közösségi hisztériát megtestesítő diktatúra”, az „antidemokratikus nacionalizmus”, a „tömegmegvető népiesség”, a „népek közötti totális háború eszménye”, amelynek szurrogátuma a fasizmus ideológiája.

Az európai egyensúlyról és békéről című kézirat manifeszt módon tanúsítja: Bibó István antifasizmusa nemcsak németellenességen alapult: a „faji forradalom”, „faji mitológia”, „reakciós forradalom” minden változatát elutasította.

Mélyen humanista, elkötelezetten demokratikus állásfoglalását akkor is a magyar progresszió legértékesebb megnyilvánulásai közé sorolhatjuk, ha a fasizmust előidéző társadalmi okok természetét másképp ítéljük meg. Mert nem hagyható figyelmen kívül, hogy Bibó István elemzése olyan időszakban született, amikor jeles történelemtudósok és a népi írói mozgalom néhány nagy tehetségű képviselője sem ismerte fel: a nemzeti radikalizmus progresszív tartalmát veszélyezteti az európai demokratikus hagyományoktól való elfordulás, történjék az bár a liberalizmus vagy tágabban: a polgári fejlődés valós ellentmondásainak elutasítása nevében.49

A történelmi zsákutcából kivezető politikai programtervezete joggal tekinthető a gondolati rendszerét motiváló alapértékek: az emberi méltóság és szabadság, a jogszerűség és a társadalmi egyenlőség pozitív kifejtésének. Ezen értékek sem elvontan fogalmazódnak meg, igaz, a megvalósulásukkal kapcsolatos előfeltételezések – a körülmények ismeretében érthetően – egyidejűleg tartalmaznak realista és illuzórikus elemeket.

Egyes méltatói a harmadik utas ideológiák történelmi vonulatához sorolják életművét. E fogalom többjelentésű, elmosódott – használják a kapitalizmus és a szocializmus, illetve a szabad versenyen alapuló liberalizmus és a totalitárius államszervezet alternatívájaként –; a minősítés mégsem alap nélküli: a kapitalizmus történelmileg létező alakzatait nem kevésbé kritikusan ítélte meg, mint a szocialista mozgalmakat. Álláspontja e vonatkozásban a Németh László-i világlátással ugyanúgy rokonítható, mint {3-416.} Mannheim Károly általa is pozitívan méltatott történelmi víziójával. A bibói „értékvilág” mégis unikális; csak rokonítható, de nem azonosítható az idézett gondolkodókéval. Németh László világlátásától – különösen 1940 után – felfogása mindenekelőtt abban különbözött, hogy Bibó a burzsoá „érdekbeágyazódásokat” világosan elhatárolja a citoyen eszményektől, az „urbanitás” és a „civitás” pozitív értéktartományaitól. A „szabadság érdekében való tervezés” mannheimi programjától pedig a szocialista távlat világtörténelmi érvényességének elismerése okán különböztethetjük meg Bibó társadalomfelfogását.

E szocializmuskép érdemben tér el annak marxi-lenini felfogásától. S ez törvényszerű. Az osztályantagonizmusok okai, megoldási módozatai Bibó Istvánnál függetlenülnek a termelési mód tágan értelmezett problémakörétől. A materialista társadalomelmélet princípiumait nem fogadja el.

Hagyjuk egyelőre zárójelben, hogy milyen mértékben tekinthető autentikusnak a materialista társadalomelmélet Bibó István-i olvasata – a kérdésre még visszatérünk –, itt és most csak azt kívánjuk kiemelni: a „szocializmus kikerülhetetlenségét” a világháború apokaliptikus éveiben is történelmileg motivált értékmegfontolásokkal indokolta. „Különösen a szocialistákat, mint a jövő embereit, kell óva intenem attól az illúziótól – írja Bibó István –, hogy a szocializmus valami olyan dolog, ami »gazdasági« szükségszerűség folytán az egyetlen lehetséges vagy messze a legjobb megoldás… A szocializmus azért kikerülhetetlen és szükségszerű, mert az ember személyiségéről és méltóságáról való mai nézeteink mellett elkerülhetetlen a társadalom születésrendi szerkezetének, a személyes uralom intézményeinek és mindenféle – akár politikai, akár társadalmi, akár gazdasági – kiszolgáltatottságnak a felszámolása.”50

A szocializmus ebben az értelemben értékvilágának szerves alkotóeleme, s annak pozitív pólusán helyezkedik el, folytatása és kiteljesedése a polgári társadalmak legidőállóbb, Bibó számára is meghatározó értékeinek: „Európa számára a folytonosságnak és a jövőformálásnak komoly igényével csak egyetlen világnézet {3-417.} lehetséges: az emberi személyiség tiszteletén alapuló felfogás, a szabadság és a demokrácia világnézete, mely a ma számára magában foglalja a hatalom spiritualizálódásának és az osztály nélküli társadalomnak a követelményeit.”51

Az európai társadalomfejlődés nagy hagyományai iránti elkötelezettség és a politikai cselekvéshez nélkülözhetetlen jövőkép értékvonatkozásainak nyomatékosítása ötvöződnek ily módon e szocializmusfogalomban. A két elem egyidejű hangsúlyozása azért is lényeges, mert – társadalomfelfogásának alapelveivel összhangban – Bibó a fejlődés szervességét meghatározó kritériumnak tekinti. Mindezt azért is hangsúlyozza nyomatékosan, mert meggyőződése szerint az „elsietett”, „fejetlen” forradalom a szocialista jövőt is beárnyékolhatja.

Az európai egyensúlyról és békéről című művében Bibó több összefüggésben említi a Szovjetuniót. A fasizmus elleni háború terhét viselő szocialista ország jellemzése e művében nem baráti, de nem is ellenséges. Álláspontja e vonatkozásban is különbözött a harmadik út reprezentánsaiétól.

Bibó István világ- és társadalomlátásában azonban e jellemzésnek funkcionális szerepe volt. Azt kívánta nyomatékosítani, hogy ha Oroszországban 1917-ben elkerülhetetlen is volt a forradalom, Európa más térségeiben jelenidejűen a feltételek nem adottak; az orosz példa erőszakolt követése ezért a „fejetlen forradalmak” hisztériáit idézi elő. Mert a diktatórikus megoldások Közép- és Kelet-Európában nem Lenin vagy Sztálin nevével rokonítható proletárdiktatúra megvalósulását eredményezik. Ezt a típusú államot ugyanis, ha nem is korlátozták a polgári demokrácia intézményei, annál hatékonyabban korlátozta „…az eszmének és célnak a megváltozhatatlan volta. Közép- és Kelet-Európában, bármilyen világnézet nevében jelenjék is meg, a diktatúra nem ilyen, illetőleg igen hamar megszűnik ilyen lenni. Ami Közép- és Kelet-Európában legfőképpen fenyeget, az a korlátlan személyes uralom veszedelme, az, hogy nem diktatúra fog létesülni valami célból, hanem diktatúra önmagáért.

S ezen túlmutatóan: általában is óvakodni kell a példát modellé {3-418.} avató „izmus”-októl. A „baloldali” és a „jobboldali” ideológiákban erős a hajlam az egyoldalú megoldásokra. Olvasatában az utóbbira „a mindent megőrzés merevsége”, az előbbire nemegyszer „a mindent megújítás fejetlensége” a jellemző.

Bibó István azonban e mozgalmakat korántsem azonos módon ítéli meg: magát a progresszió elkötelezettjének, a történelmi baloldal tagjának tekintette. Feladatát abban látta, hogy a baloldal szocialista képviselőit figyelmeztesse: az, európai fejlődés pozitív tradícióit tudákos megfontolásokból ne engedjék át a maradiság erőinek.

Hogy Bibó István megállapításai az osztályharc „szűk és katasztrofálisan értékpazarló hagyományairól” mennyire megalapozottak, hagyjuk egyelőre zárójelben. Az adott összefüggésben lényegesebb – s 1945 után kialakított pozíciója szempontjából meghatározó –, hogy felismeri és méltányolja: „A faj és erőszak mítoszával és a munkásszabadságok elnyomásával szemben folytatott harcában a kontinentális Európa szervezett munkássága olyanokat talált a maga oldalán szövetségesként, vagy legalábbis olyanokkal találta magát több-kevesebb mértékben érdekközösségben, akiknek az osztályharc előírt sémái szerint teljes szívvel és lélekkel a szemben lévő oldalon kellett volna állniok. Ez gyakorlatilag arra vezetett, hogy a szocialista munkásság harci jelszavainak fegyvertárában teljességgel megváltozott az olyanféle szavaknak és tényezőknek a jelentősége, amilyenek a vallás, az egyházak, a nemzet, a nemzeti szabadság, a nemzeti függetlenség, a demokrácia, az intelligencia stb. stb. a helye és a jelentése.”53

A lehetséges buktatók ismeretében Bibó István nyíltan felteszi a kérdést: milyen mértékben minősíthető taktikának a népfrontpolitika. Válasza egyértelmű, s ennek jelentőségét nem érvénytelenítik a történelem – Bibó reményeit cáfolni látszó – későbbi fordulatai.

Ismerte a szociáldemokrata és kommunista mozgalmak historikumát; egyoldalúságaik és szembenállásuk tragikus következményeit a weimari Németországban külön is részletezte. Úgy vélte azonban, e történelmi tapasztalatok is erősítik a népfrontpolitika {3-419.} híveinek pozícióit, különösen az általa ütőképesebbnek tartott kommunista pártokban.

A kommunista mozgalom – Bibó István szerint – két lényeges, bár szervesen össze nem tartozó elemből tevődik össze: „az egyik az, hogy százszázalékos szocializmus, a másik az, hogy százszázalékos forradalmi taktika”. Az elsőt az jellemzi, hogy jóllehet realista és „a társadalmi fejlődés lélektani előfeltételeire és tényezőire vonatkozóan tisztább felfogással” rendelkezik, egyidejűleg idegen tőle az „olcsó kompromisszum”, a szocializmusnak „az alamizsnaszerű szociális olajcseppekkel való azonosítása”. A forradalmi taktika Bibó beállításában nem más, mint a 19. századi forradalmi romantika „racionalizált” leszármazottja, s mint ilyen, „egyike a francia forradalom kevésbé szerencsés melléktermékeinek”.54

A Márciusi Frontban és a Művészek, Írók, Kutatók Szövetkezetében szerzett tapasztalatai alapján meg volt győződve arról, hogy a magyar kommunista mozgalomban jelen vannak a népfrontpolitikát sikerrel megvalósítani képes, realista nézőpont képviselői. Az emigrációt kockázati tényezőnek tekintette, számolva azzal, hogy a külföldről hazatérők a hazai terep nem kellő ismerete következtében a „romantikus nacionalizmus” gerjesztőivé válhatnak.55

Miért bízott Bibó a népfrontpolitika alternatívájának háború utáni felülkerekedésében? Miért vállalta a világháború legvigasztalanabb óráiban a magyar munkásság és középosztály szövetségét eszmeileg megalapozni kívánó „békeajánlat”56 kidolgozását? Egyrészt, mert az erőviszonyok elemzése alapján arra a következtetésre jutott, hogy „az európai módszerek helyreállításának munkájában számba vehető egyetlen komoly progresszív tényező a szervezett munkásság”.57 Különösen a szakszervezetek szerepét hangsúlyozta e vonatkozásban, amelyet az „európai közösségi hagyományokba” való beilleszkedés legfontosabb iskoláiként jellemzett. Másrészt, mert társadalom-lélektani ismeretei alapján feltételezte, hogy „a kontinentális Európa olyan rettenetes adagot kapott hamis romantikából, a dinamika, {3-420.} az erő, az örökös mozgás, a folytonos változás, a negyedszázadonként változó korszellem, az öncélú mozgás és a folytonos változás megőrjítő filozófiájából és gyakorlatából”58, hogy a munkáspártok politikájának csak a realista tendenciái remélhetnek tömegtámogatást. S végül maga is őszintén akarta egy, a munkásságot tömörítő progresszív történeti blokk létrejöttét.

Az idézett gondolatmenetek, kategóriapárok s a felvázolt cselekvési alternatívák azt sejtethetik, hogy Bibó István társadalomelmélete, történelemszemlélete és politikai programja érdemben már 1944 nyarára körvonalazódott. Az 1940–44 közötti írásai valóban előlegezik Bibó István felszabadulás utáni tanulmányait, sőt a hangsúlyeltolódások ellenére az 1971-ben magnóra mondott Az európai társadalomfejlődés értelme című esszé legfontosabb gondolati előfeltevéseit is tartalmazzák. Az európai egyensúlyról és békéről című mű ugyanakkor nyersfogalmazvány. Nemcsak stilárisan kimunkálatlan; a gondolati matéria, a programjavaslatok is számos ponton kiérleletlenek. E szigorúan instrumentális célokat szolgáló kézirat – eddig kellően nem ismert okokra visszavezethetően – részletekben született, s a gyorsan változó háborús világhelyzetre reagálva Bibó fogalmazás közben érthetően módosított a hangsúlyokon. Nem Bibó elvei változtak, hanem a cselekvési tér, a mozgáslehetőségeket meghatározó erőviszonyok. Talán ez a körülmény is magyarázza, hogy e befejezetlen fogalmazványt nem jellemzi az a gondolati feszesség, az állításoknak az a gondos logikai összehangolása, mely írásainak egyébként olyannyira sajátja. E szempontból egyes kategóriák elmosódottsága, kidolgozatlansága is szembeötlő. (Példaként utalunk a „nemzeti materializmus”, a „katonai materializmus”, a „betáblázott érdekek” fogalmára.)

Másrészt – s talán ez a meghatározóbb – az aktív politikai tevékenységtől tudatosan visszahúzódó Bibó István politológiai fejtegetéseit kényszerűen teljes magányban, a nyilvánosság fórumaitól {3-421.} távol fogalmazta meg, s ily módon nem volt közösség, amely gondolataira rezonálhatott volna, s melynek reakcióin maga is megmérhette volna állításainak megalapozottságát. A hallatlanul finom meglátások, pontos előfeltételezések valószínűsíthetően ezért is társulnak utópikus, naiv elgondolásokkal, mert nyilvánvaló, csak így minősíthető az „európai módszerek” stilizált, egyoldalú jellemzése, az európai egyensúly háború utáni potens tényezőinek minősítése, a „konzervatív”, „progresszív” és „statikus” erők mindenképpen önkényesnek tűnő tipológiája.

Az információk korlátozottsága vagy az egyoldalú tájékozottság magyarázhatja a ténybeli tévedéseket – a cenzúrázott sajtó és a külföldi rádiók híranyaga nem biztosíthatta a pontosabb tájékozódáshoz nélkülözhetetlen tényanyagot59; azt a feltételezést azonban, hogy a konzervatív erők közül a kontinentális Európa nagyobb részén – így Németországban is – az „európai módszerek helyreállításának munkáját” az egyházak mellett a hadseregek tisztikarára lehet alapozni, hogy a konzervatív tényezők együttesében a kapitalizmus nem tekintendő számba vehető tényezőnek, akkor is illuzórikusnak kell tekintenünk, ha egyébként elgondolását a kapitalizmus politikai szerepének korlátozását illetően célként vállalni lehet és kell.

Hasonlóan problematikus a progresszív erők számbavétele, különösen az intelligencia szerepének sommás megítélése. Borúlátása nem nélkülözi a tárgyi alapot, az az állítása azonban, hogy „a szabad és szabadelvű intelligencia” „egyszerűen nem létezik”, és „semmilyen vonatkozásban nem társadalmi szervezeti és erőtényező”, s nem képes részt venni egy politikai koalícióban, akkor is egyoldalú, ha egyébként az egyes értelmiségiek részvételét „a lehető legnagyobb mértékben fontosnak és kívánatosnak” tekinti, s „a szabad intelligenciát” az európai kulturális, politikai és társadalmi fejlődés „legérzékenyebb és legszebb virága”-ként jellemzi.60

A „statikus tényezők” közül a bürokráciáról és a parasztságról szól. Az utóbbit az összes erőtényező közül a legstatikusabbnak és legpasszívabbnak minősíti. Álláspontja nemcsak a korabeli {3-422.} magyar népies irányzatok romantikus irányzataitól vagy Erdei 1943-as szárszói programjától különbözik, de részben saját későbbi helyzetelemzéseitől is: a Nemzeti Parasztpárt szerepével foglalkozó, 1947-ben közzétett cikksorozatában e belülről tagolt réteget – mindenekelőtt a szegényparasztságot – a magyar társadalomfejlődés potens tényezőjének tekinti.

Végül nem kevésbé problematikus, ahogyan Bibó a polgárságot megítéli. Értelmezésében e réteg már 1933-ban sem szerepelt szilárd tényezőként, az utóbbi évtizedben pedig „a független egzisztenciák további csökkenése, az egész réteg szétszóródása és az állam által irányított, kontrollált és ellátott amorf tömeggé való összeolvadása” oly mértékben haladt előre, hogy a polgárságot „mint külön társadalmi és politikai erőtényezőt nyugodtan számításon kívül hagyhatjuk”61

Az európai egyensúlyról és békéről című tanulmányában megfogalmazott módszertani megfontolások is számos kérdőjel megfogalmazására adnak alkalmat. Ezekre azonban később kívánunk visszatérni.