IV.

A fordulat évét követően Bibó István visszaszorult-visszavonult. 1948–49 fordulóján még tárgyal Ries István szociáldemokrata igazságügy-miniszterrel és Hajdú Gyula kommunista államtitkárral egy esetleges bírói kinevezésről. E tervét elejti, s 1949 tavaszán Beér Jánost keresi meg, akivel 1945-ben került munkakapcsolatba. Azt remélte, hogy a szerveződő új Jogi-Államigazgatási Intézet keretei között lehetősége nyílik a korábban közösen megkezdett területrendezési munkálatok folytatására.118 Ez az elképzelés azért is ösztönző volt számára, mert Mattyasovszky Jenővel együttműködve akkor Magyarország új városhálózatának részletes tervén dolgozott.119

E közösen írt tanulmány 1950-ben ugyan megjelent, az állással kapcsolatos elképzelések azonban nem realizálódtak. Részben mert érzékelte, hogy Beér János barátságos, de tartózkodó magatartását programelképzeléseivel kapcsolatos bizalmatlansága motiválja, másrészt – s talán ez a meghatározó – mert az egyre markánsabban módosuló politikai feltételek elkedvetlenítették. {3-460.} Nem kíván közéleti kötelezettségekkel járó állást vállalni; az új körülmények között a bírói kinevezéssel kapcsolatos terveit is – később – „gyerekesnek” minősítette.120

Bibó számára az események ilyen alakulása – jóllehet sem ésszerűnek, sem kívánatosnak nem tartotta – nem volt váratlan, sőt, az „éles fordulat” negatív következményeit is előre látta. A belső törés, a teljes elhallgatás indokai azonban mélyebbek, összetettebbek voltak. Bibó ugyanis nemcsak a közélet fórumairól vonult vissza, de a tollat is letette. A városhálózat Mattyasovszkyval készített tervezete egy korábban megkezdett munka epilógusa; 1948–49 fordulójától több mint egy fél évtizedig új munkával nem jelentkezett, s nemcsak a nyilvánosság fórumaitól maradt távol. E korszakból csupán egy töredékes tanulmánytervezet maradt fenn, s az is 1953 után íródott.121 S nem az időhiány vagy későbbi súlyos megélhetési gondok miatt. Életrajzi visszaemlékezéseiben maga említi: 1949 végén az „összegyűjtött anyagok” feldolgozása címén biztosítottak számára egy félévnyi szabadidőt. Ez a rendelkezési állományban eltöltött újabb hat hónappal kiegészülve „teljes esztendőre kerekedett, tulajdonképpen semmi kívülről szorító kötelességem nem volt. Sajnálva gondolok vissza arra, hogy egy évet teljesen szétszórtam, még az íróasztalnak sem dolgoztam semmit, és nem is használtam ki eléggé.”122

Bizonyos, hogy nem a Bibó Istvánra oly jellemző szorgalom hiányzott, nem a tudásszomja apadt ki. A hallgatást, mely 1956-ig folyamatos – felfogásunk szerint –, az említett belső törés magyarázza. Bibó István számára ugyanis nem a hallgatás volt az egyetlen cselekvési lehetőség: írhatott volna ellenzéki pamfleteket, döntéseit visszamenőleg igazoló traktátusokat annak tudatában, hogy írásai csak későbbi korban válnak publikussá. Eltérően azonban a világháború alatti évektől, amikor Bibó egy általa várt és körvonalazott jövőnek adresszálta sorait, most úgy érezte: a távlatok vesztek el.

Nemcsak a hidegháború homályosította el a horizontot. Bibó {3-461.} István 1945–48 között írt tanulmányaiban minden irányban világos választóvonalakat húzott, és az események alakulása következtében történelmileg került légüres térbe. A népfrontpolitika, amelyre életét-becsületét feltette, úgy érezte, megbukott; baloldali barátai egy részében csalódott, mások – éppen azok, akiket közelről ismert, s akikben a legjobban bízott, börtönbe kerültek; a szociáldemokrata-parasztpárti centrum felmorzsolódott; a kisgazdapárt számos vezetője feladta szembenállását a „történelmi jobboldallal”, s ő a volt uralkodó osztályok képviselőivel nem tudott, nem akart szövetséget kötni. Nem látott tehát hazai politikai irányzatot, melyhez akár virtuálisan csatlakozhatott volna, a nyugati politikai emigrációt pedig akkor potenciális szövetségesnek sem tekintette, mert úgy ítélte meg, hogy mindazon retrográd törekvésnek, amely ellen egész életében harcolt, az emigráció a hátvédje és kijegecesedési pontja.

1949 utáni hallgatásának motívumait jobban megérthetjük, ha felidézzük, miért és hogyan beszélt 1947 augusztusában Nagy Ferenc emigrációs szerepvállalásával kapcsolatban ellenforradalmiságról. A következőket írta: „Akinél egyszer a döntő választóvonal eltolódik, az nem tarthat fenn ilyen másodlagos választóvonalat, mert semmiféle politikai alakulat sem tudja magát az erejét adó politikai és társadalmi tényezőktől függetlenül tartani. Őszinte demokraták benne lehetnek az egész együttesben, hiszen az egésznek a lényege éppen demokratikus és ellenforradalmi momentumok keveredése. Azonban szükségképpeni az ellenforradalmi elemek túlsúlya, mert a teljes demokratizmus tennivalói Magyarországon továbbra is elkerülhetetlenül társadalmi síkon, vagyis baloldalt vannak. A »demokratikus ellenforradalmiság« vezetése tehát szükségképpen Eckhardték köréből, legitimistákból és horthystákból fog összetevődni, az országban levő politikai erők közül pedig a kommunistaellenesség, az antiszemitizmus és a szegényparaszt-ellenesség erőire fog számítani. Ennek a konkrét megnyilvánulásai siker esetén igen csúnyák lennének, Orgoványra emlékeztetők, meglehetősen függetlenül attól, {3-462.} amit a vezetők mondanának, sőt jórészben attól is, amit akarnának.”123

A proletárszocializmus elveit eltorzító személyi kultusz, a bürokratizmus és a törvénysértések időszakában álláspontja nyilvánvalóan módosult. A már említett fogalmazványtervezetből s visszaemlékezéseiből kitetszően ezekben az években az 1953-as fordulatot követő változások pozitív hozadékát sem méltányolta. A „döntő választóvonalak” módosítása mégis fájdalmas folyamat volt, s érthetően belső törést okozott. Magunk a hosszabb hallgatást – túl a külső kényszerítő körülményeken – mindenekelőtt e ténnyel hozzuk kapcsolatba.

A hallgatás ugyanakkor nem volt a „belső mozdulatlanság” időszaka. Bibó az első év bénultságából ocsúdva – ha távlattalanul is – új terveken töpreng. A Rajk-per időszakában több elvbarátja külföldre távozott vagy, mint Szabó Zoltán is, külszolgálaton lévén, külföldön maradt. E fejlemények Bibónak az emigrációval kapcsolatos felfogását – legalábbis részlegesen – módosítják. Feltételezésünket igazolni látszik, hogy visszaemlékezései tanúsága szerint az ötvenes évek kezdetén egy Válasz-szám tervezetén töprengett, amelyet Szabó Zoltánnal együttműködve Nyugat-Európában kívánt megjelentetni. Egyébként Illyés Egy mondat a zsarnokságról című versét – amelyet a költő akkortájt, tihanyi nyaralójában olvasott fel Bibó Istvánnak – e számban kívánta megjelentetni. Ám a terv „fantasztikus” voltával Bibó tisztában volt. Ez a körülmény magyarázza, hogy a tervezett folyóiratszámhoz előkészített „kusza, szétomló szövegek” „az első átjavítás fázisáig sem jutottak el”.124 Az ötvenes évek politikai feltételei között nemcsak a terv technikai kivitelezése volt elképzelhetetlen; Bibó azt is tudta, hogy az adott nemzetközi erőviszonyok közepette a politikai status quo csak termonukleáris katasztrófával fenyegető világháború árán változtatható meg.

Megélhetési gondjai egyre nyomasztóbbá váltak. A teljes visszavonultsággal társuló magányt csak időnként oldják személyes {3-463.} találkozások, elsősorban Sárközi Márta baráti körében. Erdei Ferenccel és családjával való kapcsolata nem szakadt meg, de formálissá vált. Változás kapcsolatukban 1953 júniusát követően észlelhető. Erdeit igazságügy-miniszterré nevezték ki, s Bibó – ismerősei törvénysértésekkel kapcsolatos sérelmeit tolmácsolva – gyakrabban felkereste.125

Az 1953. júniusi kormányprogram újra a közélet felé fordítja, noha az adott keretek között nem kíván szerepet vállalni. A változásokat – mint az önéletrajzi visszaemlékezéseiből kitetszik – úgy ítéli meg, hogy azokból lehet olyan fejlemény, amely számára is „kvázi felszólítást jelent a bekapcsolódásra”, jóllehet csak nagyon távolinak tetsző időpontban, mert amíg a rendszer „ennyire szigorúan kommunista keretben marad, addig nekem ebben keresnivalóm nincs, még ha ezzel vagy azzal szimpatizálok is”.126

Teoretikus kérdésekkel módszeresen az 1953–56 közötti időszakban sem foglalkozik, cikkírásra nem vállalkozik, még az említett fogalmazvány befejezésén sem dolgozik. A Petőfi Kör vitáira 1956 tavaszáig nem jár el, bár figyelemmel kíséri az ott történteket. Ugyanakkor a hírtöredékekből felépíti a maga prognózisát: Nagy Imre 1955 márciusában ismertté vált időleges veresége ellenére Rákosi bukása elkerülhetetlen; a XX. kongresszus visszafordíthatatlan folyamatokat indított el, s Nagy Imre előbb vagy utóbb visszatér; ő azonban – az erőszak helyett a bizalomra alapítva – csak akkor erősítheti meg pozícióját, ha radikálisan átszervezi a politikai rendőrséget, s elősegíti a többpártrendszer valamilyen formájának a kialakulását. Bibó egyébként – egy monarchista vagy más restauráció megakadályozása érdekében – az adott feltételek között is – csak egy „leszűkített platformú” többpártrendszert tartott reálisnak. A korlátozott pluralizmust tehát, melyet 1945-ben történelmi adottságként fogadott el, – mutatis mutandis – 1956-ban is megőrzendőnek tartotta. Akkori álláspontját – negyedszázad távlatából – később így összegezte: „a világon minden szabad parlamentáris fejlődés úgy indult el, hogy volt egy leszűkített platform, amelyen belül {3-464.} ez lehetséges volt, pl. egy angol forradalom úgy indult el, hogy a Stuart királyok pártjának nem volt szabad pártalapítási lehetősége, és a francia forradalom úgy indult el, hogy a királypártiaknak nem volt szabad pártalapítási lehetősége, tehát valamilyen platformja minden szabad demokráciának van, és helyeseltem volna, hogy egy csomó – ahogy akkor is mondták: szocialista vívmány ezen platformon szigorúan rajta legyen, és azokat ne lehessen kétségbe vonni, de ezen belül valamiféle többpártrendszer nélkül egyszerűen azt a folyamatot, amelyik Nagy Imrével számunkra elkezdődött, azt másképpen tovább folytatni nem lehet”.127

1956 októbere előtt Nagy Imrével nem állt kapcsolatban. Családi okok miatt egykori minisztere: Rajk László temetésén sem vett részt.

Jóllehet számol az események felgyorsulásával, az október 23-án bekövetkező explodáció – visszaemlékezéseiből kitetszően – mégis váratlanul éri. Október 30-ig nincs közvetlen kontaktusa egyetlen politikai csoportosulással sem; járt a városban, az eseményekről szerzett információi azonban rendkívül esetlegesek.128 Hozzákezd egy cikk megírásához. Az október 27–29-e között papírra vetett tézisek elvi kiindulópontja: a sztálinizmus elítélése magában teljesen elégtelen, a marxizmus-leninizmus egész elméletét és gyakorlatát kell bírálat tárgyává tenni. Az absztrakt és töredékes gondolatmenet elkülöníti a marxizmus-leninizmus által hirdetett „eszmék és eszközök rendszerét” a vallott „társadalompolitikai céloktól”. Mint írja: „A marxizmus-leninizmus által meghirdetett politikai és társadalmi harc végső célkitűzése a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól. Ennek a célnak az érvényességéhez és a feléje való haladás lehetőségének az érvényességéhez sem fér semmi kétség. Kétségessé egyrészt, mint láttuk, az eszméknek az a rendszere vált, melyet e cél köré a marxizmus-leninizmus épített, másrészt az eszközöknek az a rendszere, melyeket az eszmék alapján kiépített, s melyek nem a kitűzött célok felé, hanem attól elfelé vezettek; az erőszak {3-465.} kultusza, a diktatúra állandósítása s egyáltalán a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralma.”129 A kommunista párt helyzetét úgy ítéli meg, hogy csak a szervezet bénult meg, a kommunisták változatlanul a kibontakozás döntő tényezői. Fontos mozzanat, hogy legitimációs alapként az 1947-es parlamentet jelöli meg.130 A cikk esetleges megjelentetéséről is tárgyal Boldizsár Ivánnal, akivel a véletlen hozza össze. Majd lemond az írás publikálásáról: „Pár nap múlva már ott tartottam, hogy semmi kontinuitásra nincs szükség, mert ez a forradalom maga elég egy jogfolytonosság megkezdéséhez.”131

Október 30-án délelőtt a Nemzeti Parasztpárt újjáalakítását előkészítő megbeszélésen, Illyés Gyula lakásán, Németh László, Veres Péter, Jócsik Lajos és Zsebők Zoltán társaságában vesz részt. Itt határozzák el, hogy a kommunistákkal – elsősorban Nagy Imrével és körével – együtt dolgoznak; Erdeit, Darvast és Szabó Pált azonban kiközösítettnek tekintik. (Emberi habitusára jellemző: egy nappal később felhívja Erdeit telefonon, és találkozót beszél meg vele. El is indult a Parlamentbe, Erdeit azonban nem találja.) Egyébként még miniszterré való kinevezése előtt Nagy Imrét is kereste, azonban a találkozó vele sem jött létre. A Parlamentben uralkodó légkörből arra következtet, hogy Nagy Imre légüres térbe került, hatalma névleges, „nyilvánvalóan meg vannak számlálva napjai”…132

A Nemzeti Parasztpárt újraalakítása ügyében a Mezőgazdasági Múzeumban összehívott gyűlésen – október 30-a délutánján – egy vis maior következtében nem tudott részt venni.133 November elsején fordult meg először a párt székházában. Itt tudja meg: Németh László javaslatára a párt Petőfi Párt néven folytatja működését. Sem a névváltoztatást, sem az alakuló gyűlésen elfogadott határozatot nem tartotta a „legszerencsésebbnek”, de mert azokat Farkas Ferenc – a párt új főtitkára – a vezetőség nevében a rádióban már ismertette, tudomásul vette, hogy azok módosítása pillanatnyilag nem lehetséges. Különösen elsietettnek tartotta azt a követelést, hogy „a sztrájkot mindaddig, amíg a szovjet csapatok nem hagyják el az ország területét, folytatni kell”.134

{3-466.} November 1-jén megkezdődtek a tárgyalások új koalíciós kormány alakításáról. A Petőfi Párt az új Nagy Imre-kabinetbe két minisztert delegálhatott. Farkas Ferenc személyében a Petőfi Párt vezetői hamar megállapodtak, a másik posztra Illyés Gyulát, majd Keresztury Dezsőt kapacitálták. A jelölést mindketten visszautasították. Így került szóba Bibó István személye. Ő is csak hosszú viták után vállalta a megbízatást.135

A kormánynévsor november 3-án vált publikussá. Bibó november 4-én délelőtt vett volna részt először az újjáalakult minisztertanács ülésén. Erre – közismert okokból – nem került sor. Bibó ily módon nemcsak a kormány érdemi munkájába nem kapcsolódott be, de annak tagjaival sem találkozott, sőt kinevezését követően Nagy Imrével sem nyílt módja szót váltani.

Tájékozódási lehetőségei egyébként a Petőfi Párt újjáalakulását követően is igen korlátozottak voltak. Az október 30-i Köztársaság téri vérengzésről csak két nappal később szerzett tudomást, a kerületi pártházak likvidálásáról sem tudott. Egyetlen erőszakos cselekményről értesült; ebben az ügyben tiltakozni is kívánt az első minisztertanácsi ülésen. Politikai tevékenysége november 4-ig ily módon néhány vitán való részvételre, illetve általa fontosnak ítélt írás pontosítására korlátozódott.

Az észlelt negatívumokat Bibó István járulékosnak tekintette, a fegyveres felkelést tiszta forradalomként élte meg, olyan eseményként, amely – megváltoztatva a megváltoztatandót – alkalmas az 1945–1947 között körvonalazott célok megvalósítására. A restaurációs törekvéseket visszaszoríthatónak ítélte, az emigráció egyes képviselőitől eltérően azonban 1974-ben szükségesnek tartotta annak hangsúlyozását, hogy „…főleg Mindszenty beszéde után a legkülönbözőbb pontokon jelentkeztek restaurációs törekvések; nem lehet mondani, hogy ezeknek a Mindszenty-beszéd kifejezett biztatást adott, de a személye és a beszédének hangja igen, de csak külső beavatkozás esetében lett volna esélyük, belső erőkre támaszkodva nem… kiegészítőleg utalnék arra, hogy a forradalom pillanataiban szinte semmi óvatosságra {3-467.} intő hang nem érkezett nyugatról, vagy legalábbis nem érkezett el elegendő fülhöz, annál több felelőtlen biztatás a nyugati rádiók részéről. És hozzátenném azt is, hogy a parasztpárt vezetőségében józanságban és óvatosságban e nélkül sem volt hiány.”136

November 4-én hajnalban Nagy Imre megbízásából keresték telefonon: közölték, hogy rendkívüli ülésre összehívták a minisztertanácsot. Mire a Parlamentbe ért, Nagy Imre már nem volt a helyén, egyesek úgy tudták, a szovjet követségen tartózkodik. A minisztertanács tagjai közül a kisgazdapárti Tildy Zoltánt és B. Szabó Istvánt találta ott, és társaságukban Mindszenty Józsefet.

E két körülmény messzemenően meghatározta az addig járulékos szerepet játszó Bibó István magatartását. Miután Farkas Ferenctől telefonon megtudta, hogy ő nem kívánja elhagyni lakását, mert „az az érzése, hogy csapdába megy”, feltételezhetően úgy érezte: a kialakult drámai helyzetben neki kell képviselnie a Petőfi Pártot. Továbbá, miután a hírt, hogy Nagy Imre nem tért vissza, úgy értelmezte, hogy a kormányfőt letartóztatták – csak később vált ismertté, hogy Nagy Imre és csoportjának több tagja a jugoszláv követségen kért menedéket –, látván Tildy és B. Szabó cselekvésképtelenségét, s arra is gondolva, hogy az ország a rádióban felhangzó közleményből úgy tudja: „a kormány a helyén van”, úgy ítélte meg, hogy államminiszterként a kormányfő nevében is neki kell cselekednie. „Ha bárki tudta volna, hogy Nagy Imre a jugoszláv követségre ment el menedékjogot kérni, akkor mindenesetre egy kicsit megzavarodtam volna, és nem éreztem volna magamat feljogosítva, hogy bármit is csináljak.”137

Attól is tartott, hogy a megbénult kormány helyett Magyarország nevében Mindszenty hercegprímás lép fel. Ezért, felhasználva egy rögtönzötten megszervezett „sajtóértekezlet” lehetőségét – ezt a magát sajtófőnöknek tekintő, kisgazdapárti Bakos Ferenc szervezte –, a kormány nevében nyilatkozatot fogalmaz, amelyben az ország lakosságát felszólítja, hogy éljen a „passzív ellenállás összes fegyverével – kivéve azokat, amelyek Budapest {3-468.} közellátását és közműveit érintenék. Fegyveres ellenállásra parancsot adni nincs módomban: egy napja kapcsolódtam be a kormány munkájába, a katonai helyzetről tájékoztatva nem vagyok, felelőtlenség volna tehát tőlem a magyar ifjúság drága vérével rendelkezni.”138 A tervezett értekezleten egyetlen újságíró sem jelent meg, ezért a Nyilatkozat szövegét telefonon beolvasta az amerikai követség munkatársainak, majd néhány nappal később – a Parlamentből való távozását követően – a francia kultúrattasén keresztül a francia, illetve az angol követségre is eljuttatta.139

Időközben egy tervezetet kezd fogalmazni a magyar kérdés kompromisszumos megoldására. Ennek első változatát november 6-án fejezi be, de tovább dolgozik rajta, s csak néhány nappal később véglegesíti. A tervezetet államminiszterként írja alá, tehát kormánydokumentumnak tekinti.140

A projektum, teljesen figyelmen kívül hagyva az új realitásokat, a munkás-paraszt kormány létezését, az Elnöki Tanács hatályos rendelkezéseit, az általa képviselt kormány törvényességét az 1956. október 23-i magyar forradalomból vezette le, kormányzati kiindulópontnak pedig a Nagy Imre elnöklete alatt november 3-án megalakult kormányt tekintette.141

November 11-én Tervezet-ét a Budapesti Munkástanács programdokumentumként fogadja el, jóllehet maga Bibó e tényről – visszaemlékezései tanúsága szerint – csak később értesül. Állásfoglalása ily módon nemcsak a nyugati hírközlő szervek révén kapott nyilvánosságot, de a dokumentum a gyakorlatban a munkás-paraszt kormánnyal szemben konfrontációs politikát folytató erők szellemi muníciójául is szolgált.

Bibó István november közepén újólag felveszi a kapcsolatot a Petőfi Párt – melyet visszaemlékezéseiben következetesen parasztpártnak nevez – vezetőivel, mindenekelőtt Farkas Ferenc-el. Illyés Gyula lakásán pedig rendszeresen találkozik író barátaival: Németh Lászlóval, Tamási Áronnal, Veres Péterrel. December végén Farkas Ferenc társaságában Erdei Ferencet is felkeresi.

{3-469.} Az erőviszonyok változását is figyelembe véve újabb dokumentum írásába kezd, amelyet az egykor koalíciós pártok 1956-ban aktív vezetőinek közös állásfoglalásaként kívánt elfogadtatni. Bár a kibontakozási tervezettel az érintettek, Tildy Zoltán, Kovács Béla kivételével, egyetértettek, s azt a Magyar Demokratikus Függetlenségi Mozgalom nevében India magyarországi követségéhez is eljuttatták, az csak a Die Presse című bécsi lap 1957. szeptemberi számában látott napvilágot.

1957 januárjában írja meg Magyarország helyzete és a világhelyzet című emlékiratát, amelyet Londonban Szabó Zoltán jelentetett meg az általa szerkesztett Harmadik út című Bibó-kötetben.142 Az emlékirat rendkívüli érzelmi intenzitással készült, Bibó egyik legtömörebb és talán legszigorúbban megszerkesztett esszéje. Az ellenpontokat a „botrány” és a „remény” rímelő és egymásból következő állapotai képviselik. Bibó István számára ugyanis a magyar ügy – jóllehet eltérő okokra visszavezethetően – egyaránt világraszóló botránya a „nyugati világnak”, a „kommunista tábornak”, „minden valamirevaló »harmadik utas« erőnek és gondolatnak” és a békének, mert a magyar ügy jelen állása a világbéke lehetőségét teszi kétségessé.143

A helyzet azonban – vélekedése szerint – mégsem reménytelen, mert 1956 decemberére a holtpontoknak egy olyan összefüggés-sorozata jött létre, „amelyben az engedés és a kompromisszum lehetősége a legközelebb fennáll”. Úgy vélte, ha az érintettek mindannyian képesek a kialakult helyzet józan mérlegelésére, akkor a magyar ügy a nyugati világ, a világkommunizmus, a harmadik világ erői, a világbéke számára a remény forrásává válhat.144

E dokumentum azonban nem egyszerűen politológiai okfejtést tartalmazott, hanem azzal az igénnyel is íródott, hogy politikai – tehát gyakorlati, megvalósítható, a tényleges erőviszonyokkal számoló – alternatívát fogalmazzon meg. Krisna Menon indiai nagykövet közvetítésével bizonyosan ezért juttatta el Bibó ezt a sajátos műfajú írást valamennyi nagyhatalom képviselőjének.

{3-470.} 1956 történéseinek s ezen belül Bibó István szerepének részletező leírása és átfogó értékelése nem lehet ezen utószó feladata. Az idézett tényekkel csak azt kívántuk szemléltetni, hogy milyen értelemben volt esetleges, illetve szükségszerű Bibó szerepvállalása, s hogy miért hagyott oly mély nyomot életében e sorsfordító és általa tiszta forradalomként megélt történelmi tragédia.

Az esetlegességek annyira szembeötlőek, hogy azokat nem szükséges külön kiemelni, legfeljebb azt hangsúlyoznánk újólag, hogy az események kiszámíthatatlan logikája következtében Bibó érdemben akkor vált a Nagy Imre-kormány aktív tagjává, szinte egyetlen képviselőjévé, amikor az már de facto nem létezett. Részletezőbb elemzést igényelnek azok a történések, amelyek – úgy véljük – szükségszerűen következtek Bibó gondolkodói pályájából, emberi habitusából.

A tény, hogy november 4-ét követően egyedül ő – a kormány korábban nem aktív tagja – „maradt helyén”, magyarázható Bibó etikai elveivel, a szekularizált protestánsok legjavát is jellemző szolgálat- és kötelességtudattal. Személyiségének ismeretében e feltételezés nyilvánvalóan megalapozottnak tekinthető. Egész szerepvállalását s még inkább közéleti cselekedeteinek társadalompolitikai irányultságát azonban etikai megfontolások önmagukban még akkor sem magyarázzák, ha ténynek tekintjük, hogy Bibó esetében a politikai megfontolások és erkölcsi kötelezettségek kölcsönös feltételezettsége az átlagosnál erőteljesebb.

Úgy véljük, hogy az indítékok értelmezése megkívánja, hogy gondolatban visszakanyarodjunk életútjának, gondolkodói fejlődésének ahhoz a szakaszához, amikor visszavonulásra kényszerült, s a hallgatást választotta. Belső törésként jellemeztük ezt a fordulatot, s arra is utaltunk, hogy feltételezésünk szerint nemcsak a rendszer szigora akadályozta az ötvenes évek elején a végső konzekvenciák levonásában, de az a belső gát is, amely gondolatilag és érzelmileg a politikai emigrációtól és a történelmi jobboldaltól elválasztotta.

1953 után a helyzet – mint láthattuk – részben módosult, de paradigmatikussá e változás 1956 októberében vált. Kettős értelemben {3-471.} is. Bibó mindig távol tartotta magát a marxizmustól, de nem volt elfogult antimarxista: teoretikus pozícióját jellemezve egy beszélgetés alkalmával korábbi írásainak amarxista beállítottságát emelte ki. Hasonlóan világosak voltak azok a választóvonalak, amelyek őt a Szovjetuniótól, illetve a kommunista párttól elválasztották. Ugyanakkor – erről is szólottunk – korábban elvi és taktikai megfontolásokat szem előtt tartva állt szemben azokkal az irányzatokkal, amelyek politikájuk középpontjába a szovjetellenességet, az antikommunizmust kívánták állítani. Elvi alapon, mert úgy ítélte meg, a szovjetellenesség, az antikommunizmus akadályozza az elkerülhetetlen társadalmi reformokat, és a konzervatív erők malmára hajtja a vizet. Ez a véleménye az ötvenes évek folyamán az összes említett vonatkozásban megváltozott: a marxizmus-leninizmust azonosította a korábban általa nem használt sztálinizmus terminussal, egyetemlegesen felelőssé téve azt a törvénysértésekért, az erőszak elhatalmasodásáért, a „pártdiktatúra zsarnokságáért”.

Platformja tehát érdemben módosult, de gondolatait írásban mindaddig önmaga számára sem összegezte, amíg nem jelentek meg a horizonton olyan új erők, amelyek a kommunizmus kritikáját hite szerint nem a történelmi jobboldal javára kamatoztatják. Úgy vélte, hogy az 1953-ban megkezdődött és 1956 októberében drámaian felgyorsult politikai folyamat ilyen erőket dobott a felszínre. Az egykori koalíciós pártokat, a munkástanácsokat, a Petőfi Körben tömörült fiatalokat alkalmasnak tartotta arra, hogy új folytonosságot teremtsenek, vagyis hogy úgy haladják meg a Rákosi-rendszert, hogy egyidejűleg megőrizzék az 1945–47 között kiharcolt történelmi vívmányokat, és a habsburgiánus vagy horthysta restaurációnak is útját állják. Mindezen megfontolások alapján a kommunista ideológia és gyakorlat bírálatát most már – a haladó és a retrográd erők közötti döntő választóvonalak eltolódása nélkül – lehetségesnek tartotta.

E két megfontolás eredőjeként jön létre az, amit paradigmatikus fordulatnak nevezünk, s ami – hagyományos szóhasználattal élve – sorsfordulóvá tette Bibó életében az 1956–57-es évet.

{3-472.} Mint említettük, Bibó számos 1956-ban megfogalmazott gondolata – s így marxizmuskritikája is – Az európai társadalomfejlődés értelme című, 1971-es meditációjában szélesebb társadalomtörténeti keretbe ágyazva s kiérleltebben újrafogalmazódik. Ezekre később, e tanulmányt tárgyalva visszatérünk. 1956-ban publikált megnyilatkozásainak azonban van egy sajátos meghatározottsága: Bibó István ezen rövid – érdemben néhány napos – intervallumban került olyan helyzetbe, hogy nemcsak elemző politológusként, de cselekvő politikusként is mérlegelnie kellett megnyilatkozásait.

A két szerepnek – a fogalom szociológiai s nem köznapi értelmében – természetesen vannak érintkezési pontjai, át is metszhetik egymást, a hangsúlyok mégis eltérőek: a politikusi szerep több instrumentalizmust s másfajta realitásérzéket igényel. Úgy is fogalmazhatnánk: a politológusnak erénye lehet a modellekben, optimális fejlődési variánsokban való gondolkodás, a cselekvő politikus azonban mindig az adott erőviszonyok szigorú mérlegelésére kötelezett. És minél kiélezettebb a helyzet, annál egyértelműbb ez a meghatározottsága. Bibó István ilyen kiélezett, drámai szituációban vállalta a cselekvő politikus szerepkörét.

Az instrumentalizmus fogalmát a politika erőtereiben gyakran társítják a ravaszsággal, a gondolatok álcázásának készségével – tegyük hozzá, nem alaptalanul. Természetesen sokféle politikai gyakorlat létezik, különböző ethoszú politikusokat ismerünk, ám az nem kétséges, hogy a politika törvényei sajátlagosak, s a hatékony politikai cselekvés finom manőverezési készséget követel.

Bibó Istvánról köztudott, hogy másokkal és önmagával szemben milyen erkölcsi követelményeket támasztott, s hogy volt határozott elképzelése az eszményi politikusról. Politikai döntéseiben, amelyek – tekintettel a körülményekre – sokkal inkább tekinthetők egzisztenciálisaknak, mint a szó hagyományos értelmében kormányzatiaknak, kétségtelenül szigorú etikai megfontolások vezették. Hogyan minősíthetjük más módon azt a reményét, {3-473.} hogy a vezető tőkés hatalmak fogják támogatni azt a forradalmat, mely hite szerint a „század legizgalmasabb, a harmadik világ számára is példát mutató szocialista kísérlete”? Vagy: Bibó a nyugati világ botrányának tekintette a tényt, hogy az cserbenhagyta a magyar 1956-ot: „A magyar forradalomnak s leverésének legsúlyosabb következménye a Nyugat számára az, hogy tíz év elvi és erkölcsi szempontokra hivatkozó politika és propaganda jutott arra a pontra, hogy kétségessé vált nemcsak az értelme és a kilátásossága, hanem sokak szemében talán a becsületessége is.”145 De hát kikre számított érdemben, milyen propagandának tulajdonított hitelt, és egyáltalán, mit jelent e politikai dokumentum funkcióját is betöltő írásban a „Nyugat” metaforája? A szuezi kalandba bocsátkozó Angliát és Franciaországot, Adenauer Németországát? Vagy az Egyesült Államokat, amelynek hírszerzőközpontjai a Szabad Európa közvetítésével az eseményeket céltudatosan az ellenforradalmi kifejlet felé irányították?

Szinte platóni idealizmusát, amely e dokumentumokban fellelhető megoldási javaslatait jellemzi – s amely nem érvényteleníti az ötvenes évek politikai gyakorlatának számos kérdésben megalapozott és pontos megfigyeléseken alapuló bírálatát –, úgy véljük, nem csak s talán nem is elsődlegesen az erkölcsi törvény „felfüggeszthetetlenségének” képzete motiválta, hanem a politológusi szerep beidegzettsége. A gyakorlatban bénítóan vagy legalábbis dezorientálóan hatott az, ami az események esszéisztikus elemzésében erénye volt, a modellekben való gondolkodás, a reális megoldások szembesítése optimális változatokkal. Ugyanakkor a gyakorlatban mintha figyelmen kívül hagyta volna politológusi munkásságának egyik fontos hozadékát; esszéíróként nemcsak az oksági összefüggésekre figyelt, de az irracionális történéseket előidéző szerkezeti vagy mentális hatásokra is, gyakorlati politikusként azonban a történelmi szubjektumok általa ésszerűnek vélt lépéseihez szabta saját javaslatait. Ez a körülmény is magyarázza, hogy ezen intervallumban készült írásaiban a reális, a lehetséges, az általa ésszerűnek tartott vagy remélt megoldások nemegyszer egybemosódnak, s a realisztikus megfigyeléseken {3-474.} alapuló elemzés summázataként olyan normatív igényű dokumentumok fogalmazódtak, amelyeket az 1956-os magyar dráma egyetlen hatalmi potenciállal rendelkező szereplője sem tekintett a gyakorlatban elfogadhatónak.

Bibó 1956. december utolsó napjaiban is eljár még a parasztpárt régi, József nádor téri helyiségeibe, a látogatók száma azonban állandóan csökken. Mint azt visszaemlékezéseiből tudjuk, „gyakorlatilag csak Féja és Tamási voltak egész decemberig állandóan ott levő szereplők, és Farkas Ferenc”.146 Bibó egyébként szükségesnek tartotta kiemelni: Farkas Ferenc felkérte, hogy ne képviselje a Nagy-kormányt; a parasztpárt korifeusaként s ne miniszterként nyilatkozzon. Saját visszaemlékezése tanúsága szerint akkor ezt az álláspontot még nem fogadta el, gyakorlatilag azonban november második felében maga is arra a következtetésre jutott – és ezt egy Nagy Imrének adresszált levelében meg is fogalmazta –, hogy „Nagy Imre és kormánya né lépjenek fel árnyék- vagy ellenkormányként”.147

1957 kora tavaszán rendszeresen bejár munkahelyére, az Egyetemi Könyvtárba, majd egy újabb cikk megírásába kezd, jóllehet tudatában van annak, nem lesz ideje befejezni: „mert májusban gyakorlatilag nem volt más, mint az, hogy vártam a letartóztatást”.148

1957. május 23-án tartóztatták le. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bírósága 1958. augusztus 2-án „a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésével elkövetett és más bűntettek miatt” jogerősen életfogytiglani szabadságvesztésre, vagyonelkobzásra és 10 évre a közügyektől való eltiltásra ítélte. A vádirat és az ítélet a Nyilatkozat-ot és a Tervezet-et, valamint a Magyarország helyzete és a világhelyzet című emlékirat szövegének a NATO-országok követségeire való eljuttatását {3-475.} s ily módon való publikálását tekintette a legsúlyosabb cselekménynek.

A Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa – más érintettekkel együtt – 1963 márciusában közkegyelemben részesítette.