VI.

E tanulmány nem ad (nem adhat) átfogó értékelést Bibó István életpályájáról, politikusi, gondolkodói teljesítményéről. E kiemelkedő politikai gondolkodó munkásságának minősítése a 20. századi magyar társadalom önmegismerésének része, olyan folyamat, amelyben a valóságos kontúrok, értékmeghatározottságok csak kellő időtávolságban rajzolódnak ki.

Mégis kötelességünknek éreztük, hogy Bibó István megkésett hazai recepcióját az életrajzi adatok rekonstrukciójával s néhány vitakérdés megfogalmazásával elősegítsük, hogy kísérletet tegyünk a már feltárt összefüggések, tények marxista értelmezésére, amely – az elemzett történelmi időszak sajátosságaiból következően – szintén tartalmazza a reflexió, az önvizsgálat elemeit.

E vitakérdések, dilemmák mintegy összegeződnek az utószó bevezető szavaiban felvázolt periodizáció nagyon is összetett {3-524.} problémakörében. Az életpálya s e válogatás anyagának ismeretében úgy véljük – még ha maga Bibó ösztönözte is e feltételezést –, az életmű napjaink számára tanulságokat kínáló hozadéka nem redukálható az 1945–1948 közötti évekre, jóllehet saját világlátásunkhoz az e korszakban született tanulmányok állnak a legközelebb, s objektív mércével mérve is e művek tűnnek a legidőtállóbbaknak.

Milyen értelemben s milyen tényekkel számolva kell túllépnünk ezen a hipotézisen? Bibó életpályája kétségtelenül szakaszokra osztható, sőt, értékfelfogásának, politikai tevékenysége akciórádiuszának módosulásai nem is értelmezhetők ezek jellegének, mibenlétének tanulmányozása nélkül. Ugyanakkor, minden érdemi vagy részleges változás ellenére, politikai filozófiájában, történelemfelfogásában, értékszemléletében jelen vannak egész életpályáját egységesítő mozzanatok. Ezek mindenekelőtt személyisége integritásával, a már családi örökségként kapott erkölcsi eszményekkel függnek össze, s – ezen hatásoktól nem függetleníthetően – világlátásában is kimutathatók. Ilyennek tekintjük kötődését a magyar történelem kuruc hagyományaihoz, a reformkor örökségéhez, a magyar kálvinizmus eszmeköréhez, törekvését a modernizáció, a társadalmi haladás és nemzeti elv történelmileg kialakult kettősségének meghaladására.

Teoretikus pozíciójában is – igaz, kezdetben reflektálatlanul – kialakulnak azok az elméleti megfontolások, értékfelismerések, amelyek – ha eltérő hangsúlyokkal is – az egész bibói oeuvre-nek rendező elvéül szolgálnak. Így jelképesnek tekinthető, hogy húszévesen első szemináriumi dolgozatának címe: Jog és kényszer, hogy doktori dolgozatának témája: a Kényszer, jog, szabadság. Mert egész életpályájának alapdilemmája az állami erőszak korlátok közé szorítása, a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom elválasztása, a hatalom koncentrációjának megakadályozása, a közigazgatás jogszerűségének szavatolása, öntudatos, szakmai hivatástudattal rendelkező, elfogulatlan vezető réteg kinevelése.

E kérdések pályájának kezdeti szakaszában elsődlegesen tudományos kérdésként fogalmazódnak meg, később a politikai cselekvés {3-525.} értékirányainak meghatározásával összefüggésben kapnak hangsúlyt.

Az említett korrekció – mint az az életpálya rekonstrukciójából kitetszik – a vizsgált jelenségek körének kitágulásával társul. A történelem, a társadalomelmélet, a politológia s a korabeli baloldali társadalmi mozgalmak ekkor válnak stúdiumai elsődleges tárgyaivá, „értékvilágában” ekkor kerül kitüntetett helyre – Erdei Ferenc munkásságáról írt kritikájából kölcsönözve a szavakat – „az emberi méltósággal teljes, öntudatos, eleven, mozgékony, teljesítőképes, vállalkozó, szabad közösségben élő s a maga szabadságával és a kultúra javaival élni tudó »polgárosodott« ember képe”, annak a kérdése, hogy a magyar társadalom – e célok jegyében – hogyan csatlakozhat az európai társadalomszervezés „magas morális és humánus célokat kitűző vonulatához”. A „szabadságjogok európai rendszerének” politikai és morális értékként való kezelése ugyancsak megszakítatlanul van jelen életművében.

Ezen kérdések visszatérő, új és új megközelítésben való vizsgálata világosan kimutatható szinte halála napjáig. Jól példázza ezt az 1942-ben kidolgozott tématerve: A nemzeti eszme története és a nemzeti közösség társadalomtana, Az elit társadalmi funkciója, A marxizmus társadalomelmélete, Az európai társadalomfejlődés és a kereszténység, A magyar paraszttársadalom, Az úriember eszménye és az úri rend helyzete a társadalomban, A kisebbségi kérdés társadalomtana, A közigazgatás szerepe a legújabb korban…243

Ugyanakkor éppen az elkötelezettségek folytonosságát tanúsító kulcsértékek elemzése bizonyította az életmű szakaszolásának szükségességét. Az „európai társadalomszervezés” princípiumához való kapcsolódás az 1938–44 közötti időszakban is meghatározó, de ekkor Bibó gondolkodásának tengelyében az európai egyensúly újólagos megteremtésének gondolata áll. Vonzalmát a parlamentáris demokrácia intézményeit a monarchikus államformával társító nyugat-, illetve észak-európai országokhoz ez a körülmény magyarázza.

{3-526.} Az európai egyensúlyról és a békéről című munka irányultságát ugyanakkor alapvetően meghatározza a fasizmus léte, a „német hisztéria” elhatalmasodása s az a felismerés, hogy a munkásság kulcsszerepet fog játszani a háború utáni egyensúlyhelyzet kialakításában. Ezért egy olyan harmadik út lehetőségében, amely a munkásság nélkül és az ellen valósítható meg, nem hisz. Ugyanakkor a szociális igazságosság elvének és „a szabadságjogok nyugati technikájának” az összekapcsolását – a jakobinus diktatúrát követő másfél évszázad tanulságai alapján – az új egyensúlyhelyzet semmivel sem helyettesíthető feltételének tartotta. Elemzéseiben ekkor kerül középpontba a közép- és kelet-európai fejlődési rendellenességek, a területi viták, a társadalmi progresszió és a vélt vagy valós nemzeti érdekek szembesülése és az e jelenségekre visszavezethető hisztériák vizsgálata.

Az 1938–1944 közötti írásai meggyőzően tanúsítják Bibó fasizmusellenességét, humanizmusát, elkötelezettségét a demokratikus értékek mellett. Sajátos kettősség is jellemzi ugyanakkor ezen korszakát. Az európai demokratikus hagyománynak van egy konzervatív-liberális s egy plebejus-citoyen változata. Bibó számos szállal kötődött az előbbihez: a társadalmi egyensúly kategóriájának centrális értékként való kezelését részben ez a vonzalom magyarázza. De tudatában volt annak, hogy a magyar társadalom belső ellentmondása mérsékelt reformokkal nem oldható meg, hogy a Márciusi Front általa is vállalt programjának a szellemében a status quo módosítása elkerülhetetlen. Plebejus-citoyen kötődéseit mindenekelőtt ez a felismerés motiválta.

Társadalomfelfogása, értékvilága alapvetően 1945–48 között sem változik. A hangsúlyeltolódások azonban lényegesek. Történeti elemzéseiben egyértelműbben kerülnek előtérbe a fejlődési rendellenességek társadalomszerkezeti okai. Antifeudalizmus, a „konzervatív-tradicionalista” reakcióval szembeni indulat jellemzi írásait: a demokrácia „ősszerveinek” fejlesztését, a vármegyerendszer lebontását, a közigazgatás átfogó reformját szorgalmazza, és a „mamutvagyon” korlátozása mellett is elkötelezi magát. Nemcsak a béketárgyalások előkészítését, hanem az e {3-527.} térségben élő népek hosszabb távon is érvényesülő megbékülését, a politikai kultúra demokratizálását szolgálták következetesen szókimondó írásai a kelet-európai népeket megosztó hisztériákról, a magyar történelem zsákutcás helyzetéről, a zsidókérdésről, a középosztály felelősségéről, az úriemberség fóbiáiról. A plebejus-citoyen értékek válnak ily módon – mint említettük – hangsúlyosabbá, s módosul a társadalmi átalakulás szereplőinek – lásd a parasztság, a Nemzeti Parasztpárt jellemzését – minősítése is.

A társadalmi-politikai jelenségeket változatlanul a demokrácia-diktatúra, az egyensúly-félelem koordináta-rendszerében helyezi el. A demokratikus pártok koalícióján alapuló politikai rendszert olyan megoldásnak tartja, amelyben kialakítható az egyensúlyi helyzet. A kommunista s a kisgazdapárt magatartását ebből a látószögből vizsgálja, mert minden „szélsőséges” megoldás megbonthatja a törékeny egyensúlyt. A pluralizmus érvényesülését ugyanakkor – a demokratikus erők többségének biztosítása érdekében – csak meghatározott korlátok között tartotta lehetségesnek. Sajátos paradoxona e korszak írásainak, hogy egyfelől kimondja, „a feudális, úri öntudat és a jobbágyi alázat alaphelyzeteinek” felszámolására nem alkalmas az angol minta szerinti „megegyezéses forradalom”, mert úr és szolga „nem egyezhetnek meg arra nézve, hogy ők ezentúl teljes és egyenlő emberi méltóságot fognak tulajdonítani maguknak és a másiknak”, másfelől amellett foglal állást: „Soha magyar földön annyira még nem hiányoztak egy forradalmi akció lelki előfeltételei, mint ma” – vagyis 1945-ben.244

A forradalmi aktus szükségletének és a feltételek hiányának általa posztulált ellentétét „a határolt és tervezett forradalom”-mal vélte feloldhatónak – s ez összhangban volt egyensúlyt és haladást egyaránt igénylő értékszemléletével –, de a valóságban ez az út nem bizonyult járhatónak, nem jelenthetett megoldást.

A tényekhez hozzátartozik, hogy a mesterségesen felgyorsított átalakulás számos várható negatív mellékhatását Bibó prognosztizálta, ám a hidegháború s – attól nem függetleníthetően – a belső ellentmondások kiéleződése kemény realitás volt, s olyan {3-528.} kényszerpályákat hozott létre, amelyekben a mozgástér leszűkült, miközben hibás teoretikus előfeltevések – az osztályharc éleződésének tétele – is a torzulások forrásává váltak.

A belső emigrációval felérő hallgatás a Rákosi-korszakban, 1956 nagy élménye és traumája, a börtönévek, életének újrarendezése a konszolidáció körülményei között, az enyhülés, majd az ellentmondások újabb kiéleződése a külviszonyokban az értékek újabb átrendeződését vonta maga után. Ez az átrendeződés nem érintette az alapvető célkitűzéseket, értékmegfontolásokat. Utolsó nagyobb lélegzetű írásaiban tételesen is visszatértek a korábban megfogalmazott kérdések.

Sajátos kettősség jellemzi ezt a korszakot is. Egyrészt az 1956-os történésekkel való szolidaritás a „tiszta forradalom” mítoszaként épül be írásaiba, a létező szocializmus bírálata egy erősen utópikus szocializmusképpel társul, másrészt történelmi elemzéseiben felerősödik a „konzervatív-klasszicizáló” irányultság.

A konzervatív megjelölést nem a „forradalmi diktatúrák”-kal való szembenállása indokolja, hanem a felvilágosodás, a racionalizmus, a marxista szocializmus, s ezzel párhuzamosan, a rendiség, a feudalizmus, a vallás, az alkotmányos monarchia örökségének újraértelmezése. „A szabadság európai technikái” változatlanul centrális értékek, de „az európai társadalomszervezés” ezen hozadékát-mint láthattuk-Bibó közvetlenebbül kapcsolja össze „a keresztény társadalomszervezés kísérletével”, a „szabadságok rendi alapon kiépült kis köreivel”, az alkotmányos monarchiákkal, a megegyezéses forradalmakkal. Tudatosodásukban hangsúlyozza a francia felvilágosodás szerepét, ám e tényt beárnyékolja, hogy ezen tan olyan forradalomban objektiválódik, amely még utóhatásaiban is veszélyezteti a Bibó által alapvetőnek tekintett értékeket.

Ha 1945–1948 között Bibó figyelmeztetett is az „öncélú forradalmiság” veszélyére, írásainak középpontjában a régi rendszer: a magyar társadalmat évszázadokon keresztül „mozdulatlanná merevítő” struktúrák s az azokat elvtelen megalkuvások árán is védelmező osztályok bírálata áll. A „vad reakcionárius”, a „namis {3-529.} realista” nem ködalak, hanem a rendi-feudális, illetve vagyoni előjogait védelmező „úriember”.

Utolsó korszakában a „hivatásos reakciós” és a „hivatásos forradalmár” egy szintre kerül, az ancien régime bírálata háttérbe sorul; a restaurációjára irányuló veszély másodlagossá válik, sőt – időben visszafelé, legalábbis Nyugat-Európa történeti rajzában – a „régi rend” megjelölés el is veszti jelentőségét, mert az új, „klasszikus Európa” születése tulajdonképpen a középkor évszázadaiban kezdődik, s a francia forradalom – Chanou kifejezését idézve – tulajdonképpen megtör egy kontinuumot, amelyet az akkor élt négy nemzedék is átérzett.245

Gondolati irányultságát ebben az értelemben neveztük konzervatív-klasszicizálónak. A megjelölés – jóllehet világosan kimutathatók az érintkezési pontok az 1954 előtti konzervatív tendenciákkal – ugyanakkor csak megszorításokkal fogadható el: Bibó nem egyszerűen a múlt, hanem egy általa remélt jövő nevében bírálja a jelent.

Összegezve az életút tanulságait, ilyen értelemben állítjuk, hogy Bibó életpályája korszakokra osztandó, s hogy ugyanakkor minden érdemi vagy részleges változás ellenére politikai filozófiájában kimutathatók az egész életpályát egységesítő mozzanatok. Ez a megállapítás, úgy véljük, kiterjeszthető az életmű módszertani-stiláris jellemzőire is. A politika felé fordulással egyidejű Bibónál az esszéműfaj, pontosabban ennek egy nagyon egyéni, eredeti változatának következetes vállalása. Érdemben – talán A nemzetközi államközösség bénultsága című opusz tekinthető e vonatkozásban megszorításokkal kivételnek – Bibó hű maradt választott műfajához.

Milyen értelemben tekintjük egyéninek a bibói esszét, s hogyan tükröződnek ennek stiláris jellemzőiben az említett tartalmi változások, hangsúlyeltolódások?

Meghaladja lehetőségeinket, hogy elemezzük a filozófiai, irodalmi, történelmi, politikai esszé klasszikusnak tekinthető típusait. Csak utalhatunk néhány közös sajátosságukra: a levezetés gondolati eszköze nem a lineáris logika; nem használnak hagyományos {3-530.} értelemben vett „bizonyítóapparátust”, ha más-más módon is – e kérdező-meditatív műfajban meghatározó az intuíció, a beleérző-képesség, az empátia; az esszenciális mozzanatok vagy azok hiányának legtöbbször dramatizált előadása.

E műfaj európai és magyar hagyományai egyaránt jelentősek.246 Különösen gazdag a századelő, illetve a két világháború közötti évtized magyar esszéirodalma.247 Térhódítását – sok más ok mellett – a szellemtörténet növekvő befolyása magyarázza. (A fiatal Lukács György, Fülep Lajos s más irányultsággal az ún. esszéista nemzedék vagy Szekfű Gyula, Prohászka Lajos egyaránt Dilthey nyomán jártak.) A szellemtörténet – mintegy válaszként a pozitivizmus és a marxizmus más-más alapon nyugvó tényközpontúságára, az indusztrializált, természettől elszakított „léthelyzetre”, az élmény fogalmát állította középpontba, ismeretelméleti funkciót is tulajdonítva annak.248

A népi irodalom magyar reprezentánsaira mindenekelőtt a szellemtörténetnek egy – különösen a néprajzban s a kultúrantropológiában fontos szerepet játszó – oldalága, az ún. sorsfilozófia hatott, s jelentős az európai „válságirodalom” más képviselőinek, így Ortega y Gassetnek vagy Huizingának a hatása is. A legtudatosabb e kapcsolódás Németh Lászlónál,249 az összefüggésre – Erdei korai munkásságát jellemezve – maga Bibó is utal.

Az „élmény”, az „élet”, az „intuíció”, a „sors” centrális kategóriaként való kezelése magyarázza, hogy az esszé 20. századi változata – s e szempontból másodlagos jelentőségű, hogy filozófiai, irodalmi, történelmi vagy politikai esszével van-e dolgunk – tárgyának nem a valóságot tekinti, hanem a szellemben szublimálódott, az élmény által megragadott s abból nyert „érzéki tapasztalatot”. Az esszéirodalom műfaji törvényeként említett drámai megjelenítés ebből következően nem a dialógusforma kötelező vállalását jelenti, hanem az élményben megjelenített tárgy és a róla gondolkodó szubjektum megharcolt, kiküzdött egységét.250 Ebben az értelemben az esszéműfaj valóban definiálható szellemi magatartásként.

{3-531.} Bibó István értekező prózája leginkább ezen sajátossága alapján jellemezhető esszéként. Bibó István valószínűsíthetően Benedetto Croce ösztönzését követve jut arra a következtetésre, hogy a politikum kutatója nem lehet a szó hagyományos értelmében szaktudós, hogy: „Nemcsak a politika gyakorlati művelőjének, de a politika elméleti művelőjének is szükségképpen meg kell őriznie a politikai állásfoglalás, a politikai cselekvés ki nem iktatható, intuitív, szuggesztív, művészi elemeit.”251

Olvasóját közvetlenül kívánja megnyerni az általa vállalt cselekvési programnak. A választott tárgy – továbbá – mindig kapcsolatos „valamilyen bajnak”, közelebbről annak vizsgálatával, hogy „az emberiség vagy annak kisebb-nagyobb közösségei nincsenek egészséges, egyensúlyozott, rendezett fejlődésű, biztató állapotban, és ezen valami okból segíteni kell”.252 Érveit úgy sorakoztatja fel, az álláspontokat úgy szembesíti, hogy a tárgyalt kérdést az olvasó személyes ügyévé is teszi. Szövegeiben ugyanakkor megszüntethetetlenül jelen van a tudós. Írásainak egyszerre erénye és gyengéje e kettősség.

Erénye abban az értelemben, hogy hasznosul a hatalmas ismeretanyag, melyet Európa számos tudományos műhelyében felgyűjtött, s az a logikai-tudományelméleti apparátus, melyet nemcsak ismeretként, de jártasságként, készségként is elsajátított. Talán legegyértelműbben a társaslélektani jelenségek elemzésében dokumentálódik ez az erénye. Munkássága egyébként e területen úttörő jelentőségű.

Ugyancsak megtermékenyítő ez az adottsága – s a műfajok kombinációja – azokban az írásaiban, amelyekben konkrét történelmi jelenség, a zsákutcás helyzet konkrét történelmi analízisére vállalkozik, miközben maga is részese egy cselekvési aktusnak. A korlátok akkor válnak érzékelhetővé, amikor az elemzés – a történelmileg légüres térben – elvonttá válik, és az emberiség egész történetét időben és logikailag lineárisan kísérli megragadni. Mert a választott műfaj keretein belül ez a szigorúan tudományos megközelítés nem valósítható meg. E műfaji jellemzők ugyanakkor nem halványítják írásai gondolatgazdagságát, a minden {3-532.} Bibó-opusz mélyén ott munkáló erkölcsiséget, történelmi felelősségtudatot.

S a művek – mint említettük – e szempontból is szakaszolhatók. Az 1938–1944 közötti években a jövő bizonyossága és a politikai elszigeteltség Bibó „léthelyzetének” meghatározó motívuma. A jövő bizonyossága egyrészt a Márciusi Frontban való jelenlét élményén alapult, másrészt kapcsolatos volt azzal a meggyőződésével, hogy a hitleri fasizmus veresége elkerülhetetlen, s hogy az összeomlás a magyar társadalomban is mélyreható változások kiindulópontjául szolgál. Az elszigeteltség érzetét a Márciusi Front felbomlásának körülményei, a dolgozó osztályok megtévesztettsége és politikai passzivitása magyarázza inkább, mint az a tény, hogy a németellenes, antifasiszta mozgalom viszonylag gyenge és megosztott volt. A biztos jövőtudat és az elszigeteltség, amely a jövőt formáló rétegek megítélésével (lásd a parasztság vagy az értelmiség jellemzését) kapcsolatos bizonytalansággal társult, a tárgyszerűség és az elvontság, a monografikus leíró részek s a nagy beleérzőkészséggel megírt esszéisztikus elemzések sajátos ötvöződését eredményezte.

Az 1945–1948 közötti időszak sem felhőtlen: a belső erők csak megkésve kapcsolódtak be Magyarország felszabadításának és az élet újjászervezésének folyamatába; az 1946-os béketárgyalások következményei súlyosabbak voltak, mint várta; útjai elváltak Erdeitől, s ez több volt, mint egy barátság felbomlása: előlegezte a számára leginkább hátteret jelentő népi írói mozgalom felbomlását. Mégis: ezen időszakban érezhető, hogy nagy tömegmozgalmak cselekvő részese. Írásai konkrét történelmi problémák, jelen idejű folyamatok elemzésén alapulnak, visszhangjuk meghatározott értelmiségi közegben kitapintható; az érvelés személyessége ekkor a legerőteljesebb, s a szenvedélyesség nem gyöngíti, de erősíti a tárgyszerűséget; az érvek és álláspontok sokirányú tárgyilagos bemutatása és ütköztetése ekkor a leganyagszerűbb. A remélt jövő s az 1947–48-ban kialakult új világpolitikai, illetve belpolitikai helyzet közötti eltérés késői tudomásulvétele ugyan gyöngítik elemzéseinek realitását, ám éppen utolsó megjelent {3-533.} írásai e korszakban úgy fordulnak a történelem felé (lásd Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem, Zsidókérdés Magyarországon…), hogy „szublimáltan” a lehetséges csapdahelyzetekre is utalnak.

Utolsó alkotói korszakát a rezignáció és a magány jellemzi. 1956-nak úgy volt cselekvő részese, hogy a november 4-ét követő első napokban a szó szoros értelmében egymaga képviselte a Nagy Imre-kormányt; szabadulását követően azt tapasztalhatta, hogy a hozzá legközelebb állók (Illyés Gyula, Németh László, Keresztury Dezső) is támogatói a kibontakozó konszolidációnak; emigrációban élő barátai, miközben börtönben van, kiadják legfontosabb írásait, s a Harmadik út – ez a kötet címe – akkor zászlóvá válik, ám a hatvanas-hetvenes évek fordulóján – egyes kivételektől eltekintve – az emigráció „véleményirányító” személyiségei nehezményezik, hogy nem aktivizálódik a „láthatatlan ellenzékben”, hogy írást jelentetett meg hazai folyóiratban; angol nyelvre lefordított monográfiája közel négyéves huzavona után jelent meg 1976-ban Angliában, és érdemben visszhangtalan maradt; korábbi művei nehezen voltak hozzáférhetők, az aktívabb részvételtől ugyanakkor érdemben valóban tartózkodott, s így – tulajdonképpen haláláig – az értelmiségnek csak egészen szűk csoportja ismerte munkásságát.

Szkepszisét erősítette, hogy nemcsak a létező szocializmussal nem békélt meg, de a nyugati nagyhatalmakban is mélységesen csalódott, s a harmadik világban sem látott olyan erőt, amely képes az európai társadalomszervezés nagy eredményeit realizálni. A szenvedélyes társadalomkritika mellett az utópikus elem ezért válik oly erőteljessé utolsó írásaiban, miközben sajátos módón nemcsak a jövőbe, hanem a múltba is beleálmodja eszményei megvalósulását.

Az elmondottakból, úgy véljük, kitetszik, hogy az egész bibói életműnek és tragikus életsorsnak van jelentése (és jelentősége) a jelen számára. Bibó István bizonyosan nem értékítéletnek szánta rögtönzött, jóllehet fájdalmasan kemény mondatát, melyet {3-534.} ezen utószó bevezető soraiban idéztünk. De értékválasztással ér fel, hogy ki mit tart elsősorban időszerűnek s érvényesnek Bibó István életművében. Az utószó írója nem tagadja: mindenekelőtt az 1945–1948 között született írásait.

1984–85