{3-545.} AZ EURÓPAI TÁRSADALOMFEJLŐDÉS ÉRTELME

1. E tanulmányt Bibó István 1971–72-ben magnóra mondta. Kijavításához és végleges formába öntéséhez egyéb munkái és körülményei miatt nem jutott hozzá. A magnóról legépelt kéziratot ifj. Bibó Istvánnal közösen javítottuk át, kizárólag a géphibák, szó- és mondatismétlések s az élőbeszéd egyéb pontatlanságai szempontjából.

2. Az ember életének a lényege az aktív szeretet – mondja Jézus Krisztus. Jézus az aktív szeretetet mint legfőbb erkölcsi parancsot részint parancsszerű kijelentései, részint példabeszédei, részint pedig példamutató gesztusai révén hirdette. Különösen jól példázza ezt az ún. irgalmas szamaritánusról mondott példabeszéde: „…akkor odalépett hozzá egy törvénytudó, és próbára akarta tenni. »Mester, mondta, mit tegyek, hogy eljussak az örök életre?« Ó megkérdezte: »Mit szab meg a törvény? Hogyan olvasod?« Az így válaszolt: »Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, minden erődből és teljes elmédből; felebarátodat pedig, mint önmagadat.« »Helyesen feleltél, dicsérte meg, tégy így, és élni fogsz.« Ő azonban igazolni akarta magát, és tovább kérdezte Jézust: »De ki az én felebarátom?«

Erre Jézus vette át a szót: »Egy ember lement Jeruzsálemből Jerikóba. Rablók kezébe került, azok kifosztották, véresre verték, és félholtan otthagyták. Egy pap jött lefelé az úton, észrevette, de továbbment. Később egy lévita jött arra, meglátta, de ő is elment mellette. Végül egy szamaritánusnak is arra vitt az útja. Mikor megpillantotta, megesett rajta a szíve. Odament hozzá, olajat és bort öntött sebeire, és bekötözte azokat. Aztán föltette teherhordó állatára, szállására vitte, és gondját viselte. Másnap reggel elővett két dénárt, és a gazdának adta e szavakkal: Viseld gondját. Amivel többet költesz rá, megadom neked, amikor {3-546.} visszatérek. – Mit gondolsz, e három közül melyik volt a felebarátja annak, aki a rablók kezére került?« »Aki irgalmasságot cselekedett vele« – felelte az. Jézus így szólt hozzá: »Menj, és tégy hasonlóképpen.«„ (Lukács Ev. 10:25–37.) (A jegyzetekben az összes bibliai idézet: Újszövetségi Szentírás. Görög eredetiből fordította és magyarázta B. Békés Gellért és P. Dalos Patrik. Róma, 1972. kiadásból való.)

3. Az ember életének a lényege a rezignált vágytalanság – mondja Buddha. – Buddha, Szidarta Gautama (kb. i. e. 560–480) indiai vallásalapító. Tanítása szerint „az élet szenvedéssel teli, nemcsak azért, mert az első perctől az utolsóig a legkülönfélébb fájdalmak kísérik, hanem különösen azért, mert mulandó, és mert a boldogabbak is ki vannak téve a betegségnek, a megöregedésnek és a halálnak. A szenvedés csak akkor szűnhet meg, ha a vágy és a többi szenvedély, melyek az újramegtestesülést előidézik, maguk is megszűnnek… Buddha tana ezért a megváltás felé való fokozatos előrehaladással számol, amelynek során először a világi élet durva erkölcsi rosszasága szűnik meg, majd később szellemi aszkézis segítségével a szenvedélyek finomabb formái is kiküszöbölődnek… Mikor aztán egy lény végtelenül sok, időtlen idők óta egymást követő létformáinak a végén, számos visszaesés és ismételt felemelkedés után végül is eléri a tökéletes szenvedélymentességet, akkor ezzel a világban való vándorlása véget ér. Az arhat (szent) még a földön él… halála azonban mindörökre megszabadulva az újjászületéstől, eljut a nirvána örök nyugalmába.” (H. von Glasenapp: Az öt világvallás. Bp., 1975. 94.)

4. Rousseau-nak a természeti állapottal kapcsolatos elképzeléseire vonatkozóan 1. Rousseau, Jean-Jacques: Értekezés az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól. – Értekezések és filozófiai levelek. Bp., 1978. 59–200.

5. A halálfélelemmel kapcsolatos gondolatokat Bibó valószínűleg Ferrerótól vette át, s átalakítva saját politikai filozófiája alapjává tette. 1943-ban jelent meg először franciául, majd egy év múlva németül Ferrerónak a hatalomról írott könyve, amelyben {3-547.} a szerző egy fejezetet szentel a félelemnek, s ezt úgy fogja fel, hogy az emberiség lényegi vonásaként közös bázisa mind a haladásnak, mind pedig a civilizációnak. Ferrero a következőket írta: „A félelem az élővilág lelke. A világmindenség csak azért nyomult be az élet szférájába, hogy elteljen félelemmel… A természet és az élet csúcspontján az ember az egyetlen teremtmény, amely leginkább kelt félelmet, és leginkább van eltelve félelemmel. Ő kelt leginkább félelmet, és van leginkább eltelve félelemmel, mert ő az egyetlen lény, amelyet megszáll a nagy Homálytól, a Haláltól való rettegés és a Halál elképzelése, s ő az egyetlen lény, amelynek megvan az a képessége, hogy alkalmatos eszközöket találjon fel és dolgozzon ki az élet elpusztítására. Ő az, aki tudja, hogy minden pillanatban meghalhat, hogy ma vagy holnap meg kell halnia, s ennek következtében mindenütt halálos veszedelmeket pillant meg. Miután a félelem kizökkenti pályájáról, felgyúlt képzelete a valóságos veszélyekhez csatlakozó kiagyalt veszélyekkel szeplősíti el a mindenség tiszta arculatát, olyan fantasztikus teremtményekkel, fiktív erőkkel, melyek – éppúgy, mint ő – halálosztó képességgel vannak ellátva… Az emberiség egyik része… remegett és remeg képzelt veszélyek egész sorától, amelyek előtte járnak a valóságosaknak, sokszor pedig elrejtik az utóbbiakat: szellemek, halottak, varázslók, boszorkányok, előjelek, rossz istenek… Mégis: az embert nemcsak valóságos és képzelt veszélyek rémisztik… A hatalom éppúgy, mint a fegyverek, kezdetben az emberiség két legnagyobb rettenete ellen irányul: az anarchia és a háború ellen. Ez a hatalom egyaránt fakad az általános félelemből és az emberiségnek urakra és szolgákra való szakadásából… A civilizáció a bátorság iskolája, s ez annak a törekvésnek az eredményén mérhető le, mellyel az ember a képzelt szorongásait leküzdeni s a valóságos fenyegető veszélyeket megismerni és ezután hatástalanítani akarja… És az embernek ez a harca a szorongások ellen a haladás szónak a politika területén is értelmet ad, amennyiben lehetővé teszi számunkra, hogy különbséget tegyünk barbár és civilizált államok között. A hatalom is humanizálódik és civilizálódik a történelem {3-548.} folyamán, éppúgy, mint az istenség, mégpedig abban a mértékben, ahogy megszabadult aktív és passzív szorongásainktól; s szorongásainktól abban a mértékben szabadul meg maga is, amilyen mértékben a legitimitási elvek megsokszorozódnak, tisztázódnak és realizálódnak. A legitimitási elveknek legsajátosabb természete a félelem leküzdésében rejlik, a titkos és kölcsönös félelem leküzdésében, amely mindig létrejön a hatalom és az alattvalók között. A legitimitási elvek – mint a közösség szellemei – a civilizáció és haladás szintjének fokmérői.” (G. Ferrero: Macht. Bern, 1944. 59–64., 71–73.)

6. Az alkotmányok osztályozását 1. Arisztotelész: Politika. Bp., 1969. 1288/b–1297/a., 197–219. – A törvények uralmáról Arisztotelész azt írja, hogy: „Inkább a törvényt kell vezetőnkül választanunk, mint bárkit egymagát a polgárok közül, sőt ugyanezen elv alapján, még ha jobbnak tartjuk is, hogy legyenek vezető férfiaink, ezeket inkább csak a törvény őreinek és a törvény szolgáinak kell tekintenünk.” (Uo. 192.)

7. Szenátus (lat. „vének tanácsa”) – eredetileg a római nemzetségfők tanácskozó testülete, amely – a hagyományok szerint – 100 tagból állott, majd a nobilitas hatalmi szerve; létszáma a császárkor kezdetén (i. e. 31) kilencszáz-ezerre emelkedett. Hatáskörébe tartozott a különböző, törvényhozásra feljogosított népgyűlések (comitiák) által hozott törvénytervezeteknek utólagos, majd később előzetes jóváhagyása, illetve – a szenátus tekintélyéből fakadóan – kötelező határozatok (senatus consultum) kibocsátása. A császárkorban formálisan is jogalkotó hatáskört kapott, de jelentősége csökkent. Ennek ellenére a szenátus a harmadik század végéig, kb. Diocletianus uralomra jutásáig (i. sz. 284) a római államélet döntő hatalmi faktora és szimbóluma maradt.

8. A közel-keleti szakrális királyságoknak az isten-császár intézménye. – A szakrális királyságok az ókorban olyan államok voltak, ahol a király volt a legfőbb papi személy is; az uralkodó hatalmát az istentől eredeztette, azt semmi nem korlátozta, sem alkotmány, sem törvény. Ez az államforma főként Közel-Keleten, Kis-Ázsiában, Mezopotámiában és Egyiptomban terjedt el.

{3-549.} 9. Konfucius – Kung Fu-ce (i. e. 551–478), kínai filozófus. Tanításának középpontjában az öt fő erkölcsi parancs állt: a fiú köteles tisztelni az atyját, a fiatalabb testvér az idősebbet, a feleség a férjet, az ifjabb barát az idősebb barátot, az alattvaló a felettest, s végül mindenki a császárt. A konfuciusi tanok a Han-dinasztia uralomra jutásával (i. e. 206) államvallássá emelkedtek, s lényegében 1911-ig érvényben maradtak.

10. Diocletianus, Caius Aurelius Valerius (245–313) – római császár, ur. 284-től 305-ig. Felszabadított rabszolgacsaládból származott, közkatonából lett testőrparancsnok, majd a hadsereg császárrá kiáltotta ki. A belső zűrzavar leküzdésére és a külső támadások elhárítására a császár központi hatalmát decentralizálta, s a birodalmat négy részre osztotta, amelyek élén alcsászárok állottak; a legfőbb hatalmat azonban magának tartotta fenn. A köztársasági intézményeket felszámolta, s keleti (perzsa) mintára önkényuralmat (dominatus) vezetett be. Átvette a keleti despoták szokásait, külsőségeit és szertartásait. Átszervezte a birodalom államapparátusát és közigazgatását; központi hivatalokat állított fel. Megkezdte a polgári közigazgatás szétválasztását a katonaitól. A felduzzasztott hivatalnoki kar és a hadsereg fenntartására felemelte és szigorúan behajtotta az adókat. Igyekezett elősegíteni az ipar és a kereskedelem fejlődését. 303-ban elrendelte a keresztények könyörtelen üldözését. 305-ben önként lemondott a trónról, és szülőföldjére, Dalmáciába, Spoletumba (a mai Splitbe) vonult vissza.

11. A constantinusi reform – I. Nagy Constantinus (287–337) római császár (ur. 306–337) által bevezetett egyházi reform. 313-ban, milánói rendeletében biztosította a keresztény vallás szabad gyakorlását, megszüntette a keresztények üldözését; egyúttal visszaszorította a pogány vallást, megtiltotta a nyilvános bálványáldozatokat (319), majd a magánáldozatokat is. Magas állásokba keresztényeket nevezett ki; templomépítésekbe kezdett. 323-as törvényében a kereszténységet államvallássá tette. 318-as és 333-as rendeleteivel a püspököknek törvényhatósági jogot biztosított. Ő hívta össze az első egyetemes zsinatot (Nicea, 325).

{3-550.} 12. Törzsi királyságok – a Nyugat-római Birodalom területén az 5. és 6. században, zömmel a germán törzsek által létrehozott államok. Az első ilyen a nyugati gót királyság volt, a mai Toulouse székhellyel, amely 419–711-ig állt fenn. A vandálok törzse Spanyolország után meghódította a római Africát, és létrehozta az észak-afrikai vandál államot; 539-ben bukott el. A frankok Északkelet-Galliában megalapították a frank királyságot. A keleti gótok Észak-Itáliát szállták meg, s Theodorik vezetésével, Ravenna központtal 493-ban megszervezték saját királyságukat, amely 555-ben esett szét. Ebben az időben Angliában is több angolszász királyság alakult. A nyugati gótok Spanyolországban rendezkedtek be. A római előkelők maguk is létrehoztak kisebb-nagyobb önálló államokat. (L. bővebben: Világtörténet. Bp., 1963. 73–77.)

13. Hypatia (i. sz. 355–415) – görög filozófus és matematikus, Theon matematikus leánya. Athénban filozófiát tanult, később Alexandriában újplatóni filozófiát és matematikát tanított. Művei közül semmi sem maradt az utókorra.

14. A Bibó által említett tanítások többnyire az ún. Hegyi Beszédben (l. a 21. sz. jegyzetet) vannak összefoglalva. A vonatkozó legfontosabb részek a következők: „Boldogok a szelídek: övék lesz a föld… Boldogok az irgalmasak: majd nekik is irgalmaznak… Boldogok a békességesek: ők Isten fiai. Boldogok, akiket az igazságért üldöznek: övék a mennyek országa… Hallottátok a régieknek szóló parancsot: ne ölj! Aki öl, állítsák a törvényszék elé. Én pedig azt mondom nektek: Már azt is állítsák törvényszék elé, aki haragot tart.” (Máté Ev. 5:5., 7., 9., 10., 21–22.)

15. Aki nem bűnös, az vesse rá az első követ – Jézus egyik példagesztusának kulcsmondata: „Az írástudók és farizeusok akkor egy házasságtörésen ért asszonyt hoztak oda, és elébe állították. »Mester, mondták, ezt az asszonyt épp most érték házasságtörésen. Mózes azt parancsolta a törvényben, hogy az ilyent meg kell kövezni. Te mit mondasz?« Ezzel próbára akarták tenni, hogy aztán vádolhassák. Jézus lehajolt, és ujjával írni {3-551.} kezdett a földön. További faggatásukra fölegyenesedett, és így szólt hozzájuk: »Aki bűn nélkül van közületek, az vesse rá az első követ!« Aztán újra lehajolt, és tovább írt a földön. Ennek hallatára azok egymás után eltávoztak, kezdve az idősebbeken, úgyhogy Jézus egyedül maradt az előtte álló asszonnyal. Jézus ekkor fölegyenesedett: »Asszony, szólt hozzá, hol vannak a vádlóid? Senki sem ítélt el téged?« »Senki, Uram!« – felelte az. Mire Jézus így szólt: »Én sem ítéllek el. Menj, de többé ne vétkezzél!«„ (János Ev. 8:3 – 11.)

16. Add meg a császárnak, ami a császáré és az Istennek, ami az Istené – Jézus egyik példabeszédének alapmondata. „Az írástudók és főpapok embereket küldenek Jézushoz, akik provokatív célzattal megkérdezik: »Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?« Ő átlátva cselvetésükön, így szólt: »…Mutassatok egy dénárt. Kié ez a kép és a felírás?« »A császáré« – felelték. Erre kijelentette: »Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré és Istennek, ami az Istené.«„ (Lukács Ev. 20:22–25., l. még Máté Ev. 22:15–22., Márk Ev. 12:13–17.)

17. A hit csodatévő erejéről Jézus számos alkalommal beszél, ezek közül a legjellemzőbb talán a következő: „Az apostolok kérték az Urat: »Növeld bennünk a hitet!« Az Úr így válaszolt: »Ha csak akkora hitetek lesz is, mint a mustármag, s azt mondjátok az eperfának: Szakadj ki tövestül, és verj gyökeret a tengerben! – engedelmeskedni fog nektek.«„ (Lukács Ev.17:5–6.) Pál apostol a zsidókhoz írt levélben a hitet egy helyen a következőképpen határozza meg: „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása.” (11:1.)

18. Aki megütött az egyik arcodon, fordítsd felé a másikat is. – Jézus a Hegyi Beszédben mondja: „Hallottátok a parancsot: Szemet szemért, fogat fogért! Én pedig azt mondom nektek: Ne szállj szembe a gonosszal, hanem ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is.” (Máté Ev. 5:38–39.) A modern teológiai felfogást Nyíri Tamás a következőképpen fejti ki ezzel kapcsolatban: „Az erőszak említésekor a keresztény ember paradox helyzetbe kerül. Jézus feltétlen szeretetet hirdetett, és ezzel {3-552.} egyúttal arra szólított fel, hogy mondjunk le az erőszakról, mert ez elpusztítja a másik ember egzisztenciáját, szabadságát, méltóságát és boldogságát. A keresztény hívőnek tehát előzetes biztosíték nélkül, egyértelmű erőszakmentességgel meg kell törni az erőszak és viszonterőszak ördögi körét… A kereszténynek határozottan szembe kell szállnia az erőszak dicsőítésének és önigazolásának minden formájával, ámde az erőszak törvényen kívül helyezése még nem oldja meg a strukturális erőszak problémáját. Hiába hivatkozunk is erkölcsre, jogra, felebaráti szeretetre, isteni parancsra vagy humanizmusra, mert az erőszak oka végső fokon nem egyes emberek erkölcsi fogyatékossága, hanem a termelőerők és termelési viszonyok fejlettségi foka, illetve ideológiája. A strukturális erőszak által kikényszerített forradalmi erőszak – feltéve, hogy csakugyan ilyen – valóban új minőséget képvisel, mivel megelőzi az egyén erkölcsi szándékait. Bár a keresztény ember szubjektíven úgy érezheti, hogy a forradalom által ő is belebonyolódik a »világ bűnébe«, objektíven mégis lehetséges, hogy a többi ember iránti szeretet és felelősség kényszeríti rá és követeli meg tőle az erőszakot.” (Nyíri Tamás: Az ember a világban. Bp., 1981. 200–201.)

19. A kufárok megkorbácsolására és a fügefa megátkozására vonatkozóan 1. Máté Ev. 21:12–13., János Ev. 2:13–17., Máté Ev. 21:18., 20.

20. Pál apostol – a keresztény egyháztörténet szerint Pál a kis-ázsiai Tarzusban született, zsidó családban, néhány évvel Jézus születése után. Tanulmányait Jeruzsálemben végezte, s mint „fundamentalista” rabbitanítvány elszánt üldözőjévé vált a Jézus-követőknek. Egy alkalommal, amikor Damaszkuszba indult a keresztények ellen, megjelent neki Jézus, s ettől a pillanattól kezdve Saulusból (ami zsidó neve volt) Paulusszá változott („pálfordulás”), a jézusi tanítások hirdetője, terjesztője lett. A hagyomány szerint Néró idején, a keresztényüldözés során halt vértanúhalált Rómában i. sz. 67-ben.

21. Hegyi Beszéd – Jézus tanításainak összefoglalása a keresztény erkölcsről és a mennyek országáról, amely Máté evangéliumában {3-553.} található (Máté Ev. 5–7., vö. Lukács Ev. 6:20–49.). A Hegyi Beszéd tulajdonképpen az aktív szeretet programjának megfogalmazása. Bibó értelmezésével sok vonatkozásban megegyezik a modern teológia felfogása is: „A Hegyi Beszédet a teljes szívünkből való szeretet konkrét megfogalmazásaként kell értelmeznünk” – mondja Karl Rahner. (L. Rahner, K.–Vorgrimler, H.: Teológiai kisszótár. Szent István Társulat. Bp., 1980. 264.)

22. L. Pál apostol levele a rómabeliekhez 5:12–14., 5:1–11.

23. A Szentháromságról szóló viták a 3. és 5. sz. között zajlottak akörül, hogy ha az Isten egylényegű, de három személyben jelenik meg (Atya, Fiú, Szentlélek), akkor milyen viszony van az egyes személyek között. A viták során számos eretnekség lépett fel. Végül az i. sz. 451-ben összehívott chalcedoni zsinat kimondta, hogy Jézus Krisztus az emberré lett isteni lényeg (Logosz), egy személy két – isteni és emberi – természetben.

24. L. Pál apostol levele a rómabeliekhez 7.; Pál apostol levele a galátziabeliekhez 2:15–21., 3.

25. A három szinoptikus evangélium (görögül euangelion = jó hír, örömhír) – Máté, Márk és Lukács evangéliumait nevezik szinoptikusaknak, mivel ezek anyaguk kiválasztásában és elbeszélésükben feltűnően hasonlítanak egymáshoz.

26. A keleti vagy ortodox egyház a 11. században vált el a római katolikus egyháztól, s befolyása az idők folyamán kiterjedt Közép- és Délkelet-Európára (pl. Magyarországra), Oroszországra, a Közel-Keletre, Kelet-Afrikára és Ázsia egyes vidékeire. Ide tartoznak olyan kisebb egyházak is, mint pl. a kopt, az örmény stb.

27. Szent Ágostonra vonatkozóan l. az I. kötetben l. Jogszerű közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtó hatalom c. tanulmány 4. sz. jegyzetét. – Az uralkodóknak az alattvalókkal szembeni helyes viselkedéséről a De civitate Dei (Isten országáról) XXIV. fejezetében a következőket olvashatjuk: „Azonban boldogoknak mondjuk az uralkodókat akkor, ha igazságosan uralkodnak… Boldogok, ha lassabban állnak bosszút és gyorsabban {3-554.} megbocsátanak. Boldogok, ha a büntetést az állam kormányzása és védelme szempontjából és nem az ellenséges gyűlölet kielégítésére alkalmazzák. Boldogok, ha nem a vétek büntetlenül hagyásáért adnak kegyelmet, hanem a megjavítás reményében… Boldogok, ha azt, amit többnyire szigorúan kénytelenek voltak elhatározni, könyörületes szelídséggel és jótékonysággal helyrehozzák. Boldogok, ha fényűzés dolgában annyival fegyelmezettebbek, amennyivel korlátlanabbak lehetnének. Boldogok, ha inkább gonosz vágyakon, mint más nemzetek fölött akarnak uralkodni, és ha mindezt nem hiú dicsőségvágyból, hanem az örök boldogság szeretetéből teszik.” (L. Aurelius Augustinus püspöknek a pogányok ellen Isten Városáról írt huszonkét könyve. I. kötet [I–V. könyv]. Bp., 1942. 359.)

28. Clunyi reform – e dél-franciaországi kisvárosban 910-ben alapított bencés kolostorból kiinduló egyházi-szerzetesi mozgalom, mely az egyház belső megtisztítását, megreformálását s a világi (állami) befolyástól való megszabadítását tűzte ki célul. Fő követelése a kolostorok életének megrendszabályozása mellett a papi nőtlenség (cölibátus) betartása, a szentségek, búcsúk, kegytárgyak, egyházi javadalmak és hivatalok vásárlásának (szimónia) és a laikusok által gyakorolt főpapi beiktatásnak (invesztitúra) a megszüntetése volt. A reformmozgalom a 10–11. sz.-ban élte fénykorát. (L. bővebben: dr. Szántó Konrád: A katolikus egyház története. [Bp.] Ecclesia. 1983. 355–357.)

29. Az ókori és a középkori kínai parasztfelkelésekre vonatkozóan 1. Kína rövid története. Bp., 1968. 34–36., 46–47., 77–78., 103–105., 132–133., 138–140., 150–152., 164–165.

30. A papság társadalomszervező szerepére vonatkozóan l. bővebben: Hajnal István: Az újkor története. Bp., 1936. 134–145. (Egyetemes történet négy kötetben III.)

31. A Római Birodalom 476-ban omlott össze a germán törzsek csapásai alatt.

32. Nótáriusok (lat. jegyzők) – a Római Birodalom bukása után is megmaradt községi tisztviselők, akik ismerték és alkalmazták a római jogot.

{3-555.} 33. L. Tanú, 1936. V–VI. sz. Róma utódai. (Részletek az Európa történelméből.) – Az idézet, amely Sidonius Apollinaris (433–479?) római írótól és költőtől származik, pontosabban így szól: „Hogy kívánod, hogy nászéneket írjak neked, amikor a hosszúhajúak serege vesz körül, s nyelvük rekedt szava süketít. A részeg Burgund énekét hallom, s költői vénám befagy. Múzsám nem tud többé hatlábú verset készíteni, mióta e kétlábú patrónusokat látja. Boldog vagy, hogy nem érzed tízszer minden reggel sörszagukat. Mert napfölkeltétől jönnek, s üdvözölnek bennünket ezek az orjások, mintha mi lennénk a nagyapjuk.” (61.)

34. A kora középkor „forradalmai” kifejezést Váczy Péter használja az 1936-ban megjelent Egyetemes történet általa írt második, A középkor története című kötetében. Miután Bibó fejtegetései során kimutathatóan támaszkodik erre a munkára, e fogalmat Váczy Pétertől vette át. Váczy pl. „forradalomnak” tekintette a 8. sz.-ban a pápai állam létrejöttét és elszakadását Bizánctól. (Uo. 255., 264.)

35. A vers szerzője John Ball (?–1381) prédikátor, az 1381, évi parasztfelkelés egyik vezetője. A felkelés leverése után, 1381. júl. 15-én felnégyelték.

36. L. bővebben: Váczy Péter: A középkor története. Bp., 1936. 583–599.; Rendiség és parlamentarizmus c. fejezet.

37. XIV. Lajos (1638–1715) – francia király a Bourbon-dinasztiából; ur. 1643-tól 1715-ig. Uralkodása alatt épült ki az abszolutisztikus monarchia a legteljesebb formájában.

38. Svájci forradalom – a kantonok (Schwiz, Uri és Unterwalden) szövetségi rendszerének kiépítése; szabadságharc az ausztriai Habsburg-ház ellen; Svájc állami önállóságának megteremtése (1291–1511).

39. A németalföldi polgári forradalom 1566 és 1609 között zajlott le.

40. Az észak-amerikai függetlenségi háborút és az Egyesült Államok megalakulását (1775–1783).

41. A 15. sz.-ban tartott három jelentős zsinat, a konstanzi (1414–1418), a bázeli (1431–1437) és a ferrara-firenzei {3-556.} (1438–1442) megszüntette az egyházszakadást, de kimondta, hogy a zsinat felette áll a pápának. Fellépett a huszitizmus ellen, s számos egyházi reformot határozott el, amelyek azonban nem valósultak meg. Később – mint Bibó is utal rá – felülkerekedett a pápai abszolutizmus; a tridenti zsinat (1543–1563), megszilárdítva az egyház helyzetét, elindította az ún. ellenreformációt.

42. II. Fülöp (1527–1598) – a Habsburg-házból származó spanyol király, uralkodott 1556-tól 1598-ig. II. Fülöp elnyomó politikája és az inkvizíció bevezetése robbantotta ki a németalföldi polgári forradalmat és szabadságharcot, amely 1581-ben az önálló holland köztársaság létrejöttéhez vezetett. Spanyolország az 1609-es fegyverszünetben ezt még nem ismerte el; Hollandia függetlenségét nemzetközi jogi érvénnyel az 1648-as vesztfáliai béke mondta ki.

43. I. Károly (1600–1649) – angol király a Stuart-házból. 1625-től 1649-ig uralkodott. Az angol polgári forradalom idején, 1649. jan. 30-án kivégezték.

44. L. az I. kötetben: Az európai egyensúlyról és a békéről c. tanulmánynak a német politikai hisztéria okairól és történetéről szóló fejezetét.

45. McCarthy-ista – McCarthy, Joseph R. (1909–1957) – szélsőjobboldali amerikai politikus, 1946-tól szenátor. McCarthy az ötvenes évek elején, 1952-től, mint az államapparátus felett ellenőrzést gyakorló Vizsgálatok Állandó Albizottságának elnöke, vezető szerepet játszott a Truman-kormányzat által indított s az Egyesült Államokon végigsöprő szélsőséges kommunista- és szovjetellenes propaganda-hadjáratban, a gyanúsítgatás és a félelem légkörének uralomra jutásában. A legsötétebb módszerekkel citált az általa vezetett bizottság elé haladó, liberális politikusokat, újságírókat, köztisztviselőket, a tv és a rádió munkatársait, színészeket, azzal vádolva őket, hogy kommunisták vagy kommunistaszimpatizánsok. A megidézett tanúk alkotmányos jogait semmibe vette; megsértette a demokratikus szabadságjogokat. Számos vezető politikust, közöttük George Marshall tábornokot, az amerikai hadsereg háború alatti vezérkari főnökét, volt {3-557.} külügyminisztert személyesen támadott meg. Az amerikai hadsereg ellen indított vizsgálatát azonban már megakadályozták. A demokratikus szervezetek, a közvélemény és a liberális sajtó követelésére korlátozták működését, s 1956-ban a választásokon nem került vissza a szenátusba. Bukásához a világpolitikában bekövetkező fordulat, az enyhülés légköre is hozzájárult.

46. Marcuse, Herbert (1898–1979) – német származású amerikai filozófus, 1933-ban elhagyta Németországot, 1934-től az Egyesült Államokban élt, különböző amerikai egyetemeken, 1965-től a University of Californián tanított. A forradalom új típusú szubjektumaira vonatkozó fejtegetéseit l. Obsolescence of Marxism (A marxizmus elavulása), – Lobkowicz, N. (szerk.): Marx and the Western World (Marx és a nyugati világ). Notre Dame, Indiana, USA, 1967.; Das Ende der Utopie (Az utópia vége). Berlin, 1967.

47. Pietizmus – a 17. sz. második felében a német protestantizmusban a merev dogmatizmussal szemben fellépő irányzat, amely feleslegesnek tartotta a vitát a hittani kérdésekről, s a gyakorlati keresztény élet fontosságát, a kegyesség gyakorlását, a szigorú önmegtartóztatást, a vallásos lelkület elmélyítését tűzte ki célul. Legjelentősebb képviselője H. Francke (1663–1727) volt, akinek iskoláiban ennek szellemében nevelték az ifjúságot.

48. Az iskolák államosítására a baloldali pártok kezdeményezésére, heves belpolitikai viták után, 1948. jún. 16-án került sor. 6505 egyházi iskola került állami tulajdonba.

49. Marx felfogását a bürokráciáról l. A hegeli államjog kritikája. Karl Marx és Friedrich Engels Művei (a továbbiakban: MEM) 1. kötet. Bp., 1957. 246–259.; Louis Bonaparte Brumaire 18-ája. MEM 8. kötet. Bp., 1962. 185–186.; Polgárháború Franciaországban. MEM 17. kötet. Bp., 1968. 306–320.

50. Enciklika (gör. – kb. kötelező érvényű körlevél) – pápai körlevél, mellyel a 7. századtól kezdve élnek a katolikus egyházfők avégett, hogy vitás hitbeli és erkölcsi kérdésekben állást foglaljanak. Az enciklikákat első két kezdőszavuk szerint szokták idézni. A hívőknek az enciklikában közölt állásfoglalást régebben {3-558.} irányadónak kellett elfogadniuk, de ma már, mivel az enciklika „nyelvében, hangsúlyaiban, aspektusaiban inkább korhoz kötött, mint a végső hittani döntés… nem teljesen végérvényes helyesléssel kell fogadni”. (Rahner, K. – Vorgrimler, H.: Teológiai kisszótár. Bp., 1980. 166.) – A katolikus egyház tulajdonról való felfogásának alapjait az 1891. máj. 15-én XIII. Leó pápa (1878–1903) által kibocsátott Rerum novarum (lat. „Új dolgok…”) kezdetű enciklika rakta le. Az enciklika különböző érveket hoz fel a magántulajdon fenntartása mellett, ezek közül a Bibó által említett okfejtés a következő: „Mivel pedig az ember a munkában szellemi tehetségét s testi erőit fekteti az anyagba, s ilyképpen az általa megmunkált darabját a természetnek szorosabban önmagához fűzi, s mintegy saját bélyegét nyomja rá: méltányosság és jog egyaránt kívánják, hogy e darabokat sajátjául bírja, s ezen jogát senki meg ne sértse.” A katolikus egyház mai álláspontját II. János Pál pápa 1981. szept. 2-án kelt Laborem exercens (lat. „Munkát végezve…”) enciklikája fogalmazza meg. Az enciklika centrális problémája a munka, amelyre a tulajdonról vallott álláspontját is visszavezeti. Alaptétele az, hogy: „A keresztény hagyomány e jogot soha nem úgy tekintette, mint abszolút és sérthetetlen értéket. Épp ellenkezőleg, mindig az egész teremtésre vonatkozó közjog összefüggésében látta; ti. hogy a magántulajdon joga alá van rendelve a közjognak és a javak egyetemes rendeltetésének.” Ebből kiindulva oda következtet, hogy „bizonyos termelőeszközök megfelelő feltételek mellett történő köztulajdonba vételét sem lehet kizárni”, következésképpen: „Ebből a szempontból változatlanul elfogadhatatlan marad a »rideg kapitalizmus« tétele, mely szerint a termelőeszközök tulajdonát úgy tekintik, mint a gazdasági élet sérthetetlen »dogmáját«.” Másfelől az enciklika arra hívja fel a figyelmet, hogy „csupán az, hogy a termelőeszközök az állam tulajdonába kerülnek a kollektivizmus elgondolásai szerint, nem jelenti egyúttal azt is, hogy az a tulajdon valóban társadalmivá vált. Köztulajdonba vételről ugyanis csak akkor lehet beszélni, ha a társadalom alanyisága biztosítva van, azaz ha a társadalom minden {3-559.} egyes tagja a saját munkája alapján teljes joggal »társtulajdonosnak« tekintheti magát annak a nagy munkahelynek a megalkotásában, amelyben ő maga a többiekkel együtt dolgozik.” (L. II. János Pál Laborem exercens enciklikája. Bp., 1981.)

51. Ezt a gondolatot Lenin többször kifejtette. Egyik érve e tézis mellett: „A kapitalista kultúra megteremtette a nagyüzemeket, a gyárakat, a vasutakat, a postát, a telefont stb. s ezen az alapon a régi »államhatalom« funkcióinak túlnyomó része annyira leegyszerűsödött, és a nyilvántartás, bejegyzés, ellenőrzés olyan egyszerű műveleteire redukálható, hogy ezeket a funkciókat minden írni-olvasni tudó ember elvégezheti.” (Állam és forradalom. Lenin Művei 25, kötet. Bp., 1952. 451.) – Az 1917-es forradalom győzelme után Lenin e nézetét revideálta.

52. De Gaulle, Charles (1890–1970) – francia tábornok és politikus, köztársasági elnök. A második világháború alatt a Szabad Franciaország Bizottság elnöke; 1944. aug. 29-től 1946. jan. 20-ig miniszterelnök. 1947-ben megalapította a Francia Népi Tömörülés nevű pártot, amelyet az 1953-as választási vereség után feloszlatott. A francia kolonialisták és szélsőséges militaristák 1958, máj. 13-i algériai puccsa után került ismét előtérbe. 1958. jún. 1-től dec. 21-ig miniszterelnök, majd 1958. dec. 21-től 1969. ápr. 18-ig köztársasági elnök.

53. L. Hart, Liddel: The Defence of Britain. London, 1939. 100–125.

54. A salzburgi érsek: Hieronymus J. F. Colloredo-Waldsee (1732–1812). A történtekre l. Hézser Zoltán: Wolfgang Amadeus Mozart életének krónikája. Bp., 1978. 137–139.

55. Burnham, James (1905–) – amerikai szociológus és publicista, 1932-től 1954-ig egyetemi tanár New Yorkban, majd a National Review főszerkesztője. Eleinte L. D. Trockij (1870–1940) híve, de később a marxizmus éles kritikusa. Nevezetes elmélete szerint a tőkéseket az üzemek irányításából kiszorítja egy új osztály, a menedzserek osztálya. L. The revolution of managers (A menedzserek forradalma). New York, 1941.

56. Cicero tanait a helyes államszerkezetről De republica c. {3-560.} munkájában fejti ki (II. 42., 69.). L. Trencsényi-Waldapfel Imre: Cicero. – Cicero: Válogatott művei. Bp., 1959. 46–47.

57. Augustus, eredeti nevén: Gaius Julius Caesar Octavianus (i. e. 63-i, sz. 14) – i. e. 31-től római császár.

58. Orániai Vilmos (1533–1584) – orániai herceg, Németalföld helytartója, a holland köztársaság megteremtője, 1544-ben – 11 éves korában – örökség útján jutott a dél-franciaországi Orange hercegséghez; ettől kezdve V. Károly udvarában élt. 1556-ban II. Fülöp a németalföldi államtanács tagjává, az északi tartományok kormányzójává nevezte ki. A protestánsok üldözése miatt szembefordult a spanyol udvarral, s a németalföldi polgári forradalom egyik vezetője lett. 1567-ben kénytelen volt Németországba menekülni; többszöri kísérletezés után, 1572-ben végül is sikerült megvetnie a lábát holland földön. 1576-ban a genfi pacifikációban elérte, hogy az összes németalföldi tartományok egyesültek a spanyol uralom ellen. 1579-ben a két észak-alföldi tartomány szorosabb szövetségre lépett egymással, s 1581-ben elszakadt Spanyolországtól, megteremtve az önálló Hollandiát. 1584-ben meggyilkolták.

59. V. Károly (1500–1558) – osztrák főherceg, 1516–1556-ig I. Károly néven spanyol és nápolyi király. 1519–1556-ig német-római császár.

60. Mária Terézia levele fiához, II. Józsefhez. 1777. júl. 5. – Maria Theresia. Familienbriefe. Berlin und Wien (é. n.). 124–125.

61. Hajnal István (1892–1956) – történész, egyetemi tanár. L. bővebben: a II. kötetben, A magyar közigazgatásról c. tanulmány 3. sz. jegyzetét.

62. Szentlélek elleni vétek. – Egyszer Jézus kijelentette: „Azért azt mondom nektek: Minden bűn és káromlás bocsánatot nyer, de a Lélek ellen való káromkodás nem nyer bocsánatot. Aki az Emberfia ellen szól, bocsánatot nyer, de aki a Szentlélek ellen szól, nem nyer bocsánatot sem ezen a világon, sem a jövendőben.” (Máté Ev. 12:31–32.; l. még: Lukács Ev. 12:11.)

63. Reitzer Béla (1911–1942) – szociológus. A szegedi egyetemen Bibó István és Erdei Ferenc barátja és évfolyamtársa. 1930 {3-561.} őszén részt vett a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumának megalakításában, egy ideig a Kollégium titkára volt. 1935-től Budapesten a Kereskedelmi és Iparkamara fogalmazója. A II. világháború Svájcban érte, 1941-ben munkaszolgálatra rendelték. 1942-ben nyoma veszett a Don-kanyar mellett. Főbb művei: A proletárnevelés kérdéséhez (Szeged, 1935); A munkapiac helyzete a munkaközvetítés reformja előtt (Bp., 1941); Ezer munkás a szabadidőről (Rostás Ilonával), Munkaügyi Szemle, 1940. 5. sz. 216–225.

64. Mani v. Manes (216–276) – perzsa vallásalapító, a róla elnevezett manicheizmus megalkotója. A manicheizmus a Zoroaszter-(Zarathusztra-) féle dualizmuson, a fény és sötétség, a jó és rossz egyenrangúságán alapult. Kezdetben szemben állt a kereszténységgel, de később sok tételét átvette, s maga is hatott rá, főként az egyes eretnek áramlatokra, a bogumilokra, a katharokra stb. A 3–4. sz.-ban terjedt el Kis-Ázsiában, Észak-Afrikában és a Balkán-félszigeten, de behatolt a Római Birodalom területére is. Egyes tanításai a középkorig fennmaradtak.

65. Moltke, Helmuth Karl Bernhard von, gróf (1800–1891) – porosz tábornagy. 1857-től 1888-ig a porosz vezérkar főnöke; irányításával győzött a porosz hadsereg a porosz-osztrák (1866) és a francia-porosz háborúkban (1870–71).