3.

Miről lehet észrevenni, hogy az elit önbizalma, öntudata, elfogulatlansága törést szenvedett?

Az elfogulatlanság első, még egyáltalán nem feltűnő törése az, ha a vezető réteg maga s a társadalom többi része kezdi a vezető réteg feladatát túl szubtilisen, túl finoman, túl sok esztétikai színnel, túl sok külsőleges követelménnyel felfogni. A születési elitnél pl. a kifinomodottság, a kitenyésztettség, egy papi elitnél az életszentség, az átszellemültség erényeinek más eliterények rovására való túlságos előtérbe kerülése mutat erre: az, hogy a grófnők és püspökök kezdenek az idevonatkozó regényekben kötelezően karcsúak, légiesek s nem e világból valók lenni. Pedig egy ereje teljében levő elit elsősorban hús-vérből álló, igen reálisan gondolkodó, mindkét lábukkal a földön álló emberekből áll, akik a reájuk bízott értékeket egyáltalán nem a föld fölött való lebegés állandó állapotában képviselik. A „nem e világból való emberek” az eliten belül is mindig kisebbséget alkotnak, s ez így is van jól. A kifinomodottság hangsúlyozása mögött a realitástól {1-231.} való elfordulás áll, amit a valóság világának valami olyan fordulata magyaráz, melynek folytán a valóság kezd az elit számára visszautasításokat, ellenállást és sérelmeket tartogatni.

A gyengülő elit mindinkább rabjává lesz azoknak a külsőséges előírásoknak, melyekben a közfelfogás szerint az elit különleges tulajdonságainak, a kifinomultságnak, jó modornak, választékosságnak, műveltségnek stb. meg kell nyilvánulnia. Semmi sem illusztrálja ezt a fordulatot olyan jellemzően, mint Balzac leírása a nagyvilági hölgy, a comme il faut1 asszony kötelező külsőségeiről,*Balzac: Az elegáns élet fiziológiája. 1913. Világkönyvtár. 16. sz. 119–144. o. a választékos viselkedésről, veszélytelen szenvedélyekről, divatos öltözködésről, ízléses lakásról stb., s szembeállítja velük az ancien régime nagyasszonyait: „Azelőtt a nőnek lehetett olyan hangja is, mint egy halaskofának, a járása lehetett olyan, mint a gránátosoké, a homloka mint a vakmerő courtisane-é, a haját hátrafelé fésülhette, a lába lehetett nagy, a keze kövér, és mégis »grande dame« volt. Ma azonban, ha mindjárt egy Montmorency2 volna is, nem lehetne comme il faut asszony, ha ilyen volna.” Balzac ugyan még udvariasan hozzáteszi, hogy „ha ugyan valaha a Montmorency-ház asszonyai ilyenek lehettek volna”. Ez azonban csak azt mutatja, hogy maga is részese volt annak a sznobizmusnak, amit leírt. Számunkra az egész leírásból az a lényeges, hogy egy-egy erejében és elfogulatlanságában gyengülő vezető réteg számára hogyan csukódnak be lassanként a gazdag és teljes emberi élet lehetőségei, abban az arányban, amint elhatalmasodik rajta az az érzés, hogy mindenekfelett az emberek színe előtt kell helytállania, s viselkedését elsősorban azokhoz a kívánalmakhoz kell szabnia, melyeket az emberek változó közhangulata támaszt vele szemben. Mert minden elit erős közösségi ellenőrzés alatt áll ugyan, de amíg teljesítőképessége töretlen, addig úgy érzi, hogy mindenekelőtt nem az emberekkel, hanem azokkal az értékekkel szemben kell készenlétben lennie és számot adnia, melyeket képvisel.

{1-232.} Súlyosabb válság jele, ha az elit elkezdi hamisan értékelni az átlagos, egyszerű, „köz”-népben rejlő értékeket. Olyan elit, mely tudatában van a maga erejének és a reá bízott értékeknek, mindig tisztában van azzal az elemi társadalmi ténnyel, hogy a társadalom legfontosabb értékeit vagy az elit őrzi jól, vagy senki sem. Az igaz, hogy a társadalom magas kultúrája felfrissülhet azzal, hogy visszanyúl tagolatlanabb, egyszerűbb kultúrállapotokra s azok tanulságaira; de eleven, termékeny és teljesítőképes elit minden értéket és tehetséget felemel, megszervez és magába olvaszt, az egyszerűbb kultúrállapotok felismert tanulságait a maga életében keresztül is viszi, s általuk saját maga is felfrissül. Csak megzavarodott társadalmi viszonyok között igaz az, hogy a nemzet, a közösség, a társadalom értékei az „egyszerű” nép tömegeiben rejlenek. Lehet igaz egy társadalomban, hogy csak az egyszerű nép beszél zamatos és romlatlan nyelven, hogy a nép más rétegeket felülmúló politikai bölcsesség és józanság letéteményese, hogy falusi kupaktanácsokban méltóságteljes pátriárkák s a bölcsesség szoborba öntött példányai ülnek. Lehet az is igaz, hogy mindez naiv vagy fellengzős legenda. Akár igazak, akár nem, az ilyen állítások mindenképpen az elit csődjét jelentik: vagy azt, hogy a társadalom igazi értékeit kisszerű viszonyok közé szorítja, s érdemtelenül elfoglalja előlük a helyet; vagy azt, hogy elvesztette önbizalmát és bátorságát, s inkább oda költ értékeket, ahol nincsenek, de a maga értékében hinni nem tud. Jól rendezett társadalomban, jó egyensúlyú közösségben az elit beszél legszebben, az elit a politikai bölcsesség letéteményese, s a falusi kupaktanácsokban olyanok ülnek, akiknek képességei a falusi közösség szükségleteinek felelnek meg. S ha eszébe jut mély bölcsességű embereknek egyszerű viszonyok közé húzódni, jól rendezett közösség számon tartja őket az elit tagjaiként, s ha szüksége van rájuk, az eke szarva mellől is, mint megannyi Cincinnatusokat3, a közösség szolgálatába tudja hívni és állítani őket.

Dekadencia jele, ha ez elit körében homályos és meg nem fogható nosztalgia jelentkezik vagy hangoztatódik az egyszerű, {1-233.} együgyű, boldog „nép” életformája iránt, ha kultuszt űz a tanulatlan „őstehetségek”-ből, ha hangoztatja a vezető osztály, a gazdagok, az urak, a városiak életformájának a sivárságát, anélkül hogy eszébe jutna, akarná vagy tudná a maga életformáját az egyszerű élet hangoztatott értékeihez igazítani. Ebben a helyzetben az együgyűség dicsérete, ha őszinte, tehetetlenséget és alkotásra való képtelenséget jelent, ha nem őszinte, akkor az elitre bízott értékek elárulását és a vezetői előnyök vállalása mellett a vezetői szerep rosszhiszemű nem vállalását jelenti, s mindenképpen az elit öntudatának, bátorságának, elfogulatlanságának a végét.

A vezetők és követők személyes viszonyában is megmutatkozik az elit elfogulatlanságának a törése. Kevés szánalmasabb dolog van annál, mint amikor a vezető réteg tagjai kezdenek mind nagyobb számban panaszkodni a köznép, a cselédek, a szolgák tiszteletlenségéről. Az meg egyenesen visszataszító, ha az elit a tisztelet csökkenésére büntetésekkel és kényszereszközökkel reagál. Az igazi elit tud tiszteletet parancsolóan viselkedni, tudja, hogy mi az, amit megkövetelhet, s vele szemben a tiszteletlenség csak szórványos eset lehet. A „tiszteletlenség” általánossá válása annyit jelent, hogy az elit másként értékeli önmagát, mint a társadalom őt.

Nem kevésbé szánalmas ennek a viselkedésnek a fordítottja: ha az elit egyes tagjai azon erőlködnek, hogy a „köznéppel” való érintkezésükben ne tűnjenek fel gőgöseknek, pöffeszkedőknek, s ha külön problémává és félszegségek forrásává válik számukra az „alacsonyabb” rangúakkal való érintkezés.

Ezek a jelenségek átvezetnek a válság súlyosabb tüneteihez s az elfogulatlanság döntő töréséhez, mely akkor jelentkezik, mikor az elit számára önnön helyzete tudatosan is lelkiismereti problémává válik.

Kezdődik ez azzal, hogy a társadalomban, akár az elit körein belül, akár a követők széles köreiben is mindinkább hangot kap az a meggyőződés, hogy az elit helyzetét, szerepét és kiváltságait a nép, a szegények, a dolgozók munkájának köszönheti. Bármennyire {1-234.} is közhelyszerűen hangzik ez a tétel, nagy tévedés azt hinni, hogy minden körülmények között magától értetődő. Ha igaz is, hogy minden vezetői szerep és hatalom forrása és feltétele a vezetettek beleegyezése, követése, önkéntes alávetése; mégis tartósan csak úgy válik ez az önkéntes alávetés a hatalom forrásává, ha a követők a társadalmi értékelésnek egy bizonyos rendjét fogadják el, s ennek a rendnek a nevében teszik azt és azokat vezetővé, akik ennek az értékelésnek megfelelnek, akikben ezek az értékek megtestesülnek. Az elit tehát kiváltságait elsősorban a maga teljesítőképességének köszönheti: annak, hogy megfelel bizonyos erkölcsi és gyakorlati értékkövetelményeknek, melyeket a társadalom támaszt vele szemben. Amíg egy elit él és alkot, addig világos, hogy nem ő kapja kiváltságos helyzetét a tömegtől, hanem a tömeg köszönheti nyugalmát, rendjét, munkáját neki. Amíg él és alkot az elit, addig az az igaz, hogy a szegény jobbágy a jó várúr védelmének köszöni, hogy békén mívelheti földjét, a szegény kuli a derék mandarinnak köszöni, hogy rendesen igazgatott országban biztonsággal keresheti kenyerét, a munkás a gyáros vállalkozó szellemének köszöni, hogy munkája van, a szovjet polgár a kommunista pártnak köszöni, hogy életmódja napról napra halad a szocialista ideál felé, a német néptárs a nemzetiszocialista pártnak köszöni, hogy a németség páratlan hatalmi emelkedésében s a nemzeti kollektívum nagy élményeiben személy szerint is része van. Amint az elit önbizalma meginog, célkitűzéseinek a helyessége bizonytalanná válik, teljesítőképessége megerőtlenedik, egyszerre kiderül, hogy a gőgös várúr a dolgos jobbágy verejtékéből él, a pöffeszkedő mandarin a szegény kuli vérét szívja, a munkátlan, pohos gyáros a munkás szorgalmának jutalmát vágja zsebre, s a hatalmas pártszervezet megannyi élősdiek hada, mely pusztulásba és nyomorba dönti az egész közösséget. Tévedés azt hinnünk, hogy az előbbi szemlélet üres illúzió, ügyes világcsalás, az utóbbi pedig a dolgok igazi arca. Mind a kétféle szemlélet egyformán igaz lehet aszerint, hogy az elit betölti-e hivatását vagy sem. A kizsákmányolás igen relatív fogalom, s konkrét helyzetben az, hogy két egymástól {1-235.} függő ember közül melyik él a másikból, teljesen azon múlik, hogy melyik nyújt többet és valóságosabbat a másiknak. Annál pedig, amit egy jó elit nyújthat a társadalomnak, alig van nagyobb értékű teljesítmény, s ezt a társadalom nagyon jól érzi. Ha viszont az emberek kezdik az elit kiváltságait kizsákmányolásnak, élősködésnek érezni, ez már súlyos tünete annak, hogy az elit kezdi szerepét rosszul vagy sehogy sem betölteni. De ennél ezerszerte súlyosabb tünet az, ha maga az elit kezdi a maga szerepét másból való élésnek érezni, vagy szükségét érzi, hogy ez ellen a vád ellen védekezzék; mert ez azt jelenti, hogy a válság elérte a legkritikusabb pontot: az elit lelkiismeretét.