4.

A lelkiismereti válság tünetei az európai elitben – országonként más-más időrendben – azóta jelentkeznek, mióta a francia forradalom csapásai, majd a szocializmus eszmei támadásai az ezeréves európai születésrendi társadalom alapjait megrendítették. Az európai nemesi-polgári elit a támadások arányában mindinkább passzív, visszahúzódó, védekező álláspontot foglalt el. Közben lezajlottak világháborúk, szociális forradalmak és ellenforradalmak, s Európa vezető rétegei azon vették észre magukat, hogy immár több mint száz esztendeje tartó megtámadtatások után – hála a támadók s a támadások szellemi, erkölcsi és eszmei harmóniátlanságának –, csökkent önbizalommal, kihagyó hivatástudattal és megzavarodott eszmei fegyverzettel még mindig birtokosai az európai társadalom vezető posztjainak. Ebben a helyzetben kellett szembenézniök azzal a kifejezetten vagy hallgatólagosan mindig erősebben jelentkező váddal, hogy kiváltságaikat nem érdemlik, kivételes lehetőségeiket a szegények, a nép, a tömeg, a proletárok munkájának és jóvoltának köszönhetik, s arra a feladatra, amit maguknak igényelnek, nem alkalmasak. Egy ilyen válságos lelkiismereti állapotra háromféleképpen lehet reagálni. Lehet keményen szembeszegülni a váddal, s minden {1-236.} támadással szemben vállalni, élni és erősíteni azt a rendet és azt a szelekciót, mely születésen, öröklésen és vagyonon alapszik. Voltak olyan társadalompolitikai elgondolások, melyek lényegileg valóban ezt akarták, így pl. Magyarországon az 1924–1931 közötti, un. konszolidációnak volt ilyen háttere. Hogy azonban ez az önmagában következetes program mennyire reménytelen és keresztülvihetetlen, s hogy a mögötte álló értékképzetek mennyire megerőtlenedtek és megfakultak, azt semmi sem bizonyítja jobban, hogy még a leg-„feudális”-abb rendszer sem tudott megállani anélkül, hogy a koreszméknek több vagy kevesebb engedményt ne tett volna; ha mást nem, azt, hogy nem mert nyíltan a születésrendi társadalomszervezés elvi alapjára helyezkedni. Ebben pedig már adva is van minden ilyen kísérlet csődje is: társadalomban és politikában, bármily szokatlanul hangzik is, minden eltérés a valóság és az elvek, a valóságos célok és a jelszavak közt idővel feltétlenül válsághoz és töréshez vezet.

A második lehetőség az, hogy a meglevő elit igyekszik szóval és tettel igazolni magát s megnyugtatni lelkiismeretét az ellene szegezett vádakkal szemben. Csakhogy az önigazolás és a belőle származó hamis önelégültség erkölcsi állapota mind az egyének, mind a közösségek életében az alkotóképesség megbénulásához vezet. Az olyan vezető réteg, mely bármely okból arra kényszerül, hogy vezetői jogosultságát felvesse, hangoztassa, bizonyítsa, éppen úgy nem képes a társadalom vezetésére, mint ahogyan nem képes alkotásra az olyan ember, aki állandóan felveti magának azt a kérdést, hogy tehetséges-e vagy sem. Abban a pillanatban, amikor az elit kiváltságainak igazolható vagy nem igazolható voltát, az elit egészének érdemes vagy nem érdemes voltát a társadalomban vitatni kezdik, ez máris arra kényszeríti az embereknek azt a csoportját, mely a társadalom történetileg kialakult helyzetében tényleg irányító szerepet visz, hogy a maga szerepét, a maga jogosultságát, a maga elitkvalifikációját megvédje, s ezzel elvonja erőit sajátos feladatától, a társadalmi vezetéstől, irányítástól és példaadástól. Ez elsőre szokatlanul hangozhatik azok számára, akik a társadalom viszonylatait elsősorban hatalmi {1-237.} helyzeteknek tekintik, amelyekben a társadalomnak az elit részéről való vezetése és a vezető réteg önvédelme egy és ugyanaz. Ebben a szemléletben az a magától értetődő, hogy a társadalom többi része állandóan támadja a vezető réteg vezetői pozícióját és minősültségét, a vezető rétegnek pedig egyetlen lényeges vagy legalábbis leglényegesebb tevékenysége éppen az, hogy a maga vezetői pozícióit védje. Ez a szemlélet azonban már azoknak a szemlélete, akik nem ismertek és nem láttak ereje teljében levő s a maga életét elfogulatlanul élő elitet, hanem csak megtámadott, megingott és védekezésre szorított elitet. Ha az elit tevékenysége csak a maga helyzetének a védelmére szorítkozik, ebből a társadalomra édeskevés haszon származik, s ezt a társadalom rögtön meg is érzi.

Az önigazolás vágya arra vezet, hogy a megtámadott vezető réteg nem akar a válság jeleivel szembenézni, s mindenekelőtt a válság tüneteit igyekszik enyhíteni. Ilyen tüneti kezelés az állandósított szociális munkának és szociális érzéknek az a felfogása, melyet elöljáróban bemutattunk. Az ilyen értelemben vett szociális munka és szociális érzék helyrehozhatatlanul elvonja az elitet hivatásától, és gyökereiben támadja meg alkotóképességét. Az igazi elit – legyen az papság, nemesség, osztályelit, hivatáselit vagy világnézeti elit – él és alkot, törvényeket hoz, társadalmi szabályokat őriz, közéletet él, hadat visel, békét köt, társadalmi munkát és társadalmi lehetőségeket oszt el, országot szervez, utat, csatornát, házat, várost épít, gépet konstruál, expedíciót szervez, embereket gyógyít, és mocsarakat csapol le, erdőt irt, növényt nemesít, állatfajokat keresztez, új kézműveseljárásokat talál ki, könyvet ír, műveket alkot, utazik, szórakozik, könyvtárakat és képtárakat gyűjt, hivatalokat vezet, ítél, békít és büntet, prédikál, gyóntat és vigasztal, tanít és nevel, gondolkodik, kutat és kísérletezik: mindaz, amit csinál, szociális munka, mindazt, amit csinál, társas érzékkel, vagyis a társas élet feltételei s a közösség érdekei iránti érzékkel csinálja. Erőpazarlás, ha mindezek helyett az elit arra kényszerül, hogy a társadalmi egyensúly helyreállítására külön szociális munkát végezzen. Természetes, {1-238.} hogy hirtelen társadalmi vagy gazdasági válságok idején, csakúgy, mint földrengés vagy árvíz idején, szükség van alkalmi segítő és jóléti munkára, vagyis a szoros értelemben vett un. szociális munkára is. Jaj azonban annak a segítségnek, mely gátak építése helyett örökké csak a düledező házakat akarja megtámasztani, s mikor a válság állandósulását látja, nem a társadalom szerkezetében rejlő okokat keresi és küszöböli ki, hanem a „szociális” munkát állandósítja, s „szociális érzék” címén a bajok tüneti kezelésére való állandó készséget fejleszti ki magában. A társadalom szerkezeti hibáiért, akár okozta őket, akár nem, az elit – éppen azért, mert elit – felelős, ilyenkor tehát a szociális munkával azt toldozza-foldozza, amit egyéb munkájával maga ront el. A hiba nem az elkerülhetetlenül és parancsolóan szükséges szociális munkában van, hanem a tüneti kezelés intézményes állandósításán s az erre való készség hamis túlértékelésén, ami az egész társadalom veszedelmes lelki deformálódására vezet. A vezető rétegben antiszelekciót hoz létre, mert előtérbe juttatja az álmunkákra, álteljesítményekre és hamis erkölcsi önelégültségre hajló elemeket. A társadalom többi tagjaiban pedig kiöli a rosszul működő közösséggel való szolidaritást, valamint az érte való munkakészséget, s ugyanakkor uralkodóvá teszi bennük azt az érzést, hogy a közösséggel szemben csak követelnivalójuk van.

A szociális érzék és a szociális munka hamis értékeléséhez nagymértékben hozzájárult a keresztyén szeretet, a caritas momentumával s az egyházak karitatív munkájával való összekapcsolódás. A pillanatnyi helyzet követelte szociális munka természetesen a keresztyén szeretet parancsa. De a tüneti kezelés állandósítása és intézményesítése nem szeretetből, hanem rosszul felfogott önvédelemből s egy hamis igényhez való ragaszkodásból származik. Erre pedig a kereszténységnek nagyon egyszerű a parancsa: „ha a te jobb kezed botránkoztat meg téged, vágd le azt, és vesd el magadtól.”4

Az a folyamat, amely a külön szociális érzék és a külön szociális munka megjelenésével indul el, végül szükségszerűen circulus {1-239.} vitiosusba torkollik. A válságba jutott társadalmi értékrend hordozói – az elit – avégből, hogy a társadalmi szükségletek megzavart menetét helyreállítsák vagy a társadalmi rend megingott értékalapjait megerősítsék, a válság tüneteinek enyhítésére vetik magukat, ami felületi válság esetén természetesen segít is. Mélyebb válság esetén azonban a tüneti kezelés, az un. szociális munka kénytelen állandósulni, viszont állandósulása megbénítja az elit alkotóképességét s az egész társadalom munkakészségét. A társadalmi munka értékének csökkenése elmélyíti a válságot, ami viszont a „szociális” tevékenység fokozását kívánja meg. Ez az ördögkerék igen sokáig elforoghat, de az egész folyamat egyszer feltétlenül eljut oda, hogy üressé és terméketlenné teszi azt a társadalmi rendet, aminek a védelmére létrejött.

Az elit lelkiismereti válságán tehát nem segít sem a lelkiismeret megkeményítése, sem a lelkiismeretnek szociális érzék hangoztatásával és szociális munkával való elcsitítása: megoldást – mint minden lelkiismereti válságnál – csupán a harmadik alternatíva: a tényekkel való szembenézés hozhat.

A circulus vitiosust csak egy ponton lehet feloldani, a kiindulópontnál. Úgy, hogy az elit letesz azoknak a kiváltságoknak a védelméről, melyekben maga sem hisz már, és belsőleg is felszámolja tarthatatlanná vált igényeit. Ez sokkalta lényegesebb, mint a konkrét vezetői helyzetek átadása. Akiktől konkrét pozíciók átadását követelik, az mindig felvetheti azt a kérdést – és gyakran joggal –, hogy a vezetés átvételét igénylők jobbak és alkalmasabbak-e az előttük járóknál. A magyarság mai vezető rétege is, ha ilyen követeléseket szegeznek vele szembe, arra hivatkozhatik, hogy mindazok a többi rétegek, melyeknek eszükbe juthat a vezetés átadását követelni, konkrét történeti alkalmakkor bebizonyították erre való képtelenségüket. Ez azonban nem ment fel sem a lelkiismeret-vizsgálat, sem a hamis önelégültség feladása, sem a tarthatatlan igények felszámolása alól, mert a társadalmi értékvilág regenerálása százszorta fontosabb a „hatalom átadásá”-nál. Nekünk, magyaroknak a közösségi átrendeződés méltó lefolytatására van egy történelmi példánk, a magyar reformkor {1-240.} és az 1848-as törvényhozás példáján nyugvó nemes tradíciónk. Akkor még kevésbé volt a magyar nemességen kívül bármiféle réteg vagy osztály arra készen, hogy a nemzeti elit feladatát átvegye. Ez azonban nem akadályozta sem a belső leszámolást, sem a társadalmi átalakulás előkészítését.*Annak a gesztusnak, amit a magyar nemesség 1848-ban tett, van egy romantikus és van egy materialista értelmezése, melyek mind a ketten a körül a teljesen értelmetlen és érdektelen kérdés körül forognak, hogy ez a lépés önzetlen volt-e vagy sem. A romantikus értelmezés szerint ez a cselekedet a nagylelkűségnek s az önkéntes áldozatkészségnek a páratlan megnyilvánulása. A materialista értelmezés szerint viszont az egész gesztus részben ijedtségből, részben jól felfogott gazdasági érdekből származott. Mind a két beállítás szűk és embertelen: nem magyarázza meg sem azt, hogy milyen csoda tett egy társadalmi osztályt egészében annyira áldozatkésszé, hogy kiváltságait ellenállás nélkül feladta, sem azt, hogy miért tudta ez a társadalmi osztály a maga érdekeit jól felfogni, amire letűnőben levő rétegek ritkán képesek. A magyar nemesség reformkori szerepének és 1848-as cselekedetének értelmét akkor fogjuk meg helyesen, ha az akkori magyar elit bátorságának és tisztánlátásának jeleként értékeljük. A jobbágyfelszabadítás maga lehetett kikerülhetetlen és sokáig már el nem odázható, de megtörténhetett volna idegen kezdeményezésre, külső nyomásra, a magyar nemesség rosszakaratú ellenállása mellett s mindkét részről a bosszúvágy vagy legalábbis az elégtétel-keresés keserű hangulatában is. A reformkori magyar elitnek az a történeti érdeme, hogy nemcsak felismerte a rendi társadalomszervezet tarthatatlanságát, hanem volt bátorsága arra, hogy ennek a következményeit le is vonja. Az akkori magyar elit végig merte gondolni – a reformmozgalom keretein belül – az átrendeződés feladatait, és adott pillanatban az előkészített megoldásokat maga tette politikai realitássá. Szomorú látvány ezzel szemben az olyan elit, mely nem ura sorsának, hanem megvárja, hogy erőszak vagy az események állítsák félre, s akkor azután duzzog, szabotál, s teljesítetlen igényein rágódik. A közösségi erők meg nem bocsátható pocsékolása ez.