{4-107.} [ELŐADÁS A NÉMET NEMZETISZOCIALIZMUSRÓL]

{4-109.} [I.] A német forradalom értékelése meglehetősen nehéz, mert egy ilyenfajta vizsgálódás során mindenekelőtt a részrehajlástól kell óvakodni. S részrehajlóvá tehet nemcsak a szélsőséges szubjektivitás, hanem az a fajta erőltetett tárgyilagosság is, amely eleve eldönti, hogy 50–50%-os eredményre jut; ez pedig inkább a személyes ítélőképesség hiányára vall, mintsem érdemi tárgyilagosságra.

Annyi mindenesetre biztos, hogy a németek már a hitleri forradalom előtt is bizonyos fokig elkülönültek Európán belül. Ezt a különállást s magát a forradalmat is a legkülönbözőbb módokon, a németség tulajdonságaival vagy a német kultúra sajátságaival próbálták magyarázni. Elhangzott például, hogy a németek a szó teljes értelmében nem európaiak, mert nem tartoztak bele igazán azokba a nagy történelmi formációkba, amelyekből a mai Európa megszületett: sem a Római Birodalomba, sem a katolikus egyházba, sem a Karoling Birodalomba stb. Csakhogy ennek még inkább érvényesnek kellene lennie az észak-európai országokra, s ezekre mégsem mondjuk, hogy nem európaiak. Mások szerint Németország a történelem folyamán időről időre szellemileg kivonult Európából, mint például a reformáció idején. Ha ez igaz, felmerülhet a kérdés, hogy Európának nevezhető-e még az, ami Németország kivonulása után megmarad? Vannak, akik azt állítják – és sokszor maguk a németek is hajlanak rá, hogy különállásukat ezzel magyarázzák –, hogy a németek alapvetően közösségi beállítottságúak, míg a többi európai nép alapvetően individualista. Ez esetben viszont magyarázatot kell találnunk arra a kérdésre, hogy miben különbözik a kínaiak közösségi gondolkodásmódja, mely nem {4-110.} is ismeri az „én” fogalmát, a németek kollektivizmusától, akik pedig egy könyvtárra valót összeírtak az „én” filozófiai problémájáról. Ha mármost a németek különállásának állítólagos különféle okait vizsgáljuk, hamarosan arra a többszörösen megfogalmazott eredményre juthatunk, hogy a németek nem-Európához-tartozása, kollektivizmusa vagy bármely más sajátos jellemvonása elsősorban a cselekvés területén érhető tetten. Gyakran tapasztalt tény ugyanis az, hogy a németeknél valamilyen módon nincs egyensúlyban az ösztön és az értelem, különösképpen pedig az értelem és a cselekvés. Minden cselekvés egy célra irányuló ösztönös mozgás, s lényeges itt az, hogy a célnak mindig konkrétnak kell lennie. Az értelemnek szerepe lehet a célok kitűzésében és az eszközök megválogatásában, de a cselekvés maga mindig valamilyen módon spontán lendületből születik, s e lendület mozgatóereje csak egy konkrét cél lehet. Melyek tehát a német cselekvési egyensúlytalanság kórtünetei?

Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy a sokat emlegetett német dinamizmust nemcsak a nagy erő és lendület jellemzi, hanem nagyon gyakran éppen az, hogy öncélú, azaz hogy nincs konkrét célja. A németeknek oly gyakran felrótt erő- és hatalomkultusz többnyire inkább kompenzálás: az erő kultusza éppen az erő alkalmazásának bizonytalanságát hivatott kompenzálni. S míg éppen a németek hangoztatják legtöbbet az erő és hatalom elvét s ennek elsőségét minden más fölött, nekik kell gyakran keserűen megállapítaniuk, hogy az angolok és franciák mennyivel jobban élnek a hatalmukkal. A kérdés tehát nem az, hogy a németek hogy tudnak akarni, hanem hogy hogy tudnak cselekedni. Valójában az a különbség, hogy a nyugat-európaiaknál az erőnek, hatalomnak, akaratnak és kötelességnek csak a cselekvés lehetőségeként vagy eszközeként, a cselekvésnek funkcionálisan alárendelve van szerepe és jelentősége, sohasem önálló kultusz tárgyaként. Ezzel szemben a németek, éppen mert bizonytalanok abban, hogy hogyan állítsák meglévő erejüket és hatalmukat {4-111.} konkrét céljaik szolgálatába, inkább szeretik erejüket fitogtatni, mintsem alkalmazni. A cselekvés bizonytalanságával magyarázható az is, hogy a német cselekvési kultúrában olyan kivételes szerepe van az elvnek. Mivel az angolok alapvetően. ösztönösen cselekszenek, a cselekvési elvek náluk csak arra valók, hogy magyarázzák, megvilágítsák és indokolják az adott cselekvést. A franciáknál már sokkal fontosabb szerepet játszanak az értelem és az elvek, s így a franciák gyakran mereven, formalista módon s mindenféle szentenciák jegyében cselekszenek, cselekvésük mégis élő kapcsolatban marad a céllal, annak tökéletesen alárendelve. Jellegzetesen német jelenség az, hogy az elvek önálló életre kelnek, céljuktól elszakadva önállóan élnek és hatnak, s önmaguk céljává válnak. Sieburg éppen ebben látja a németek nagy erényét, hogy képesek valamit pusztán önmagáért művelni. Súlyosan téved viszont, amikor azt képzeli, hogy ez a nyugat-európaiak boldogságcentrikus erkölcsének és a németek kötelességcentrikus erkölcsének különbségével magyarázható. Még ha fenn is áll valamennyire ez a különbség, a döntő és lényeges pont az, hogy a németek cselekvésében nincs élő kapcsolatban a cselekvés a céljával. Még utilitarista érdekeiket is elvek jegyében szolgálják, míg a nyugat-európaiak célszerűen cselekszenek, azaz még legmagasztosabb eszméiket is konkrét célként közelítik meg.

Lényeges tehát, hogy a németeknél a cselekvőképesség gyengeségéről és elégtelenségéről van szó. S ezt maga Adolf Hitler is világosan látja, amikor megállapítja, hogy a németek gyengék a cselekvés terén, megszűnt náluk cél és eszköz egészséges viszonya, s képesek lehetetlen ábrándok után futni.

Messzire vezetne, ha megpróbálnánk a németek cselekvési jellegzetességeinek okait felderíteni. Bizonyos elemek biztosan a sajátos német jellemvonásokra vezethetők vissza; feltehetően fontos szerepet játszik a kanti morálfilozófia nagy hatása is, mely az erkölcsös cselekedet mércéjének azt {4-112.} tekinti, hogy a lehető legáltalánosabb elvekkel legyen összhangban. De a cselekvési képesség zavarainak súlyosbodása, ahogyan az ma megfigyelhető, főleg a németek politikai múltjával magyarázható, mint ahogy a német cselekvési képesség zavarai is elsősorban a politikai cselekvés zavarai.

Mindenekelőtt a német politikai megosztottság akadályozza meg azt, hogy a németek – ellentétben a franciákkal – nagy történelmi személyiségeik munkásságában közösségi céljaik megvalósulásának egységes folyamatát lássák. A német történelemben hiányzanak továbbá a nagy politikai tömegmozgalmak, amelyek lehetővé teszik a nagy tömegek számára, hogy részt vegyenek a cselekvés lendületében, s hogy ezáltal tudatosodjék bennük a politikai cél és tett viszonya. Némi túlzással azt is mondhatnánk, hogy a német történelem nem a politikai célok, hanem a politikai elvek története.

S végül az utóbbi évszázad német történelmében hiányzik a politikai cselekvési kultúrával rendelkező politikai vezető réteg. Míg Franciaországban a polgárság már azelőtt rendelkezett bizonyos politikai cselekvési kultúrával, hogy leváltotta volna vezető szerepében az arisztokráciát, Németországban, főleg pedig a mai Németország magját jelentő Poroszországban a vezető réteget nem nevelték különösképpen a politikai cselekvésre. S míg manapság Franciaországban fokozatosan háttérbe szorulnak a nagy történelmi személyiségek, s szerepüket az általánossá váló politikai intelligencia veszi át, addig Németországban minden jó és józan politika egyes-egyedül álló személyiségek ügye volt. Ez a magyarázata annak, hogy a németek örök nosztalgiával emlegetik Bismarckot, s minduntalan azt kérdezik, hogy mit tenne ma Bismarck. S míg Angliában vagy Franciaországban csak azért hivatkoznak egy-egy történelmi alakra, hogy egy adott politikai cselekvést igazoljanak vele, Németországban őszinte és mélységes kíváncsisággal teszik fel a kérdést, hogy Bismarck milyen cselekvési elvekkel érné el céljait; {4-113.} s a tévedés éppen abban áll, hogy a mai helyzetre nem lennének elvei. Ez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy a franciák és angolok politikai cselekvési kultúrája garantálja azt, hogy jó politikát folytatnak: a jó politika garanciái mindig magában a politikusban vannak. A nyugat-európaiak tehát nem abban különböznek a németektől, hogy a politikájuk mindig jó, hanem abban, hogy tisztában vannak a politikai hatalom és politikai cselekvés viszonyával (Wein).

Mindebből nem az következik, hogy itt egyszerűen a németek megváltozhatatlan tulajdonságairól van szó, hanem a német gondolkodásmód egy adott történelmi állapotáról, s ez az, amin túl lehet és túl kell jutni. Németország világháború utáni pszichikai válsága megérlelte egy olyan politikai mozgalom kirobbanását, mely szakít a politikai elvek eddigi imádatával. Mert valóban leverő volt a németek számára, hogy a német monarchia, mely a monarchia elvének megtestesülése volt, zátonyra futott, míg a nyugat-európai monarchiák, melyek mindenféle demokratikus intézmény beépítésével meghamisították a monarchia elveit, túljutottak a válságon. S a német köztársaság is, mely a mintademokrácia minden garanciájával rendelkezett – kivéve a jó működőképesség garanciájával –, megbukott, míg Angliában és Franciaországban működőképesnek bizonyultak azok a demokráciák, amelyek nyilvánvalóan megszegték például az arányos képviseleti rendszer szent elvét.

Hogy ma Németországban egy tömegmozgalom igénye felmerül, azt elsősorban e válságok, kátyúba jutások és kiábrándulások magyarázzák. Mielőtt azonban a hitlerista mozgalom konkrét vizsgálatába fognánk, egyelőre csak azt vázoljuk fel, hogy melyek egy ilyen mozgalom feltételei és lehetséges feladatai. Legnagyobb élményként azt adhatja egy ilyen mozgalom a németeknek, hogy tömegesen részt vehetnek egy politikai cél megvalósításában és politikai igényeik kielégítésében; tehát abban az élményben részesülhetnek, amelyet a franciák történelmük során először Jeanne d’Arc {4-114.} idejében ismertek meg, s amely azóta többszörösen ismétlődik, főleg a forradalmak óta. Ezt az élményt a németek mindmáig nem ismerték, ha nem számítjuk az 1813-as, gyorsan elfojtott rövid fellángolást.

II. Most pedig nézzük meg nagy vonalakban, hogy a világháború után milyenek voltak az egyéb feltételek, milyen gazdasági, társadalmi, politikai adottságok mellett indulhatott egy német tömegmozgalom. Mindenekelőtt feltehető az a kérdés, hogy törvényszerűen fasizmusnak kellett-e lennie e mozgalomnak? (Fasizmuson a nacionalista és diktatórikus szocializmust értem.) A fasizmus leglényegesebb eleme, a szocializmus, a legújabb kori európai társadalomfejlődés legfontosabb fejleménye, melynek eszmeisége két lényeges pontban összegezhető: az irányított gazdaság és az osztály nélküli társadalom eszményében. Erkölcsi eszménye a keresztény szeretet és az e világi igazságosság tanítása, s ebből születik az egyenlőség eszméje. Hogy érthetővé váljék, hogyan kapcsolódik a fasizmusban a szocializmus eszméjéhez a diktatúra és a nacionalizmus, ahhoz elsősorban a marxizmus ideológiájával kell tisztában lennünk, mert a fasizmus a marxizmusra való egyik lehetséges reakció. A marxizmus fogalmazta meg ugyanis először a szocializmus eszményét, de olyan elemekkel toldotta meg, amelyeknek nem kis szerepük volt abban, hogy reakcióként létrejött a fasizmus. Ezek közé tartozik mindenekelőtt a történelmi materializmus, melynek egyik következménye éppen az lett, hogy a marxizmus harcot indított az egyház, a nemzet és a család ellen. S ezért ütközött a szocializmus eszméje kemény ellenállásba olyan csoportoknál, melyek a szocializmusban tulajdonképpen semmi kivetnivalót nem találtak volna, sőt érdekeik sokszor párhuzamosak voltak a proletariátus érdekeivel; de éppen abban különböztek a proletariátustól, hogy többé-kevésbé hagyományos világnézetűek lévén, készek lettek volna elfogadni a szocializmust mint politikai mozgalmat, de a marxizmust {4-115.} már nem mint vallást. Ezek a csoportok elsősorban a kispolgársághoz és az értelmiséghez tartoztak, s ez a két réteg adta a fasiszta mozgalmak alapját. S persze a háború megrázkódtatása és e két réteg proletarizálódása a háború után csak fokozta a fasiszta mozgalom vehemens erejét. Míg tehát a marxizmus a szocializmus eszméjéhez a polgári forradalom eszmetárából a vallásellenességet és hagyományellenességet társította, addig a fasizálódó rétegek a szocializmushoz a nacionalista ideológiát kapcsolták. A fasizmus antidemokratizmusa pedig mintegy arra válasz, hogy a parlamentáris szociáldemokrácia összeházasította taktikájában a marxizmust a demokráciával. S tévedés azt hinni, hogy a szociáldemokráciát az vitte csődbe, hogy kompromisszumot keresett két, logikailag egymásnak ellentmondó eszme, a szocializmus és a demokrácia között. Politikai jelenségek életerejét sem kompromisszumok, sem logikai ellentmondások nem gyengítik. A szociáldemokrácia válságát és csődjét a rossz kompromisszum és az irracionális ellentmondás okozta. Miközben módszerbeli engedményeket tett ellenfelének, egy olyan ideológiához ragaszkodott, mely lehetetlenné tette, hogy ellenfele az engedményeket mint ilyeneket értékelje, s ebben rejlett az irracionális ellentmondás. Lehet egymásnak ellentmondó eszméket hirdetni, de egymásnak ellentmondó érzelmekre apellálni nem. S a szociáldemokrácia ezt tette, amikor egyrészt arra buzdította a munkásságot, hogy egyszerre legyen törvénytisztelő és bizalmatlan az államhatalommal szemben; másrészt hogy egyszerre fenyegesse a polgárságot a teljes megsemmisítéssel, de egyszersmind adjon neki bizonyos haladékot. Így a parlamentáris szociáldemokrácia szerencsétlen taktikája és a marxizmusban lévő materialista elemek akadályozták meg azt, hogy a kispolgárság és az értelmiségi középréteg egyszerűen és problémamentesen elfogadja a szocializmust. A fasizmust felidézve tehát a jobboldali és baloldali forradalom összekeveredéséhez vezettek, s ennek igencsak végzetes kihatása lett {4-116.} az európai társadalomfejlődésre. Figyelembe véve mindezeket a mozzanatokat, melyek a marxizmus szélesebb körű hatásának lehetőségét elvágták, nem kell hát csodálkoznunk, hogy a Németországban készülődő mozgalom fasiszta jellegű lett.

III. A fasizmus diktatórikus és antidemokratikus jellege törvényszerűen felerősödött azokban az országokban, amelyek politikai múltja nem tette lehetővé a közvélemény és egy bizonyos politikai cselekvési kultúra kialakulását. Hogy Németország ezek közé tartozott, azt már megállapítottuk. Németországban alapvetően hiányoztak a közvélemény és a jól működő demokrácia alapjai. Nem volt egy mindenki által elfogadott közös platform, nem ismerték a jó kompromisszumok kötésének politikai művészetét, a politika elszakadt a nagy tömegek igényeitől, s ezt csak súlyosbította az arányos képviseleti rendszer végsőkig való erőltetése. Mindez valószínűsítette, hogy a Németországban születő mozgalom népi mozgalom lesz, de diktatórikus. Mindazoknak, akik ma a demokrácia nevében kétségbeesnek azon, hogy az események így fordultak, nem szabad elfelejteniük, hogy egy népi mozgalomra alapozott diktatúra jobban szolgálja a nagy tömegek politikai nevelődését, mint egy fiktív demokrácia, ezáltal jobban elősegíti egy széles közvélemény kialakulását s ily módon egy valóságos demokrácia lényeges feltételeinek megteremtését.

IV. Ami az új mozgalom nacionalizmusát illeti, az biztos, hogy a nacionalizmusok heves újjáéledése Európában nem segíti elő a lázak lecsillapodását, az egység, egyensúly és az európai béke megtalálását. Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy ettől függetlenül a nemzeti eszme még távolról sem merítette ki a benne rejlő fejlődési és variációs lehetőségeket. S ha Európának másfél évezredre volt szüksége ahhoz, hogy rájöjjön arra, hogy elege van már a hitvitákból, akkor {4-117.} annyi biztos, hogy a nemzeti eszme és nemzeti különbségek még távolról sem olyan elviselhetetlenek, s távolról sem váltottak ki még olyan általános ellenérzést, hogy ne szolgálhatnának különböző tömegmozgalmak alapjául. A világ jelenlegi politikai szerveződése a nemzeti államokra épül, s elképzelhetetlen az, hogy ezek a közösségek anélkül működjenek, hogy egyes tagjaik így vagy úgy ne tudatosítsák maguk számára, hogy milyen módon részesednek, illetve veszik ki részüket abból az eszméből, amely az adott közösség alapjául szolgál. Ez az, amit a németek a maguk kissé ködös módján úgy fogalmaznak: „Németország tudatára kell hogy ébredjen határainak.” S éppen azok a legkevésbé nacionalista közösségek, amelyeknek tagjai az akár politikai, akár kulturális összetartozás tudatát hagyományokba ágyazottan, természetes adottságként, régtől fogva és magától értetődően ismerik. A nemzeti egység felfedezése leginkább robbanásszerűen és leghevesebben azokban az országokban történt, amelyek a Karoling Birodalom széthullásából születtek. A különbség csak az, hogy e folyamat kezdete és vége Franciaországban évszázadokkal előbb zajlott le, mint Németországban és Olaszországban. Mindenesetre valószínűsíthető volt, hogy a Németországban induló mozgalom következtében a tömegek szélesen és erőteljesen fordulnak majd a nemzeti eszme és ideológia felé.

V. Külön fejezetként kell megvizsgálnunk a nemzetiszocializmus antiszemita jellegét. Ehhez azonban tisztában kell lennünk a zsidóság és a németek jellemvonásainak azokkal az elemeivel, melyek életre hívták azt a páratlanul éles konfliktust, amely ma a nemzetiszocializmus antiszemitizmusában jut kifejezésre. A zsidók legfeltűnőbb jellemzője mindenekelőtt hallatlan racionális kultúrájuk s az a képesség, hogy egy adott helyzetből logikusan adódó legmesszebbmenő következtetéseket is le tudják vonni. Innen van az, hogy elsők közt vannak a matematikában, a sakkban és a pénzügyi világban. {4-118.} A másik lényeges elem pedig, mely helyzetüket meghatározza, az, hogy egy többé-kevésbé ellenséges vagy legalábbis tőlük bizonyos fokig idegen világ veszi őket körül. Innen van az, hogy értékrendjük nem egészen egyezik a környező világéval. S itt elsősorban nem az erkölcsi értékrend különbségére gondolok, mert ebben nincs túl nagy különbség, hanem a mindennapi élet és a konvenciók szintjén jelentkező értékítéletek és magatartásformák különbségére. A harmadik jellemző sajátság a roppant igazságérzék, melyet csak erősít, sőt szélsőségekbe is hajt a környezet ellenséges beállítottsága s a zsidók racionális fölényének el nem ismerése. Ezekből az összetevőkből áll egybe egy döntő zsidó sajátság, pontosabban a német–zsidó viszony szempontjából döntő jellemző vonás, s ez pedig a zsidó kritikai hajlam, amelyet szimpátiánk vagy antipátiánk mértéke szerint nevezhetünk szkepszisnek, cinizmusnak vagy destruktív hajlamnak. E kritikai hajlam legjobb kifejezője a híres jiddis „nebich” szó; s tévedés azt hinni, hogy e kifejezés mögött pusztán cinizmus van. A „nebich”-ben valamilyen módon mindig mély nosztalgia van valami után, ami nem „nebich”. S minket most az érdekel elsősorban, hogy melyek a lehetséges német reakciók e zsidó kritikai hajlamra.

A nebichező attitűd nem vált ki semmiféle különleges reakciót az angoloknál és a franciáknál sem. Az angoloknak ugyanis megvan a maguk szilárd előítélet-rendszere, amely nem kezdhető ki semmiféle kritikával. A franciák ugyancsak nem reagálnak rá, mert ők a nebichezésnek egy magasabb formáját képviselik. Ha egy francia gúnyolódik, akkor ez olyan kritika, amely mögött semmiféle nosztalgia nincs, mivel alapja a tökéletes önelégültség. Egész más a helyzet a németeknél. Mivel náluk a cselekvési képesség eleve bizonytalan, s a cselekvést meghatározó elvek nincsenek a maguk helyén, az élesen bíráló hang azonnal kikezdheti az értékrendet. Amikor a német szembekerül a zsidó „nebich”-hel, vagy antiszemita lesz, vagy maga is nebichezni kezd; s ez {4-119.} mindennél rosszabb, mert a kritika nem cselekvési elv. A zsidók sem ekként használják. Ha mármost tudjuk azt, hogy a németek kórosan elvekben gondolkoznak, a zsidók pedig nem kevésbé kórosan minden lehető elvből minden lehetséges következtetést levonnak spekulatív módon, akkor mi sem természetesebb, mint hogy a németek fejében merül fel az, hogy a zsidók tervszerűen destruálnak, és hogy minden eszmét és elvet eltúlzó zsidó destrukció az oka annak, hogy ezen elvek következetes alkalmazása balul üt ki. Persze az antiszemitizmus mindenütt felrója a zsidóknak, hogy tudatosan destruálnak, de csak a németek cselekvési képességének defektusai hozhatják létre azt a lelkiállapotot, amely elhiteti magával azt, hogy valahányszor zsidó és német szembekerül egymással, a zsidó tudatosan cselekszik, a német pedig nemcsak hogy pusztán áldozat, hanem szinte csak tárgya e cselekvésnek. De mindezektől a pszichikai tényezőktől eltekintve is, már maga az a tény, hogy egy irracionálisan dinamikus szocialista és nacionalista mozgalom indul egy olyan országban, ahol a zsidók erősen benne vannak egyrészt a kapitalizmusban, másrészt a marxista munkásmozgalomban, harmadrészt pedig mindenben a racionális gondolkodásmódot képviselik, valószínűsítette, hogy e mozgalom antiszemita fordulatot vesz. Az antiszemitizmus természetes és gyakorlati jelszóvá válik egy ilyen mozgalomban, mert leegyszerűsítve megjelöli az ellenséget; s ez Adolf Hitler találó meglátása szerint mindennél fontosabb egy tömegmozgalomban. Ennek fényében nem meglepő, hogy a német mozgalom antiszemita jellegűvé vált, de a pszichikai és taktikai összetevőkhöz e konkrét esetben hozzáadódik még Adolf Hitler személyes antiszemitizmusa, amely már inkább megszállottság, mintsem egyszerű vélemény.

VI. Meg kell még vizsgálnunk, hogy mi volt az általános európai helyzet és Németország európai helyzete a legutóbbi eseményeket megelőzően. Nyilvánvaló, hogy a világháború {4-120.} elvesztése, az azt követő nyomor és infláció s végül a gazdasági világválság nagyban hozzájárultak a nemzetiszocialista mozgalom robbanásszerű kialakulásához. Nézetem szerint azonban sokkal inkább döntőek a belső tényezők. A külső tényezők is csak annyiban segítették elő a nemzetiszocializmus kibontakozását, amennyiben belső tényezőkként is hatottak. Tehát nem annyira Németország külpolitikai helyzete váltott ki reakciókat az országon belül, mint inkább az egész európai egyensúly válsága, mely kivételes hevességgel jelentkezett Németországban.

Ami az európai politikai válságot illeti, ez szorosan összefügg a Népszövetség működésével, sikerével vagy bukásával. S gyakran megfeledkezünk arról, hogy a Népszövetségnek teljesen más a szerepe, jelentősége Európában, mint a világ többi részén, s ez a különbség egyáltalán nem előny Európa számára, sőt éppen ellenkezőleg. A nem európai országok számára a Népszövetség mint intézmény kitűnő diplomáciai eszköz arra, hogy kedvező légkört teremtsen a nemzetközi kapcsolatok és tárgyalások számára, miközben lényegében nem befolyásolja magukat a politikai eseményeket. Európa számára viszont megtestesíti mindazokat a bajokat, amelyek Európa eggyé szerveződésének, illetve az európai egyensúly helyreállításának útjában állnak. A Népszövetség bajai és válságai mögött az európai egyensúly válsága húzódik, úgy, ahogyan az a békeszerződésekben kifejezésre is jutott. 1918-ban teljesen egyértelmű volt, hogy Európa megérett arra, hogy a labilis egyensúly évezredes állapotából a tartós egyensúly állapotába jusson. (Az is világos most már, hogy Európa hamarosan végleg az elé az alternatíva elé kerül, hogy vagy katasztrófába fut, vagy kialakít egy olyan stabil egyensúlyt, amely egy szorosabb összeszerveződést tesz majd lehetővé.) A béketárgyalás így az európai egyensúly megteremtésének vissza nem térő alkalma volt. Ugyanakkor óriási tehertételnek bizonyult az, hogy ez volt az első olyan békekonferencia, amely az úgynevezett világközvélemény {4-121.} ellenőrzése alatt zajlott. Ma már nehéz megállapítani, hogy e világközvéleményen, a világsajtón, a politikusok hozzáállásán vagy ideológiáján múlt az, hogy az 1919-es békekötés nem hozott létre tartós egyensúlyt. Az 1815-ös bécsi békeműről, melyet a tárgyalásokon nem követendő példaként emlegettek, azóta többszörösen kiderült, hogy jobb volt. Mindenesetre 1919-ben játszott először szerepet a kialakulóban lévő világközvélemény jelenlétével, nyomásával vagy megszállottságával egy nemzetközi eljárásban, s kiderült, hogy a gyermekbetegségek ugyanazon kórtüneteit produkálta, ugyanazokat az erkölcsi formulákat alkalmazta, s ugyanúgy tobzódott az elvekben, mint amikor annak idején az egyes országok közvéleménye kialakult.

Kiderül tehát, hogy az, amit a német cselekvési képesség bizonytalanságának és válságának neveztünk, tulajdonképpen nem más, mint a politikai cselekvés általános európai elbizonytalanodásának egy súlyosabb megjelenési formája. Tartós európai egyensúly helyett létrejött egy olyan nemzetközi frazeológia, mely amerikai pietizmusból született, angol homályossággal leöntve és francia eleganciával kifacsarva.

Az 1919-es békemű nem hozott létre tartós egyensúlyt, mert ez csak pszichikai és politikai alapokra építhető; ehelyett létrehozott egy jogi szervezetet, melynek politikai előfeltétele éppen a stabilitás, amely pedig nem volt meg. Ha figyelembe vesszük azt, hogy a békeszerződés a francia jogalkotás szellemében fogant (nemcsak azért, mert a franciák voltak a győztesek, hanem mert az egész sokkal inkább a francia politikai szellemnek felelt meg, mintsem a németnek), akkor nem kell csodálkoznunk azon, hogy egy mai német tömegmozgalom – függetlenül attól, hogy agresszív vagy békés jellegű-e – ellenségesen viszonyul a franciák alkotta európai rendhez. De ha eltekintünk ettől az ellenséges viszonyulástól, egy ilyen mozgalom hozzájárulhatna az európai államok közötti légkör tisztázásához, különösen egy {4-122.} olyan mozgalom, mely az elvekkel és formulákkal elerőtlenített és kifacsart cselekvésre való reakcióként a tiszta és dinamikus cselekvést testesíti meg. Egy ilyen mozgalom érdeme és jelentősége európai viszonylatban az lehetne, ha megpróbálná megoldani azt a ma nem divatos kérdést, hogy melyek a feltételei, lehetséges keretei és hatékony eszközei az európai egyensúlynak. A német nemzetiszocializmusban megjelenő mozgalomnak tehát – amennyiben valóban német és európai – ezeknek a lehetőségeknek, feladatoknak és igényeknek kellene megfelelnie.

VII. A német nemzetiszocialista mozgalom konkrét vizsgálatát Adolf Hitler személyiségével kell kezdenünk. Életrajza benne van a könyvében és közismert. Kispolgári családból származik, nem tudott továbbtanulni, munkás lett, majd rajzoló, s mint ilyen vonult be a háború idején, s már katonaként elkezdte mindmáig folytatott politikai tevékenységét. Saját könyve kitűnően bemutatja személyiségét, így csak néhány különösen fontos tulajdonságát emeljük ki. Mindenekelőtt elképesztő rátermettsége van a propagandamunkához, jól ismeri a tömegek lélektanát és általában jó érzéke van a cselekvéshez. A legutóbbi események fényében elképesztő ma olvasni, hogy 1926-ban mennyire tisztán látta, hogy milyen módszerekkel kell hatalomra jutni, még akkor is, ha tudjuk, hogy sikeréhez később külső tényezők is hozzájárultak. Talán csak Marx Károly agyában állhatott ilyen tisztán, hogy hogyan kell a hatalmat megszerezni, amikor belement abba, hogy a munkásmozgalom elfogadja a parlamentarizmus szabályait. Ami Hitler programjának tartalmi részét illeti, ez fasiszta program, amelyben erősen túlteng a nacionalista elem; ezt nem kis hittel és meggyőződéssel adja elő, miközben tele van ellentmondással, ennek azonban nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani. Eszméi, tapasztalatai és programja megfogalmazásában leginkább általános elvekhez szeret eljutni. S végül lényeges még, hogy {4-123.} ádáz gyűlölete tárgyaként összehoz egy zagyva egyveleget, melyben benne vannak a zsidók, a nemzetközi kapitalizmus, a parlamentáris marxista munkásmozgalom és az orosz bolsevizmus.

Fölösleges kitérnünk a nemzetiszocializmus hatalomra jutására; ez nagyon jól benne van Konrad Heiden könyvében, amely ugyan Hitler-ellenes mű, mégsem fest túl hízelgő képet a weimari köztársaság utolsó éveiről.

Hitler hatalomra jutásának körülményei között meg kell még említenünk két mozzanatot, amely nem volt belekalkulálva a programjába. Az egyik az, hogy a hatalomátvételt jelentős részben a mozgalmon kívül álló és tőle független tényezők tették lehetővé, s ezeknek a hatása bizonyos fokig a nemzetiszocializmus győzelme után is fennáll. A másik pedig az, hogy a mozgalom aktív taglétszáma (nemzetiszocialista párt, SA) elképesztő módon megnőtt, s ezt maga Hitler is veszélyesnek tartja egy ilyen mozgalom számára. Ez a számnövekedés a gazdasági világválsággal és olyan társadalmi tényezőkkel is magyarázható, melyek nagymértékben hozzájárultak a nemzetiszocializmus sikeréhez.

Most pedig nézzük meg, hogyan viszonyul konkrétan a hitleri mozgalom a fent vázolt feltételekhez és lehetőségekhez.

A nemzetiszocializmus kétségtelenül már a parlamentáris időkben tömegmozgalommá vált, mivel annyi szavazatot szerzett, amennyit szélsőséges politikai irányzat eddig még soha. Megadta a német tömegeknek, beleértve az értelmiséget is, azt az élményt, hogy egy nagy politikai tettben és Németország lelki egységének megteremtésében vehetnek részt. S ebből a szempontból sokkal árulkodóbb a csatlakozók nagy száma, mint az emigrálóké.

Ami a szocialista eszmény megvalósítását illeti, ez még mindig csak a terv stádiumában van. Az irányított gazdaság megteremtését illetően a nemzetiszocializmus nem tett többet, mint hogy az előző időszak kezdeményezéseit folytatja. {4-124.} Még csak az sem derült ki igazán, hogy ideológiája a lényeges pontokon hogyan viszonyul az irányított gazdasághoz. Bizonytalanságát e vonatkozásban elsősorban nem az jelzi, hogy engedményeket tesz a nagytőkének, hanem sokkal inkább az, hogy nincs hosszú távú és átfogó terve és programja. Eközben nagy erőfeszítéseket tesz, helyesebben látványos igyekezetet mutat arra, hogy az osztálykülönbségeket megszüntesse (Arbeitsdienst).

Ami a diktatúrát illeti, ez maradéktalanul megvalósult, s nemcsak megvalósult, de a Führerprinzipben az elv rangjára is emelődött, s ez nem egészséges és nem sok jót ígér, mert ha egy mozgalom politikai és dinamikus mozgalom akar maradni, akkor a lehető legkevesebb elvet kell termelnie. Hozzátehetjük még, hogy a nemzetiszocializmusban az egyszemélyi diktatúra nem oly mértékben valósult meg, mint mondjuk Olaszországban, mivel jó egynéhány aldiktátora is van. Valójában azonban – noha ezek az aldiktátorok nehezen elmozdíthatók – Adolf Hitler fölénye és felsősége kétségtelen tény.

Ami pedig a nemzetiszocializmus nacionalizmusát és antiszemitizmusát illeti, van benne olyan elem, amely messze meghaladja mindazt, ami a mozgalom jellegéből következően természetes vagy előre látható volt: ez pedig a fajelmélet. Ez az az elv, amely nem megemészthető, s bár fontos szerepet játszik a nemzetiszocializmus lelki összetevői között, szinte kizárt, hogy visszhangra találjon Európa többi részén. Egyik mozgatórugója az a szándék, hogy az antiszemitizmus tudományos és általános érvényű elvi megalapozást kapjon. S épp ez mutatja, hogy az elvek kóros túlburjánzása továbbra is fennáll Németországban, mert a zsidó vér módszeres kiiktatása az utolsó nagymamáig és dédmamáig bezárólag semmiféle kapcsolatba nem hozható az antiszemitizmus konkrét céljaival. A fajelmélet másik funkciója az, hogy a német nép felsőbbrendűsége is tudományos és általános érvényű elvi alapozást kapjon. S itt megint a bizonytalanság mutatkozik {4-125.} meg: soha sehol a világon egy nacionalizmus sem érezte szükségét annak, hogy a nemzeti érzést, a nemzethez tartozás tudatát olyan elvre vagy az objektivitás igényével fellépő tudományos elméletre alapozza, amely a kötelező elv érvényével bír. A fajelmélet harmadik mozgatórugója a nemzetiszocializmus európai vonatkozásaira irányítja figyelmünket. Ma egyetlen európai nacionalizmus, még a legvehemensebb sem léphet fel úgy, hogy meg ne fogalmazná helyzetét egy nagyobb egységen belül, s hogy magát egy nagyobb egység részeként ne értelmezné. S e tekintetben az, hogy a fasiszta Olaszország nosztalgiáival a Római Birodalom felé fordul, az is több, mint pusztán a történelmi dicsőség visszasírása. Ennek az igénynek a megfelelője a németeknél az árja felsőbbrendűség. S ha arra a kérdésre keresünk választ, hogy ma ki az örököse a Római Birodalomnak, s ki folytatja az északi faj által megkezdett történelmi művet, nem mondhatunk mást, mint hogy az európai közösség, s ez szükségszerűen fennáll mind politikai, mind gazdasági, mind pedig szellemi vonatkozásban. A nemzetiszocializmus másik európai igényű törekvése a keresztes hadjárat Szovjet-Oroszország ellen ama meggyőződés jegyében, hogy Európát meg kell védeni a kommunizmustól. Nézetem szerint a nemzetiszocializmus mindkét európai törekvése: mind az északi faj felsőbbrendűségének elve, mind pedig külpolitikai téren az antibolsevizmus a lehető legrosszabb választásnak mondható, amely végképp elvágja ma annak lehetőségét, hogy visszhangra találjon az európai közösség egészében.

Ha most ezzel összevetjük, amit a németek elvcentrikusságáról és politikai cselekvési bizonytalanságáról általában s a nemzetiszocialista Németországról konkrétabban mondtunk, meglepve tapasztalhatjuk, hogy a nemzetiszocialista mozgalmat – amelynek legalábbis egyik feladata az lehetett volna, hogy új lendületet adva biztossá tegye a német politikai cselekvést – ma ugyanúgy fogva tartja és elborítja ugyanaz {4-126.} a torz bizonytalanság, a politikai cselekvőképességnek ugyanaz a kóros állapota. Ennek legfőbb tünetei közé tartozik az, hogy a nemzetiszocializmusban hemzsegnek és burjánzanak a teoretikusok, a tudományos, féltudományos és tudománytalan rendszerek fabrikálói, az új világnézetek és mítoszok teremtői. S e nyakatekert tudományosság legfőbb élesztője és bátorítója Adolf Hitler legnagyobb ifjúkori tévedése: a könyve. S ebben a vonatkozásban nem is az a döntő, hogy mi van benne, hanem az, hogy megírta. Képtelenség ugyanis, hogy egy leendő politikus előre kifejtse külpolitikai, szociológiai és tudományos elméletekkel kapcsolatos elveit, s ebből mindennek tetejébe még Bibliát is akarjon csinálni. De mivel Hitler vagy bibliát írt, vagy semmit, előre látható volt, hogy a konkrét események könyvének egyre több passzusát teszik majd tarthatatlanná és abszurddá (amint ez már meg is történt ama tételével, mely szerint Franciaország az afrikaiak beözönlése folytán néger országgá fog válni).

A régi belső bizonytalanság kórtünete az az elképzelés is, hogy egy ördögi és világméretű összeesküvés áll Németországgal szemben; s ez az elképzelés annál is inkább kiirthatatlan, mert egyenesen következik Hitler személyes előítéletéből, mely a zsidók nemzetközi összeesküvését tételezi fel. Szó volt már arról, hogy a németek cselekvési bizonytalanságát maga Hitler is megállapítja; de mivel csak a németek tárgyilagossági mániájának tulajdonítja, úgy véli, hogy a módszeres fanatizálással orvosolható. S egyáltalán sokkal fontosabbnak tartja, hogy a németeket felvilágosítsa a fajelméletről, mintsem hogy ránevelje őket a politikai cselekvésre. S így az az ember benyomása, hogy a német fiatalság ma ugyanúgy bizonytalan, ködös és távoli célok felé menetel szervezetten, mint ahogy menetelt annak idején szervezetlenül. Mindezek ellenére az az érzésem, hogy a németek politikai nevelődése és a német közvélemény kialakulása a hitleri forradalommal vette kezdetét, de arra nem látok esélyt, hogy {4-127.} ennek keretén belül fejeződjék be. Igaz, hogy még csak a kezdeteinél tart, s így még nem láthatjuk előre, hogy hova fejlődik, s igaz, hogy egy Hitler típusú emberben megvan a képesség arra, hogy eszmeileg szélesítse és létszámban növelje a mozgalmat; de úgy tűnik, hogy azok a béklyók, amelyekbe saját magát verte, túl súlyosak ahhoz, hogy fejlődése során kiléphessen belőlük. Lehet, hogy a nemzetiszocializmus megtalálja a jó politikai megoldásokat az irányított gazdaság problémájára, lehet, hogy új elemeket hoz majd a németek politikai nevelésébe, lehet, hogy jó külpolitikát folytat majd, de ami európai vonatkozását illeti, kevéssé valószínű, hogy hozzájárul az európai eszmék, elvek, ideológiák és világnézetek zűrzavarának tisztázásához. E tekintetben tehát nem több, mint egy újabb ideológia. S épp az az eszme, amellyel a német mozgalom egy nagyobb egységbe akart illeszkedni, a fajelmélet vágja el útját e nagyobb közösség, Európa felé, amelybe pedig mindennemű faji ideológia nélkül beletartozhatna; s ez akadályozza meg, hogy Európa politikai és szellemi kialakításában jelentős szerepet játsszék.

Erre persze mondhatják azt a németek, hogy van nekik elég bajuk ahhoz, hogy ne törődjenek Európa gondjaival. Csakhogy ezek a bajok nem választhatók el egymástól, s maguk a németek sem választják el őket. Régtől fogva mindmáig arra vágytak ugyanis, hogy egy olyan mozgalmat produkáljanak, mellyel Európa politikai és szellemi vezető erejévé válhatnak, mint ahogy a franciák azzá váltak a nagy francia forradalommal. Nos, a nemzetiszocializmus nem lesz ilyen mozgalom.

Joggal tarthatunk tehát attól, hogy a hitlerizmus Európa eszmetörténetének egyik nagy zsákutcája lesz, s azokhoz az eszmeáramlatokhoz tartozik majd, amelyek esedékesek voltak, de nem így. S mint ilyen Marx Károly és Wilson történelmi műve mellé kerül majd.

Nem tudjuk még, milyen lehetőségeket hoz a jövő, de ha {4-128.} az európai közösség szellemi és politikai kialakulása körüli problémákat (amelyeknek a német forradalom csak tünete, illetve egyik vetülete) nem sikerül megoldani, akkor ez a zsákutca nemcsak a németek, hanem egész Európa zsákutcája lesz.

1935