{4-129.} [LEVÉLVÁLTÁS AZ UNESCO ÁLTAL INDÍTOTT FASIZMUSKUTATÁS MUNKATERVÉRŐL]

{4-131.} 1949. július 9.

Bibó István professzor úrnak
Kelet-Európai Tudományos Intézet
Budapest VIII.
Eszterházy utca 26.

Tisztelt Uram!

Az Unesco közgyűlése 1948 novemberében Bejrútban tartott harmadik ülésszakán a következő döntést hozta:

„Össze kell hívni egy szakértő bizottságot, hogy jelentést készítsen azokról a módszerekről és eljárásokról, amelyek felhasználásával a második világháborút megelőző időszakban Olaszországban és Németországban létrejött a fasizmus.”

E döntés értelmében az Unesco főtitkára 1949 májusában felkérte a Nemzetközi Filozófiai és Társadalomtudományi Társaságot, hogy az Unesco titkárságával együttműködve valósítsa meg ezt a tervet. A Társaság Állandó Bizottsága 1949. május 3. és 5. között Párizsban tartott évi rendes ülésén pozitív választ adott dr. Torres Bodet kérésére.

A Nemzetközi Filozófiai és Társadalomtudományi Társaságnak a fasizmus és a nácizmus eredetének kutatására létrehozott Bizottsága ez év júniusában olyan munkatervet dolgozott ki, mely első lépésben ez év aug. 30. és szept. 2. között az Unesco székházában szakértői csoport összehívását tervezi, melynek az lenne a feladata, hogy e kutatás tervét és lebonyolítását kidolgozza.

A megoldandó feladat fontossága, a szükséges kutatások jellege és a kutatásból adódó tanulságok hordereje megköveteli, hogy a Bizottság munkáját rendkívül pontosan és tárgyilagosan {4-132.} végezze. Ennek érdekében a Társaság csak olyan kiemelkedő személyeket kíván munkájába bevonni, akik az általuk elvállalt feladattal azonosulni tudnak, és magas szakmai szinten képesek annak megoldásában közreműködni.

A Nemzetközi Filozófiai és Társadalomtudományi Társaság a fasizmus eredetének tanulmányozására összehívott Bizottsága június 20-án tartott ülésén úgy döntött, hogy a kutatásokat a következő három szinten kívánja lefolytatni:

a) A náci és fasiszta ideológia filozófiai és tudományos alapjai.

b) Az ideológiából a politikába való átmenetet megkönnyítő történelmi feltételek.

c) A tömegek megnyerésére felhasznált módszerek és eljárások.

Ezen az ülésen az Ön nevét azoké között emlegették, akiknek a közreműködése különösen kívánatos lenne. Kérem tehát, hogy szíveskedjék velem tudatni, hogy részt tudna-e venni a Bizottság munkájában, s mindenekelőtt részt tudna-e venni azon a szakértői megbeszélésen, amelyet aug. 30. és szept. 4. között Párizsban tartunk. A Bizottság felosztaná a feladatokat, és esetleg megbízná Önt azzal, hogy e fenti három nagy témakörön belül valamelyik konkrét részterület kutatási és szövegezési munkáját irányítsa. Amennyiben kedvező választ ad, amit nagyon remélek, hálás lennék, ha e munkatervről mindjárt véleményt is mondana.

Válaszát előre is köszönve, maradok mélyen tisztelő híve

Jacques Rueff
a Francia Intézet tagja
a Nemzetközi Filozófiai
és Társadalomtudományi Társaság elnöke

{4-133.} [Bibó István válasza]

Budapest, 1949. aug. 27.

Tisztelt Uram,

Végtelenül sajnálom, hogy július 9-én kelt levelét csak aug. 16. után kaptam meg, mikor szabadságomról visszajöttem. Köszönöm kedves megkeresését, és sietek rá válaszolni: a Nemzetközi Filozófiai és Társadalomtudományi Társaság felkérését nagyon megtisztelőnek érzem, s erőm és lehetőségeim szerint szívesen részt veszek a német és olasz fasizmus keletkezését és módszereit kutató munkákban. Ami az aug. 30-án kezdődő ülést illeti, ezen, legnagyobb sajnálatomra, nem tudok részt venni, mert ilyen rövid idő alatt nem tudom kiutazásomat megoldani, s személyes, szakmai és egyéb okokból egyébként sem tartom elképzelhetőnek, hogy a közeljövőben külföldre utazhassam. Nem tudom, hogy ez mennyiben nehezíti meg a munkában való részvételemet; remélem, hogy az elfogadott munkamenet nem zárja ki azt, hogy írásban működjem közre; mindenesetre a következő észrevételeim ennek lehetőségét veszik kiindulási alapul. Még egy előzetesen tisztázandó kérdés: az Ön leveléből úgy tűnik, hogy a Nemzetközi Filozófiai és Társadalomtudományi Társaság személyek s nem pedig intézetek, illetve intézmények részvételére számít: talán fölösleges óvatosságból, de szükségesnek tartom tisztázni, hogy én személyes részvételemet ajánlhatom fel, tehát nem mint a Kelet-Európai Intézet (a volt Teleki Pál Intézet) tisztségviselője vennék részt, mert ehhez az Intézet igazgatótanácsának előzetes hozzájárulása kellene.

Észrevételek a munkatervvel kapcsolatban. A munkaterv, melyet Ön megküldött nekem, első látásra a következő meggondolásokra indít:

A három részből álló vázlat, szerintem, jól állapítja meg a kérdés három fő aspektusát, de a három kérdéskör megfogalmazása önmagában már filozófiai állásfoglalást tartalmaz a fasizmus keletkezését illetően. Vegyük csak ezeket a szavakat: {4-134.} a) „filozófiai alapok”, b) „az ideológiából a politikába való átmenet”, c) „módszerek és eljárások” – ezek máris annak a tételnek az elfogadását sugallják, hogy az olyan jelenségek, mint a fasizmus, először vélekedések és filozófiai rendszerek formájában jelennek meg, amelyek azután átmennek politikai síkra, és végül kidolgozzák a maguk módszereit és eljárásait. Ez a gondolkodásmód a filozófiai idealizmus, mindenekelőtt a német „Geistesgeschichte” gondolkodásmódja, amely, szerény véleményem szerint, nem járható út. Anélkül, hogy kizárólag az anyagi okokra helyezném a hangsúlyt, realistaként mégis osztom e vonatkozásban a materialisták szkeptikus álláspontját: az a tétel, mely szerint az emberi gondolkodásnak megvannak a maga törvényei, s nem egyszerűen az anyagi alapok függvénye, az emberi gondolkodás fejlődését illetően csak nagy vonalakban érvényes; ezzel szemben az emberi gondolkodás patologikus jelenségei, az „epidemies of unreason”, a pusztító és embertelen ideológiák az emberi közösség, illetve közösségek egzisztenciális válságaival és zsákutcáival magyarázhatók, s ezeknek következményei elsősorban társadalmi és politikai téren jelentkeznek.

Következésképp nem tartom helyesnek, hogy az a), b) és c) pontokat így fogalmazzuk, mert ez már logikai függőségi viszonyt tételez föl, sőt azt sem fogadnám el, hogy a c) pont („a fasizmus módszerei és eljárásai”) mindenestül az előbbi kettőből következik, mivel vannak a fasizmusnak olyan vonatkozásai, amelyeket sokkal inkább és sokkal jobban megvilágít az, hogy szét akarja zúzni a meglévő emberi eljárásokat és módszereket, mintsem magának az ideológiának a tartalma, amely mindig konstruktív célokra hivatkozik. Még ha félre is tesszük azt a kérdést, hogy a munkatervi pontokkal sugallt vélemény helyes-e vagy sem, bármilyen állásfoglalás a munka jelenlegi stádiumában nekem elhamarkodottnak tűnik. Így olyan címszavakat javaslok, amelyek nem sugallnak eleve valamilyen filozófiai előfeltevést, ilyenekre {4-135.} gondolok például: a) a náci és fasiszta ideológia alkotóelemei és filozófiai összetevői, b) a fasizmusnak és a nácizmusnak Németország (Közép-Európa) és Olaszország kialakulásában vagy fejlődésében fellelhető okai, c) fasizmus és társadalmi módszerek és eljárások.

Észrevételek az a) ponthoz. Ami a fasizmus filozófiai összetevőit illeti, nem érzem magam többre jogosítva, mint hogy néhány általános megjegyzést tegyek. Ilyen lenne például az, hogy a szóba jöhető nagy filozófiai rendszereken (Kant, Fichte, Hegel, Nietzsche, Bergson, az egzisztencializmus stb.) és a fasizmus és nácizmus közvetlen előfutárain (az akarat és a hatalom kultusza, Sorel, a fajelmélet, antiszemitizmus, Chamberlain, a különböző antidemokratikus áramlatok) túlmenően szükséges volna megvizsgálni külön fejezetben azokat a régi és új társadalmi és kulturális áramlatokat, amelyek ugyan se nem filozófiai rendszerek, se nem közvetlen előfutárai a fasizmusnak, mégis fontos összetevői, illetve tünetei az újkori európai társadalomfejlődés egyensúlyvesztésének, amelyből – többek között – kinőtt a fasizmus. Ilyenek például: a reakciós romantika és a forradalmi romantika; egy külön fejezet tárgyalhatná a machiavellizmus modern formáit: az „államérdeket” és ennek leszármazottait: a „gazdasági érdeket”, az „osztályérdeket” és mindenekelőtt a „nemzeti érdeket”. Külön fejezetet kellene szánni a keresztyénség válságának és erővesztésének, s annak az űrnek, amelyet e válság előidézett, valamint annak, hogy a szabadgondolkodásnak csak félig sikerült ezt az űrt kitöltenie; szólni kellene továbbá azokról a modern kísérletekről, amelyek – meggyőző és végleges siker nélkül – megpróbálják ezt az űrt politikai álvallásokkal kitölteni. S végül foglalkoztat még egy külön fejezet gondolata, bár nem tudom, hogy rám jutó munkafeladatként elvállalhatom-e: meg kellene keresni és meg is lehetne találni a nem szembetűnő, de annál mélyebb összefüggést a túl elvont idealizmus, a túl elrugaszkodott romantika és a túl vad akarat- és hatalomkultusz {4-136.} között. Olykor ugyanis szembetűnően egybeesik e három, s ezért legalábbis annyit fel kell tételeznünk, hogy egymással összefüggnek, de én talán tovább is mennék, s közös nevezőjüket az irracionalizmusban keresném; abban a torz társadalmi és lélektani szemléletben, mely menekül attól, hogy szembenézzen az emberi lét valóságával.

Észrevételek és személyes munkavállalás a b) ponttal kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy főleg a társadalmi és politikai fejlődésre vonatkozó területen működhetnék közre. Magyarul megjelentettem egy kis tanulmányt Közép- és Kelet-Európa eltorzult fejlődéséről, e térség nemzetei (beleértve az olaszokat és németeket) nemzetté válásának, illetve nemzeti újjászületésének nehézségeiről, mert ez az egyik fő oka azoknak a patologikus jelenségeknek, amelyeket e nemzetek produkáltak. Ebből kiindulva majdnem befejeztem egy tanulmányt a német politikai hisztéria kialakulásáról s arról, hogy hogyan tért le lassan Németország a 19. század folyamán az európai társadalomfejlődés útjáról. Megpróbálom elemezni benne a napóleoni háborúk okozta sokkot, a demokrácia 1848-as csődjének kihatásait, a bismarcki álmegoldás önellentmondásait és a wilhelminus Németország álsikerét, a versailles-i békeszerződés okozta megrázkódtatást, a weimari Németország tehetetlenségét s a hitlerizmus hatalomra jutását. Az újkori német történelmet mint egyre súlyosabb zsákutcák sorozatát mutatom be benne, beleértve a wilhelminus Németországot is, melynek expanzív politikája, nézetem szerint, nem erőinek túltengésével, hanem sokkal inkább megoldatlan kérdéseinek exteriorizálásával magyarázható.

Természetesen tudom azt, hogy egy ilyen jellegű közös munkában, mint amiről szó van, nem már meglévő kéziratok „elsütéséről” van szó. Pusztán csak azt akartam jelezni, hogy az a tárgykör, amelyben, azt remélem, bekapcsolódhatnék a közös munkába, a közép-európai nemzetek, elsősorban Németország fejlődészavarai. Jeleznem kell továbbá, {4-137.} hogy nem lévén történész, nem egy adott kérdés vagy korszak történeti feldolgozásában működnék közre, hanem egy adott közösség fejlődésében – ezt egészében vizsgálva – a politikai-lélektani tényezők szerepét vizsgálnám többé-kevésbé ismert, de olykor nem kellően értékelt történelmi tények alapján.

Zárójelben megjegyzem, hogy szükség lenne egy hasonló tanulmányra olyan szerző tollából, aki jól ismeri az olasz társadalomfejlődést, mert ez, a lényeges különbségek mellett, érdekes analógiákkal szolgálhatna. A német fejlődéssel párhuzamosan vizsgálni kellene, hogy zúzta szét Napóleon az olasz államok rendszerét, hogyan omlott össze a hercegek tekintélye a 19. század első felében, hogyan hiúsult meg az 1848–49-es egyesüléskísérlet, mint sikerült látszólag a Savoyai-ház égisze alatt Olaszország alkotmányos egyesítése, milyen szűk látókörű politikát folytatott Olaszország az első világháború körüli időkben és a világháborúban, milyen szerepet játszott Olaszország a versailles-i békeszerződésben, s hogy jutott uralomra a fasizmus stb.

Javaslatok a munkamódszert illetően. Nézetem szerint nem elég az elvégzendő munkát tizenöt vagy akár harminc személyre lebontott egységre osztani; bár nekem, aki írásban szeretnék közreműködni, mi sem lenne egyszerűbb, mint hogy két résztémát elvállalok és azt leírom. Mégis arra lenne szükség, hogy az egyéni munka megkezdése előtt valaki – a három problémakör, a), b), c) számára külön – elkészítse viszonylag rövid időn belül a problémakör fő kérdéseit és vonatkozásait összefoglaló rövid vázlatát, amely megadná a kérdéskörhöz tartozó feldolgozandó témák előzetes felsorolását. Ehhez azután a többi munkatárs hozzáfűzhetné javító észrevételeit, fenntartásait, ellenvetéseit és esetleg – kizárólag akkor, ha a vázlat nem elfogadható – kidolgozhatna egy vagy két ellentervezetet is, s az egyéni munka csak ezek megvitatása után kezdődnék. Ez az eljárás, anélkül hogy kötelező érvényű tervet adna, biztosítaná azt, hogy a {4-138.} kidolgozott részegységek – miközben egyéni jellegüket és szellemi függetlenségüket megőrzik – harmonikus egészt alkotnak, és nem tartalmaznak összeegyeztethetetlen vagy egymásnak képtelenül ellentmondó tételeket.

S végül utolsó kérdésként szeretném fölvetni, főleg a szerkesztőnek, azt, hogy e közös publikációban való részvétel szabadon hagyja-e annak lehetőségét, hogy a résztvevők saját tanulmányukat önállóan is publikálhatják. Meg kell mondanom, hogy e fenntartás jelenleg számomra inkább elvi, mintsem gyakorlati jelentőségű, lévén hogy publikációs lehetőségeim jelenleg nem túl nagyok.

Végezetül kijelentem, hogy amennyiben a szerkesztők úgy döntenek, hogy nem fogadják el azt, hogy írásban vegyek részt a munkában, ezt mély sajnálattal, de egyben megértéssel elfogadom; ez esetben viszont nagyon örülnék, ha a Bizottság fent vázolt észrevételeimet és javaslataimat felhasználná.

Kérem, Uram, hogy adja át üdvözletemet az ülés résztvevőinek, kifejezve, hogy mennyire sajnálom, hogy nem lehetek ott, s fogadja

őszinte nagyrabecsülésemet:
Bibó István
Bp. III., Berkenye u. 4.

1949