{4-141.} I. Elvi tisztázás

A fegyvert fogott magyarság ötnapos dicsőséges forradalma s a vesztét érző zsarnokság utolsó véres hatalommegőrző kísérlete után a társadalom és állam elméleti igazságait, melyeket tegnap reménytelen és szőrszálhasogató vitákban sem lehetett az ideológiai mindentudás megszállottjaival megértetni, ma szinte magától értetődően, hosszadalmas indoklás nélkül ki lehet mondani.

Néhány ilyen igazság:

1. A sztálinizmus elítélése magában teljesen elégtelen. Nem megyünk semmire, ha a gondolkodónak teljesen szűk és önállótlan Sztálin eszmevilágát elítéljük, de Marx és Lenin csalhatatlanságát továbbra is fenn akarjuk tartani s egy új kibontakozás alapjául elfogadtatni. Igaz, hogy Lenin elborzadt volna azon, amit Sztálin csinált, és Marx elborzadt volna azon, amit Lenin csinált, mindamellett a leninizmus s a Lenin által a párt képében felállított kiváltságos és machiavellista erőszakszervezet logikus következménye az osztályharc és forradalmi erőszak amaz öncélú kultuszának, mely a marxizmus lényege; és a sztálinizmus, a Sztálin által bevezetett totális elnyomás és a pártot erkölcsileg teljesen megrontó terrorszervezet logikus következménye a kizárólagos párturalom Lenin által történt felállításának. A marxizmus–leninizmus egész ideológiájára vonatkozólag kell tehát a kérdést feltenni.

2. A marxizmus–leninizmus filozófiája sokat hangoztatott antiidealizmusa és realizmusa ellenére valójában a legrosszabbféle filozófiai idealizmus egy válfaja, azé, mely a valóságot {4-142.} csak annyiban veszi tudomásul, amennyiben az a sémáiba belefér. Kiindulása a német idealizmus legkihegyezettebb rendszeréből, a hegelianizmusból átvett dialektikus módszer, melyet az ismert formulával ellentétben Marx nem állított a talpára, hanem éppen ellenkezőleg, ő állította a feje tetejére. Mert Hegel szerint a dialektika a szellem, a gondolkodás világában áll fenn, ahol valóban igaz az, hogy minden tételből szükségképpen létrejön, illetve vele együtt létezik önnön ellentétele is. Marx ezt átvitte a valóság világába, abba a világba, ahol legalább annyi a fokozatos és folyékony átmenet, mint az éles különbözés, s ahol soha semmi sem megy át önnön ellentétébe; a sokat emlegetett minőségi változássá summázódó mennyiségi változások sem, mert hiszen az „ellentét” fogalma tipikusan az emberi agy és kedély jelensége, melyet a természet világába belelátni tévútra vezető puszta kép. Valójában az egész dialektikus modell csak arra volt jó, hogy a feltétlen, kíméletlen és kikerülhetetlen élethalálharc ideológiája számára üres és hitel nélküli filozófiai hasonlatokat szolgáltasson.

Egyúttal jellemző, milyen nagy szerepük van a marxista valóságmagyarázóknál az olyan képeknek, melyeknek az a szerepe, hogy a valóságról való valamilyen állítást a valóság megragadása és megkérdezése helyett hasonlattal intézik el. Ilyen merő kép az al- és felépítmény elmélete, a leggyengébb ponton elszakadó lánc képe.

3. A történelmi materializmus, a marxizmus–leninizmus társadalomelmélete, mely a termelési módot minden történelmi fejlődés döntő meghatározójának tartja, az egyik legfőbb tényezője a marxista–leninista szemlélet teljes beszűkülésének. Azt persze senki sem tagadja, hogy az embernek először élelmét kell megszereznie és életét fenntartania ahhoz, hogy más, magasabb emberi tevékenységeket folytathasson. De ha túlhaladunk ezen a közhelyen, melynél természetesen a történelmi materializmus sokkal mélyebben {4-143.} járónak tudja magát, akkor a továbbiakban semmi sem igazolja, hogy a termelés mikéntje döntőbb meghatározó volna, mint más technikák, pl. a haditechnika vagy a társadalomszervezési technika, nem beszélve olyan lélektani vagy társadalomlélektani motívumokról, amilyenek a hatalomvágy, a dicsőségvágy, a szabadságvágy, vagy olyan komplikáltabb tényezőkről, mint a vallás, jogrendszer vagy alkotmányszervezet, melyek a történelem folyamán a legkülönbözőbb variációkban válnak hol itt, hol ott döntő tényezőkké. Ha azt nézzük, hogy egyáltalán mi haszna volt egy olyan egyébként éles elméjű gondolkodó számára, amilyen Marx, ennek a teljesen leszűkített és szűkagyúságra nevelő történelemszemléletnek, akkor ennek két okát adhatom.

Az egyik ok az, hogy pontosan az ő korában a gazdasági tényező kb. egy évszázadra olyan döntő tényezővé vált Európában, amilyen sem azelőtt, sem azóta nem lett. Ennek feltétele a monarchiát megtörő liberális állam kialakulása volt, mely az állam szabályozó hatalmát oly szűk térre szorította vissza, amilyenre sem azelőtt, sem azóta semmiféle állam nem szorítkozott; s ezen a szabad téren tűnt fel a gazdasági tényező oly egyedülinek és hatalmasnak, mintha időben messzebbről jött és összefüggéseiben mélyebbre nyúló volna, mint a kapitalista termelési mód uralkodóvá tétele.

A másik ok lélektani: a történelem materialista szemlélete rendkívül alkalmas arra, hogy a történelmi állam és osztályok tiszteletét hirdető fellengzős és moralista történetszemléletet vele jólesően és kiadósan meg lehessen botránkoztatni, s Marx nem volt az az ember, aki egy ilyen alkalmat elmulasszon. A történelmi materializmus történetszemléletének elégtelensége ma már olyan közhely, hogy elég utalni rá: amióta pedig megtudtuk, hogy a Szovjetunió utolsó évtizedeit nem az tette pokollá, hogy a szovjet termelőerők sztálinizmust hoztak létre, hanem az, hogy Sztálin szerette a tömjénezést és üldözési mániában szenvedett, azóta a csalhatatlanság {4-144.} legfőbb moszkvai központja maga szabadított fel arra, hogy a történelem döntő tényezői között a közvetlen emberi momentumok létezését is tudomásul vegyük.

4. A marxizmus–leninizmus filozófiai alapjainak és társadalmi és történelmi szemléletének elégtelen és szűkös voltától teljesen függetlenül kell mérlegre tennünk azt a társadalompolitikai célt, melyet a marxizmus–leninizmus a maga filozófiájával és társadalmi szemléletével jól vagy rosszul alátámasztani kívánt. A marxizmus–leninizmus által meghirdetett politikai és társadalmi harc végső célkitűzése a szabadság, az ember felszabadítása a természet, a munka és a társadalmi elnyomás szolgasága alól. Ennek a célnak az érvényességéhez és a feléje való haladás lehetőségéhez továbbra sem fér semmi kétség. Kétségessé egyrészt, mint láttuk, az eszméknek az a rendszere vált, melyet e cél köré a marxizmus–leninizmus épített, másrészt az eszközöknek az a rendszere, melyeket az eszmék alapján kiépített, s melyek nem a kitűzött cél felé, hanem attól elfelé vezettek: az erőszak kultusza, a diktatúra állandósítása s egyáltalán a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralma. A sztálinizmus politikai eszközei lényegükben nem különböznek a fasizmuséitól, de a fasizmusnak embertelenek voltak nemcsak az eszközei, hanem a céljai is; az emberi személyiség teljes megsemmisítése és alárendelése valamilyen közösség vélt vagy valóságos érdekeinek. Éppen a célok különböző értéke okozta, hogy a marxizmus–leninizmusban felnevelt ifjúság körében egy a fasizmuson belül el nem képzelhető eszmei forrongás jött létre, melyet a meghirdetett céloknak s a célok megvalósítását alapvetően meghamisító eszközöknek elmondhatatlan ellentmondása váltott ki. Mindenekelőtt tehát nem igaz, hogy a cél szentesíti az eszközöket. Hamis minden akcióprogram, amely tobzódik céljainak „kíméletlen {4-145.} eréllyel”, „minden eszközzel”, „bármi áron” való keresztülvitelében; az erkölcstelen eszköz meggyalázza a jó célokat is.

5. Az erőszak s annak minden megnyilvánulási formája, állami kényszer, személyes élethalálharc, forradalom, háború, mind az ember félelemben fogant gyűlölködéséből és hatalomvágyából fakad, semmilyen vonatkozásban sem lehet öncél és önérték, hanem természete szerint alapvetően rossz. S alapvetően kártékonyak mindazok az ideológiák, melyek a kényszer bármilyen formáját, a kényszer alkalmazását, a személyes élethalálharcot, az osztályharcot vagy a népek fegyveres háborúit öncélnak, önértéknek, a történelem belső értelmének, a történelmi fejlődés egyetlen lehetséges útjának tekintik, s amelyek ennek alapján az erőszakot, az ellenfél izzó gyűlöletét, az ellenfél megsemmisítésére s a hatalom megszerzésére irányuló mindent legázoló akaratot dicsőítik. Minden erőszak alkalmazása, élethalálharc, forradalom, háború, még ha meg is old valamilyen helyzetet, mindig a rosszabbik megoldás egy lehetséges jobbik helyett, értéke tehát mindig csak relatív; jobb lefolytatni a harcot, mint megmaradni emberhez méltatlan helyzetekben, de minden halálos harcot nem oktalan örömujjongással, hanem komoly alázattal kell értékelni, tudván, hogy erre azért került sor, mert a jobbik megoldást mi vagy mások, vagy mi és mások együtt nem találtuk meg. Az emberiség eddigi fejlődése az erőszak különböző formáinak minden előző várakozást meghaladó fokozatos megszüntetésére mutat lehetőséget; a halálos harc öncélú dicsőítése, még azzal is, hogy ez lesz a végső, retrográd és embertelen.

6. A forradalom sem lehet ilyen módon öncél, és ha állandóvá válik, önmaga értelmét semmisíti meg. A szabadság ügyéért indított forradalom egyetlen értelme az, hogy jobb híján pillanatnyi erőszakkal megdönt egy önmagát túlélt hatalmi {4-146.} szervezetet, amelynek hitele a tömegekben annyira alá van ásva, hogy a forradalmi erőszak megszűnése után már helyreállani többé nem tud. Ha azonban egy forradalom pillanatnyi erejében elbizakodva elkezd a tömegek köztudatában meg nem érett, tetszés szerinti elgondolásokat keresztülerőszakolni, melyeket csak az erőszak állandósításával lehet fenntartani, akkor önnön értelmét semmisíti meg, a szabadságnak nem növelését, hanem csökkentését jelenti, visszamenőleg igazolja azt a túlélt hatalmat, melyet megdöntött, és szerencsétlen esetben annak visszatértét is előidézheti. Dicsőséges forradalom csak az lehet, mely ebbe a hibába nem esik. E felismerés jegyében a francia forradalom egy rendkívüli jelentőségű, de indulása után nemsokára sínjeiről elszabadult, magát és ellenfeleit felesleges rémületbe ejtő, végül ellenforradalmi diktatúrát kiváltó, szerencsétlen kimenetelű forradalom; a bolsevista forradalmak, melyek eredendően diktatúrával indultak s azt a végsőkig fokozták, céljukat tévesztett, a szabadság ügyét diszkreditáló forradalmak. Nekünk, magyaroknak e pillanatban, ha nem engedjük át magunkat az erőszakalkalmazás mámorának, kezünkben van az a lehetőség, hogy a 20. század első pozitív, dicsőséges forradalmát vigyük diadalra.

7. Az osztályharc a fentiek szerint nem lehet végső értelme és erkölcsi mértéke a történelemnek, hanem csak egy történelmi összetevő a sok közül. Az a tétel, hogy a történelem osztályharcok története, csak egy puszta szentencia, mely éppen annyit ér, mint az ellenkezője, hogy ti. a történelem kompromisszumok története: mind a kettőre végtelen sorban találhatunk példákat, s ettől egyik sem lesz igazabb a másiknál. Az osztályharc nem belső értelme, csak egyik külső hordozója a történelem nagy folyamatának; ez csak annyit jelent, hogy a történelem folyamán időnként egy-egy osztály jobban érzi egy adott helyzet kibírhatatlanságát, s {4-147.} többet tehet az esedékes változások siettetésére. A kapitalizmus embertelenségét legvilágosabban az ipari munkásság helyzetén lehetett lemérni, s leghatékonyabban a munkásság harca tudja megrendíteni, de ez éppen nem jelenti, hogy mindaz egy jobb társadalom felé mutat, ami a munkásság osztályérdekét szolgálja. Ugyanígy mondhatnánk, hogy a marxizmus–leninizmus embertelenségét legjobban a parasztság helyzetén lehet lemérni.

8. A proletárdiktatúra programja az egyik legvészterhesebb marxi örökség. Magában az a gondolat, hogy kritikus helyzetben – az ókori római alkotmány példájára meghatározott időre és meghatározott feladatkörrel – diktatúrára lehet szükség, régi és közkeletű politikai bölcsesség, s a legfejlettebb demokráciák kritikus pillanatokban mindig is meg tudták adni a megfelelő embereknek az ehhez szükséges teljhatalmat. A modern szóhasználat szerinti diktatúra azonban nem ez, hanem egyszerűen a gondviselés küldte vezető vészes romantikájával megspékelt zsarnokság. A proletárdiktatúra programja Marxnál még viseli némileg „átmeneti zsarnokság” jellegét, azonban abban a percben, mikor a győzelmes forradalom olyan célokat tűz ki maga elé, melyek a tömegek köztudatában nem értek meg, a proletárdiktatúra szükségszerűen állandósul. Az az egész frazeológia, mely szerint a proletárdiktatúra csak a nép ellenségeivel szemben diktatúra, a néppel szemben pedig a demokrácia legmagasabb formája, teljesen üres beszéd, mert a zsarnokság egy és oszthatatlan, s ha egyszer a zsarnokság eszközei kiépültek, akkor azok óhatatlanul az egész lakosságot terrorizálják.

Pártdiktatúra-zsarnokság – hacsak nem alapszik valamilyen tekintélyes és általánosan elfogadott arisztokrácián – nem állhat fenn valamiféle politikai rendőrségi terror nélkül, és ha egyszer ilyen szervezet fennáll, ellenállhatatlan kísértést jelent annak feje számára, hogy a szervezetet ne csak a {4-148.} rezsim ellenségei, hanem saját párton belüli vetélytársai ellen is fordítsa; ha ilyen szervezet nem áll fenn, az egész pártdiktatúra és kizárólagosság kétségessé válik.

9. Az egyetlen párt vezető szerepét Lenin vezette be, és ez nem kevésbé vészterhes örökség, mint a marxi proletárdiktatúra. A párt elvben – hasonlóan az „átmeneti diktatúrá”-hoz – az „átmeneti arisztokrácia” szerepét tölti be, azonban minden arisztokrácia, melynek a tömegek köztudatában hitele nincsen, óhatatlanul oligarchiává válik. A bolsevista párt pedig, még ha volt is ott, ahol saját erejéből szerezte meg a hatalmat, némi tekintélye, igazi teljesítmény-arisztokráciává nem válhatott, mert belső ellentétben állott a szocializmus mögött álló szabadság és egyenlőség-eszménnyel. Az az indoklás pedig, hogy az egypárt szükségszerű ott, ahol az osztályok megszűnnek, üres séma, mert egyáltalán nem igaz, hogy minden párt csak valamely osztálynak felelt és felelhet meg. Az pedig, hogy a szocializmus győzelme után nem lesznek politikai nézetkülönbségek, melyek szabad alkotmányú országban pártok szervezését szükségessé teszik, értelmetlen utópizmus és messianizmus, az oligarchia szomorú tényét eldisputáló üres séma. A politikai szabadság nem lehetséges ellentétes vélemények kifejeződési lehetősége nélkül, ezek nem érvényesülhetnek valamiféle szervezet nélkül: pártok.