{4-197.} [A PÁRTOK ÉS A FORRADALMI SZERVEZETEK VISZONYÁRÓL]

{4-199.} A magyar forradalom közvéleményében bizonyos ingadozás és véleményeltérés támadt egyrészt a pártok, másrészt a társadalmi, üzemi és szakmai szervezetek értékelése és a jövendő szabad magyar közéletben kívánatos szerepe tekintetében. A forradalom első napjaiban, éppen úgy, mint 1945-ben, az egypártrendszer hosszú, nyomasztó és minden szabadságot megölő emlékei alapján a pártok szabad működése, a többpártrendszer úgy jelent meg és joggal, mint a szabad politikai élet jelképe és biztosítéka. A forradalom konkrét adatainak és szervezkedésének során azonban különbözően, de inkább hátrányosan alakult a pártok és pártszervezetek szerepének az értékelése. Míg 1945-ben magától értetődő volt, hogy a forradalmi tanácskozó és intézkedő szervek a pártok alapján épüljenek fel, addig 1956-ban számos helyen a forradalmi tanácsok és bizottságok úgy szervezkedtek, hogy az emberek, főleg a fiatalok, egymásról sem mindig tudták, sőt gyakran magukban sem döntötték el, milyen pártiak. A fővárosban viszont, ahol az országos központi pártszervezetek megalakultak, olyan hivatal- és karrierkereső áradat indult meg egyes pártok felé, hogy azok működését is szinte megbénította. Viszont a pártok, mint szervezetek, attól az egyébként nem lényegtelen aktustól eltekintve, hogy Nagy Imre nemzeti összefogásos kormányát összeállították, a forradalomban, majd a második szovjet akciót követő ellenállásban döntő szerepet nem vittek, vagy legalábbis szerepük háttérbe szorult a munkástanácsok és más tömegszervezetek szerepe mögött. Mindennek tanulságaképpen felmerültek olyan nézetek is, hogy a szabad magyar politikai élet és szervezet kialakításában a pártok szervezkedése nem {4-200.} feltétlenül szükséges és kívánatos, sőt az egész demokratikus államszervezet felépíthető a munkástanácsok és más tömegszervezetek alapján is. Az e tekintetben fennálló elvi zavar és ellentmondások tisztázását célozza az alábbi gondolatmenet.

A pártok szabad alakulása és a parlamenti többpártrendszer nélkülözhetetlen velejárója a szabad választásokon alapuló politikai életnek, melynél jobbat eddig még nem találtak fel. Nem áll az a leninista tétel, hogy minden párt szükségképpen egy-egy osztálynak felel meg, s ha megszűnnének az osztályok, akkor megszűnnének a pártok is. Sőt bármennyire megvan minden pártnak a maga tömegbázisa, egészségtelenek azok a pártok, melyek teljes merevségben és lezártságban egyetlen osztályt, társadalmi alakulatot, felekezetet stb. képviselnek, s rajtuk a változó társadalmi vélemények semmiféle árama nem fut át és nem hagy nyomot. Ahhoz, hogy választásokon, akár egy hivatalos lista ellenében, akár a teljesen anarchikus szabad szavazás lehetősége mellett, az emberek egyező véleményei valami módon kifejezésre jussanak, kijegecesedjenek, szükségképpen meg kell szervezni, először a szabad véleménynyilvánítás, elsősorban a szabad sajtó segítségével annak a köztudomását, hogy mely jelöltek mily véleményeket képviselnek, aztán magán a szavazáson azt, hogy az egyező vélemények, ha azt akarják, hogy szavazataik ne forgácsolódjanak szét, hanem egyezésük választási sikerben is kifejezésre jusson, milyen jelöltekben találják meg a maguk kifejezését. Mindennek a megszervezésénél, akárminek nevezzük is, lényegileg pártokat szerveztünk. A pártrendszernek különböző hátrányai ismeretesek: a választók többnyire nem személyesen ismert képviselőkre, hanem központilag preparált listákra vagy leküldött személyekre szavaznak; kialakul a „politikus” mint külön hivatás és emberfajta, s esetleg a közigazgatás és a gazdasági élet is pártok versengésének színterévé válik. Ezek kétségtelenül hátrányok, azonban olyanok, melyek valóban {4-201.} szabad politikai élet és sajtó mellett nem romolhatnak bizonyos határon túl: ha a kialakult pártok túlságosan elszakadnak a tömegek valóságos szükségleteitől, akkor mindig megvan a lehetősége az eddigi kereteken kívül álló tömegmozgalmak alakulásának és párttá szerveződésének; ezenkívül is sok technikai módja van a pártrendszerből folyó hátrányok csökkentésének, főleg a közigazgatás terén. A legfőbb mellette szóló érv azonban az, hogy minden módszer, mely a pártrendszer bajain a pártok kikapcsolásával akar segíteni, e bajoknál sokkal súlyosabb bajoknak válik a szülőanyjává. Ha a pártok szervezkedését korlátozzuk vagy egyenesen megtiltjuk, az így üresen maradt hatalmi körbe óhatatlanul a kormánynak a közvéleménytől függetlenített hatalma lép, s ott vagyunk, amit el akarunk kerülni, a zsarnokságnál. Nem pótolhatja a pártokban kifejeződő szabad véleményalakulást semmiféle más tömegszervezet vagy érdekképviselet alapján való államszervezés sem. Ezek a szervezetek hatalmasok tudnak lenni kritikus történelmi pillanatokban, mint amelyek a legkönnyebben tudnak mozgásba hozni nagy tömegeket. A mindennapi békés politikai életben azonban óhatatlanul leszűkülnek a saját körükre, s azt eredményezik, hogy tagjaik elszoknak az országos politikai életben való közvetlen állásfoglalástól. Ha egyszer az ún. „átlagember” nem az országos politikai ügyeket tárgyaló testületekben választ képviselőket, hanem a saját szakmai vagy társadalmi szervezeteiben, akkor az az országos politikai élet, mely nem közvetlenül a tömegeknek felel, hanem ezeknek a csúcsszerveknek az összeműködéséből alakul ki, minden pártrendszeren alapuló politikai életnél jobban elszakad a tömegektől, s előbb-utóbb oda jut, hogy a tömegeknek az országos politikai életbe való beleszólását „éretlen”, zavaró elemnek tekintse. Pontosan ebben a szellemben felelte a Szent Szövetség idején az alkotmányt követelő göttingai professzoroknak Isten kegyelméből való uralkodójuk azt, hogy ne szóljanak olyan ügyekbe, melyeket „korlátolt alattvalói értelmükkel” („mit {4-202.} ihrem beschränkten Unterthänen-Verstand”) meg sem érthetnek. A modern egypártrendszerekben a mindentudó és mindenki helyett gondolkodó párt köreiben nyilvánosság előtt ki nem mondottan, de egymás között nyíltan bevallottan ugyanilyen nézetek alakultak ki a tömegek politikai „éretlensége” felől. Az ilyen beállítású kormányzat, még ha eredetileg nem is volt zsarnoki, hanem érdekképviseleti, testületi vagy párturalmi, előbb-utóbb kész prédája lesz minden személyes zsarnoksági vagy oligarchiai kísérletnek. Talán furcsának hangzik egy ilyen pesszimista jóslat egy olyan pillanatban, mikor a magyar munkástanácsok a zsarnoksággal szemben a legerősebb ellensúlyt jelentik a magyar közéletben. Azonban ne feledjük el, hogy a munkástanácsok e pillanatban egy imént lezajlott páratlan lendületű forradalom letéteményesei, a fentiekben pedig arról volt szó, hogy mivé alakulnak a szakmai, érdekképviseleti szervek több évtizedes államszervezeti konszolidáció után. A modern demokrácia alapvető tétele az, hogy minden épelméjű felnőtt ember, ha szakszerű vagy tudományos részletkérdésekben nem is lehet illetékes, igenis illetékes, jogosult és köteles mind a közösségi élet bizonyos alapvető kérdéseiben, mind pedig az őt legjobban érdeklő közösségi szükségletek kérdéseiben véleménnyel bírni és közvetlenül véleményt nyilvánítani, ennek pedig eddig más módját, mint a többpártrendszeren alapuló országos választásokat, nem találták ki.

A pártok életeleme azonban a szabad választásokon és szabad véleménynyilvánításon alapuló erőszakmentes szabad közélet. Természetesen lehet szerepe, sőt döntő szerepe lehet egy vagy több pártnak forradalmakban és ellenállási mozgalmakban is, de ez a szerep már lényegesen kevésbé szükségszerű, mint a szabad választások és szabad véleménynyilvánítás világában. A forradalom természetes szervei a forradalmi tanácsok és bizottságok, melyek esetlegesen, de nem szükségszerűen alapulhatnak pártkijelölésen is. Az azonban már semmiképpen nem szükségszerű, sőt nem {4-203.} is célszerű, hogy forradalom vagy ellenállási mozgalom idején széles, országos és tömeges szervezkedése induljon meg a pártoknak, melyeknek lényege éppen a véleményeltérések kijegecesedése. Éppen ezért nagyon helyes az a felfogás és az a terv, hogy a szabad magyar közélet újbóli megindulásakor a pártok országos méretű helyi és tömeges szervezkedését megállapodás szerinti néhány havi időszakra fel kell függeszteni, és elég a pártok országos központi szervezeteit felállítani, s azokat sem túlméretezett formában. A szervezkedés teljes kibontakozását pedig elég arra az időre hagyni, amikor a megállapodás szerint szintén több hónap múlva esedékes választások elkövetkeznek. Egyúttal helyes volna abban is megállapodni, hogy a közigazgatási reformnak – melynek kisszámú szakszerű igazgatáson és széles körű laikus helyi önkormányzaton kell alapulnia – elvi és gyakorlati alapjait még a pártélet kibontakozása előtt le kell szögezni avégből, hogy a pártversengés csakis az országos politikai és helyi közélet pozícióira korlátozódjék, ne pedig a szakszerű közigazgatás és gazdasági szervezkedés posztjaira.

1956. december–1957. február