{4-285.} Előszó
Különböző körülmények nehézzé tették, hogy e munkát a szakirodalmi teljesség igényével alátámasszam és a szakirodalmi utalások szokásos apparátusával ellássam. Nem mulaszthatom el azonban, hogy bevezetőül számot ne adjak azokról a főbb szellemi impulzusokról, melyek e munka létrejövetelében közrehatottak. Ezek között először Guglielmo Ferreró-nak a legitimálási elv helyes értékeléséről szóló, általában eléggé nem méltányolt gondolatait kell említenem, melyeket különösen frappánsan illusztrált a 17. századtól az első világháborúig létezett európai monarchikus államrendszer elvi alapjainak és működésének bemutatásával. Jelentős impulzust kaptam Horváth Barnának, a magyar jogfilozófia mesterének azoktól a tanításaitól, melyek a hatalom, harc és eljárás jelenségeinek a jog, állam és nemzetközi közösség működésében viselt szerepéről, valamint a természetjog igazoló és forradalmasító funkciójáról szólnak. A hatalom humanizálhatóságának kérdésében tanulsággal konfrontáltam Bertrand Russell és Raymond Aron inkább kétkedő álláspontját Robert M. MacIver számomra meggyőzően bizakodóbb álláspontjával. Több helyen utalok Max Weber-nek arra az álláspontjára, mely a hatalom korlátozására és moralizálására irányuló sikeres erőfeszítéseket elsősorban az európai és kelet-ázsiai kultúrkörök sajátjának tekinti. A nemzet és nacionalizmus elemzésekor örömmel állapítottam meg Alfred Cobban, Dankwart A. Rustow és Hugh Seton-Watson abbeli álláspontjaival való megegyezésemet, mely szerint nem lehet egyszerűen egyenlőségi jelet tenni egyrészt a nemzet mint közösségi tény és tudatforma, másrészt a nacionalizmus mint csaknem mindig kártékony uralmi ideológia {4-286.} között, s a nemzet jelenségének elemzését és értelmezését e kártékony ideológia elvetésével kimeríteni. Ezért lényegesnek, hasznosnak és további kidolgozásra érdemesnek találtam – merő szólamként való felhasználhatósága ellenére is – azt a különbségtételt, melyet patriotizmus és nacionalizmus között – nagyon különböző elvi és elméleti kiindulásból, de azonos morális és társadalmi kicsengéssel – Jan Huizinga és a marxizmus klasszikusai egyaránt megtesznek. Nagy tanulsággal olvastam Raymond Aron-nak a háború és béke jelenlegi helyzetéről írt művét, viszont nagy figyelemmel, de sok kételkedéssel Arnold Toynbee-nek a társadalmi változással és szokással kapcsolatos korfeladatokról szóló művében a világállam-ra való törekvés múltbeli és jövőbeli lehetőségeiről nemrégiben közzétett gondolatmenetét. A nemzetközi államközösség végső alapjainak kérdésében ma is tanulságosnak látom azt a vitát, melyet e tárgyban több mint harminc éve Hans Kelsen és Alfred Verdross folytattak, s ebben Kelsen álláspontja szintén elsősorban az általa kiváltott ellentmondáson keresztül adott jelentős impulzust, míg Verdross álláspontja megerősített saját elgondolásaimban. Ugyancsak több mint harminc éve emlékezem Paul Guggenheim néhány találó megjegyzésére a nemzetközi jog struktúrájáról és arról, hogy a rendes nemzetközi bíráskodás alól kivett s külön politikai bíráskodást kívánó ügyek döntően területi jellegűek. Haszonnal forgattam Leland Goodrich-nek és Edward Hambró-nak az Egyesült Nemzetek alapokmányáról szóló alapvető művét, Hans Kelsen-nek ugyanerről szóló átfogó művét, Leon Gordenker-nek a világszervezet főtitkári funkciójáról, Buza Lászlónak magyar nyelven az új nemzetközi jogról, Sarah Wambaugh-nak a népszavazásról és Rolin Farouharson-nak a szavazás elméletéről szóló munkáját. A ciprusi vitáról szóló igen nagy irodalomból Robert Stephens tartalmas és tárgyilagos összefoglalóját emelem ki, az arab–izraeli viszályról szóló ugyancsak óriási irodalomból pedig Fred J. Khouri, Maxime Rodinson és Jean Pierre Alem {4-287.} műveit, akik annak ellenére, hogy az első inkább az arab, a második és harmadik inkább az izraeli álláspontokat hajlamos megérteni, tárgyilagosságra való törekvésükkel és tárgyi adataikkal hasznos szempontokat és adalékokat szolgáltattak. Végül hálás köszönetet kell mondanom azoknak, akik munkám lefordításában és sajtó alá rendezésében nyújtottak eléggé nem értékelhető segítséget, mindenekelőtt néhai Révai Andrásnak, akinek segítsége és tanácsai nélkül ez a mű nem láthatott volna napvilágot, különösen pedig Bernard Crick professzornak, akinek a munka angol nyelvű változatának végső formába öntését köszönhetem.