{4-300.} I. rész •
A NEMZETKÖZI ÁLLAMKÖZÖSSÉG SZERKEZETE ÉS ALAPVETŐ RENDEZŐ ELVEI

a) A HATALOM LEGITIMITÁSÁNAK KÉRDÉSE ÉS AZ ALAPVETŐ RENDEZŐ ELVEK

Ha igaz volna, hogy nincs nemzetközi jogrend, és az államok nemzetközi közösségében mindenki mindenkinek természetszerű ellensége, akkor nem töltene el bennünket akkora nyugtalansággal, ellenérzéssel és felháborodással az a felismerés, hogy ma a világbéke nagyobbrészt csupán hatalmi és érdektényezők pillanatnyi és labilis egyensúlyán nyugszik. Efeletti nyugtalanságunk és ingerültségünk oka éppen az, hogy az államok nemzetközi együttesében egy több évszázados, széles területen sikeres és sok tekintetben ma is szélesedő tendencia működik abban az irányban, hogy néhány alapvető közös meggyőződésen és közös eljáráson alapuló valóságos közösséggé, valóságos jogrenddé váljék, s voltak olyan idők, mikor ezeknek a tendenciáknak már sikerült egyszerűbb jogi szervezet mellett is a mainál stabilabb és szervesebb gyakorlati politikai és gyakorlati erkölcsi egyensúlyt létrehozniok az államok világában. Ezért lehet, érdemes és kell az államok nemzetközi közösségével kapcsolatban felvetni és tisztázni minden valóságos szervezett közösség és minden jogrend alapvető problémáját, a hatalom legitimitásának kérdését.

A hatalom legitimitása, a puszta hatalmi erőn, pillanatnyi erőviszonyokon, személyes önkényen túlmenő igazoltsága és érvényessége ősrégi problémája minden közösségi rendnek, minden jogrendnek, s különösen régi problémája a társadalmi {4-301.} kérdések elméleti végiggondolóinak. Az ezzel kapcsolatos szervezeti formák, társadalmi technikák, elvi formulák és elméleti tételek azonban nem minden kultúrában fejlődtek ki egyforma kiterjedésben és egyforma hatóerővel. Sokszor igen magas kultúrák politikai gondolkodása és társadalmi technikái megrekedtek a legnyersebb önkény elviselésének és merőben külsőséges igazolásának szintjén, oly feltételek között, melyeket a jelentősebb gondolkodók figyelmükre méltatlannak éreztek, s ehelyett inkább szubtilisebb, szellemibb, transzcendensebb kérdések felé fordultak. Amint arra Max Weber rámutatott, elsősorban két nagy kultúrában, a görög–római–európaiban és a kínai–kelet-ázsiaiban alakult ki egy olyan társadalmi fejlemény, melynek keretében a hatalom igazoltságának, legitimitásának sikerült beékelődnie a közösségi hatalomképződés feltételei, technikái és eljárásai közé, s oly kérdéssé válnia, melyben a hatalomgyakorlók kénytelenek, a hatalmat elviselő, követő vagy kétségbe vonó tömegek pedig képesek állást foglalni. Ezen keresztül vált a hatalom igazolásának, legitimitásának eszmeköre e kultúrákban döntő történelmi tényezővé, a társadalmat átható, tömegmozgalmakat provokáló, a fennálló hatalmat hol igazoló, hol forradalmasító valóságos társadalmi erővé. Nem véletlen, hogy ugyanezek a kultúrák azok, melyekben a legjelesebb, leghatásosabb és legmélyebb gondolkodók sem átallottak ezekkel a hatalmi erőviszonyokat és gyakorlati politikát is érintő – más kultúrákban alantasnak tekintett – problémákkal is foglalkozni.

A hatalom és hatalomgyakorlás igazolt volta, legitimitása végsőleg azon a közmeggyőződésen nyugszik, hogy a hatalmat birtokló személyek egészükben erre hivatottak, a hatalom nevében jelentkező emberi magatartások, helyzetek és parancsok egészükben kötelezőek és ésszerűek, s a hatalmat megtestesítő szabályrendszerek egészükben helyesek és célszerűek, illetőleg szükség esetén ilyenekké alakíthatók. Ez a közmeggyőződés a maga zsinórmértékeit néhány általános {4-302.} alapvető rendező elvben szokta kifejezni, melyeknek fogalmazása és hangsúlya, frazeológiája és ideológiája a hellyel és korral változik ugyan, azonban végsőleg mindig a kölcsönösség, a méltányosság, a hűség, a szabadság, az emberi méltóság éppen aktuális követelményeit fejezik ki a hatalom korlátlanságával és önkényével szemben – természetesen az adott társadalmi egyensúlynak megfelelő kiterjedésben és elosztásban. Ilyen alapvető rendező elvek az Isten kegyelméből való jogok vagy a népszuverenitás elvei, a nemesek, a hivatalviselők, az öregek vagy pedig a tömegek, a nép döntő jelentőségét valló politikai szervezési elvek, az egyes embereket megillető privilégiumok vagy az általános emberi jogok elvei, a bíráskodási önkény korlátozásának elvei stb.

Ezek a rendező elvek maguk nem jogszabályok, de nem is puszta jámbor óhajok vagy erkölcsi maximák, hanem a társadalomszervezés érvényesülő szabályait, viszonylatait és tényeit igazoló vagy esetleg bíráló közmeggyőződés megfogalmazásai s egyben a társadalomszervezés beépült regulátorai: a velük való megegyezés adja a szóban lévő jogrend igazolását, legitimitását. Egyszerre jelentenek ezek normatív követelményt, ezt elfogadó általános közmeggyőződést, a közmeggyőződés alapján az esetek tekintélyes részében ténylegesen létező szociológiai tényt, és ugyanekkor ezeknek az elveknek a konkretizálásán keresztül egy sor létező, kialakulóban lévő és a jövőre nézve kívánatosnak ítélt jogszabály és jogállapot igazolását, követelését és kritikáját. Ezek a jogon túli, jog mögötti rendező elvek a formális jogszabályokban megjelenő tételes jogrenddel szemben egyaránt kifejtenek igazoló és forradalmasító, „konszolidáló” és „felforgató” hatást, de még e felforgató hatással együtt is nagyobb, mélyebb tartósságot biztosítanak az általuk támogatott jogrend számára, mint bármiféle, mégoly erősnek is látszó puszta hatalmi önkény. Áll reájuk mindaz, amit a természetjog igazoló és forradalmasító szerepéről Horváth Barna oly találóan megállapított, de lényegesen konkrétabb és valóságosabb {4-303.} dolgok annál, mint amit általában természetjog alatt érteni szoktak, ezért találtuk célszerűbbnek az „alapvető rendező elvek” kifejezés használatát. A hatalom igazolásának eszmeköre ezeken az elveken keresztül terjedt el világszerte: ma pl. a népszuverenitás és önrendelkezés rendező elveinek világméretű elfogadásával vált a hatalom igazolása világméretben is a hatalom megszerzésének és megtartásának központi kérdésévé, bármilyen messze vagyunk is attól, hogy a hatalomgyakorlás tényleges rendje és módja mindenütt hatékonyan igazodjék a kijelentett és vallott alapelvekhez.

b) TARTALMI ÉS FORMAI LEGITIMITÁS: JOG, ALKOTMÁNY ÉS ALAPVETŐ RENDEZŐ ELVEK VISZONYA

Minden olyan közösségi rend számára, mely igényli alapvető rendező elvek igazolását, vagyis saját legitimitását, elsődleges problémát jelent olyan társadalmi technikák kifejlesztése, melyeken keresztül tisztázható és lemérhető a hatalomnak, a hatalomgyakorlásnak, a jogrendnek a közmeggyőződés által elfogadott rendező elvekhez való „igazodása”, azoknak való „megfelelése”. Egy valamennyire is stabilitást igénylő és valamennyire is bonyolult közösségi rend, hatalmi szervezet, szabálykomplexum természetesen nem engedheti meg, hogy ezt az igazodást, ezt a megfelelést pillanatonként vitássá lehessen és mérlegre kelljen tenni, hanem arra fog törekedni, hogy ez az igazodás, ez a megfelelés valamilyen formailag rendezett módszer, eljárás révén külsőleg is felismerhető és időben tartós hatályú megállapítást nyerjen. Ezzel azonban szükségképpen létrejön egy bizonyos feszültség egyrészt az alapvető rendező elvekkel való valóságos megegyezés között, melynek megléte minden pillanatban újból vitássá tehető, másrészt e megegyezés formális, eljárásszerű megállapítása között, mely viszont, éppen mert hivatalos, lehet hamis vagy meghamisított is. A közösségi rendnek az alapvető elvekkel való tényleges megegyezése jelenti annak tartalmi, érdemi, materiális legitimitását, a rendezett eljárás {4-304.} formájában kinyilvánított megegyezése pedig a külső, formai legitimitását. Sem egyik, sem másik nem elég magában, hanem a kettőnek ha nem is mindig a teljességére, de legalábbis valamilyen változó egyensúlyára van szükség: az egyik oldalon a formai szabályosság minimuma nélkül nem lehet garanciája a legitimitásnak a hatalomgyakorlók, előírások, szabályok mégoly jósága sem, a másik oldalon teljes rosszaság és ésszerűtlenség mellett nem maradhat legitim egy mégoly szabályosan létrejött hatalom sem. A tartalmi és formai legitimitás e feszültségének feloldására az európai és újvilági politikai kultúrában kialakult a szabályozásnak és értékelésnek egy bizonyos módszere, melynek lényege az, hogy a különböző szabályok, parancsok és aktusok az alapvető rendező elvekhez való közelségük szerint rendeződjenek a fontosság és időbeli érvényesség síkján. Vagyis a közösségi rend az általa szabályozott emberi viszonylatok bizonyos részénél, rendszerint a nagyobb részénél helyet enged a vitának, erők játékának, változtatásnak, szabálymódosításnak; bizonyos, rendszerint kisebb számú, de fontosabb szabályt viszont elvileg nem változtatandónak, mindenki által tiszteletben tartandónak, ellentéteken, pártharcokon és vitákon felül állónak kíván tekinteni. Az államokon belüli jogrendben ezeket a szabályokat szokták az alkotmány vagy alaptörvények neve alatt összefoglalni, bár politikai mellékszempont és jogászi tudálékosság az ún. alkotmányba sok mindent beletesz, mely nyugodtan változatható, és sok mindent kihagy, ami nagyon is igényeli az állandóságot.

Az igazi, lényeges alkotmányszabályok, alaptörvények azok, melyek az alapvető elvek megvalósításának, konkretizálásának, a jogszabályok alkotásának módját és eljárásait, a közügyekben való tanácskozást, a közfunkciók betöltését, a kormányzás hatáskörét és korlátait, a közösségi rend társadalomgazdasági alapintézményeit megszabják, s ezáltal közvetítik az alapvető rendező elvek igazoló hatását az egész szóban lévő közösségi rend, hatalmi szervezet, jogrend számára. {4-305.} Az alapvető elvek, még ha nincsenek is az alkotmányban kifejezetten megemlítve, az egész közösségi renddel szemben strukturáló hatást gyakorolnak: elfogadásuk nélkül az alkotmányszabályok és közönséges jogszabályok közötti különbség értelmetlenné válik, s még ha formailag létre is jön a szabályok egy bizonyos névleges hierarchiája, valójában a közösségi rend végsőleg csupán többé-kevésbé alaktalan, esetleges, pillanatnyi és önkényes parancsok konglomerátuma marad. Ezzel szemben az olyan helyzet, melyben a közönséges jogszabályok az alkotmányszabályokból, azok pedig az alapvető rendező elvekből levezethetők, lényegesen közrehat a közösségi rend stabilitásának biztosításában: elkerülhetővé teszi minden egyes szabály helyességének, észszerűségének, célszerűségének, a közmeggyőződéssel való megegyezésének pillanatonkénti felvetését, hanem e kérdéseket túlnyomó részben egyetlen pontra, az alkotmányra s az általa egészében igazolt hatalomra koncentrálja, s ezek helyes, illetőleg elfogadott voltára alapozza a többi részletszabályok igazolását is. Az egész közösségi rendet reprezentáló alkotmánnyal szemben viszont éppen ezért megsokszorozódva érvényesül az alapvető elvek igazoló hatása mellett azok kritikája is abban az esetben, ha az alkotmányszabályok az alapvető elvek mértékével mérve akár eredendően elégtelennek bizonyulnak, akár az idő, az alkalmazás és a társadalmi feltételek változása folyamán megmerevednek, eltorzulnak vagy elégtelenekké válnak. Az a jogelméleti közhely, hogy nem létezik örökös érvényű jogszabály, áll az állandónak szánt alkotmányszabályokra is: de azok állandóságának intézményes leszögezése és megváltoztatásuk kivételes voltának dramatizálása teszi lehetővé a közönséges jogszabályokban folyamatosan szükségessé váló változtatások aránylag sima lefolyását, s ezáltal hat közre az egész közösségi rend, az egész jogrend stabilitásának és rugalmas továbbfejlődésének biztosításában.

Minden közösségi rendezés, minden alkotmányi szabályozás {4-306.} első problémája tehát az, hogy lényegében megfeleljen ezeknek a hatalmat igazoló rendező elveknek, alapvető közmeggyőződéseknek, és kifejezésre juttassa őket, hogy ennek alapján elnyerhesse az állandóság fokozottabb biztosítékait. Minthogy azonban ugyanazok az alapvető elvek, melyek az őket megtestesítő alkotmányszabályok fokozottabb állandóságát kívánják, egyben kritikát is gyakorolnak ezek felett az alkotmányszabályok felett, ezért minden alkotmányi szabályozás s minden közösségi rendezés második legkritikusabb pontja az, hogy miképpen, milyen eljárással tudja ezt az ellentmondásosnak látszó feladatot, az állandónak szánt dolgok változtatásának szabályozását megoldani: hogyan tudja a szükségessé váló kivételes változtatásokat végrehajtani azokon az alapvető jogi helyzeteken, melyeket, mint a közösségi rend alapjait, általában nem óhajt megváltoztatni. Ahol ez a szabályozás laza, ahol az állandónak szánt szabályok változtatása túl könnyen megy, ott a közösségi rend folyékonnyá, anarchikussá s ezért labilissá válik; ahol viszont ez a szabályozás merev, ahol az állandónak szánt dolgok megváltoztatása szentségtörésnek van nyilvánítva, vagy megváltoztatásukra semmiféle eljárás nem létezik, ott a közösségi rend robbanékonnyá, törékennyé s ezért ugyancsak labilissá válik. Az államon belüli jognak legszokásosabb megoldása e problémára az, mely az úgynevezett alkotmányszabályok módosítását a közönséges törvények módosításától eltérő, megnehezített feltételektől teszi függővé: különleges testület döntésétől, egyszerű többség helyett kétharmados, háromnegyedes többségtől, különleges eljárástól, határidőktől, többszöri elfogadástól, népszavazástól.

Mindez, bár nem könnyű, de nem is megoldhatatlan feladat mindaddig, amíg csak arról van szó, hogy a változatlanul fennálló közmeggyőződés szabályozását kell világosabbá, pontosabbá, a közmeggyőződésnek megfelelőbbé tenni; nehezebb a probléma, ha maga a közmeggyőződés van változóban egyik vagy másik alapvető kérdésben, s ehhez kell a {4-307.} szabályozást hozzáigazítani. Ilyenkor, mikor a jogrend legitimitásának végső kérdései válnak vitássá, a változás ritkán történik kisebb-nagyobb megrázkódtatások nélkül.

Ezért kétélű tehát az a viszony, mely egy jogrend legitimitását kitevő közmeggyőződés alapvető rendező elvei s az azokat kifejező alkotmányi szabályozás között fennáll. Sokszor hangzik el az a vélemény, hogy az alkotmány alapvető intézményeit és eljárásait „tilos”, „nem szabad”, „nem helyes” vitássá tenni, mert ezzel a jogrend alapjait rendítjük meg. Valóban, egy stabil szervezetben ezekről a kérdésekről keveset vitatkoznak, de nem azért, mert ez tilos és helytelen, hanem azért, mert ezeknek az alapintézményeknek éppen az a lényegük, hogy elsősorban nem parancsok és tilalmak őrzik őket, hanem magától értetődő közmeggyőződés, és ha ez hiányzik vagy megrendül, akkor semmiféle tilalom vagy helytelenítés nem segít azon, hogy valahol az egész jogrenddel baj van. Vagyis, amíg eleven a közmeggyőződés, addig a jogrend végső alapelveinek és alapintézményeinek megszentelt legitimitásából kiindulva ítélünk az ezzel ellenkező „felforgató” magatartások felett, mikor pedig a közvéleményben általánossá válik a jogrend alapjainak kétségbe vonása, akkor e kétség nevében ítélkezünk az egész jogrend igazságossága és mélyebb legitimitása felett. Ebben jut kifejezésre e végső rendező elvek igazoló és forradalmasító, „konszolidáló” és „felforgató” funkciója.

c) Az ÁLLAMOK EGYÜTTESE ÉS A TERÜLETI STÁTUS MINT A NEMZETKÖZI ÁLLAMKÖZÖSSÉG „ALKOTMÁNYA”

Az államok nemzetközi közösségének életében nehéz az alapvető „alkotmányszabályokat” megtalálni: az Egyesült Nemzetek vagy valamilyen hasonló szervezet alapokmánya egykor majd lehet valami ilyenné, de ma még egyáltalán nem tart ott, hogy az legyen. Szokták a nemzetközi jogközösség „alkotmányá”-ul a szerződések kötelező voltának elvét {4-308.} (pacta sunt servanda) megjelölni; ha azonban ezt – Hans Kelsen nyomán – lényegében formális szabályként fogjuk fel, akkor alig tartalmaz mást, mint azt az – egyébként helytálló és fontos – megállapítást, hogy a nemzetközi jog jellegzetes jogszabályformája a nemzetközi szerződés; ha viszont – Verdross-szal egyetértve – a nemzetközi jog végső alapjait valamiféle erkölcsi közmeggyőződésben látjuk, akkor észre kell vennünk, hogy a nemzetközi államközösség számára alkotmányul egy ilyen formális szabály kevés. Az államok belső alkotmányai nem ilyen formális szabályokat tartalmaznak, hanem konkrét közmeggyőződésre, konkrét lojalitásokra utaló konkrét szabályokat és eljárásokat: az államforma ez meg ez, a dinasztia ez meg ez, az örökösödési rend ez meg ez, a legfőbb funkciók betöltésének módja ez meg ez, a kiváltságosak ezek meg ezek, kiváltságaik és kötelességeik ezek meg ezek, a nép jogai ezek meg ezek, a népakarat megnyilvánulási formái ezek meg ezek stb. stb. A nemzetközi jognak ilyenféle, változtatásra nem szánt szabálya valóban meglehetősen kevés van: néhány egészen egyszerű alapvető szabály az államok alapjogaiból az államok közötti megállapodásokról és az új államok keletkezéséről.

Ha az államokon belüli alkotmányra a nemzetközi életben analógiát keresünk, ezt az állandó, változtatásra nem szánt dolgot nem annyira ebben a néhány szabályban, még kevésbé valami összefüggő, logikus szabályrendszerben és eljárásrendszerben találhatjuk meg, hanem valami egészen más, külsőleg nem szabályok összességének látszó rendszerben: a nemzetközi államközösség „tagjegyzékében”, az államok együttesében, főleg pedig az ezeket egymástól elhatároló területi státus-ban, az államhatárok összességében. Ez alkotja az államok nemzetközi közösségének azt az alapját, ami elsősorban nincs változtatásra szánva. Ezen alapszik egy sor alapvető nemzetközi jogi fogalom, melyek értelmüket veszítenék, ha a területi állományt valami folyékonynak, könynyen változtathatónak lehetne tekinteni: honi terület és külföld, {4-309.} saját honos és idegen állampolgár, saját jogkör és idegen jogkör, saját belügy és meg nem engedhető idegen beavatkozás fogalmai. A függetlenség és a területi státus biztonsága az, amiért érdemes az államoknak a nemzetközi jogrend korlátait és terheit vállalni és viselni, s elsősorban ennek mindenféle valóságos vagy lehetséges sérelmével szemben szoktak a nemzetközi jogrendre hivatkozni. S minthogy ez az a jogállapot, mely a nemzetközi jogban általában nincs megváltoztatásra szánva, megváltozása mindenkor kivételes jelenségnek számított, és kivételes körülmények között következett be. Ha azonban azt kérdezzük, hogy a nemzetközi alkotmány az állami és területi állomány e kivételes változásának milyen jogi formáit ismeri, akkor meglepődve kell rájönnünk arra, hogy amennyire kivételes esemény a nemzetközi jogközösség életében a területi változás, annyira közönséges az a jogi eljárás, amely az érvényes nemzetközi jog szerint hivatott a háborúk vagy alkudozások eredményeként létrejövő területi változások jogi szankcionálására; nincs erre más, mint az a kezdetleges szabály, hogy a területek átengedéséhez nemzetközi szerződésre van szükség, ugyanarra a jogi formára, amellyel egy határforgalmi, postaügyi vagy külkereskedelmi megállapodást szankcionálnak. Csak legújabban, az első világháború óta fordult elő néhány esetben, hogy az államok nemzetközi szervezeteinek, a Nemzetek Szövetségének, majd az Egyesült Nemzeteknek a politikai szervei hoztak döntéseket egyes, bár inkább kisebb, helyi jelentőségű államalakulási és területi kérdésekben, s lényegükben ezek is szerződéses megállapodások voltak.

A nemzetközi jognak ez a kezdetleges volta azt jelenti, hogy szemben az államokon belüli tagoltabb jogrenddel, a nemzetközi alkotmány, vagyis az államok és területeik változására vonatkozó szabályok egyszerre minősíthetők túl lazának és túl merevnek; lazák, mert elég a változáshoz az egyszerű szerződés, de ugyanakkor merevek is, mert minden új államalakulásra és területi változásra irányuló törekvés – erre {4-310.} szolgáló sajátos jogi eljárás hiányában – az érintett államok abszolút ellenállásába szokott ütközni. Így e változások kivételes eszköze azok eddigi történetének tanúsága szerint túlnyomó részben a háború volt, s csak ritkább és szerencsésebb esetben valamiféle ellenszolgáltatásokkal egybekötött békés politikai vagy területi tranzakció vagy nemzetközi döntés.

d) AZ ERŐSZAK KORLÁTLAN ÖNKÉNYÉNEK BABONÁJA AZ ÁLLAMI ÉS TERÜLETI VÁLTOZÁSOKKAL KAPCSOLATBAN

Bármi dönti is el a területi változást, legyen az háborút követő békeszerződés, békés területi tranzakció eredményeként létrejövő szerződés vagy nemzetközi politikai szervek döntése képében megjelenő szerződés, nem vitás, hogy a területi kérdések eldöntésében a nyílt erőszaknak vagy a hatalmi túlsúlynak mindenkor lényeges szerepe volt. Ugyanakkor azonban, ha elfogulatlanul szemléljük az európai államok közösségének, majd a belőle kinőtt nemzetközi államközösségnek a történelem folyamán létrejött területi változásait, meg kell állapítanunk, hogy teljesen torz elképzelés az, mely szerint a háborús erőszak vagy a hatalmi túlsúly nyomán létrejövő e változások a dolog természeténél fogva az erősebb teljes és tökéletes önkénye jegyében zajlottak és zajlanak le. Mióta az európai államok közössége a 9–11. század folyamán megalakult és stabilizálódott, a hatalom igazolásának eszmeköre általában kiterjedt a meglepő állandóságot mutató területi állomány változásaira is: ezek ugyan többnyire háborús döntések eredményei voltak, de a háború, még akkor is, mikor a nemzetközi jog szerint megengedett „eljárása” volt a területi viták elintézésének, ebben a megengedett formájában is kivételes, drámai, a kedélyeket és lelkiismereteket megrázó esemény maradt, melyet az esetek túlnyomó részében igen tüzetesen megindokoltak, éspedig éppen azokkal az alapvető rendező elvekkel, melyek Európában az állami és társadalmi szervezetnek és az államközi területi eloszlásnak az érdekeltek {4-311.} által sokszor eltérően értelmezett, de alapjában kétségbe nem vont alapelvei voltak: a feudális jogok a középkorban, majd ezek között kiemelkedően a dinasztikus jogok, a királyok isteni joga az újkorban, végül a nemzetek jogai, a nemzetiségi elv, az önrendelkezési elv a legújabb korban, s az erők bizonyos egyensúlyi helyzete végig az összes korokon. Nagyon üres, merőben szólamszerű „realizmus” tehát az, mely ezeket az elvi hivatkozásokat: a dinasztiák leszármazási jogcímeit, a legitim dinasztikus igényeket, az európai egyensúly helyreállítását, később pedig a nemzeti egység kiharcolását, a népek önrendelkezési jogának biztosítását, az elnyomott népek, gyarmatok felszabadítását stb. merő képmutatásként akarja leleplezni; igaz, hogy a királyok és országok, miközben ezekre az elvekre hivatkoztak, lemérték legmateriálisabb érdekeiket is, de azért ezek az elvek és hivatkozások mégis határt szabtak az önkény féktelenségének. A győzelmes háborúk csak ezeknek az elveknek a folyékony, vitás kérdéseiben döntöttek, s az így létrejött rendezések, ha részleteik meghatározásában mégannyi erőszak, esetlegesség vagy igazságtalanság játszott is közre, nagy vonalakban nem fordulhattak szembe ezekkel az alapvető elvekkel.

Mindenkor szétesési és demoralizálódási jelenség volt, és nagy megrázkódtatások előjele, mikor az államok kezdték felrúgni ezeket az alapvető elveket, teljesen cinikus vagy merőben formális módon hivatkozni reájuk. Nagy Frigyesnek Sziléziáért indított cinikus háborúi és Lengyelország felosztása az európai államrendnek Napóleon által való teljes felborítását készítették elő, a szerződések „papírronggyá” minősítésének, a „sacro egoismo” meghirdetésének és a merőben a háborúból származó politikai előnyökkel indokolt hadüzeneteknek a 20. század első negyedében való divatba jötte korunk nagy világpolitikai zűrzavarának a kezdetét jelezték. Ilyen átmeneti és válságos korszakokban jelent meg „a maga érdekén kívül semmiféle norma által nem kötött állam” elmélete, mely frontálisan szembefordult a hatalom igazolásának {4-312.} nagy európai hagyományával. Az ilyen elméletek is a nagyvonalú realizmus igényével léptek fel, valójában azonban túlzó általánosításai voltak annak a csalódott felismerésnek, hogy az erőszaknak az elvek ellenére is van, éspedig nem is csekély szerepe az államok belső életében és egymás közötti viszonylataiban. Érdekes módon azonban a teljesen immorális állam és a totális háború gondolatai inkább egyes teoretikusok agyában állandósultak, mintsem a királyok, államvezetők és hadvezérek gyakorlatában, akik katasztrofális közjátékok után eddig mindig bűnbánóan visszatértek az elvektől korlátozott cselekvés rendszeréhez. Voltak kísérletek, melyek úgy vélték, hogy Európa térképe merőben a győzelmes önkény uralma alá vethető s teljesen ötletszerűen összeszabdalható; Napóleon, a hohenzollerni Német Birodalom és Hitler sorra megpróbálkoztak vele, de mindezek a kalandok végül is kudarccal, katasztrófával és az elvszerűbb politika helyreállásával végződtek. Tartóssá csupán azok a területi rendezések tudtak és tudnak válni, amelyek az államközi közösség alapvető – régebben feudális és dinasztikus, ma nemzeti és önrendelkezési – rendező elveinek eleget tudtak és tudnak tenni. Az, hogy ma már lehetetlenné váltak azok a gyarmati uralmak és háborúk is, melyeket az európai hatalmak az otthon, Európában alkalmazott normánál lényegesen cinikusabb és machiavellisztikusabb indoklások alapján hoztak létre, lényegében annyit jelent, hogy a hatalom igazolásának eszmeköre és az arra épülő nemzetközi államközösség rendező elvei immár világméretben elfogadottá váltak, még ha érvényesülésük hiányos is.

Áll tehát az, hogy a nemzetközi államközösség alkotmányának leglényegesebb része, a területi állomány, nem változhatik a korlátlan és ötletszerű merő önkény alapján, annak ellenére, hogy az ilyen változások jogi formái nagyon kezdetlegesek.

a) A RÉGI EURÓPAI ÁLLAMKÖZÖSSÉG

A nemzetközi jogközösséget primitív szervezetű és labilis egyensúlyú közösségnek ismertük meg, azonban a labilis egyensúly kérdése nem azonos a primitív szervezet kérdésével. Primitív szervezetű közösség is lehet stabil közösség, s volt idő, mikor az államok nemzetközi közössége, legalábbis Európában, a mainál sokkal primitívebb szervezetű, de ugyanakkor lényegesen stabilabb közösséget alkotott. Így volt ez már a középkor évszázadaiban, mely a dinasztikus és feudális kapcsolatok nagyfokú szívósságát és tartósságát mutatta; különösen így volt a 17–18. században, amikor a monarchikus-feudális legitimitás egy aránylag nagy mértékben stabil államközi rendet tudott létesíteni Európában. Ennek a rendnek, amint azt Guglielmo Ferrero oly mesterien elemezte, megvolt a maga világos legitimitásalapja, a királyok isteni joga, mely organikusan ráépült a feudális lojalitások és közmeggyőződések összefüggő rendszerére. E rendszer alapja az újkornál régebbi eredetű: a személyes hűbéri, hűségi viszonylatoknak, feudális lojalitásoknak az a rendje, mely a középkort jellemezte. Az újkor ebben annyiban hozott változást, hogy háttérbe szorította az önkormányzat középkori formáit, meggyengítette a lojalitások közbülső lépcsőit, és a lojalitások túlnyomó részét egy pontra, az uralkodóra koncentrálta; többek között lehetőséget adott az uralkodónak arra is, hogy bizonyos területekről lemondva s alattvalóit a hűségeskü alól felmentve, egyben azok lojalitását másra irányítsa át, arra, akinek javára a területről lemondott. Ez a középkor organikusabb rendszerében nem volt így, s bizonyos értelemben a középkor lényegesen élőbb és összetettebb rendszerének a szétrombolását, régi legitimitások megsértését jelentette, amivel szemben egyes európai országok és népek az újkor egész folyamán „ellenzékben” {4-314.} maradtak, részben a középkort őrizve, részben a legújabb kort előkészítve; s mindez korábban vagy későbben egyik tényezője lett a fejedelmi abszolutizmus ellen fellépett forradalmi mozgalmaknak is. Az államok egymás közötti viszonylatában azonban a fejedelmi abszolutizmus lehetőséget adott egy rendkívül egyszerű és stabil nemzetközi alkotmány kialakulására: a területi változások szankcionálására elegendő a nemzetközi szerződés, mivel az uralkodók jogosultak területük egy részéről más javára lemondani, s e joguknak az adott tartalmat, hogy joguk volt alattvalóik lojalitásával is rendelkezni, s ezt alattvalóik is nagyobbrészt elfogadták. Amikor Lotaringiai Ferenc lemondott atyái országáról Leszczynski Szaniszló javára, alattvalói sírva térdeltek az út szegélyén, ahol búcsúzóul végigkocsizott, de utána ellentmondás nélkül elfogadták a száműzött lengyel királyt, majd utána a francia királyt Lotaringia uralkodójának, mert az érvényes lojalitások rendszere azt mondotta nekik, hogy a régi uralkodó iránti lojalitás átszállott az újra. A területi viták elintézésének jogi eljárása ugyan nem létezett, de a háború, amivel ezeket a vitákat „elintézték”, a 17. század közepétől egészen a francia forradalomig maga volt bizonyos mértékben „eljárás”-szerű, párbajszerű, s még pusztításában is, a francia forradalmi és napóleoni háborúkhoz, különösen pedig a 20. századi háborúkhoz képest aránylag a hivatásos hadseregekre korlátozott. A háború nem tört az ellenfél teljes megsemmisítésére: a királyok „rokonok” voltak elvileg, s rendszerint a valóságban is, de mindenképpen egy közösség tagjai, melyen belül minden hangoztatott „államérdek” ellenére is elevenen élt egy bizonyos kölcsönös lojalitás: aki megnyerte a háborút, nem akarta győzelmét végletesen kihasználni, nem sokszorozta meg követeléseit, hanem megelégedett az eredetileg fennállott vitás kérdés kedvező elintézésével; aki viszont elvesztette a háborút, leadta a vitás tartományt, az esetek nagyobb részében elfogadta az új állapotot, a háború tehát valóban „elintézte” a kérdést. „Elvesztettem {4-315.} a csatát, leadom a tartományt”, mondotta még Ferenc József is III. Napóleonnak a solferinói csata után. Megvolt ezenfelül a törekvés a háborús „elintézés” elkerülésére is, és megvolt ennek is a módszere: a területi cserék rendszere, melyet először III. Vilmos angol király próbált meg a spanyol örökösödési háború megelőzésére, s amelyet a 18. század egész folyamán és a bécsi kongresszuson sikerrel alkalmaztak. A 18. század nem háborodott fel az alattvalók „megkérdezésük nélküli” csereberéjén egy olyan világban, melyben az alattvalói lojalitás átruházható volt: ez a cserebere az alattvalók számára elhárította a lényegesen kellemetlenebb háborút, s így civilizációs vívmánynak volt tekinthető.

Ameddig tehát a monarchikus-feudális legitimitás érvényben volt, addig nem volt vitás, hogy a formai jogi területi megoszlás és a mögötte álló mélyebb legitimitás és lojalitási kötelezettség egymással nagyban és egészben megegyeznek, közöttük általában nincsen ellentmondás, s ha mégis keletkezik, az megfelelő érvényes békeszerződéssel megszüntethető. Ugyanilyen egyszerű volt az új államok alakulásának szabálya is: ahhoz, hogy egy új állam alakulása jogérvényes legyen, a többi állam elismerése kellett, vagyis az, hogy a királyok és a megmaradt arisztokratikus köztársaságok befogadják az új uralkodót a maguk közösségébe.

A fejedelmi abszolutizmus rendszerével „ellenzékben” levő, a maguk rendi vagy polgári szabadságait őrző országokban is az alkotmányosan korlátozott uralkodóknak módjukban volt a külügyeket nagyobbrészt maguknak fenntartaniok, s így ezek az országok is beilleszkedtek az abszolutizmus európai jogrendjébe: vagy igyekeztek hasznot is húzni, területeket nyerni belőle, mint Anglia, Németalföld, Svédország és Svájc; vagy kiegyeztek vele, s utólag ráadták a jóváhagyást a megkérdezésük nélkül meghozott döntésekre, mint Belgium 1714-ben vagy Norvégia 1814-ben; vagy belerokkantak, mint Lengyelország, Magyarország, Csehország {4-316.} vagy Írország, melyek nemzeti életük kritikus pillanataiban ügyükért kiálló dinasztia nélkül maradtak, s a nemzetek önrendelkezésének új elvét kellett megvárniok ahhoz, hogy újból önállósulni tudjanak.

A fejedelmi abszolutizmus európai jogrendjének kialakulása és virágkora a 17. század második felére és a 18. századra esik, de a francia forradalmi és napóleoni háborúk nagy válsága után még ugyancsak ez a rendszer adta a hátteret Európában az aránylagos nyugalomnak és anyagi gyarapodásnak ama korszaka számára is, mely a bécsi kongresszustól az első világháborúig, az egész monarchikus-feudális európai államrend összeomlásáig terjedt.

b) A MONARCHIKUS-FEUDÁLIS LEGITIMITÁS RENDSZERÉNEK MEGRENDÜLÉSE ÉS HELYREÁLLÍTÁSA: AZ EURÓPAI KONCERT

A szétesés legelső tényezői már a 18. században jelentkeztek, mégpedig egyszerre három irányból is. Belülről jövő destruáló tényező volt az, hogy egyes uralkodók sikerrel próbálták a teljes politikai cinizmus jegyében használni a háború fegyverét, s ezzel maguk segítettek az európai monarchizmus politikai-erkölcsi alapjait aláásni: ez Nagy Frigyes minden komoly dinasztikus jogalapot nélkülöző sziléziai háborúival kezdődött, s Lengyelországnak, főleg az egykori lengyel respublika lengyel magjának a felosztásában kulminált, melynek távoli kihatásai az európai közösség 20. századi nagy területi válságában lényeges mérgező tényezőkként éltek tovább.

A monarchikus-feudális államrendszer megingásának második tényezője egy jövőbe mutató eszmei kihívás, a minden ember szabadságát és egyenlő emberi méltóságát s a népszuverenitást valló eszmekör, mely kétségbe vonta a királyok isteni jogát s vele együtt azt, hogy az emberek állami hovatartozása merőben az uralkodók és szerződéseik iránti lojalitás kérdése volna: ezzel szemben a francia forradalom először mondotta ki az önrendelkezés jogát (bár nem ezzel a kifejezéssel), {4-317.} először próbálkozott – bár nem teljesen érdektelenül – népszavazásokkal, és a lojalitás új fókuszaként a meglévő államot birtokba vevő vagy új állam alakítására törő demokratikus tömegérzelmek integrációját: a nemzetet tűzte ki. A tömegek ily módon felfokozódott közösségi érzelmeiből született a modern nemzeti érzés, mely születésekor – amint arra még visszatérünk – a forradalmi demokratizmussal tökéletesen azonos gyökerű jelenség volt, s ugyanazzal a dinamikával fordult szembe a királyok isteni jogával; csak később, a forradalmi és napóleoni háborúk nyomán lépett fel a nemzeti tudatnak az a zártabb, öncélúbb formája, melyben a nemzet ügye már nem volt szükségképpen összekapcsolva a szabadság egyetemes ügyével.

A monarchikus-feudális európai államrend megrendülésének harmadik tényezője a totális háború elméletének és gyakorlatának újbóli megerősödése volt. A totális háború elmélete először a 18–19. század hadtudományi irodalmában jelent meg, és fordult szembe a 17–18. század korlátozott, szisztematikus, „játékos”, „komolytalan” hadviselésével, nem értve meg annak rendkívüli civilizációs jelentőségét a még régebbi korszak, a harmincéves háború totális háborús gyakorlatával szemben. A korlátozatlan háború elmélete ugyanarról a tőről fakadt, mint az uralkodói machiavellizmus újramegerősödése a 18. században; minthogy azonban a korlátozatlan háborút ténylegesen először a veszélyeztetett francia forradalom vette igénybe az általános védkötelezettség formájában, s a napóleoni hadviselés terjesztette ki egész Európára, így egyike lett azoknak a tényezőknek, melyek elsősorban a forradalom eszmevilágát kompromittálták bizonyos időre Európában.

Mindennek eredményeképpen sikerült a francia forradalmi és napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszusnak helyreállítania, sőt még mélyebben meg is alapoznia a monarchikus legitimitást. Ekkor dolgozta ki Talleyrand – amint azt Ferrero oly klasszikusan bemutatta – a legitim területi {4-318.} változások tüzetesen végiggondolt rendszerét egy egységes monarchikus európai „közjog” keretében: eszerint minden, jogalap nélkül elfoglalt területet vissza kell juttatni legitim uralkodójának, s csak az olyan területi változások érvényesek, melyek legitim uralkodók szabályos szerződésein alapulnak, azok felett a területek felett pedig, melyek ezután is gazdátlanok maradnak, az európai uralkodók közössége együttesen határoz. Ezekre a keretekre támaszkodva a bécsi kongresszus alkalmazta legsikeresebben a területi cserék és tranzakciók békéltető módszerét, bár nem véletlen, hogy ezekkel szemben vádként jelent meg az alattvalók meg nem kérdezése, ami a francia forradalmat megelőző területcseréknél fel sem vetődött. A bécsi kongresszus igazi fogyatkozása azonban nem ez volt, hanem az a néhány pont, ahol saját alapelvét nem alkalmazta következetesen. A legitimitás elvét ugyanis szűkkeblűen csak az örökletes monarchiák javára alkalmazta, úgyhogy – Svájc és néhány német szabad város kivételével – kiiktatta az európai közösségből, illetőleg nem állította helyre a legitim választó-monarchiákat és köztársaságokat. Így lett a bécsi kongresszus terhes hagyatéka a német politikai test felemás állapota, mindenekfelett pedig a legitimitás legsúlyosabb 18. századi sérelmének, Lengyelország felosztásának a fenntartása. Nem véletlen, hogy a bécsi kongresszus által megalapozott százesztendős konszolidációs korszak lejártával mindkét világháború a német politikai test diszharmóniáiból született meg, és az első a lengyel földön egymással farkasszemet néző hatalmak között, a második pedig kifejezetten Lengyelország miatt tört ki.

A bécsi kongresszusnak ennek ellenére is jelentős békeszervező munkájából fakadó legjelentősebb haladás az volt, hogy az ily módon körvonalazott elvek alkalmazása megkívánta a döntő európai hatalmak ismétlődő összejövetelét, s így alakult ki a 19. században az „európai koncert”, az öt, majd a hat európai nagyhatalom külügyi irányítóinak ismétlődő összejövetele vagy diplomáciai levelezéssel kialakított {4-319.} megegyezése formájában: ez döntött a vitás államalakulási és területi kérdésekben. Ez az európai koncert, miután kinőtte rossz emlékű Szent Szövetség-i kezdeteit, eljárásmódjának egyszerűsége ellenére – vagy talán éppen azért – elkönyvelhetett néhány sikert: lehetővé tette Belgium aránylag sima önállósulását; jól-rosszul elrendezte az egymást követő balkáni válságokat, és sok késlekedéssel, de elindította a függetlenség útján a balkáni nemzeteket; néhány háborút megelőzött, másokat lokalizált; egészben tehát az első világháborúig nem működött eredménytelenül.

c) A MONARCHIKUS-FEUDÁLIS LEGITIMITÁS FELEMÁS KIEGYEZÉSE A NEMZETI ELVVEL

Ennek ellenére a bécsi kongresszuson újból megszilárdult európai monarchikus államközösség végsőleg nem heverte ki a francia forradalomban kapott halálos sebet. Igaz, hogy a 19. században a diplomáciát újból királyok és nagyurak csinálták, akik visszatértek a hagyományos korlátozott háborúskodáshoz és kis létszámú hivatásos hadseregekhez. Az általános védkötelezettséget egyedül Poroszország tartotta fenn, amely a maga 1806. évi lefegyvereztetését a nemzeti megaláztatás mélypontjaként élte át, 1813. évi újrafelfegyverkezését pedig a nemzeti újjászületés dicsfényével övezte. Mikor aztán ennek segítségével a 19. század közepén tüneményes katonai és politikai sikereket ért el, ezáltal rákényszerítette egész Európára az általános védkötelezettséget és a fegyverkezési versenyt, saját magára pedig a 20. század európai háborúiban az európai rendzavaró napóleoni szerepét. Ezek azonban már a monarchiák világán túlmutató fejlemények voltak: a monarchiák maguk, ha csak rajtuk állt volna és a maguk világát továbbra is fenn tudták volna tartani, alighanem mindenestül beszüntették vagy igen szűk térre szorították volna a háborúskodást: hiszen a 19. század háborúi közül egyik sem indult merőben dinasztikus ellentétek vagy jogigények alapján, hanem csaknem mindegyik valamely {4-320.} „nemzeti” kérdés miatt. A nemzetalakulás viharos folyamata ugyanis Nyugat-Európában nagyjából követte a történeti államhatárokat, Közép- és Kelet-Európában azonban szembefordult a meglevő dinasztikus keretekkel: először a dinasztiák által felosztott vagy leigázott régebbi történeti országok, Németország, Olaszország, Lengyelország, Magyarország, Csehország, Görögország stb. nevében, utóbb azonban mind erősebben a nyelvi, etnikai közösségen alapuló nemzetek nevében. A század közepén már megfogalmazást nyert és III. Napóleon politikáján keresztül politikai tényezővé vált a nemzetiségi elv mint új rendező elv, s újból lezajlott néhány népszavazás is. Az egész rendszer dinasztikus keretei, szabályai és eljárásai azonban egyelőre erősebbnek bizonyultak, s a külső látszat szerint e kereteken belül sikerrel oldottak meg egy sor ún. nemzeti kérdést is. Ha valamely nép oly erővel akart egyesülni vagy kelt fel, hogy az uralkodók egyesült erővel sem tudták vagy nem akarták leverni, akkor az erre legalkalmasabb dinasztia magáévá tette a „nemzeti ügyet”, és lefolytatott egy háborút, amely siker esetén egyszerre jelentette a dinasztia hagyományos értelmű területgyarapodását és a kívánt nemzeti egység megvalósítását, vagy legalábbis annak volt feltüntethető. Az eddig alávetett és sikeresen felkelt nemzetek állammá alakulásának igényét pedig úgy intézték el, hogy az új államot a hatalmak koncertje ellátta dinasztiával, és beillesztette a régi rendbe. Így alakultak meg Belgium, az egységes Olaszország, a bismarcki Német Birodalom, a balkáni államok és a független Norvégia, de reménytelenül elintézetlenül maradtak a legnehezebb kérdések: a Habsburg-monarchia nemzeteinek s a feldarabolt Lengyelországnak a kérdései. S ez a látszólag sikeres, de alapjában véve felemás rendszer végsőleg egyaránt korrumpálta a dinasztiákat is és a nemzeti mozgalmakat is. Korrumpálta azokat a dinasztiákat, melyeknek keretei nem estek egybe a nemzeti keretekkel, elsősorban a Habsburg-házat és bizonyos fokig, főleg Lengyelország {4-321.} vonatkozásában, a cári dinasztiát, de korrumpálta azokat az új és sikeres „nemzeti” dinasztiákat is, elsősorban a német császári és az olasz királyi házat, amelyek a régi dinasztikus lojalitást megszegve „rabolták ki” atyjukfiait, és rossz dinasztikus lelkiismerettel ültek megnőtt országaik trónján. Mindkét típust az jellemezte, hogy akár szembeszálltak, akár azonosultak a nemzeti mozgalmakkal, alapjában nagyon féltek azoktól a népi-nemzeti erőktől, amelyeknek problémáikat vagy sikereiket köszönhették, s ennek folytán mindinkább irreális, kalandos, a szó klasszikus értelmében „dinasztiákhoz nem méltó” politikába keveredtek, melyben zavarosan vegyültek a dinasztikus önfenntartás és a megjátszott nagyvonalú expanzív „nemzeti politika” motívumai.

A másik oldalon a nemzeti mozgalmakat korrumpálta területi státusuk bizonytalansága és az, hogy a nemzetközi jog továbbra is megengedte a népek megkérdezése nélküli terület-átcsatolásokat, amelyek valójában nem feleltek meg a megváltozott politikai közfelfogásnak. Így megszülettek a nemzetek területi szupremáciái, területi hódításai, területi sérelmei és területi igényei, ahol már nem elnyomó uralkodó állt szemben elnyomott nemzettel, hanem elnyomó nemzet egy másikkal, az elnyomottal. Ugyanakkor azokban az esetekben, amikor a nemzeti egység létrehozatala vagy a veszélyeztetett nemzeti terület biztosítása valamely dinasztia segítségét vagy a vele való kiegyezést tette szükségessé, akkor ezzel a dinasztiával szemben csökkent a népszuverenitás teljes érvényesítése iránti igény, nőtt a hajlandóság a dinasztia túlhatalmával való megalkuvásra, sőt esetleg egyenesen szabadságellenes kultusz és várakozás alakult ki az ilyen, nemzeti jelentőséggel övezett dinasztia körül. Ezek a tényezők együtt sok ponton hatottak abban az irányban, hogy a nemzetalakulás folyamata és a szabadság irányában való társadalmi haladás folyamata közötti egykori szoros kapcsolat meglazult.

Mindezt betetőzte az európai kontinensen a 19. század {4-322.} második felében mindenütt elfogadott általános védkötelezettség, melynek katonai rendszerében a tömegszervezés modern módszerei torz módon keveredtek a dinasztiák régi háborúskodó hagyományaival, az arisztokratikus katonatiszti világszemlélettel, a francia forradalmi háborúk emlékeivel, a napóleoni hadviselés nimbuszával és a minden erkölcsi köteléktől mentes államérdek ideológiájával.

d) AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ KITÖRÉSE ÉS A MONARCHIKUS-FEUDÁLIS LEGITIMITÁS ÖSSZEOMLÁSA

A 20 század elejére értek meg veszélyes és mérgező gyümölcsei azoknak az elvtelen és felemás módon elintézett közép- és kelet-európai helyzeteknek, melyek az egészében egyébként rendkívül sikeres és tartós 1815. évi európai rendezésben benne maradtak, majd azoknak a zsákutcás helyzeteknek, melyekbe a Közép- és Kelet-Európa önkényes és esetleges területi keretei között végleges formákhoz jutni nem tudott nemzeti mozgalmak kerültek, s végül azoknak az ellentmondó szövetségeknek, kiegyezéseknek és várakozásoknak, melyek ezeket a nemzeti mozgalmakat és államaikat egyes dinasztiákhoz kapcsolták. Nem feladatunk az első világháború annyiszor és annyi oldalról végigelemzett okait itt átfogóan taglalni. Itt csupán az első világháború kitörésének arra az összetevőjére kívánunk rámutatni, mely a monarchikus elvről a nemzeti-önrendelkezési elvre való átmenet fentiekben vázolt zavaraival volt kapcsolatban. A közép- és kelet-európai dinasztiáknak és a nemzeti mozgalmaknak egymást korrumpáló hatása éppen azon keresztül jelentkezett a legerősebben, hogy felemás kompromisszumuk a külügyeket szinte korlátlanul az uralkodók rendelkezése alatt hagyta, s ez egyiküknek sem tett jót. Ez ugyanis azt jelentette, hogy az egyik oldalon a nemzeti mozgalmak és a nemzetek politikai szervei éppen a nemzet legéletbevágóbb kérdéseiben nem rendelkeztek a döntés jogával, ugyanakkor a másik oldalon az uralkodók, mikor arra került sor, hogy külpolitikai {4-323.} hatalmukkal éljenek, végzetes döntéseiket tanácstalanul, magukra hagyatva vagy kapkodva hozták meg, sokszor nem is lévén annak tudatában, hogy ők döntenek, s dönthetnének másképpen is: a külpolitikát ugyanis már nem merték a maguk régi, korlátozott, de bevált és eredményes dinasztikus céljai és kategóriái szerint folytatni, viszont nem tudtak eligazodni azok között az állítólagos nemzeti célok és érdekek között, melyeket többnyire már nem nagy erejű nemzeti szabadságmozgalmak, hanem ellentmondásokba és zsákutcákba keveredett, uralmi szellemmel telített nacionalizmusok szabtak meg. Külön-külön sem az uralkodóknak, sem a nemzeteknek nem fűződött igazi érdekük és nem volt igazi kedvük a háborúhoz, de azt a bizonytalanságérzést, mely mindkét oldalt mind egzisztenciájuk fenyegetettsége, mind egymással kötött természetellenes szövetségük miatt eltöltötte, mind a dinasztiák, mind a nemzeti mozgalmak valamiféle erélyt mutató kardcsörtetéssel próbálták kiegyenlíteni. Ezzel szemben állottak a nyugati parlamenti demokráciák, melyekben valóban megszűnt a dinasztiák döntő külpolitikai szerepe, s melyekben a külpolitikát irányító nemzeti érdek megfogalmazása jól vagy rosszul, nagyvonalúan vagy kicsinyesen, de azért valamiféle realitások, nem pedig fikciók és kimérák alapján történt: ezeket viszont a német túlhatalomtól és kardcsörtetéstől való félelem vitte bele először a szövetségek rendszerébe, majd a háborúba anélkül, hogy az egész közép- és kelet-európai boszorkánykonyhából, a fél- és egész autokráciák kardcsörtetése és presztízsszempontjai mögött lévő nemzetalakulási és társadalmi zűrzavarból sokat értettek volna. Az így megnyílt lehetőségeket töltötték ki aztán a maguk tevékenységével a háborús haszonban érdekelt fegyvergyárosok, a katonai előmenetelben érdekelt tábornokok és a nemzeti dicsőségben érdekelt ideológusok, akik nem annyira okozták a háborút, mint inkább a maguk, szinte vak törvényei szerint lefolytatták annak előkészítését, propagálását és lebonyolítását.

{4-324.} Talán soha nem indult még háború a végcélok ilyen fokú tisztázatlansága mellett. Induláskor a szerbeken és belgákon kívül alig tudták az országok és emberek, hogy tulajdonképpen miért is harcolnak: a közép-európai fél-autokráciák arra szólították fel népeiket, hogy a cári zsarnokság elleni szent háború jegyében harcoljanak a „szabadkőműves” nyugati demokráciák ellen is; ez utóbbiak pedig arra hívták fel a maguk népeit, hogy a német autokrácia ellen folytassanak szent háborút a cár szövetségében. Ami az egyes nemzetek konkrétabb háborús céljait illeti, lassan a körülhatárolt és nemzeti szempontból indokolható területi igények is vesztettek meggyőző erejükből abban az arányban, amilyen arányban a háború okozta szenvedés mind elviselhetetlenebbé vált; nem is beszélve azokról az igazi nemzeti érdeket nem képviselő kimérákról, melyeket reálisabb célok hiányában a három nagy dinasztia birodalmai háborús célokul kitűzni kezdtek (Oroszország Konstantinápolyt, Ausztria–Magyarország az egész Balkánt, Németország az egész Közép-Európát és Ukrajnát stb.).

S szerencsétlenségre éppen ez a tisztázatlan célkitűzésű háború volt az első jelentős európai háború, melynek összes résztvevői nem kis hivatásos hadseregekkel harcoltak, hanem az általános védkötelezettség (csupán Nagy-Britanniában a társadalmi erkölcsi kényszer által támogatott önkéntes jelentkezés) alapján belevonták a háborúba úgyszólván az egész lakosságot, a békés és egyszerű emberek óriási tömegét, akik legjobb esetben is legfeljebb pár hónapos háborúkat tudtak volna jó lélekkel elviselni. Ezúttal azonban a haditechnika pillanatnyi állása (a gépfegyver feltalálása által provokált döntően védekező lövészárokharc) reménytelenül elhúzta a háborút. Ezért a háborús morál ébren tartása érdekében mindinkább kialakult egy olyan hangulatkeltésnek, sajtónak, propagandának a szüksége, mely az ellenfél népeket egészükben mutatta be szörnyetegekként. Azok pedig, akik ezt – esetleg lövészárokbeli tapasztalataik alapján – nem {4-325.} hitték el, mindinkább arra hajlottak, hogy az igazi felelősöket rejtettebb, elbújtabb okozók között, de ugyancsak szörnyetegek képében keressék.

Ilyen körülmények között ez a dinasztiák és tábornokok erejét és áttekintő képességét messze meghaladó háború hamar kicsúszott elindítóinak kezéből, s olyan mennyiségű nemzeti és társadalmi kérdést mozgatott meg, olyan tekintélyeket rendített meg, olyan tömegeket döntött nyomorba és pusztulásba, és olyan indulatokat kavart fel, hogy végül az összes nagy közép- és kelet-európai dinasztiák s velük az egész monarchikus-feudális európai államrend összeomlásához vezetett. Ellentétben ugyanis a bécsi kongresszus alkalmával kialakult helyzettel, ahol a napóleoni militarizmus bukása a hagyományos monarchizmus igazolását és diadalát jelentette, ezúttal monarchizmus és militarizmus együtt kompromittálódtak, és együtt is buktak.

a) Az ÖNRENDELKEZÉSI ELV GYŐZELME AZ ELSŐ VILÁGHÁBORÚ UTÁN ÉS ÖSSZEÜTKÖZÉSE A HÁBORÚS FELELŐSSÉG KÉRDÉSÉVEL

A monarchikus-feudális legitimitás összeomlásával immár új rendezési elvre és új eljárásokra volt szükség. A régi nemzetközi jognak érvényben volt a váza: az, hogy a háború érvényes, bár kivételes területrendezési eljárás, s az államok nemzetközi szerződéssel átruházhatják egymásra területeik egy részét, s az attól kezdve a másik állam területe. De e szabály üres váz volt csupán: elhaltak azok a meggyőződések, melyek eleven életet és valóságos érvényességet adtak számára: az olyan háborút, melyet milliós békés tömegek fegyverbe hívásával kellett lefolytatni, immár nem lehetett „eljárás”-nak tekinteni, hanem csak katasztrófának; és senki sem {4-326.} képzelhette komolyan, hogy egy modern közvélemény-alkotásra képes tömegtársadalomban létezzék olyan uralkodó, diktátor, miniszterelnök vagy bármiféle politikus, aki képes volna egy nemzetközi szerződéssel az emberek lojalitását egy másik államra átirányítani.

Ezt a lehetetlenülést fogalmazta meg az államalakulás és az államok közötti területi rendezés új alapelve, a népek önrendelkezésének elve, melyet már a francia forradalom is megfogalmazott, de most, az első világháború utáni nemzetközi köztudatban elemi erővel jelent meg, mint amely hivatott – a népszuverenitás államon belüli elvével párhuzamosan – az uralkodók iránti lojalitás, a monarchikus-feudális legitimitás régi rendező elvének helyébe lépni. Úgy látszott, hogy ennek az új elvnek az érvényesülése képes lesz visszamenőleg is értelmet adni a lefolyt rettenetes háborúnak, mely a cárizmus bukása és az Egyesült Államok hadba lépése után közelebb látszott kerülni ahhoz, hogy a demokráciák és az autokráciák harcának lehessen tekinteni. Igaz, hogy ezt hamar kétségbe vonta az új szovjethatalom állásfoglalása, mely a nyugati demokráciákat és a legyőzött közép-európai félautokráciákat egyaránt monopolkapitalista és burzsoá államokként vette egy kalap alá. Abban azonban nem mutatkozott lényeges eltérés, hogy a világháború utáni rendezés közös alapelve csak az önrendelkezési elv lehet: ez felelt meg a legújabb kor demokratikus és nemzeti követelményeinek, az önállóságot és egységet kívánó közép-európai, kelet-európai és gyarmati népek törekvéseinek, az új szovjethatalom és a legfőbb győztes, az Egyesült Államok kinyilatkoztatott szándékainak, és szinte minden nyílt ellentmondás nélkül általános elfogadásra talált.

Ahhoz azonban, hogy az önrendelkezési elv alapján új, működésképes, demokratikus nemzetközi államközösség jöhessen létre, magától értetődően az kellett volna, hogy a királyok szolidaritása helyébe az önmagukat kormányzó népek szolidaritása lépjen, amelyek természetesen – a királyokkal {4-327.} ellentétben – nem foghatják fel a háborút udvariasan és párbajszerűen, hanem olyan rendszert kell létrehozniok, mely – miután a békét a közösen elfogadott új elvek és módszerek szerint megkötötte – az azután felmerülő konfliktusokat nem háborús módszerekkel intézi el. Ezt így is gondolta el ugyanaz az emelkedett szellemű közvélemény, mely az önrendelkezési elvet megfogalmazta és meghirdette. Ehhez azonban legalább annyi, de inkább több kölcsönös lojalitás és bizalom kellett volna a népek között, mint amennyi valaha a királyok között fennállott. Volt idő, mikor még létezett ilyen szolidaritás a népek között is, úgy 1848 táján, amikor a hangsúly az országok belső átalakulásán volt, és szerte a világon országonként elsősorban a királyokkal álltak szemben a népek, egymással pedig szövetségben voltak. 1918-ra azonban szerte Európában egyrészt a nemzeti mozgalmak eltorzult, agresszív ideológiái, másrészt a világháború szenvedései miatt elsősorban a nemzetek és politikai rendszereik egymás elleni indulatai csaptak magasra. Kivételes szerencse volt, illetőleg lehetett volna az a tény, hogy a legfőbb győztes, az Egyesült Államok nem volt közvetlenül érdekelve az európai államok ellentéteiben, így Wilson döntőbíróként hajózott át az óceánon. Itt azonban tervei és elgondolásai hamar beleütköztek és többé-kevésbé bele is törtek egyrészt az európai hatalmak rövid lejáratú érdekeibe és alkuiba, másrészt abba az agresszív nacionalizmusba, mely az új rendezést valahogy a „nemzet nemzetnek farkasa” elv alapján képzelte el, legfőképpen azonban azokba az irtózatos tömegindulatokba, melyek ennek az értelmetlenül elindult és példátlan szenvedést előidéző háborúnak felelőseit és bűnöseit keresték.

A felelőssé tételnek három közkeletű sémája volt. Az első és legegyszerűbb séma az európai győzteseké volt, mely elsősorban a háborút elvesztett németek ellen irányult: nekik kellett eszerint a kardcsörtető császárok és tábornokok számláját megfizetniök. Ez az elgondolás adta meg végül is a versailles-i {4-328.} békeszerződés karakterét, mely súlyt fektetett a diktátum külsőségeire (noha valójában a keleti határok tekintetében lényeges engedményt tevő tárgyalásos béke volt), megtiltotta a németeknek nagy hadsereg tartását (ami a hadsereget teher helyett kívánatos és létfontosságú dologként tüntette fel a németek számára), megtetézte a lényeges pontokat szigorúnak szánt, de komolyan nem vett követelésekkel (a császár és a háborús bűncselekményekben vétkes tisztek kiadása) és kicsinyes rendelkezésekkel (pl. hogy a németek nem nevezhetik pezsgőiket Champagner-nek), s mindezt a németek háborús felelősségének a szerződéses aláíratásával óhajtotta szankcionálni. Ennek eredménye lett a németeknek az a történetileg egyedülálló közösségi hisztériája, melynek résztvevői – ha nem is az egész német nemzet, de annak jelentékeny része – a második világháborúban igyekeztek bepótolni azt a háborúokozást és azokat az atrocitásokat, melyekért az első világháború után meggyőződésük szerint méltánytalanul tették őket kollektíve felelőssé.

A felelőssé tétel másik, sokkal átfogóbb és meggyőzőbb hatású megfogalmazása a szocialista és kommunista fogalmazás volt, mely a háború bűnösét az imperializmusban, közelebbről az azt mozgató monopolkapitalizmusban és burzsoáziában jelölte meg. Ez a magyarázat az agyongyötört tömegekre közvetlenül ható meggyőző erejét abból az irtózatos és jogos közgyűlöletből merítette, melyet a háborúra rátelepedett vagyonszerzés és spekuláció e tömegekből kiváltott: annak volt jó a háború, tehát bizonyára az csinálta is. Bármennyire is okunk van ezt a magyarázatot kissé leegyszerűsítettnek tekinteni, nem kétséges, hogy ebből a szemléletből egy rendkívül konstruktív békekötési program született, az önrendelkezésen alapuló, annexiók és reparációk nélküli békének az új szovjethatalom által meghirdetett programja. Ez azonban csakúgy, mint Wilson elképzelései, első perctől kezdve beleütközött a győztesek ezzel szemben álló terveibe, s ennek az összeütközésnek, a belőle fakadó intervenciós háborúknak {4-329.} és a Szovjetunió izolálódásának a nyomán alakult ki osztályérdekből, ideológiai dogmatizmusból és keresztes hadjárati magatartásból az ellenfeleknek az a kölcsönös ördögi megjelenítése, mely polgári demokrácia és szocializmus között csak egészen pillanatnyi érdekazonosságon alapuló rövid lejáratú kiegyezést tudott elképzelni. Ez a kölcsönös helyzet akadályozta meg, hogy az első világháború utáni rendezés során a szovjetállam által meghirdetett konstruktív rendező elvek és a Wilson által meghirdetett önrendelkezési és világszervezeti elvek olyan közös politikai akcióban tudjanak egyesülni, mely le tudta volna küzdeni a győztesek primitív és rövidlátó „reálpolitiká”-ját. A fasizmusnak, sőt sajnos, a fasizmus teljes kibontakozásának kellett jönnie ahhoz, hogy a pillanatnyi közös érdekeken túlmenően felvillanjanak, bár csak rövid időre, bizonyos közös értékek is.

A felelőssé tétel harmadik, nyugattól keletig egyaránt népszerű, mondhatnánk népies sémája volt az, mely a felelősséget a titkos diplomácia kártékony hatásában jelölte meg. Az ellenérzés elsősorban azok ellen a titkos szerződések ellen irányult, melyek egyrészt az utóbb háborús frontokká vált szövetségeket létrehozták, másrészt a győzelem utáni osztozkodást eltervezték. Valójában nem volt ezekben semmi különös vagy szokatlan – a régi monarchikus nemzetközi jog szerint. De éppen azért irányult ellenük olyan erős közhangulat, mert pontosan a régi nemzetközi jog két legjellegzetesebben meghaladott álláspontját testesítették meg: a háborúviseléshez való jogot és a népek akaratára tekintettel nem lévő területátcsatolásokat. A kártékony tartalom miatt felháborodott közhangulat azonban elítélte a titkosság mindennemű formáját is, tehát nem elégedett meg az alapelvek és a szerződések nyilvánosságának követelményével, hanem kitűzte a tárgyalások nyilvánosságának a gyakorlatilag lehetetlen követelményét is. Ennek nyomása alatt jött létre az a felemás ál- és félnyilvánosság, mely csupán a béketárgyalások nehézkességét fokozta, anélkül hogy demokratikusabbá tette volna őket.

{4-330.} Mindez a sok tehertétel súlyosan közrehatott abban, hogy az önrendelkezési elv, mint új rendező elv, nem túl szerencsés indulási feltételek között kezdte meg pályafutását. Ezek a rossz indulási feltételek nem tudtak változtatni azon, hogy az önrendelkezési elv maradt az első világháború utáni államalakulások és a reájuk épült új rendezés döntő mozgatója, s a reá és a vele összefüggő etnikai elvre való hivatkozás útját állotta néhány egészen önkényes terv megvalósításának: az elv nagy vonalakban érvényesült, a részleteket a nagy és kis nacionalizmusok marakodása, elvtelen kompromisszumok, pillanatnyi erőviszonyok szabták meg. Így a törökök egy helyi háború jóvoltából a görögökkel szemben részlegesen győzőkké tudtak válni, a többi legyőzötteknek pedig néhány ponton politikai alkuk vagy helyi felkelések jóvoltából sikerült néhány alkalomszerű népszavazást kieszközölniök. A többi határvonás folytán keletkezett kisebbségek helyzetét az összes kelet-európai ország számára kötelezően előírt kisebbségi statútumok voltak hivatva biztosítani. A közel-keleti és gyarmati hódítások felosztásánál pedig, amint az ismeretes, gyakorlatilag az európai gyarmati hatalmak egymás közötti osztozkodásai érvényesültek. Viszont létrehozták – a wilsoni elveknek engedményül – a mandátum, később a gyámság intézményét, mely némi kerülővel és meglehetősen önkényes határokkal, de mégiscsak elvezette a szóban forgó területek nagy részét az önállósághoz, méghozzá többnyire hamarabb, mint a többi gyarmati területen.

Arról azonban szó sem lehetett, hogy a békekötések az önrendelkezési elvnek s a neki megfelelő pártatlan eljárásoknak, a népszavazásnak és a pártatlan szervek döntésének általános és következetes alkalmazásával jöjjenek létre: azok formája maradt a hagyományos szerződéses forma, csak éppen a hagyományos, titkos, királyi béketárgyalások legfőbb erénye, a felek „bizalmas”, „rokon” volta, a béketárgyalások indulatmentessége maradt ki belőlük. Ezt illusztrálja a békeszerződések szövege, mely szinte skizofrén módon tartalmazza {4-331.} egymás mellett a rövid lejáratú reálpolitikával, haraggal, kicsinyességgel és körülményességgel megírt békefeltételeket és mellékletként a Nemzetek Szövetségének a népek szolidaritásán alapuló nagyvonalú új rendre törekvő egyezségokmányát: része ez az emberiség amaz általános politikai skizofréniájának, mely az értelem rövid közjátékaitól eltekintve azóta is tart.

b) Az ÖNRENDELKEZÉSI ELV ELSŐ ALKALMAZÁSÁNAK MÉRLEGE

A mindezek eredményeképpen létrejött első világháború utáni európai rendezésről helytállóan állapították meg, hogy minden hibája ellenére is inkább megfelelt a népek önrendelkezési elvének, mint a háború előtti állapot. Csak éppen az volt a hiba, hogy az első világháború előtti állapot soha nem állította magáról, hogy a népek önrendelkezési jogán alapszik: az a monarchikus legitimitáson alapult, s csupán annak keretei között egészült ki itt-ott a nemzeti elvvel. Az új rendezés tehát saját alapelveihez viszonyítva lényegesen diszharmonikusabb volt, mint a régi monarchikus-feudális legitimitás rendszere a maga virágkorában. Ezért töltötték ki a két világháború közötti időszakot az önrendelkezési jog helyes vagy helytelen alkalmazása körüli végeláthatatlan rekriminációk s a minden változtatást elutasító status quo hatalmak és az örökös dinamizmust hirdető határrevíziós hatalmak terméketlen vitái. Az e problémákból származó indulatok feszítőereje lényeges tényező volt azoknak a hisztérikus mozgalmaknak a létrejövetelében, melyek többek között Hitlert hatalomra juttatták, aki először úgy lépett fel, mint az önrendelkezési elv elmaradt alkalmazásának számonkérője, utóbb pedig mint mindennemű önrendelkezési jog sírásója. Mindez rövid húsz év alatt elvezetett a második világháborúhoz: ennyi ideig tartó konszolidáció tellett ebből a rendezésből.

Most, a végkifejlet tudatában különösen tanulságos az első világháború utáni rendezésnek a mérlegét megcsinálni, {4-332.} mert – csakúgy, mint a bécsi kongresszus pillanata – egyike volt a történelem ama nagy folyékony pillanatainak, melyek az egy helyben álló vagy egy irányban haladó korszakokat hirtelen fordulathoz juttatják, és a további fejleményeket hosszabb időre újból determinálják, egyirányúvá teszik. Ezek azok a pillanatok, amikor aránylag nem sok vagy semmi sem szükségszerű, amikor minden s mindennek az ellenkezője is lehetségesnek látszik. Az ilyen pillanatokra nézve érdemes a „mi lett volna, ha” egyébként nem túl tudományos kérdését feltenni: nem azért, mintha az elmulasztott alkalmakhoz s a történelem süllyesztőjében eltűnt megoldásokhoz vissza lehetne térni, hanem azért, mert ezeknek az elemzésével közelebb kerülhetünk a történelem műhelyében egyidejűleg működő tényezők együtthatásához egy olyan korban, melyet hosszú lejáratra az eszmék és elvek növekvő szerepe jellemez. Az ilyen pillanatok megítéléséhez, ha bennük az eseményeket valami módon az értelemnek sikerül megnyergelnie, visszafelé nézve minden mintegy magától értetődőnek, logikusnak és szükségszerűnek tűnik fel; ha viszont a pillanatnyi érdekek és indulatok összevisszasága lesz döntő tényezővé, akkor a visszapillantást a nagy elmulasztott alkalmak keserűsége lengi körül.

Tegyük fel tehát a kérdést, vajon mi lett volna, ha az első világháború után Wilson győzi energiával, esetleg reális politikai kooperációba tud lépni az új szovjethatalommal, és keresztül tudja vinni az önrendelkezési elv komolyan következetes alkalmazását? A bécsi kongresszus egyik szemtanúja írja, hogy „Itt egyedül Talleyrand beszél az értelem nyelvén, s az evangélium attól, hogy az ördög prédikálja, még nem szűnik meg evangélium lenni”. Vajon mi lett volna, ha 1919-ben komolyan veszik az önrendelkezési elvnek és az annexió és reparáció nélküli békének azt az evangéliumát, amit a szovjet „ördög” prédikált? Ennek a legfeltűnőbb és a győzőket érthetően meghökkentő következménye az lett volna, hogy Németország az akkor minden jel szerint hozzá {4-333.} csatlakozni óhajtó Ausztriával gyarapodott volna, ugyanakkor keleti határain a versailles-ihoz hasonló veszteséget szenvedett volna – esetleg a korrigáló népszavazások nélkül –, de végeredményében veszteségét meghaladó, nem jelentéktelen, bár nem is óriási nyereséggel fejezte volna be a háborút. Ennek pedig nem az lett volna a legdöntőbb következménye, hogy Németország ennyivel is hatalmasabb lett volna, mert ezt ellensúlyozta volna egy életképes kelet-európai federáció létrejötte. A legdöntőbb következmény egy rendkívül jelentős lélektani tény lett volna: az önrendelkezési elv jóvoltából szerzett nyereség visszájára fordította volna azt a végzetesen tévútra vezető alapvető német történelmi „tapasztalatot”, mely szerint a német egység és nagyság útja „véren és vason”, militarizmuson és győzelmes háborúkon keresztül vezet. Mindennek eredményeképpen elmaradt volna, vagy sokkal enyhébb formájában jelentkezett volna a nagy német hisztéria, a kis magyar hisztéria és az egyéb nagy és kis nemzeti megalomániák, s csaknem teljes bizonyossággal elmaradt volna az európai méretű fasizmus és a második világháború. Másrészt a szovjet–lengyel határ már akkor nagyjából mai formáját kapta volna meg; s ha mindehhez logikusan azt is feltételezzük, hogy egy józanabb és elvszerűbb politika keretében az oroszországi intervenció is elmaradt volna és a polgárháború sokkal kisebb méretű lett volna, akkor azt is valószínűnek kell tartanunk, hogy a Szovjetuniónak Európától való izoláltsága sokkal rövidebb ideig tartott volna, s Európa felé fordított arca is más lett volna.

Természetesen ezt a „mi lett volna, ha” játékot meg is lehet fordítani. Mondhatjuk úgy is: isteni csoda, hogy egy döntő helyzetben lévő amerikai elnök pontosan annak az elvnek a zászlójával lépett fel, melyre az akkori Európának a legnagyobb szüksége volt, s az önrendelkezési elv ennyire is érvényesült a hatalmi erőkkel szemben. Mi lett volna, ha az elvi szempontok teljes félretolásával a legnyersebb, a legelvtelenebb hatalmi önkény szabta volna meg az eseményeket? Ez {4-334.} esetben Franciaország annektálta volna a Rajna-vidéket, megpróbálta volna Németországot részekre bontani, Olaszország lényegesen nagyobbat harapott volna a jugoszláv nyelvterületből, Magyarországot talán felosztották volna, s az oroszországi intervenciót is sokkal nagyobb erővel folytatták volna. Hogy mindezekből milyen monstruózus politikai hisztériák születtek volna, az meghaladja elképzelő képességünket, bár a hitlerinél nagyobbat nehéz elgondolni. Mindenesetre a második világháború hosszabb-rövidebb időköz után minden valószínűség szerint ebben az esetben is kitört volna. Úgy látszik tehát, hogy a teljes elvtelenség és az elvek felemás alkalmazása között a végeredmény szempontjából kevesebb a különbség, mint mindkettő és a következetes elvi politika között.

c) Az ÖNRENDELKEZÉSI ELV SORSA A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTÁN: A GYARMATI NÉPEK FELSZABADULÁSA

Az a rettenetes megrázkódtatás azonban, melyet az emberiségben a második világháborúnak az elsőt is meghaladó szörnyűségei kiváltottak, elsődlegesen nem annyira az önrendelkezési elv következetesebb alkalmazására irányuló hangulatot hozott létre, hanem ellenkezőleg, magára az elvre is árnyékot vetett. Bárhogyan értelmezte is valaki a lezajlott tragikus eseményeket, valahol mindig rábukkant az önrendelkezési elv témájára, s ebből könnyen levonhatott olyan leegyszerűsített tételeket, melyek pl. azt mondták, hogy az önrendelkezési elv nem volt képes stabil rendezést létrehozni, vagy azt, hogy az önrendelkezési elv a fasizmusok által elindított felforgatás eszköze, vagy azt, hogy következetes alkalmazása leküzdhetetlen nehézségekbe ütközik. Mindamellett azt ritkán állította bárki is, hogy az önrendelkezés elvi érvénye megszűnt volna, sőt éppen most kapott először helyet egy átfogó érvényű nemzetközi dokumentumban, az Egyesült Nemzetek alapokmányában, mint e szervezet alapelveinek egyike. Európában azonban kissé gyanússá {4-335.} vált a reá való túl hangos hivatkozás: a második világháborút lezáró béketárgyalások során is kevesebb szó esett róla, és kisebb lendülettel hivatkoztak rá, mint az első világháború után, s nem tértek vissza a kisebbségi statútumok rendszeréhez sem. Viszont az eddiginél szélesebb területen jelent meg az önrendelkezési elvnek egy paradox következménye: mivel a területátcsatoló békeszerződések nem garantálhatták az új lakosság lojalitását, több ponton megjelent a lakosságáttelepítés vagy annak kísérlete, mint a megszerzett területek biztosításának eszköze.

Annál nagyobb dinamikával jelentkezett az önrendelkezési mozgalom a gyarmatbirodalmakkal szemben, melyek mindinkább elvesztették képességüket és bátorságukat ahhoz, hogy a faji felsőbbség és gyarmati hódítás jogcímén bírt területeiket megtartsák. Ebben természetesen jelentős szerepe volt azoknak az elszánt harcoknak, melyeket egyes gyarmati népek szabadságukért elkezdtek, s még ennél is nagyobb, világtörténelmi jelentősége van az erőszakmentes felszabadulás amaz akciójának, mely örökre összekapcsolódott Gandhi nevével. Az egész folyamatban azonban lényeges része volt a demokratikus, népszuverenitási és önrendelkezési elvek általános hitelének, s ezzel összefüggésben a demokratizálódás útján előrehaladt országok otthoni közvéleménye jelentős részében a gyarmati uralommal szemben kialakult ellenérzésnek, s egyáltalán a „hatalmi akarat” jelentős megcsökkenésének. Csak látszólagosan realista, valójában rövidlátó és korlátolt szemlélet tehát az, mely az engedés mindeme folyamataiban túlnyomó, pláne kizárólagos jelentőséget tulajdonít a kényszerűség, a vereség, a jól felfogott önérdek és a ravasz taktikaváltoztatás kétségtelenül szintén meglévő tényezőinek. Ha ezek lennének kizárólagosak vagy döntőek, akkor megmagyarázhatatlan volna, hogy miért éppen a gazdaságilag és katonailag leggyengébb gyarmati hatalom, Portugália „kényszerült” a legkevésbé engedni, és volt képes a legtovább ellenállni a gyarmati önrendelkezés {4-336.} elismerésével szemben. Magyarázhatjuk mindezt az elszánt uralmi akarat, világpolitikai intrikák és nagyhatalmi képmutatás bonyolult összjátékával, de lényegesen egyszerűbb és magában is elegendő magyarázat erre Portugália otthoni kormányzatának autokratizmusa, mely természetszerűen nem volt hajlandó gyarmati vonatkozásban sem a népek önrendelkezését elismerni.

Egészben tehát minden okunk megvan arra, hogy a gyarmati népek túlnyomó részének a második világháború utáni években bekövetkezett felszabadulását az önrendelkezési elv újabb diadalmeneteként könyveljük el. S teljességgel változatlan erejűnek bizonyult ebben a folyamatban a nemzetállamok alakítására irányuló tendencia is.

d) AZ ÖNRENDELKEZÉSI ELV MÁSODÍZBENI ALKALMAZÁSÁNAK MÉRLEGE

Sajnos meg kell állapítanunk, hogy a gyarmati hatalmak említett aránylagos engedékenységének értékét felére vagy talán még kevesebbre csökkentette, hogy – talán abbeli félelmükben, hogy túl messze mentek a nagylelkűségben, és meg találják szegni a feltétlen önérdekvédelem politikai alapszabályát – igyekeztek a lebonyolítás részleteit úgy intézni, hogy politikai és gazdasági befolyásukat az új rendszerben is és az új formák között is minél inkább megtartsák: ahelyett, hogy egy sokkal messzebbre néző „érdek” jegyében az új állam- és nemzetalakulások minél nagyobbfokú stabilitását tekintették volna a legfontosabbnak. Így azután az önrendelkezési elvnek ez az újabb diadalmenete sajnálatos módon ugyanolyan vagy talán még fokozottabban kaotikus körülmények között zajlott le, mint az első. Annak ellenére, hogy a gyarmati világ felszabadulása Ázsiában, Afrikában és Amerikában körülbelül nyolcvan új állam alakulásával járt, s nyilvánvaló volt, hogy ezek az alakulások az önrendelkezési jog érvényesülését jelentik, mégsem haladt ennek az elvnek a konkretizálása és alkalmazásának technikája egy lépést {4-337.} sem előre. Az államalakulások és területi rendezések a volt gyarmattartó hatalom és a felszabadulási mozgalmak pillanatnyi erőviszonyai szerint, a volt gyarmati hatalmak egymás közötti határai vagy belső közigazgatási határai szerint történtek, mintha magától értetődő volna, hogy ezek a határok egyben automatikusan a meglévő vagy jövendő nemzetalakulások határai is lesznek, holott ez csak az esetek egy részében volt várható. Vannak ezek között az országok és népek között olyanok, melyek teljesen és világosan kialakult nemzeti individualitással rendelkeznek, vannak olyanok, ahol az etnikai-törzsi összetartozást már elég jelentős módon politikai tudatelemek is kísérik ahhoz, hogy ennek a leendő nemzetalakulásban szerepe legyen, s vannak olyanok, ahol feltehető, hogy a gyarmatbirodalmak volt egymás közötti határai és belső közigazgatási határai lesznek a nemzetalakulások határai is. A felszabadulás tényleges lebonyolításánál azonban minderre ezúttal sem voltak nagyon tekintettel. Pillanatnyi szempontok vagy erőviszonyok szerint rendeztek ötletszerű népszavazásokat sokszor igen esetlegesen létrejött területi egységekre vonatkozóan, nemegyszer hiányosan vagy rosszhiszeműen feltett – a lényeges kérdést kihagyó – alternatívák között. A könnyebb „kezelhetőség” kedvéért, a félig gyarmati állapotnak néhány rövid évre való prolongálása kedvéért mesterkélt federációkat hoztak létre, vagy apró szigeteket, városokat, sejkségeket, támaszpontokat alakítottak önálló államokká, vagy nyilvánítottak „önrendelkező”, népszavazás útján „megkérdezendő” egységekké, amelyekről mindenki más, de maguk is eleve tudták, hogy nem rendelkeznek a nemzetalakulás vagy közösségi öntudat feltételeivel. Az érdekelt és távolabbi nagyhatalmak azután aszerint támogattak vagy elleneztek ilyen vagy olyan államalakulásokat, aszerint foglaltak állást különböző államalakulási és területi vitákban, hogy melyik állam kormányát vagy rendszerét tekintették a maguk szempontjából „jónak”. Ez az állítólagos reálpolitika a későbbi fejlemények világánál {4-338.} rendkívül rövid lejáratúnak bizonyult: egy-egy államcsíny vagy forradalom egyik percről a másikra váltotta fel a Nyugat-barát kormányokat élesen antiimperialistákra és viszont; így hát azok a pillanatnyi politikai szempontok, melyek szerint egyik vagy másik államnak a megalakulását vagy határainak a megvonását az indulás folyékony helyzeteiben eldöntötték, teljesen értelmetlenekké váltak: a kormányok élettartama a legjobb esetben is csak években volt mérhető, az államalakulásoké és államhatároké ellenben a legrosszabb esetben is évtizedekben, ha nem évszázadokban. Az egyszer létrejött államok, az egyszer létrejött határok tehát hosszú-hosszú ideig vonszolják majd a beléjük épített stabilitáshiányt, államok vagy népek közötti ellentéteket, létezésük és határaik elvi alátámasztottságának hiányát, s ennek következtében az elnyomott csoportok önrendelkezési, „szeparatista” igényeit, másrészt az alig hogy uralmi helyzetbe jutott csoportok fellengzős igényét a területi sérthetetlenségre, valamint ezt alátámasztó uralmi, nacionalista ideológiákat.

Érdemes tehát ilyen körülmények között ezúttal is felvetni a „mi lett volna, ha” kérdését; s elmondani, hogy a felszabadult gyarmati országok, mindenekelőtt a Szaharától délre eső Afrika egészséges fejlődését az biztosította volna, ha az összes hatalmi eszközök birtokában lévő gyarmati hatalmak egymással és a felszabaduló népekkel egyetértésben egységes elvi rendezés keretében az új politikai térképet a nemzetalakulási, etnikai és történelmi tényezők gondos figyelembevételével úgy hozták volna létre, ahogyan annak idején az a Szovjetunióban, a szovjethatalom megalapozásának lendületében történt. Ugyanakkor természetesen gondoskodni kellett volna a felszabadult gyarmati területek, főleg Afrika sajátos szükségleteire szabott nemzetfeletti gazdasági és részben politikai szervezeteiről is. Mindez természetesen nem lett volna és nem is lehetett volna garancia forradalmak és politikai zavarok, államcsínyek és diktatúrák ellen, de igenis aránylag jelentős garancia lett volna az ellen, hogy országok között, országokon vagy ötletszerű módon összeállított federációkon {4-339.} belül népirtó háborúk és polgárháborúk törjenek ki (a „fejlettebb” államok fegyverszállításaival súlyosbítva); valamint lényeges garancia lett volna az ellen is, hogy ezekben az amúgy is szegénységgel küszködő országokban a harcias nacionalista politika és a gazdasági önállóságra való irreális törekvés az égetően elégtelen értelmiségi embertartalék jelentős hányadát a politika, diplomácia és magas kormányzati adminisztráció terméketlen munkaterületein kösse le. Így a gyarmati felszabadulásnak kívülről nézve aránylag meglepően gyors és helyenként simának látszó folyamatával kapcsolatban is azt lehet megállapítani, hogy egy fél szívvel csinált „jó” cselekedet hatásában gyakran elszomorítóan hasonlít az egyszerű rossz cselekedethez.

Úgy látszik tehát, hogy az önrendelkezési elvnek ez a második diadalmenete ugyancsak arra van ítélve, mint az első, hogy ti. érvényesülésének részleges diszharmóniái és ellentmondásai válságok számára nyújtanak kiindulópontot: minden okunk megvan annak feltevésére, hogy ezt a második elmulasztott történelmi alkalmat második kiábrándulási korszak fogja felváltani, mely a bajokat nem az önrendelkezési elv elégtelen alkalmazásának, hanem egyáltalán a létezésének tulajdonítja. Ennek nem egy jele máris mutatkozik, s ezzel együtt felújulnak az önrendelkezési elvvel szemben régebbről hangoztatott kritikák is. Nem lép fel ugyan olyan összefüggő elvi állásfoglalás, mely teljes szélességében megtámadná az önrendelkezési elvet, úgy, ahogyan a fasizmus megtámadta a népszuverenitást. Csak éppen jelentkeznek a legkülönbözőbb elvi, politikai és gyakorlati érvelések, melyek az önrendelkezési elvnek jogilag megfoghatatlan, többértelmű, problematikus voltát, korlátozásának szükségességét, adott helyen és időben való alkalmazásának nehézségét, veszélyét, káros következményeit hozzák fel; s fellépnek és divatba jönnek olyan jelszavak, melyek, anélkül hogy az önrendelkezési elvvel támadó vitába szállnának, azt gyakorlatilag feleslegessé tenni vagy hatályon kívül helyezni látszanak. {4-340.} Ezeket kell most röviden áttekintenünk, s azt a kérdést tisztáznunk, hogy nem indult-e meg az önrendelkezési elvnek egy olyan hitelvesztése, mint annak idején a monarchikus-feudális legitimitásnak.

e) A MONARCHIKUS-FEUDÁLIS LEGITIMITÁSRÓL A DEMOKRATIKUS RENDEZŐ ELVEKRE VALÓ ÁTTÉRÉS JELENTŐSÉGE

Mielőtt tisztázni próbálnánk, hogy az önrendelkezési elv a nemzetközi államközösségnek érvényes alapelve-e még, és mennyiben, kissé vissza kell térnünk arra, hogy mit is jelentett az az eszmei és társadalmi változás, melynek keretében az egykor érvényben volt monarchikus-feudális legitimitás helyébe a népszuverenitás, emberi jogok és önrendelkezés elvei léptek.

A monarchikus-feudális legitimitás elvének a népszuverenitás, emberi jogok és önrendelkezés elveivel való felváltása nem csupán azt jelentette, hogy egyik lehetséges társadalomszervezési alapelvet felváltotta egy másik, hogy egy ember vagy kevés ember uralmát felváltotta a sokak uralma. Az ókorban így fogták fel a monarchia, arisztokrácia és demokrácia váltakozásait, s éppen ezért egészen az újkorig meglehetősen uralkodó volt az a vélemény, hogy az első kettő jobb kormányzati forma, mint a harmadik, a sokak uralma, mely az ókorban és a középkorban sehol sem tudott tartóssá válni, bármily virágzó rövid korszakokat tudott is produkálni. Az újkor és a legújabb kor demokratikus fordulatánál azonban immár nem a sokak uralmán volt a hangsúly, hanem ennél mélyebb és jelentősebb változáson: a minden ember egyenlő emberi méltóságát és szabadságát valló alapelv elfogadásán, ami maga után vonta az uralmon és a hagyományos uralmi presztízsen alapuló társadalomszervezésről a tárgyi teljesítményen és kölcsönös szolgálatokon alapuló társadalomszervezésre való áttérést, s egyben lényeges előrelépést jelentett a hatalom fokozottabb racionalizálása, mélyebb moralizálása {4-341.} és humanizálása, teljesebb igazolása, igazságossá, szabadságelvűvé, ellenőrzötté, értelmessé, tárgyilagossá válása irányában.

Ebből világosan kiderül, hogy a demokratizmus elsősorban a kormányzással szemben való erkölcsi igények megnövekedését jelenti. Ezek az igények ugyan már erőteljesen érvényesültek az európai monarchikus-feudális legitimitás rendszerével szemben is, de abban még sokkal nagyobb mértékben jelen volt az uralom jelensége és a hatalomnak való alávetettség tudata, még ha az alattvalói „hűség”, „lojalitás” és az „uralkodói kötelességek” kategóriáin keresztül magasabb erkölcsi és szabadságtartalmat kapott is. Éppen ezért az alattvalók a gonosz uralkodót, gonosz hűbérurat, bár elkeseredve és felháborodva, de elemi csapásként viselték el, mindaddig, amíg ez a gonoszság nem érte el az elviselhetetlenség fokát. Ezzel szemben a szabad demokratikus közösségi tudat, akár a nemzeti önrendelkezés, akár a népszuverenitás, akár a gazdaság javaiban és irányításában való részesedés elveinek formájában jelentkezik is, sokkal érzékenyebb tömeglélektani jelenség, mert nem személyekhez, hanem tudatosan átérzett társadalomrendezési elvekhez s azok jelképeihez kapcsolódik. Sokkal hevesebben reagál tehát, ha az elvek, a jelképek és a valóság között ellentmondások lépnek fel, mint egykor a hű alattvalók és jobbágyok uraik gonoszságára. Az elmúlt két évszázad tanulságai azt mutatják, hogy a modern közösségi közmeggyőződésben gyökerező alapvető demokratikus rendező elvek által nem igazolt, igazolásukat vesztett, hamis igazolásra hivatkozó vagy igazolásra hamisan hivatkozó államhatalmak, politikai, társadalmi vagy gazdasági rendszerek e hazugságaik és ellentmondásaik visszahatásaképpen sokkal nagyigényűbb és szenvedélyesebb eszmei és tömegmozgalmakat hívnak életre, mint a régebbi korszakokban. Ezek jobbik esetben forradalmakban robbannak ki, melyek a hazugságokat és ellentmondásokat akár erőszakkal is korrigálják; rosszabbik esetben {4-342.} azonban, ha a forradalom valamely okból elakad, diszkreditálódik vagy vakvágányra fut, végzetes és pusztító kiábrándulási hullámokba és politikai tömeghisztériákba fordulnak át, melyek gyakran irracionális és nihilista módon szembefordulnak a hatalom igazolásának, elvi, erkölcsi kötöttségének eszmekörével, és katasztrofális kimenetelű politikai ámokfutásokban végződnek.

A demokratikus társadalomszervezési alapelveket tehát, szemben a régebbi korokkal, melyek a hatalommal való visszaélés jelenségeit némileg kedélyesen vagy rezignáltan fogták fel, ma egy bizonyos félelmes maximalizmus jellemzi, mely nem is annyira a tökéletlen helyzetek ellen irányul – hiszen az emberiség bizonyos értelemben mindig is ilyenekben élt és fog élni –, hanem a hazug helyzetek és magatartások ellen: ezeket nem képesek elviselni. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy azok a közmeggyőződések és azok a tömegmozgalmak, melyek a hatalom modern értelmű racionalizálása, moralizálása jegyében a szabadság, egyenlő emberi méltóság, igazságosság, népszuverenitás és önrendelkezés elveinek a teljes és hatékony érvényesülésére irányulnak, nem valami jámbor óhajt, hatástalan erkölcsi előírást, hanem félelmes erejű reális politikai szükségességet jelentenek, melynek figyelmen kívül hagyása rendkívül súlyos következményekkel jár. Mikor tehát a következőkben sorra mérlegre tesszük az önrendelkezési elvre vonatkozóan fellépő, akár racionális, akár irracionális kritikákat, sohasem szabad figyelmen kívül hagynunk a demokratikus elvek alapjául szolgáló eszméknek és az ezeken alapuló mozgalmaknak ezt a történelemben szinte precedens nélküli érvényesülési igényét és erejét.