FEJEZETEK
Az önrendelkezési elvvel szemben fellépő kritika első tétele az, hogy az önrendelkezés lényegében az embercsoportoknak nemzetekké alakulására, nemzetállam alakítására irányuló jogát mondja ki, ezzel kapcsolatos igényeit és követeléseit szítja fel, amivel indítást és tápot ad a nacionalizmus haladást gátló, agresszív, elnyomó és háborúkeltő ideológiája számára, melyet minden formájában le kell küzdeni és túl kell haladni.
Ezzel a tétellel meghökkentő módon szemben áll az a könnyen megállapítható és közkeletűen megállapított tény, hogy szerte a világban a nyugati eredetű politikai eszmék között, sőt azok első sorában terjed a nemzet eszméje, a nemzetté alakulás igénye, s nemcsak a harmadik világ népeinek felszabadulása zajlik ellenállhatatlanul a nemzetállamok alakulásának jegyében, hanem minden jel szerint a világ egyéb részein is szőnyegen vannak, szőnyegen maradnak és újból meg újból szőnyegre kerülnek nemzetek létezésére, megalakulására és egymás közötti elhatárolására vonatkozó problémák és viták; s e megnyilvánulások feltétlen megakadályozása az esetek többségében csak kisebb vagy nagyobb vagy maximális mértékű szabadságellenes eszközök igénybevételével lehetséges.
Itt van tehát az önrendelkezési elvnek és a nemzetnek az egész demokratikus szabadságeszmével kezdettől fogva meglevő s mind a mai napig egészében eleven és szoros kapcsolata, {4-344.} mely szerint demokratikus szabadság egyenlő önrendelkezés egyenlő nemzetállam, másrészt az a másik egyenlet, mely szerint nemzetállam egyenlő nacionalizmus egyenlő fasizmus és háború. Ezekben az egyenletsorokban valahol hibáknak kell lenniök, s mindenekelőtt ezeket kell megkeresnünk.
Nincs szándékunkban itt a nemzetet definíciószerűen, különböző kritériumok tüzetes felsorolásával, indokolásával és megvitatásával körülhatárolni, sem a „nemzet” és „haza” terminusainak történeti kialakulására és a maival részben egyező, részben eltérő régebbi értelmeire kitérni. Egyes összefüggésekre kitértünk, s még visszatérünk ott, ahol gondolatmenetünk szempontjából ez fontosnak látszik. Itt most elég csupán arra utalnunk, hogy a nemzet alig vitathatóan társadalmi közösség, éspedig az elemi, alapvető társadalmi közösségeket meghaladó méretű, politikai intenciójú közösség, mely meghatározott területet, hazát és azon politikai szervezetet, államot tud a magáénak vagy kíván a magáénak tudni, s mindezt úgy, hogy ebben a tudatban, a nemzeti tudatban a közösségnek jelentős hányada, esetleg csaknem teljes egésze részes. Fel szokták sorolni még a történelmi összetartozást, nyelvi azonosságot és gazdasági életképességet mint a nemzet kritériumait: ezekről most elég annyit mondanunk, hogy kétségtelenül minden nemzetet valamiféle, hosszabb vagy rövidebb ideig tartó „történelem” formál ki, de ez nem jelenti szükségszerűen, hogy a történelmi keret mindig egyben jó nemzeti keret is, bár az a legegyszerűbb és legszerencsésebb eset, ha minden további nélkül azzá tud válni; a nyelv valóban a világ számos pontján döntő nemzetformáló tényezőként jelentkezett, s jelentősége a tömegkommunikáció kiterjedésével párhuzamosan világszerte növekedőben van, anélkül, hogy minden esetben feltétlenül szükséges tényezője volna a nemzetalakulásnak; ami végül a gazdasági összetartozást illeti, ez kétségtelenül alátámasztja az állam létét vagy az államalakítás szándékát, de nem bizonyos, {4-345.} hogy valamely egység gazdasági életképessége szükségképpen nemzetté alakulását is életképessé teszi, viszont szerencsés körülmények között, szerencsés egyensúlyi helyzetben fennmaradhatnak gazdaságilag életképtelen vagy gyenge egységek is nemzetként és államként. Egyáltalán arra a kérdésre, hogy mik a nemzetalakulás „kedvező” feltételei vagy „helyes” irányai, s hogy az egymással esetleg konkuráló nemzetalakulási törekvések között melyiknek van „igaza”, nincs általános, elvi érvényű felelet. Nem bizonyos, hogy a nagyobb, átfogóbb egység egészségesebb nemzetalakulás záloga, mint ahogyan nem biztosíték erre a kisebb, kompaktabb, homogénebb egység sem; nem bizonyos, hogy a történeti keret jobb, mint az etnikai, a nyelvi keret, vagy fordítva; nem lehet eleve eldönteni azt sem, hogy a felbomló birodalmak vagy gyarmatbirodalmak régi történeti és közigazgatási határai, vagy pedig a törzsi, nyelvi vagy etnikai határok jelentik-e az új nemzetalakulások célszerű keretét. Adott esetben számos tényező bonyolult együtthatása dönti el, hogy mi lesz a nemzetalakulás tényleges iránya: ezt azonban konkrét helyzetben egy sor előjelből majdnem mindig már jó előre le tudja olvasni a jó szemű és tárgyilagos megfigyelő.
Nem vitás, hogy az így felfogott nemzet nem örök érvényű kategória, nem szükségszerű jelensége sem a múltnak, sem a jövőnek, és nem olyan közösségi forma, mely az ember biológiai, lélektani és társas lényéből szükségszerűen következnék. Sokszor rámutattak már arra, hogy az elmúlt korokban évszázadok és világbirodalmak múltak el anélkül, hogy a bennük élő embereknek a nemzetről a leghalványabb fogalmuk is lett volna. Ezzel kapcsolatban azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az emberiség tekintélyes része, mióta a legprimitívebb viszonyokból kiemelkedett, eddigi közösségi életét igen nagy hányadban nagyméretű zsarnokságok vagy oligarchiák folyamatos láncolatában töltötte el. S éppen ezek a társadalmak, melyek az államhatalmat {4-346.} kozmikus adottságnak, nem pedig saját alkotásuknak érezték, voltak azok, melyeknek nem volt fogalmuk a nemzetről, éspedig minél nagyobbak és áttekinthetetlenebbek voltak e korlátlan uralmon alapuló politikai szervezetek, annál kevésbé. Ezzel szemben már a régebbi korban is a mai nemzeti tudathoz többé-kevésbé hasonló jellegű és frazeológiájú, magát gyakran ugyancsak nemzetnek nevező közösségi tudat jellemezte az olyan közösségeket – nemcsak a kicsiket, hanem az aránylag nagyokat is –, melyek jelentősebb belső önkormányzattal, külső önállósággal és az emberek aránylag nagy számára kiterjedő politikai aktivizáltsággal rendelkeztek: ókori városállamokat, törzsi fejedelemségeket, középkori városi és nagyobb köztársaságokat, parasztkantonokat, feudális-rendi királyságokat, éspedig már jóval az újkori forradalmak megjelenése előtt is. Vagyis nem új az összefüggés a politikai közösségalakulás bizonyos fokú szabadsága és a nemzet, a haza tudatának megjelenése között. Csak éppen ezekben a régebbi „nemzetek”-ben többnyire nem modern, minden emberre kiterjedő, az emberi minőségből következő szabadságeszme, hanem valamilyen szűkebb, kiváltságosokra korlátozott, arisztokratikus vagy korlátozottan demokratikus szabadságeszme és nemzeti tudat élt. S nem volt ezeknek a régebbi nemzeti tudatoknak a mai értelemben divatos elsőbbségi igénye, ideológiája és magas fokú hatékonysága sem: csupán egy olyan közösségi tudatformát jelentettek, mely sok egyéb közösségi lojalitási igénnyel, családdal, nemzetséggel, törzzsel, várossal, vallással konkurálva, hol őket megelőzve, hol mögöttük maradva, hol velük egyesülve, igyekezett felkelteni és igénybe venni a beletartozóknak, elsősorban a társadalom politikailag aktivizált tagjainak lojalitását, s ennek alátámasztására dolgozta ki vagy ápolta tovább a hazáért való munka, harc és önfeláldozás ősi, klasszikus erkölcsi példatárát, amint azt Plutarkhoszból bárki megismerheti.
Mindez nem érinti annak a közkeletű és lényegében helytálló {4-347.} tételnek az igazságát, mely szerint a nemzet modern fogalma a monarchia és arisztokrácia ellen felkelt újkori tömegmozgalmak, mindenekelőtt a francia forradalom frazeológiájában jelent meg, s a királyoktól és nagyuraktól elvett és a tömegek által birtokba vett vagy venni kívánt politikai közösséghez fűződő tudatot jelentette és jelenti. Csak éppen nem ekkor és ezáltal születnek meg először a nemzet és a nemzeti tudat közösségi jelenségei, hanem – szemben a régebbi korok arisztokratikus vagy korlátozottan demokratikus nemzeti tudatával – most kapcsolódnak össze a minden emberre kiterjedő, minden ember egyenlő emberi méltóságát meghirdető modern szabadságeszmével, s ennek következtében most válnak széles tömegekre, elvileg mindenkire kiterjedő tömegjelenségekké. Ennek jegyében történt a forradalmat hordozó és győzelemre vivő népnek mint nemzetnek, s az általa birtokba vett vagy venni kívánt keretnek mint hazának a közösségi tudat, közösségi lojalitás, közösségi szimbólumok középpontjába állítása, mint amelyek hivatva vannak betölteni azt az űrt, melyet a közösség életében a hatalmukat és tekintélyüket vesztett uralkodók és nagyurak iránti lojalitás maga után hagyott.
Ez egyben azt is jelenti, hogy a politikai közösség birtoklására irányuló modern nemzeti tudat még ott is, ahol e formájában új jelenség volt, nem nélkülözte a nagyon is jelentős egyéb közösségi és tudati előzményeket. Ellenkezőleg, igen ősrégi, az emberiség történetében évezredek óta mindenütt nagyon is döntő szerepet játszó lojalitásformákat egyesített magában a nemzeti tudat egyetlen nagy áramlatban: átfolyt beléje a nemzetiségi, törzsi összetartozáson alapuló lojalitás, a letelepedett lakóhelyi közösséghez, szülőföldhöz, városhoz fűződő polgári lojalitás, a szakrális és harci vezetőhöz, majd az uralkodóhoz fűződő kísérői, alattvalói lojalitás. S nemegyszer előfordult és előfordul az is, hogy vallási, társadalmi lojalitás vagy politikai mozgalmak, pártok iránti lojalitás is tényezője lett a nemzetalakulásnak és összetevője a nemzeti lojalitás kialakulásának.
{4-348.} Mindez a sokféle örökség és a politikai közösségi tudat legújabb kori demokratizálódása és tömegessé válása együttvéve a mai nemzeti tudatot félelmes erejű közösségi kötelékké teszi, melynek hamaros lazulása, pláne felszámolódása nem látszik valószínűnek. Ma az emberek igen nagy hányada számára, modern tömegközvéleménnyel rendelkező országokban pedig, nyugodtan mondhatjuk, döntő többsége számára a családon kívül a nemzeti hovatartozás az a közösségi kötelék, mely – hatalmi eszközeitől eltekintve is – a legsikeresebben képes tagjai lojalitására apellálni, és végső esetben az önfeláldozás iránti igényt eredményesen érvényesíteni. Mindez fennáll a nemzetre épült – a következő pontokban érintendő – hatalmi, társadalmi és egyéni érdekektől, uralmi igényektől, agresszív indulatoktól és torz ideológiáktól függetlenül is, s nem ezek által jön létre. A nemzet és nemzeti tudat mindeme jelentős szociológiai tényei természetesen egyáltalán nem igazolják a nacionalizmus bármiféle ideológiáját, de ugyanakkor, éppen mert tények, nem helyezi őket hatályon kívül a nacionalizmus bármiféle ideológiájának a cáfolata sem.
A kérdés tehát az, hogy milyen okok következtében jelentkeznek a szabad politikai közösség létezésével összefüggően kibontakozó nemzeti közösségben és nemzeti tudatban azok az uralmi és agresszív elemek, melyekben a nacionalizmus veszélyességét meg szoktuk jeleníteni.
A nemzeti közösségalakulás jellegzetes eleme a politikai keret, politikai szervezet, állam létesítésére és fenntartására irányuló törekvés, amivel kapcsolatban a nemzet és a nemzetállam is szükségképpen felveszi a mindennemű közösségre, különösen a mindennemű cselekvő és politikai közösségre jellemző szervezeti és tudati helyzeteket: problémái, céljai, tervei, cselekvései, sikerei, kudarcai adódnak; tagjaikban {4-349.} feltámad a közösség iránti lojalitás, a közösség többi tagjával való szolidaritás érzése, és a közösséghez való tartozás részévé válik a tagok önértékelésének akár pozitív, akár negatív értelemben; a közösségnek érdekei, érdekközösségei, érdekellentétei támadnak, létét, biztonságát veszély fenyegetheti, igazságtalanságok, sérelmek érhetik, követelései, igényei támadhatnak, s mások vele szemben ilyeneket támaszthatnak. Mindezzel kapcsolatban megjelenhetnek a hatalom különböző problémái is, a nemzeti közösségek és államaik egészükben szembekerülhetnek a hatalmi erőviszony és hatalmi erőkülönbség, a túlsúly vagy gyengeség, a fölénytudat vagy kisebbségi érzés, az agresszív indulatok, az egzisztenciális félelmek, s mindenekfelett az uralom és alávetettség helyzeteivel.
Itt válik döntő jelentőségűvé az a különbség, mely fennáll a szó modern értelmében szabad, vagyis minden ember szabadsága és egyenlő emberi méltósága alapján szervezkedni igyekvő nemzetek, és a régebbi, magukat ugyancsak büszkén „szabad”-nak valló, de nem minden ember szabadságán és egyenlő emberi méltóságán alapuló közösségek, a rabszolgatartó városállamok, törzsi fejedelemségek, arisztokratikus köztársaságok, feudális-rendi királyságok nemzetei között. Ez utóbbiak „hazafias” és „nemzeti” tudatával nem ellenkeztek az erőszak, az uralom, az alávetés, az élethalálharc különböző helyzetei, az államok és nemzetek rangsorának kérdései, a dicsőséges hódítás és az erőszakkal megtorolt presztízssérelmek magatartásai. Egy athéni polgár nyugodtan mondhatta, hogy mint szabad polgár, azt tehet a rabszolgájával, amit akar; egy német fejedelem levezethette a német „nemzetnek” – csupán a fejedelmeket megillető – szabadságából (libertas Germanica) azt a jogát, hogy alattvalóit idegen uralkodóknak katonákul eladja; egy 18. századi magyar nemesúr elsirathatta a „magyar nemzet” szabadságát, ha jobbágyainak terheit az uralkodó felülről korlátozta. Megtehették mindezek a közösségi és egyéni szabadságaikra féltékeny {4-350.} nemzeti közösségek azt is, hogy hasonló közösségeket, szervezeteket vagy államokat sportszerű harcra vagy élethalálharcra kihívjanak, legyőzzenek, meghódítsanak, s ennek eredményeképpen megsemmisítsenek, leigázzanak, megbüntessenek, vagy csupán rangban maguk alá rendeljenek, magukba olvasszanak: mindezzel nem kerültek ellentétbe létezésük arisztokratikus vagy korlátozottan demokratikus alapelveivel.
Viszont pontosan ezek azok a magatartások, melyek alapvetően ellenkeznek a zsarnokság minden formáját elvető és azzal szemben minden ember szabadságát és egyenlő emberi méltóságát valló modern nemzetalakulás lényegével. Ezért adódik a modern nemzetállamok alakulásának legdöntőbb problémája és létezésük belső feszültsége éppen abból, hogy az államot, ezt a történetileg kialakult hatalmi, uralmi és harci szervezetet most egy olyan mozgalom veszi birtokba vagy alakítja meg, melynek lényegéhez tartozik az államszervezet uralmi és erőszakos jellegének a megszüntetése és magasabb rendű, szabad beleegyezésen alapuló, megegyezéses közösségi szervezetté való átalakítása. Ez azt jelenti, hogy az érdekbeli és hatalmi ellentétek bizonyos formáinak, elsősorban az uralom, az elnyomás és az élethalálharc jelenségeinek a modern szabad nemzetalakulás világában elvileg lehetetlenné kell válniok, megfelelően annak a marxi tételnek, mely szerint „nem lehet szabad az a nemzet, mely más népeket elnyom”.
Azonban bármennyire másféle államnak kellett volna – és mindinkább kell is – a szabadságeszmén alapuló államnak lennie, azért a történelem a szó modern értelmében szabad nemzeteket és szabad államokat is hozhat a hatalmi erőviszony, az uralom, a harc és egzisztenciális félelem olyan helyzeteibe – amint azt az európai államközösség 19–20. századi fejlődésével kapcsolatban már láttuk –, amelyek felidézik számunkra az uralomgyakorlás és erőszakalkalmazás hagyományos szabadságellenes magatartásainak kísértéseit. Előfordult, hogy fejlettebb nemzetek megörökölték monarchikus {4-351.} vagy arisztokratikus jogelődjeik hódításait, gyarmatait vagy rabszolgáit, vagy harcias politikusaik vagy vállalkozó állampolgáraik jóvoltából maguk váltak ilyen hódítások, rabszolgák uraivá; előfordult, hogy egyes nemzetek az általuk birtokba venni kívánt történeti keret határain belül találták magukat szemben másféle nemzeti tudattal rendelkező és másféle állami keretbe törekvő kisebbségekkel, vagy különböző történeti események, háborús és békekötési alkalmak folytán válhattak meghódított területek, kisebbségek „gazdáivá”; előfordult, hogy átmeneti nemzeti állapotban levő vagy vegyes lakosságú határterületek kapcsán támadtak ellentétek nemzetek között, s előfordult, hogy egymás fölött elhelyezkedő, részként és egészként szemben álló egységek versengtek azon, hogy a kisebb vagy nagyobb egységre kerül-e végül is a nemzetalakulás súlypontja. Mindezeket a problémákat a minden ember szabadsága és egyenlő emberi méltósága alapján szervezkedő modern demokratikus nemzeteknek a szabadság, jogegyenlőség, népszuverenitás, mindenekelőtt pedig az önrendelkezés elvei alapján kellett volna és kellene és elvileg lehetett volna és lehet is megoldaniok: a rabszolgaságot, kizsákmányolást megszüntetni, a hódításokat, gyarmatokat felszabadítani, a vitás államalakulási, nemzetalakulási, területi és elhatárolási kérdéseket elvi alapon, pártatlan, tárgyi módszerekkel eldönteni stb. Azt azonban, hogy konkrét esetben egy-egy nemzet mennyire tesz eleget e követelményeknek, és mennyire enged az uralom és az erőszak atavisztikus kísértéseinek, egy sor tényező bonyolult együtthatása dönti el.
A legelső és legdöntőbb tényező természetesen az, hogy a megalakult vagy alakuló nemzetek történeti múltjuk, társadalmi és politikai fejlettségük folytán a szabadságeszmével való áthatottság és a szabadság javaival való gyakorlati élés {4-352.} ilyen fokára jutottak el. A nemzeti tudatok „szabadságértéke” ebből a szempontból egy szélesen elnyúló skálán helyezkedik el, melynek egyik végén azok a politikailag legfejlettebb nemzetek foglalnak helyet, melyek a szabadság régi hagyományával, hatalmas élményeivel, kialakult tapasztalataival és folyamatos gyakorlatával rendelkeznek, s melyeknél a nemzetté alakulás és a szabadság és egyenlő emberi méltóság alapján való társadalmi szerveződés azonos, párhuzamos vagy legalábbis összefüggésüket el nem vesztett folyamatok maradtak. Ezeknél a nemzeteknél mindenféle diktatórikus, imperialista, kizsákmányoló, gyarmatosító közjáték ellenére is helyrehozhatatlan törés nélkül meg tudott maradni a modern nemzetté alakulás alaphelyzete: az, hogy egy nép azért és azáltal válik modern nemzetté, mert demokratizálódik, vagyis politikai keretének tudatos gazdájává lesz. Az említett skála közepe táján viszont olyan országok népei állottak és állanak, amelyeknél a még aránylag passzív tömegeknek szabad nemzetként való aktivizálására, szabad hazaszeretettel való eltöltésére irányuló törekvés nem az arra megérett tömegek széles körű és tudatos szabadságigényét megtestesítő mozgalmakból indul el, hanem a fejlettebb országok példájától megmozgatott, az azokkal szemben fennálló „hátrányt” behozni kívánó szűkebb, arisztokratikus, oligarchikus, privilegizált vagy értelmiségi rétegekből: így történt ez a 18. század végén és a 19. század elején Közép- és Kelet-Európában, s azóta is a világ számos más pontján. A skála legutolsó végén pedig olyan országok állnak, ahol a tömegek passzivitása csaknem teljes, és a „hazafiság felkeltésének” mozgalmában maga az abszolút uralkodó a kezdeményező: így próbálkoztak ezzel már a Napóleonnal szemben fellépő európai uralkodók, s így ma is a harmadik világ megmaradt uralkodói. S amilyen arányban jut e téren kezdeményező szerep különböző privilegizált rétegeknek vagy vezetőknek, s amilyen arányban látják e vezetők a fejlettebb országok előnyét inkább azok nagyobb hatalmában, mintsem népeik {4-353.} nagyobb szabadságában, abban az arányban jelentkeznek a nemzeti tudat megnyilvánulásai között a régebbi, nem modern, arisztokratikus nemzeti tudatok hatalmi, uralmi, harci beállítottságai is, s abban az arányban kerül nagyobb hangsúly a nemzeti tudat bezárkózó elemeire és kisebb a szabadságeszme nyílt, befogadó jellegére.
Az uralmi és harci magatartás kísértéseinek azonban a szabadságeszmétől való áthatottság foka mellett nem kevésbé lényeges tényezői azok a tényleges hatalmi és gazdasági erőviszonyok, melyek a szabadság következetes megvalósításának problémáit kísérik, s azoknak az áldozatoknak a nagysága, melyeket a szabadságeszme vállalásáért hozni kell: birtokolt hatalmi helyzetek, kialakult gazdasági érdekek, megszokott területi keretek, beidegződött felsőbbségi tudatok feladásában. Aránytalan hatalmi fölény és túl nagynak tűnő áldozat kísértésbe hozott fejlett és magukat szabadságszeretőknek tudó nemzeteket is, hogy az útjukba kerülő elenyésző erővel rendelkező kisebb közösségeket leigázzák, leigázva tartsák, esetleg elnyeljék vagy megsemmisítsék, úgyhogy mire a szabadság és emberszeretet apostolai a helyszínre értek, már hírmondót se találtak belőlük. Különösen olyankor, ha ezt a fölényt nagymértékű faji, kulturális vagy gazdasági különbségek is alátámasztották, nem volt nehéz a szabadság elveinek következetes alkalmazását „keresztülvihetetlen”-nek feltüntetni, vagy legalábbis „egyelőre” akár nemzedékeken keresztül is elhalasztani. Így történhetett pl., hogy lezajlott a világnak példát mutató amerikai szabadságharc úgy, hogy egyszerűen nem tartotta még napirendre tűzhetőnek az emberi elnyomás legsúlyosabb formájának, a néger rabszolgaságnak a felszámolását; s így történhetett az is, hogy az emberi jogok meghirdetése után több mint egy évszázadon keresztül tarthatták természetesnek a legfejlettebb európai nemzetek gyarmati uralmi helyzeteik fenntartását. A végül mégis bekövetkező gyarmati felszabadulási folyamat okai között nem szabad sem a szabadságeszme erejét, {4-354.} sem a hatalmi és gazdasági erőviszonyok szerepét sem alábecsülni, sem túlbecsülni: az erőviszonyok egy bizonyos állása nélkül az egész folyamat el sem tud indulni, de e feltételek beállta után döntő jelentőségűvé válik a birtokló ország szabadságeszmétől való áthatottságának foka, amint azt a gyarmati felszabadulás folyamatával kapcsolatban a fejlettebb nyugati országok és Portugália viselkedésének szembeállításával már bemutattuk.
Lényeges tényező volt az is, hogy az alakuló nemzeti közösségek milyen politikai konfliktusok, sérelmek, bántalmak, elnyomások élményeivel telítődtek meg. A francia forradalomból pl. a reakció támadása váltotta ki azt a forradalmi terrort, melynek visszahatása súlyosan megingatta mind a szabadságeszme optimizmusát Franciaországban, mind a forradalom hitelét Európában: s ugyancsak ez okozta, hogy a francia forradalom védekezése átment hódító háborúkba, melyeknek során a létért való harc és egzisztenciális félelem indulatai átcsaptak a hódítás kollektív mámorába, ami viszont a megtámadott és leigázott közösségekben keltett fel ellenkező irányú nemzeti ellenhatást, és kapcsolta össze a nemzeti tudatot uralmi, alávetettségi, sérelmi és harci élményekkel. További példák sokaságán lehet bemutatni, hogy – azonos politikai fejlettség mellett – minél kevesebb félelmes élménye van egy-egy embercsoportnak, egy-egy nemzetnek sérelemről, igazságtalanságról, megaláztatásról, megtámadtatásról, leigázásról, elnyomásról, élethalálharcról, megsemmisülési veszélyről, annál könnyebben vállalja a szabadságeszme következetes alkalmazásából reá háruló áldozatokat is, s minél több ilyen élménye van, annál inkább hajlik maga is arra, hogy biztonságát türelmetlenségben és uralmi magatartásban keresse.
Nem csekély jelentőségűek voltak végül a nemzetállamnak uralmi szemlélettel való telítődésében a nemzeti közösségek már említett egymás közötti elhatárolódási bonyodalmai is, melyek keretében részben egymás mellett élő alakuló {4-355.} nemzetek versengtek határterületeik hovatartozásáért és azok lakosságának lojalitásáért, részben pedig egymás fölé épült állami képződmények és nemzeti alakulások, államszövetségek és tagállamok versengtek azért, hogy melyik váljék a nemzetté alakulás nagy tömegmozgalmának hordozójává, „nemzetté”. Mindegyik a nemzetet megillető, különösen fokozott lojalitás elsődleges tárgya akart lenni: a nagyobbak nem akartak sem feloszlani, sem megelégedni a „szupernemzet”-nek (még csak vagy már csak) a többi, valóságosabb nemzet felett lebegő státusával; a kisebbek nem akartak sem beolvadni, sem a valóságosabb nemzetek árnyékában élő „mikronemzet”-ekké zsugorodni. Így pl. a 19. század elejétől kezdve három nemzetalakulási igény is versengett azért, hogy az osztrák császárnak magyar királyságában élő szlovák anyanyelvű emberek milyen nemzethez tartozzanak: ezért kérdezte már a múlt század elején a sokrétű birodalmát kormányzó Ferenc császár némi zavarral, midőn egy ízben egy alattvalójának „hazafiságát” dicsérték előtte, hogy vajon „ki iránt” hazafi az illető? A dinasztia német-római császárságának évszázados tekintélyét megörökölni kívánó Habsburg-birodalom osztrák nemzetként szeretett volna modernizálódni, ami könnyű lett volna, ha olyan 500–600 éve központosított állam lett volna, mint a nagy mintakép, Franciaország, csakhogy a komoly osztrák központosító törekvések alig voltak százévesek, és az összbirodalom még nevet is csak a 19. század elején kapott; vele szemben a nyolcszáz-egynéhány éves magyar királyság a maga rendkívül erős közösségi tudatával a maga történeti területén akart modern magyar nemzetet létrehozni, ami szintén egyszerű lett volna, ha ez a soknyelvű magyar királyság megmaradt volna függetlennek, idejében demokratizálódott volna, és nem akarta volna elvesztett függetlenségének visszaszerzése érdekében a magyar nyelv versenyképességét a némettel szemben azzal bebizonyítani, hogy egész országát – ugyancsak francia mintára – egynyelvűvé teszi; egyszerű {4-356.} lett volna a szlovákok nemzetté alakulása is, ha lett volna saját történetileg kialakult politikai keretük – de nem volt, amit azzal egyenlítettek ki, hogy széles körben tudatossá tették magukban a szláv népcsaládhoz való tartozásukat, s azt, hogy az mennyivel hatalmasabb, mint az ő külön nemzeti létezésüket kétségbe vonó osztrák birodalom vagy magyar királyság. Így azután a háromféle nemzetalakulási igény között hosszú harc keletkezett, melyben először az osztrák álláspont győzött a magyarok és a szlovákok fölött, azután a magyar álláspont az osztrákok és szlovákok fölött, végül a szlovák álláspont a csehek segítségével az osztrákok és magyarok fölött, de akkor még egy külön harca támadt ugyane kérdésben a csehekkel is. S mindezek a kérdések megtetéződtek egy sor horizontális elhatárolási kérdéssel is, s külön-külön is, együtt is bőséges alkalmat adtak arra, hogy a szóban levő nemzeti szervezetek, keretek és mozgalmak hatalmi, uralmi és harci szellemmel telítődjenek.
Mindeme sokféle tényező együtthatása dönti el, hogy a modern szabadságeszméből megszülető nemzetalakulás folyamata során mennyiben jelentkeznek agresszív-uralmi magatartások. Míg az egyik oldalon arra találunk eseteket, hogy a szabadságeszmétől komolyan telített, egymással aránylag kiegyenlített erőviszonyok között szemben álló, a pusztulás rémképétől nem gyötört és számottevő elhatárolási problémákkal nem küzdő nemzetek olyan elegánsan tudják elintézni vitás problémáikat, mint Svédország és Norvégia vagy Dánia és Izland, addig a másik oldalon politikai elmaradottság, aránytalan erőviszonyok, félelmet keltő vagy egyenesen kollektív lelki eltorzulást kiváltó élmények és bonyolult egzisztenciális vagy elhatárolási problémák a nemzetek közötti ellentéteket sokszor egészen a népirtás határáig képesek elvinni.
Bármennyi példa van is azonban a legújabb korban a csökkent szabadságtartalmú, sőt néha kifejezetten szabadságellenes „nemzeti” mozgalmakra, ez a fejlemény mindig paradox, {4-357.} sohasem „természetes”, még kevésbé szükségszerű: nem spontán és egyenes vonalú, hanem zökkenőkkel és kitérőkkel terhelt fejlődés eredménye. A nemzetté alakulás viszontagságai csak akkor tudnak végül is nyugvópontra jutni, ha a szóban lévő nemzet kisebb-nagyobb kitérők után végül is fel tud sorakozni a valóban szabad nemzetek közé. A közbülső időben azonban kétségtelenül gyakran láthatunk egy olyan fáziseltolódást, melyben a nemzetté alakulásra irányuló igény gyorsabban és nagyobb átütő erővel terjed, mint a szabadság és egyenlő emberi méltóság alapján való társadalmi szerveződés iránti igény, s mintegy az utóbbitól „önállósulni” látszik. Az ezzel kapcsolatban megjelenő agresszív-uralmi magatartásokat általában a nacionalizmus neve alatt foglaljuk össze, amelyet azonban nemcsak tényleges magatartások összességének, hanem eszmék valamiféle rendszerének, ideológiának is tekintünk.
Korunk jellemző vonásaként szoktuk felismerni azt, hogy benne a társadalom és állam szervezetére, átalakulására és átalakítására vonatkozó eszme- és programrendszerek, vagy ahogyan nevezni szoktuk őket, ideológiák, a vallásháborúk, fanatizmusok, csalhatatlanságok hevességével állanak egymással szemben: e gondolat jegyében hasonlítják őket vallásokhoz, vagy nevezik, mint Raymond Aron vagy Arnold Toynbee, világi valláspótlékoknak. Nem feladatunk itt az ideológia, közelebbről a politikai ideológia mibenlétét tüzetesen meghatározni, vagy igazságot tenni azok között a nézetek között, melyek ez alatt egyfelől teljes értékű eszmék rendszerét, másfelől valamiféle nem teljes értékű eszmepótlékokat, sőt egyszerűen hamis, téves eszmék rendszerét értik: gyakorlatilag az egyik ideológia inkább az egyik, a másik inkább a másik sémába illik bele, pontosabban mindegyik valahol a két véglet között helyezkedik el: egyik sem tisztán érvényes eszmék rendszere, de mindegyiknek van valami {4-358.} köze valamilyen érvényes – vagy egykor érvényes – eszméhez, de ugyanakkor többé-kevésbé torzítja is azt, mert nemcsak az eszmét hirdeti meg, de annak megvalósítását, keresztülvitelét, stratégiáját, taktikáját, politikáját is.
Bármennyi érdekes szempontra, analógiára és tanulságra ad is azonban alkalmat korunk uralkodó politikai ideológiáinak a többé vagy kevésbé türelmetlen vallásokhoz való hasonlítása, a közvetlen problémák és tennivalók szempontjából elsődlegesebb tanulságokhoz jutunk, ha a jelenkori ideológiákhoz közvetlenül fűződő társadalmi tartalmakra figyelünk elsősorban. Az ezekhez kapcsolódó tömegindulatok hevességét és a megfelelő mozgalmak helyenkénti türelmetlenségét elegendően megmagyarázzák azok a felfokozott várakozások és történelmileg egyedülálló nagyigényű célok, amelyek mind a gondolkodókban, mindaz elitekben, mind a tömegekben az újkori szabadságeszme alapján való társadalmi szervezkedéshez fűződtek: azok a várakozások, melyek egy szabad, egyenlő, megegyezéses, igazságos, ésszerű, mindennemű zsarnokságot és kizsákmányolást kiküszöbölő, a népek belső szuverenitását és külső önrendelkezését biztosító társadalom lehetőségének vízióját vetítették az emberiség elé. Korunk politikai ideológiái elsősorban ezeknek az eszméknek a megvalósítására és ezeknek a várakozásoknak a beteljesítésére tesznek javaslatokat oly módon, hogy egy vagy több ilyen eszmét a gyakorlati keresztülvitel, a tennivalók, a politika szempontjából gondolnak végig, s ennek megfelelően a megvalósítás módszerére és eszközeire, stratégiájára és taktikájára vonatkozó gondolatokkal és előírásokkal egészítenek ki; egyben rámutatnak a kitűzött célok megvalósításának akadályozásáért felelős vagy esetleg az eszmék meghamisításában s a velük való visszaélésben bűnös társadalmi, politikai és gazdasági erőkre; mindezzel kapcsolatban kitűzik a közelebbi és távolabbi célokat, és felvázolják a győzelem útját. Amilyen mértékben erős az érdekelt tömegekben a jogos örökségükből való kifosztottság {4-359.} vagy a megcsalatottság érzése, abban az arányban heves és esetleg türelmetlen az ideológiák indulati visszhangja is.
Korunk uralkodó – és szerinte világi valláspótlék szerepét betöltő – ideológiáiként Toynbee az individualizmust, a kommunizmust és a nacionalizmust jelöli meg. S ehhez hozzáteszi azt az – elsőre meglepőnek tűnő s az alábbiakban még közelebbről megvizsgálandó – megállapítást, hogy eddig bárhol is tört ki ezek között összeütközés, változatlanul a – legnagyobb veszélyt jelentő – nacionalizmus győzött.
Korunk uralkodó ideológiáinak ez a háromfelé való kategorizálása elsőre meggyőzőnek látszik; legfeljebb hozzátehetjük, hogy e három, a szabadságeszmével többé vagy kevésbé, de valamennyire mind összefüggő ideológián kívül létezik még ugyancsak ideológiaként, bár védekezésbe szorult ideológiaként az Európában egykor egyetemes érvényességgel uralkodó, lényegében már letűnt, de rengeteg összefüggésében még mindig szívósan védekező tekintélyi-arisztokratikus elv is; néha a maga agresszív Szent Szövetségi formájában, mint nyílt reakció, gyakrabban többé-kevésbé modernizált törekvések formáiban. Komoly tömegerővel azonban már nem képes jelentkezni ez az álláspont, legfeljebb akkor, ha a nacionalizmussal talál közös platformot, melynek egyes torzabb formái, pl. a fasizmus, magukba olvasztották a tekintélyi-arisztokratikus elv egyes, eredeti hagyományőrző, arisztokratikus összefüggésükből és egyetemes érvényükből kivetkőztetett foszlányait is. Indokolt megjegyezni azt is, hogy individualizmus nem egészen szerencsés megjelölése annak a komplexumnak, amit liberalizmusnak, polgári demokráciának, kapitalista ideológiának, amerikai életformának stb. is szoktak nevezni, valamint azt, hogy a kommunizmus mellé hozzá kell gondolnunk a szocializmusnak más, részben kompromisszumosabb, részben dogmatikusabb válfajait is.
A mi fő kérdésünk elsősorban az, hogyan helyezkedik el a nacionalizmus ezek között az ideológiák között. Magától értetődik, {4-360.} hogy mind az individualizmus-liberalizmusra, mind a szocializmus-kommunizmusra áll mindaz, amit az ideológiákról s azoknak a hatalom, uralom és erőszak tényezői által létrejövő torzulásairól mondottunk. Ugyanakkor azonban mindkettőről elmondhatjuk azt, hogy komoly eszmei és társadalompolitikai rendszert képviselő, önmagukban összefüggő ideológiai építmények. Mind a kettő, még ha némi leszűkítéssel és látszólag egymással ellentétes előjelekkel, de a szabadságeszméből, a minden ember szabadságát és egyenlő emberi méltóságát valló eszmekörből és mozgalomból nőtt ki, s ma is abból meríti azt a meggyőző erejét, amivel rendelkezik. Sem az individualizmus-liberalizmus, sem a szocializmus-kommunizmus nem fordult alapvetően és frontálisan szembe a végső kiindulásukat képviselő demokratikus szabadságeszmével, s bármely jeleit mutatják is időnként a hatalom, harc és érdek deformáló hatásának, valamint a megmerevedésnek és dogmatizmusnak, mindkettőben elevenek maradtak azok az erők, melyek a szabadságeszme végső mértékét alkalmazva belülről indítanak el korrigáló és tisztító mozgalmakat. Mindketten továbbra is a világméretű érvényesség komoly igényével fellépő és adott helyen és időben funkcionálni képes közösségi programokat jelentenek, az emberi gondolkodás jelentős áramlataival való kapcsolatuk megmaradt, s érvényességet szuggeráló, vitára késztető erejük fennáll, függetlenül attól, hogy uralmon vannak-e, sőt néha erősebb ott, ahol nincsenek uralmon.
Vajon mondhatunk-e bármi hasonlót arról, amit nacionalizmus, nacionalista magatartás, nacionalista ideológia néven szoktunk emlegetni? Mondhatjuk-e róla, hogy tévutai ellenére is megmaradt a demokratikus szabadságeszme megvalósítására irányuló programnak, hogy funkcionálni képes, hogy van komolyan vehető világméretű érvényességi igénye és komoly gondolati tartalma? Első látásra az látszik valószínűnek, {4-361.} hogy mindeme kérdésekre tagadólag kell válaszolnunk, de ehhez előbb tisztáznunk kell a nacionalizmushoz fűződő, nem egészen egységes szóhasználatot.
Nacionalizmus, nacionalista magatartás alatt általában többféle, egymással összefüggő, de nem teljesen azonos dolgot szoktak érteni. Előfordul, hogy így nevezik az egyszerű nemzeti érzést, nemzeti tudatot vagy azoknak heves, erős, felfokozott voltát. Gyakrabban nevezik nacionalizmusnak a nemzetállam létrehozására, fenntartására, más hatalmi tényezőkkel szemben való függetlenítésére irányuló törekvéseket, még gyakrabban a nemzeti érdek erőteljes érvényesítését. Rendszerint azonban hozzákapcsoljuk e szavakhoz azokat az agresszív, uralmi magatartásokat és célkitűzéseket is, melyeket a nemzetek, mint láttuk, politikai elmaradottságból, aránytalan erőviszonyok kísértésére, félelmes történelmi elnyomás hatására vagy bonyolult egzisztenciális vagy elhatárolási problémák megoldására kialakítottak. Végül jelentenek a nacionalista és nacionalizmus szavak a nemzetet középpontba helyező eszmei, elvi állásfoglalást, világnézetet, eszmék valamiféle rendszerét, ideológiát is.
Mindezeknek a szóhasználatoknak többnyire van egy közös vonása: fokozottabban jelen van bennük az ideológiákhoz gyakran kapcsolódó elítélő, pejoratív jelleg. Nacionalista ideológiáról általában veszélyes, kártékony, helytelen, torz ideológiaként szoktunk beszélni, a nacionalizmus agresszív-uralmi jellegéhez pedig az elítélés magától értetődően hozzátapad. A nemzeti érdek erőteljes érvényesítését is akkor nevezzük nacionalizmusnak, ha ezt a magatartást szűkkeblűnek, kicsinyesnek ítéljük. Hasonlóképpen a nemzetállam létesítésére vagy fenntartására irányuló törekvéseket akkor és azok szokták nacionalizmusnak nevezni, amikor és akik ezeket a törekvéseket valamely okból akár általában, akár az adott esetben kártékonynak, bajkeverőnek, indokolatlannak, erőltetettnek kívánják minősíteni. Ezért nevezi így pl. valamely nagyobb egység politikai szerveződési igénye {4-362.} a kisebb egység önállósulási vagy önállónak maradási törekvéseit kicsinyes partikularizmusból fakadó szűkkeblű nacionalizmusnak, a kisebb egység hívei viszont az egységesítő törekvéseket nagyhatalmi imperializmusból fakadó agresszív nacionalizmusnak. (Hogy adott esetben melyiknek van „igaza”, az mindig azon dől el, hogy melyik igény egyezik a nemzetalakulás – vagy esetleg szupernemzet-alakulás – valóságos irányával, s melyik akar azon erőszakot elkövetni.) Ugyanígy a nemzeti érzés és nemzeti tudat elemi, egyszerű megnyilvánulásait is akkor szokták nacionalizmusnak nevezni, mikor ezek a megnyilvánulások a szólónak valamely okból – s ez az ok éppen úgy lehet öntudatos internacionalizmus, mint saját nacionalista elfogultság! – ellenére vannak, azokat kártékonynak, szűkkeblűnek, kicsinyesnek ítéli. Ezért fordul elő oly gyakran, hogy szemben álló felek kölcsönösen minősítik a maguk által vallott nemzeti lojalitást, szolidaritást természetes, spontán, egészséges közösségi érzelemnek, a velük bármely okból szembenálló nemzeti tudatokat viszont mesterséges, erőltetett, merőben gonosz agitátorok által szított kártékony tudatformának, nacionalizmusnak. S még azok is, akik valamely okból magukra vonatkoztatva határozottan vállalják a nacionalista elnevezést, ezzel vagy kifejezetten a nemzeti tudat agresszív és uralmi elemeit akarják tüntetően magukévá tenni, vagy ha ezt nem, akkor a nacionalizmusnak velük szemben indokoltan vagy indokolatlanul hangoztatott vádjára válaszul „csak azért is” teszik: igen gyakori eset, hogy olyan nemzetek vagy nemzeti csoportok, melyeknek jogos igényeit a „nacionalizmus” vádjával utasítják el, válaszul ingerülten és tüntetően vállalják ezt az elnevezést abban a tudatban, hogy egy elítélő, pejoratív elnevezést vállalnak.
A fent mondottakból az következik, hogy terminológiailag indokolt tekintetbe venni a „nacionalista”, „nacionalizmus” megjelölések használatához újból és újból hozzátapadó vagy belőlük kiütköző rosszalló, elítélő, pejoratív jelleget. {4-363.} Nem célszerű tehát nacionalizmusnak nevezni a nemzeti érzés vagy nemzeti tudat elemi közösségi megnyilvánulásait, sem a nemzetállamra való törekvést önmagában, sőt a nemzeti érdeknek akár szűkkeblű érvényesítését sem, hanem csakis a nemzeti közösségi tudat agresszív és uralmi megnyilvánulásait vagy a nemzettel kapcsolatos, torz eszmei álláspontokat. Indokolt tehát csatlakozni ahhoz az általánosan elfogadott – Jan Huizinga és a marxizmus klasszikusai által egyaránt vallott – megkülönböztetéshez, mely különbséget tesz a nemzeti közösségi tudat természetes, kohéziós elemeit magába foglaló hazafiság, patriotizmus, és a kártékony, agresszív és uralmi elemeket is tartalmazó nacionalizmus között.
Mi azonban az eszmei, ideológiai tartalma ezeknek az „izmus”-oknak? Kézenfekvőnek látszik úgy fogalmazni, hogy amiként az individualizmus-liberalizmus elsősorban a szabadság, a szocializmus-kommunizmus elsősorban az egyenlőség és társadalmi igazságosság ideológiájának, úgy a patriotizmus és nacionalizmus elsősorban a nemzet ideológiáinak tekinthetők. Csakhogy míg a szabadság, egyenlőség és társadalmi igazságosság megvalósításához az eszmék és programok bizonyos rendszerbe foglalása meglehetősen indokoltnak tűnik fel, addig a nemzethez, nemzeti tudathoz magához lényegesen kevésbé látszik szükségesnek valamiféle külön ideológia kidolgozása. Ehhez alapjában elég az az elvi állásfoglalás, mely azt vallja, hogy a szabadsághoz és egyenlő emberi méltósághoz való jog alapján a közösség ügye mindenkinek az ügye, tehát végsőleg a közösséget alkotó emberek együttese jogosult meghatározni azokat a politikai és társadalmi formákat és azokat a népi és területi kereteket, melyekben politikai életét élni akarja. Ez pedig nem több, mint az általános demokratikus szabadságeszme s a belőle következő népszuverenitás és önrendelkezési elv. Nem kíván külön ideológiát az sem, hogy ennek alapján nemzetállamok jönnek létre, mert azok alakulása nem eszmei szükségességből {4-364.} ered, hanem abból a tényből, hogy a népek akarata; önrendelkezése a fejlődés jelenlegi szakaszában elsősorban nemzetállamok alakítására irányul, s kevésbé magasabb vagy egyetemes politikai szervezetek alakítására. Nem különálló ideológia az sem – bár sokszor nevezik magukat az emberek ily értelemben nacionalistának –, ha valaki a nemzeti tudatot, nemzeti lojalitást, nemzeti szolidaritást az átlagnál hevesebben, nagyobb érzelmi töltéssel teszi magáévá, a maga számára elsőrendű közösségi köteléknek tekinti: mint ahogyan annak, aki nagyon szereti apját-anyját, ettől még nem kell a „familiarizmus” ideológiájához csatlakoznia, sem annak, aki a városáért buzog, nem kell az „urbanizmus” ideológiáját vallania. Kétségtelen, hogy olyankor, amikor a nemzetállam nem egy meglevő népi és területi keretet vesz át, hanem új alakulásra, területi átrendezésre, régi egységek felrobbantására vagy egyesítésére tör, megjelenik bizonyos igazolásnak, bizonyos ideologizálásnak, a nemzet „létezésére”, „megvalósítására” irányuló programnak a szükséglete, ami a stabil nemzetek magatartásánál hevesebben, követelőbben írja elő a nemzet, a nemzeti önállóság, a nemzeti egyesülés mellett való állásfoglalást. Ez rendszerint a nemzeti sajátosságok fokozottabb ápolásának és az önállósulás, illetve egyesülés programjáért való hazafias áldozatvállalásnak a kötelezettségét szokta kitűzni, ami magában szükségszerűen nem tartalmaz agresszív-uralmi tendenciákat. Mindez tehát belefér abba, amit általában hazafiság, patriotizmus alatt értünk, s amelyet, noha a szabadság eszméjéhez sokkal közelebb áll, mint a nacionalizmus, ennek ellenére vagy inkább éppen ezért csak igen egyszerű szerkezetű, kevés sajátos „eszmei” elemet tartalmazó ideológiának mondhatunk.
Mi lehet az oka ezzel szemben annak, hogy a nemzetek agresszív-uralmi magatartásait, célkitűzéseit és politikáit magukban foglaló nacionalizmusok sokkal több „eszmei” ideológiai elemet tartalmaznak, mint az emelkedett eszmeiségű patriotizmus? Az eszmei állásfoglalások általában sokkal gyakrabban agresszió- és uralomellenesek, mint nem, viszont az agresszív és uralmi magatartás évezredeken keresztül eszmei igazolás nélkül is magától értetődő tulajdonsága volt a hatalmasoknak és hatalomra törőknek. Így voltak magától értetődően harciasak és hódítók nemcsak a nemzeti tudatot nem ismerő nagyméretű zsarnokságok és oligarchiák, hanem, mint arra már utaltunk, a régi arisztokratikus vagy korlátozottan demokratikus szabad nemzeti tudattal rendelkező köztársaságok vagy fejedelemségek is; s ezt szintén nem kapcsolták össze különösebb „nacionalista” eszmerendszerrel. A kiterjedtebb, „eszmerendszer” jelleget mutatni igyekvő igazolás szükséglete a nemzettel kapcsolatban akkor lép fel, amikor az állam agresszív-uralmi szemlélete immár nem magától értetődőnek, hanem természetellenesnek, igazolást kívánónak tűnik fel. Ez pedig éppen a modern szabadságeszmén alapuló nemzetállammal kapcsolatban jelenik meg akkor, mikor a fentiekben már említett politikai fejlődési tényezők, hatalmi erőviszonyok, megrázó élmények vagy elhatárolási, egzisztenciális problémák egyes nemzeteket arra indítottak vagy indítanak, hogy a nemzet demokratikus eszméjével ellentétes uralmi és agresszív magatartásokat, politikai célokat tegyenek magukévá. Minthogy azonban ugyanakkor a legtöbb esetben nem akarják a régi tradícióikban, jelen felszabadulásukban vagy jövő reményeikben továbbra is központi jelentőségű szabadságeszmét feladni, ezáltal feszültség támad az általuk továbbra is vallott szabadságeszme és az őket életbevágóan érintő uralmi-harci helyzet között. Ez utóbbit kell valami módon eszmei {4-366.} síkon is „megmagyarázni”, a szabadság eszméjével „összeegyeztetni”, a szabadságeszmét különféle más eszmék rangjával felruházott harci és uralmi gondolatokkal és programokkal „kiegészíteni”. Ilyenek voltak a „fehér ember terhe” a gyarmati uralom igazolására, a nagy francia forradalom eszméinek vagy a demokráciának a „terjesztése” a francia forradalom hódításai számára, a különböző történeti, birtokőrzési, terjeszkedési jogcímek és „pán…izmusok”, egyes dinasztiák vagy arisztokráciák történeti vagy nemzeti hivatása, egyes nemzetek „különleges államalkotó képessége”, faji vagy kulturális „magasabbrendűsége” vagy demokratikus erényei stb. Amilyen arányban állandósultak ezek a szabadságeszme mértékével mérve többé-kevésbé hamis konstrukciók, abban az arányban kevertek bele vagy kevertek vissza a szabadságeszméből sarjadt modern nemzeti tudatba autokratikus-oligarchikus eszmetöredékeket, s abban az arányban torzult el a nemzet ügye oly irányban, hogy immár elsősorban az így felfogott nemzeti eszme „ellenfelei”, mindenekelőtt az uralmi igényeket kétségbe vonó más népek ellen irányult, nem pedig a régi világ túlhaladott és funkciótlanná vált monarchikus-arisztokratikus elemei ellen: sőt ez utóbbiak bizonyos védettségre vagy akár nimbuszra is tettek szert, amennyiben az uralmi vagy félelmi állapotban levő nemzeti üggyel azonosították magukat, vagy annak számára hasznosnak látszottak.
A legszélsőbb esetekben azután eljutottak ezek az agresszív-uralmi magatartásokat igazoló eszmetöredékek a szabadságeszme teljes elvetéséig és megtagadásáig is, ami szükségessé teszi számukra a szabadságeszme teljes „megcáfolását”, s ennek érdekében nyílt arisztokratikus-oligarchikus-kizsákmányoló álláspontok elfogadását. Ilyen álláspontok többnyire olyankor találnak visszhangra, amikor megalakult vagy megalakulni kívánó nemzeteket vagy nemzetszerű csoportokat mint közösségeket a szabadságeszme nevében és arra való hivatkozással ér valamiféle nagyméretű és orvosolhatatlannak {4-367.} feltűnő kollektív sérelem, egzisztenciális veszedelem, kollektív megaláztatás. Különösen vészesek az uralmi szellemmel eredetileg is fertőzött s utóbb hatalmi helyzetükből megalázó formák között lebukott uralkodó nemzetek vagy nemzetszerű csoportok sérelmei: ilyenek voltak a déliekéi az Egyesült Államokban a polgárháború után, a németekéi Versailles után, az Algériából kitelepülni kényszerült franciákéi s más kitelepítettekéi stb. Nem kevésbé súlyos az ilyen helyzetektől vagy azok megismétlődésétől vagy egyenesen a teljes megsemmisítéstől való patologikus félelem, amilyen a dél-afrikai fehéreké vagy a maguk hatalmi pozícióinak egy részét a polgárháború után fokozatosan újból visszaszerzett déli fehéreké az Egyesült Államokban, s ez gyakran olyan politika követésére ad indítékot, ami felidézi azt a veszedelmet, megaláztatást vagy megsemmisülést, amit elkerülni kíván. Végül ugyancsak végletes torzulásokra és a szabadságeszmével való meghasonlásra vezet az a helyzet, melyben egy magát szabadnak valló erősebb nemzet tart egy gyengébbet kilátástalannak, kiút nélkülinek tűnő elnyomásban és megaláztatásban, amilyen pl. a faji megkülönböztetés uralma alatt élő négereké. Mindezekből a helyzetekből születnek azok a legtorzabb eszmetöredékek, melyek már nem egyszerű öncsalások, csúsztatások vagy átlátszó hamisságok, hanem szabályos eszmei monstruozitások: fasizmus, fajelmélet, fajüldözés, vezérkultusz, erőszakkultusz, Fekete Mozlim mozgalom stb. Ezek most már azt jelentik, hogy általuk a szabadságtól való félelem vagy a szabadságeszme által való becsapottság jegyében a legkorlátlanabb zsarnokok eszeveszett szabadsággyűlölete, sőt szabályos őrültsége jelenik meg a tömegmozgalmak erejével. Tartóssá tenni természetesen nem lehet ezt a patologikus állapotot, de időlegesen abban az arányban sikerül ez, amilyen arányban a félelem, a sérelem, a megaláztatás, az elnyomás széles tömegek ügye volt, vagy azzá lehet tenni.
Végsőleg azonban mindazokat az agresszív-uralmi eszmerendszereket {4-368.} és eszmetöredékeket, melyeket a különböző nacionalista mozgalmak vagy politikák kialakítottak, az orvosolhatatlan belső ellentmondás jellemzi. A szabadságeszmének agresszív-uralmi álláspontokkal való „kiegészítése” fából vaskarika: annak megkísérlése, hogyan lehetne egyszerre a szabadságeszme nevében is, ellenére is cselekedni. De nem oldódik fel az ellentmondás a szabadságeszme nyílt megtagadása esetén sem, mert ezek a legszélsőbb álláspontok és mozgalmak sem mondanak le arról, hogy megtartsák a szabadság- és nemzeti mozgalmak legnagyobb erejét, a tömegmozgalmi jelleget, elvárják és kifejlesszék a szabad ember jellegzetes erényeit, a spontán lelkesedést, a felelős aktivitást és a tudatos önfeláldozást olyan közösségi konstrukciókért, melyek pontosan a szabad ember kifejlődésének alapvető feltételeit semmisítik meg.
Nem is maradhattak mindezek az ellentmondások következmények nélkül: az emberi jogokat és egyenlőséget kimondó amerikai alkotmány árnyékában abszurdum volt az a déli ültetvényes álláspont, mely szerint „szabad amerikai állampolgár vagyok, azt teszek a négeremmel, amit akarok”, s ennek az abszurdumnak idővel nagyon is érezhető következményei lettek; ugyanígy nem maradt következmények nélkül az sem, ahogy a föld és a tőke tulajdonosai értették a maguk szabadságán a mások teljes kiszolgáltatottságát; a „fehér embernek” – eredetileg igen előnyös –„terhét” is addig hangoztatta a fehér ember, amíg az elkezdett – éppen ettől is – valóban mind jobban és jobban elviselhetetlen teherré válni; nem maradt súlyos visszahatások nélkül az sem, hogy a francia forradalom eszméinek terjesztése jegyében hódító háborúk keretében a francia állam határait messzire a francia nemzet keretein túl próbálták terjeszteni; abszurdum volt és rosszul végződött az első világháború előtti magyar közéletnek – s azóta annyi más, kisebbségekkel rendelkező ország közéletének – az az önellentmondó magatartása, mellyel egyrészt az ország bármilyen anyanyelvű állampolgárát {4-369.} hivatalosan az egyetemes nemzet egyenrangú tagjának minősítette, másrészt ugyanakkor mindenkit különösen jó hazafinak tekintett, aki akár a saját anyanyelvét felváltotta az állam nyelvével, akár másokat minden lehető eszközzel erre rávenni igyekezett. A példák azt mutatják, hogy a szabadságeszmét meghamisító vagy megtagadó nemzeti mozgalmak és nemzeti politikák a legtöbb esetben előbb-utóbb valamilyen formában megbosszulták magukat, és vagy látványos bukáshoz, vagy a visszavonulás, vagy kiegyezés kényszeréhez, vagy a demokrácia teljes korrumpálódásához vezetnek el. Nem azt jelenti ez, mintha erőszak és szerencse nem vihetne időnként sikerre ilyen célkitűzéseket és politikákat is. Csak éppen nem több ez, mint minden elvi állásponttól független merő erőszak és merő szerencse esetleges eredményesnek bizonyulása egy olyan világban, melyben az elvi álláspontok jelentősége és az erőszakalkalmazás veszélyessége gyors ütemben növekedőben van.
Nehéz ezek után feltételezni, hogy mindazokból az agresszív-uralmi jellegű eszmei elemekből, melyeket a különböző tévutakra vagy zsákutcákba került nemzeti mozgalmak kidolgoztak, összeállhat valami, amit érdemes a nacionalizmus egységes vagy legalábbis összefüggő ideológiájának nevezni. Úgy véljük, ezzel a minősítéssel nagyon is túlbecsülnénk ezeket az egymással rokon, de komoly eszmei központtal nem rendelkező, mert nem azonos eszmékből, hanem azonos félrevezető vagy zsákutcás helyzetekből születő s azokra álmegoldásokat kínáló eszmekonglomerátumokat és eszmetöredékeket. Ezért látjuk azt, hogy a különböző nacionalizmusoknak az uralmat, faji vagy más eredendő felsőbbséget, hódítást, háborút glorifikáló „tanításai”, bármennyi előzményük van is az államok uralmi, hódítási és háborúskodási gyakorlatában, az újkor jelentős gondolatai körében jelentős előzményekkel alig rendelkeznek. Nem számítva néhány {4-370.} extravagáns másodosztályú gondolkodót, Nietzsche az egyetlen jelentős, bár szintén extravagáns gondolkodó, akinek – egyébként nem vitásan veszélyes és vitatható – gondolataira a nacionalizmusok hivatkozni szoktak. Nietzsche maga azonban egész életében a legkisebb hajlandóságot sem mutatott arra, hogy az ő idejében is már szépen viruló nacionalista eszmetöredékeket és -mozgalmakat adoptálja, sőt az egyetemes érvényességet igénylő arisztokrata álláspont szuverén megvetését tanúsította velük szemben. Nem is ok nélkül, mert ezek az eszmetöredékek az egykor érvényben lévő tekintélyi-arisztokratikus elvnek csupán a foszlányait veszik át, és megfosztják azt általános érvényességi igényétől azáltal, hogy mindig egyetlen nemzet ügyének a szolgálatába állítják a többivel szemben: nincs nacionalizmus, csak nacionalizmusok vannak, melyek eszmeileg kölcsönösen megsemmisítik egymást, mert mindegyik valamilyen formában a maga fajtáját nevezi ki Übermensch-nek minden komolyan vehető kvalifikáció nélkül. Ezért mindaz, amit a nacionalizmusok eddig „eszmeileg” produkáltak: letűnt birodalmak vagy háttérbe szorított fajok régi dicsőségének, politikai vagy kulturális teljesítményeinek mértéktelen túlértékelése, faji felsőbbségi elmélet, uralmi, sőt világuralmi igény, a megható naivitástól kezdve a nyilvánvaló értelmetlenségen keresztül a tömeggyilkos borzalomig terjed, s érvényessége és vitára való érdemessége soha egy percig sem élte túl azt a hatalmi helyzetet, kormányzati rendszert, politikai zsákutcát vagy közösségi hisztériát, mely egyiket vagy másikat a magáévá tette.
A nemzetek közmeggyőződésében ma is szilárdan megalapozott szabadságeszmének tehát három olyan levezetett ideológiája létezik, melyek a szabadságeszme érvényességében részesek: a liberalizmus, a szocializmus és a patriotizmus, ez utóbbi a legkevesebb sajátos eszmei tartalommal. A nacionalizmus kifejezést célszerűbb fenntartani a nemzettel kapcsolatos agresszív-uralmi magatartások és ezek ideológiái {4-371.} vagy ideológiatöredékei mint deformációs termékek számára. Tudnunk kell azonban, hogy ha egyszer elfogadjuk ezt a terminológiát, akkor nem helyes nacionalizmusnak nevezni a nemzet szociológiai tényéből következő egyszerű és természetes társadalmi vagy tudati jelenségeket.
Hogy értsük ezek után Toynbee-nek azt a tételét, mely szerint ha bármikor és bárhol eddig a három nagy politikai ideológia, az individualizmus, a kommunizmus és a nacionalizmus egymással összeütközött, eddig változatlanul mindig a nacionalizmus maradt felül? Elsőre érezni, hogy e megállapításban valóban bujkál egy igen lényeges igazság, de érezni azt is, hogy ebben a megfogalmazásban teljességgel félrevezető. Kézenfekvő volna mindenekelőtt azt replikázni, hogy éppen huszon-egynéhány éve arattak az individualizmus és kommunizmus szövetkezett erői egy nem egészen jelentéktelen győzelmet a nacionalizmus legpusztítóbb akkori képviselője felett. Erre viszont ugyancsak kézenfekvő volna azt felelni, hogy a nacionalizmus azóta is él, erősödik, és az általa okozott véres konfliktusok száma újból növekedőben van. Toynbee azonban ennél mélyebbre ás, és a nacionalizmus győzelmeit nem annyira a kis nacionalizmusok nyüzsgésében és konfliktusaiban látja, mint inkább abban, hogy az individualizmust és kommunizmust megtestesítő nagy országok éppen egymással való éles szembenállásukban sokszor maguk veszik fel a nacionalizmusok jellegzetes és veszedelmes vonásait. S ebben a megállapításban is van nem is jelentéktelen igazság. Csak éppen az nem áll, hogy ezáltal az ideológiák harcában marad felül, „bizonyul meggyőzőbbnek” a nacionalizmus. A valóságos folyamat ennél sokkal egyszerűbb: ha ugyanis bárhol akár az individualizmus-liberalizmust, akár a szocializmus-kommunizmust egy vagy több konkrét állam bármely formában magáévá teszi, attól ennek az államnak a népe nem szűnik meg nemzet lenni, szervezete {4-372.} nem szűnik meg állam lenni, területe nem szűnik meg haza lenni, sőt inkább fokozottabban azzá válik. Vele kapcsolatban tehát mindaz érvényben marad, amit nemzetről, hazáról, nemzeti tudatról, nemzetállamról és nacionalizmusról mondottunk. E nemzetek tehát lehetnek dicsőek, és viselkedhetnek szégyellnivalóan, lehetnek biztonságban és kerülhetnek veszélybe, lehetnek támadók és megtámadottak, elnyomottak és uralmi helyzetben levők, s uralmi helyzeteik igazolására vagy félelmes állapotuk kiegyenlítésére kitalálhatnak téveszméket, amelyek gyakran az individualizmus-liberalizmus vagy a szocializmus-kommunizmus torzulásainak formáját veszik magukra, de gyakorlatilag teljesen azonos funkciójuk van a nacionalista téveszmékkel, vagy egyszerűen azok. Mindezzel nem a nacionalizmus mint eszmék és programok rendszere vagy világi valláspótlék „győz” az individualizmus-liberalizmus és a szocializmus-kommunizmus eszmerendszerei felett, hanem a nemzet mint közösségi tény bizonyul erősebbnek egyik vagy másik társadalmi programnál, ideológiánál vagy azok nevében fellépő hatalomnál vagy érdeknél. Fogalmazhatjuk úgy is, hogy az individualizmus-liberalizmus, szocializmus-kommunizmus és a modern nemzet egyaránt a demokratikus szabadság központi eszméjéből erednek, de mint arra már rámutattunk, a szabadság ideológiájának ezek közül az eszmei és társadalmi következményei közül a helyhez, időhöz és embercsoporthoz kötött közösségi tudat tömegessé válása, a nemzet hamarabb lett reális társadalmi ténnyé, mint akár a személyes és politikai szabadság, akár az egyenlő emberi méltóság és társadalmi igazságosság, melyek részben ugyan már megtestesülnek a liberalizmus és szocializmus igen lényeges társadalmi intézményeiben, de részben még mindig csak programok és ideológiák. Ezért állapíthatjuk meg azt, hogy az összes politikai ideológia között a nemzet ideológiájának, a patriotizmusnak van a legkevesebb sajátos eszmei tartalma, és ugyanakkor a legerősebb tényleges közösségi nyomatéka. {4-373.} A Toynbee tételében elbújtatott igazság tehát az, hogy a nemzet mint kész tény, sokszor bizonyult „erősebbnek” és fog még annak bizonyulni más közösségi összetartó tényezőknél és programoknál. A nacionalizmusok azonban, mint ideológiák, sohasem arattak döntő győzelmet sem az eszmék, sem a gyakorlat egyetlen harcmezején sem. Ellenkezőleg, abban a pillanatban, amint a szabadságeszmének a nemzet alapjául szolgáló elvét, az önrendelkezési elvet komolyan alkalmazzák velük szemben, a nacionalizmusok összes állítólagos „eszméi” tökéletesen elolvadnak, semmivé válnak, akár a „fehér ember terhéről”, akár a szabadságnak uralom vagy hódítás formájában való „terjesztéséről”, akár a szőke északiak faji felsőbbségéről, akár Szent István koronájának összetartó erejéről legyen is szó.
Most már megpróbálhatunk feleletet adni arra a kérdésre, hogy hol a hiba azokban az egyenletsorokban, melyek elején a szabadságeszméből fogant önrendelkezés, végén pedig a nacionalizmus legpusztítóbb formái állanak. Az összefüggést pontosan úgy kell fogalmaznunk, hogy a nacionalizmusok – sok egyéb válságjelenséggel együtt – valóban részei annak a válságos átmeneti kornak, amely a modern szabadságeszme megjelenése és valóságosan működő társadalmi formaként való érvényesülése között zajlik – mely átmeneti kornak a legjobb esetben is csak a közepén tartunk. Az önrendelkezést a nemzetállamért és a nemzetállamot a nacionalizmusért felelőssé tevő egyenletsorok hibájának a gyökeréhez azzal a felismeréssel jutunk el, hogy a nemzetállam éppen akkor és azáltal ad indítást a különböző nacionalizmusok számára, amikor részben vagy teljesen szakít az önrendelkezési elvvel, azzal az elvvel, mely a nemzetek mint közösségek számára a létüknek alapjául szolgáló szabadságeszmét testesíti meg. Az önrendelkezési elv tehát nemcsak hogy nem okozója {4-374.} a nacionalizmusnak, hanem – komolyan véve és ténylegesen alkalmazva – az egyetlen reális ellenszere azoknak az uralmi, alávetettségi és félelmi állapotoknak, melyekből a nacionalizmusok születnek: ugyanaz az önrendelkezési elv, mely létrehozta a nemzetállamokat, egyben különösebb nehézség nélkül meg is tudja oldani azok konfliktusait – ha alkalmazzák. Amivel visszajutunk ahhoz a már jelzett igazsághoz, mely szerint a demokratikus szabadságeszme megjelenése a maga követelményeinek minden következményeivel együtt, minden hatalmi vagy egyéb érdektől való torzítás nélküli teljes komolyan vételét kívánja meg, mert ha ez nem történik meg, ez gondolkodókban, elitekben és tömegekben egyaránt olyan végletes izgalmi állapotokat produkál, melyek felett a hatalomgyakorlás régi módszerei egyszerűen nem tudnak úrrá lenni.
Az önrendelkezési elvvel szemben fellépő kritika másik, a nacionalizmust elítélő első érvvel összefüggő s azt bizonyos értelemben kifelé való nézetben megismétlő döntő érve az, mely szerint az önrendelkezés azzal, hogy lényegében nemzetállamok alakítására és fenntartására ad jogot és indítást, a széttöredezés, az elaprózódás, a „balkanizálódás” felé viszi az államok közösségét, s így szembekerül a világ mai egységesedéséből és technikai fejlődéséből parancsolóan következő magasabb integrációk, federációk, nagy kontinentális, szubkontinentális vagy más összefogó egységek vagy teljességgel az egyetemes világméretű integráció, a világállam alakulásának szükségességével. Ezek szükségessége e szerint {4-375.} az érvelés szerint sokkal sürgetőbb, mint a népek akaratának, önrendelkezésének az érvényesülése: ha tehát az az akarat – mely természetesen irányulhatna, de nem irányul vagy csupán elégtelenül irányul átfogóbb vagy világméretű integrációk felé – nem képes idejében felismerni a fejlődésnek ezt a szükségességét, akkor meg kell valósítani ezeket az égetően szükséges magasabb integrációkat a saját javukat idejében felismerni nem képes tömegek állítólagos akaratára és önrendelkezésére való tekintet nélkül is. Főleg a világméretű integrálódás kapcsán mutatnak rá arra a riasztó tényre, hogy az emberiség politikai és társadalmi szervezete megdöbbentő módon el van maradva technikájának és pusztító eszközeinek fejlettsége mögött, s ezért a világméretű integrációval nem lehet várni addig, amíg az emberiség közakarata lassan odáig érik.
Azoknak azonban, akik világhatáskörű központi hatalom gyors létrehozásában látják az emberiség önpusztításának egyetlen ellenszerét, végig kell gondolniok, hogy mik a feltételei egy ilyen hatalom létrejöttének és fennmaradásának.
Ilyenfajta hatalmi gócoknak az önkéntességre való tekintet nélküli gyors létrejövetele a történelem tanúsága szerint is, de társadalmunk adott fejlettségi fokán ma is általában harc, hódítás vagy legalábbis elsöprő hatalmi fölény útján képzelhető el legvalószínűbben. A jelenlegi helyzetben a harc és hódítás útját ki kell kapcsolnunk, mert ez minden valószínűség szerint annak elképzelését jelentené, hogy a világhatáskörű központi hatalmat pontosan az a katasztrófa hozza létre – ha egyáltalán maradnak túlélői –, melyet általa akarunk elkerülni. A másik eshetőség, az ilyen hatalmi központot létrehozni képes világméretű hatalmi fölény, szintén nem látszik valószínűnek, mivel a világon nemcsak egyetlen atomhatalom van.
Feltételezve azonban, mint legszerencsésebb eshetőséget, a világméretű központi hatalom békés létrejövetelét, annak fennmaradása számára nem elég, hogy egyszerre létrejöjjön {4-376.} és egy bizonyos pillanatban létrejött hatalmi helyzetét a hatalom mindenkor ingatag eszközeivel fenntartsa, hanem létre kell hoznia és fenn kell tartania a folyamatos, egyetemes, tárgyszerű és eredményes működés feltételeit is. Ehhez pedig mindenekelőtt egy egységes közszellemmel és szolgálati hivatástudattal rendelkező adminisztratív apparátusra s azon belül is egy feltétlenül lojális, erős és hatékony világméretű karhatalomra van szükség. Hogy egy ilyen apparátus és karhatalom puszta összeállítása, pláne közszellemének, eredményességének és lojalitásának biztosítása milyen nehéz probléma, azt bárki tanúsíthatja, aki csak egy kicsit is megtapasztalta, hogy a már ma is működő világhatáskörű szervek aránylag milyen bizonytalanul tudnak támaszkodni saját személyzetükre azok honi lojalitásának vonzásával szemben. Különösen kritikus ez a kérdés a világméretű karhatalom tekintetében, melynek teljes határozottsággal és eredményességgel kell fellépnie minden helyi ellenkezéssel szemben, és semmi módon sem szabad a világhatalomért folyó esetleges versengéshez vagy pláne világ-polgárháborúhoz kísértést, lehetőséget vagy közreműködést adnia. Akik oly könnyedén és bizakodóan beszélnek világkormányról és világkarhatalomról, rendszerint nem gondolják végig, milyen hosszú idejű nevelődés és hagyományképződés eredménye egy korrekt, a polgári hatóságoknak engedelmeskedni kész hadsereg, és milyen kevés kell egy ilyen érzékeny műszer korrumpálásához is. Ha mindez egy világkormány mellett nem tud aránylag gyorsan létrejönni, akkor a világméretű központi hatalom alig jelent többet, mint eggyel több és mindennél veszedelmesebb, konfliktusokkal vagy széteséssel fenyegető erőszakgócot a többi között. S ennek birtokáért valószínűleg egy minden eddiginél nagyobb hatalmi versengés indul majd meg, aminek eredménye megszólalásig hasonlítani fog a háborús feszültség és a háború ismert jelenségeihez, s nem jelent garanciát talán egy világméretű atom-polgárháborúval szemben sem.
{4-377.} Mindeme veszélyekkel szemben felvetődik az a gondolat is, hogy egy egységes közszellemű, lojális világhatalmi adminisztratív apparátus és karhatalom létrehozásának útja egy magas szintű, zártkörű, világméretű elitnek az uralomra jutásán keresztül vezet, amely elitet némelyek szakmai-technokratikus-világgazdasági jellegűnek, mások inkább ideológiai, világpolitikai vagy egyéb jellegűnek gondolnak el. Vagyis ez az álláspont világméretű igénnyel veti fel azt az elituralmi tendenciát, mely nemzeti és állami kereteken belül is sokfelé a világon a legkülönbözőbb formákban jelentkezik. Valóban nem is vitás, hogy abban a nagy társadalmi változásban, mely áttér a hagyományos születési és vagyoni presztízzsel rendelkező elitek uralmáról a tárgyi teljesítményen alapuló társadalmi kiválasztásra, szükségképpen kialakul a magasabb tárgyi teljesítőképességűek elitje, s ez a folyamat valóban meg is indult szerte a világon a legkülönbözőbb formákban, részben a politikai, részben az államigazgatási, részben a gazdasági vezetés síkján. Ebben a folyamatban azonban a valódi teljesítményelit alakulása kibogozhatatlanul összekeveredik egyrészt a funkciójukat és tekintélyüket már elvesztett, de pozíciójukat elszántan védő születési és vagyoni elitek önvédelmi és modernizálódási törekvéseivel, másrészt hatalmi, politikai és ideológiai mozgalmakkal. Ennek következménye, hogy az elitté alakulás programja egy sor hatalmi és uralmi igénnyel telítődik, holott a valódi teljesítményelitet éppen az uralmi szemlélet hiánya jellemzi, mert arra teljesítményeinek objektív értéke folytán lényegesen kevésbé van szüksége, mint a régi kiváltságosoknak.
Nem megyünk most bele mindazokba az ideológiai, politikai és világgazdasági ellentétekbe, melyeknek egy világméretű elit létrejövetele előtt tisztázódniok és kiegyenlítődniök kellene, amire a közeljövőben alig van kilátás. Csupán egyetlen előzetes követelményt vetünk fel, melynek megléte nélkül minden ilyen világszervezési program kilátástalan, s {4-378.} ez annak a követelménye, hogy egy ilyen világméretű központi hatalom és elituralom csak akkor tud működni, ha vitán kívüli egyetértés van a tekintetben, hogy milyen szabályok és eljárások érvényesek a világméretű központi hatalom illetékes vezetőire, legfelsőbb szerveire, azok kormányra lépésének, hatalomgyakorlásának, utódlásának érvényes módjára, valamint a világméretű elithez való tartozás kritériumaira és az elit utánpótlására nézve. Vagyis világállami és elituralmi kérdésfeltevés esetén sem lehet megkerülni a hatalom legitimitásának mint a funkcionáriusoktól és alattvalóktól elvárható lojalitás egyetlen lehetséges tartós forrásának a problémáját.
A legitimitásnak, a hatalom törvényességének végső gyökere mindig a reá vonatkozó közmeggyőződés, akkor is, ha olyan hatalomról, pl. monarchikus vagy arisztokratikus hatalomról van szó, mely a tömegeknek nem enged intézményszerű, szervezetszerű beleszólást a közügyekbe. Az ilyen hatalomnak is, ha el akarja érni a kormányzásnak azt a szilárdságát és nyugalmát, mely csak a legitim hatalmak sajátja, a közmeggyőződésben kell gyökereznie, ha másban nem, a tömegeknek abban a szándékosan passzív magatartásában, mellyel a közügyekkel való foglalkozást tudatosan és kimondottan elismerik valamilyen központi hatalom vagy kiválasztott réteg kizárólagos feladatának. Nem elég tehát a világméretű központi hatalom és elituralom programjait helyes és célszerű javaslatokként vagy követelményekként megfogalmazni: ezen túl fel kell tenni a kérdést, létezik-e vagy belátható időn belül létrehozható-e olyan közmeggyőződés, melynek értelmében egy világméretű vagy egyéb központi hatalomnak engedelmeskedni kell és egy világméretű vagy egyéb uralkodó elitet követni kell. Azok az álláspontok, melyek ennek szükségességét vallják, általában arra mutatnak {4-379.} rá, hogy a modern tömegközlési eszközök és technika feltételei között maga a közvélemény, közfelfogás, közmeggyőződés is olyan technikailag irányítható, manipulálható tényezőkké válnak, melyeknek ellenőrzését szükségszerűen felsőbb hatalmak és kiváltságos elitek tartják kezükben; ennek felel meg az a tény is, hogy a tömegek mind fokozódó politikai passzivitást mutatnak: még a régi demokratikus gyakorlattal rendelkező országokban is számos jel szerint belefáradtak, a fejletlenebb országokban pedig egyáltalán bele nem jöttek a számukra mind áttekinthetetlenebbé váló politikába és a formális demokrácia igazában felülről manipulált intézményeinek irányításába, s a maguk számára valójában nem demokráciát s egyáltalában nem politikát, hanem békét és jólétet, a politikában pedig elsősorban biztonságot nyújtó erős kormányzatot és teljesítőképes elitet kívánnak.
Ebben a helyzetrajzban sok igaz elem van, mégis egészében teljesen félreérti a tömegek valóságos közösségi és lélektani állapotát. Szó sincs arról, hogy korunkban az időnként passzívnak látszó tömegek beleegyezéssel vagy akárcsak belenyugvással fogadnák személyiségi és közösségi helyzetüknek – anyagi helyzetük kisebb-nagyobb mértékű javulása mellett történő – fokozatos romlását: a tevékenységük értelméből való fokozódó kirekesztettségüket, az állásfoglalásaikban történő fokozódó manipuláltatásukat és a központi hatalmak és elitek uralmi igényét. Az emberiség mai helyzete gyökeresen különbözik az egykori engedelmes tömegekkel rendelkező, a szabadságmozgalmak és nacionalizmus „mérgét” nem ismerő, nagy békeszervező birodalmak helyzetétől. Igaz, a politikailag legfejlettebb tömegek is könnyen megunják a politika kommercializált vagy agyonpropagált formáit, s kívánják – mint ahogyan mindig is kívánták és kívánni fogják – a közrendet fenntartani képes erős kormányzati hatalmat és teljesítőképes elitet, amennyiben az valóban teljesítőképes elit, nem pedig annak mezébe bújtatott uralmi igényű kiváltságos réteg. A tömegek politikai aktivizáltsága {4-380.} azonban mindennek ellenére is minden, a történelemben ismert mértéket felülhalad, állandóan növekszik, s mind nagyobb követelményeket támaszt a felette álló hatalommal szemben szabadság, egyenlőség, igazságosság, jólét, törvényesség és igazmondás tekintetében. Fel kell ismernünk, hogy a népek, miközben a politika bizonyos vonatkozásait unják, s ebben vagy abban a konkrét kérdésben becsaphatóknak és manipulálhatóknak bizonyulnak, ezeket az alapvető igényeket egy percre sem adták fel, s ezek megléte vagy hiánya felől csak igen rövid időre lehet őket félrevezetni. S minden jel szerint a harmadik világ politikai passzivitása is pontosan abban az irányban csökken és fog csökkenni, amilyen arányban a szegénységből és az elmaradottságból kiemelkedik. Azok a tömegek viszont, melyek torz, meghamisított vagy manipulált közéleti formák között kénytelenek élni, ezt egyáltalán nem a régi világbirodalmak engedelmes lakosságának passzivitásával teszik, hanem mindezekre az elégtelenségekre és hazugságokra, mint arra már rámutattunk, forradalmi mozgalmakkal, politikai hisztériákkal vagy erjedő elégedetlenséggel reagálnak. Ilyenekkel kell szembenéznie minden hatalomnak és uralkodó elitnek, tehát a világméretű központi hatalomnak és elitnek is, mely nem bírja eredendően vagy nem képes megszerezni a tömegek aktív politikai helyeslését.
Okunk van tehát azt gyanítani, hogy a világdiktatúra és az elituralom programjai, minden látszólagos modernségük és jövőre hivatkozó aspektusaik ellenére is, nem a jövőt képviselik, hanem sok vonatkozásban ugyanúgy a monarchizmus és arisztokratizmus letűnt uralmi igényű társadalomszervezési elveinek csupán külsőleg modernizált új kiadását jelentik, mint a nacionalizmusok ideológiáinak bizonyos hasonló elemei.
A világállamban vagy világelitben való gondolkodás legfőbb baja nem az, hogy utópisztikus és keresztülvihetetlen, mert ez önmagában nem bizonyos, és ennek eldöntéséhez {4-381.} úgysincs meg a történeti távlatunk. Az igazi baj az, hogy a világállam és államsokaság, elituralom vagy tömeguralom alternatíváinak a központba helyezése a hangsúlyt a hatalomra, uralomra, azok méreteire és külső technikáira helyezi, nem pedig a hatalom funkcionálásának társadalmi és lélektani feltételeire. Ezt a szemléletet elvakítja az a tény, hogy a világ mai közlekedési és technikai fejlettsége mellett valóban nem volna lehetetlen egy világállamnak felülről való eladminisztrálása, ha ez csak adminisztrációs technika kérdése lenne, de egyáltalán nem csak az. Bármennyire szuggesztívek és inspirálóak tehát Toynbee-nek a különböző régi kultúrák világállami törekvéseiről szóló elmefuttatásai, a nagy kultúrák igazi szervezési csúcsteljesítményei nem a világállam igényű nagy államok, hanem a világméretű nagy legitimitások, akár egységes államok, akár államsokaságok voltak is. Az államalakulás és állampusztulási katasztrófák körforgásában nyugvópontot az eddigi tanulságok szerint nem a hatalom méreteinek vagy intenzitásának fokozása, hanem azok a politikai rendszerek nyújtották, akár világbirodalmak (pl. a Római Birodalom), akár államsokaságok (pl. a 17–18. századi Európa), akár monarchiák, akár arisztokráciák, akár demokráciák voltak is, melyek a legitimitásnak valamilyen aránylag stabil formáját tudták kialakítani. A mi korunkban pedig minden jel arra mutat, hogy a legitimitásnak nem létezik más érvényes formája, mint az, amely a népszuverenitáson és az önrendelkezésen nyugszik.
Mindez semmit sem von le annak az érvelésnek az igazságából, mely szerint az előző fejezetben felsorolt magasabb integrációk, közöttük bizonyos fokú világméretű integráció is, az emberiség mégoly tagolt állapotában s a nemzetállam mégoly erős érvényesülése mellett is már ma kitűzhető célt, {4-382.} előre látható fejleményt és sürgősnek minősíthető szükségességet jelentenek. Csak éppen annak nincs sok értelme, hogy ezt a perspektívát az önrendelkezés elvével szembeállítsuk.
A magasabb integráció útjában nem az önrendelkezés elve áll, mely a népeknek a maguk politikai kereteivel való rendelkezési jogát mondja ki, s ugyanúgy eredményezheti nemzetállamok, mint világállam kialakulását, aszerint, hogy az önrendelkező népek e tárgyban hogyan rendelkeznek: az akadály nem az önrendelkezés elve, hanem a népek önrendelkezésének, akaratának jelenlegi tényleges iránya és tartalma, az a tény, hogy a közösségi tudat jelenlegi állapotában az önrendelkezés elsősorban nemzetállamok alakítására irányul, s csak lényegesen szerényebb mértékben nemzetfeletti integrációk, még kevésbé egyetemes, világméretű integráció alakítására.
Mindamellett a nagy forradalmaknak az emberiség és a nemzetek ügye közötti harmónia lehetőségére nézve vallott optimizmusa, minden kitérés és elakadás ellenére, továbbra is érvényes: áll az, hogy a szabadság elvi követelményeinek és következményeinek a komolyan vett érvényesítése valóban döntően csökkenti mindazokat az erőket, melyek a nemzeteket egymás ellen fordítják. Ezt igazolja a felszabaduló és a fejlettebb országok összehasonlításából merített tapasztalat is, mely azt mutatja, hogy az integráció útja nem a nemzetállam fázisának az átugrásán keresztül, hanem a nemzeti keret külső stabilizálódásán és belső szabadságtartalmának a megnövekedésén át vezet. A nemzetfeletti integráció felé nem azoknak a nemzeteknek az akarata, az önrendelkezése indul el a legnagyobb lendülettel, melyeknek erre gazdasági és művelődési elmaradottságuk folytán a legnagyobb szükségük lenne, hanem azoké, amelyekben nemzeti kereteik stabilizáltsága és nemzeti egzisztenciájuk biztosítottsága folytán a demokratizmus és nemzeti tudat harmóniában tudtak maradni, vagy újból harmóniába tudtak kerülni. A nemzeti {4-383.} tudat és nemzeti keretek elleni nem nagyon kilátásos küzdelem helyett tehát sürgősebb és gyakorlatibb cél annak az útját keresni, hogyan lehetne a nemzetalakulásnak sok ponton nagyon keserves folyamatát az alakuló nemzetek számára minél simábbá és zökkenőmentesebbé tenni, a már kialakult nemzetek számára pedig a befejezettség és biztonság állapotát létrehozni. Ezáltal válnak feloldhatóvá a nemzeti tudatra és nemzeti érdekre ráépült hatalmi érdekek, uralmi igények, agresszív indulatok és nacionalista ideológiák, s összeegyeztethetővé a nemzeti érdek és a magasabb integráció érdeke. Így lehet inkább folyamatos aprómunkával, mintsem drámai fordulattal, inkább a nemzetállami keretekre való ráépülés, mintsem a velük való éles szembefordulás útján a magasabb integráció felé elindulni. S valószínűleg elsőre nem a világállam felé, hanem olyan, kontinenseket vagy szubkontinenseket, együttes nagy politikai vállalkozásokat vagy kultúrköröket összefogó nagy politikai alakulatok irányában, melyek már méreteiknél és összefüggő céljaiknál fogva is közelebb állnak az emberiség ügyéhez, mint a nemzetállamok. Ilyen tendenciáknak, valamint bizonyos fokú lazább szerkezetű világméretű integrációra való törekvésnek már ma is számos jele van a népek akaratában, önrendelkezésében is.
Ezeknek a gondolatoknak a jegyében próbálhatjuk tisztázni az önrendelkezési elvnek a federáció mint magasabb integráció elvével való viszonyát, amit ma szintén gyakran fognak fel ellentétként. A federáció elve eredetileg ugyanúgy a demokratikus szabadságeszme egyik kiágazása, mint az önrendelkezés elve, s vagy azt jelentette, hogy különálló egységek önkéntes elhatározás alapján federációba egyesüljenek, vagy azt, hogy egy meglevő központosított állami szervezet a federalizálódás útján a maga alkotórészeinek nagyobb önkormányzatot, önrendelkezést, önállóságot biztosítson, vagy {4-384.} azt, hogy egy már kialakult federáció keretén belül a tagok önállósága, önrendelkezése, önkormányzata a központosító tendenciákkal szemben épségben maradjon. Legújabban azonban a federáció értékelésében némi hangsúlyeltolódás következett be: előtérbe került egy olyan felfogás, mely minden körülmények között szorgalmazza a federációk alakulását, fenntartását és a széthúzó tendenciákkal szemben való megvédelmezését, éspedig elsősorban nem azok szabadságtartalma miatt, hanem azért, hogy ilyen módon nagyobb, életképesebb, magasabb integráció felé mutató egységek jöjjenek létre, s elsősorban ennek eszközeként tekinti a federáció szabadságtartalmát is, mint ami képes a tagok számára az egyesüléshez való kedvet növelni. E szerint a feltevés szerint minden federáció, mely létrejövetelével az addiginál nagyobb államkeretet hív életre, már ezért is értékes, viszont minden tendencia, mely a federációk létrejöttét akadályozza, vagy a meglevőket bomlasztja, szükségképpen az olyannyira szükséges magasabb integrálódás kárát jelenti.
A federációnak ilyenfajta, önmagáért való értékelése a szempontok és fogalmak összezavarásához vezet, s így nagymértékben tévútra vezető. A federáció belső, sajátos értékét a dolog természete szerint csak annak szabadságtartalma döntheti el: egyrészt az, hogy mennyi szabadság, igazságosság, valóságos önrendelkezés, békés együttélés valósul meg a federáció szóban levő formája által, másrészt az, hogy mennyi megegyezés, közös akarat, közös nemzetalakulási elhatározás vagy nemzetfeletti egyesülési szándék, belső homogeneitás vagy affinitás, tisztázott közös alapelv, közös terv, közös érdek tartja össze. Ez utóbbiakról lehet leolvasni azt, hogy a szóban levő federáció alakulásának, erősödésének, lazulásának vagy bomlásának tendenciái mennyire egyeznek a nemzetalakulás vagy nemzetfeletti egyesülés, szupernemzet-alakulás tényleges irányvonalaival. A federáció elve tehát, mivel nem önmagában való értéket, hanem a szabadságeszméből levezetett értéket jelent, nem ad a kezünkbe {4-385.} olyan kulcsot, melynek segítségével pl. mindent jónak ítélhetünk, ami meglevő egységek federalizálódását vagy federációk alakulását jelenti; s azt sem mondhatjuk, hogy ezek közül a fejlemények közül akár egyik, akár másik önmagában modern vagy önmagában retrográd volna. „Modern” tendencia a világméretű vagy nemzetfeletti, szupernemzet-szerű federációk előrehaladása, de ugyanezek erőltetése lehet retrográd is; „modern” tendencia a részek önkormányzatának növekedése, de adott összefüggésben, ha még kisebb részek zavartalan elnyomására irányul, lehet retrográd is. Legújabb kori folyamatokként egyaránt láttuk federációk alakulását, a szövetségi kapcsolat állandóan egyforma vagy fokozódó szorossága mellett, ugyanakkor láttuk federációk lazulását, melyek egyik esetben egy bizonyos ponton stabilizálódtak, más esetben a teljes bomlás felé haladtak tovább. Konkrét esetben csak a szabadságtartalomnak, valamint a nemzeti és nemzetfeletti közösségalakulások tényleges tendenciáinak a vizsgálata alapján foglalhatunk ilyen fejlemények értékelésében állást. Ennek alapján pl. elég nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy a Brit Birodalomnak Brit Nemzetközösséggé való lazulása pozitív értékű folyamat volt, de teljes felbomlása tartalmazna negatív értékű elemeket is. Az Egyesült Államokra nézve viszont azt állapíthatjuk meg, hogy a federális szerkezet számos jelentős szabadságelemet tartalmaz, ugyanakkor azonban bizonyos esetekben a tagállamok jogaira való hivatkozás az államokon belüli belső elnyomó helyzetek konzerválására irányuló retrográd tendenciákat takar; egyben megállapíthatjuk, hogy az Egyesült Államok szövetségi hatalmának növekedése egyben a mindinkább egységesedő amerikai nemzet kialakulásával párhuzamos folyamat.
A fogalmak ilyen értelmű tisztázása után kétséges értékű buzgólkodásnak kell tartanunk azt, mely egymással komolyan egyesülni nem óhajtó felek között akar létrehozni federációt, vagy nemzeti ellentétektől szétszabdalt nemzetcsoportoknak {4-386.} azt javasolja, hogy vitás kérdéseik tisztázása helyett lépjenek federációra egymással, vagy szétesőben levő federációkat minden erővel együtt akar tartani. A federáció éppen úgy nem csodaszer, mint a színdarab utolsó jelenetében vagy a regény utolsó fejezetében létrejövő házasság: nem törli el a problémákat, hanem új problémák sokaságát veti fel, tehát nem lehet fél akarattal vagy elintézetlen problémákkal belemenni, sem mindenáron, öncélúan fenntartani. Nem bizonyos, hogy a nagytól egyenesebb út vezet a még nagyobbhoz, mint a kicsitől; sok jel mutat arra, hogy a nemzeteknek ahhoz, hogy életképes nemzetfeletti integrációkban egyesüljenek, előbb világosan meg kell alakulniok, és ahhoz, hogy megalakuljanak, előbb sokszor szét kell vetniük vagy el kell utasítaniok az olyan, akár régi, akár új működésképtelen federációkat, melyek nem képesek számukra a nemzetté alakulás és társadalmi haladás együttes távlatát nyújtani. A gyarmatbirodalmak lazulásával vagy bomlásával kapcsolatban a szemünk előtt jöttek létre sorozatosan federációszerű alakulatok, amelyeknek viszontagságos és több kudarcot, mint sikert mutató története azt tanúsítja, hogy e federációk sikerét csak a szabadság, önkormányzat és önkéntesség garanciái, a közös célok tisztázása, a nemzetalakulás vagy nemzetfölötti egyesülés tényleges irányával való egyezés és a nemzeti keretek világos elhatárolása biztosíthatja.
A federációról mondottak még fokozottabban állanak arra a kritikára, mely az önrendelkezéssel és nemzetállammal szemben a múlt oldaláról hoz fel érveket, s feleleveníti – és a gyarmati felszabadulás diszharmóniáinak kibontakozása nyomán fokozódó nyomatékkal fogja feleleveníteni – az önrendelkezési elv által szétrobbantott egykori nagyobb egységek, {4-387.} pl. a Habsburg-birodalom vagy a gyarmati uralmak s a mögöttük álló régebbi elvek konszolidációs és integrációs erényeit, melyeknek biztonságát, nagyobbvonalúságát, magasabb kultúrszintjét sokszor nemcsak egykori privilegizáltak, hanem „egyszerű” emberek is némi nosztalgiával idézik vissza. Tisztában kell azonban lennünk azzal, hogy e letűnt birodalmak konszolidációs és integrációs erényeinek a kiemelése egyben a mögöttük álló monarchikus-arisztokratikus elv, illetve faji felsőbbség értékelését is magában foglalja. Valóban nem is vitás, hogy minden olyan birodalom, mely a lakosságnak tekintélyes hányada által vallott és további döntő hányada által passzíve eltűrt, összesen tehát a lakosság többsége által elfogadott monarchikus-arisztokratikus elven vagy faji felsőbbségen alapult, szilárdabb tekintélyt tudott kifejteni, és aránylag simábban, zökkenőmentesebben és olcsóbban tudott igazgatni, mint azok az új államok, melyek többé-kevésbé elmaradt, helyenként törzsi feltételek között, elégtelen előzmények alapján vagy egyenesen a semmiből igyekeztek vagy igyekeznek nemzeti államot, nemzeti intelligenciát s nemzeti államszervezetet teremteni.
Ezekkel a megállapításokkal azonban nem jutunk messzire. Amint arra már többször rámutattunk, valójában itt sem áll fenn a lehetősége annak, hogy válogassunk a hitelüket vesztett, régi alapelveken nyugvó alakulatok és a nemzetállamok alakítására irányuló tendencia között: azt, hogy a hatalmak vagy a hatalmi körök elhatárolását egy adott pillanatban mivel lehet igazolni, nem tetszés vagy ellenszenv, hanem kizárólag az érvényes közmeggyőződés dönti el. Tapasztalat szerint, ahol egyszer tömegmozgalomként fellépett a hatalom igazolása iránti igény, semmiféle aránylagosan zökkenőmentes igazgatás nem segíthet az olyan uralmi szervezeteken, melyek szenvedő alanyaiban – s rendszerint az uralom hordozóiban magukban is – megrendült a hatalmat addig igazoló alapelvek hitele; s ahol egyszer tömegmozgalomként fellép a nemzetállam alapítása iránti igény, {4-388.} ott semmiféle konszolidáció nem segíthet az olyan nagyobb integrációkon, melyeket nem éltet erőteljes tömegérzelmeken alapuló közösségi tudat. Az említett letűnt birodalmak csupán összetettségük puszta tényénél fogva képviseltek bizonyos fokú integrációt, de annak, hogy a szükséges integrációt képviseljék vagy annak útját egyengessék, éppen az alapjukat képező túlhaladott elv – monarchikus-feudális legitimitás, illetve faji felsőbbség – állotta útját. Éppen ezért közülük azok, melyeknek végül is megadatott az aránylagosan békességes felbomlás kegyelme, éppen azáltal tették szabaddá az utat a szükséges integrációk számára, hogy feladták a maguk túlhaladott alapelvét, és szabad utat engedtek az önrendelkezési elv érvényesülésének. Idő és szerencse természetesen sokáig fenntarthat korhadt épületeket is, s ilyen alapon az említett összeomlott birodalmak közül nem egy fennállhatna éppen ma is; végső alternatívájuk azonban így is csak az lett volna, hogy vagy összeomlanak az első komoly viharra, vagy többé-kevésbé okosan és többé-kevésbé idejében lebontják őket. S maguk azok is, akik visszakívánják őket, többnyire valahogy úgy képzelik, hogy a biztonság és rend csak magukban térjenek vissza, anélkül, hogy visszatérnének az elnyomásnak, felsőbbségi gőgnek, kizsákmányolásnak és a nemzeti igények semmibevevésének azok a jelenségei, melyek éppen e képződmények bukását okozták.
Természetesen a régi integráció szétrobbanása önmagában csak előfeltétele, de nem garanciája az új, egészségesebb integrációnak; ha az új egységekben különböző okok miatt nem indul meg kifelé a stabilizálódás és világos elhatárolódás, befelé a szabadság irányában való fejlődés s egymás között a valóságos igényeknek megfelelő és önkéntes integrálódás, akkor állanak elő azok a „balkanizálódási” jelenségek, melyek az említett letűnt nagyobb egységeket visszamenőleg igazolni látszanak. Mindamellett változatlanul kártékony és hiábavaló az a mostanában mind gyakrabban hangot kapó sajnálkozás, mely szerint „kár volt úgy sietni” a gyarmati {4-389.} birodalmak felszámolásával: ehelyett legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy ezt a felszámolást nem későbben, de sokkal átgondoltabban, egységesebben és elvszerűbben lehetett és kellett volna végrehajtani; de ennek a megállapításnak is csak előre nézve, nem pedig a múltat visszaidézve van értelme.
Úgy látszik tehát, hogy mindig újból beleütközünk a szabadságon és egyenlő emberi méltóságon alapuló társadalomszervezés alapelveinek, a népszuverenitásnak és az önrendelkezésnek a követelményeibe, akármilyen életbevágó érdekek nevében s akármilyen meggyőző indokolással próbáljuk is megkerülni őket. A világ minden jel szerint kritikus kérdésekben és kritikus pillanatokban ma sem rendelkezik a belső és külső rendezésnek semmiféle más, közmeggyőződésben gyökerező és a legitimitás társadalmi és lélektani feltételeit biztosítani képes elvével, mint a népszuverenitással, az alapvető emberi jogokkal és az önrendelkezéssel, és semmi jele sincs annak, hogy a belátható jövőben ezeket bármi jobbal fel akarná vagy fel tudná váltani. Ma világszerte lényegében érintetlenül érvényben van egy közmeggyőződés, mely kritikus bel- és külpolitikai kérdésekben a népnek megfelelő formában elhangzó szavát elfogadja „Isten szavá”-nak, a királyok, nagyurak, diktátorok, uralkodó elitek és technokraták szavát pedig nem. Az önrendelkezési elvvel szemben sorban felhozott kritikák tehát azokra az idestova 300 éve periodikusan visszatérő kritikus elméletekre és kiábrándulási hangulatokra emlékeztetnek, melyek a népszuverenitás belső államszervezeti elvének lealkonyulását hirdették meg újból és újból, s melyekről eddig mindig kiderült, hogy valami rosszabbat akartak bevezetni vagy visszahozni az elparentált népszuverenitás helyébe, mely újult erővel kelt fel újból. Valahogy így állunk a népszuverenitásnak megfelelő {4-390.} államközi elvvel, az önrendelkezési elvvel, s a vele szemben fellépő kritikákkal és kiábrándulásokkal is. Sok jel mutat arra is, hogy a demokratikus szabadságeszméből levezetett elveknek, a népszuverenitásnak és önrendelkezésnek a torzítás nélküli alkalmazása egyben a háború veszélyét is sokkal inkább csökkenteni képes – még az államok sokaságának fennmaradása mellett is –, mint az uralom méreteinek a maximumra való fokozása magában. Okunk van tehát feltenni, hogy ha kevésbé mutatós is, de hatékonyabb azon gondolkodni, hogy az önrendelkezés elve alapján milyen társadalmi technikákkal lehet az államok pluralitása mellett is a békés együttélés lehetőségét magában rejtő stabil egyensúlyt létrehozni. Ez természetesen semmit sem von le a világállamra, világelitre vagy magasabb integrációkra vonatkozó esetleges termékeny és konstruktív tervek jelentőségéből. Azonban bármennyire gyorsan, a vártnál bármennyire gyorsabban vagy akár egészen váratlanul jön is létre a világméretű központi hatalom, az bizonyos, hogy az emberiség feje fölül az atomkatasztrófa veszedelmét még ez előtt, a mai, nemzetállamokból álló nemzetközi államközösség feltételei között kell elhárítani. Ezért az önrendelkezési elvvel mint a mai nemzetközi államközösség alapvető rendező elvével kapcsolatos problémák tisztázása alól a nemzetközi integrációnak semmiféle perspektívája nem ment fel bennünket.
Az önrendelkezési elv érvényességét azonban a tényleges politikai gyakorlat során gyakran kétségbe vonják sokkal kevésbé nagy igényű programok, elméletek és kritikák nevében {4-391.} is. Sokszor egyszerűen azáltal, hogy konkrét államalakulási és területrendezési kérdésekben hol jóhiszeműen, a tárgyilagos döntés igényével, hol rosszhiszeműen, politikai hatalmi célok érdekében az önrendelkezési elvet másképp fogalmazó, azzal konkurálni látszó vagy ellentétes, attól független vagy teljességgel más kiindulású elveket alkalmaznak, alkalmazni javasolnak vagy reájuk hivatkoznak.
Ilyen mindenekelőtt a nemzeti elv, valamint annak variánsai, a nemzetiségek elve vagy a népiség (Volkstum) elve, amelyekre a 19. és 20. század folyamán a legkülönbözőbb államalakulási és területi összefüggésekben történt hivatkozás, éspedig általában az önrendelkezési elvvel azonos értelemben, megfelelően annak a ténynek, hogy a társadalmi fejlődés jelen szakaszában az önrendelkezés gyakorlatilag túlnyomórészt nemzetállam alakítására irányuló közösségi akarat megnyilvánulását jelenti. Ebben a helyzetben a nemzeti elv, a nemzetiségek elve, a népiség elve nem jelentenek mást, mint utalást azokra az objektív kritériumokra, melyeket az önrendelkezésen alapuló nemzetalakulás az adott esetben követett vagy világosan és előre láthatóan követni fog. A nemzeti elv kifejezés a hangsúlyt a történetileg kialakult politikai keretek kritériumára helyezi, a népiség elve az etnikai, nyelvi kritériumokra, a nemzetiségeknek a múlt században emlegetett elve viszont ezt a problémát nyitva hagyta.
E kétféle szempont századunkban jelentkezett ellentétként, mint a történeti elv és az etnikai elv szembenállása. Nyugat- és Észak-Európában, valamint a világ igen sok más pontján ugyanis a nemzetalakulás általában követte azokat a történetileg stabilizált politikai kereteket, melyeket annak idején rengeteg dinasztikus és háborús esetlegesség hozott létre, azonban stabilizálódásuk még a demokratizmus tömegmozgalmainak megjelenése előtt bekövetkezett. Ezzel szemben Közép- és Kelet-Európában, valamint a világ több más pontján a nemzetalakulás némi ingadozás után elvált a több okból bizonytalanná vált történelmi keretektől, és teljes {4-392.} mértékben az etnikai, nyelvi kereteket kezdte követni. Ilyen fejlemény általában könnyen bekövetkezik ott, ahol a demokratikus és nemzeti tömegmozgalmak nem stabil, hanem vitatott állami keretekkel találták magukat szemben, és a nemzetalakulás egyszerre jelenti egyrészt a demokratizmus szellemi és tömegmozgalmait, másrészt a fennálló állami keretek átrendezését. Néhány ritka kivételes esetben előfordult az is, hogy a vallás jelentkezett nemzetalakító tényezőként vagy etnikai különbségek hordozójaként, néha önállóan, gyakrabban azonban más tényezőkkel, elsősorban nyelvi különállással párhuzamosan.
Mindezeknek a nemzetalakulás tényleges vagy várható útját megjelölő kritériumoknak az a legfőbb jelentőségük. hogy ott, ahol egyértelműek és problémátlanok, adott esetben különösebb eljárások nélkül, a nép formális megkérdezése nélkül is a rendezés alapjául vehetők. Ez azonban nem azt jelenti, hogy e szempontokat egyenrangú „elvek”-ként az önrendelkezés alapvető demokratikus elvével szembe lehetne állítani. Ahol ezek az önrendelkezési elvvel ténylegesen összeütközni látszottak, ott mindig a nemzetalakulási folyamat valamiféle átmenetéről, forrongásáról, határesetéről, elakadásáról, ellentétes irányú hatalmi erők közbelépéséről, nacionalista ideológiák megjelenéséről s mindezzel kapcsolatban a nemzetalakulási folyamat szándéktalan vagy szándékos félreértéséről volt szó. Ennek a következő példáit érdemes említenünk:
1. Az önrendelkezési elv szembekerült a történeti elvvel mint a nemzeti elv variánsával akkor, mikor valahol a nemzetalakulás a történeti elvről az etnikai elvre tért át, mint pl. Közép- és Kelet-Európában, ahol a nemzetalakulás folyamata némi ingadozás után elvált az itt lévő, amúgy is megtépázott történeti keretektől, a Német-római Szent Birodalomtól, a történeti Lengyelországtól, a történeti Magyarországtól, és nyelvi választóvonalak szerint haladt tovább. Itt egyes történeti államkeretek érdekében próbáltak a történeti {4-393.} elv formájában nacionalista ideológiát létrehozni, az önrendelkezés erejével támogatott etnikai elvvel – többnyire eredménytelenül – szembefordulni, és a történeti államkeretet antidemokratikus módon a másnyelvűekre rákényszeríteni.
2. Az önrendelkezési elv az etnikai elvvel mint a nemzeti elv variánsával ott került szembe, ahol a történeti fejlemények a nemzetalakulást a régebben érvényesült etnikai választóvonalaktól eltérő irányba vitték. Ennek klasszikus példája Elzász-Lotaringia esete, mely a történelmi fejlemények során elszakadt a vele etnikai – és régebbi történelmi – kapcsolatban lévő németségtől, és a francia nemzetalakulásnak lett a részese. Ezzel szemben a német nemzet egészében, főleg pedig keleti határain a nyelvi keretek szerint alakult meg, s így a német nemzeti értelmiség nem volt képes megérteni, hogy ebben az alakulásban a német nyelvű elzásziak és lotaringiaiak miért nem akarnak részt venni. Görres volt az első, aki meghökkenve állapította meg 1814-ben, hogy míg a Rajna-vidék felszabadítókként fogadta a szövetséges poroszokat és osztrákokat, addig az elzászi és lotaringiai lakosság éppen olyan ellenséges maradt velük szemben, mint a többi Franciaország. Már ő is, s utána többnemzedéknyi német vélte ezt valami időleges aberrációnak, kulturális sznobságnak, melyből ezeknek az elfajzott németeknek idővel ki kell majd gyógyulniok. Itt az etnikai elvet (Volkstum) abszolút elvvé tevő nacionalista ideológia fordult szembe az önrendelkezés és nemzetalakulás erejével támogatott, történetileg kialakult új politikai kapcsolattal, s akart – ugyancsak antidemokratikus módon – az elzásziakra és a lotaringiaiak egy részére etnikumuk alapján rákényszeríteni olyan politikai tudatot, mely azokban már nem élt.
Bár ezek után magától értetődőnek vehetjük, de mégis fontos rámutatni a fentebb mondottaknak arra a következményére, hogy olyan szélső esetekben, amikor a történeti vagy az etnikai elv semmiféle összefüggésben nincs az önrendelkezés és a nemzetalakulás folyamatával s annak ingadozásaival, {4-394.} ott az ezekre való rendszerint merőben hatalmi, uralmi célú hivatkozás önrendelkezési vagy nemzeti szempontból teljesen irreleváns, s még vitatételként sem komoly: a történeti elv nem régen letűnt állapotok önkényes felújítására való jogot jelent, hanem történetileg kialakult s a jelenig kiható kapcsolatok tényleges politikai jelentőségét fogalmazza meg; az etnikai elv nem néprajzi vagy nyelvtudományi kuriozitások alapján jogosult államokat alakítani, hanem valóságos társadalmi és politikai folyamatokat hordozó etnikai vagy nyelvi kapcsolat alapján.
Mindkét esetben világos az önrendelkezési elv és az általa támogatott nemzeti kritérium elsőbbsége a vele szemben érvényesíteni próbált – akár történeti, akár etnikai jellegű – nemzeti kritériummal szemben. Bonyolultabb ellenben
3. primitív politikai tudatú közösségek esetén az önrendelkezési elv és más elvek vélt összeütközése. Ezeknél ugyanis a lakosság tekintélyes részénél még nem lép fel aktuális önrendelkezési igény, mert ez csak a társadalmi, politikai, mozgalmi vezetők és értelmiségiek igényeként létezik, de csaknem mindig megvannak és leolvashatók azok a kritériumok és irányvonalak, melyek mentén a nemzetalakulás folyamata megindult és világos jelek szerint folytatódni fog. Ilyenkor rendszerint valami fennálló hatalmi érdek hivatkozik – csaknem mindig rosszhiszeműen – a nép akaratára, arra, hogy a derék, egyszerű népet nem érdekli az állam, az államhatár, a függetlenség, a szabadságharc, hanem csak a békesség, a munka és az anyagi boldogulás. Ezek azok az esetek, amikor rosszhiszemű kérdésfeltevés vagy propaganda révén az önrendelkezést még a népszavazás formájában is a nemzetalakulás megzavarására vagy megakadályozására lehet felhasználni. Ilyenkor előnyben kell részesíteni a nemzetalakulás megállapítható objektív (történeti, etnikai vagy egyéb) kritériumát a rosszhiszeműen és formálisan alkalmazott „önrendelkezéssel” szemben.
E szempontok ilyen értelmű tisztázása után nem nagyon {4-395.} meggyőzőek azok az érvelések, melyek államalakulások és határviták tárgyában, főleg legújabban, a felszabadult gyarmati népek államainak határaival kapcsolatban arra hivatkoznak, hogy a határokat végeredményben a világ minden pontján önkény és esetlegesség szabta meg. Ebből valóban nem származik baj ott, ahol az egykor önkényesen és esetlegesen kialakult keretek rég stabilizálódtak, és a demokratizmus és nemzetalakulás fellépő mozgalmai magától értetődően ezeket követik; ellenben sok baj forrásai lehetnek ott, ahol e mozgalmak nem stabilizált keretekkel találják magukat szemben, s ahol az önkényes határ már kialakult vagy kialakulóban lévő tömeges nemzeti tudattal áll ellentétben. Ilyen esetben aligha remélhetjük, hogy a fennálló államhatárokhoz igazodó nemzeti tudatok fognak kialakulni, ahogyan az Nyugat-Európában, a modern nemzeti mozgalmakat jóval megelőzően stabilizálódott határok esetén történt.
Még inkább fenntartással kell fogadni az önrendelkezési elv szempontjából azokat az államalakulási és területrendezési kritériumokat, melyek valami látszólag reális, célszerűségi szempontra, gazdasági, földrajzi, közlekedési vagy esetleg stratégiai indokra hivatkoznak vitás kérdések elintézésénél. Ezek közül a stratégiai szempont szemmel láthatóan pusztán egyoldalú hatalmi érdekek alátámasztására szolgál, ezért is régtől fogva éles elutasításban részesült minden jóhiszemű államférfi és szakértő részéről, akiknek ilyen igényekkel kapcsolatban alkalmuk volt állást foglalniok. Találó erre Marx megállapítása, hogy a katonai érdek által megszabott határok kiterjesztésénél nincs megállás, mert minden katonai vonalnál van egy még jobb katonai vonal. A gazdasági, földrajzi, közlekedési szempontok is az esetek túlnyomó részében csupán célszerűséginek, gyakorlatinak feltüntetett jogcímei valamilyen hatalmi, uralmi, hódítási célnak. Ezek {4-396.} azonban alkalmasak arra, hogy sokszor jóhiszemű szakértői szempontokként szerepeljenek államalakulási és határvonási ügyekben, éspedig nemegyszer a legjobb akarattal, a szóban lévő népek érdekében érvényesítve. Ezeknek a különböző célszerűségi szempontoknak az önrendelkezési elvvel s a nemzetalakulási szempontokkal keverve való alkalmazása oly értelmű fogalomzavarra ad lehetőséget, mintha az államalakulási és területi kérdésekben való döntésnek számos lehetséges szempont között lehetne választania, s közöttük az önrendelkezés csupán egy a sok közül, amelyek között szabad játéka van az okos szakértői mérlegelésnek. Holott a lényeg az, hogy csak olyan elvet lehet alkalmazni, melyet a közmeggyőződés elfogad legitimáló erejűnek, mert csak ez tud az új államalakulás vagy határvonás iránt lojalitást biztosítani. Merőben célszerűségi szempontok csak egészen helyi méretben, mondhatnánk, községhatári szinten jöhetnek számításba: nemzeteknek széles körű közvéleménnyel és heves közösségi indulatokkal összefüggő elhatárolásánál ilyen szempontok alapján dönteni annyi, mintha valaki azt akarná elrendelni, hogy egy baptista család térjen át az anglikán vallásra, mert az anglikán templom közelebb van a lakásához. Nem véletlen, hogy a Szovjetunió, noha ideológiájánál fogva vallja a gazdasági szempont döntő jelentőségét, a maga belső politikai határait mégsem gazdasági, célszerűségi szempontok szerint, hanem a nemzeti kérdés helyes felfogása alapján ez etnikai elv alkalmazásával vonta meg. Államkeretek és államhatárok gazdasági célszerűtlenségének nem az államkeret és államhatár módosítása, hanem gazdasági integráció az orvossága, amely, mint láttuk, pontosan annál kevesebb ellenkezésre talál, minél stabilabb módon egyeznek az integrációban részt vevő állami keretek a nemzeti keretekkel.
Az önrendelkezési, nemzeti és célszerűségi szempontok között kialakult „szakértői” zűrzavar egyik klasszikus adaléka a moszuli vitában a Nemzetek Szövetsége részére készült {4-397.} szakértői jelentés, mely helyszíni tanulmányok alapján oly értelemben nyilatkozott az ügyben döntő jelentőségűnek tekintett népakaratról – most nem kutatjuk, mennyire helytállóan –, hogy az elsősorban erős kormányt kíván; ha tehát Nagy-Britannia benn marad Irakban, úgy oda akar csatlakozni, mert Nagy-Britanniát tekinti erősebbnek, ha azonban Nagy-Britannia kivonul, úgy inkább Törökországhoz csatlakozik, mert az a magában álló Iraknál erősebb. A területet azután – ezért vagy valószínűbben más okból – az akkor brit mandátum alatt maradó Irak kapta meg. Az egész, külsőleg épelméjűnek látszó gondolatmenet teljes groteszksége kiderül már abból, ha felvetjük a kérdést, vajon Nagy-Britanniának Irakból történt kivonulása után ezek szerint a területi kérdést is újból fel kellett volna vetni? De az érvelés igazi értelmetlensége mélyebben fekszik: abban a tényben, hogy egy olyan állítólagos népakarat, mely saját állami hovatartozása kérdésében csak leendő kormányának „erős” voltát tekinti fontosnak, teljességgel „önrendelkezés előtti” állapotban van, s így önrendelkezési szempontból teljesen irreleváns! Ilyen esetben nem az efféle népakaratot, nem is valamilyen más célszerűségi szempontot, hanem a nemzetalakulás megállapítható tendenciáit kell megvizsgálni, s azok alapján dönteni.
Végeredményben azt látjuk tehát, hogy az önrendelkezéssel konkurálni látszó, más elnevezésű vagy vele ellentétes egyéb államalakulási vagy területrendezési elvek vagy visszavezethetők az önrendelkezési elvre, vagy pedig annak megkerülésére irányuló téves vagy rosszhiszemű álláspontokat képviselnek.
Az önrendelkezési elvvel szemben azonban fellép egy nem annyira elvi alapon álló, hanem inkább a mindenkori jelenből érkező, úgy is mondhatnánk, reálpolitikai kritika is: az, amely mindennemű fennálló államhatalom, közöttük a nemzetállamok nevében bélyegzi meg „felforgató”, belügyekbe beavatkozó, háborús veszedelmet felidéző tényezőkként a mindennemű önállósulásra, önrendelkezésre, elszakadásra irányuló mozgalmakat, hivatkozva arra is, hogy legutóbb Hitler is éppen ilyen követelésekkel forgatta fel a világot. Csatlakozik ehhez az állásponthoz az a jogászi érvelés is, mely arra mutat rá, hogy az önrendelkezési jog nincs szervesen beépítve a nemzetközi jog rendszerébe, s az Egyesült Nemzetek alapokmányában is csupán általános elvi deklarációként szerepel, amire nem lehet konkrét nemzetközi jogigényeket alapozni. Van végül olyan álláspont is, mely az önrendelkezési elvet nem utasítja el teljesen, de oly értelemben szorítja meg, hogy az csupán az önállósulni kívánó egész nemzeteket, vagyis az állami szerveződés komoly szintjén álló közösségeket illeti meg, de nem a népeket, vagyis a politikai formával nem rendelkező amorf embercsoportokat vagy néptöredékeket.
Ha ki akarjuk bogozni ezeknek az érveléseknek a helytálló és helyt nem álló elemeit, akkor mindenekelőtt újból utalnunk kell arra, hogy a nemzetközi közösség alkotmányának milyen döntő intézményes eleme a területi stabilitás, mely az államokat elsősorban indítja arra, hogy ennek biztosítása fejében a nemzetközi jogrend terheit és kötelezettségeit vállalják. Ezért jellemző az államokra nemzetközi vonatkozásban a saját területi állománnyal, területi sérthetetlenséggel szemben való különösen nagyfokú érzékenység, mely hajlandó az {4-399.} állam fizikai létét elsősorban a területi állománnyal azonosítani, a területi növekedéshez a gyarapodás, az erősödés, a területi veszteséghez a csökkenés, a megsemmisülés képzeteit kapcsolni. Ebben a szemléletben szinte szimbolikus jelentőségre emelkedik akár a meglévő, akár a kívánt államterületnek a térképen megjelenő vizuális képe, aminek hatása – többek között a modern tömegiskoláztatás és kartográfia jóvoltából – igen széles körre terjed ki. Kétségtelen, hogy ebben a szemléletben van egy bizonyos „önrendelkezés előtti”, antidemokratikus, uralkodó-birtokló vonás, és kétségtelenül demokratikusabb szemléletmód az, mely az országot elsősorban a vele együttérző állampolgárok összességeként, vagy, mondjuk, azok otthonainak összességeként fogja fel és látja megtestesülve. Mégis meg kell állapítanunk, hogy ez a területi állomány köré csoportosuló szemlélet nemcsak az állam hatalmi szerveinek a képviselőire, hanem széles tömegekre is kiterjed, különösen olyan nemzeteknél, melyek ismerik az egzisztenciális veszélyeztetettség élményeit, a nemzetként való megsemmisülés vagy pláne fizikai megsemmisülés félelmeit.
Ezért csak demokratizmustól nagymértékben áthatott, igen stabil, politikailag nagyon érett és a maguk puszta fizikai léténél nagyobb vállalkozásokat hordozó társadalmi és politikai közösségek hajlandók az államukkal szemben felvetett önrendelkezési igényekkel egyáltalán párbeszédbe bocsátkozni. Már az is az önrendelkezési elv tiszteletének igen magas fokát jelenti, ha egy állam hajlandó lemondani az anyaország részeként számon nem tartott, térben távoli, teljesen eltérő kultúrához tartozó gyarmatai feletti uralomról, vagy hajlandó akotmányjogilag elismerni autonómiával rendelkező részeinek elszakadási jogát. Általában azonban igen rossz néven szokták venni, hogy az anyaországgal területileg kapcsolatos, bár alkotmányjogi különállással, önkormányzattal rendelkező területek önrendelkezésük mértékét fokozni akarják, vagy az elszakadás lehetőségét felvetik. Arra {4-400.} pedig a demokratizmus legmagasabb fokán álló társadalmak is nehezen hajlandók, hogy saját anyaországuk közvetlen részeként számon tartott területén élő, eltérő nemzeti tudatú lakosság önrendelkezési igényéről másként tudomást vegyenek, mint az erkölcsi és büntetőjogi elítélés formájában. Ezért jelenik meg rendkívül kritikus kérdésként a területi önkormányzat igényének felvetése: az államok azért vonakodnak, hogy az ezt igénylő népcsoportoknak területi önkormányzatot engedélyezzenek, mert ezáltal válik az addig merő belügyet jelentő amorf népcsoport láthatólag valamiféle különálló nemzeti individualitássá, nemzetté vagy annak csírájává, amely e címen, mint láttuk, az önrendelkezési elvre is könnyebben hivatkozhat, s több reménye van arra, hogy önrendelkezési vagy esetleg elszakadási igényét nemzetközi fórumok elé vihesse. A területi önkormányzat ezenfelül az, ami a szóban lévő népcsoport létét megeleveníti a térképen, s elszakadási tendenciák esetén egyben már készen hozza az új határ tervét is.
Mindezek együttvéve látszólag azt mutatják, hogy az önrendelkezési elv nevében támasztott követelések olyan valamit jelentenek, ami kisebb-nagyobb mértékben beleütközik az egyetemes nemzetközi jogrend egyik legfontosabb alapintézményébe, az államok területi sérthetetlenségébe. Úgy látszik, mintha az önrendelkezési elv és a területi stabilitás valamiképpen egymással ellentétben lévő elvi álláspontok volnának.
Ugyanakkor nem lehet észre nem vennünk, hogy az önrendelkezési jognak a fennálló államhatalmak nevében való elutasítása alapjában véve mennyire nem elvi, nem normatív, nem jogi állásponton alapszik. Ebben az érvelésben mindenekelőtt a ténylegesen fennálló, hatalmi eszközök birtokában {4-401.} lévő szervezetek hatalmi önfenntartása, mindennemű „elvhajhász”, „doktriner” állásponttal szemben való örök ellenkezése nyilvánul meg. Ez az álláspont sokszor a legvégletesebb – a nemzetközi jogrend szempontjából robbanásveszélyes – merevséggel hirdeti valamilyen fennálló állapot sérthetetlen szentségét, mintha létezne valamilyen, minden kormányt megillető „isteni jog” az alattvalók lojalitására. Ennek azonban a közmeggyőződésben semmi támasza nincs, ha a kormányok mégoly szívesen igényelnék is. Ilyen szellemben nemcsak a stabilitás, a rendezettség, a jogrend, a fejlődés komoly biztosítékát jelentő államok élnek ezzel az érveléssel, ősrégi közmegegyezésen, nemzetközi határozatokon vagy érvényes szerződésen alapuló kereteik vagy határaik védelmében, hanem nyilvánvaló zsarnokságok, gyarmati uralmak vagy faji szupremáciák, a stabilitást teljességgel nélkülöző hirtelen és esetleges alakulatok vagy pláne katonai megszállók is ugyanezt az érvelést hangoztatják reménytelenül túlhaladott, eredendően jogtalan vagy teljességgel friss birtoklásaik, folyékony polgárháborús vagy gyarmati háborús helyzetek, fegyverszüneti vagy tűzszüneti vonalak vagy ezeknél lényegesen nem jobb tényleges állapotok védelmében is. Sőt minél ingatagabbak az ilyen érvelést érvényesítő hatalmi szervek erkölcsi, elvi és jogi alapjai, annál mélyebb felháborodással és annál nagyobb hangerővel szólnak a törvényes, mondhatnánk, Istentől rendelt felsőbbséggel szemben illojális alattvalókról és ezt az illojalitást mesterségesen szító külső tényezőkről.
Természetesen joggal mondhatjuk, hogy az ilyen jogcím nélküli hatalmi szervezetek már nem vehetik igénybe területi sérthetetlenség címén a fennálló helyzetek nemzetközi jogi védelmét; az elhatárolás azonban nem olyan egyszerű. Arra nézve, hogy melyek azok az államhatalmak, melyeket ez a védelem már megillet, a klasszikus nemzetközi jog egy merőben külső kritériumot állapított és állapít meg: stabil és rendezett államhatalomnak kell lennie, amivé idővel a legdurvább {4-402.} zsarnokság, a legfrissebb hódítás is átváltozhatik. Ma azonban nincs olyan államhatalom, mely ezzel az igazolással megelégednék, hanem kivétel nélkül mind arra hivatkozik – alappal vagy alaptalanul –, hogy az államot az egész lakosság egyöntetű akarata, önrendelkezése kívánja fenntartani, és azt nemzeti törekvéseinek megtestesüléseként tekinti. Ezzel párhuzamosan mindinkább kialakulóban van egy olyan nemzetközi köztudat is, mely a nemzetközi jogrend védelmét csak olyan államok részére szeretné fenntartani, melyek a hatalmi szilárdság és a formai jogi rendezettség külső kritériumán felül az emberi jogok, a demokratizmus, az önrendelkezés bizonyos – egyelőre igen szerényen megszabott – minimumát is biztosítani képesek. Már az első világháború után megjelent az a gondolat, hogy az államok leendő nemzetközi szervezetének egyben a belső berendezkedésükben is demokratikus országok szervezetének is kellene lennie. Ennek a követelménynek a maximális érvényesítése kétségtelenül abban az arányban válik nehézzé, amilyen arányban a kialakuló világszervezetek politikailag és kulturálisan nagyon eltérő s magát a demokratizmust is eltérően értelmező országok együtteseivé váltak. Így aztán a politikailag és ideológiailag szemben álló államok és államcsoportok hajlanak arra, hogy az emberi jogok, demokratizmus és önrendelkezés kritériumait ellenfeleiken szigorú mértékkel, barátaikon egészen enyhe mértékkel kérjék számon. Mégis megállapíthatjuk, hogy – különösen a fasizmus és a második világháború tanulságai után – mind gyakrabban fordul elő, hogy a nemzetközi köztudat időnként igen távol álló államokat és politikai rendszereket is össze tud hozni egy-egy olyan uralmi forma, belpolitikai rendszer vagy államfordulat elítélésében, melyek egy bizonyos minimális demokratizmus követelményének is alatta maradnak. Ennek jegyében vonták és vonják pl. kétségbe az egyébként többnyire régóta „konszolidált” gyarmatbirodalmak területi sérthetetlenségét is.
{4-403.} Ezek szerint látszólag egy furcsa cirkulusba kerültünk bele: a nemzetközi jogrend által védett fennálló államhatalmak a velük szemben támasztott önrendelkezési igényekkel szemben a nemzetközi jogrendre, államuk területi sérthetetlenségére hivatkozhatnak; de ugyanakkor ez nemcsak hogy nem helyezi hatályon kívül az önrendelkezési elv érvényességét, hanem e hivatkozásuk súlya abban az arányban növekszik, amilyen arányban maguk ezek az államhatalmak az emberi jogok, a demokratizmus, az önrendelkezés megnyilvánulásainak tekinthetők. S ezzel párhuzamos az a tény is, hogy miközben a legingatagabb hatalmi szervezetek, hódítók, megszállók ítélik el legnagyobb hangerővel a felsőbbséggel szemben való mindennemű ellenkezést, ugyanakkor minél inkább stabil, demokratikus és önrendelkezésen alapuló egy államhatalom, annál inkább hajlandó a vele szemben támasztott önrendelkezési igénnyel is párbeszédbe kezdeni.
Úgy látszik tehát, hogy az önrendelkezési elv funkciója nem szűkíthető „a fennálló államhatalommal szemben való felforgatás” szerepére: nemcsak felforgató, hanem igazoló szerepe is van. Az az álláspont, mely – sokszor a béke iránti érthető aggodalomból – nyugtalanul nézi, túlbecsüli az önrendelkezési elv zavarkeltő, felforgató szerepét, egyben alaptalanul túlbecsüli az elvi alappal nem rendelkező tényleges helyzetek stabilizáló értékét is; ugyanakkor viszont teljesen figyelmen kívül hagyja vagy alábecsüli az önrendelkezési elv rendkívüli stabilizáló erejét és sérelmeinek zavarkeltő, destabilizáló hatását.
Az önrendelkezési elv stabilizáló ereje megmutatkozik abban, hogy egyrészt a neki megfelelő tényleges állapotokat a hatalmi viszonyok erején messze túlmenően meg tudja támasztani, másrészt az általa provokált vagy neki megfelelő változásokat is aránylag rövid idő alatt véglegessé, stabillá tudja tenni. Sokszor hajlandók vagyunk megfeledkezni arról a kevésbé szembetűnő, de nagy jelentőségű tényről, hogy {4-404.} a világ mai nemzetközi jogrendjének és területi státusának elviselhető stabilitásában milyen része van annak, hogy ez a státus nagyobb részben megfelel az önrendelkezési elvnek. Észre sem vesszük, hogy a világ államai milyen hatalmi erőfeszítéseket takarítanak meg azzal, hogy az emberiség túlnyomó része valóban ahhoz az államhoz tartozik, amelyhez akar tartozni, amelyhez való tartozását magától értetődőnek tekinti, amit a maga nemzete államszervezeti megtestesülésének tekint; s milyen megrázkódtatásokkal járna, ha a fennálló helyzetnek az önrendelkezési elvvel való ez az egyezése bármely okból ennél kisebb lenne vagy hiányozna, s a nemzetközi államkereteket és -határokat az önrendelkezési elv támasztéka nélkül egyedül csak a nemzetközi jog formális érvényessége és az államok hatalmi ereje támasztaná alá. Nem vesszük észre azt sem, hogy a kormányok agresszivitását láthatatlanul mennyire korlátozza az, hogy a világ területének túlnyomó részében nincs az önrendelkezési elven kívül a politikai hitel reményében érvényesíthető más terjeszkedési jogcím: ha ez a korlát nem létezne, az „isteni joggal” rendelkező kormányok – amelyeket nem köt a királyok aránylagos kölcsönös szolidaritása sem – nem stabilabb, hanem sokkal kaotikusabb és pusztítóbb államrendszert hoznának létre, s a fennálló állapotok kifogásolásának és megbolygatásának „jogával” sokkal bővebben élnének, mint amennyire ezt az önrendelkezési elv uralma alatt és annak nevében a kormányok vagy nemzeti mozgalmak valaha is tették és teszik.
A másik oldalon az önrendelkezési elv sérelmeinek zavarkeltő, destabilizáló szerepe nyilvánul meg abban, hogy hatásuk jelentőségében messze túlmegy az érintett elégedetlen lakosságon, s kiterjed az egymással szemben álló érdekelt országok egészére, vagyis ezáltal az emberiségnek már lényegesen nagyobb részére is. Ez a hatás legfőképpen abban nyilvánul, hogy az önrendelkezésből kiinduló nemzeti tudatot szembefordítja a demokráciával. Különösen fenyeget ez {4-405.} a demokratizálódás átmeneti állapotában lévő és az egzisztenciális veszélyeztetettség állapotában lévő országokban; az illojális vagy annak tekintett államrészek vagy kisebbségek léte a szabadságjogok felfüggesztésére s ezzel az egész ország demokratizmusának megrontására ad kézenfekvő jogcímet; a békés úton ki nem elégülő önrendelkezési igények külpolitikában és belpolitikában veszélyes és ugyancsak antidemokratikus kalandorpolitikára adnak indítást; végül az önrendelkezés kilátástalansága az azt elérni nem tudó népekben vagy embercsoportokban kiábrándult és szabadságellenes ideológiák és mozgalmak fellépésére ad tápot.
Az önrendelkezési elv tehát, mint minden társadalomrendező elv, nem olyan valami, mely természeténél fogva inkább szemben állna a stabilitással, mint a változással; funkciója természeténél fogva kettős: igazoló, stabilizáló, konzerváló funkció, és kritikát érvényesítő, felforgató, forradalmasító funkció. Csupán a súlypont változik időnként; minden ilyen rendező elv fellépésénél inkább a forradalmasító, általános elfogadása után inkább a stabilizáló funkció lép előtérbe. Teljesen kikapcsolni azonban egyiket sem lehet: a rendező elv a legforradalmibb pillanatokban is csak akkor termékeny, ha egy megvalósítható új stabilizálódás távlata áll előtte, de a megszilárdulás idején is szükséges marad az elv további, teljesebb érvényesülését szolgáló változások lehetősége, mely a stabilitás pillanatnyi megzavarása árán a hosszabb lejáratú, mélyebb, tartósabb stabilitást szolgálja. Nem mondhatjuk egy elvről, mely forradalmi erőként indult útjára, hogy egy bizonyos pillanattól kezdve csak fennálló állapotokat igazolni lehet vele, kritikát alkalmazni nem.
Kétségtelen azonban, hogy az önrendelkezési elvnek ma {4-406.} már jórészt lezajlott az előretörő, forradalmi korszaka, amikor frontálisan megtámadta és győzelmesen leküzdötte az előzőleg érvényben volt régebbi elveket, a monarchikus-feudális legitimitást Európában s a faji felsőbbséget a világban, újrarajzolva Amerika térképét a 18–19. században, Európa térképét az első világháború után, Ázsia, Afrika és részben Amerika térképét a második világháború után. Egészében tehát az önrendelkezési elv ma inkább stabilizáló, mint felforgató tényező: ahol ma reá mint változásokat provokáló elvre történik hivatkozás, ott nem egy új rendező elvnek a fennálló rend alapjait megrendítő érvényesüléséről van szó, hanem egy általánosan elfogadott végső alapelv még jobb, még teljesebb érvényesüléséről, elintézetlenségeinek, alkalmazási diszharmóniáinak korrigálásáról. Viszont ezek miatt a legkülönbözőbb pontokon újból és újból felvetődik s minden bizonnyal a jövőben is fel fog vetődni az elv további helyes alkalmazásának a kérdése, mindenekelőtt a nemrég önállósult országok és a még nem önállósult gyarmatok és népek vonatkozásában. Ilyenkor jelennek meg az elnyomott vagy önállósulni akaró nemzetek, népek vagy gyarmatok felszabadításának, az „igazságos” nemzeti határnak, a „jogos” területi követelésnek, a fennálló államhatalommal szemben való lojalitás lehetetlenségének pillanatnyilag forradalmasító, felforgató hatású kérdései. Az önrendelkezési elvnek, mint minden politikai rendező elvnek, a merő tényleges állapotnál, hatalmi erőnél mélyebb stabilizáló erejét kell megfizetni azzal a szükségszerű mellékhatással, hogy miközben helyesli, igazolja, megerősíti a neki megfelelő állapotokat, éppen azért, mert elv, helyteleníti, „felforgatja”, forradalmasítja a – ma már kisebb számú – neki meg nem felelőket, s kívánatosnak minősíti az olyan változásokat, amelyek e helyzeteket kiküszöbölik vagy javítják.
Az önrendelkezési elvnek ezek a forradalmasító, felforgató mellékhatásai tehát olyan tények, melyek az elsődleges stabilizáló szerepe mellett is szükségszerűen megmaradnak, {4-407.} s melyeket semmiféle rosszallással vagy elítéléssel nem iktathatunk ki a világból. Létezésük nem tetszés vagy nemtetszés kérdése: ha nem vesszük őket tudomásul és nem biztosítunk számukra rendezett megnyilvánulási lehetőségeket, akkor meg fognak nyilvánulni rendezetlen és szabályozatlan formában. Azt, hogy ilyen problémák különböző időben és helyeken ismétlődően fel ne vetődjenek, éppen úgy nem érhetjük el egy, az önrendelkezési elvet általában valló világban, mint azt, hogy egy, az állampolgári jogegyenlőséget meghirdető alkotmány uralma alatt ne lépjenek fel polgárjogi mozgalmak a magukat megrövidítettnek érző állampolgárok részéről.
Ugyanebből az okból nem korlátozhatjuk az önrendelkezési elv érvényességét abban az értelemben sem, hogy az csak a politikai formával rendelkező, egészükben önállósulni kívánó közösségeket, a nemzeteket illeti meg, az ezzel nem rendelkező népeket pedig nem. Minden nemzet népből lett, s az önrendelkezés éppen azt a pillanatot jelzi, mikor egy nép nemzetté válik, kinyilvánítva nemzet alakítására, illetőleg valamely nemzethez való tartozásra irányuló akaratát. Ebből a szempontból teljességgel másodlagos, hogy ez hirtelen átmenettel történik-e, vagy pedig a politikai szerveződésnek, a területi önkormányzatnak, az alkotmányjogi különállásnak azokon a közbülső fokozatain keresztül, melyek állítólag az önrendelkezésre való jogcímet megadják. Nem mondhatjuk, hogy az önrendelkezés csak azt illeti meg, akiknek van, s akinek nincs, ne is próbálkozzék vele. Az önrendelkezés ugyan jelenti politikai szerveződés igényét, de a kettő aktuális összefüggése nem szükségszerű: ahogyan vannak politikai szervezettel nem rendelkező, de az önrendelkezés komoly igényével fellépő népek, ugyanúgy vannak olyan, politikai szervezettel, területi önkormányzattal, alkotmányjogi különállással rendelkező közösségek, melyekben teljességgel hiányzik az önrendelkezés, a nemzetté válás vagy a nemzeti különállás igénye, pl. az Egyesült Államok vagy Brazília tagállamaiban.
{4-408.} A tévedés forrása az, hogy itt is normatív kritérium rangjára akarunk emelni egy merőben tényleges különbséget: közismert tény, hogy egy politikai szervezettel, képviseleti, kormányzati szervekkel rendelkező közösség számára mindenkor könnyebb önrendelkezési igényt érvényesíteni, mint az ezekkel nem rendelkező közösségnek. Ha azonban ezt a szinte közhelyszerű tényt norma rangjára emeljük, s az önrendelkezés jogát csak az ilyen politikai szervezettel rendelkező közösségekre akarjuk szorítani, akkor ezzel igen veszedelmes politikai fogalomzavarokra és tévutakra adunk lehetőséget. Ha ugyanis ez így volna, akkor azt hihetné – s gyakran hiszi is – minden államhatalom, mely valamely kisebbségének vagy részterületének területi önkormányzatot biztosít, hogy ezzel nyitotta meg az utat azok önrendelkezése és esetleges elszakadása számára; és fordítva, ha megtagadja a követelt önkormányzatot, vagy visszavonja a már megadottat, akkor ezzel megvédte területi sérthetetlenségét, és kiiktatta a valóságból a vele szemben fellépő önrendelkezés igényét. Valójában a területi önkormányzat nem oka és indítéka az elszakadási mozgalomnak, legfeljebb alkalom annak tisztázására, hogy nemzetté válásra, nemzeti elszakadásra irányuló önrendelkezési igényről van-e szó, vagy egyszerű önkormányzati törekvésről; s az önkormányzat megtagadása nemhogy kiiktatná a világból a problémát, hanem éppen kiélezi azt. A történelem számos példát tud arra, hogy éppen a területi önkormányzat megtagadása adott lökést nemzeti elválási mozgalmaknak, melyek a területi önkormányzat megadása mellett megmaradtak volna az önkormányzati igény szintjén.
Az önrendelkezési elv uralma alatt az államalakulásokra vagy területi változásokra irányuló mozgalmak időnkénti fellépése tehát – akár nemzetek, akár népek lépnek fel vele – szükségszerű jelenség. A kérdés csupán az, hogyan történhetik az ebből eredő konkrét konfliktusok feloldása.
Az önrendelkezési elv és a területi sérthetetlenség szembenállása ma feloldatlanul lebeg a nemzetközi államközösség közéletében és köztudatában. Ez a feloldatlanság teljesen üressé és alkalmazhatatlanná teszi azokat a nemzetközi dokumentumokat, melyek e két jelszót egyszerűen egymás mellé helyezik, anélkül hogy egyeztetésükre a legkisebb szempontot adnának. Így mondja ki az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének 1960. december 14-i határozata, hogy egyrészt „minden népnek joga van az önrendelkezésre”, másrészt „bármely kísérlet, mely egy ország nemzeti egységének és területi integritásának… a feldarabolására törekszik, nem egyeztethető össze az Egyesült Nemzetek Alapokmányának céljaival és elveivel”; s lényegileg ugyanilyen szervetlenül helyezi egymás mellé e két jelszót a támadó meghatározásáról szóló 1974. évi nyilatkozat is.
E két jelszó szembenállásának feloldásához kiindulásul azt kell felismernünk, hogy itt nem ellentétes elvek szembenállásáról van szó. Nem az a helyzet, mintha az egyik oldalon állna a területi stabilitás elve, mely képes volna a vele szemben álló másik elvet, az önrendelkezés elvét egészben, részben vagy bizonyos esetekben hatályon kívül helyezni, érvénytelenné tenni, mert erre nem képes. Az önrendelkezési elv az államok nemzetközi létezésének és elhatárolásának a végső rendező elve, ezzel szemben a területi stabilitás nem elv, hanem a nemzetközi jogrend intézményes valósága. Mondhatjuk úgy is, hogy a mai nemzetközi államközösségben az önrendelkezési elvnek való megfelelés a fennálló helyzetek tartalmi, érdemi legitimitásának forrása, a területi sérthetetlenség pedig a formai, intézményes legitimitást testesíti meg. Az önrendelkezési elvnek ahhoz, hogy érvényességét elismerjék, nem a területi stabilitás elvével kellett és kell megküzdenie, hanem az őt megelőző, más eszmei alapon álló monarchikus-feudális legitimitással, s ezt a harcot {4-410.} már győzelmesen meg is vívta. A területi stabilitás intézményével viszont nem a győzelem vagy a vereség alternatíváival kecsegtető egyszeri harcot kell megvívnia, hanem azt a véget nem érő örök harcot, mely minden elv és a neki megfelelő intézmény között, a tartalmi és formai legitimitás között folyik: az intézmény nem helyezheti hatályon kívül az elvet, mert hiszen az a lényege, hogy az elv által létrehozott vagy inspirált helyzeteket megszilárdítsa; viszont az elv csakis az intézmény közegein keresztül érvényesülhet, s ehhez le kell küzdenie, de egyben el is kell viselnie az intézmény minden érdességét, megmerevedésre való hajlandóságát. Ebből konkrét helyzetekben rengeteg probléma, összeütközés, az elv sérelme, morzsolódása, kényszerű kiegyezése származik, azonban végsőleg sem az elv nem nyugodhatik bele abba, hogy követelményei az intézményen keresztül hiábavalóvá vagy hazuggá váljanak, sem az intézmény nem fogadhatja el a dolgoknak azt a teljesen folyékonnyá tételét, melyet az elv hiánytalan érvényesülésének minden pillanatban való felvetése jelentene. Ezért nem lehet pontos fogalmazású elvi határt vonni arra nézve, hol végződik az államok területi sérthetetlensége által védett belügy, s hol kezdődik a népek önrendelkezési joga. Az ellentét megoldására nincs elvi formula, tértől és időtől független helyeslő vagy helytelenítő válasz, de igenis vannak adott helyen, adott időben, adott elvnek adott intézményen keresztül való érvényesülését, problémáinak megoldását megkönnyítő, többé-kevésbé általános érvényű válaszok.
Ha ilyeneket akarunk ma megfogalmazni az önrendelkezési elv és a nemzetközi területi stabilitás vonatkozásában, akkor mindenekelőtt fel kell idéznünk azt a már kifejtett gondolatot, hogy az államok nemzetközi közösségében az államok együttese és a területi állomány bizonyos értelemben az alkotmány funkcióját töltik be. Ezek szerint az önrendelkezési elvnek az államok együttesét és a területi állományt felforgató hatása ugyanaz a kérdés, mint mindennemű alkotmány {4-411.} elvi változatlanságának és kivételes megváltoztatási szabályainak problémája, mint az a kérdés, hogy „szabad-e” az alkotmányt kritizálni, „helyes-e” alkotmánymódosítási javaslatokkal előállni. Kétségtelenül nem helyes ezt olyan gyakran cselekedni, hogy ezáltal elhomályosodjék az, hogy az alkotmány általában nincs változtatásra szánva. Viszont helyes és szükséges mindannyiszor megtenni, valahányszor az a veszély fenyeget, hogy az alkotmány valamely rendelkezésének vagy intézményének működése hazuggá vagy hatástalanná válik, s ezzel az alkotmány tekintélyét egészében megrendíti.
Ennek az analógiának a jegyében lehet megfogalmazni néhány olyan tételt, mely az önrendelkezés elve, vagyis a nemzetközi államközösségben érvényes tartalmi legitimitás forrása, és a területi stabilitás intézménye, vagyis a nemzetközi államközösségben érvényes formai legitimitás közötti konkrét összeütközések esetén valamennyire eligazít:
1. Az önrendelkezési elvnek az a legfőbb funkciója, hogy általa a népek minél hamarabb, minél egyszerűbben, jól elhatárolt, a nemzetközi közösség által elismert nemzetekké alakuljanak ott, ahol még nem alakultak azokká: ez ad világos és elvszerű alapot a nemzetközi közösség alapvető szervezeti egységei, az államok alakulása és elhatárolása számára, s ez tűz ki vitán kívüli irányulási pontokat az egyes emberek lojalitása számára. Ezért kívánatos a nemzetközi területi stabilitás érdekében is minden olyan békés változás, mely mind tartalmánál, mind létrejövetelének körülményeinél fogva az önrendelkezés érvényesüléseképpen jön létre.
2. A nemzetközi közösség életében azonban annak szerkezete és jellege folytán minden államalakulási és területi változás szükségképpen kivételes esemény. Az a tétel tehát, hogy az önrendelkezési elvnek megfelelő változások kívánatosak, nem jelentheti azt, hogy a népek állandóan „rendelkezzenek” magukkal. Ahogyan a népszuverenitás nem jelenti a nép folytonos és folyton változó beavatkozását a hatalom {4-412.} vitelébe, hanem határozott időközökben, kritikus pillanatokban és kritikus kérdésekben való döntő akaratnyilvánítását, úgy az önrendelkezési elv sem jelenthet percenkénti népszavazásokat ismétlődő állam- és határváltozások érdekében, hanem csupán rendező elvet megoldást kívánó vitás helyzetekben. A nemzetközi jogrend szellemével teljességgel ellenkezik az az álláspont, mely elvszerűen, ideológiaként hirdeti az államalakulatok „növekedési” szükségletét, a határok örökös folyékonyságát, a nemzetközi közösség szüntelen dinamikáját, amint azt a fasizmusok cselekedték.
3. Ha azt akarjuk, hogy a területi sérthetetlenség nemzetközi jogi intézményének és az önrendelkezési elv követelményeinek időnként elkerülhetetlen összeütközései ne váltsanak ki a nemzetközi államközösség biztonságát veszélyeztető konfliktusokat, akkor kell hogy létezzenek olyan minél inkább békés eljárások, melyeken keresztül az önrendelkezési elvnek változásokra irányuló, de egyben a stabilitás fokozását is szolgáló következményei érvényesülni tudnak.
4. Ezek az eljárások a nemzetközi államközösség jelenlegi szerkezete mellett nem lehetnek olyan rendes eljárások, melyek keretében valamilyen állandó hatáskörrel bíró szerv bármikor és bárkivel szemben hozhatna az önrendelkezési elv alapján államalakító és területmódosító hatályú kötelező határozatokat, hanem – az ilyen változások kivételes jellegének megfelelően – csakis kivételes eljárások lehetnek.
5. Ilyen kivételes, bár nem ritka esetek azok, amikor a problémáknak az egyes hatalmak erejét meghaladó kiterjedése, bonyolultsága vagy veszélyessége vagy a vita élessége szükségessé teszik, s ugyanakkor valamiféle egyensúlyi helyzet, megfelelő ellenérték lehetősége, nagyhatalmak, nemzetközi tényezők vagy nemzetközi szervek túlsúlya vagy birtokban léte lehetővé teszik olyan változások létrejöttét, melyekben sor kerülhet az önrendelkezési elv alkalmazására. Ez az a pont tehát, ahol az önrendelkezési elv alkalmazásának a kérdése felvetődik.
Ezzel elérkeztünk az önrendelkezési elv kapcsán felhozható leggyakorlatibb ellenvetéshez, mely elvi síkon nem teszi vitássá magának az elvnek az érvényességét, de rámutat arra, hogy az annak alkalmazása során felvetődő konkrét kérdéseket szinte lehetetlen megoldani, pl. az önrendelkezési akarat nehezen megállapítható és változó volta miatt, az erre vonatkozó kérdések rosszhiszemű feltevésének lehetősége miatt, az államalakulás és határvonás kritériumainak sokasága miatt, az ellentétes akaratú lakosságok területi összekevertsége és esetleg bekövetkezett helyváltoztatása miatt, ennek folytán az abszolút igazságos határvonás lehetetlensége és a végeláthatatlan új államalakulások veszélye miatt stb.
Mindezek a problémák az önrendelkezési elv konkretizálásának, alkalmazásának kérdései. Nem kétséges, hogy ez az elv, akárcsak más hasonló elvek, számos alkalmazási problémát vet fel, ezek azonban önmagukban, tartalmuknál fogva nemcsak hogy nem számosabbak és nehezebbek, hanem inkább kevésbé számosak és nehezek, mint más hasonló elvek alkalmazása, pl. a népszuverenitás alkotmányjogi elvének érvényesítése, mely száz-kétszáz paragrafusból álló alkotmánytörvényekben és az alkotmánybíróságok gyakorlatában csapódik le, vagy pl. a magántulajdon elvének érvényesítése, mely sok száz paragrafusból álló polgári törvénykönyvekben és perrendtartásokban ölt testet.
Mindeme kérdések megválaszolásához, amint azt a nemzetközi politikai döntőbíráskodásról szóló 11. j. pontban vázolni fogjuk, körülbelül 30–40 szabályt kellene kimunkálni – ez az, amit nem tettek meg vagy csak hiányosan tettek meg az államalakulási és területi kérdésekben eddig eljárt bizottságok és szakértők hatáskörük szűkössége, szerepük alárendeltsége és megbízatásuk alkalomszerűsége miatt. A döntő akadály azonban nem a szabályok hiánya, hanem az illetékes eljárások és szervek hiánya: a szabályok létezése nem előfeltétele {4-414.} az önrendelkezési elv alkalmazásának, hanem az elkezdett alkalmazás során fokozatosan kialakuló folyamat eredménye: konkrét vitás esetek által felvetett kérdések elvszerű, de mégis gyakorlati megoldása kapcsán alakítja ki őket erre előírt eljárás szerint erre illetékes szerv. A jogfejlődés kezdetleges fokán az eljárás megelőzi a kódexet: az eljárás az, mely a közösséget – Horváth Barna találó elemzése szerint – a közmeggyőződés által elfogadott általános elvek túl merev és túl laza alkalmazása, a túlstabilizálás és túlforradalmasítás végletei között átvezeti, s működése során a tárgyi és társadalmi valóságnak megfelelően kimunkálja azt a néhány vagy számos vagy egész törvénykönyvnyi konkrétabb szabályt, melyeket az elvnek a valóság elemeivel való súrlódása szükségessé tesz.
Az önrendelkezési elv alkalmazásának nehézsége tehát nem azon múlik, hogy a vele kapcsolatban felvetődő problémák megoldhatatlanok volnának, mert megoldásukat összefüggően meg sem próbálták, sem pedig azon, hogy abszolút igazságos döntés e kérdésekben nem lehetséges, mert az a világ semmiféle vitás vagy bírósági kérdésében nem lehetséges, ami nem lehet ok a bíráskodás abbahagyására. Hanem azon múlik, hogy a mai nemzetközi államközösség ezekre a kérdésekre nem rendelkezik olyan eljárással, olyan szervekkel, melyek ezek megoldásával elsőrendű feladatként foglalkoznának, s a meglévő – igen egyszerű – államalakulási és területrendezési eljárásai egy régebbi kor felfogását és rendszerét tükrözik. Az a néhány eset, amikor alkalomszerű szervek alkalomszerű eljárások során az önrendelkezési elv kérdéseiben állást foglaltak, eddig nem adott lehetőséget a legkisebb mértékben sem állandósuló eljárásmódok, szervek és szabályok létrejövetelére.
Itt vagyunk tehát minden „alkotmány” legfontosabb problémájánál, az állandónak szánt helyzetek kivételes megváltoztatására szolgáló eljárások kérdésénél: ezek tekintetében elégtelen az a jogrend, mely a maga állandónak szánt {4-415.} legfőbb alapintézményei, az államok együttese és a területi státus tekintetében az önrendelkezési elvet tekinti érvényesnek, azonban a szükségessé váló kivételes változtatások számára megbízható, rendezett eljárást nem ismer.
Most már megérthetjük, miért nem találják egyes jogászok az önrendelkezési elv helyét a nemzetközi jog rendszerében: azért, mert nincs megfelelő jogintézményi, eljárási támasza. Ha az önrendelkezési elv államon belüli párdarabjára, a népszuverenitásra nézve tesszük fel azt a kérdést, hogy van-e jogi jelentősége, van-e helye az állami jogrendekben, akkor, még ha esetleg egyik vagy másik állam alkotmánya nem hivatkozik is reá név szerint, aligha felelheti bárki, hogy ez az elv jogilag irreleváns: hiszen jogintézmények és jogi eljárások sokasága van minden modern alkotmányban, mely nem érthető és nem értelmezhető másképpen, mint a népszuverenitási elv függvényeként: ez az elv tehát, még ha maga esetleg így nem is jogszabály, vonatkozási pontja, végső magyarázata és alapja egy sor jogszabálynak. Hiába mondjuk viszont, hogy az önrendelkezési elv az egyetlen lehetséges közmeggyőződésben megalapozott, érvényes alapja a nemzetközi alkotmány legfontosabb elemének, az államok együttesének és a nemzetközi területi státusnak, ha nem kielégítőek azok az intézményes eljárási formák, melyeken keresztül megvalósulni, érvényesülni tudna.
Most már tehát közös nevezőre hozhatjuk az önrendelkezési elvvel kapcsolatban felvetődő összes nehézségeket és ellenvetéseket, melyek túlnyomó részben nem az önrendelkezési elvből, hanem inkább annak nem érvényesüléséből származnak. Jellegzetes megtestesítői ezek a nehézségek és ellenvetések a világosan végig nem gondolt emberi aktivitás eszmei és gyakorlati ördögkörének: mivel az önrendelkezési elv a nemzetközi államközösség egyetlen lehetséges és érvényes államalakulási és területrendezési elve, ezért alkalmazásának hiányosságai, elintézetlenségei és a helyes alkalmazására szolgáló intézmények és eljárások hiánya súlyos válságokat, {4-416.} csalódásokat, politikai hisztériákat és nemzetközi konfliktusokat okoz; mivel viszont ezeknek a konfliktusoknak állandóan visszatérő témája az önrendelkezési elv, magát az elvet vonjuk kétségbe, azt az elvet, amely nélkül a nihilben találjuk magunkat.
Sokszorosan megkésett, de még mindig nem idejétmúlt feladat tehát azoknak az intézményes és eljárási formáknak a megkeresése, melyek vitás kérdésekben az önrendelkezési elv konkretizálása és helyes alkalmazása tárgyában választ tudnak vagy tudnának adni, s melyeken keresztül ennek az elvnek a rendező – kivételes változásokat felidéző és stabilizáló – funkciója érvényesülni tud. Ehhez mindenekelőtt számba kell vennünk a szerveknek, eljárásoknak és szabályoknak azt a rendszerét, mely az államok nemzetközi közösségében az államalakulási, területi és egyéb politikai viták eldöntésében ma rendelkezésre áll.