{4-525.} IV. rész
KÉT TERÜLETI ÉS ÁLLAMALAKULÁSI VITA: CIPRUS ÉS KÖZEL-KELET


FEJEZETEK

A következőkben e célból két konkrét ügyet kívánnánk közelebbről elemezni:

1. A ciprusi kérdés példája az olyan nemzetközi vitás kérdésnek, melyet legjobban éppen a pártatlan nemzetközi politikai döntőbíráskodás tudna megoldani, természetesen a nagyhatalmi egyetértés támogatásával; az ügy jelen állása teljesen megérett arra, hogy benne kötelező döntőbírósági határozat jöjjön létre, vagy legalábbis a végleges megoldás igényével fellépő döntőbírósági vélemény; az ügy jellemző vonása ezenfelül az is, hogy vele kapcsolatban felvetődnek és tisztázást kívánnak az önrendelkezési elvnek csaknem összes alkalmazási kérdései.

2. Az arab-izraeli viszály példája az olyan nemzetközi vitás kérdésnek, melyet elsősorban a nagyhatalmak egyetértése s azok aktív és kollektív fellépése tudna megoldani; az ügy jelen állásában kötelező döntőbírósági határozat szinte elképzelhetetlen, de egy döntőbírósági vélemény itt is felvázolhatná a megoldások lehetséges kereteit és feltételeit; ez az ügy azonban az izraeli és az arab nemzetalakulás sajátos vonásai, valamint a lezajlott nagyméretű lakosságáttelepítések folytán olyan különleges határesetet jelent, ahol az önrendelkezési elvnek nem a szokványos, hanem a kivételes alkalmazásáról lehet csak szó.

Természetesen tisztában vagyok vele, milyen hálátlan a helyzete annak, aki hivatalosan nem illetékes létére tennivalókat próbál szuggerálni valóságos vagy leendő illetékeseknek. {4-526.} Nem is az a célunk, hogy konkrét döntéseket fogalmazzunk meg, hanem azokat a kereteket és azt a problémakört igyekszünk felvázolni, amelyben az ilyen döntéseknek a feladat természete szerint, a tények erejénél és az elvek dinamikájánál fogva mozogniok kell. Ott azonban, ahol a problémát és a tennivalót teljesen egyértelműnek látjuk, nem térhetünk ki az elől, hogy ezt meg is fogalmazzuk.

12. A ciprusi vita tényei és azok értelmezése

a) A CIPRUSI VITA TÖRTÉNETI ELŐZMÉNYEI

Mielőtt rátérnénk arra a kérdésre, hogy egy politikai döntőbíróság milyen feltételek mellett kerülhetne abba a helyzetbe, hogy Ciprus kérdésében állást foglaljon, és egy ilyen állásfoglalásnak mi lenne a lehetséges tartalma, célszerű röviden összefoglalni és értékelni a sziget eddigi sorsának a jelenlegi probléma szempontjából lényeges tényeit, bármily közismertek legyenek is azok.

Ciprus több mint 2000 évvel ezelőtt kétséget kizáróan csaknem tisztán görög nyelvterületként lett a római, majd annak kettéosztása után a túlnyomó részben görög nyelvű Keletrómai Birodalom része. Bizánc bomlása során – sok más görög lakosságú bizánci területhez hasonlóan – először keresztesek, majd Velence uralma alá került, végül pedig aránylag későn, a török hatalom hanyatlásának kezdetén, 1570-ben jutott – ugyancsak a többi görög nyelvű területek túlnyomó részének sorsát osztván – ottomán uralom alá, és maradt ott három évszázadig. Ez idő alatt a szigetre muzulmán törökök is betelepültek, akik ma a félmilliónyi lakosságnak körülbelül egyötödét teszik ki. 1878-ban a sziget a berlini kongresszus eredményeképpen brit megszállás alá, az első világháborútól kezdve pedig brit gyarmati fennhatóság alá került. Az első világháború alatt komolyan szó volt róla, {4-527.} hogy Görögország háborús részvétele fejében megkapja Ciprust, de Görögország előbb vonakodott belépni a háborúba, utóbb belekerült anélkül, hogy Nagy-Britannia ilyen kötelezettséget vállalt volna. A második világháború befejeztével Ciprus görög lakossága körében a Görögországgal való egyesülés, az Enózis érdekében erős mozgalom indult meg, mely magától értetődőnek tekintette, hogy az egész szigetet Görögországhoz kell csatolni. Viszont a ciprusi török kisebbség és az annak ügyét magáévá tevő Törökország mind fokozódó élességgel szembefordult a görögök elgondolásaival, s legalább a sziget töröklakta részeinek Törökországhoz való csatolását követelte. Hogy ez a követelés pontosabban mely területekre vonatkozik, azt a török politika csak lassan és nehezen tudta konkretizálni, tekintettel a török lakosság többé-kevésbé szétszórt településére: kezdetben az egész Ciprusról is szó esett, utóbb annak a 37. szélességi foktól északra eső csaknem feléről, végül megállapodott a török követelés a szigetnek a lakossági arányszámok szerinti egyötödénél, a végleges elváláshoz szükséges népcserével együtt. Ebben a helyzetben a brit politika sokáig elsősorban a brit szuverenitás és a brit támaszpontok fenntartására irányult, s így elmulasztotta, hogy a kezében levő döntőbírói helyzet lehetőségeit valamiféle végleges rendezés érdekében használja fel. Mikorra pedig kiderült, hogy a régi formájú gyarmati szuverenitást nem lehet a szigeten fenntartani, addigra kicsúszott a döntés Nagy-Britannia kezéből mind a felforrósodott hangulatú szigetlakókkal, mind az igényeket támasztó két országgal szemben. Mindennek visszahatásaképp terrorizmus, megtorlás, gerillaharcok következtek, melyekbe önkéntesek küldésével Görögország és Törökország is beavatkoztak. Végre a kifáradt felek között 1959-ben létrejött a Zürichben kötött és Londonban véglegessé vált szerződés. Ennek eredményeképpen Nagy-Britannia, Görögország és Törökország együttes garanciája alapján az egész Ciprus önálló állammá vált kétnemzetiségű paritásos {4-528.} kormányzással, 950 főnyi görögországi és 650 főnyi törökországi katonaság intézményesített jelenléte mellett és a brit támaszpontok fennmaradásával. Az ennek alapján létrejött 1960. évi alkotmány előírta, hogy az államfő mindig görög, helyettese mindig török nemzetiségű legyen, a választások minden szinten a két nemzeti közösség keretében külön történjenek, a képviselői, miniszteri és köztisztviselői tisztségekből a görögök és törökök meghatározott, éspedig a népességi aránytól a törökök javára kisebb-nagyobb mértékben eltérő arányban részesedjenek; a törököket a görögök többségi uralmával szemben az a rendelkezés biztosította, mely szerint az alkotmány módosításában és más fontosabb kérdésekben csak mind a két nemzeti közösség külön hozzájárulásával lehet dönteni. Az így megalakult ciprusi állam azután tagja lett a Brit Nemzetközösségnek és az Egyesült Nemzeteknek, de nem az Atlanti Szövetségnek.

b) AZ ÖNÁLLÓ CIPRUSI ÁLLAM VÁLSÁGAI NAPJAINKIG

A ciprusi állam problémamegoldásnak szánt megalapításával kezdődik a ciprusi vita legújabb, jelenkori története, mely ellentétek, válságok és holtpontok sorozatából tevődik össze. Ezt az államalapítást szerzői minden méltányos igényt kielégítő józan kompromisszumként mutatták fel a világnak, valójában azonban mindegyik érdekelt fél más és ellentétes dolgot várt tőle: a görögök egy lépésnek tekintették a szigeten megvalósítandó tiszta görög uralom felé, s addig is biztosítéknak a sziget egyötödének a törökök részéről fenyegető leválasztása ellen, a törökök viszont biztosítéknak a görögök többségi uralma ellen, végül Nagy-Britannia hosszú lejáratú haladéknak támaszpontjai feladására és kiürítésére. Így ez a konstrukció úgyszólván az első pillanattól kezdve rosszul működött. A ciprusi görögök nem tettek le arról, hogy az egyszerű kisebbség státusára szorítsák a törököket, kifogásolták aránytalan képviseletüket és vétójogszerű jogosítványaikat, s valahányszor a törökök e jogaikkal éltek, {4-529.} obstrukcióval, a ciprusi államélet megbénításával vádolták őket. A törökök viszont – Törökországot tudván a hátuk mögött – nagyon is élni akartak ezekkel a jogokkal, s majorizálási, sőt népirtási szándékokkal vádolták a görögöket. A kölcsönös bizalmatlanság hamarosan szabályos polgárháborúban tört ki, melynek során a két szomszéd ország önkéntesei is újból megjelentek a színen, különösen a görögök oldalán nagy számban. 1963-ban a ciprusi görögök hatálytalannak nyilvánították az 1960. évi alkotmányt, s a törököknek a kormányból való kilépése után tisztán görög kormányt alakítottak, a törökök nagyobb része pedig önmagát kormányzó zárt területekre vonult, s ennek érdekében némi lakosságcserét is kikényszerített: a legnagyobb ilyen zárt terület a kettéválasztott főváros, Nicosia török negyedétől a Kyrenia városa körüli északi partvidékig terjed. Az ily módon tisztán göröggé lett ciprusi kormányzat az 1959. évi zürichi–londoni szerződéssel elindult kétnemzetiségű önálló ciprusi állam jogutódaként lépett fel, s ezt az igényét némi ingadozás után az Egyesült Nemzetek is elfogadta, amire lehetőséget adott a ciprusi görög nemzeti közösséget megtestesítő államfő személyének folytonossága. Az állami jogkör és az ENSZ-tagság tette lehetővé a ciprusi görög kormányzat számára, hogy a görög–török háborúval fenyegető elmérgesedett helyzetben elhárítsa Nagy-Britannia és a Brit Nemzetközösség beavatkozását, és ehelyett az Egyesült Nemzetek közbelépését kérje. Az ennek alapján kiküldött és azóta a szigeten tartózkodó ENSZ-csapatok legfőbb feladatul azt kapták, hogy a szemben álló erők összeütközéseit lehetőleg megakadályozzák, amivel úgy-ahogy pacifikálták a szigetet és rögzítették a fennálló helyzetet.

Így jött létre s áll fenn 1963 óta az a bonyolult és labilis egyensúlyi állapot, mely a ciprusi helyzetet mind a mai napig jellemzi. Eszerint Ciprus a Brit Nemzetközösségbe tartozó és ENSZ-tagsággal rendelkező önálló állam, melynek kormányzása nem az alapításkor elgondolt kétnemzetiségű {4-530.} egyetértés jegyében történik, hanem a ciprusi görög nemzeti közösség kezében van, hatalma azonban az önmagukat kormányzó zárt török településekre nem terjed ki; a sziget területén az ENSZ-békefenntartó erőkön kívül brit támaszpontok, görög és török csapatok, vagyis az atlanti szövetség három államának csapatai vannak jelen, a ciprusi állam maga azonban nem tagja az atlanti szövetségnek, hanem kifejezetten el nem kötelezett, sőt némileg afro-ázsiai politikát folytat, amiben a varsói és arab országok támogatását élvezi.

Az a szokatlan tény, hogy az egyébként nem baloldali jellegű ciprusi görög vezetés súlyt fektet az atlanti szövetséggel szemben álló erőkhöz való kapcsolódásra, főleg abból az ellentétből ered, mely a sziget sorsának görög nemzeti szempontból való helyes irányítása kérdésében a ciprusi görög vezetés és a mindenkori görögországi kormányzatok között kezdettől fogva fennállott. Abban megegyeznek, hogy az egyesülést vallották és vallják végcéljuknak. A ciprusi görögök azonban, mint az „ellenséges” szomszéddal közvetlenül érintkező néprész, intranzigensen ragaszkodnak ahhoz, hogy Ciprus egészben, mindennemű megosztás nélkül kerüljön görög többségi kormányzás alá, s így egyesüljön Görögországgal; a görög kormányok viszont elvben ugyan szintén ugyanezt óhajtják, azonban láthatóan nagyobb súlyt helyeznek a görög állam területgyarapodásának siettetésére, s így – többek között az atlanti hatalmak késztetésére is, melyek természetesen szeretnék a szigetet teljesen a maguk hatalmi szférájában tudni – már több ízben kezdtek tárgyalásokat Törökországgal, melyek során a hírek szerint valamiféle területi alku is szóba került. Ezek a tárgyalások ugyan eddig soha eredményre nem vezettek, mert a két nemzeti közvélemény várható felháborodására való tekintettel mindkét fél csak olyan ajánlatokat tett, melyeket a másik szükségszerűen elégtelennek nyilvánított; mégis a ciprusi görögök – paradox módon éppen türelmetlenebb nacionalizmusuk folytán – a sziget időleges önállóságát jobb megoldásnak {4-531.} tekintik az esetleges hátuk mögötti és helyrehozhatatlan megosztási alkunál: ez indokolja az atlanti szövetségtől független és szükség esetén a varsói és arab blokkokra is támaszkodó külpolitikájukat.

A ciprusi görög politika és a görög állam politikája közötti ellentét egyszerre további és más tartalmat kapott az 1967. évi görög államfordulat folytán, ami Görögországban egy olyan diktatórikus kormányzatot juttatott uralomra, mely a ciprusi görögök többsége számára az Enózist pillanatnyilag immár nemcsak a nemzeti taktika szempontjából mutatta célszerűtlennek, de önmagában is elriasztóvá tette, s így őket az Enózisnak továbbra is időleges, de az eddiginél tartósabb elutasítására indította. Ugyanakkor az új görög kormányzat számára a fordulat nyomán bekövetkezett nemzetközi elítélés még inkább sürgőssé tette a ciprusi kérdésben valami átütő nemzeti siker felmutatását. Ezek az eltolódások váltották ki az 1967 végén kitört újabb ciprusi válságot, mely napvilágra hozta mindazokat az erőket, melyek a fennálló labilis egyensúlyi állapot erőszakos megbillentésére és új helyzet létrehozására törekednek, de napvilágra került az is, hogy milyen nehéz, szinte lehetetlen ebben a komplexumban új helyzetet teremteni. A görög kormányzat előtt egy olyan ciprusi puccs terve lebegett, mely az apránként Ciprusba bevitt görög katonai erőkre támaszkodva a ciprusi neutralista kormányzást egy, a jelenlegi görög kormányzathoz közel álló s egyben egyértelműen atlanti irányzatú kormányzással váltja fel, ami az Enózis megvalósulását egészen közel hozta volna. Ehhez viszont minimálisan a Törökországgal való megegyezés kellett volna, ami azonban ezúttal sem sikerült. A másik oldalon az Enózis veszélyének megnövekedése Törökországot indította annak mérlegelésére, hogy ő kíséreljen meg a sziget valamely részén – nyilván a török kisebbség közvetlen kormányzata alatt álló részeken – katonai fellépést vagy megszállást, melyet azután lehetőleg igyekezett volna kiterjeszteni legalábbis a szigetnek általa igényelt valamilyen {4-532.} egyötödére, az ehhez szükséges népcsere lehető végrehajtása mellett. Török részről sokan értékelték a pillanatot egy ilyen, a török igényeknek megfelelő kész helyzet teremtésének kitűnő s talán vissza nem térő alkalmaként. Végül azonban mindkét felet elriasztották a beavatkozástól a várható nemzetközi bonyodalmak, a ciprusi görögök és kormányuk éles ellenállása, valamint egy esetleges görög–török háborúnak ugyancsak nemzetközi bonyodalmakat és kétes kimenetelt ígérő volta. Így jött létre az a megegyezés, melynek értelmében Görögország kénytelen volt a szigetre bevitt nagyszámú katonai erőit a zürichi-londoni szerződésben megszabott csekély számra korlátozni, ami lehetetlenné tette a görög puccsot, elvette a törököktől a beavatkozás jogcímét, csökkentette a ciprusi görög kormányra mindkét oldalról nehezedő nyomást, és helyreállította az addig is létezett, továbbra is ideiglenes és labilis egyensúlyt.

Ebben a helyzetben előtérbe került egy új helyzet teremtésének harmadik s egyben az előzőket kiparírozni igyekvő békés lehetősége, a ciprusi görögök és törökök kiegyezése. Ez látszik a politikailag izolált görög kormány kivételével a többi érdekelt felek számára is e pillanatban a legajánlatosabbnak. Egy ilyen megegyezés azonban gyakorlatilag aligha tartalmazhatna mást, mint az 1959. évi zürichi-londoni szerződés szerinti kétnemzetiségű kormányzás valamiféle helyreállítását, aminek az a nehézsége, hogy a ciprusi görögök és kormányuk a legélesebben szembenállnak a törökök paritási igényeivel; a lehetséges kompromisszum útja tehát az 1960. évi alkotmánynak valami olyan, alapjában nem lényegbe vágó módosítása lehetne – pl. a miniszteri és képviselői arányszámoknak a lakosság arányszámához való igazítása –, amit a ciprusi görögök elfogadhatnak arcuk megőrzéseként, mint az általuk túlzottnak tekintett török igények méltányos mértékre való korlátozását, a törökök pedig mint a majorizálás elleni garanciáknak lényegükben való fennmaradását. Egyelőre azonban ilyen megegyezés sem tudott létrejönni. S ha {4-533.} létre is jön, az a valószínű, hogy egy ilyen, alapjában semmi újat nem hozó kompromisszum a felek pillanatnyi kifáradása mellett egy ideig talán működésképes lesz, de bármikor zátonyra is juthat ugyanazokon a szirteken, mint az 1960. évi alkotmány. Az ügy tehát labilis egyensúlyi állapotban marad, akár létrejön egy ilyen megegyezés, akár a jelenlegi helyzet folytatódik tovább: egy újabb válság számára minden jel szerint bármelyik esetben elég lesz az egyensúlyi tényezők legkisebb eltolódása, a legkisebb, akárcsak személyi változás is, akár a világpolitikában, akár a görög, török vagy ciprusi politikában. Lényegében ugyanilyen helyzet bontakozik ki és ugyanilyen alternatívák jelentkeznek 1972-től a ciprusi válság újabb kiéleződésében is.

c) A CIPRUSI GÖRÖG–TÖRÖK ELLENTÉT „MESTERSÉGES” VOLTA ÉS KÜLSŐ HATALMI TÉNYEZŐKNEK EBBEN VISELT SZEREPE

A ciprusi vitával kapcsolatban a szokottnál is gyakrabban felmerül, éspedig nemcsak propagandaállítás formájában, hanem a tárgyilagos mérlegelés igényével is az az értékelés, mely szerint itt tulajdonképpen „mesterségesen” létrehozott ellentétről van szó. E tétel legközkeletűbb fogalmazása úgy szól, hogy a ciprusi görögök és törökök ellentétét Nagy-Britannia kezdte szítani gyarmati uralmának, támaszpontjainak minél tovább való fenntartása érdekében, most pedig ugyanezt folytatja az atlanti szövetség is, nehogy a ciprusi görögök és törökök megegyezése újból teljes mértékben működésképessé tegye és megerősítse a független és el nem kötelezett politikát folytató ciprusi államot. De lényegében ugyancsak „mesterséges”-nek ítéli a ciprusi ellentétet az a több vonatkozásban fellépő brit önkritika is, mely szerint hiba volt az Enózis mozgalmával szemben a ciprusi török kisebbség mozgalmát támogatni, mert ha Nagy-Britannia az első vagy legkésőbb a második világháború után elszánja magát arra, hogy lehetővé teszi a szigetnek Görögországgal való egyesülését, akkor azokban az időkben Törökország – {4-534.} az első világháború után mint volt ellenség, a második világháború után mint némileg rossz szemmel nézett semleges – ennek aligha tudott volna nagyobb súllyal ellentmondani, s azóta az egész helyzet konszolidálódott volna.

Nincs most helye mélyebben belemenni annak taglalásába, hogy egyáltalán milyen értelme vagy értelmei lehetnek történelmi események értékelésében vagy okaik megmagyarázásában a „mesterséges” jelzőnek és az időnként hozzá fűződő elítélő hangsúlynak, mely sokszor egyszerűen a történelmi „Gonosz” működésére látszik utalni. Az adott összefüggésben ez a minősítés nem vitásan azt akarja mondani, hogy a ciprusi ellentét és a benne kifejezésre jutó harcias nemzeti tudat esetlegesen, nem szükségképpen jön létre, sőt kifejezett szándék, éspedig kisszerű önérdekből fakadó, hatásában kártékony szándék hozta létre. Semmi okunk sincs arra, hogy ezeket a tényezőket, az esetlegességet, az önkényes szándékot, a kártékony önérdeket mint történetalakító tényezőket lényegtelennek ítéljük. Itt sem kétséges, hogy nem lenne nehéz ténybeli bizonyító anyagot találni ennek az állításnak az alátámasztására: látatlanban is bizonyosak lehetünk abban, hogy mikor az Enózis mozgalma Ciprusban fellépett, minden anyaországbeli brit államférfi és ciprusi brit exponens, aki a brit szuverenitás fenntartását tekintette legfőbb feladatának, magától értetődően rájött arra az ellenhúzásra, hogy az Enózissal szemben ne a rosszízű gyarmati uralmi igény nevében lépjen fel, hanem a törökök önrendelkezési ellenigénye nevében, s ezt minden bizonnyal rendkívül ravasz reálpolitikának is hitte. Az a másik, a brit önkritikákban is felmerülő tétel, mely szerint Nagy-Britannia simábban és a maga számára is előnyösebben konszolidálhatta volna a helyzetet, ha szabad utat enged az Enózisnak s nem játssza ki vele szemben a török kisebbséget – feltevés lévén –, tényekkel kevésbé támasztható alá: de elemzéssel és analógiákkal sok vonatkozásban lehet hivatkozni arra, hogy ebben az esetben a török kisebbség kezdettől fogva nagyobb belenyugvással {4-535.} viselte volna helyzetét, s még ha fel is lép nemzeti követelésekkel, valószínűleg belenyugodott volna abba, hogy jogos igényei a lausanne-i béke különleges és kölcsönös kisebbségvédelmi rendszerében kapjon megoldást. Persze ugyanígy hozhatók fel érvek amellett is, hogy a török kisebbség ügye egy Görögországhoz csatolt Ciprus esetén is idővel elmérgesedett volna, sőt esetleg kihatott volna Görögország vagy Törökország belpolitikai fejlődésére vagy világpolitikai elhelyezkedésére, és más oksorokon keresztül, de ugyanúgy háborús tűzfészket hozott volna létre, mint ma.

Ámde mindebben nem az a döntő kérdés, hogy a ciprusi ellentét „mesterséges” volta mellett felhozott mindeme tények és feltevések hitelesek-e, meggyőzőek-e vagy lehetségesek-e, hanem az, hogy ez a hivatkozott ellentétszító tevékenység, azon felül, hogy helyet foglal az okok sorában, elegendő erőt képviselt és képvisel-e ahhoz, hogy döntő ok legyen, vagyis az eseményeknek folyamatos, egyértelmű medret ásson, és kritikus pillanatokban a döntő lökéseket megadja; s egyáltalán helytáll-e az egész érvelésnek az a szuggerált gondolata, hogy az „ellentétszítás” politikája az egész ellentétet lényegében úgyszólván a semmiből hívta elő, amiben az a további gondolat is benne van, hogy ha ez a politika megszűnne, akkor talán az egész ellentétet is vissza lehetne küldeni a semmibe.

A ciprusi ügyben az teszi nagymértékben kétségessé a külső hatalmi politikák döntő szerepét valló feltevést, hogy olyan tevékenységnek tulajdonít döntő jelentőséget, mely saját céljaihoz viszonyítva is nagyobb részben eklatáns módon sikertelen volt, az események további alakulását úgyszólván semmiben sem tudta kézben tartani, s éppen ahhoz vezetett el, amit mindenáron el akart kerülni: először a brit szuverenitás megszűnéséhez, majd egy olyan helyzethez, melyben Nagy-Britannia kimanövrírozta magát vagy kimanövrírozták őt a döntőbíró szerepéből is, s helyette az önálló ciprusi állam az Egyesült Nemzeteknek s rajta keresztül a {4-536.} szovjet politikának adott lehetőséget az ügybe való beleszólásra. S mi öröme lehet az ellentétek szorgalmas további szításában az atlanti szövetségnek, melynek sikerült egy olyan kiindulási helyzetből, melyben a vitában érdekelt mindkét szomszéd állam és a vitás területet kézben tartó gyarmati hatalom egyaránt a szövetség tagja volt, majd egy olyan további helyzetből, melyben a megalakult szigetállam ugyan e három atlanti állam garanciája – gyakorlatilag védnöksége – alatt állott, eljutni egy olyan helyzethez, melyben az atlanti szövetség nem képes az egyaránt tagállam Görögországot és Törökországot egy általa kívánt megegyezésre rábírni, sőt tehetetlenül kénytelen nézni, hogy éppen az általa „szított” nemzeti ellentétek eredményeképpen kialakuljon egy olyan ciprusi el nem kötelezettségi politika, mely a szigetállamot, ha nem is támaszpontjává, de legalábbis partnerévé teszi a szovjet blokknak és az arab államoknak, anélkül hogy ezeknek ezért az eredményért számottevő hatalmi politikai erőfeszítést kellett volna tenniök? S nincs haszna az atlanti szövetségnek a ciprusi görög–török egyetértésnek a ciprusi állam szabályos működését megbénító felbomlásából sem, mert a nemzetközi tényezők végül is elismerték a kétnemzetiségű ciprusi állam jogutódjának a ciprusi görögök vezetése alá került s továbbra is független politikát folytató ciprusi államapparátust. De a másik oldalon sincsenek a siker komoly bizonyosságával kezelhető emeltyűi a Szovjetunió és a varsói szövetség ciprusi politikájának sem, mely az atlanti szövetség célkitűzéseinek meghiúsítása céljából a ciprusi görögök és törökök megegyezésére s ugyanakkor Görögország és Törökország megegyezésének meghiúsítására – mondhatni úgy is, hogy ez utóbbi ellentét „szítására” – törekszik: ez a politika, melynek célkitűzése szerint a ciprusi államnak a ciprusi nemzet önrendelkezése jegyében valóban önálló, támaszpontoktól és megszálló erőktől megszabadult, el nem kötelezett állammá kell válnia – még ha minden egyéb akadály el is hárulna az útjából –, minden jel szerint bármikor {4-537.} hajótörést szenvedhet egyrészt azon, hogy a ciprusi görögök és törökök nem hajlandók „ciprusi nép” módjára viselkedni, másrészt Görögország és Törökország esetleges megegyezésén, mely elsősorban nem a szovjet politika ellenzése miatt, hanem más okok miatt nem tud létrejönni. S a szovjet politika nincs védve még az ellen sem, hogy ez ügyben általa nem kívánt pillanatban, általa nem kívánt körülmények között bonyolódjék nemzetközi konfliktusba.

Érdemes-e ezek után jelentős magyarázó értéket tulajdonítani olyan ellentétszító s egyéb hatalmi politikai tevékenységeknek, melyektől a kialakult ellentétek ilyen könnyen függetleníthetik magukat, s újból és újból ennyire keresztülhúzzák azok számításait, akik őket állítólag mesterségesen létrehozták, s különböző érdekeiket rajtuk keresztül akarják érvényesíteni? Minden jel arra mutat, hogy ezeknek az ellentéteknek – még ha kialakulásukban van is része külső hatalmi politikáknak – a saját dinamikája lényegesen erősebb a közrejátszó hatalmi politikák dinamikájánál. Lett volna csak a sziget tisztán egyforma lakosságú, vagy a kétféle etnikum egymástól területileg világosan elváló, semmiféle külső hatalmi politika nem tudta volna megakadályozni, hogy a sziget vagy annak világosan elváló részei a lakosság etnikumának megfelelő szomszéd országokhoz csatlakozzanak, és semmiféle külső hatalmi politika nem tudott volna a szigeten önálló államot létrehozni. Viszont a jelenlegi helyzetből is világosan kitűnik, hogy az ügyben működő hatalmi politikai erők a maguk jól vagy kevésbé jól felfogott, hasznos vagy kártékony hatalmi érdekeit csakis az ugyancsak jól vagy kevésbé jól felfogott görög nemzeti érdek, illetőleg török nemzeti érdek közegein keresztül érvényesíthetik. S ezek a közegek – ha időnként mégannyira hatnak is rájuk külső hatalmi politikák – döntő pillanatokban és döntő kérdésekben minden másnál inkább függnek saját – anyaországbeli és szigetországbeli – nemzeti közvéleményüktől s annak a nemzeti érdekről vallott felfogásától. Világos ezek után, hogy egyrészt {4-538.} a ciprusi görögök és törökök megegyezni nem tudása, másrészt Görögország és Törökország megegyezni nem tudása – melyekhez diametrálisan ellentétes külső hatalmi politikai érdekek tartoznak, mert az egyiket az atlanti szövetség szítja, s a varsói csendesíti, a másikat fordítva – valójában nem ellentétes, hanem azonos okkal magyarázhatók: a külső hatalmi politikáénál nagyobb és egyenletesebb dinamikájú nemzeti ellentéttel. Ennek összetevőit próbáljuk a következőkben megkeresni.

d) A CIPRUSI VITA MINT A GÖRÖG–TÖRÖK NEMZETI ELHATÁROLÓDÁS RÉSZKÉRDÉSE

Az egész ciprusi történelem áttekintése azt mutatja, hogy Ciprus történeti problémája és sorsa csupán a fél évszázados brit megszállás közjátékában s annak következményeiben különbözik mindazoktól az eredetileg görög nyelvű területektől, melyek sorra ottomán uralom alá kerültek és többé-kevésbé török lakossággal keveredtek. Az ottomán birodalom keretében való fél évezredes török–görög együttélés, melyben a görögök a meghódított fél szerepét vitték, hosszú évszázadokon keresztül kikerülhetetlen és olykor szinte már véglegesnek elfogadott adottságként jelent meg a görögök számára, hiszen az ottomán birodalom szinte pontosan a bizánci birodalom kereteit töltötte ki, s a görögök időnként még az ottomán államvezetésben is kaptak nem is jelentéktelen szerepet. A modern nemzeti tömegmozgalmak megjelenésekor azonban kiderült, hogy ez a kényszerű együttélés nem képes önkéntes politikai együttéléssé átalakulni, sor került tehát a két nemzet állami és területi elválására. Ez az elválás azonban nem bizonyult egyszerű dolognak, részben az ottomán hatalom sokáig érvényesülő túlsúlya miatt, részben az etnikai elhatárolás területi nehézségei miatt. A görög és török etnikumot ugyan a nyelvi és az ezzel nagyobb részben párhuzamos vallási különbség a legtöbb ponton elég jól elhatárolta, ellenben településeik az egymást követő és egymást fedő {4-539.} bizánci és ottomán birodalmak területének számos pontján meglehetősen szétszóródtak és egybefonódtak. Így az elválás igen hosszadalmas, véres és fájdalmas folyamattá vált, mely az 1820-as években megindult görög szabadságharccal kezdődött, s utolsó, döntő, a függő kérdéseket túlnyomó részben lezáró állomása az 1923. évi lausanne-i szerződés volt. Ebben a görögök mint a törökökkel folytatott utolsó háború vesztesei kénytelenek voltak hozzájárulni egy olyan népcseréhez, melynek során kb. 1 200 000 (zömmel kisázsiai és kelet-tráciai) görög cserélt helyet nem egészen 400 000 törökkel, ami a görögök vonatkozásában nagyobbrészt már csak egy végrehajtott drasztikus és egyoldalú kitelepítés szentesítését jelentette. Ezután a görög–török ellentétek a népcsere egyenlőtlensége ellenére is elég gyorsan elsimultak, s a görögök minden jel szerint véglegesnek fogadták el a lausanne-i szerződés által létrehozott területi és etnikai állapotot. A görög–török elhatárolódás további folyamatához tartozik még, hogy a második világháború befejezése után Görögország minden különösebb ellentmondás nélkül megkapta a Törökországtól annak idején Olaszországnak jutott, tisztán görög lakosságú Rodoszt és Dodekanézoszt.

A leírt elválási folyamat eredményeképpen a közös vallás, közös nyelv, nagyjából közös történelmi sors, közös politika és kulturális hagyományok és aránylagos földrajzi közelség által összefűzött görög nemzet, illetőleg török nemzet olyan éles körvonalakban kialakult európai típusú nemzeti individualitásokká váltak, melyeket a saját egységes állami lét igen határozott törekvése tart össze, eltérően a sok ponton ma még lényegesen elmosódottabb körvonalú, bizonytalanabb állami kereteket alkotó ázsiai, afrikai és latin-amerikai nemzetekkel.

Ciprus kérdése ebben a perspektívában nyilvánvalóan nem más, mint része, méghozzá utolsó függőben lévő része a görög–török területi elhatárolódás történeti folyamatának. Csak a brit uralom közjátéka akadályozta meg, hogy a sziget {4-540.} hovatartozása a teljes egy évszázadig folyt görög–török párharc során szőnyegre kerüljön: ha brit uralom nincs, akkor a sziget sorsa minden józan valószínűség szerint legkésőbb a lausanne-i szerződésben eldől. A görög–török elhatárolódás történeti folyamata adja az ügyben kialakult szemben álló álláspontok történeti hátterét: az érdekelt felek az ügyet nemcsak Ciprusból nézik, hanem egy térben nagyobb komplexum és időben kiterjedtebb folyamat részeként is: a görögök az újkorban újra megalakuló és minden görög területet sorra magába kebelező újgörög állam szempontjából, a törökök pedig az idegen területeket sorra leadni kényszerülő, de minél többet, főleg pedig minden török lakosságot megtartani igyekvő újtörök állam szempontjából. Így mindkét fél olyan területi kereteket és egységeket vesz kiindulópontul, melyben magát döntésre hivatott többségnek, a másikat engedni kénytelen kisebbségnek tekinthesse. Ez tükröződik a szigetlakók sajátos érveléseiben is: a ciprusi görögök azt tudják, hogy ők a szigetnek több mint háromezer év óta ott élő őslakói és ma is vitán kívüli többsége, a ciprusi törökök pedig azt, hogy ők soha görög uralom alatt nem éltek, s az elmúlt századokban nem úgy érkeztek a szigetre, mint akik kisebbségként kéredzkedtek idegen országba az ottani többséggel szemben való lojalitás kötelezettsége mellett, hanem saját „török” országukban telepedtek le, ahol egészében a görögök voltak kisebbségben.

e) AZ EGYKORI HÓDÍTÁSI VISZONY TOVÁBBÉLŐ MÉRGEZŐ HATÁSA A CIPRUSI VITÁBAN

Az előbb mondottaknak egyik legfőbb következménye, az, hogy ennek az egész történeti folyamatnak s benne az egész görög–török ellentétnek, így a ciprusi ellentétnek is rendkívül fontos, és hozzátehetjük, mérgező eleme az a tény, hogy a két etnikailag elég élesen elváló nép történeti viszonyában a törököt a hódító, a görögöt az alávetett helyzete illette meg. Az olyan alávetettségi helyzetekben, ahol az alávetettektől {4-541.} különböző uralkodó etnikum csupán a felső rétegre szorítkozik, a felső réteg sorsa a modern tömegtársadalomban alig kétséges: vagy felszívódik etnikailag, vagy elfogadja elenyésző kisebbségi mivoltát, ha azonban egyikre sem hajlandó, akkor vagy kivándorol, vagy kilátástalan és pusztulásba vivő harcot vállal. Komplikáltabb a helyzet, ha az egykori uralkodó etnikum nemcsak „urak”-ból, hanem „nép”-ből is áll, azaz területi és etnikai „utánpótlása”, „hátvédje” is van, még ha kisebbség is az, mint Ciprusban. Ilyenkor állanak elő a legmérgesebb és legnehezebben megoldható etnikai és területi ellentétek, melyeknek végleges elhatárolása még szerencsés esetekben is igen keserves folyamat. Első fázisban azért, mert az uralkodó etnikum ilyen esetben sokkal nehezebben veszi tudomásul a többségnek a modern tömegtársadalomban elkerülhetetlenül igényelt és tartósan el nem vitatható önrendelkezési követelését. Mikorra pedig végre valamely okból kényszerül ezt elismerni, akkorra az addig elnyomott többség lesz az, mely a maga önrendelkezését és többségi helyzetét „uralom”-nak fogja fel, visszautasítja az arányos területi megosztás gondolatát is, és többségi eszközökkel igyekszik létrehozni uralmi helyzeteket, elnyomást. Ez felkelti a megsemmisítéstől való félelmet az egykori uralkodó kisebbségben, melynek számára eredendően nincs tárgyi előfeltétele, történeti előzménye és érzelmi alapja annak, hogy lojalitást érezzen azzal az állammal szemben, amelybe a többség vinni akarja, mert hiszen van egy eleven, aktív lojalitása a saját etnikumával s ennek politikai testével szemben. Számára tehát a szokványos kisebbségi jog semmit sem mond, s a legkevesebb, amit egy politikai együttéléstől megkíván, a majorizálással szemben teljes biztonságot nyújtó valamiféle paritás. A többség számára pedig a kisebbség puszta léte is az elnyomás emlékét idézi; s még az egyszerű állampolgári egyenlőség, még inkább a különleges kisebbségi jogok, pláne a számarányt meghaladó vagy paritásra irányuló követelések mögött azonnal az egykori uralkodó helyzet visszakövetelésének kísértete jelenik meg.

{4-542.} Az ilyen típusú etnikai és területi viták ritkán végződnek simán. Dél- és Észak-Írország, valamint India és Pakisztán viszonyában véres harcok után az egykor oszthatatlannak hitt terület kettéosztása következett be, hosszadalmasan erjedő és ma sem lezárt területi viták hátrahagyása mellett. Az Erdély kérdésében magyarok és románok között folyt vitában az egykor alávetett románok jutottak az egész vitás terület feletti uralom helyzetébe, s az egykor uralkodó kisebbség „népe”, az ott maradt több mint másfél millió magyar került szükségképpen a lojalitás szempontjából gyanús állampolgár státusába, annak időnként súlyosbodó, máskor enyhülő, de mindenképpen kínos feszültséggel járó következményeivel. A történeti Csehország és Algéria esetében ugyancsak véres uralomváltások és harcok után az egykor uralkodó kisebbség „nép”-ének a teljes kitelepítése következett be. A többi hasonló eset közül a legismertebb, Dél-Afrika, ma még az első fázisban tart, vagyis a kisebbség a maga privilegizáltságát fenntarthatónak véli, s ennek érdekében az apartheid és a dantusztánok fantasztikus, embertelen és kilátástalan politikai konstrukcióival próbálkozik, melyekkel implicite már el is ismeri, hogy a régi „magától értetődő” felsőbbség többé nem tartható fenn. Előbb-utóbb itt is el fog jutni az uralkodó kisebbség ahhoz a félelmes helyzethez, hogy az apartheid követelése vele szemben és az ő kárára fog megjelenni, s még boldog lehet, ha a lélekszámának megfelelő területre nézve kaphatja meg a maga apartheidjét. Kevés példát lehet felhozni arra, hogy ilyen feltételek mellett a két etnikum között az etnikai különállás fennmaradása mellett is közös állami tudat és békés politikai együttélés tudott kifejlődni; ilyen jött létre, ha nem is minden zökkenő nélkül, Finnország esetében a finn nyelvű többség és a svéd nyelvű kisebbség viszonylatában. Ennek azonban az egykori svéd uralom késői korszakának aránylagos szelídségén és a két partner magas politikai kultúráján kívül volt egy különleges történeti összekovácsoló tényezője: a cárizmus elleni egy évszázados közös szembenállás és harc.

{4-543.} Lényegében nemcsak a ciprusi vita, hanem az egész görög–török elválás ilyen, hódítási viszony emlékével terhelt szembenállást jelentett, s a ciprusi vita némileg felszakította a nagyjában már lezajlott egyetemes görög–török szétválás behegedtnek látszó sebeit is. A görögök a török elnyomáson felül emlékeznek a kis-ázsiai görögök kitelepítésének súlyos körülményeire is, a törökök legfőbb mozgatója pedig az egykori alávetettek uralmától, sőt a népirtástól való félelem; s ehhez mindkét félnek van több-kevesebb adaléka a közelmúlt ciprusi történelméből is.

Ezek a sötét emlékek terhelik és mérgezik tehát az utolsó görög–török területi vitát, a ciprusit, s teszik olyan nehezen kiegyenlíthetővé, könnyen elmérgesedővé és önkéntes kompromisszumra alkalmatlanná. Ezért vállalhatja nehezen saját közvéleménye előtt bármely összgörög vagy ciprusi görög kormány, hogy lemondjon a szent nemzeti területnek minősített Ciprusról vagy annak a törökök által követelt egyötödéről – és bármely török kormány, hogy a közös fajtestvéreket idegenek, méghozzá az egykori alávetettek uralmának szolgáltassa ki.

Mindezzel szemben természetesen helytálló az a megállapítás, hogy a békés ciprusi görög és török földművesek, iparosok és értelmiségiek nem akarnak a másik nép feletti uralomra vagy népcserére szervezkedni, hanem békén akarják tovább művelni apáik földjét, s folytatni a maguk békés foglalkozását. Ez így igaz, azonban az egyszerű emberek általában sohasem lelkesedtek azért, hogy „felrázzák”, nemzeti, vallási vagy társadalmi harcra szervezzék őket; ennek ellenére kritikus pillanatban a közösség közös cselekvését mindig az a kisebb, de öntudatosabb, harciasabb és aktívabb rész mozgatja, mely a közösség együttes céljait megfogalmazza, s azt védelemre vagy támadásra megszervezi. S hozzá kell tennünk, hogy Ciprus szigetén a görögök és törökök az ellenségeskedések előtti időben nemcsak azért éltek viszonylag békében, mert gonosz uszítók nem izgatták fel {4-544.} őket, hanem azért is, mert egy tartós és aránylag stabil provizóriumban éltek. Valahányszor azonban a sziget végső politikai hovátartozásának vagy státusának kérdése felmerült, ellentéteik azonnal lángra lobbannak.

f) CIPRUSI ÁLLAM, CIPRUSI NEMZET, CIPRUSI NÉP

Ezeknek a felismeréseknek a jegyében kell értékelnünk az önálló ciprusi állam létezését, továbbá a ciprusi nemzet létezésének vagy lehetséges kialakulásának kérdését, valamint a ciprusi nép önrendelkezésének programját.

Az önálló ciprusi állam természetesen nemzetközi jogi tény, mely már csak azért is jelentős, mert része van abban, hogy az egész vita nemzetközi fórum elé került, de ettől függetlenül is olyan valami, amelyet, ha egyszer létrejött, nem lehet minden további nélkül visszaküldeni a semmibe. Ugyanakkor azonban tisztában kell lennünk azzal, hogy ez az állam nem valamely nemzet államalapítási akaratának eredménye, hanem „egy probléma megoldásaként” hozták létre olyanok, akik ebben az ügyben a világos nemzeti elválást pillanatnyilag megoldhatatlannak látták. Ma divatos, de kétélű ez az eljárás, mely államokat létesít problémák „megoldására” valóságos nemzeti háttér, államalapítási akarat nélkül, vagyis formai legitimitásokat az önrendelkezésben gyökerező érdemi legitimitás nélkül. Az így létrehozott államokban utóbb is ritkán alakul ki olyan egységes nemzeti vagy közösségi közvélemény, mely hátvédet nyújtana az államok nemzetközi létezéséhez szükséges alapmagatartás, a belügyekbe való beleszólást elutasító politikai álláspont számára.

Ciprus esetében nem vitás, hogy ciprusi nemzet nem létezett és nem létezik a szónak sem wilsoni, sem lenini értelmében, s Ciprus politikai egysége mindenkor vagy egy szélesebb államalakulathoz való tartozás, vagy külső hódítás egysége volt: a közös történelmi sors nem eredményezett semmiféle olyan közös történelmi tapasztalatot, élményt vagy {4-545.} egyéb eseményt, mely valamiféle, görögöt és törököt egyaránt összefogó ciprusi nemzeti vagy állami tudatot hozott volna létre, mint ahogyan a történelem a svájci németeket, franciákat, olaszokat és rétorománokat svájci nemzetté, a finnországi finneket és svédeket finn nemzetté kovácsolta össze. Ciprus esetében, éppen ellenkezőleg, a két nép történelmi tapasztalatai az összgörög, illetőleg az össztörök nemzet történelmi tapasztalataival voltak párhuzamosak; vagyis úgy viszonylottak, hogy ami az egyiknek győzelmet vagy felszabadulást hozott, az a másiknak alávetést vagy hátratételt jelentett. Az egyetlen történelmi élmény, mely a ciprusiak valamelyes összekovácsolódására alkalmat adhatott volna, a brit gyarmatosítás elleni valamiféle közös harc, teljes szélességben sohasem jött létre: a brit hatalom, mikor megjelent, a görög lakosság számára felszabadítóként jelentkezett; mikorra pedig a gyarmati állapot a görögök számára már terhes kezdett lenni, nem az önálló Ciprus, hanem a Görögországgal való egyesülés, az Enózis mozgalma lépett fel, amivel szemben most már a török kisebbség keresett támaszt a gyarmatosító hatalomban, addig is, amíg sorsát a török államra nem bízhatja. Így nem nagy a valószínűsége annak, hogy a jövőben létre tudjon jönni a ciprusi állam keretében nemhogy egy ciprusi nemzet, de akárcsak egy állam fenntartására irányuló nemzetfeletti közösségi akarat is; s aligha akadnak akár most, akár a jövőben olyan emberek, akiknek elsődleges politikai lojalitása a ciprusi állam felé irányulna. Ilyen körülmények között nagyon beható közelebbi tisztázás nélkül szinte semmi reális tartalma nincs annak az elvileg helyes általános tételnek, mely szerint a vitás kérdéseket a „ciprusi nép” önrendelkezése alapján kell elintézni.

Ugyanígy nem beszélhetünk külön „ciprusi görög”, még kevésbé külön „ciprusi török” nemzetről vagy akár mikronemzetről sem: az időleges különállás ellenére sem érték egyik népcsoportot sem olyan történeti élmények, melyek leválasztották volna őket az összgörög, illetőleg össztörök {4-546.} nemzetről. Az anyaországi és ciprusi görögök jelenlegi ellentétei is inkább a kormányok ellentétei, mintsem a nemzeti szétválás jelei, s legfőbb tárgyuk csupán a sziget politikai sorsával kapcsolatos közvetlen tennivalókra vonatkozó eltérés. Eddig egyetlen ciprusi görög vezető sem mert, s valószínűleg ezután sem mer olyan nyilatkozatot tenni, hogy az Enózist mint végső célt feladta vagy feladhatónak tekinti. Még ha fel is tételezzük, hogy az elmúlt években Ciprusban kialakult az önálló államiság haszonélvezőinek felső vezető rétege, mely most talán nem is bánja, hogy e pillanatban Görögország belső kormányrendszere a ciprusiak többsége számára elriasztóvá tette az egyesülést, e felső réteg esetleges ellenkezése a görögországi helyzet megváltozása esetén éppen úgy nem tudna ellenerőt kifejteni egy komoly sikerrel kecsegtető egységmozgalommal szemben, mint ahogyan annak idején egy modenai vagy württembergi miniszter ambíciói az olasz vagy német egységmozgalommal szemben; s ez a vezető réteg maga tiltakoznék leginkább az ellen, hogy ilyen ambíciói vannak.

Mindezt szem előtt kell tartanunk, ha helyesen akarjuk értékelni a szemben álló felek által a ciprusi állam kérdésében elfoglalt esetleges pozíciókat. Az elmondottakból ugyanis az következik, hogy valahányszor a ciprusi állam vagy annak függetlensége mellett valamelyik ciprusi csoport állást foglal, a mögött sohasem valamiféle ciprusi nemzeti lojalitás áll, hanem kizárólag a Ciprusért folyó nemzeti harc valamilyen taktikai szempontja. A ciprusi állam a ciprusi törökök számára annyit ér, amennyire megvédi őket a görögök majorizálási törekvései ellen, a ciprusi görögök számára pedig csak azért és addig fontos, amíg fel lehet használni a törökök által követelt paritásnak, vagy a sziget egyötöd része átengedésének, vagy – most átmenetileg – egy elriasztó görög kormányzat uralma alá kerülésnek a kivédésére. Azokat a nemzetközi, nagyhatalmi vagy más külső tényezőket tehát, amelyek Ciprus államiságának fenntartása vagy függetlenségének {4-547.} megvédése mellett feltétel nélkül kiállanak, az fenyegeti, hogy bármiféle helyzetváltozás esetén azok fogják őket minden habozás nélkül akármikor dezavuálni, akiknek védelmében kiállni véltek.

A ciprusi nemzet nem létezésének felismerése más világításba helyezi az önálló ciprusi állam, valamint a támaszpontok és idegen csapatok viszonyának kérdését is. A jelenlegi nagyhatalmi ellentétek e kérdésben úgy állanak, hogy a Ciprusnak Görögország és Törökország közötti felosztására irányuló törekvés a támaszpontok fenntartására irányuló törekvéssel kapcsolódik össze, a ciprusi állam függetlenségét hangsúlyozó álláspont viszont a támaszpontok és idegen csapatok eltávolítására irányuló törekvéssel. A valóságos, a mélyebb összefüggés azonban paradox módon pontosan fordítva van. Görögország és Törökország mint valóságos nemzeti államok részéről elképzelhető, sőt nagyobb távon várható is, hogy Ciprusnak vagy egy részének birtokában a nemzetközi helyzet megjavulása esetén előbb-utóbb a támaszpontok eltávolítását fogják kérni, sőt követelni, mert valóságos nemzeti államok általában kellemetlen kényszerűségnek szokták tekinteni a területükön lévő idegen katonai erőket. Ezzel szemben az önálló ciprusi állam léte és a támaszpontok és idegen csapatok között majdnemhogy szükségszerű összefüggés van: alig képzelhető olyan helyzet, melyben a ciprusi államot fenntartó görögök és törökök egyszerre és egyértelműen követeljék a támaszpontok és idegen csapatok eltávolítását; a ciprusi görögök ezt csak abban az esetben követelnék, ha a szigeten való többségüket enélkül is érvényesíteni tudják, mely esetben a ciprusi törökök fognak a támaszpontokhoz és idegen csapatokhoz ragaszkodni, akik viszont azok eltávolítását csak abban az esetben követelnék, ha biztosak lennének Törökország azonnali beavatkozási készségéről és képességéről, mely esetben a ciprusi görögök ragaszkodnának a támaszpontokhoz és idegen csapatokhoz.

{4-548.} A ciprusi állam léte és a ciprusi nemzet nem léte közötti ellentmondás azonban csupán egyik tényező annak a helyzetnek: a holtponthelyzetnek az előidézésében, mely a ciprusi ügy állását leginkább jellemzi.

g) A CIPRUSI VITA HOLTPONTJA

Mindaz, amit a ciprusi vita állásáról eddig elmondottunk, abban foglalható össze, hogy az ügy holtponton van; s még ha létre is jön a ciprusi görögök és törökök között valamiféle megegyezés, az is csak labilis egyensúlyi állapotot lesz képes létrehozni. Úgy is mondhatnánk, hogy a ciprusi helyzetet az jellemzi, hogy korlátozott mozgási lehetősége van néhány holtponthelyzet között: egyike ez azoknak az állandósított provizóriumoknak, melyekről nem lehet tudni, hogy megmozdításuk vagy meghagyásuk jelent-e nagyobb veszélyt a békére. Bár e holtponthelyzet okai az eddig mondottakból is kiderülnek, érdemes most rendszeresen is összefoglalni őket.

1. Külső tényekben, földrajzi, települési, politikai adottságokban rejlő okok: a) a ciprusi török nemzeti csoport szétszórt települési elhelyezkedése, ami a világos politikai elhatárolódást nehézzé teszi; b) a nemzeti erőviszonyoknak az az állapota, mely szerint a szigeten a görögök vannak túlnyomó többségben, a szigeten kívül viszont Törökország van jelentős földrajzi közelségben és meglehetős katonai fölényben, ami nehézzé teszi bármely fél részéről egyoldalú kész helyzetek teremtését, végül c) az érdekelt országok világpolitikai elhelyezkedése, mely szerint a szemben álló két nemzeti állam egyaránt az atlanti szövetség tagja, viszont őket és a vita színhelyét körös-körül az atlanti szövetséggel szemben álló országok veszik körül, ami a két ország közötti konfliktust újból és újból lelassítja, de egyben krónikussá is teszi.

2. A holtpont okozásában közrejátszó lélektani tények; a) a görög–török történeti viszonynak az egykori török hódítási helyzetből és a szétválás súlyos emlékeiből adódó tehertételei, {4-549.} melyek a törököket arra indítják, hogy szétszórt helyzetük ellenére se vállalják egy görög többségű országban az egyszerű kisebbség helyzetét, a görögöket pedig arra, hogy a jelentős török kisebbség ellenére is ragaszkodjanak az egész Ciprus görög jellegéhez, minek következtében b) nem létezik és a jövőben is aligha fog létrejönni valamiféle vegyes nemzetiségű és vegyes nyelvű, de közös politikai tudatú ciprusi nemzet, végül c) az, hogy mindkét fél birtokban érzi magát, noha egyik sem kizárólagosan, hanem csak részlegesen van birtokban, de azért mindennemű engedést úgy fog fel mint meglévő – valójában csak félig meglévő – pozíciók feladását.

3. A jogi helyzet holtpontja abban áll, hogy nem létezik olyan jogi alaptény, mely kiindulópontul felhasználható, legitimitások kialakítására alkalmas volna. Igaz, van egy olyan jogforrás, az 1959. évi zürichi–londoni szerződés, amelyre az ügyben felhozott mindennemű jogi argumentáció hivatkozik, s amely ma is jogalapja a jelenlegi helyzet két fontos elemének, az önálló ciprusi államnak és a brit–görög–török katonai jelenlétnek. Csak éppen e szerződés legdöntőbb, megoldásnak szánt harmadik alkatrésze, a kétnemzetiségű paritásos ciprusi görög–török kormányzás az, ami nem működik. Ma már az összes érdekelt fél e három alkatrész közül mindig csak egy kiragadott pontra hivatkozik, melyet abszolút érvényűnek vesznek, míg a többit ettől függőnek: a ciprusi görögök arra hivatkoznak, hogy Ciprus önálló állam, ahol övék a többség, a ciprusi törökök arra, hogy a ciprusi állam fennállásának feltétele a kétnemzetiségű közös kormányzás; az atlanti szövetség országai arra, hogy a szerződés szerint három tagállamuk is tarthat a szigeten csapatokat, a varsói szövetség államai pedig arra, hogy Ciprus önálló állam, melynek területéről minden idegen csapatot el kell távolítani. Azt azonban senki komolyan nem képzeli, hogy e szerződésnek egészben való érvényesüléséből vagy jogi értelmezéséből kielégítő megoldás születhetne.

{4-550.} 4. Az ügyre vonatkozó világpolitikai pozíciók holtpontja abban áll, hogy mindkét világpolitikai csoportosulás beleszorult egy olyan rövid lejáratú taktikai álláspont csapdájába, melynek szívós fenntartása hosszú távon egyikük érdekeit sem képes biztosítani, s melynek célját az adott helyzetben sem megközelíteni, sem feladni nem képesek. Az atlanti szövetség nem tudja elérni a szigetnek a maga zavartalan politikai ellenőrzése alá juttatását Görögország és Törökország megegyezni nem tudása miatt, a varsói szövetség nem tudja elérni az el nem kötelezettségi politikát folytató szigetállam stabilizálódását a ciprusi görögök és törökök megegyezni nem tudása, a ciprusi nemzet nem létezése miatt. Mindkét nagyhatalmi csoportosulásnak az ügyre való behatási képessége csak kisebb részben nyugszik saját hatalmi erejükön, nagyobb részben pedig az ügyben működő nemzeti erők és ellentétek saját dinamikáján. Mégsem akarja egyikük sem már beindult játszmáját feladni, mert attól fél, hogy ennek a másik venné hasznát. Holott valójában mindkettőjük sikertelenségének – a kétféle görög–török megegyezni nem tudásnak – oka egy és ugyanaz a dolog: a görög–török nemzeti ellentét, melyet egyáltalán nem vagy csak szűk korlátok között tudnak befolyásolni.

Az így kialakult többszörös holtponthelyzettel kerültek szembe mindazok a tényezők, melyek a ciprusi ügyet mint nemzetközi problémát eddig dűlőre vinni próbálták.

h) A CIPRUSI VITÁBAN EDDIG ALKALMAZOTT NEMZETKÖZI VITAINTÉZŐ ELJÁRÁSOK CSŐDJE

Egy nemzeti ellentét nem a benne rejlő érdekkülönbség vagy elnyomás nagyságával arányban válik nemzetközi üggyé, hanem annak arányában, amilyen mértékben hatalmi űrt, vitás vagy gazdátlan területet hoz létre. A ciprusi ügynél sokkal nagyobb ellentétek és elnyomások léteznek, de Ciprusban ezek az ellentétek bizonytalanságot okoztak a tekintetben, hogy kinek van joga e területtel rendelkezni, ami {4-551.} azonnal nyugtalanságot kelt a nemzetközi államközösségben, melynek lényege az államok és területi hatásköreik világos elválasztása. Az ilyen nyugtalanság csak akkor ül el, ha világos helyzet jön létre az állami hovatartozás formális legitimitása tekintetében, s végleg csak akkor szűnik meg, ha ez a formális legitimitás az önrendelkezés érdemi legitimitásának is megfelel. A ciprusi ügy fentebb vázolt holtpontján azonban mostanáig többé-kevésbé megfeneklettek a nemzetközi vitaintézés általában szokásos útjain indult megoldási kísérletek.

1. Nem lehetséges a ciprusi ügybe való nemzetközi beavatkozást eleve visszautasítani azzal, hogy az ügy egy szuverén állam belügye, mert a ciprusi állam első perctől kezdve nem volt szuverén, nemcsak a területén lévő idegen katonai erők miatt, de az egységes ciprusi államalapító és államfenntartó akarat hiánya miatt sem.

2. Nem remélhető az ügynek a két szemben álló állam vitájaként való elintézése sem, mert az adott lélektani tényezők és hatalmi erőviszonyok egyaránt valószínűtlenné, sőt csaknem lehetetlenné teszik akár a békés, akár a kényszerű úton létrejövő végleges megegyezést.

3. Nem kilátásos az ügynek mint nemzetközi jogi vitának pártatlan jogi fórum, nemzetközi bíróság által való elintézése, mert sem a tételes nemzetközi jog általános szabályai, sem az ügyben létező egyetlen konkrét jogszabály, az 1959. évi zürichi–londoni szerződés értelmezése nem képesek a vita lényegét megragadó és elintéző feleletet adni.

4. Nem sok a lehetősége és valószínűsége annak sem, hogy az üggyel eddig foglalkozott és csapatai révén bizonyos részleges megelőző és pacifikáló tevékenységet kifejtő Egyesült Nemzetek ki tudjon alakítani ebben az ügyben valamilyen végleges érvényű, legitimitás forrásaként számításba jövő nemzetközi akaratot. Bármennyire kedvező feltételt jelent is az Egyesült Nemzetek közbelépése számára az a helyzet, hogy senki sincs kizárólagosan birtokban és az ügy holtponton {4-552.} áll, mindenekelőtt hiányzik vagy csak egészen szűk körben van meg a nemzetközi akaratképzés alapfeltétele: a nagyhatalmi egyetértés, mert mostanáig az érdekelt és szemben álló nagyhatalmi csoportosulások ebben az ügyben saját érdekeiknek diametriálisan ellentétes irányú felfogása és érvényesítése mellett kötötték le magukat. De még ha a mainál sokkal szélesebb körben létre is jön a nagyhatalmi egyetértés, a nemzetközi államközösség adott szerkezeti feltételei mellett ez is elsősorban a hatalmi egyensúlyon alapuló békéltetés, kompromisszumkeresés, a feleknek a megegyezésre való késztetése útján tud működni, és csak ritkán képes szilárd legitimitás forrásául alkalmas közös akaratot létrehozni, különösen ha nem tud valamilyen már meglévő vagy kialakulóban lévő legitimitásra – elismert területi státusra, egyértelmű önrendelkezési igényre – támaszkodni.

5. Ilyen körülmények között vetődik fel egy, a nemzetközi államközösség jelenlegi gyakorlatában nem szokásos, bár egy évszázad óta állandóan sürgetett és nagymértékben esedékes módszer, a pártatlan nemzetközi politikai döntőbíráskodás eljárása, mint amely természeténél, az általa pártatlanul alkalmazott végső nemzetközi alapelvek, mindenekelőtt az önrendelkezési elv erejénél és tekintélyénél fogva alkalmas és képes arra, hogy a vitás ügyekben tartós legitimitásokat hozzon létre.

i) NEMZETKÖZI POLITIKAI DÖNTŐBÍRÁSKODÁS LEHETŐSÉGE ÉS A FELEK ÉS NAGYHATALMAK EBBEN VÁRHATÓ ÁLLÁSFOGLALÁSA

Több ok szól annak feltételezése mellett, hogy az adott helyzetben mind a négy közvetlenül érdekelt fél – mindkét ciprusi nemzeti közösség és mindkét érdekelt egész nemzet – belenyugvással fogadná egy pártatlan fórumnak elvi alapon álló határozatát. Elsősorban azért, mert egy pártatlan politikai döntőbírói állásfoglalás szükségképpen figyelembe venné mindazt, ami mindegyik álláspontban méltányos; s ha {4-553.} nem is adhat egyik félnek sem garanciát arra, hogy az ő álláspontját fogja száz százalékig elfogadni, elegendő garanciát jelent arra, hogy nem engedi az ellenfelek álláspontját oly mértékben érvényesülni, ahogyan azt egy egyoldalú kész helyzet érvényesítené. Ilyentől pedig mindegyik félnek van oka tartani, még ha pillanatnyilag egyik sincs kényszerítve az engedésre. Az ügynek a végtelenségig való elhúzódása ugyanis mindegyik fél számára rejt magában veszélyeket, mert az események hullámzása mindegyikkel szemben létrehozhatja hátrányos kész helyzetek feltételeit, s egyik fél sem lehet bizonyos abban, hogy az idő neki dolgozik. A törökök számára az idő múlása veszélyt jelenthet a ciprusi törökök szétszórt kisebbségi volta és hátrányosabb népszaporulata miatt, a görögöket viszont a törökök nagyobb politikai és katonai súlyának esetleges érvényesülése fenyegeti. Feltételezhető tehát, hogy az érdekelt felekre akkor is hatással volna egy nemzetközi tekintéllyel rendelkező pártatlan fórumnak elvi alapon hozott méltányos döntése vagy véleménye, ha ugyanazt a megoldást lélektani és hiúsági okok miatt egyikük sem fogadná el önkéntes megállapodáson alapuló lemondásként, vélt vagy valódi pozíciók feladását megtestesítő kompromisszumként. S ha elsőre talán nem mennének bele abba, hogy egy kötelező döntésnek alávessék magukat, s egy esetleges véleményt sem fogadnának el azonnal, egy ilyen döntés mégis alkalmas volna arra, hogy medret ásson a további problémafelvetéseknek, igényeknek, lépéseknek és fejleményeknek, és közelebb hozná egy végleges megegyezés valószínűségét is.

Ami az ügyben érdekelt világpolitikai csoportosulásokat illeti, itt is áll az, hogy egy pártatlan döntés egyiküknek sem ígérhet százszázalékos sikert, de napvilágra hozhatja hosszú lejáratú közös érdeküket, mely előnyösebbnek tünteti fel számukra a vita befejezését, mint annak elhúzódását. Egy pártatlan fórum által teremtett végleges helyzet hosszú lejáratú érdeke az atlanti szövetségnek még akkor is, ha annak {4-554.} eredményeképpen fennmarad a ciprusi állam, mert ugyanakkor olyan helyzetet teremt, melyben e szigetállam már nem várhat további előnyöket nagyméretű világpolitikai játszmák továbbfolytatásától, s így megszűnik a sziget felett lebegő politikai bizonytalanság is. Ugyancsak hosszú lejáratú érdeke egy ilyen végleges helyzet a varsói szövetségnek még akkor is, ha ennek eredményeképpen a sziget előbb-utóbb megszűnik önálló állam lenni, és nemzeti területté, illetőleg területekké válik, mert ebben az esetben szükségszerűleg határidősökké válnak és előbb-utóbb megszűnnek a támaszpontok is, és – ami lényegesebb – csökken Görögországnak és Törökországnak az atlanti szövetségre való rászorultsága is, mivel ezeket az országokat már ma is nem kis részben a ciprusi ügyben remélhető előnyök tartják az atlanti szövetségben; s egy annak segítsége nélkül létrejött végleges helyzet egyik vagy másik vagy mindkét országban könnyen jelentős belpolitikai vagy külpolitikai fejleményeknek és eltolódásoknak nyithat utat; ez volna a szovjet politika igazi nagy játszmája, nem pedig egy labilis ciprusi önállóság támogatása és a ciprusi „nép” reális tartalom nélküli önrendelkezésének sürgetése. Vagyis az elvi döntés a ciprusi ügyben mindkét világhatalmi csoportosulást arra kényszerítené, hogy érdekeiket és ellentéteiket ebben az ügyben sem túlértékelt helyi pozíciók kölcsönös és kicsinyes szerzésében, előretologatásában és őrzésében, hanem ennél magasabb és átfogóbb szinten fogják fel és fogalmazzák újra.

Nem kell ecsetelni, hogy az Egyesült Nemzetek Szervezete és ügye számára – melynek a ciprusi ügy anyagi terhet, katonai elkötelezettséget és világméretben a négy-öt nagyobb elintézetlen ügy egyikét jelenti – mekkora megkönnyebbülést jelentene és tekintélynövekedést szerezne az ügy végleges elintézése.

A végleges megoldás legfőbb nyertese természetesen a béke ügye volna, melyet nem szolgál sem az olyan időleges kompromisszum, mely a kritikus kérdéseket nyitva hagyja {4-555.} és az egész helyzet labilitását fenntartja, sem az olyan megoldás, mely merőben erőviszonyokat tükröz. Tragikus tévedés volna a jelenlegi világpolitikai csoportosulások ellentéteinek jegyében – melyek eltarthatnak tíz, húsz, legrosszabb esetben harminc évig – megoldatlanul hagyni vagy rosszul megoldani olyan ügyeket, melyek tovább erjednek, vagy robbanásveszélyt jelenthetnek akár százéves távlatban is, mikor egy tartósságot és legitimitást szuggeráló megoldás békességet hozhat egyszer s mindenkorra, vagy szerényebben szólva emberileg belátható időre.

13. Egy döntőbírósági állásfoglalás lehetséges tartalma a ciprusi vitában

a) CIPRUS LAKOSSÁGÁNAK ÖNRENDELKEZÉSI JOGÁRÓL ÉS ANNAK LEHETSÉGES TARTALMÁRÓL

Az olyanféle területi vitákban, amilyen a ciprusi is, egy pártatlan politikai fórum határozatának mindenekelőtt azt kell megállapítania, hogy a szóban lévő ügy és a szóban lévő terület olyan jellegű-e, melyre nézve helye van az önrendelkezési jog mint nemzetközi legitimitáselv alkalmazásának. Előfordulhatnak ugyanis olyan különleges és kivételes körülmények, melyek ennek az elvnek az alkalmazását adott esetben értelmetlenné, céltalanná vagy kivételesen mellőzhetővé teszik, pl. a vitás terület lakatlansága, egyéb irányú jelentőségéhez mérten elenyészően csekély lakossága, egészen különleges igénybevételi módja stb. Nyilvánvaló, hogy Ciprus esetében semmi ilyenről nincs szó: évszázadok óta folyamatosan ott élő, a szigetet gazdaságilag kiaknázó, annak földjéből és javaiból szokásos módon élő s ahhoz mint szülőföldjéhez kapcsolódó nagyszámú lakossággal állunk szemben, és semmi olyan körülmény nem áll fenn, ami ott az {4-556.} önrendelkezési elv alkalmazását lehetetlenné vagy értelmetlenné tenné.

E kiinduló megállapítás után egy pártatlan politikai fórumnak az önrendelkezési jog tartalma tekintetében három lehetséges válasz között kell az ügy politikai, nemzeti és társadalmi adottságai szerint választania: el kell döntenie, hogy vajon az adott esetben az önrendelkezési jog a) egy egész nép jogát jelenti-e arra, hogy saját külön nemzeti államát megalakíthassa, vagy pedig b) valamely nagyobb nemzethez tartozó népcsoport jogát arra, hogy szülőföldjét a maga nemzetiségének megfelelő államhoz csatolhassa, vagy végül c) egy olyan népnek vagy népcsoportnak, mely bármely okból sem önálló nemzeti államot nem alakíthat, sem más meglevő államhoz nem csatlakozhat, a jogát arra, hogy a maga nemzeti, népi hovatartozásának vagy saját politikai keret iránti igényének valamilyen különleges politikai formát adhasson, ami lehet pl. egy önkormányzati terület, egy mikroállam, egy többnemzetiségű federatív állam stb.

Ciprus esetében egy pártatlan fórum aligha térhetne ki annak megállapítása elől, hogy az első alternatíva, a saját nemzeti állam alakítása nem jön számításba, mivel egyértelmű összekovácsoló történeti élmények híján külön ciprusi nemzet nem létezik, és nem túl nagy jövőbeli megalakulásának valószínűsége sem. Nem azt jelenti ez, hogy Ciprussal kapcsolatban az önrendelkezési elv jegyében ne volna felvethető az a kérdés, hogy Ciprus lakossága nem akar-e önálló ciprusi államot létrehozni vagy fenntartani, hanem azt, hogy egy önálló ciprusi állam Ciprus adott feltételei között nem az első alternatívát, az önálló nemzeti állam létrehozásának jogát valósítja meg, hanem a harmadik alternatívát, a különleges politikai keret létrehozásának jogát.

Ilyen körülmények között egy pártatlan fórumnak nyomatékkal mérlegelnie kell a második alternatívát, a lakosok nemzeti hovatartozásának megfelelő szomszéd országhoz való csatlakozás lehetőségét. Ezt első látásra megnehezíti az a {4-557.} tény, hogy Ciprusban nem egy nemzetiség él, hanem kettő: a görög többség és a török kisebbség, mely utóbbi csak részben él aránylag összefüggő területeken, részben pedig az egész szigeten szétszórtan; ezért követelik a görögök a sziget oszthatatlan egységére és a törökök szétszórt elhelyezkedésére hivatkozva a maguk számára a sziget politikai sorsa feletti rendelkezés jogát, a törökök ellenben a sziget arányos megosztását. Egy pártatlan fórumnak tehát az önrendelkezési jog alkalmazhatóságának megállapítása után először Ciprus oszthatatlan egységének vagy feloszthatóságának kérdésében kell döntenie, vagyis abban, hogy az önrendelkezési jogot a szigetre mint egységre, vagy pedig annak minden egyes részterületére, községére stb. kell-e vonatkoztatni; ha pedig úgy találja, hogy a sziget felosztása elvileg nem lehetetlen, tisztáznia kell, hogy általában és speciálisan Ciprus szigetén fennáll-e és miben áll egy ilyen többségében szétszórtan élő kisebbség önrendelkezési joga; s ha fennáll, dönteni kell a két nemzeti terület elhatárolása tárgyában.

Dönteni kell továbbá abban a kérdésben is, hogy a nemzeti elhatárolás nehézségei és esetleg más okok miatt nem vethető-e fel a harmadik alternatíva, a sajátos politikai keret felállítása.

Határoznia kell egy pártatlan fórumnak abban is, hogy mi legyen és mi lehet az önrendelkezési jog megnyilvánulási módja, eljárása akár a nemzeti elhatárolódás, akár a különálló államalakulás kérdésében: mennyiben szükségszerű a népszavazás, és mennyiben lehetséges más eljárás.

Végül határoznia kell egy pártatlan fórumnak a határozatával kapcsolatban felvetődő járulékos kérdések vagy kikötések, valamint saját eljárása tárgyában is.

b) CIPRUS OSZTHATATLAN EGYSÉGÉRŐI VAGY FELOSZTHATÓ VOLTÁRÓL

Abban a kérdésben, hogy egy vitás terület tárgyában az önrendelkezési elvet osztatlanul az egész területre kell-e vonatkoztatni {4-558.} többségi alapon, vagy külön-külön minden egyes pontjának (részegységének, községének) a hovatartozására, eleve ki kell kapcsolnunk azokat az önrendelkezési elvtől idegen, látszólagos célszerűségre hivatkozó elveket és szempontokat, melyeket már államalakulási és határvonási szempontokként is elvetettünk, mint amelyek minden esetleges hasznosságuk ellenére sem rendelkeznek az önrendelkezés legitimáló erejével. Egy terület politikai oszthatatlansága mellett komoly meggyőző érvként annak politikai, közösségi, nemzeti kohézióját lehet felhozni, mint ami adott esetben önrendelkezési akaratban is meg tud nyilvánulni. Nem érv ellenben az oszthatatlanság mellett sem a stratégiai szempont, sem a földrajzi, közlekedési, gazdasági egység, s ugyanígy nem döntő érv a szigeti jelleg sem. Természetesen sok tényező hat abban az irányban, hogy egy sziget politikailag is egységet alkosson vagy egyazon államhoz tartozzék, ez azonban, mint azt Írország vagy Hispaniola példája mutatja, nem szükségszerű: ha a szigetlakók egymás között politikailag nem férnek meg, a szigeti jelleg nem írja elő feltétlenül, hogy egy szigetre az önrendelkezési elvet szükségképpen mint feloszthatatlan egységre kelljen vonatkoztatni, sőt ez egyenesen ellenkeznék az elv szellemével.

Hogy mely esetben állhat fenn egy területnek az önrendelkezési elv szempontjából való feloszthatatlansága, azt azzal szeretnénk érzékeltetni, hogy Ciprust egy olyan területtel, éspedig ugyancsak szigettel hasonlítjuk össze, melynek önrendelkezés szempontjából való oszthatatlansága vitán felül áll, annak ellenére, hogy egy olyan elképzelt helyzetet tételezünk fel, melyben a lakosság véleménye a politikai hovatartozás kérdésében nem egységes.

Ilyen elképzelt példaként Korzika szigetét hozzuk fel, mellyel kapcsolatban valaha felmerültek olasz igények is. Ha feltételezünk egy ilyen tárgyú népszavazást, akkor világos, hogy Korzika nyelv, etnikum, történelmi sors és történelmi tudat szempontjából olyan homogén egység, melynek {4-559.} lakói, bármilyen területi megoszlást mutatna is a népszavazás eredménye, az együttmaradásra nagyobb súlyt fektetnek, mint arra, hogy melyik országhoz kerülnek; aminek a népszavazási kérdésfeltevésben is kifejezésre kell jutnia. Ilyenkor beszélhetünk egy terület politikai, önrendelkezési – nem pedig célszerűségi, földrajzi – szempontból való oszthatatlanságáról.

Nyilvánvaló, hogy Ciprus esete pontosan ellenkezője Korzika esetének: lakossága két, nyelvileg, etnikailag, vallásilag és kulturálisan egyaránt szabályosan elváló csoportra oszlik, melyeknek nemzeti hovatartozása a nyelvi és etnikai különbséggel tökéletesen párhuzamos. Nincsenek tehát olyan görögök, akik inkább egységesen Törökországnál akarják tudni szigetüket, mintsem felosztva – sem olyan törökök, akik előnyben részesítenék Görögországot a felosztással szemben.

Ezek szerint Ciprus nem képez politikailag szükségképpen feloszthatatlan egységet, s így a Ciprus önrendelkezésére vonatkozó kérdésfeltevésnek nem indokolt a felosztás lehetőségét feltétlenül kizárnia.

c) A SZÉTSZÓRTAN ÉLŐ KISEBBSÉG ÖNRENDELKEZÉSI JOGÁRÓL ÉS ANNAK TARTALMÁRÓL

Míg egy önrendelkezési szempontból oszthatatlannak ítélt terület feletti önrendelkező akaratnyilvánítás az egész területre vonatkozik, így annak sorsát a többség szabja meg, s a kisebbségben maradt csoportok számára csak a kisebbségi jogok követelésének lehetősége marad, addig egy feloszthatónak minősülő terület esetén az összterületen kisebbségben lévő csoport is önrendelkezési jogot igényelhet a maga részterületei, a maga lakóhelyei tekintetében. Ha az eltérő nemzeti csoportoknak – népszavazás esetén az eltérő akaratnyilvánításoknak – a területi elhelyezkedése világos határvonalakat mutat, ebben az esetben a területnek e vonalak mentén való nemzeti és állami megosztása külön elvi problémát nem jelent, {4-560.} legfeljebb kisebb részegységek, határterületek, határvárosok kapcsán. Ha Ciprus területén léteztek volna ilyen éles etnikai határvonalak, úgy a sziget megosztása feltehetőleg már rég, talán a brit gyarmati időben is megtörtént volna, s utóbb alighanem a megfelelő nemzeti államokhoz való csatlakozás is simán lezajlott volna. A problémát a török lakosság aránylag szétszórt elhelyezkedése jelenti: a kérdés az, érvényesíthet-e és milyen formában egy ilyen szétszórtan lakó kisebbség önrendelkezési jogot, és hogyan provokálhat egy olyan felosztást, mely őt saját, kívánt nemzeti államába juttatja.

Nyilvánvaló, hogy a probléma fel sem vetődik egy lakott területre frissen bevándorolt, az új hazával szemben lojalitást vállalt, területileg szétszórtan elhelyezkedő kisebbség vonatkozásában. De teljességgel más a probléma, ha egy területnek nemzetileg vegyes lakossága hosszú történeti folyamat eredményeként már a modern nemzeti keretek kialakulása előtt adva van, s így az önrendelkezés igénye s ennek folyományaként egyik vagy másik vagy mindkét oldalról a nemzeti és területi elválás igénye egyszerre lép fel ellentétes politikai tudatú lakosságok körében. Itt önmagában a letelepedés sorrendje nem lehet döntő, s meglehetősen terméketlenek az ilyen tárgyú elsőbbségi viták, hiszen bármikor történtek is a különböző letelepedések, azok nem egy mai értelemben vett, már kész nemzeti közösség és állami szervezet iránti lojalitás természetes kötelezettsége jegyében történtek. Különösen, ha a részben vagy egészben szétszórt kisebbség az egymást követő történelmi uralomváltások folyamán a szóban lévő területen a maga politikai keretébe, a maga államába költözött be – mint a törökök Ciprusra –, nehéz tőle az esetleges többséggel s annak későbbi politikai alakulataival szemben lojalitást követelni, s rossz néven venni, ha a teljes önrendelkezés igényét támasztja, és államalakulási, elszakadási vagy csatlakozási törekvések hordozójává válik.

Az ilyen kérdésekben állást foglaló pártatlan fórumoknak {4-561.} tehát indokolt az ilyenféle történelmi gyökerű szétszórt kisebbségek külön önrendelkezési jogát is mérlegelni, és figyelembe venni azt az igényüket, hogy a lehetőséghez képest minél nagyobb arányszámban akarnak a saját nemzetiségüknek megfelelő nemzeti államhoz tartozni. Természetesen ilyenkor az egymással szemben álló nemzetiségi csoportok és nemzeti akaratok érthető, bár nem demokratikus elfogultsággal és mindenféle nacionalista indokolással arra törekednek, hogy nemzetiségi arányok szempontjából minél előnyösebb birtokviszonyt, uralmi vagy többségi helyzetet tartsanak fenn vagy hozzanak létre; s ha területi elhatárolásra kell javaslatot tenniök, úgy a saját nemzeti állomány minél teljesebb egybefogására és együtt tartására törekednek, ha kell, kisebb-nagyobb számú idegen lakosság bekebelezése árán is. Pártatlan fórumoknak viszont ilyen helyzetben arra kell törekedniök – s arra is szoktak törekedni –, hogy olyan, akár nagyon is kacskaringós határt vonjanak, mely minél kevesebb idegen kisebbséget hagy meg a másik oldalon, s amennyit meghagy, az lehetőleg egyenlő számú legyen a határ mindkét oldalán; ez egyrészt kölcsönös garanciát jelent az elnyomás kísértésével szemben, másrészt kiélezettebb helyzetekben aránylag kedvezőbb feltételt nyújt a kölcsönös helyváltoztatásra is.

Nem vitás, hogy az a folyamat, melynek során az egymás területén egybefonódóan és szétszórtan elhelyezkedő görög és török nemzet a felbomló ottomán birodalomból két különálló nemzeti államra vált szét, jellegzetesen ilyen, legutóbb említett típusú elhatárolódási problémát jelentett. Egyik nemzet sem szétszórt, bevándorló kisebbségként kéredzkedett be a másiknak a területére, hanem különböző időpontokban a maga saját államában rendezkedett be. Így mindkét nemzet a maga egészében – mind összefüggő, mind szétszórt népi területeire nézve – az önrendelkezés és államfenntartás jogos igényével lépett fel. S éppen a két egymást követő nagy birodalom szinte teljes területi azonossága okozta, {4-562.} hogy a görög–török határviták a szokványos, valóban határterületekre szorítkozó határvitáknál sokkal szélesebb területen vonatkoztak szétszórt kisebbségek területeire is, melyek a modern nemzetalakulás igényének a megjelenésével nem a kisebbségek szerényebb követeléseivel léptek fel, hanem az önrendelkezés teljes igényével. Ebben a formában jelentkezik a ciprusi nemzeti közösségek önrendelkezési igénye is, mind a többségé, mind a kisebbségé.

d) AZ EGYETEMES GÖRÖG–TÖRÖK ELHATÁROLÓDÁSNAK A CIPRUSI ELHATÁROLÓDÁSRA VALÓ KIHATÁSÁRÓL

Ha mindezek alapján a két ciprusi nemzeti csoport önrendelkezési igényét csak Ciprus vonatkozásában nézzük, akkor érthetőnek látszik a török kisebbségnek az a beállítottsága, hogy szétszórtsága ellenére sem akar semmi körülmények között egy görög nemzeti jellegű államban kisebbség lenni, és indokoltnak látszik az az álláspontja, hogy Ciprust a nemzetiségi arányok szerint kell úgy kettéosztani, hogy a török rész mennél több török lakost foglaljon magába, s kétfelől egyforma számú kisebbségek maradjanak, melyek egyaránt kisebbségi jogokat élvezzenek, s ha akarnak, helyet cserélhessenek. Ez az a pont azonban, ahol különleges szempontként lép közbe annak az egyetemes görög–török elhatárolódásnak a története, melynek a ciprusi vita is csak egy utolsó megmaradt részfolyamata.

Tudjuk, az egyetemes görög–török elhatárolódás nem pártatlan fórum asszisztenciája mellett zajlott le, mely a fentiek szerinti határt körültekintően megvonta volna, hanem egy keserves és véres folyamat volt, egy nagyméretű, drasztikus és a görögök terhére nem arányos népcserével mint záróakkorddal. Aszerint, hogy ennek a múltbeli ténynek találjuk-e olyan következményeit, melyeket egy pártatlan fórum ma is számba vehet, a ciprusi görög–török elhatárolás kérdésében háromféle eredményre, háromféle döntéshez juthatunk.

{4-563.} 1. Az első lehetséges döntés egy olyan értékelésen alapul, mely szerint a félszázada lezajlott görög–török népcsere aránytalansága olyan tény, amelynek jelentős, mai napig is kiható következményei vannak, egyrészt objektív tényezőként Görögországnak mai napig fennálló túlnépesedésében, másrészt az egykori áttelepülni kényszerültek ötvenévesnél idősebb tagjainak ma is élő emlékeiben a népcsere kíméletlen és fájdalmas voltáról. Mindez ugyan nem adhat jogcímet arra, hogy ma, ennyi idő elteltével mozgalmak induljanak a lausanne-i szerződés rendelkezéseinek az önrendelkezés nevében való revíziójára, de arra igen, hogy ezt az egykori aránytalanságot egy pártatlan fórum Ciprus szigetével kapcsolatban valamiképpen „beszámítsa”; vagyis mérlegelje, hogy ez az egykori több mint félmilliós aránytalanság nem indokolja-e elegendően a százezernyi, vagyis amahhoz képest aránylag kisszámú ciprusi török lakosságnak minden további nélkül görög többségi uralom alá való rendelését. Egy ilyen döntés lényegében a görög, illetőleg a ciprusi görög álláspont elfogadását jelentené, csak éppen nem Ciprus elvi oszthatatlansága alapján, hanem az egykori népcsere aránytalanságának kiegyenlítéseképpen. Ez esetben a ciprusi törökök számára a kisebbségi jogok biztosítása és az áttelepülés lehetősége maradna meg.

2. A másik lehetséges döntés abból az ellentétes értékelésből indul ki, hogy a félszázada lezajlott népcsere, bármily aránytalan volt is, lezárt tény, melyet maguk a görögök sem gondolnak hatálytalanná tenni; azok, akik ennek igazságtalanságát személyes bántalomként felpanaszolhatják, legalább ötvenévesek, tehát az egykor helyét változtatott lakosságnak egy kis, évről évre tovább csökkenő és belátható időn belül kihaló hányadát jelentik, nem is beszélve arról, hogy az őket ért igazságtalanságot semmiféle ciprusi döntés nem tudja jóvátenni; ami Görögország túlnépesedését illeti, ebben ugyanannyi része lehet az ország fejlődési egyenetlenségeinek, mint az egykori áttelepülésnek, annál is inkább, {4-564.} mert az áttelepült görögök részben ugyancsak mások rovására kaptak helyet. E szerint az értékelés szerint Ciprusban a görög–török elhatárolást a Ciprussal közvetlen összefüggésben nem lévő görög–török népcsere előzményétől függetlenül, merőben a ciprusi helyzet figyelembevételével kell elvégezni. Minthogy pedig itt két egyaránt begyökerezett lakosságról van szó, ezek között igenis helye van a terület arányos megosztásának úgy, hogy a saját nemzeti területeken minél több görög, illetőleg török lakosság foglaljon helyet, és az egyenlő számú kisebbségeknek módjukban legyen esetleg kölcsönösen helyet cserélni. Vagyis a pártatlan fórum abban az esetben, ha az egykori görög–török népcsere aránytalanságát máig már nem kiható ténynek tekinti, lényegében a török, illetőleg ciprusi török álláspontot teszi magáévá.

3. A harmadik lehetséges döntés egy közbülső – és talán a legreálisabb – értékelésen alapul, mely szerint a félszázada lezajlott görög–török népcsere aránytalanságának jogcímén ma már nem volna méltányos kisebbségi sorsra juttatni vagy helyzetváltoztatásra késztetni a sziget török lakosságának azt a részét, mely összefüggő, aránylag kompakt elhelyezésben foglal helyet főleg a fővárostól északra és esetleg az északi partvidék más pontján is; ezeket a területeket tehát minden további nélkül török nemzeti területeknek kell nyilvánítani; ezzel szemben az egész szigeten szétszórtan élő többi török lakosság vonatkozásában, mely nagyobbrészt így is, úgy is csak helyváltoztatás árán kerülhetne török állami keretbe, igenis számításba lehet venni a negyven-egynéhány év előtti népcsere aránytalanságát; tehát az összefüggő török területen felüli többi ciprusi területet görög nemzeti területnek kell nyilvánítani. Természetesen ebben az esetben is biztosítani kell a megmaradó török és görög kisebbségek kisebbségi jogait és áttelepülési lehetőségét. Egy ilyen, a görög és török álláspont között középen álló döntés eredményeképpen tehát ugyancsak Ciprus politikai megosztása következnék {4-565.} be, de nem szigorúan a lakosság megoszlása arányában.

Egy pártatlan fórumnak tehát, amennyiben Ciprust a ciprusi lakosság két nemzeti csoportjának megfelelően akarja felosztani, illetőleg odaítélni, e háromféle döntés között lehet választania, aszerint hogy az egykor lezajlott görög–török népcsere kihatásait aktuális, elévült vagy részben aktuális tényeknek tekinti-e. Megítélésünk szerint a legmeggyőzőbb érvek a harmadik helyen említett közbülső döntés mellett hozhatók fel.

A nemzeti elhatárolás e lehetőségei nem azt jelentik, hogy egy pártatlan fórumnak Ciprust szükségképpen a két vitázó szomszéd állam között kell felosztania vagy odaítélnie, s más megoldást, közöttük az önálló Ciprus lehetőségét teljességgel ki kell kapcsolnia. Hanem azt, hogyha a probléma teljességét átfogó döntést akar hozni, akkor – még ha az önálló Ciprust lehetséges megoldásnak ítéli is – nehezen térhet ki az elől, hogy a ciprusi görög–török nemzeti elhatárolás kérdésében állást ne foglaljon arra az esetre, ha az önálló Ciprus bármely okból utóbb járhatatlan útnak bizonyulna.

e) A CIPRUSI NEMZETI ELHATÁROLÁS STATISZTIKAI KRITÉRIUMAIRÓL ÉS AZ ELHATÁROLÁS TÁRGYÁBAN VALÓ NÉPSZAVAZÁS MELLŐZHETŐSÉGÉRŐL

Mindeddig arról volt szó, hogy egy pártatlan politikai fórum maga hogyan határozhat a ciprusi nemzeti elhatárolás kérdéseiben az önrendelkezési elv alapján. Nem foglaltunk ellenben állást, vagy csupán néhány utalást tettünk abban a kérdésben, hogy egy ilyen fórumnak saját végső állásfoglalását megelőzően kell-e s mennyiben kell az önrendelkezési elv alkalmazásaként külön eljárásokat provokálnia vagy javasolnia: népszavazást, népképviseleti szervek állásfoglalását vagy esetleg más formát. Véleményünk szerint a ciprusi népszámlálások által nyilvántartott görög, illetőleg török anyanyelv s az ezekkel az esetek túlnyomó részében párhuzamos {4-566.} görögkeleti, illetőleg mohamedán vallás, valamint az ezekkel ugyancsak párhuzamos és a lakosság tekintélyes részében még elevenen élő etnikai jellegzetességek és szokásbeli különbségek teljesen világosan jelölik Ciprusban a nemzeti hovatartozás személyi körét, teljesen világosan megmondják, hogy kik, mennyien és hol vannak görögök és kik, mennyien és hol vannak törökök. Azok az ottomán birodalom más helyein nagyobb számban is előforduló különleges helyzetek, melyekben görög anyanyelvhez mohamedán vallási hovatartozás, török anyanyelvhez görögkeleti vallási hovatartozás kapcsolódott, Ciprusban olyan mennyiségben nem fordulnak elő, hogy az elhatárolást egészében problematikussá vagy nehézzé tennék.

Mindebből pedig az következik, hogy a ciprusi nemzeti elhatárolás kérdésében az önrendelkezési elv minden további nélkül behelyettesíthető a nemzetiségi elvvel, ez utóbbi pedig az etnikai elvvel, pontosabban az etnikai elválasztó kritériumokkal, elsősorban az anyanyelvvel. Ez más szóval annyit jelent, hogy egy pártatlan politikai döntőbíráskodó szerv, mikor a sziget nemzeti hovatartozása, a két nemzeti közösség területi elhatárolása és esetleg közelebbi határvonal vagy határvonalak meghúzása tárgyában dönt, akkor ehhez adott esetben elegendő a rendelkezésre álló statisztikai adatokra támaszkodnia, s ezek alapján helyes határozatot hozhat formális önrendelkező állásfoglalás, népszavazás nélkül is. Vitatott statisztikák esetén esetleg külön döntenie kell abban, hogy mely statisztikákat, azok mely adatait vagy különböző statisztikák mely kombinációját fogadja el alapként; Ciprus esetében azonban az a valószínű, hogy rendelkezésre állanak olyan statisztikák, melyeknek együttes figyelembevétele a tényleges helyzet felmérését nagyobb nehézség nélkül lehetségessé teszi.

Teljességgel más módon jelentkezik ellenben az önrendelkező állásfoglalás, a népszavazás szükségessége, ha a pártatlan {4-567.} fórum nemcsak a két, már rég kialakult és egymástól elvált nemzet, a görög és a török elhatárolását veti fel, hanem más lehetőségeket is.

f) A KÉTNEMZETISÉGŰ ÖNÁLLÓ CIPRUSRÓL ÉS AZ E TÁRGYBAN VALÓ NÉPSZAVAZÁS SZÜKSÉGESSÉGÉRŐL

A nemzeti elhatárolás mellett Ciprus esetében felvetődik az önrendelkezés másik lehetőségeként valamilyen különleges politikai forma létrehozása is, tekintettel arra, hogy itt az önrendelkezés igényeit egyidejűen, egy területre nézve és egyforma elhatározottsággal két olyan, egyaránt begyökerezett nemzeti csoport érvényesíti, melynek területi elhatárolása nem könnyű. Az e probléma áthidalására számba jövő különleges politikai forma gyakorlatilag aligha lehet más, mint egy Görögországtól és Törökországtól egyaránt független, mind görög, mind török lakosságát egyaránt államfenntartónak valló kétnemzetiségű ciprusi állam. Ilyennek létrehozását kísérelte meg az 1959. évi zürichi–londoni szerződés, melynek alkotmányjogi és nemzetközi jogi konstrukciója, mint tudjuk, 1963 óta nem működik. Kérdés tehát, lehet-e és hogyan ezt a megoldási kísérletet – esetleg módosított formában – megismételni. Ebben a kérdésben az a furcsa helyzet áll fenn, hogy egyrészt egészen nyomatékos okok szólnak e megoldás kivihetősége ellen, másrészt egyéb okok szükségszerűen előírják e megoldás beható mérlegelését.

Az egyik oldalon alig lehet kitérni az elől a – fentiekben már több ízben megfogalmazott – felismerés elől, hogy Ciprusban alig remélhető közös nemzeti tudat kialakulása, de még közös nemzetfeletti közösségi tudat, federációs lojalitás kialakulása sem, mivel két befejezetten kialakult nemzeti csoport áll egymással szemben, melyeknek történeti élményei nem egyesítő, hanem elválasztó, sőt ellenségesen szembeállító jellegűek. Ezért mind a múltra, mind a jövőre nézve joggal feltehető, hogy bármely, közös kétnemzetiségű ciprusi államra irányuló megegyezés nem reális és őszinte államalkotási {4-568.} szándékban, hanem ellentétes célú nemzeti taktikai szempontokban gyökerezik csupán. Az ilyen konstrukció tehát a benne rejlő ideiglenesség és állandó válságlehetőség folytán igazi véglegesség, érdemi legitimitás forrása aligha lehet.

Ugyanakkor a másik oldalon parancsolólag adva van a kétnemzetiségű önálló ciprusi állammal mint megoldással való foglalkozás szükségszerűsége Ciprus jelenlegi tényleges nemzetközi és nemzetközi jogi helyzete folytán. Egy önálló ciprusi állam ugyanis ma (pillanatnyilag nem kétnemzetiségű formában) valóságban, nemzetközi jogilag és a világszervezet tagjaként létezik; ezenfelül a kétnemzetiségű önálló ciprusi állam a nemzetközi jogilag hatályát ma sem vesztett 1959. évi zürichi–londoni szerződés és az azon alapuló (bár a ciprusi görögök által hatálytalannak nyilvánított) 1960. évi ciprusi alkotmány erejénél fogva a szigetnek ma is érvényes (ha nem is mindenben érvényesülő) nemzetközi jogi státusa. Igaz, hogy ennek a konstrukciónak a válsága és eredeti formájából való kifordulása okozta és okozza a nemzetközi problémát is jelentő ciprusi válságot; de éppen ezért áll az is, hogy ha a két ciprusi nemzeti közösség a jelenlegi zsákutcát megunva meg tudna egyezni abban, hogy a kétnemzetiségű ciprusi államot újból működésbe helyezze, akkor ezzel nyomban megszűnne a válság külső oka, s vele a kérdés további nemzetközi tárgyalásának a lehetősége is: az Egyesült Nemzetek boldogan levenné az ügyet napirendjéről, és hazaküldené csapatait; mi pedig mindazt, amit egy pártatlan fórum közbelépésének lehetőségéről és esetleges döntésének tartalmáról elmondottunk és elmondandók vagyunk, nyugodtan eltehetnénk a legközelebbi válság idejére, ha mégannyira meg volnánk is győződve, hogy az belátható időn belül újból ki fog törni.

Mindez azért van így, mert egy nemzetközi pártatlan politikai fórum mint kivételes szerv elé – még teljes nagyhatalmi egyetértés és kedvező nemzetközi egyensúlyi helyzet esetén {4-569.} is – csak olyan ügy kerülhet, mely az államok egymás közötti rendjét megbontó nemzetközi problémát képez. Mihelyt tehát olyan fejlemény következik be, mely a kérdés nemzetközi probléma voltát megszünteti – ha hosszú távon mégannyira nem kielégítő is –, az ügy megszűnik a nemzetközi tényezők által megítélhető vitás ügy lenni, és azonnal visszamegy a rejtett feszültségeknek, nemzeti ellentéteknek, többségi elnyomásoknak és kisebbségi sérelmeknek abba a limbusába, amelyből a nemzetközi válságok elő szoktak ugrani.

De még ha a ciprusi ügy meg is marad jelenlegi elintézetlen és elintézést kívánó állapotában, a pártatlan nemzetközi fórum akkor sem léphet minden további nélkül keresztül az önálló ciprusi állam létezésén. A nemzetközi államközösség jellegzetes szerkezete folytán ugyanis rendkívül nagy tehetetlenségi nyomatéka van egy állam, különösen világszervezeti tagsággal rendelkező állam formális létezésének, akkor is, ha nem valóságos államalapítási akarat eredményeként született, hanem csupán egy másként megoldhatatlannak látszó probléma megoldásaként, és akkor is, ha végül nem képes megoldani azt a problémát, melynek megoldásaként született.*Jellegzetes adaléka ennek éppen az, ahogyan az államok nemzetközi közössége és a világszervezet elfogadta a kétnemzetiségű önálló Ciprus jogutódjául a kizárólag ciprusi görögök által kormányzott Ciprust: nem azért, mintha ezzel akár az eredeti, akár bármilyen más problémát meg lehetne oldani; és minden valószínűség szerint még csak nem is azért, mert Ciprus görög vezetői olyan ravaszak és ügyesek voltak, hogy ezt az elismerést keresztülvitték. Hanem a jelek szerint egyszerűen azért, mert Ciprusnak széke van a világszervezetben, amire valakit rá kellett ültetni, s a legegyszerűbb volt elfogadni a tovább működő és folytonossággal rendelkező görög nemzetiségű államfőt, Makariosz érseket a teljességgel megváltozott ciprusi állam képviselőjének.
Ugyanebben az ügyben van egy nem kevésbé jellegzetes régebbi adaléka is annak, hogy a nemzetközi életben mennyire megnöveli a fellépés súlyát, ha az egy állam nevében történik; ez Makariosz érsek helyzetének a megváltozása azután, hogy a ciprusi közösség vezetőjéből a ciprusi állam feje lett. 1959-ben Londonban, mikor a Nagy-Britannia, Görögország és Törökország által létrehozott zürichi szerződés aláírására került sor, a ciprusi nemzeti közösségek vezetőinek, így a szerződéssel egyáltalán egyet nem értő Makariosz érseknek is csak arra volt lehetősége, hogy a nem egyenlő partnernek járó megalázó feltételeknek megfelelően csupán az elfogadás vagy a gyakorlatilag lehetetlen elvetés között „válasszon”, de arra nem, hogy tárgyaljon vagy módosító javaslatokat tegyen. Mihelyt azonban e szerződés folytán Makariosz érsek a ciprusi állam feje lett, egyszerre döntő, semmiben nem mellőzhető, sőt világpolitikai szálakat mozgató tényezővé vált, noha a közvetlenül mögötte álló erő ma sem több, mint a – némileg magasabb szinten megszervezett – ciprusi görög közösség ereje.

{4-570.} A probléma tehát az, hogy a pártatlan fórumnak szükségszerűen nyilatkoznia kell a kétnemzetiségű ciprusi állam mint megoldás tárgyában, de ezzel egyúttal egy létező állam létét helyesli vagy helyteleníti, javasolja vagy elveti. Márpedig a nemzetközi közösség államok közössége, a nemzetközi vita államok vitája, s a nemzetközi fórummal szemben az a várakozás áll fenn, hogy a felek között tesz igazságot, nem pedig azok egyikének léte tárgyában foglal állást. Igaz, teljes joggal mondhatjuk, hogy a ciprusi vita igazi felei a ciprusi görögök és törökök, valamint a görög és török állam; míg a ciprusi állam jelen formájában nem más, mint a ciprusi görögök politikai szervezete, 1959. évi eredeti formájában pedig valójában nem résztvevője a vitának, hanem egyik lehetséges megoldása; s mivel megoldásként született meg, mindenkor megoldásként értékelhető is. Minthogy azonban mindezek ellenére egyben állam is, mihelyt „létjogosultsága”, „működésképessége” tárgyában nyilatkozik egy döntésre hivatott fórum, azonnal felvetődik a kérdés, hogy a nemzetközi államközösség életében egyáltalán ki rendelkezhetik egy állam léte felett.

A nemzetközi államközösségben egy elismert állam létezése tárgyában rendelkezhetik az állam maga nemzetközi szerződés formájában; rendelkezhetik az abszolút erőszak, mely, minden ellenkező deklaráció ellenére is, ha stabilizálódik, el szokta nyerni a többi államok beleegyezését, tekintettel arra a továbbra is létező nemzetközi jogi szabályra, mely az államok közösségébe tartósan csak valóban érvényesülő államhatalmakat fogad be. Igazi hitele és érdemi legitimitása azonban egy állam megszűnésének csak akkor van, ha azt az érdekelt lakosság önrendelkezési elven alapuló világos {4-571.} akaratnyilvánítása mondja ki vagy hagyja jóvá. Ez ugyan a nemzetközi jogban formális eljárásként szabályozva nincsen, azonban a nemzetközi államközösség életében minden körülmények között alkalmas – kormányok és kormányképviselők, sőt parlamentek akaratnyilvánításánál is alkalmasabb – arra, hogy egy állam léte körül támadt vitát érvényesen lezárjon, és mélyebb, érdemi legitimitás forrása legyen. Egy pártatlan nemzetközi fórum tehát aligha tehet mást, mint hogy a kétnemzetiségű ciprusi állam létének kérdésében elrendeli vagy javasolja az érdekelt lakosság, illetőleg lakosságok formális megkérdezését, önrendelkező akaratnyilvánítását, népszavazását.

g) A KÉTNEMZETISÉGŰ ÖNÁLLÓ CIPRUS TÁRGYÁBAN SZÜKSÉGES NÉPSZAVAZÁS TARTALMI ÉS SORRENDI PROBLÉMÁIRÓL

Ezzel kapcsolatban felvetődnek mindazok a nehéz problémák, melyeket a népszavazás kényes és érzékeny eljárásának alkalmazásánál tisztázni kell: mi legyen a népszavazásra felteendő kérdés, kik legyenek a megkérdezés címzettjei, mi legyen a különböző tisztázandó kérdések feltevésének sorrendje. Ezek a problémák, mint arra már utaltunk, ma már általában mindenféle szavazással kapcsolatban is komolyan vett tárgyát képezik a modern játékelméletnek: így Farquharson különbséget tesz „őszinte”, vagyis valóságos érzelem- és akaratnyilvánítást ígérő, és a „rafinált” (sophisticated), vagyis taktikai szempontok, hátsó gondolatok által befolyásolt szavazási válaszok között, s pl. azt állapította meg, hogy őszinte választ ígérő kérdésfeltevésnél minél későbben tesszük fel a döntő kérdést, annál valószínűbb az igenlő válasz, míg rafinált választ ígérő kérdésfeltevésnél minél korábban vetjük fel a döntő kérdést, annál valószínűbb az igenlő válasz.

A kérdés, amit fel kell tenni, az adott helyzetben nyilván nem lehet más, mint az, hogy óhajtják-e a megkérdezettek a {4-572.} kétnemzetiségű önálló ciprusi államot, annak fennmaradását, illetőleg újból működésbe lépését. A kérdés ilyetén feltevésének azonban vannak további problémái is, mindenekelőtt az, hogy ezen belül mennyiben és mennyire kell konkretizálni a leendő ciprusi állam alkotmányát, kormányformáját, főleg a kétnemzetiségű jelleg intézményes formáit. Véleményünk szerint nem volna célszerű, ha a kérdésfeltevés egy kidolgozott konkrét alkotmányra, pl. az 1960. évire vagy más esetleges tervezetre utalna, mert ez az ügyet részletkérdések és az azok körül kialakuló ellentétek mellékvágányára vinné. Célszerűbbnek látszik a kérdésfeltevésnek olyan általánosabb fogalmazást adni, mely alkalmas arra, hogy csökkentse a szemben álló feleknek a kétnemzetiségű ciprusi állammal kapcsolatos legfőbb aggodalmait, pl. annak kimondásával, hogy olyan állam tekintetében kell állást foglalniok, melyben ciprusi görögök és törökök arányosan vesznek részt, de számarányukra való tekintet nélkül egyaránt államfenntartó nemzeti csoportnak számítanak, aminek intézményes formáit a megkérdezettek igenlő válasza után kell majd közelebbről kidolgozni.

A kérdésfeltevés címzettje nézetünk szerint nem lehet Ciprus népe mint egész, hanem csakis a két nemzeti csoport külön-külön. Ezt indokolja az, hogy a) ciprusi nemzetről nem beszélhetünk, és Ciprus nem szükségképpen oszthatatlan egység, b) mindkét nemzeti csoport elegendően begyökerezett ahhoz, hogy egyaránt jogosan felléphessen a szigetre vonatkozóan önrendelkezési igénnyel, és ami a legfontosabb: c) kétnemzetiségű állam felállításáról van szó, ami értelemszerűen csak akkor lehetséges, ha mindkét nemzeti csoport akarja. A kérdésnek a két nemzeti csoport számára külön való feltevése nyilván nem vet fel különösebb technikai problémát, mert feltehetőleg megvannak az 1960–1963 közötti időből a két nemzeti csoport külön szavazójegyzékei, illetőleg az ezek létrehozásához vagy kiegészítéséhez szükséges eljárások. A külön kérdésfeltevés természetesen azt jelenti, {4-573.} hogyha bármelyik nemzeti csoport tagadólag válaszol, ezzel a kétnemzetiségű önálló ciprusi állam mint megoldás el van vetve.

Ami a felteendő kérdés megfogalmazását illeti, ez történhetik vagy úgy, hogy a megkérdezettek csupán a kétnemzetiségű önálló ciprusi állam kérdésében felelnek igennel vagy nemmel, vagy pedig úgy, hogy a kétnemzetiségű önálló Ciprus és más megoldás között választhatnak. Elsőre úgy látszik, hogy a kétféle kérdésfeltevés egyre megy, mert hiszen a kétnemzetiségű önálló Ciprussal szemben számba jövő másik megoldás az adott esetben aligha lehet más, mint az előzőkben már taglalt végleges görög–török nemzeti elválasztás; vagyis a kétnemzetiségű önálló Ciprus tárgyában adott merőben nemleges válasz is szükségképpen pozitív állásfoglalást jelent a másik megoldás: a nemzeti elválasztás mellett. Gyakorlatilag azonban lényeges különbség van a kétféle kérdésfeltevés között, mert a görög–török nemzeti elválasztás olyan probléma, melyet, mint láttuk, többféleképpen lehet eldönteni, éspedig nem is szükségképpen népszavazással. Ha mégis mindeme változatokat belevonjuk a népszavazás kérdésfeltevésébe, ez azt rendkívül bonyolulttá és nehezen áttekinthetővé tenné. Főleg azért, mert ez esetben a kérdés címzettjeinek alig lehetne áttekintésük arról, hogy ha az általuk választott megoldás nem kapja meg a szükséges többséget, akkor közvetve milyen más irányú megoldást segít elő. Minden józan valószínűség szerint tehát tisztább helyzet és tisztább válasz adódik, ha a kétnemzetiségű önálló Ciprus kérdésének feltevése a nemzeti elhatárolás lehetséges változataitól elválasztva, egyszerű igen–nem alternatíva formájában történik.

Ezzel azonban nem szűnnek meg azok a problémák, melyek a fentiek szerint a két lehetséges megoldás együttes feltevéséből adódnak, csupán áttevődnek a sorrend kérdésére: arra, hogy a két ügy, a kétnemzetiségű önálló Ciprus kérdésében való állásfoglalás és a görög–török elhatárolás tárgyában {4-574.} való döntés hogyan viszonyuljon egymáshoz, mi legyen a kettő időrendje, egymásutánja. Első látásra az tűnik logikusnak, hogy az érdekelteknek először a kétnemzetiségű önálló Ciprus tárgyában kelljen dönteniök, s ha ezt elvetik, akkor kerüljön sor a nemzeti elhatárolás tárgyában való döntésre. Azonban ilyen sorrend mellett szintén felvetődik az a fentebb már említett probléma, hogy a megkérdezettek a kétnemzetiségű önálló Ciprus tárgyában való állásfoglalásuk pillanatában nem tudják, hogy ha ezt a megoldást elvetik, vajon a másik alternatíva, a nemzeti elhatárolás milyen elválasztó vonalak mentén fog történni, s ha utóbb az e tárgyban hozott döntés kedvezőtlen lesz egyik vagy másik nemzeti közösség számára, úgy az abba a groteszk helyzetbe kerül, hogy az önálló Ciprus elvetésével közvetve éppen azt a döntést provokálta, „szavazta meg”, melyet mindenáron el akart kerülni.

Mindezek a döntőbíráskodás sikere szempontjából hátrányos összefüggések arra indítanak, hogy helyesebb azt az elsőre kevésbé logikusnak látszó megoldást választani, hogy a pártatlan fórum előbb határozzon – feltételesen – a nemzeti elhatárolás választóvonalának kérdésében, s csak ezután bocsássa népszavazás alá a kétnemzetiségű önálló Ciprus kérdését. Ezzel elérjük egyrészt azt, hogy ha már szükséges feltételes határozatot is hozni, akkor az ne a későbbi, hanem a korábbi határozat legyen; másrészt azt, hogy a kétnemzetiségű Ciprus tárgyában megkérdezettek most már fogják tudni, hogy esetleges elutasító válaszukkal milyen nemzeti elhatárolást provokálnak.

Ennyi, szinte fejfájdító variáns mérlegelése után majdnemhogy jogosnak látszik az a szkeptikus felfogás, mely úgy ítéli, hogy ha egyszer ilyen nehéz egy adott esetben az önrendelkezés gyakorlati érvényesítése és egy népszavazásra felteendő kérdés közelebbi körülményeinek a tisztázása, akkor talán mégis azoknak lehet igazuk, akik az önrendelkezés komoly érvényesítését nagyon nehéz, gyakorlatilag szinte {4-575.} megoldhatatlan feladatnak ítélik. Ebből csak annyi igaz, hogy a ciprusi probléma valóban nehezebb az átlagos önrendelkezési problémáknál. Valójában azonban a ciprusi döntés aránylagos bonyolultsága elsősorban nem az önrendelkezési elv alkalmazási nehézségeiből ered, hanem a vele szemben álló formai legitimitásból, a ciprusi állam problematikus voltából. Alapvetően itt sincs másról szó, mint minden önrendelkezési probléma jellegzetes kérdéséről, arról, hogy adva van egy fennálló államhatalom formájában egy formailag érvényes nemzetközi legitimitás, melyre nézve bizonyos ponton, bizonyos területen, bizonyos emberek tekintetében vitás lett, hogy rendelkezik-e egyáltalán vagy rendelkezik-e még a minden nemzetközi legitimitás végső alapját képező eleven közmeggyőződés, közakarat, önrendelkezés hitelével; más szóval a formai legitimitás alól oly mértékben kicsúszik az érdemi legitimitás, hogy ez nemzetközi problémává válik. Ciprus esetében az bonyolítja az ügyet, hogy a formai legitimitás szerint létező állam nem valóságos állami, nemzeti akaratot képvisel, hanem csupán egy megoldási konstrukciót, mely mögül nemcsak egy vagy két ponton, hanem egyáltalán hiányzik az eleven közakarat. Így a reá vonatkozó kérdésfeltevés önrendelkezési szempontból a másik alternatívával, a nemzeti elhatárolással nem azonos jellegű és értékű: amaz valóságos önrendelkezési probléma, melyre „őszinte” válasz várható, sőt megkérdezés nélkül is tudni lehet az érdekeltek nemzeti hovatartozását, érzelmeit és szándékait, a másik viszont egy tanácstalanságból született, a probléma elől inkább kitérő, mintsem azt megoldó konstrukció, melyre nézve a megkérdezettek, mint láttuk, csaknem minden variációban inkább „rafinált”, vagyis politikai és szavazási taktikai szempontok által vezetett választ fognak adni.

Mindeme variánsok mellett, melyeket az eddig fennállott adottságok alapján igyekeztünk elgondolni, egy pártatlan fórumnak állandóan és éberen késznek kell lennie arra, hogy {4-576.} a döntés pillanatában fennálló nemzetközi jogi és politikai helyzet minden régi és új elemét számba vegye, s ezekre is figyelemmel mérlegeljen minden lehetséges olyan ötletet, megoldást, időrendet, megkérdezési módot, döntési szempontot, melyek a valóságot és a benne rejlő lehetőségeket az eddig végiggondoltaknál és végigtárgyaltaknál jobban megragadják, az irányadó elveket hatékonyabban érvényesítik, egyik vagy másik gordiuszi csomót elvágják, s a megegyezés, belenyugvás és legitimálódás nagyobb lehetőségeit biztosítják: ehhez van szükség éppen a pártatlanság fenntartása mellett is politikai ítélőképességre.

h) AZ ÖNÁLLÓ GÖRÖG CIPRUSRÓL, KÜLÖNÖS TEKINTETTEL A JELENLEGI GÖRÖGORSZÁGI HELYZETRE

Abban az esetben, ha a kétnemzetiségű önálló Ciprusra nézve a két nemzeti közösség valamelyike vagy mindegyike elutasítólag válaszol, és sor kerül a két nemzeti terület elhatárolására, további külön kérdésként vetődik fel a görög Ciprusnak, illetőleg Ciprus görög részének esetleges önállósága. Ez más szóval annak a kérdésnek a felvetését jelenti, hogy vajon a ciprusi görögök nem óhajtják-e a maguk területére nézve a mai helyzetet fenntartani, amelyben ténylegesen létezik és államként működik egy görög nemzeti jellegű ciprusi állam. Eredetileg, a probléma kiinduló helyzetében egy ilyen kérdésfeltevésnek nem lett volna értelme: akkor magától értetődő volt, hogy a kétnemzetiségű önálló Ciprus elutasítása egyben állásfoglalást jelent amellett, hogy az elválasztás után mindkét nemzeti közösség a maga területét a maga már meglevő nemzeti államához, Görögországhoz, illetőleg Törökországhoz akarja csatolni. A ciprusi török nemzeti közösség vonatkozásában ez minden jel szerint ma is így van, a görög nemzeti közösség vonatkozásában azonban a helyzet két vonatkozásban is megváltozott, s ma két komoly ok is szól az önálló görög Ciprus kérdésének felvetése mellett.

{4-577.} Az egyik ok, amint azt már a kétnemzetiségű önálló Ciprus vonatkozásában is kifejtettük, abban rejlik, hogy a nemzetközi közösség jellegzetesen államok közössége, s így egyik meglévő államot a többi állam nem szüntethet meg vagy nem tekinthet nem létezőnek minden további nélkül. Márpedig a jelenleg létező görög kormányzású önálló ciprusi államot is elismerte a legtöbb állam és a világszervezet a nemzetközi államközösség tagjául, így hát erre nézve is áll az a fentebb kifejtett tétel, hogy ennek az államnak a megszüntetéséhez is a sziget görög lakosságának valamiféle önrendelkező megnyilatkozására, népszavazására van szükség.

Mindez merő formalitás maradt volna egészen addig, amíg magától értetődően feltételezhető volt, hogy a nemzeti elhatárolás kérdésének eldőlte után – amivel megszűnnek az önálló Ciprus mellett szóló nemzeti taktikai szempontok- a görög Ciprusban elrendelt népszavazás nem végződhet más eredménnyel, mint a Görögországhoz való csatlakozással. Ez a feltételezés azonban az 1967. évi görög államfordulat után megszűnt magától értetődő lenni, s ezzel létrejött egy második s immár nem formális ok arra, hogy az önálló görög Ciprus kérdését a végleges nemzeti elhatárolás megtörténte után is felvessék maguknak mind a ciprusi görögök, mind az ügyben állást foglaló politikai és pártatlan fórumok. S e vonatkozásban a kérdés már nem úgy vetődik fel, hogy e tárgyban népszavazást kell tartani, hanem esetleg úgy is, hogy vajon nem kell-e az önálló görög Ciprust egy időre mindennemű népszavazás nélkül is fenntartani azért, mert Görögországban 1967 óta egy, az egész nemzetközi közvélemény által elítélt kormányzási mód érvényesül. Az 1935. évi Saar-vidéki népszavazás – amint arra már utaltunk – máig a legkirívóbb és elrettentő példája annak, hogy milyen kétélű eredményre vezethet, ha a demokratizmus eszmekörén alapuló önrendelkezési elv nevében arra adatik alkalom valamely lakosság számára, hogy a rosszul felfogott nemzeti érdek nevében demokratikus akaratnyilvánításával egy, a szabadság intézményeivel {4-578.} szemben álló kormányzat uralma alá helyezze magát, s ezzel azt meg nem érdemelt átütő politikai sikerhez juttassa és stabilizálódni segítse, magamagát pedig addigi helyzeténél lényegesen kevésbé szabad állapotba hozza.

Önként kínálkozik a gondolat, hogy az ilyen helyzetek megelőzése céljából a népszavazások kialakítandó eljárás- és szabályrendszere elvként mondja ki, hogy antidemokratikus kormányzat nem részesülhet az önrendelkezés demokratikus elvéből adódó területi nyereségek politikai előnyeiben. Ennek a helyes elvnek azonban korlátokat szab a nemzetközi államközösségnek az a jellegzetes szabálya, mely tiltja a belügyekbe való beleszólást: többek között ezért sem lehet nemzetközi síkon az „antidemokratikus” jelzőt minden katonai diktatúrára, minden alkotmányfelfüggesztésre, minden zsarnoki hajlamú államvezetőre alkalmazni, hanem csupán a nemzetközi államközösség többsége által egyértelműen elítélt, kirívóan elnyomó kormányrendszerekkel szemben. Mindenesetre a görög politikai helyzettel szemben ez az egyértelmű elítélés kétségtelenül megállapítható, ha nem is minden oldalról egyforma intenzitással. Vigyázni kell ezenfelül arra is, hogy ez az egyértelmű elítélés egyáltalán nem jelentheti azt, hogy az ilyen kormányrendszerekkel szemben az önrendelkezési elvet nem kell vagy hátrányosan kell alkalmazni, mert hiszen akkor a politikai döntőbíráskodás sem volna jobb a nagyhatalmak ama gyakorlatánál, mellyel pártatlan elbírálást igénylő államalakulási és területi vitákban az egyes felek iránti politikai szimpátiák szerint foglalnak állást.

A probléma kínálkozó megoldásának látszik ilyenkor a népszavazást vagy az önrendelkezési elven alapuló döntést a belső politikai helyzet kielégítő tisztázódásáig elhalasztani, felfüggeszteni. Azonban ennek a helyes elvnek is korlátokat szab az a másik szempont, mely a gyors stabilizálódás és vitán kívüli legitimálódás érdekében óvatosságra int az ideiglenes helyzetek szaporításával szemben, mert ezek megnövelik {4-579.} a kísértést kész helyzetek teremtésére, puccsokra, megszállási kísérletekre, abban az arányban, amilyen arányban a nagyhatalmi egyetértés labilis volta kilátásossá teszi az ilyen akciók büntetlenül maradását. Kétségtelen, hogy a mai világhelyzet ciprusi vonatkozásban is fenyeget ilyen veszélyekkel; ugyanakkor azonban a görög Ciprus önállóságának ideiglenes fenntartását s a Görögországhoz való csatlakozásról szóló népszavazás elhalasztását megkönnyítené az a tény, hogy a most tárgyalt feltevés szerint a nemzeti elhatárolás tárgyában már van végleges döntés, a görög–török konfliktus már mind Ciprusban, mind a két állam viszonylatában le van zárva, s így a lényegesebb, döntő vita tárgyában már nincs bizonytalanság.

Mindezt együtt számba véve helyesnek látszik a nemzeti elhatárolás megtörténte után is megpróbálkozni a Görögországhoz való csatlakozás ügyének elhalasztásával, az ideiglenes önálló görög Ciprussal. Egyrészt abban a nem irreális reményben, hogy ezáltal talán sikerül legalább a ciprusi görögök számára az elnyomás súlyos közjátékát megtakarítani; másrészt abban a bizonytalanabb, diffúz, de mégis a dolgok belső igazságának megfelelő távolabbi reményben is, hogy esetleg éppen az önálló görög Ciprus léte és függő problémája indít el olyan oksorokat, melyek végül is megingatják a görög autokrácia tekintélyét, elvezetnek az egész görög politikai válság megszűnéséhez és egy szabadabb görögországi kormányzás elindulásához. Egy pártatlan politikai fórum döntése közvetlenül ugyan nem irányulhat ennek előidézéséhez, de határozataival megteremtheti az előfeltételeket kedvező belső fejlemények és egyetértő nagyhatalmi fellépések számára.

Ha a jelenleginél kevésbé súlyos, de még mindig nem teljesen megnyugtató görögországi körülmények között kerül sor mégis a Görögországhoz való csatlakozás kérdésének felvetődésére, itt is a pártatlan fórum feladata lesz ezt az eshetőséget {4-580.} minél több reális kautélával (országos amnesztia, önkormányzat stb.) körülvenni.

Mindeme lehetséges szempontok együttes mérlegelésével és kölcsönös kiegyenlítésével kell a pártatlan nemzetközi politikai fórumnak végül is döntenie; figyelembe véve a döntés pillanatában fennálló helyzet összes adottságait és lehetőségeit, tárgyilagosan szem előtt tartva az objektíve helyes és elvszerű végeredményt, és mégis politikusan mérlegelve mindazt, ami az adott helyzetben hasznosan elérhető.

i) A KISEBBSÉGI JOGOKRÓL ÉS A LAKOSSÁG ESETLEGES HELYVÁLTOZTATÁSÁRÓL

Az alapvető érdemi döntések meghozatala után a pártatlan politikai fórum szembekerül egy sor járulékos rendelkezés szükségességével is. Ezek közül első helyen vetődik fel a különböző határokon innen és túl maradó ellenkező nemzetiségi hovatartozású kisebbségek helyzete. E kérdés csupán akkor nem aktuális, ha fennmarad, illetőleg újjáalakul a kétnemzetiségű önálló Ciprus, mert ebben a konstrukcióban a török közösség számbeli kisebbsége ellenére sem a szó alkotmányjogi értelmében vett „kisebbség”, mely a nemzeti, nyelvi, faji, vallási kisebbségek szokásos jogait igényli, hanem az államot fenntartó két nemzeti közösség egyike, mely mint ilyen, az alkotmányban körvonalazott közjogi és politikai testületi szervezettel rendelkezik.

Kisebbségi jogok felől a ciprusi ügyben abban az esetben kell egy pártatlan fórumnak rendelkeznie, ha görög–török nemzeti elhatárolás tárgyában hozott határozatot, s ennek eredményeképpen maradnak kisebbségek az elhatárolás két oldalán. Ha az egymástól elhatárolt ciprusi görög, illetve török nemzeti területek saját országaikhoz csatlakoznak, akkor célszerű a kölcsönös kisebbségi védelmet abba az egészében bevált rendszerbe beilleszteni, melyet a lausanne-i békeszerződés ír elő a két országban megmaradó kisebbségek kölcsönös helyzetére nézve. Ha viszont a fennmaradó önálló {4-581.} görög Ciprus területén marad török kisebbség, akkor célszerű lenne, ha ennek jogait egy pártatlan döntés külön is körvonalazná, figyelemmel nemcsak a nemzetközileg szokásos nemzeti kisebbségi jogokra, hanem a speciális ciprusi helyzetre is.

Tekintettel azonban a két nemzeti közösség ismert rossz viszonyára, valamint a görög–török viszonylatban már történt népcsere precedensére, egy végleges nemzeti elhatárolás esetén okvetlenül fel fog vetődni a kisebbségként megmaradt lakosságok helyváltoztatásának javaslata is. Oly nemzeti elhatárolás esetén, vagyis a török javaslat elfogadása esetén, mely mindkét nemzeti területen kölcsönösen azonos számú nemzeti kisebbséget hagy, a megoldás lényegéhez tartozik a kölcsönös áttelepülés minél nagyobb mértékű elősegítése, annál is inkább, mert ebben az esetben az egész helycsere mindenestül Ciprus területén belül maradhat; ha viszont a nemzeti elhatárolás nagyobb számú török lakosságot hagy görög területen, mint fordítva, az áttelepülni kívánó török kisebbség számára Ciprus területén kívül számításba kell venni a szárazföldi Törökországot is. Egy pártatlan politikai fórumnak mindkét esetben az lenne a legfőbb feladata, hogy gyakorlatilag alkalmazza azt a magától adódó és a fentiekben már kifejtett álláspontot, mely a kötelező áttelepülés szabadságellenes álláspontja és a merőben önkéntes áttelepülés hatástalan eljárása között a szükségesnek és hasznosnak látszó helyváltoztatásokat az önkéntesség, de egyben a nemzetközi eszközökkel is elősegített ösztönzés elve alapján szervezi meg; ez utóbbihoz azonban a nagyhatalmak megfelelő politikai és anyagi támogatása is szükséges.

A lakosság helyváltoztatásának kísérő problémái közé tartozik még nemzeti értéktárgyak, kegyeleti tárgyak, műkincsek esetleges áttelepítése, ami adott esetben elmehet műemlékek megmozdításáig is. Ennek lebonyolításához szükség lehet karhatalomra és szakértő bizottságokra vagy külön döntőbíráskodásra is. Ciprus esetében megkönnyítené az {4-582.} ilyen műveleteket az, hogy ott ezek a tárgyak zömmel egyben vallási jellegűek is, tehát a másik közösség versengő igényét kevésbé keltik fel.

j) AZ IDEGEN KATONAI TÁMASZPONTOKRÓL ÉS MEGSZÁLLÓ ERŐKRŐL

Külső erők katonai jelenléte lényeges meghatározó vagy legalábbis színező eleme a ciprusi helyzetnek, még ha túlzás volna is minden bajt és ellentétet ennek tulajdonítani. Az egykori brit gyarmati uralom maradványaként még mindig vannak brit katonai támaszpontok Cipruson; a zürichi–londoni szerződés ezenfelül meghatározott számú, inkább csak jelképes görög és török erők jelenlétét tette lehetővé; végül az ENSZ közbelépése ENSZ-békefenntartó erők jelenlétét eredményezte. Mi mondanivalója lehet mindezekről egy pártatlan politikai fórumnak? Kétségtelenül kívánatos volna, de nem bizonyos, hogy e tárgyban kötelező határozat hozatalára kapjon felhatalmazást. De még ha nem is kap ilyen felhatalmazást, azt aligha lehet megtiltani, hogy minden körülmények között véleményt ne nyilvánítson az üggyel kapcsolatban a különböző külső katonai erők jelenlétéről.

Külső katonai erők jelenlétének „jó” vagy „rossz” volta nem ítélhető meg absztrakt módon, csak a konkrét helyzet összefüggéseinek teljességében. Általánosságban csupán annyit mondhatunk, hogy külső katonai erők vagy támaszpontok tartós jelenléte a nemzetközi életben többször jelent bajt és zavarforrást, mint nem, mert a nemzetközi közösség rendje és egyensúlya általában a határok, hatáskörök, szuverenitások és legitimitások világos elhatárolásán nyugszik. Válságos helyzetekben érdektelen harmadik erő jelenléte hasznos lehet, ha valóban érdektelen, erre azonban valamennyire is komoly garanciát csak nemzetközi erők jelenthetnek.

Ami a konkrét ciprusi helyzetet illeti, Nagy-Britannia katonai jelenlétéről azt kell megállapítanunk, hogy valaha ez {4-583.} volt a szigeten az egyetlen katonai erő, s mint ilyen, komoly szerepet vihetett volna a polgárháború-szerű ellentétek megakadályozásában s egy brit döntőbírói fellépés alátámasztásában. Nagy-Britannia azonban azzal, hogy gyarmati hatalmi helyzetét a lehetségesnél tovább próbálta fenntartani, ebből a döntőbírói pozícióból rég kimanövrírozta magát, s átengedte azt a lényegesen gyengébb helyzetben lévő ENSZ-nek. A megmaradt brit támaszpontok csupán brit és ezen keresztül NATO-érdekeket szolgálnak, s jelentőségük minőségükben is csökkenőben van; várható szerepük a helyzet megjavításában nincs, sőt az ügyre való kihatásuk jelenleg főképpen abban áll, hogy Nagy-Britanniát és közvetve a többi NATO-hatalmat a szó rossz értelmében „érdekelt”-té teszik, az ügyhöz való hozzáállásukat torzítják, ami viszont arra indítja a velük szemben álló nagyhatalmi tényezőket, hogy a kérdést ugyancsak elsősorban e támaszpontok mellékes és időleges szempontja alapján ítéljék meg. Ezekre nézve tehát egy pártatlan politikai fórum alig mondhat más véleményt, mint azt, hogy minél előbb távoznak a szigetről, annál jobb.

A görög és török katonai kontingens jelenlétét Cipruson a zürichi-londoni szerződés nyilván azért rendszeresítette, mert ezzel egyrészt jelezni kívánta, hogy a sziget megszűnt Nagy-Britannia kizárólagos hatalmi szférája lenni, másrészt a kétféle nemzetiségű szigetlakók – nyilván elsősorban a törökök – biztonságérzése kívánta, hogy a brit erő gyengülése folytán legalább jelképesen érezzék fajtestvéreik védelmező jelenlétét. Egy végleges megoldásra törekvő pártatlan politikai fórum számára a görög és török katonai erők jelenléte természetesen nem probléma abban az esetben, ha Ciprusnak a két érdekelt szomszéd állam közötti felosztására vagy odaítélésére kerül sor, mert akkor ezek a csapatok természetesen ott maradhatnak és csakis ott maradhatnak, ahol immár belföldön vannak. Ha ellenben egy pártatlan politikai fórum a kétnemzetiségű önálló Ciprust mérlegeli végleges politikai formaként, akkor állást kell foglalnia abban a kérdésben, hogy a {4-584.} két nemzeti közösségnek a szomszédos országok csapatai által való jelképes védelme fenntartható-e és fenntartandó-e. Ennek megválaszolását nem lehet elválasztani a nemzeti közösségek lélektani állapotától, egymással szemben való bizalmatlanságától és egymástól való félelmétől, azonban egy pártatlan fórum, még mindezeket számba véve is, valószínűleg inkább annak megállapítására fog hajlani, hogy a két szomszéd ország katonai jelenléte inkább az ellentétek kiélezésére, mintsem kiegyenlítésére ad indítást. Ami a ciprusi nemzeti közösségek, elsősorban a törökök biztonságigényét illeti, ha a fajrokon szomszéd ország politikailag akcióképes, akkor válság esetén nyilván készen áll védelmükre, akár van a szigeten 650 vagy 950 katonája, akár nincs; ha pedig valamely okból politikailag meg van bénítva, akkor ott lévő katonáik csak annyit érnek, hogy egy vagy két zászlóaljjal megszaporítják a szigetlakók önvédelmi alakulatait. A fentiekben több ízben kifejezésre juttattuk kételkedésünket egy kétnemzetiségű önálló Ciprus működésképességében, de ha egy sor fellépő kedvező körülmény mérlegelése alapján egy pártatlan fórum úgy látja, hogy utat kell engednie ennek a megoldásnak, akkor el kell hárítania minden zavaró körülményt, s e katonai kontingensek jelenléte minden jel szerint ilyen. Az igazi probléma úgysem ebben fog jelentkezni, hanem abban, hogy vajon a szigetlakó nemzeti közösségek – megint csak elsősorban a törökök – mennyire fognak saját önvédelmi alakulatok igényével fellépni, s ez miként egyeztethető össze egy közös államélet követelményeivel, ami pedig lényegében nem más, mint a kétnemzetiségű önálló Ciprus működésképességének problémája karhatalmi vetületben.

További támaszpontproblémát jelenthetnek az atlanti vagy egyéb idegen támaszpontok abban az esetben, ha a sziget vagy annak részei Görögország, illetőleg Törökország részévé válnak, és ezek az országok az atlanti szövetség vagy valamilyen más nyugati szövetséges rendszer tagjai maradnak. Noha a nemzetközi jog nem tiltja, hogy egy állam a saját {4-585.} szuverenitása alá tartozó területen idegen csapatok vagy támaszpontok ottlétét engedélyezze, mint mondottuk, ezek többször okoznak bajt, mint nem. A ciprusi helyzet kényessége és esetleg még egy pártatlan döntés után is egy ideig fennmaradó labilitása tehát kétségtelenül hasznossá tenne egy olyan előírást, amely ezen a területen idegen támaszpontok engedélyezését bizonyos határidőre vagy egyszer s mindenkorra megtiltja; vagy akár – hasonlóan Görögország és Törökország más határvidékeihez – kötelezően semleges, vagyis katonai létesítményektől mentes területekké nyilvánítja ezeket. Ezzel egyben megszűnne az ok arra is, hogy bármely nagyhatalom a ciprusi kérdést az ügy igazi érdeme helyett a támaszpontok másodlagos szempontja alapján ítélje meg.

Ami végül az ENSZ-erőket illeti, jelenlétük pillanatnyilag nyilvánvalóan hasznos, de állandósulásuk ugyancsak egészségtelen jelenség: természetesen nem bajok oka, hanem inkább bajok tünete, mert elhúzódó ottlétük a nemzetközi államközösség bénultságának mutatója. Egy pártatlan döntésen alapuló végleges megoldás lebonyolítása és végrehajtása során természetesen rövid időre esetleg sor kerülhet az ENSZ-erők megnövelésére is, de csak annak érdekében, hogy utána annál véglegesebben távozhassanak.

k) A DÖNTŐBÍRÁSKODÁS ELJÁRÁSI, SORRENDI ÉS VÉGREHAJTÁSI KÉRDÉSEIRŐL

A ciprusi ügy számos vonatkozásban alkalmat adna egy pártatlan politikai fórumnak arra, hogy a politikai döntőbíráskodás már tárgyalt eljárási problémáit előrevigye. Ennek az eljárásnak természetesen lehetőséget kell adnia arra, hogy a felek elmondják mindazt, amit a döntőbíróság nem tud: a ciprusi ügy mindenesetre az ügyeknek abba a típusába tartozik, ahol a döntőbíróság nem várhatja meglepő és új tények kiderülését a felek előadásaitól, arra pedig nincs szüksége, hogy a felek a döntőbíráskodást saját közvéleményüknek {4-586.} szóló demonstratív előadások fórumává tegyék. Éppen ezért a probléma világos megfogalmazásával, a tisztázandó kérdések világos feltevésével s esetleg ezeket világosan megformulázó közbülső döntések hozatalával kell a döntőbíráskodásnak arra vigyáznia, hogy ne engedje magát nem ügydöntő kérdések tisztázásába belevonni, pl. ne engedje tanúk felvonultatását arra, hogy ki és hányszor szegte meg a tűzszünetet, vagy tudósok felvonultatását a két nemzet településtörténeti elsőbbsége vagy a görögöket megelőző ős-őslakosság etnikai jellege tekintetében stb. A ciprusi ügyben a döntőbíróság legfontosabb ténytisztázó feladata egyrészt a kétnemzetiségű önálló Ciprus sikerkilátásainak lehető tisztázása, másrészt egy vitán kívüli statisztikai bázis megjelölése, vagy – ha a felek kölcsönösen vitássá teszik egymás statisztikáit – világos, tárgyilagos és kiegyenlítő állásfoglalás a döntőbíráskodás alapjául elfogadandó statisztikai bázis tekintetében.

Jelentős eljárási probléma lehet a döntésnek részdöntésekre való esetleges felbontása is: a pártatlan fórumnak teljességgel magának kell eldöntenie, hogy milyen mértékben veszi igénybe, illetőleg vállalja a döntések felbontásának vagy tömörítésének fentebb már kifejtett előnyeit, illetve hátrányait. Fontos lehet az esetleges részdöntések logikai és időbeli sorrendje is. Utaltunk már arra a – játékelméletileg is feldolgozható – kölcsönös logikai összefüggésre és időbeli áthatásra, mely a kétnemzetiségű önálló Ciprus tárgyában való döntés és a ciprusi görög–török nemzeti elhatárolás tárgyában való döntés között fennáll: ugyanilyen időbeli és logikai problémák adódhatnak abból, ha a döntőbíróság előzetes döntésben határoz az általa elfogadott statisztikai bázis, az általa alkalmazni kívánt elvi álláspont vagy az általa megejteni kívánt népszavazás tárgyában, s az így kialakult helyzetekben kell egyrészt a feleknek további konkrét (pl. határvonási) javaslatokat tenniök, másrészt a döntőbíróságnak további vagy végleges határozatokat hoznia.

{4-587.} A határozat végrehajtása, az esetleges népszavazás lebonyolítása, a kisebbségi jogok biztosítása, az esetleges áttelepülés elvei és eljárásai, a nemzeti értéktárgyak birtoka és biztosítása, a kikötések (pl. amnesztia) teljesítésének ellenőrzése további problémákat vet fel a szükséges – ENSZ vagy egyéb – pártatlan karhatalom, megfigyelők és szakértők, továbbá szakértői, lebonyolítói és ellenőrző szervek és bizottságok tekintetében. A döntőbíróság hatáskörének terjedelme s ezen belül a döntőbíróság elhatározása szabja meg, hogy mindezekben mennyiben kapja meg, illetve tartja fenn magának a döntés jogát, és mennyiben vesz igénybe, fogad el vagy delegál további szerveket vagy bizottságokat.

14. Az arab–izraeli viszály: a tények

„Senki sem hajlamos annyira igazságtalanságok elkövetésére,
mint az, aki igazságtalanságok ártatlan áldozatának tudja magát.”

(X. századi arab vagy zsidó bölcs
Bagdadból vagy Jeruzsálemből)

a) PALESZTINA, AZ ARAB–IZRAELI VISZÁLY SZÍNHELYE

Az a pár száz kilométer, mely Ciprus szigetét az arab–izraeli viszály színhelyétől elválasztja, a nemzetek közötti vitáknak egy meglehetősen eltérő fajtájához vezet át bennünket. A ciprusi ügy klasszikusan az önrendelkezési elvnek két, régtől fogva meglévő nemzet közötti alkalmazása és annak különböző problémái körül forog – az arab–izraeli viszályban ellenben két folyamatban lévő nemzetalakulás, méghozzá mindkét oldalon egészen különleges és egymástól is tökéletesen eltérő feltételek között zajló nemzetalakulás csapott és csap össze. A ciprusi vitára is rávetődik egy lefolyt nagy kényszerű lakosságáttelepülés árnyéka, azonban az arab–izraeli viszályban a lezajlott bevándorlás és kitelepítés a problémát szinte az önrendelkezési elv alkalmazhatóságának a {4-588.} határáig viszi el. A ciprusi ügy klasszikusan olyan ügy, melyben egy pártatlan politikai döntőbíráskodásnak érdemes és lehetséges volna döntő és kötelező határozatot hoznia, vagy legalábbis világosan körülhatárolt véleményt mondania; ezzel szemben az arab–izraeli viszályban egy ilyen fórumtól legfeljebb véleményt lehetne remélni, az ügyet helyes vágányra terelő igazi döntő cselekedetek azonban csak a nagyhatalmi egyetértés és az azt megtestesítő nemzetközi szervek közvetlen akcióba lépésétől származhatnak.

Az ügy megítélése szempontjából jelentős tények rövid összefoglalását ezúttal elég messze kell kezdeni: talán azzal, hogy az ókori Szíriának Palesztina néven ismert déli része ősidőktől kezdve a népek országútja volt; e népek között azonban egy, a zsidó nép, már az ókorban kitűnt ehhez a területhez való szívós ragaszkodásával, s ezt a ragaszkodást a zsidó profetizmus formájában olyan rendkívül erős spirituális élmények és mondanivalók központi témájává tette, ami a heves nemzeti élményeket és indulatokat jól ismerő mai korunkban is feltűnőnek mondható, a nemzeti tudat jelenségét sokkal szűkebb körben ismerő ókorban pedig egyszerűen párját ritkította. Már az ókorban három ízben „érkezett meg” a zsidó nép erre a földre mint az „ígéret földjére”: először mitikus pásztorfejedelmek vezetése alatt csekély számú jövevénycsoportként Mezopotámiából; másodszor függetlenséget kereső és egy kiformálódóban lévő egyistenhitet őrző harcias törzsszövetségként az egyiptomi elnyomás elől; harmadszor pedig a babiloni fogság nemzeti szerencsétlensége után egy hangsúlyozottan vallásilag szervezett közösségként, mely az egyistenhitet immár a környező „pogány” világgal tudatosan szembeforduló meggyőződés erejével vallotta. Két ízben is alakultak ezen a területen némi politikai súllyal is rendelkező zsidó királyságok, de egyikük sem bizonyult sem különösebben szilárdnak, sem különösebben hosszú életűnek. A zsidóság nem volt egyik {4-589.} ott-tartózkodása idején sem kizárólagos lakosa az egész területnek: első ottléte alatt kifejezetten jövevény volt, második ottlétét meg kellett osztania a kánaánitákkal és filiszteusokkal, a harmadikat pedig a csak félig-meddig zsidó szamaritánusokkal, valamint az egymást követő perzsa, macedón–görög és római birodalmak népegyvelegével. Végül a római uralom alatt a zsidó nép a pogányság minden formáját mereven elutasító magatartásával sikeresen megszerezte a birodalom legkezelhetetlenebb népcsoportjának hírnevét, s egymást követő felkelései után bekövetkezett harmadik, hosszú időre véglegesnek látszó elűzettetése és szétszórattatása.

Palesztina ezután néhány évszázadra a keleti római birodalom és a keleti kereszténység területe lett, etnikailag kevert, de a felületes hellenizálás máza alatt túlnyomóan továbbra is szemita jellegű lakossággal. Az iszlám megszületése nyomán létrejött arab világbirodalom ezt a területet az elsők között hódította meg, és csaknem teljesen arabbá és muzulmánná tette, amin nem változtatott egészen a 20. század elejéig sem a több hullámban jelentkező török hódítás, sem a keresztes hadjáratok és keresztes államok két évszázados közjátéka: a lakosság többsége ezerkétszáz-egynéhány éven keresztül muzulmán arab maradt 10-10 százalékos keleti keresztény és zsidó kisebbséggel.

b) ZSIDÓ DIASZPÓRA, ANTISZEMITIZMUS ÉS CIONIZMUS

Ezenközben a szétszórattatott zsidóságot megóvta a szétszórt népek szokott sorsától, a felszívódástól a maga mind véglegesebben kialakult és nagy szellemi erővel kidolgozott vallásrendszere, melyben különleges rítusok és érzelmek tartották ébren a Szentfölddel, Jeruzsálemmel és a templommal kapcsolatos emlékeket és várakozásokat. Így maradt fenn a zsidóság, mint etnikai jellegzetességeket is őrző zárt vallási közösség, annak a két nagy kultúrának, a keresztény Európának és az iszlámnak a világában, amelyek mindketten {4-590.} az ószövetségi zsidó vallás és profetizmus legitim folytatóinak vallották magukat.

A zsidók helyzete azonban alapvetően más volt e két világban. Az iszlám közfelfogása a zsidó vallást a keresztény és iráni vallásokkal együtt különlegesen respektálta, mint saját maga által is előzményként tisztelt és szentkönyvekkel, írott kinyilatkoztatással rendelkező vallásokat; mint ilyenek részesültek ezek annak az aránylag türelmes elbánásnak a védelmében, melyet az iszlám a maga vallási kisebbségei számára általában biztosított, s melyet az ottomán birodalom sajátos szervezeti formába is öntött és a modern nacionalizmus megjelenéséig fenn is tartott. Ezzel szemben a keresztény vallás Istennek a zsidó néppel kötött szövetségét mint előzményt sokkal erősebben beépítette a maga vallásrendszerébe, s magát sokkal inkább az ószövetségi kinyilatkoztatás egyedüli hiteles letéteményesének tekintette, semmint hogy bármiféle respektust képes lett volna kialakítani egy olyan vallási meggyőződés számára, mely az ószövetséget az újszövetségi folytatás nélkül akarja fenntartani. Ezért s egy sor más ok miatt a zsidók a középkor és újkor hosszú évszázadain keresztül a keresztény világban sokkal nagyobb nyomás alatt és sokkal állandóbb üldözés árnyékában éltek, mint hittestvéreik az iszlám világában.

Kitérés az antiszemitizmusról. Az a helyzet, mely a keresztény Európában a zsidóság körül kialakult, sok tekintetben egyedülálló volt. Természetesen jellemezte ezt a helyzetet mindaz, ami a többségtől világosan elváló és többé-kevésbé elnyomott kisebbségek helyzetét általában jellemzi, amiben mindig jelentős tényező azaz ellenérzés, mely a „másfélé”-t, az „idegen”-t általában körülveszi. Az európai zsidóság kisebbségi helyzetét azonban ezen felül is sajátosan súlyossá tette néhány tényező.

Az európai keresztény kultúrkörnek jellemző vonása, {4-591.} hogy – Kínát kivéve – talán egyetlen kultúrkörben nem emelkedtek erkölcsi ítéletek olyan különleges társadalmi és politikai jelentőségre, mint itt. Míg azonban Kínában a közösségi élet moralizálódása inkább egy szűkebb vezetőréteg racionális társadalom- és államfelfogásában jutott kifejezésre, addig Európában a közösségi élet kérdéseit nemcsak aránylag magas intellektuális feszültség, hanem nem kevésbé erős emocionális feszültség is övezte, mely széles társadalmi rétegekre is kiterjedt. Ennek pedig, előnyös és társadalmilag nevelő hatású főkövetkezményei mellett, voltak igen veszedelmes, kártékony és embertelen mellékkövetkezményei is. Mindenekelőtt az, hogy egy moralizálással erősen áthatott társadalomban a rossz is moralizáló köntöst ölt. Innen van az, hogy Európán kívül kevés kultúrkörben fordult elő olyan gyakran és az egész társadalmat átható módon az, hogy az emberi kegyetlenség és gonoszság erkölcsi ítéletek formáját veszi magára, és kevés helyen voltak az erkölcsi elítélés közösségi következményei olyan nyomasztóak és kiút nélküliek, mint éppen a megbocsátás vallása által kiformált kultúrában. Ennek volt egyik jellegzetes áldozata a keresztény Európában a Bukott Nő: sehol a világon nem volt olyan visszataszító és az önbecsülés lehetőségét szinte teljesen kizáró a leányanyaság és a prostitúció emberi atmoszférája, mint éppen abban a kultúrában, melynek vallásalapítója az emberi szeretet és megbocsátás legmegragadóbb példáit egy erősen patriarchális környezetben éppen házasságtörőkkel és prostituáltakkal kapcsolatban mutatta be.

A nyomasztó erkölcsi ítélkezés másik fő áldozata pedig éppen a Zsidó volt, az az emberfajta, amelyen a középkori közmeggyőződés Krisztus megfeszítését kérte számon, hivatkozva arra a bibliai szövegre is, mely szerint: „Az ő vére mi rajtunk és a mi gyermekeinken.” Ezzel a felelőssé tétellel szemben természetesen könnyen rá lehet mutatni arra, hogy Jézus és összes tanítványai éppen úgy zsidók voltak, mint a főpapok, írástudók és a „Feszítsd meg”-et kiáltó tömeg, s ki {4-592.} lehet fejteni azt a minden keresztény teológia számára kényszerűen következő álláspontot, mely szerint a Krisztus megfeszítőinek „utóda” minden bűnös, gyűlölködő és bárkire „Feszítsd meg”-et kiáltozó ember. Ezek a szubtilis és humánus érvelések azonban igen távol voltak a középkor lényegesen nyersebb teológiájától és az aránylag zárt leszármazási keretek között élő középkori embertől, aki a kereszténységre megtérni nem akaró, külön vallásként fennmaradó zsidó vallás híveit szinte magától értetődően helyezte a „Krisztust megfeszítő zsidók” utódainak hálátlan szerepébe. Nem szabad e vonatkozásban elfelejtenünk a középkor szenvedélyes indulatoktól fűtött, drámai szemléletességű felidézésektől kísért és újból meg újból átélt érdeklődését Krisztus kínhalála iránt: primitív, de igen eredményes eszköze volt ez annak, hogy széles tömegekben fel lehessen kelteni a mások szenvedéseivel való azonosulás képességét, ugyanakkor azonban alkalmat adott arra is, hogy agresszív indulatokat és cselekedeteket igazoljon e kínhalál „okozóival” szemben.

Ez volt az a többlet, melyet Európában a zsidóságnak a „kisebbségi sors” ismert terhein felül is viselnie kellett, s ezzel a tehertétellel súlyosbítva alakultak ki az európai környezet és az európai zsidóság kölcsönös közösségi magatartásformái, melyek közül a három legjellemzőbbet látszik szükségesnek ezúttal kiemelni:

1. A környezet az európai zsidóságot más kisebbségnél nagyobb mértékben és élesebb formák között szorította ki a társadalom általános rendjébe beleépült s valamiféle státust és respektust biztosító foglalatosságok és lehetőségek köréből: ezzel megsokszorozta azt a kényszert, mely a kisebb-nagyobb nyomás alatt élő kisebbségek tagjait általában arra kényszeríti, hogy a tunya többségnél „élelmesebbek” legyenek, észrevegyék és megkeressék a társadalom által szokásosan igénybe nem vett, a közösségi élet határterületein fellelhető, marginális lehetőségeket, s erre építsenek egzisztenciát; ez az ilyen helyzetben lévő kisebbségek számára, így a zsidók számára {4-593.} is rendszerint csak az emberi lehetőségek határain való tengődést teszi lehetővé, időnként és egyesek számára azonban lehetőséget nyitott a társadalom rangsorában elfoglalt hátrányos helyzetnek nagyobb anyagi prosperitással való kiegyenlítésére is; a környezet állandó nyomása azonban gondoskodott arról, hogy ez a zsidó jólét a gettóélet hosszú évszázadai alatt ne lehessen sem túl állandó, sem túl biztonságos.

2. Az európai környezet a középkori zsidósággal szemben állandóan egy alaptalan és igazságtalan vád és számonkérés magatartását vette fel, amivel szemben a zsidóság magatartása nem lehetett más, mint az, hogy a környezet egész értékrendjével szemben gyanúval élt és kritikát gyakorolt, amit annál inkább meg tudott tenni, mert nem akármiféle közösség volt, hanem maga is egy jelentős mélységben kidolgozott világnézet és erkölcsi értékrendszer hordozója, s így egy vele szemben ítélkezni akaró másik értékrendszer kritikájához komoly kategóriákkal rendelkezett. Végül

3. az európai környezet erkölcsileg kisebb értékűnek nyilvánító és számon kérő magatartásának lényeges kísérőjelensége volt az, hogy az európai zsidóság első számú szenvedő alanyává lett gyűlölködő tömegindulatoknak, gyanúsítottja misztikus rémtörténeteknek és áldozata egyéb bajok által felizgatott tömegek bűnbakkeresésének. Így a szenvedett bántalmak terén is többet viselt annál, ami zártabb társadalmakban a kisebbség általános sorsa szokott lenni. Minderre természetszerűen reagált az elégtételkeresés magatartásával, mely elégtételt a középkor hosszú évszázadain keresztül nem kapta meg másban, mint abban, amit a vallásos elmélyedés, továbbá bizonyos szellemi foglalkozások művelése, bizonyos anyagi jólét elérése s ezeken keresztül néha bizonyos – rendszerint rövid lejáratú és ritkán jó végű – hatalom elérése jelenthetett számára.

Ezek a kölcsönös magatartásformák mindaddig nem emelkedtek az egész társadalmat érdeklő és érintő jelentőségre, {4-594.} amíg az európai zsidóság zárt közösségként élt az egészében zárt közösségekből összetevődő középkori európai társadalmakban. Gyökeresen megváltozott azonban a helyzet akkor, amikor az újkor folyamán megindult az európai emberiség nagy vállalkozása, a szabadság alapján való társadalomszerveződés máig nyugvópontra nem jutott kísérlete, mely az európai zsidóságot is egy világjelentőségű vállalkozás részesévé tette, miközben összes életfeltételeit gyökeresen megváltoztatta. E változásoknak kezdetben csak az előnyös oldalai mutatkoztak. Európa országaiban nyugatról keletre haladva sorra megtörtént a zsidóemancipáció, a zsidóknak a társadalom többi része számára nyitva álló lehetőségekben való részeltetése, s megjelent a zsidóság teljes beilleszkedésének, teljes beolvadásának, az asszimilációnak a programja, melyet egyszerre tűzött ki a zsidóság haladottabb része a konzervatívabb környezet ellenállásával szemben, és a környezet haladottabb része a zsidóság konzervatívabb részének az ellenállásával szemben. Ebben a folyamatban jelentek meg azok a súrlódási lehetőségek, melyek létrehozták a régi, elsősorban vallási előítélet által determinált középkori antiszemitizmus helyét elfoglaló, elsősorban társadalmi és lélektani tényezők által determinált jelenkori antiszemitizmust. E súrlódási lehetőségek megértéséhez fel kell idéznünk azokat a megrázkódtatásokat, melyeket a szabadság alapján való társadalomszervezés modern programjára való átmenet az európai társadalom, különösen annak egyes rétegei számára jelentett, s azt, hogy ezek a megrázkódtatások milyen kölcsönhatásba kerültek azokkal a kialakult feszültségekkel, melyek zsidóság és környezet viszonyában évszázadok óta adva voltak.

A megrázkódtatások elseje abból adódott, hogy a gazdasági szabadságon alapuló kapitalizmus rendszere egyetemes törvénnyé tette a mindennemű lehetőségek minél teljesebb kiaknázásában álló szabad versenyt, ami létrehozta a tőkés vállalkozónak mint társadalmi vezetőnek az új embertípusát. {4-595.} Ezáltal egyszerre az egész társadalom központi jelentőségű és az eddiginél sokkal többre értékelt magatartásává vált a rejtett és a többség által észre nem vett lehetőségek kiaknázása, ami eddig különböző kisebbségi csoportoknak, közöttük a zsidóságnak volt – többnyire eléggé bizonytalan létezést biztosító – magatartása. Ez azt jelentette, hogy a zsidóság átlaga a környező társadalom átlagánál nagyobb mértékben állott készen a kapitalizmus által megnyitott lehetőségek megragadására. Mindamellett azokban az országokban – Angliában, Hollandiában, Amerikában –, ahol a kapitalizmus teljesen organikus, egyenes vonalú belső fejlődés eredménye volt, a zsidó kapitalisták – sokszor egészen a mai napig – megmaradtak a „későbben jöttek” helyzetében a honi polgárság mögött. Viszont amilyen arányban a többi országok a kapitalista formákat külső hatások közbejöttével, hirtelen átmenettel, fejlődési zökkenővel vették át, abban az arányban lett a zsidóság szerepe ezeknek az országoknak a kapitalista fejlődésében erősen láthatóvá, esetleg központi jelentőségűvé, annál is inkább, mert minél elmaradtabb országot vont a kapitalizmus a maga hatása alá, annál inkább vett fel gyarmati jelleget annak minden kirívó kísérőjelenségével. S a zsidóknak ebben viselt szerepét még a valóságosnál is feltűnőbbé tette az a tény, hogy a zsidóság gazdasági magatartásformái nem támaszkodtak semmiféle kialakult, hagyományos folytonosságra, ellentétben a kapitalizmusban szerepet vállalt többi, azelőtt is bevett és pozícióval rendelkező rétegekkel. Ennek következtében a zsidóknak a lehetőségek kiaknázására és anyagi érdekeinek érvényesítésére irányuló tevékenysége – annak ellenére, hogy személyes magatartásuk általában szelídebb és kevésbé távolságtartó volt, mint a régi vezető és uralkodó osztályoké – mégis sokkal gyakrabban tűnt fel a hagyományosan kialakult és megszokott magatartásformákkal ellenkezőnek. Különös ingerültséget okozott ez azokban a csoportokban, amelyeket a kapitalizmus, anélkül hogy gyökereikből teljesen kitépett {4-596.} volna, mint a proletárokat, azért az anyagi jólét vagy a társadalmi tekintély létráján való lejjebb szállásra kényszerített. Ilyenek pedig bőven akadtak a társadalom legkülönbözőbb szintjein: hátrább szorult földbirtokosok, lemaradt középpolgárok, elszegényedett kispolgárok, a kapitalista módszerek által sarokba szorított parasztok, a tőkés vagyonszerzés lehetőségeiből kimaradt alkalmazott rétegek körében egyaránt. Ezek között alakult ki a zsidókkal szemben megfogalmazott legáltalánosabb modern vád: az, hogy a zsidók az általánosan kötelező magatartási és játékszabályok megsértésével, csaló módon jutnak aránytalan anyagi jóléthez.

A modern szabadságmozgalmak és a nyomukban létrejött változások másik jelentős megrázkódtatása volt a társadalmi értékek hagyományos rendjének és a hagyományos vezetőrétegek tekintélyének a megingása: kritika, tiszteletlen kritika, sőt egyenesen megsemmisítő kritika érte az azelőtt kétségbevonhatónak nem tekintett monarchikus, arisztokratikus és egyházi tekintélyeket. Kevés embercsoport számára volt olyan magától értetődő ebbe a kritikába való belekapcsolódás, mint éppen a zsidóság számára, mely a modern szabadság- és egyenlőségmozgalmakon egészben csak nyerhetett, s mely éppen megalapozatlan vádaknak való kitettsége folytán évszázadok óta volt készenlétben a környező világ egész értékrendjével szemben való kétségre, gyanakvásra és kritikára. Annál nagyobb megrázkódtatást jelentett e tekintélyek megingása azoknak a fentebb már említett földbirtokosi, közép- és kispolgári, paraszti és alkalmazotti rétegek és csoportok számára, melyekben e tekintélyek alábbszállása belső, organikus fejlődés útján még nem következett be, sőt e tekintélyek megingását éppen saját helyzetük romlásával kapcsolták össze; így mindkettőt külső, ellenséges erők, közöttük első helyen éppen a zsidók hatásának és tevékenységének tulajdonították. Így fogalmazódott meg a modern antiszemitizmus második számú vádja: az, hogy a zsidók élen {4-597.} járnak a hagyományos és tiszteletre méltó társadalmi tekintélyek destruálásában.

A modern társadalmi átalakulások harmadik megrázkódtatásos eleme az volt, hogy jelentős változásokat hozott a társadalmi pozíciók birtokában: kiemelkedéshez, hatalomhoz, jóléthez, nyilvános megbecsüléshez juttatta olyan csoportok tagjait, akiknek addig kisebb-nagyobb mértékű megvetés vagy semmibevevés volt a sorsa azoknak a részéről, akik a régi értékrend szerint magukat hatalomra és tiszteletre illetékesnek, amazoknál különbeknek tudták. Ez az irritáció annál nagyobb volt, minél inkább kiélték az új hatalmasok, az új gazdagok új helyzetük előnyeit, minél több elégtételkeresést vittek bele új helyzetükbe azokért a sérelmekért és bántalmakért, melyeket korábban elszenvedni kénytelenek voltak. S ezek között megint csak a zsidók esetleges elégtételkereső magatartásai voltak azok, melyek elsősorban szúrtak szemet és váltottak ki ellenérzést: még a legenyhébb és legmagátólértetődőbb megnyilvánulások, az új, előnyösebb helyzetek valamennyire is látható vagy tüntető kiélvezése mind-mind bűnnek tűnt fel azok számára, akik a régi rend szerint a maguk rangtudatának fontos részeként tartották számon azt, hogy ők ha másoknál talán nem is, de éppen a zsidóknál bizonyosan többek és különbek. Így fogalmazódott meg a modern antiszemitizmus harmadik vádja: az, hogy a zsidók hatalomra törnek, s megnyílt hatalmi helyzeteiket régi sérelmeik megbosszulására használják fel.

A modern „világi” antiszemitizmus mindeme vádjait természetesen ismerte a „középkori” vallási előítélet is, azonban a középkori antiszemitizmus többségükben a zsidókat alig ismerő, velük intenzív társadalmi kapcsolatban nem lévő, róluk reális tapasztalatokkal alig rendelkező emberek által elfogadott előítéleten és teljességgel koholt rémtörténeteken alapult, melyeknek a társadalom éppen aktuális válságos helyzeteivel valóságos vagy jelentős kapcsolata nem volt. Ezzel szemben a modern antiszemitizmus olyan emberek {4-598.} előítélete volt, akiknek még ha nem is igazán teljes és emberi, de mégis nagyon is reális kapcsolatai voltak zsidókkal; s mindennapi és reális tapasztalataik voltak egyes zsidók ama magatartásairól, melyek gazdasági helyzetek erőteljes kiaknázásában, hagyományos társadalmi értékek és tekintélyek éles kritikájában és fölényt jelentő különböző helyzetek látható kiélésében jelentkeztek. Mindeme tapasztalatok nem koholt tényeken alapultak, hanem reális, személyes élményeken: igaztalanságuk a hozzájuk fűzött értelmezésben, a reájuk épített általánosításban rejlett. Csakúgy, mint ahogyan „reálisak” a jószívű nagyságának a lusta és tolvaj cselédekről s a szegény cselédeknek a komisz és kibírhatatlan nagyságáról, a rendes németeknek a rendetlen franciákról s a talpraesett franciáknak az otromba németekről, a gondterhelt rendőrségnek a nőknek alkalmatlankodó vendégmunkásokról s a kiszolgáltatott vendégmunkásoknak a brutális és korrupt rendőrségről szerzett tapasztalatai is, csak éppen mint általánosítások igaztalanok és érvénytelenek. Mindezekből a reális, bár félrevezető általánosításokból azonban csak ott lesz igazi baj, ahol nem zárt csoportokon belül maradnak vagy nem alkalmi találkozásokra szorítkoznak, hanem összefüggésbe hozhatók a társadalom legválságosabb, legaktuálisabb kérdéseivel. Ilyenkor különösen alkalmasak arra, hogy ne csak pillanatnyi tömeghisztériák, hanem ezekre épülő összefüggő ideológiák alkatelemeivé is váljanak. Így lettek egyes, az átalakulásoktól vagy válságoktól különlegesen érintett csoportoknak ezek az irritációi egyes országok egyenetlen fejlődésével vagy politikai, vagy társadalmi elmaradottságával arányban döntő tényezői a fasizmus létrejövetelének és uralomra jutásának, mely mindenütt antiszemitává vált, ahol valamennyire is jelentős számú zsidósággal szembetalálkozott. Végül egy országban, Németországban, ahol a társadalmi fejlődés zavaraihoz a nemzeti fejlődés súlyos válságai is hozzájárultak, elvezettek a világtörténelem legsúlyosabb zsidóüldözéséhez és zsidóirtásához.

{4-599.} Szó sincs azonban arról, hogy a zsidókkal kapcsolatos közkeletű általánosítások ilyen patologikus szélső esetekre szorítkoznak. Áthatják ezek a társadalom egyébként egészséges gondolkodású rétegeit is, melyek egészükben esetleg komoly liberális tradíciókat őriznek, kritikus esetben az üldözött zsidók segítségére sietnek, de ez nem akadályozza meg őket, hogy ezenközben továbbra is szerezzenek „rossz tapasztalatokat” ugyanezekről a zsidókról.

A környezetnek mindezek a magatartásformái, véleményei és indulatai azonban a zsidók számára akkor is az „antiszemitizmus” gyűjtőneve alatt jelennek meg, ha valójában nincsenek összefüggésben antiszemita ideológiával, még inkább, ha azzal összefüggésben jelentkeznek. Mindez már jóval a nagy fasiszta zsidóüldözések előtt megérlelte számos zsidóban azt a tényekkel – bár szintén részben félrevezető tényekkel – alátámasztott tapasztalatot, hogy a környezet velük szemben akkor is áthatolhatatlanul ellenséges, ha ezt láthatóan nem is mindig mutatja. Ilyen és hasonló tapasztalatokból született meg számos zsidóban már a 19. század közepétől kezdve az a gyanú, hogy az asszimiláció nemcsak hogy nem történt meg, de nem is kilátásos, hogy az emancipált zsidóság nem lépett ki a gettóból, csak a fizikai gettót váltotta fel egy láthatatlan társadalmi és lélektani gettóra, s a társadalomban elfoglalt, alapjában továbbra is egészségtelen helyzetének megszüntetéséhez más megoldásokra van szükség.

Mindezzel természetesen nem magyaráztuk meg kimerítően az antiszemitizmus társadalmi és eszmei jelenségét, hanem csupán a cionizmus előzményeként utaltunk reá. A lényeg az, hogy a legújabb kori antiszemitizmus visszahatásaként már a 19. század közepétől kezdve erjedés indult el a közép- és kelet-európai zsidóságban, melyet részben zsidó öntudatának erősebb volta, részben az elszenvedett bántalmak súlyosabb volta, részben pedig a zsidóemancipáció félutas volta vagy hiánya arra indított, hogy egyáltalán kétségbe {4-600.} vonja a zsidó asszimiláció lehetőségét és helyességét. Ebből a kétségből született meg az európai cionizmus, melynek programja szerint a zsidóknak szétszórtságukból, üldözöttségükből és a társadalom szélére szorított életfeltételeikből eredő torz és méltatlan helyzetein csak úgy lehet segíteni, ha a zsidóság újból nemzetté válik és újból államot alapít ősi hazájában. Felvetődtek ugyan más lehetséges helyek is, de hamar kiderült, hogy a Szentföldre irányuló célkitűzés az egyetlen, melynek érzelmi telítettsége egy ilyen egyedülálló vállalkozáshoz a szükséges energiát mozgósítani képes. Kissé leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a cionizmus eszmei arculatának első körvonalait a rendezett feltételek között élő, nagy igényű és művelt, de az antiszemitizmus jelenségei által újból meg újból megbántott közép-európai zsidóság vázolta fel, anyagi hátvédül a vagyonos, jólétben és biztonságban élő, Palesztinába kivándorolni nem akaró, de a zsidóság ügyéért nagy anyagi áldozatokra kész nyugat-európai és amerikai zsidóság jelentkezett, a palesztinai települők tömegeit pedig az elviselhetetlen nyomás alatt élő, alig vagy egyáltalán nem emancipált s egyben a zárt zsidó öntudatot legerősebben őrző kelet-európai zsidóság, utóbb pedig a hitleri tömegmészárlás túlélői hozták. Ez az erő indult el államot alapítani egy olyan területen, mely tizenkét évszázad óta vitán kívül az arab világ része volt. Ezzel már meg is voltak adva az arab–izraeli viszály lényeges elemei.

c) AZ ARAB–IZRAELI VISZÁLY KEZDETEI IZRAEL MEGALAKULÁSÁIG

A cionista világszervezet a 19. század végén alakult meg, s a századfordulótól kezdve megindult a cionista zsidó bevándorlás és település Palesztinába, egyelőre magánakció formájában, s különösebb ellentmondást ki nem váltva. Az ottomán birodalomnak az első világháború vége felé kirajzolódó összeomlása egyszerre adott alkalmat mind az arab világ, mind a cionizmus számára, hogy a maguk nemzeti önállóságra {4-601.} irányuló terveit a győzelem várományosainál, a nyugati hatalmaknál biztosítani próbálják. A brit politika viszont, mely mindezeket a szálakat leginkább kézben tartotta, ebben a helyzetben szeretett volna minél több szövetséges erőt mozgósítani, s ennek érdekében három, egymással reménytelenül ellentmondó kötelezettséget vállalt. Ezek félutas teljesítéséből indultak el az eseményeknek azok az ágai, melyek többek között az arab–izraeli viszály kibontakozásához is elvezettek. 1915 októberében az egyiptomi brit főbiztos levélben biztosította a mekkai seriffet, mint a leendő arab felkelés elhivatott vezetőjét és a leendő arab állam vagy arab államok feltételezett dinasztiaalapítóját, hogy az ottomán birodalom arab területeinek fel kell szabadulniok és önálló államisághoz jutniok; a levél ebből csupán Szíria északi partvidékét vette ki, mint nem tisztán arab területet, ahol a franciáknak lesznek különleges jogaik, az angolok részére viszont Bagdad és Bászra területein kívánt különleges jogokat fenntartani, anélkül hogy ez utóbbi területeket a leendő arab államiságból kivette volna; az arab részről erre adott válasz hangsúlyozta, hogy ezeket a fenntartásokat csak ideiglenesekként fogadják el. Palesztináról, melyet az arabok magától értetődően Szíria déli felének s így a leendő arab állam részének tekintettek, külön nem esett szó. Alig néhány hónappal később viszont, 1916 tavaszán, brit–francia jegyzékváltás keretében megtörtént az ottomán birodalom arab területeinek a szabályos felosztása, bár csupán az érdekterületek elhatárolásának hagyományos formájában. Eszerint Szíria (a mai Szíria és Libanon) francia, Mezopotámia (Irak) és Palesztina brit érdekterületnek minősül. Más értelemben esik szó Palesztináról az 1917 novemberében létrejött ún. Balfour-deklarációban, mely levél formájában biztosítja a cionista világszervezetet, hogy Nagy-Britannia szimpatizál a cionista célkitűzésekkel, és a háború győzelmes befejezése után Palesztinában a zsidóság számára „zsidó nemzeti otthont” kívánt létesíteni. E három dokumentum {4-602.} alapvető ellentmondásait nem enyhíthették a fogalmazásnak azok a finomságai, melyek úgy vélték, hogy a jogosan felkeltett ellentmondó várakozásokat majd a gondos szövegértelmezés eszközeivel orvosolni lehet. Az arabok aligha képzelhették, hogy a franciáknak és briteknek meghatározott területekre korlátozott „különleges jogai” majd azt fogják jelenteni, hogy a felszabadult arab területek túlnyomó része mandátum formájában egyelőre a brit és francia gyarmati állapothoz hasonló helyzetbe kerül, s még későbbi önállósulásuk is a brit–francia megállapodásban leszögezett, arab szempontból teljesen önkényes és esetleges határok között fog megtörténni. Viszont a zsidók, bármennyire is csupán nemzeti otthonról és nem államról szólt a Balfour-deklaráció, a cionista törekvésekkel való szimpátia kinyilatkoztatásába nyilván és joggal beleértették a cionizmus lényegének, a zsidó államra való törekvésnek a tudomásulvételét is. Jellemző, hogy 1919 januárjában, mikor az arabok már nyugtalankodni kezdtek a Balfour-deklaráció és annak következményei miatt, a cionista világszervezet vezetője és a mekkai seriff képviselője között megállapodás jött létre, mely szerint ez utóbbi tudomásul veszi a Palesztinába való nagyobb méretű zsidó bevándorlás tervét, de azzal a hozzáadással, hogy ez a megállapodás hatályát veszti, ha a győztes hatalmak nem teljesítik az arab függetlenségre vonatkozó ígéreteiket. Ezt az események későbbi menete folytán jelentőségét vesztett dokumentumot, melyet utóbb sem az arabok nem tekintettek kötelezőnek, sem a zsidók különösebb hivatkozásra érdemesnek, csupán azért említettük meg, mert jelzi az arab nemzetalakulás és a zsidó nemzetalakulás ügyének azt a kibogozhatatlan összefonódását, mely azóta is tart, s minden jel szerint tartani fog még a jövőben is.

Az első világháború győzelmes befejezése után a brit kormányzat a Jordán folyó bal és jobb partján két külön brit mandátumot létesített: a Jordánon túli részen Transzjordánia néven külön arab királyság alakult, míg a Jordán folyó és {4-603.} a tengerpart közötti területen alakult meg az a palesztinai brit mandátum, melynek kormányzását a mandatárius hatalom az arabok és zsidók önkormányzati szervezeteinek a közreműködésével gondolta el. Ez a konstrukció azonban nem sok idő alatt működésképtelennek bizonyult. Hamar kiderült, hogy az arabokat a százezernyi számról a második világháborúig lassan félmillióra növekedett zsidó bevándorlás által hozott anyagi fellendülés – amiből ők csak másodvonalban részesedtek – nem kárpótolja azért az elsőségért, melyet hagyományosan mozdulatlan országukban azelőtt élveztek, s a két közösség egymáshoz való viszonya mindinkább kiéleződött. Hamar kialakult a szemben álló felek között az a kontraszt, mely a helyzetet máig is jellemzi: a zsidók kevesen voltak, de tudták, mit akarnak, képesek voltak modern szervezkedésre, és a cionista világszervezet készen nyújtotta számukra a szervezkedés, a helyi önkormányzat s utóbb az államszervezés kereteit; az arabok sokan voltak, de évszázadokkal régebbi és egyszerűbb szervezeti formák között éltek, s feltámadt ellenállásukban a reakció és elmaradottság erői zűrzavarosan keveredtek egy kezdődő nemzeti öntudat és a kizsákmányolás elleni lázadás erőivel. A palesztinai brit mandátum története a szüntelen ellenségeskedésnek, a véres összecsapásoknak, majd terrorizmusoknak s a bevándorlást hol engedélyező, hol korlátozó mandatárius hatalom kétségbeesett kompromisszumkereséseinek szüntelen, fokozódóan kilátástalan és az egymást mindjobban gyűlölő két fél közös ádáz gyűlöletétől kísért története.

Már a harmincas években felvetődött az a gondolat, hogy a palesztinai arab–izraeli ellentét gordiuszi csomóját csak Palesztina kettéosztásával lehet megoldani. A brit kormányzatok azonban inkább arra hajlottak, hogy szorosan értelmezzék a „zsidó nemzeti otthon” fogalmát, és a bevándorlást szorítsák korlátok közé; ilyen elgondolások jegyében ült össze a második világháború küszöbén egy sikertelen brit–arab–zsidó kerekasztal-konferencia, mely után a brit kormány {4-604.} egy Fehér Könyvben szögezte le, hogy egy közös arab–zsidó állam fokozatos létesítése irányában kíván közrehatni, s ennek érdekében meghatározott ideig korlátozott számú zsidó bevándorlást fog még engedélyezni, azontúl azonban a további bevándorlást már az arabok hozzájárulásától fogja függővé tenni. Ezt a tervet nem fogadták el sem a zsidók, akiknek különálló zsidó állam létesítésére irányuló törekvését lehetetlenné tette volna, sem az arabok, akik még az ebben tervezett zsidó bevándorlást is sokallották. Ezzel kezdődött azoknak az egymást követő arab elutasító álláspontoknak a sora, melyeket rövid idő múlva az araboknak okuk lett megbánniok, miután hiába próbáltak az elsőre elutasított, de a rákövetkező kedvezőtlen fejlemények árnyékában immár előnyösebbnek mutatkozó korábbi megoldás jogalapjára visszatérni.

A második világháború után a Palesztinával kapcsolatos két ellentétes és kiegyenlíthetetlen törekvés megsokszorozódott erővel jelentkezett. Az egyik oldalon az arabok az eddig alávetett népek első sorában tűzték ki a teljes függetlenség és önrendelkezés programját, s legnagyobb hevességgel éppen Palesztinával kapcsolatban. A másik oldalon az egész világot megborzasztó hitleri tömegmészárlás zsidó túlélői minden eddiginél nagyobb tömegben és nagyobb elhatározottsággal indultak el a zsidó „otthon” felé, s mélységes felháborodással fogadták a brit kormányzat nehezítő és akadályozó intézkedéseit, melyekkel az a „korlátozott bevándorlás” immár senkit ki nem elégítő kompromisszumos rendszerét fenntartani igyekezett; s ezúttal a zsidók felháborodása az eddiginél lényegesen nagyobb visszhangot keltett a rossz lelkiismerettel küszködő nyugati világ közvéleményében.

Ebben a kilátástalan helyzetben a brit kormány, mely mindinkább szabadulni kívánt az egész terhes örökségtől, még egyszer megpróbálkozott a Fehér Könyvéhez hasonló, közös arab–zsidó államra irányuló javaslattal, majd ennek mindkét fél részéről történt elutasítása után az ügyet az {4-605.} Egyesült Nemzetek Szervezete elé vitte, mely bizottságot küldött ki a kérdés megvizsgálására. A bizottság többségi véleménye Palesztina felosztásának gondolatát tette magáévá, s javaslatát 1947 novemberében az Egyesült Nemzetek Közgyűlése is elfogadta oly formában, hogy Palesztina egy arab és egy zsidó államra fog oszlani, Jeruzsálem városa pedig nemzetközi kormányzás alatt álló külön terület marad. A javaslat Palesztinát hat szabálytalan négyszögre osztotta, úgy, hogy mindkét állam három-három, egymással csupán sarkosan érintkező részből álljon, mintha egy sakktáblán az egyik csupa fehér, a másik csupa fekete négyszögön foglalna helyet. A zsidó rész Kelet-Galileából, a Haifa és Tel-Aviv közötti keskeny partvidékből és a Negev-sivatagot is magában foglaló s a Vörös-tengerig lenyúló délkeleti négyszögből állott, félmilliónyi zsidó s annál valamivel kevesebb arab lakossal, gyakorlatilag magában foglalván mindazokat a területeket, amelyeken jelentősebb zsidó települések voltak. Az arab rész Nyugat-Galileából, a Jeruzsálemet körülvevő, keleten a Jordántól határolt középső-keleti részből és a Sínai-félszigettel határos délnyugati négyszögből állott volna kb. nyolcszázezernyi, csaknem kizárólag arab lakossal. Ezt a tervet a területet keveslő, de az önálló államiságot értékelő zsidók elfogadták, az arab államok és arab szervezetek viszont, mint az önrendelkezési elv flagráns megsértését, teljességgel elutasították. E javaslat szinte fokozatosan került abba a helyzetbe, hogy konstitutív nemzetközi jogi ténnyé, az izraeli államalakulás kiindulópontjává és a későbbi fejlemények alapjává váljék: a bizottságban csupán az egyik, a többségi véleményt képviselte, egy másik arab–zsidó federatív megoldást javasoló kisebbségi véleménnyel szemben; a Közgyűlésen éppen csak hogy megkapta a szükséges kétharmad többséget, bár ebben a többségben benne volt mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió szavazata is, de ezzel együtt is, mint közgyűlési határozat, csupán ajánlás hatályára emelkedett; úgyannyira, hogy az elkövetkező hónapokban {4-606.} nemzetközi fórumok, közöttük a Biztonsági Tanács előtt is a legkülönbözőbb, teljesen más irányú tervek is szőnyegen forogtak, anélkül hogy érvényes határozatok születtek volna belőlük.

Ezenközben a mindinkább kiéleződött, terrorcselekmények által elborított palesztinai helyzet arra indította Nagy-Britanniát, hogy a mandátumból való kivonulásra 1948 májusával határidőt tűzzön ki. Ennek bekövetkeztével a palesztinai cionista vezetők az Egyesült Államok kifejezett bátorítása és a Szovjetunió hallgatólagos hozzájárulása alapján kikiáltották a megosztási területen a független izraeli államot, melyet néhány napon belül mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió, s idővel az arab államokon kívül a többi világ is elismert, az Egyesült Nemzetek Szervezete pedig tagként felvett. Ezzel megvalósult a cionizmus központi célkitűzése, az önálló zsidó állam.

d) AZ ELSŐ ARAB–IZRAELI HÁBORÚ ÉS IZRAEL STABILIZÁLÓDÁSA

Az izraeli állam megalakulásával az egész arab világ a kategorikus el nem ismerés magatartását szegezte szembe. Ennek jegyében kezdődött meg 1948 nyarán Izraellel szemben az arab lakosság és a szomszédos arab államok fegyveres fellépése, bizonyos fokú, bár nem a végsőkig menő brit támogatás mellett. Ez a koordinálatlan és nem is egyforma elhatározottságú fellépés azonban a zsidók egységesen vezetett és összeszedett akcióival találta magát szemben, akik gyors ütemben kialakították állami és katonai szervezetüket, s ennek segítségével az első nehézségek leküzdése után nemcsak a felosztási területen stabilizálták magukat, hanem elfoglalták a teljes Nyugat-Galileát, korridort nyitottak maguknak Jeruzsálemig, és egy vékony parti csíkra, az utóbb annyit szereplő Gázai övezetre szorították az Egyiptommal határos délnyugati arab területet, miközben minden rendelkezésre álló katonai, hatalmi, rendőri és lélektani eszközzel oda hatottak, hogy mind a felosztás által nekik juttatott, mind a {4-607.} fegyverrel meghódított területeken arab lakosság ne maradjon.

Az izraeliek gyors katonai sikerei nem adtak időt az araboknak annak eldöntésére, hogy a felosztás szerinti arab négyszögek együtt egy palesztinai arab államot alkossanak-e, vagy pedig a megfelelő szomszédos arab országokhoz csatlakozzanak; ténylegesen az arabnak megmaradt területek felett az a szomszédos állam rendelkezett, mely ott a hadműveleteket irányította. Miután most már hiába követelték, hogy Izrael vonuljon vissza az egykor általuk elutasított felosztási határok mögé, a közeli katonai sikert immár nem remélő arab államok az Egyesült Nemzetek közvetítésével sorra fegyverszüneti egyezményeket kötöttek Izraellel, anélkül hogy létezését diplomáciailag elismerték volna. A keleten a Jordán folyó által határolt középső-keleti felosztási hányad arabnak megmaradt részét – amelyet legegyszerűbben Ciszjordániának nevezhetünk – az azt katonailag birtokló és arra nézve fegyverszünetet kötő Transzjordánia annektálta, mely ezáltal vált Jordániává. Jeruzsálem újvárosa izraeli, óvárosa jordániai terület lett, s egy bonyolult konvojrendszer tartotta fenn a jordániai területre került zsidó egyetemhez való hozzájutást. Egyiptom, mely a délnyugati arab felosztási négyszögből vékony sávként megmaradt ún. Gázai övezetre nézve a fegyverszünetet megkötötte, egy ideig megpróbálta ezen a területen fenntartani egy „palesztinai arab állam” létezésének jelképeit, végül azonban gyakorlatilag a Gázai övezet is Egyiptom területévé vált. A Jordániával kötött és az Egyiptommal kötött fegyverszünetek közötti időben, ugyancsak még 1949-ben foglalta el Izrael a felosztási javaslat által neki szánt terület utolsó még nem birtokolt részét, az Akabai-öböl mellett fekvő Eilath vörös-tengeri kikötőt.

Ezzel megkezdődött Izraelnek államként való stabilizálódása. Helyzetét az tette különössé, hogy a nemzetközi államközösség elismert tagja volt, anélkül hogy határait szabályos nemzetközi jogi aktus megállapította volna. Az Egyesült {4-608.} Nemzetek Közgyűlésének Palesztina felosztásáról szóló határozata ugyanis formailag nem volt kötelező, s a benne foglalt határokat előbb az arab államok, utóbb Izrael nem fogadták el. Hasonlóképpen a fegyverszüneti szerződések sem határokat, csak fegyverszüneti elválasztó vonalakat állapítottak meg. Viszont e szerződések megkötése és az arab lakosság túlnyomó részének kitelepítése lehetővé tették Izrael számára, hogy a fegyverszüneti területen mint saját területén rendezkedjék be, s gyakorlatilag ugyanezt a területet tekintették Izrael államterületének az őt elismerő s vele diplomáciai viszonyt fenntartó többi államok is.

e) AZ ARAB–IZRAELI BÉKÉTLENSÉG ÁLLANDÓSULÁSA S A MÁSODIK, HARMADIK ÉS NEGYEDIK HÁBORÚ

Ezzel egyben megkezdődött az arab világ és Izrael között az az állandósult félig háborús állapot, mely – három háborús közjátékkal súlyosbítva – mind a mai napig tart. Ennek az állapotnak a lényeges elemei a következők:

1. Az egész idő alatt és végig az egész izraeli határ mentén jogi és tényleges bizonytalanság honolt. Tudjuk, meglehetősen folyékony az átmenet a nemzetközi jogban a fegyverszünet (truce), fegyvernyugvás (armistice) és tűzszünet (cease-fire) között, s ez utóbbi lehet rövid határidőhöz kötött (karácsonyi, újévi stb.), ami szintén folyékony átmenetben megy át a harci cselekmények pusztán tényleges szünetébe, a harci cselekmények szünete az állóháborúba s az állóháború a mozgóháborúba. Az arab–izraeli viszony ezek között a végletek között váltakozott 1949 és napjaink között: aránylag az 1949 utáni állapot hasonlított egy ideig leginkább egy fegyverszünethez, s az 1967 utáni egy átfogó harci cselekmények nélküli hadiállapothoz. Végeredményben az egész idő alatt mindkét oldal jogot formált a harci cselekmények bármikor való újrakezdéséhez: az arabok azért, mert az izraeliek oly területeket tartottak kezükben, melyeket ők a magukénak tekintettek; az izraeliek azért, mert államuk el {4-609.} nem ismerését s az ezt végigkísérő politikai és sajtóbeli nyilatkozatokat egész nemzetük fizikai léte ellen irányuló támadásra való készületnek ítélték.

2. Az arab államok ugyanis az első perctől kezdve Izraelnek államként s a fegyverszüneti határoknak államhatárokként való el nem ismerését látták a számukra egyedül lehetséges válasznak az Izraeltől elszenvedett vereségre és a menekültekben testet öltött, jóvátételt nem nyert sérelemre. Ez az álláspont a legutóbbi időben fellazult ugyan, de nem alakult ki ezzel szakító egységes arab álláspont sem.

3. Az 1949. évi fegyverszüneti egyezmények által kialakított izraeli területről hétszázezernyi arab menekült el, és százhetvenezernyi maradt ott; ezt követően megindultak az ellenségessé vált arab világ legkülönbözőbb pontjairól a zsidó menekültek, akik hatszázezernyi számban érkeztek Izraelbe. Izrael ezeket letelepítette, míg az arab menekültek többsége mind a mai napig nem jutott túl a menekülttáborokon. Az 1967. évi háború után újabb menekültáradat ömlött az arab országokba, közöttük számos régi menekült is, akik ily módon kétszeresen menekültek lettek. Ezúttal azonban szó sem volt arról, hogy a megszállt területek kiürültek volna, hanem az arab lakosság nagyobb része a helyén maradt. S ezúttal az új menekültek úgyszólván azonnal megkezdték régi lakóhelyeikre irányuló behatolási akcióikat, s olyan helyzetet és hangulatot tudtak teremteni a szomszédos arab országokban, hogy azok az őket sújtó igen kemény izraeli retorziók ellenére sem tudták teljes elszántsággal megakadályozni ezeket az akciókat, és kisebb vagy nagyobb készséggel elismerték a menekültek szervezeteit önálló politikai tényezőknek.

4. A menekültek egyéni és kollektív akciói, valamint a fegyverszüneti szerződések célszerűtlen vagy homályos elhatároló és egyéb rendelkezései állandó súrlódások forrásaivá váltak, melyekben Izrael mint katonailag erősebb, ugyanakkor magát létében veszélyeztetettnek érző fél, rendszerint {4-610.} az aránytalanul kemény visszavágás magatartását képviselte. Arab részről a retorziók a vízi utak használatának az akadályozása formájában jelentkeztek. Egyiptom a Szuezi-csatornát állandóan, a Tírán-szorost megszakításokkal lezárta az izraeli hajók elől, Szíria és Izrael között pedig a Jordán folyó vizének felhasználását akadályozó retorziók zajlottak. Az Egyesült Nemzetek Szervezete, főleg a Biztonsági Tanács ezekkel az összetűzésekkel sorozatos és többnyire hatástalannak maradt határozatokkal foglalkozott, melyek között az Izraelt elítélő és általa nem teljesített határozatok voltak nagyobb számban. Ugyancsak nagyobbrészt hatástalanok voltak azok a mindkét oldal által ellenkezőleg értelmezett határozatok is, melyek azt mondották ki, hogy az arab menekülteket vagy a repatriálás, vagy a másutt való letelepítés, vagy a teljes kártérítés eszközeivel kárpótolni kell.

5. Mindezek lényeges tényezői lettek annak, hogy az arab nemzeti tudat mindinkább megerősödött, s mindjobban kiterjedt az arabul beszélő világ olyan távoli pontjaira is, melyek eddig az arab közösségi tudat fő áramán kívül maradtak. Ennek során Nasszer 1952. évi uralomra jutásával megindult; pontosabban meggyorsult az arab világban egy olyan folyamat, melynek keretében a konzervatív politikai és társadalmi erőket képviselő kormányok helyét sorra több országban forradalmár katonák élesebben reakció- és Nyugatellenes kormányai foglalják el, melyeknek lendületes, de nem mindig reális reformterveiből az Izraellel szemben való intranzigens álláspont elfoglalása volt a legkönnyebben teljesíthető és egyben a legnépszerűbb programpont. Bár a többé-kevésbé forradalmi és többé-kevésbé konzervatív kormányok együttműködése csak üggyel-bajjal jön létre az Izrael elleni akciókban, mégis mindinkább kialakulóban van valami, melyet összarab közvéleménynek lehet nevezni, s melynek hatása alól a legstatikusabb kormányok sem vonhatják ki magukat.

6. A nagyhatalmak álláspontja az ügyben részben állandó, {4-611.} részben változó elemeket mutat. Állandó tényező az, hogy Izrael egy létét veszélyeztető akció esetén számíthat a nyugati világ támogatására, ezen belül azonban különböző időpontokban sokféleképpen elárnyalódó magatartások jelentkeztek: Nagy-Britannia 1948–49-ben még Izrael államiságát is vonakodva ismerte el, 1956-ban viszont Franciaországgal együtt háborús szövetségben volt Izraellel, ezzel szemben 1967 óta Franciaországgal együtt, bár annál kevésbé körülhatároltan, súlyt fektet az arab álláspontok iránti megértés hangoztatására; a leghatározottabban az Izraelt elsőnek elismerő Egyesült Államok támogatja Izraelt, bár 1956-ban elítélte a szuezi akciót, és 1973 óta igyekszik mind erősebben a közvetítő pozícióját elfoglalni. A másik állandó tényező az, hogy a Szovjetunió mind fokozottabb mértékben azonosítja magát az arabok ügyével, anélkül hogy feladná Izrael államiságát elismerő álláspontját. A sok lehetséges változat közül egy az, mely még nem valósult meg: a nagyhatalmak egyértelmű és világos közös állásfoglalása és ennek megfelelő közös fellépése.

7. A fegyverszüneti állapotot megszakító három háborús konfliktust a következőkben jellemezhetnénk:

a) az 1956. évi sínai-félszigeti háborúban vitán kívül Izrael volt a kezdeményező, de valójában csak paraszt volt abban a brit–francia nagypolitikai játszmában, mely a Szuezi-csatorna államosításának megtorlásaként a megindult háborúban talált formális jogcímet a csatorna mentén való újbóli megjelenése számára; ez az összjáték azonban oly mértékben felidézte a merőben gazdasági érdekek miatt folyó legrosszabb gyarmati háborúk emlékét, hogy súlyosan kompromittálta Izrael akcióját is, s így a Szovjetunió és az Egyesült Államok egyértelmű állásfoglalása nemcsak Nagy-Britanniát és Franciaországot késztette visszakozásra, hanem Izraelt is a fegyverszüneti határok mögé való visszavonulásra;

b) az 1967. évi hatnapos háborút megelőzően egyrészt {4-612.} egy olyan arab közhangulat alakult ki, mely mindinkább egy döntő Izrael-ellenes akcióban látta az arab nemzetalakulás nagy áttörési lehetőségét, másrészt egy olyan izraeli közhangulat, mely úgy ítélte, hogy Izraelnek az erőviszonyok döntő eltolódása előtt kell valamilyen áttörő sikerrel biztosítania a maga helyzetét. Így a háború okozásának kérdésén nem nagyon érdemes vitatkozni: nem vitásan az arab országok voltak azok, melyek egy mind végletesebb hangnemű publicitási hadjárattal, közös főparancsnokság létesítésével, az 1956 óta a csatornaövezetben állomásozó ENSZ-csapatok visszahívásának kérésével és elérésével, végül a Tírán-szoros lezárásával mindent megtettek, hogy Izraelt és a világot meggyőzzék egy átfogó és nagyméretű katonai akcióra való elszántságukról, még ha utólag kétség férhet is valódi elhatározottságuk mértékéhez; s nem vitásan Izrael volt az, mely a már alig-tűzszüneti állapotot egy átfogó és a meglepetés minden előnyét érvényesítő háborúra váltotta át – ezt már akciójuk azonnali és teljes sikerén is le lehet mérni. Az eredmény a Gázai-övezet és a teljes Sínai-félsziget, továbbá az egész Jeruzsálem és a teljes Ciszjordánia, valamint a Golan-magaslatok elfoglalása, a Szuezi-csatorna használaton kívül kerülése és több százezernyi újabb menekült: a gyorsan nyélbe ütött tűzszünetet egy fél év múlva követte az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 1967. novemberi határozata, mely ha nem is a felek, de legalábbis a nagyhatalmak és az Egyesült Nemzetek némi korlátozott egyetértését fejezte ki: Izraelnek vissza kell térnie 1967 előtti határai közé, a hadviselő állapotot meg kell szüntetni, és minden állam részére biztosítani kell a vízi utak békés használatát és a békében és biztonságban való létezés jogát – ez az utóbbi rendelkezés tartalmazza közvetve és határozatlan fogalmazásban Izrael elismerésének szükségességét az arab országok részéről. Izrael ezzel szemben határozottan annexiós álláspontot foglalt el: igényei a jelek szerint elsősorban Jeruzsálem egész területére és környékére, valamint stratégiai {4-613.} érdekből a Gázai-övezetre és a Golan-magaslatokra és hajózási érdekből az Akabai-öböl nyugati partvidékére terjednek ki, ezek az igények azonban eddig egyetlen nagyhatalom részéről sem találtak egyértelmű támogatásra; Izrael a megszállt területeken, néhány tüntető zsidó telepítéstől eltekintve, két alkalommal próbált kész helyzeteket teremteni: az egyik Jeruzsálem óvárosának bekebelezése volt, melyet az Egyesült Nemzetek elítélt, a másik a Gázai-övezetben lévő háromszázezer menekültnek Ciszjordániába való telepítése; visszafordíthatatlan s e területek sorsát eldöntő ténnyé eddig egyik sem vált;

c) az 1973. évi őszi háború során a hadiállapot meg nem szűnt voltát valló egyiptomiak ragadták magukhoz a kezdeményezés előnyét, s a szokásos tűzszünet bekövetkezett, mielőtt az izraeliek lényegesen meg tudták volna fordítani a hadműveletek sorsát; így a tűzszünetet követő csapatelválasztási egyezmények révén Izrael mind Egyiptom, mind – kis részben – Szíria felé valamivel hátrább vonult, miáltal többek között a Szuezi-csatorna mindkét oldala is egyiptomi kézbe került, a csatorna megnyitásának lehetősége megnyílt, s a semleges ENSZ-csapatok újból megjelentek a szemben álló felek között; határozatba ment ezenfelül Genfben egy békeértekezlet megnyitása is, mely azonban egyelőre túl gyors sikert nem ígér.

8. Az 1973. évi háború óta kialakult helyzetet a következő új elemek jellemzik:

a) a felek álláspontjai fellazultak: a genfi békekonferencia elfogadásával Izrael eljutott a nagyhatalmi közvetítés elfogadásához, bár annexiós álláspontját nem adta fel; ugyancsak a genfi békekonferencia elfogadásával, valamint az 1947. évi felosztási javaslatra való hivatkozással egyes jelentős arab államok – bár nem mindnyájan és főleg nem a palesztin szervezetek – eljutottak Izrael állami létének hivatalos elfogadásához;

b) az arab államoknak sikerült javítaniok együttes fellépésük {4-614.} hatékonyságán, bár az általuk elindított olajembargó nagy hatása jelentős, rajtuk kívül álló gazdasági tényező közrehatásán is alapult;

c) a csapatelválasztási egyezmények az Egyesült Államoknak az eddiginél sokkalta aktívabb közvetítő tevékenysége mellett jöttek létre, ami a jövőre nézve is több eredményt ígér, azonban a széles körű nagyhatalmi egyetértést nem pótolhatja.

15. Az arab–izraeli viszály: értékelési szempontok

a) Az IZRAELI NEMZETALAKULÁS SAJÁTOSSÁGAI

Ha az arab–izraeli viszály eseményeinek azt a sorozatát, melyet szemügyre vettünk, értékelni akarjuk, az értékelés első és legfeltűnőbb elemeként azt látszik helyesnek kiemelni, hogy itt két nemzetalakulás, az izraeli és az arab nemzetalakulás összeütközéséről van szó: olyan két nemzetalakulás összeütközéséről, melyeknek előzményei, körülményei és típusa teljes és diametrális ellentétben állanak egymással.

Az izraeli nemzetalakulást nagymértékben körülhatárolt és egyértelmű történelmi előzmények determinálják: a maga ókori történelmi helyén és idejében is feltűnően élesen elhatárolt egykori zsidó nemzet, az annak emlékét a szétszórattatásban is őrző zárt zsidó vallási közösség és az ennek kezdődő bomlásával egyidejűen megjelent, a zsidó nemzet újjáalakítására irányuló cionista mozgalom. Az ezekre támaszkodó izraeli nemzetalakulás vagy újjáalakulás a nemzet létrejövetelének egy valószínűtlenül szélső, mondhatjuk úgy is, hipermodern formája, amire eddig egyáltalán nem volt s valószínűleg ezentúl sem lesz sok példa. Tudjuk, a nemzet lényeges eleme a politikai közösséghez való tudatos odatartozás, és megtanultuk Renantól, hogy a nemzet állandó akaratnyilvánítás, {4-615.} állandó népszavazás. Ugyanakkor azonban a nemzetek alakulását a legarchaikusabb formáktól kezdve a legmodernebbekig végigkíséri az az ellentét, mely fennáll a nemzethez való tartozást a tudatosság magas fokán átélők és az abba több-kevesebb passzivitással, több-kevesebb ösztönösséggel beleömlő embertömegek között. Bármilyen eltérő lett légyen is e két embertípus egymáshoz való aránya különböző korokban és különböző esetekben, ez a kettősség mindenütt jelen volt, kezdve az arisztokratikus nemzeteken, melyek tudatosan és szándékosan nem vették a nemzet részeként számításba az alávetett tömegeket, folytatva a polgári nemzeten, mely elvben meghirdette a nemzet egyetemességét, de valójában, működésében még mindig kisebbség volt egy passzív, sőt néha ellenséges többséggel szemben, s tovább folytatva a tudatos tömegekből álló demokratikus és forradalmi nemzeteken, valamint a kifejezett szándékossággal és programszerűséggel megalakult vagy újjáalakult új nemzeteken, melyek tagjaivá az emberek azért még mindig inkább beleszülettek, mintsem választás útján váltak. Ezzel szemben az a folyamat, melynek során a zsidóság egy része a cionizmus hatására elindult Palesztinába és ott izraeli nemzetté alakult, szinte végletesen tiszta példája, szinte lombikban készült esete a szándékos nemzetalakulásnak, a renani percenkénti népszavazásnak. Úgyszólván minden zsidó, aki a 20. század elejétől kezdve elindult Palesztinába, lett légyen vállalkozó, értelmiségi vagy munkás, azzal a világos tudattal indult el, hogy nemzetet választott, és nemzet létrehozásában vesz részt. Legfeljebb az 1949 után, a Közel-Kelet mélységeiből később menekült zsidók érkezhettek oda valamivel passzívabb magatartással, de azért azt minden lemaradottságuk mellett ők is tudták, hogy a zsidó nemzet újjáalakításának résztvevőivé váltak. Mindehhez járult az is, hogy az izraeli nemzet többségénél a nemzethez való tartozás tudatosságát egy aránylag magas fokú ipari, technikai és termelési tudatosság is kísérte.

{4-616.} Ki kell térnünk arra, hogy Izrael állammá és nemzetté alakulásával kapcsolatban megjelent az a felfogás is, hogy ennek a sajátos nemzetalakulásnak bizonyos fokig abnormis jelleget ad az a kapcsolat, mely Izrael és a többségében ma is az egész világon szétszórt zsidóság között fennáll, mely utóbbi nagyméretű anyagi és erkölcsi segítséget nyújt Izrael részére, ami továbbra is ösztönzőleg hat a cionista hódító tervekre: ugyanakkor ez az egész összefüggés előbb-utóbb megnehezíti az Izraelen kívül lakó zsidóság helyzetét, mert megosztja lojalitásukat a lakóhelyükül szolgáló ország és Izrael között, és állampolgárokból nemzeti kisebbséggé teszi őket. Ezek a problémák némileg el vannak túlozva. Az igazság az, hogy az izraeli állam megalakulása ugyan mélyen összefügg a világban szétszórt zsidóság helyzetével, azonban a kapcsolat bizonyos fokú fennmaradása önmagában nem hoz létre megoldhatatlan problémákat. Bármennyi segítséget nyújtott és nyújt is a világban szétszórt zsidóság Izraelnek, az ma már mint állam a maga lábán is meg tud állani, pláne ha stabil határokhoz, szomszédai elismeréséhez és tartós békeállapothoz juthatna. Bármennyire expanzívnak tünteti is fel Izraelt a győzelmes háború és az abból eredő helyzet, a cionizmus expanzivitása csökkenőben lenni látszik: Izrael igazi problémája nem az, hogy a világon szétszórt zsidóság jelentős hányadának szerezzen vagy csináljon helyet, hanem az, hogy 1967 előtti határait töltse ki annyira, hogy arab kisebbségének demográfiai előnyét ki tudja egyenlíteni. A világon szétszórt zsidóság lojalitásának megosztottsága is lényegesen kisebb probléma, mint pl. egy fajrokon ország határán elhelyezkedő, más országhoz tartozó kisebbség megosztott lojalitása.

Az viszont természetes, hogy Izrael állammá alakulásával, főleg pedig stabilizálásával megindul közötte és a világon szétszórt zsidóság között egy lassú eltávolodási folyamat. Ennek nem kell sem radikális szakításnak lennie – amit egyesek követelnek a zsidóktól –, sem a közös tudat tragikus {4-617.} törésének – amitől aggodalmasabb zsidók félnek. Csak éppen az fog történni, hogy mindinkább érvényesíteni fogja hatását az Izraelben élő és a szétszórtságban élő zsidók helyzetének különbözősége: Izrael állam, mely kifejti és ki fogja fejteni az ehhez szükséges erőszakmennyiséget, még ha idővel fel kell hagynia is azzal a többleterőszakkal, melyet államának kikerekítése és tisztán zsidó lakosságúvá tétele érdekében kifejtett és kifejt; ezzel szemben a világban szétszórtan élő zsidóság továbbra is egy különleges típusú és a környezet nyomásának az átlagosnál inkább kitett kisebbség marad, mely világméretben is inkább az erőszak üldözöttjeivel, mintsem az erőszak gyakorlóival lesz azonos helyzetben. Az ebből természetszerűen eredő eltérő politikai és erkölcsi magatartásformák azonban nem fogják megakadályozni, hogy az izraeli és a szétszórt zsidóság között a közös történelmi tudat és az érzelmi kapcsolat továbbra is megmaradjon.

b) AZ ARAB NEMZETALAKULÁS ÁLLÁSA

Az arab nemzetalakulás minden tekintetben az izraelivel ellenkező póluson foglal helyet: amennyire éles körvonalakat mutat amaz, annyira folyékonyak az arab nemzetalakulásnak mind a keretei, mind a határai, mind a társadalmi tartalmai. Kétségtelen, hogy a dicsőséges arab világbirodalom emléke és az iszlám világnyelv szerepét betöltő arab nyelv közössége hosszú időn keresztül jelentős összefogó tényező volt; az ezzel kapcsolatos politikai tudatelemek azonban sokáig teljesen felolvadtak az iszlám tudatban; úgy, hogy az egykori arab világbirodalom felbomlása után évszázadokon keresztül nem létezett semmiféle olyan közösségi tudat, politikai akarat vagy politikai áramlat, amiben arab államra való törekvésnek, arab nemzeti közösségnek vagy akárcsak az arab nevezetnek lényeges szerepe lett volna. S ami politikai tudatelem létezett az arab világban, az is a csekély számú kiváltságosokra és műveltekre korlátozódott, mert kevés helyen volt mind a mai napig olyan éles a valamilyen politikai {4-618.} tudattal rendelkező kevesek és az emberi élet határán tengődő szenvedő és tudattalan milliók közötti kontraszt, mint éppen az arab világban. De ezen túlmenően is az egész arab világot jó ideje a társadalmi, politikai és területi formálódás nagyfokú esetlegessége és labilitása jellemezte. A döntő társadalmi hatalmat jelentő földbirtokos arisztokrácia – bár egyes helyeken évszázados vagy évezredes folyamatossággal dicsekedett – egészében sem elég állandó, sem elég szervezett nem volt ahhoz, hogy tartós társadalmi és politikai legitimitások hordozója tudjon lenni, még kevésbé vált azzá a ma melléje feltört modern vagyonos réteg. A ragyogó múltú hagyományos arab kézművesség és értelmiség társadalmilag erőtlen volt, csakúgy, mint ahogyan egyelőre aránylag erőtlenek a modern fejlődést jelző munkás- és értelmiségi rétegek is. Az ilyen nem elegendően vagy egyenetlenül „strukturált” társadalmakban – mint amilyen pl. Latin-Amerika is – modern időkben hamar jelentőségre tesznek szert a katonatisztek, akik fegyveres erejüknél fogva képesek uralomváltásokat provokálni és értelmiségi jellegüknél fogva képesek reformprogramokat megfogalmazni; csak éppen sikerre vinni nem tudják azokat mindaddig, amíg velük párhuzamosan komoly, minőségi értelmiségi, munkás- és szabadparaszt-rétegek is politikailag mozgásba nem jönnek.

A belső társadalmi és politikai szerkezetek labilitása nagymértékben kihatott a külső politikai keretek, államalakulások labilitására is, ami az arab világot idestova kilenc évszázada szabad prédájává tette a legváltozatosabb eredetű belső bitorlóknak és külső hódítóknak, a gyakran változó dinasztiáknak, szeldzsuk törököknek, kereszteseknek, mongoloknak, mamelukoknak vagy ottomán törököknek, s ez a labilitás megmaradt akkor is, mikor a legújabb korban megjelent a modern eszmeáramlatokra reagáló s a török, majd a gyarmati függőséggel szemben fellépő arab nemzeti tudat. Bármilyen súlyos része és felelőssége van is a nyugati gyarmati hatalmaknak az arab világ politikai széttöredeztetésében, {4-619.} teljesen bizonytalan, hogy az arab népek szabadjára hagyva olyan simán elindultak volna a politikai integrálódás irányában.

Így az arab nemzetalakulás jelenlegi helyzetét mindenekelőtt az determinálja, hogy az arab világ tíz-egynéhány arab államra oszlik, melyek közül egyeseknek határozott külön nemzeti kohéziójuk is van, mások inkább csak mikronemzeteknek tekinthetők valamilyen nagyobb egységen vagy az összarabságon belül, és vannak olyanok is, melyek teljesen és tökéletesen valamilyen dinasztikus vagy gyarmati esetlegességnek köszönhetik létüket, s a jövőre nézve sem mutatják a nemzetté alakulás perspektíváját. Ezek között különleges a helyzete a palesztinai araboknak, akikben a közös szenvedés erős közösségi kohéziót hozott létre, de egyben az összarab tudatot is megerősítette.

Az integráció legkomolyabb eddigi középpontjának kétségtelenül a nasszeri államot lehet tekintenünk, mely a katonai uralmak között aránylag a legnagyobb tartósságot mutatta, bár eddig nem tudta megközelíteni a nagy példakép, Kemal Atatürk eredményeit sem a katonai sikerek, sem a nemzeti integráció, sem a polgári uralomra áttérni képes belső konszolidáció terén. Eddig volt egy rövid életű egységkísérlete Szíriával, melyből nem maradt meg más, mint négyévi egyiptomi „uralom” emléke Szíriában, és az Egyesült Arab Köztársaság nagy igényű címe, volt továbbá egy elmulasztott lehetősége Irakban és egy elhúzódó polgárháborúba torkolló kísérlete Jemenben; utóbb az eddigieknél reálisabbnak látszó lehetőségei nyíltak Líbiában és Szudánban, ahol az Egyiptommal való egyesülésnek régi, nemcsak arab nemzeti, hanem egyiptomi nemzeti indíttatásai is lehetnek, valamint újólag Szíriában.

Beható helyszíni tanulmányok alapján bizonyára többet lehetne mondani mind az arab összintegráció, mind a részintegrációk, mind pedig a fennálló arab állami kereteken belüli nemzetalakulások valószínű jövőjére nézve. Azonban {4-620.} még az így megalapozott jóslatoknál is figyelemmel kell lenni az arab világ mostanáig mutatkozott nagyfokú politikai labilitására, ezért nem szabad a benne rejlő integrációs lehetőségeket sem túlbecsülni, sem alábecsülni. Annyit ma is gyaníthatunk, hogy a jelenlegi arab államrendszer számbeli és területi elrendezése aligha jelent végleges formát, hanem valószínűleg különböző pontokon várhatók további integrációs folyamatok; az azonban kevésbé valószínű, hogy ezek egyetlen arab birodalomhoz fognak elvezetni; ennél valószínűbb, hogy idővel egy olyan – szintén Latin-Amerikára emlékeztető – államrendszer fog kialakulni, ahol a mainál erőteljesebb önálló államokra alapozott nemzeti tudatok és közösségek mellett és felett létezik egy bizonyos államfeletti nemzeti vagy szupernemzeti közösség, esetleg federáció is.

Mindezek a lehetséges folyamatok azonban egyáltalán nem függetlenek az arab–izraeli viszály további alakulásától. Minél tovább húzódik ez, s minél több helyi vagy általános összeütközést vált ki, annál hevesebb és erőszakosabb változások várhatók az arab világban mind az államfeletti integráció, mind a belső kormányrendszerek tekintetében: az utóbbi területen a változások fő irányvonala e pillanatban bal felé mutat, de nem teljesen kizárt az sem, hogy egy idő múlva jobboldali irányú változások is újból megjelenhetnek. Egyáltalán: az arab világ jelenlegi állapotában semmiféle fordulatról nem mondhatjuk meg bizonyossággal, vajon az egy határozott irányú fejlődés láncszemét alkotja-e, vagy pedig egy folytonos ide-oda hullámzás részjelenségét.

Az izraeli és arab nemzetalakulás e rövid jellemzése után lemérhetjük egymással való viszályuk szükségszerű mélységét: e kétféle folyamat résztvevői még akkor is a legteljesebb értetlenséggel néznének egymásra és nem értenék egymás nyelvét, ha a történelem nem állította volna őket egy gyakorlatilag szinte kiegyenlíthetetlennek látszó ellentét feszültségébe.

{4-621.} c) A MENEKÜLTEK KÉRDÉSÉNEK ÉRTÉKELÉSE

Az arab–izraeli ellentét központi ténye az, hogy az izraeli nemzet avégből, hogy összefüggő nemzeti területhez jusson, az 1949. évi fegyverszüneti szerződések szerint neki jutott területekről azok eredeti arab lakosságát kitelepítette. Az izraeliek kitelepítő akciójára kis híján azonos számú zsidó kitelepítése volt a válasz, s így az egyoldalú kitelepítésből kölcsönös és nagyjából arányos népcsere lett. Ennek ellenére nem jutott nyugvópontra a menekültek problémája. Izrael ugyanis, mint pionír és telepes ország, ezeket a nem várt s a cionizmus nagy áramából eddig részt nem vett bevándorlókat, még ha azoknak az európai eredetű zsidóktól eltérő, közel-keleti jellege okozott is némi problémát, végül is letelepítette, és beillesztette a maga gazdasági és társadalmi vérkeringésébe. Ezzel szemben az arab menekültek túlnyomó része a közelben nem tudott, távolabb nem is nagyon akart letelepedni, hanem a fegyverszüneti vonalat körös-körül övező menekülttáborokban – főleg a Gázai övezetben és Jordánia nyugati felén, Ciszjordániában – vegetált és vegetál. Számuk 1949 és 1967 között hatszázezerről egymillióhétszázezerre nőtt, túlnyomórészt a magas természetes szaporodás folytán, amit igazol az is, hogy az Izraelben maradt százhetvenezernyi arabság száma is időközben hasonló arányban nőtt háromszázezer fölé. Oly szaporodási arány ez, mely azt a fenyegető perspektívát jelenti az izraeli zsidó többség számára, hogy amennyiben a bevándorlás újabb erőteljes impulzust nem kap és az izraeli zsidók természetes szaporodása aránylag alacsonyabb marad, úgy az évezred vége felé az izraeli arab lakosság hányada az 1949–67 közötti határokon belül is a lakosság egyharmadára fog emelkedni.

Izraeli álláspont szerint az arab kormányok a menekültek tragikus helyzetét szántszándékkal hozták létre, illetve hagyták így, hogy a követeléseik jogcímét jelentő sérelmet elevenen tarthassák. Ha ez alatt azt értjük, hogy az arab kormányok, melyek számára a menekültek súlyos problémát jelentettek, {4-622.} ezeket könnyen letelepíthették volna, de nem akarták, úgy a vád ebben a formában csak féligazság; egyrészt a gyér termőföldekkel, merőben létfenntartásra irányuló középkorias agrárrendszerrel és elégtelen szervezési kapacitással rendelkező arab világ számára óriási feladat lett volna a túlnyomó többségükben földműves, más szakma megtanulására nagyobbrészt képtelen s mindenáron régi földjeik közelében, Palesztinától nem messze maradni akaró menekültek elhelyezése, még akkor is, ha módjukban és szándékukban lett volna azokat az egész arab világban mindazokra a helyekre szétszórni, ahonnan a zsidó menekültek érkeztek; másrészt viszont nem kétséges, hogy a menekültekben az ideiglenesség és a visszatérésre való várakozás lelkiállapotának a megrögződése és az arab államoknak a menekültek végleges letelepítésétől való vonakodása összefüggött az arab kormányoknak azzal az álláspontjával, hogy a palesztinaiaknak az 1949. évi területről való eltávolítását nem tekintik jogosnak; a fegyverszüneti vonalakat nem tekintik végleges határoknak, és Izrael állami létét nem ismerik el; de ezek egyikét sem lehet olyan dolognak tekinteni, melyekre az arab államok minden további nélkül kötelesek lettek volna.

Az a nagyméretű akció, melyet az arab menekülttáborokban az Egyesült Nemzetek védnöksége alatt létesült segélyszervezet végzett, óriási munkát fejtett ki mind a táborok felállítása, mind lakóik ellátása, átképzése és másutt való letelepítése terén. Ahhoz azonban, hogy a menekültek többsége számára földművelő elhelyezést biztosítson, az adott lehetőségeket messze meghaladó telepítési és földjavítási akciókat kellett volna lebonyolítani szerte az egész arab világban, olyan akciókat, melyek csupán sokkal bővebb anyagi eszközökkel, teljes nagyhatalmi összeműködés mellett, egy általános közel-keleti békerendezés keretében lettek volna megvalósíthatók.

Annak ellenére, hogy az 1949. évi menekültek kérdése is {4-623.} mind a mai napig tekintélyes részében elintézetlen, tisztában kell lennünk azzal, hogy alapvető különbség van e régi menekültek és az 1967. évi háború új menekültjei között – akiknek soraiban egyébként bőven vannak egyben régi, vagyis kétszeres menekültek is. Az 1949. évi fegyverszüneti egyezmények, bármennyi jogfenntartással éltek is az arabok, végeredményben a hadiállapotot gyakorlatilag befejező, lényegében hosszabb időre szóló megállapodások voltak, melyek után az arab menekültek elhagyott területeire zsidó menekülők telepedtek le, s azt oly mértékben átformálták, hogy az arabok szülőföldjüket még visszatelepülés esetén sem „kapnák vissza”. S mindezt egy csaknem húsz évig tartó állandóság követte, mely alatt egy fél nemzedékváltás is lezajlott.

Ezzel szemben az 1967. évi háború után nem általános, csak szórványos menekülés történt az arabok részéről, s a helyszínen csaknem mindenütt elegendő arab lakosság maradt ahhoz, hogy fenntartsa e területek általános arab jellegét, s eleven maradjon az elhagyott otthon és a menekültek közötti kapcsolat. Az új menekülők csupán egy tűzszünetet, egy csupán időlegesen felfüggesztett hadiállapotot tudtak maguk mögött, mint akik merőben a hadműveletek elől menekültek el. Ez a helyzet, valamint az arab nemzeti érzésnek a húsz év előttinél sokkal nagyobb ereje okozta azt, hogy mikor ezúttal is megkezdődött a tűzszüneti vonalnak egy bizonyos „sem béke, sem háború” állapotában való állandósulása, vagy legalábbis a tűzszüneti állapot elhúzódása, a menekültek új rétegében a réginél sokkal szervezettebb s az otthoni területtel sokkal erősebb kapcsolatban lévő gerillaszervezkedés indult meg, s olyan, belátható időn belül konszolidálódást nem ígérő helyzet alakult ki, melyhez képest az 1949–1967 közötti viharos állapot már szinte szabályos békének tűnik fel.

Az új menekülők helyzetének robbanékonysága és mozgalmaik dinamikája ma már nyilván számos helyen magával {4-624.} ragadta a régi menekülttáborok fiataljait is, s így mindnyájukra kiterjedő átfogó szervezkedést hozott létre. E szervezkedés közszellemének alapjában két, ellentétes összetevője van: a kevésbé robbanékony lelkiállapotban lévő régi menekültek hozzák az önálló Izraelt egyáltalán el sem ismerő intranzigens álláspontot, mert hiszen az ő visszatelepülésük gyakorlatilag csak az önálló izraeli állam felszámolása árán volna lehetséges; a frissen otthonukat vesztett új menekültek hozzák a robbanékony harci szellemet, őket azonban már az 1967 előtti határok helyreállítása is visszajuttatná otthonukhoz. A mai helyzetben ez a két tényező, a régiek elvi intranzigenciája és az újak friss harciassága egymást kölcsönösen erősítve hoz létre egy minden egyéb reményét elvesztett, elszántan teljes restaurációra törő, kiegyezésre nem hajlandó menekült közszellemet. Az 1967 előtti határok helyreállítása azonban egyszerre elemeire bontaná az e közszellem mögött lévő eltérő érdekeket és kedélyállapotokat, és napvilágra hozná a mindkét menekültcsoportban latensen meglevő, a mai helyzetben semmi módon nem aktualizálható kiegyezési hajlandóságot: a régi menekültek ugyanis ma már valószínűleg jelentős részükben rávehetők volnának máshol való végleges letelepítésükre, viszont az új menekültek valószínűleg nagyobb részükben rávehetők volnának az 1967 előtti határok elismerésére. Rendkívül fontos, hogy a végleges megoldások kidolgozása kapcsán a menekültkérdés e kétféle rétegének különbözősége teljes világossággal álljon a döntésre hivatottak előtt.

d) ARAB BEÁLLÍTOTTSÁG ÉS LELKIÁLLAPOT

A sérelmeknek, bántalmaknak, erőszaknak, igazságtalanságoknak és becsapattatásoknak az a sorozata, melyet az arab–izraeli viszály felei egymástól s a világtól most vagy régebben kaptak, együttvéve mindkét oldalon egy szinte teljesen kiegyenlíthetetlennek látszó, de ugyanakkor nagymértékben hasonló lelkiállapotot hozott létre.

{4-625.} Az arabok, főleg a palesztinai arabok, mindenekfelett pedig a menekültek számára az a központi jelentőségű sérelem, melyet a betelepült zsidóktól, majd az izraeli államhatalomtól szenvedtek: azok betelepültek az ő szülőföldjükre, ezernyolcszáz év óta eltemetett történelmi jogokat emlegetve és olyan sérelmekre hivatkozva, melyekben a világon mindenki másnak több része volt, mint éppen az araboknak; őket először gazdasági túlsúlyuk segítségével másodosztályú állampolgárokká tették saját szülőföldjükön, s annak elmaradt, de megszokott arculatát teljesen megváltoztatták; majd a feltámadt jogos ellenállásra válaszként őket saját hazájukból a katonai, politikai, rendőri és gazdasági erőszak minden eszközével elüldözték; nekik tehát az ebben rejlő igazságtalanságért teljes elégtételt kell kapniok, s ez nem lehet más, mint elvesztett otthonaik és értékeik s velük együtt palesztinai többségi és uralkodó helyzetük maradéktalan visszajuttatása egy arab vagy arab–zsidó palesztinai állam keretében, ahol ők jellegzetes és hagyományos vallási türelmükkel a zsidó vallású kisebbség számára is helyet engednek, feltéve, ha az lemond a cionizmusról és a további zsidó bevándorlásról. E programban magától értetődően benne taglaltatik Izraelnek államként való el nem ismerése és – mihelyt az erőviszonyok engedik – államként való megsemmisítése, finomabban megszüntetése is. Minél inkább érték sorozatosan vereségek a büszke, rátarti és patetikus álláspontok elfoglalására amúgy is hajlamos arabokat, annál inkább kialakult az egész arab világban egy olyan közhangulat, melynek levegőjében a legengesztelhetetlenebb kisebbség írta elő a többség számára az említett, legmaximalistább programot, a feltétlen ellenállás kényszerét, a „késhegyig menő harc”, a „megsemmisítő győzelem” frazeológiáját, s teljes erkölcsi és politikai bojkottot hirdetett a bármiféle engedményre hajlamosokkal szemben. Mindezt komoly meggyőző erővel alá lehet támasztani az arabok elsöprő számbeli fölényére való hivatkozás alapján azzal a hittel is, hogy „az {4-626.} idő az araboknak dolgozik”, s előbb-utóbb meghozza népesedési, katonai és gazdasági felülkerekedésüket is.

Ebben a lelkiállapotban különleges helyet foglaltak el az Egyesült Nemzetek különböző szerveinek az arab–izraeli viszályban hozott ama határozatai, melyek ekkor vagy akkor Izraelnek ezt vagy azt az akcióját elítélték, vagy az arab menekültek sorsának a rendezését programba vették, s a rendezés kívánatos módozatai között a visszatelepülést is megemlítették. Ezek a mértéktartó, inkább kiegyenlítést és kompromisszumot, mintsem csattanó elégtételt kereső határozatok azonban még e szerény tartalmukban is hatástalanok maradtak; így hát az arab fül e teljesítetlen szövegek óvatosan fogalmazott sorai közül is a várt és eddig elmaradt fényes elégtételt hallotta ki. Ezért az arabok élen járnak azok között, akik az Egyesült Nemzetekkel szemben drámai kiábrándultsággal panaszolják fel határozatainak eredménytelenségét, mintha az valamiféle saját hatalommal bíró külön szervezet volna, melynek csupán akarnia kell, s a világ minden igazságtalanságára képes volna orvoslást találni.

Az Egyesült Nemzetek békés módszereiben hívő araboknak e tragikus és valóban sajnálatos kiábrándulása azonban csak egyik oldala az éremnek: ennél sokkal nagyobb valóságos ereje van annak az arab engesztelhetetlenségnek és teljes elégtétel-keresésnek, mely az Egyesült Nemzetekre való rászorultságot csupán az átmeneti gyengeség kényszerűségének tekinti, a határozatokra s azok nem teljesítésére való hivatkozást, valamint a békés módszerekből való kiábrándulás hangoztatását pedig egyszerű közbülső taktikai eszközöknek és kezdő lépéseknek egy megsemmisítő győzelemre törő, minden békés utat elvető harc fegyvertárában. Ebben a lelkiállapotban egyszerre van jelen a tényleges katonai eredménytelenség tudata és a megsemmisítő győzelemről való ábrándozás, a más erőszakának a felháborodott felpanaszolása és oly célok dédelgetése, amelyek csak maximális erőszak útján volnának elérhetők.

{4-627.} Ugyanakkor azonban a nagyratörő célkitűzések mögött rejtve ott van az arab köztudatban egy kiábrándultabb, kétkedőbb belső bizonytalanság is, mely gondterhelten emlékszik vissza arra, hogy az araboknak már eddig is több ízben okuk volt utóbb megbánniok, hogy intranzigens álláspontokat foglaltak el valóságos erő és elhatározás nélkül, oly megoldásokkal szemben, melyekre az utóbb bekövetkezett kedvezőtlen fejlemények után szívesen visszatértek volna. S érzik azt is, hogy az idő nem dolgozik egyértelműen nekik: a számbeli fölény növekedésével szemben ott áll egy másik időfolyamat, az, amely a legfőbb sérelmet, a menekültek hontalanságát előbb-utóbb eltörli. A józan ész azt mondja, hogy addig kellene egy reális ajánlatot tenni vagy elfogadni, ennek azonban útjában állnak a megbántottság drámailag rögzített arab álláspontjai.

Ennek az egész arab lelkiállapotnak és magatartásmódnak az alapvető belső ellentmondását csak egy olyan külső erő jelentkezése tudná felbontani és színvallásra kényszeríteni, mely világosan felkínálná nekik egy reális elégtétel lehetőségét annak fejében, hogy letesznek az ellenfél (Izrael mint állam) tudomásul nem vételének és lehető megsemmisítésének irreális és erőszakos céljáról. Ilyen ajánlat, melynek megtétele a legnagyobb jótétemény volna az arabok egészséges politikai fejlődése számára, eddig nem történt, bár ma létezik – csak éppen a szükséges akcióegység nélkül – az az erő, mely meg tudná tenni: a nagyhatalmak együttese, illetőleg ennek intézményes formája, a Biztonsági Tanács.

Az araboknak a realitásokkal arányban nem álló beállítottságát nem nehéz kipellengérezni, és rámutatni politikájuk ingatagságára, kormányzati módszereik rosszaságára, katonai szervezetük elégtelenségeire és retorikájuk fedezet nélküli voltára. E példákkal könnyen alátámasztható megállapítások azonban nem elegendők arra, hogy belőlük kiindulva könnyedén ítéljük meg mindazt, ami az arab lelkiállapottal összefügg, és ne vegyük észre azt a változást, mely e {4-628.} tekintetben az 1967. évi háború óta megindult. Nem azokra a hivatalos bejelentésekre gondolok, melyek szerint az említett fogyatékosságok rövidesen meg fognak szűnni: egészükben jó ideig meg fognak maradni, részben talán enyhülni, részben súlyosbodni. A lényeges fordulat nem ilyenekben áll, hanem abban, hogy az egész arab nemzeti kérdés az 1967. évi vesztett háború óta vált igazán halálosan komoly dologgá, egészen széles tömegek indulatainak mozgatójává s egy növekvő számú értelmiség emésztő gondjává. Ebből ugyanúgy megszülethetik a vezető csoportok megkomolyodása és elmélyülése, mint valamilyen veszélyes kollektív eszeveszettség. Hogy melyik fog bekövetkezni, ez részben az arabokon magukon múlik, részben azonban azon, hogy náluknál nagyobb erők hogyan kezelik az egész ügyet az elkövetkező esztendők folyamán.

e) IZRAELI BEÁLLÍTOTTSÁG ÉS LELKIÁLLAPOT

A másik oldalon nem kevésbé egészségtelen az izraeliek politikai lelkiállapota is. Kiindulópontja ennek is sérelmi jellegű: annak tudata, hogy a zsidóság a maga kétezer éves szétszórattatása alatt mindenki másnál több ártatlan üldözést szenvedett, a 20. században pedig mindennek betetőzéséül egy párját ritkítóan borzalmas s népének csaknem felét elpusztító népirtási kísérlet szenvedő alanya lett. Ilyen előzmények után érthetően és természetesen született meg az a célkitűzés, mely szerint a zsidóság ama része számára, mely akár külső nyomás miatt nem képes, akár lélektani akadályok miatt nem akar szétszórva, megtűrt kisebbségként tovább élni, egyetlen lehetséges megoldásként biztosítani kell az önálló zsidó állam létrehozásának lehetőségét az erre egyedül alkalmas helyen, a zsidóság történelmi őshazájában. Kevésbé természetes és kevésbé egészséges az a beállítottság, mely úgy érzi, hogy e célokkal szemben való minden ellenállás vagy ellenséges magatartás, közöttük az arab ellenállás is éppen úgy elítélendő, mint bármiféle zsidóüldözés vagy antiszemitizmus. {4-629.} Ebben a beállításban az ellenfélnek nincs emberi arca, nincsenek méltánylandó, megérthető, emelkedett indítékai, csak alantasak, rosszhiszeműek és ostobák: a palesztinai arab, ha enged a magasabb munkabér csábításának vagy az izraeli hatalom parancsainak, ezzel csak alsóbbrendű, elmaradt, közösségi tudat nélküli szolganép voltát bizonyítja; ha viszont ellenáll vagy a terroristákhoz csatlakozik, úgy gonosz agitátorok bábja csupán. Ez a torz beállítás valójában az öncsalás egy formája, melynek hangoztatói eltakarják maguk előtt azt a tényt, hogy ellenfelük valóban súlyos sérelmet szenvedett, és bármilyen szegény és elmaradott is, azért egészében ugyanolyan nemzeti igényekre jogosult, mint ők.

Az izraeliek e beállítottságában rejlő emberi keménység különösen erőssé vált azután, hogy az arab–izraeli ellentét fegyveres mérkőzések sorozatában robbant ki. Bármennyire kézenfekvő is az az izraeli hivatkozás, hogy az első háborút arab támadás, az 1967. évit pedig az Izraelnek államként való megsemmisítésére irányuló arab fenyegetőzés előzte meg, ez nem változtat azon a tényen, hogy a győzelem mindkét esetben Izraelnek adott lehetőséget arra, hogy emberek százezreit érintő erőszakos helyzeteket állandósíton. Ennek pedig az lett a következménye, hogy az izraeli közéletnek szinte dogmájává lett a hatalmi erővel való fellépés mindent megoldó és egyedül üdvözítő voltában való hit. Eszerint az első győzelmes háború tette lehetővé az izraeliek számára, hogy túlnyomóan zsidó lakosságú államukat létrehozzák, az 1967. évi győzelmes háború pedig azt, hogy a közbülső idő csaknem összes vitás problémáiban (Gázai övezet, Jordán folyó, Tírán-szoros, Szuezi-csatorna) a „birtokban lévő” helyzetébe vagy ahhoz közel kerüljenek; nyilvánvaló, hogy minden fennmaradó függő kérdés, közöttük a legfőbb, Izraelnek mint államnak s minél előnyösebb határainak szomszédai s a világ által való végleges elismertetése és teljes biztonsága sem kíván mást, mint az erőszakos fellépés további fokozását. {4-630.} Az 1973-ban lezajlott negyedik háború, melynek során mindkét fél a meglepetés előnyeit igyekezett kihasználni, némi visszavonulásra késztette Izraelt, de arra nem volt alkalmas, hogy az erőben mindenekfelett bízó izraeli beállításmódot megrendítse.

Egy ilyen „valóságos”, „tényeken alapuló” és mégis valójában félrevezető, mert indulatokon alapuló „tapasztalat” a legalkalmasabb arra, hogy egyéneket és közösségeket egy alapvetően nem reális és önmagukra is kártékony magatartásba belerögzítsen, oly módon, hogy e magatartás káros következményei cirkulusszerűen tovább erősítik a félrevezető tapasztalatot és a belőle folyó merev magatartást. Ilyen körülmények között erkölcsi és politikai bojkott vagy legalábbis szükségszerű kisebbségben maradás fenyeget mindenkit, aki az ilyen beállítottság kártékonyságára rámutat, lett légyen az olyan nemzetközi erkölcsi súlyú személyiség, mint pl. Martin Buber, aki pedig belülről, Izraelből emelte fel szavát az új izraeli magatartás erkölcsi veszélyeire. Még hatástalanabbak a kívülről érkező figyelmeztetések, akár az Izraelen kívül élő zsidóktól, akár nem zsidóktól érkezzenek is. A világban szétszórtan élő zsidóság magát régtől fogva különlegesen nagyfokú igazságtalanságok áldozatának és minden igazságtalanul szenvedő sorstársának tudta, s ezt így tudta róluk a környezet erkölcsileg érzékenyebb, az üldözött zsidókkal együtt érző része is; minél inkább belerögződik tehát Izrael a maga kemény és céltudatos reálpolitikájába, annál nehezebb e kemény reálpolitika mindennemű akcióival feltétel nélkül azonosítania magát akár a világban szétszórtan élő zsidóságnak, akár a vele szimpatizáló és együtt érző nem zsidóknak; noha szó sincs arról, hogy belátható időn belül szakítás következhetnék be Izrael és a szétszórtan élő zsidóság között, akár arról, hogy a világ sorsára hagyná Izraelt egy megsemmisítéssel fenyegető támadással szemben. Mégis Izrael arra hajlik, hogy a szétszórt zsidóság bizonyos fokú megzavarodását és a nem zsidó világ szimpátiájának {4-631.} érezhető csökkenését egyszerűen új tapasztalatokként sorolja be a maga egyoldalú tapasztalatvilágába, megállapítván, hogy Izrael egyedül van, csak saját magára számíthat, még inkább fel kell tehát készítenie magát szellemileg az élethalálharc alapmagatartására, materiálisan pedig az erőszak eszközeinek elszánt igénybevételére.

Ezt az egész beállítottságot, mint minden ilyen félrevezető tapasztalatot, minden látszólagos realizmusa ellenére egy alapvető irrealitás jellemzi: elsikkad belőle az a lényeges valóságelem, hogy Izrael katonai és politikai sikereihez saját elszántságán, készenlétén és erőfeszítésein felül döntően hozzájárult egyrészt egy sor különleges nemzetközi konstelláció, másrészt az ellenféllel szemben való különlegesen nagyfokú társadalmi és gazdasági fejlődési szintkülönbség is. Ha e két döntő segítő tényező közül bármelyik elmarad, lecsökken vagy megszűnik, akkor Izrael harcra való készsége ugyanúgy vezethet katasztrófára, ahogyan eddig sikerekre vezetett, vagy legalábbis nem járt súlyosabb következményekkel. S ha az erő eszközei alkalmasak is katonai sikerek elérésére és területek elfoglalására, arra bizonyosan nem alkalmasak, hogy az igazi biztonságot egyedül adni képes önkéntes és készséges elismerést kiváltsák, megfelelően annak a bölcs mondásnak, hogy a bajonetteket sok mindenre fel lehet használni, csak éppen nyugodtan ülni nem lehet rajtuk.

S ezen a ponton jutunk el az izraeli lelkiállapot egy nyíltan ritkán bevallott, de döntő eleméhez, mely eleme minden, a hatalmi erőben túlságosan bízó közösség lelkiállapotának: a félelemhez. Bármennyi jogcímet talál is az izraeli közvélemény ahhoz, hogy negligálhatónak, esetleg nevetségesnek ítélje az arabok intranzigens és patetikus, de elegendően nem hatékony állásfoglalásait, mégis az izraeliek a számukra oly borzalmasan és közelien reális népirtás fenyegetését hallják ki nemcsak az araboknak az ő tengerbe űzésüket hangoztató leplezetlen nyilatkozataiból, hanem az államként és nemzetként való el nem ismerésüket és merő vallási kisebbségként {4-632.} való megtűrésüket hangoztató nyilatkozataiból is. S bármennyire emlegeti az izraeli érvelés is, hogy bízik az időben, mely elfeledteti a sérelmeket, sírba hajlítja a sértetteket és szétszórja ivadékaikat, kétségtelenül az araboknak az időre és idővel várható megerősödésükre való hivatkozása a félelmesebb, még ha ma nincs is aktuális erő mögötte. Nagyon nyugtalanító dolog időtlen időkig szemben állni egy százmilliós embertömeget maga mögött tudó halálos sértődéssel. S a legmagabiztosabb izraeliben is ott él az az aggódó és jogos gyanú, hogy Izrael mégiscsak kicsi és nem legyőzhetetlen; s miután a legfőbb cél – elismert államhatárok között békésen beilleszkedni a stabil államok közé – fegyveres harccal magával sohasem lesz elérhető, talán jobb lenne nem megvárni azokat az eseményeket, melyek a maguk során – ellenkező előjelű „tapasztalat”-ként – majd Izrael hatalmi erejének végességét fogják bebizonyítani.

Az előbb leírt beállítottságnak felel meg Izrael magatartása a nemzetközi fórumokkal, azok békés eljárásaival s erre irányuló határozataival szemben. Teljesen negligálnia nehéz volna őket, hiszen állami létének jogalapjai éppen az Egyesült Nemzeteknek Palesztina felosztásáról és Izrael tagfelvételéről szóló határozatai. A másik oldalon viszont az újabb fejlemények Izraelből mindinkább egyrészt a megvető lenézés, másrészt az ingerült aggodalom magatartását váltják ki a nemzetközi fórumokkal szemben: lenézés jár elsősorban a Biztonsági Tanácsnak elegendő erővel alá nem támasztott, sorozatosan hatástalan elítélő vagy előírásokat tartalmazó határozataival szemben, aggodalom pedig az Egyesült Nemzetek határozatait esetleg mégis erőhatalommal is ellátni képes nagyhatalmi egyetértés lehetőségével szemben.

Így alakult ki Izrael s az izraeliek mai lelki beállítottsága a legyőzhetetlenség tudatának és az egzisztenciális veszélyeztetettség tudatának az ellentétes pólusai között. Ebben a helyzetben az tenné a legnagyobb jót Izraellel, aki megtapasztaltatná {4-633.} vele, hogy hatalmi ereje véges; de mindezt nem mindenre elszánt ellenségekkel vívott megsemmisítő harcban, hanem nála és ellenfeleinél egyaránt nagyobb erőt képviselő, békére és konszolidációra törekvő nemzetközi erők akciója formájában. Mint tudjuk, ez az erő a nagyhatalmak együttese képében megvan, illetve meglenne, ha akcióképes volna.

Az arab és izraeli lelkiállapot ellentétét tehát lényegében éppen az teszi nehezen kiegyenlíthetővé, amiben a kettő azonos. Mindkettő hisz az erőszakos eszközök kitűnőségében vagy elsőbbségében: az egyik a sikertelen erőszak feletti keserűséggel és az erőviszonyokat megcserélő fordulat reményében, a másik a sikeres erőszak feletti önelégültség és a fokozására való készülődés jegyében. Mindkettő kétségbe vonja a nem erőszakos utakat előíró nemzetközi fórumok hatékonyságát: az egyik azzal, hogy keresztülvihetetlen várakozásokat fűz hozzájuk, a másik azzal, hogy igyekszik semmibe venni őket. S végül mind a két félben él az az aggódó gyanú, hogy a hatalmi eszközökben reménykedő és a békés nemzetközi utakat megvető magatartásuk alapvetően téves, és katasztrofális kudarcok lehetőségét rejti magában.

f) AZ EGYOLDALÚ ERŐSZAKOS MEGOLDÁS OBJEKTÍV KILÁTÁSTALANSÁGA MINDKÉT FÉL SZÁMÁRA

Az arab–izraeli viszály feleinek az a közös meggyőződése, hogy céljaikat a katonai és hatalmi erőszak fokozásával érhetik el, nem magában azért téves, mert erőszakos s így helytelen és elítélendő: illúzió volna azt állítani, hogy az erőszak mindig önmagában hordja büntetését, bár szép volna, ha ez így lenne. Az arab–izraeli viszályban sem az erőszak puszta ténye az, mely az általa létrejött helyzetek stabilizálódását magában kilátástalanná teszi, hanem a szemben álló felek földrajzi, politikai, társadalmi és erkölcsi erőtényezőinek az a különleges egyensúlya, amelynél fogva egymásra megsemmisítő csapást aligha képesek mérni, a megsemmisítő csapásnál {4-634.} kevesebb pedig nem alkalmas arra, hogy bármelyik felet a maga végcéljához közelebb hozza.

Izrael vonatkozásában minden jel arra mutat, hogy az már elérte azt a végső határpontot, ameddig arab területen hódítóként eredményesen előrehaladni képes. Két tényező az, mely valószínűtlenné teszi, hogy Izrael az erőszak fokozásával számottevő további eredményt tudjon elérni. Az egyik az, hogy az arab világ Izraelhez viszonyítva aránytalanul nagyobb népességi és területi méretekkel s ennek következtében szinte beláthatatlan visszavonulási lehetőségekkel rendelkezik. A másik az, hogy az a világpolitikai támogatás, melyben a cionizmus és Izrael eddig részesült s a jövőben részesülhet, mindenkor függvénye volt a cionizmus és Izrael erkölcsi tőkéjének, s annak romlásával csökken. Ezt a tanulságot már a győzelmes és mégis hiábavalóvá vált szuezi háborúból is le lehetett volna vonni; s az 1967. évi győzelemben is gondolkodásra késztető lett volna az a tény, hogy eddig egyetlen általa elért „eredmény”-t sem stabilizált a világ elismerése, a közvetlenül érintett arabok elismeréséről nem is beszélve; 1973-ban pedig az izraeliek némi, bár nem nagyméretű visszavonulásra is kényszerültek. Ha eltekintünk minden világpolitikai nehézségtől, és feltételezzük, hogy Izrael egy újabb, merőben arab–izraeli mérkőzés keretén belül akadály nélkül elfoglalja Kairót, Damaszkuszt és Ammant, vajon mit nyerhet mindezzel? Még ha mindhárom arab kormány belebukik is ebbe a vereségbe, ez még egyáltalán nem jelenti, hogy az új kormányok egyezkedésre készebbek lesznek a régieknél. Ugyanakkor Izrael elviselhetetlen terhet vesz magára azzal, hogy immár nem sivatagokat, falvakat és kisvárosokat, hanem izgatott lakosságú népes fővárosokat és kikötőket kell meg nem határozott ideig megszállva tartania és kormányoznia. Ebből a helyzetből a megszállottak terrorizmusának és a megszállók atrocitásainak egy olyan kényszere állana elő, mely Izraelnek az arabok által való elismertetését minden eddiginél messzebb távoztatná, {4-635.} másrészt az Izrael által élvezett nemzetközi erkölcsi tőkét és támogatást is lényegesen tovább rontaná. Mindennek végeredményeképpen olyan helyzet keletkezne Izrael számára, melyből előbb-utóbb nem lenne más kiút, mint a kisebb-nagyobb mértékű visszavonulás. Ami egyben az arabok számára a várt nagy fordulat kezdetét és minden megegyezési készség végét jelentené.

De nem jut közelebb a maga végcéljához az arab világ sem azzal, ha bármilyen következő menetben az erő eszközével jelentékenyebb mértékben előrehaladna az 1967 előtti határok irányában. Ez ugyanis, ha az erő eszközével történnék, magában foglalná Izraelnek mint államnak és nemzetnek a létében való fenyegetését, ez pedig olyan fejlemény volna, mely visszaadná Izraelnek a létéért küzdő, a népirtás árnyékába került nép helyzetét, s vele mindazt az erkölcsi tőkét és támogatást, mely a győzelmes és csupán fegyvereiben bízó Izraelt mindinkább elhagyja. Mindez nagyon nehézzé teszi egy olyan világpolitikai konstelláció elképzelését, mely az Izraelnek mint államnak a megsemmisítésére irányuló arab célkitűzés végrehajtására alkalmas volna.

Úgy látszik tehát, hogy objektíve nemcsak hogy nem áll meg a két félnek az a meggyőződése, hogy céljai érdekében a harc és erőszak erőfeszítéseit kell a maximumig fokozniok, hanem ellenkezőleg, mindkét oldal számára bármilyen elképzelhető jövőbeli katonai, harci és erőszakbeli „siker” is csupán a végtelen elhúzódás, az évtizedeken keresztül állandósuló hadiállapot és terrorállapot perspektíváját nyitná meg, anélkül hogy végső céljaik megközelítéséhez közel hozná őket.

De vajon ha ennyi veszedelem rejtőzik minden további „siker”-ben, bármelyik fél arassa is azt, milyen más lehetőségek rejlenek a jelenlegi zsákutcában?

{4-636.} g) Az 1967 ELŐTTI TÉNYLEGES HATÁR LEGITIMÁLÓDÁSA

Az egymással szembefeszülő tényleges és lélektani állapotok ezek szerint egy megoldhatatlan és feloldhatatlan helyzet képét látszanak mutatni, amely minden külső jel szerint az 1967. évi háború után minden eddiginél kiélezettebb lett. Valójában azonban a tényezők összességében 1967 után olyan változások következtek be, pontosabban értek be, melyek minden aktuális kiéleződés ellenére is a politikai és lélektani kiegyenlítődésnek egészen különleges potenciális lehetőségeit tartalmazzák, ugyanakkor, amikor mindkét oldal legszélsőbb álláspontjai alól mindinkább kihúzzák a realitás támasztékait. Ennek legdöntőbb tényezője az, hogy 1967 után mind politikai, mind jogi, mind lélektani síkon az 1967-ig fennállott tényleges határoknak olyan mértékű legitimálódása következett be, helyesebben került napvilágra, mely az azelőtti helyzetben lényegesen kevésbé volt látható.

Milyen tényezőkből ered ez a legitimálódás? Az 1967 előtti határ az Egyesült Nemzetek Közgyűlésének megosztási javaslatát követő háború eredményeképpen jött létre oly módon, hogy a megosztási javaslat szerinti határt az 1949. évi fegyverszüneti szerződések a tényleges hadihelyzet alapján korrigálták a győztes izraeliek javára. Ezt a háború esetlegességeiből született, békeszerződésileg helyben nem hagyott határt, csakúgy, mint az izraeli állam létét, az arab államok nem voltak hajlandók elismerni több okból: a) nem ismerték el, hogy zsidó bevándorlás jogot ad a bevándorlóknak arra, hogy Palesztinából külön izraeli államot vágjanak le, b) ettől függetlenül már a megosztási javaslatot is sérelmesnek találták önrendelkezési szempontból azért, mert nem felelt meg a kétféle lakosság egymáshoz viszonyított arányának, c) sérelmezték, hogy az 1949. évi fegyverszüneti határok még a kifogásolt megosztási határokon is túlmenően igazságtalanok Izrael javára, d) végül mindenekfelett sérelmezték a nemzetközi jog és az önrendelkezési elv nevében az {4-637.} arab lakosságnak az izraelivé vált területről történt eltávolítását.

Mindezekkel a különböző időpontokban megfogalmazott és különböző tartalmú, de azonos végeredményű érvekkel nehéz lett volna a maguk idejében vitába szállni: nem kétséges, hogy az államalapításnak és az állammegszilárdításnak azt a módját, mely Izrael létrejövetelét és megszilárdulását jellemezte, a nemzetközi államközösség teljes felborítása nélkül aligha lehetne általános eljárásmóddá tenni. Azonban minden nemzetközi problémának vannak általános elvek alá vonható és vannak egyedülálló, nem ismétlődő elemei, s Izrael alakulása egyike a nemzetközi államközösség legegyedülállóbb eseményeinek. Nem azt jelenti ez, hogy a nemzetközi jog elvei ebben az esetben hatályukat vesztették, hanem azt, hogy ezeket az elveket bizonyos határesetekben csak teljesen egyedi, precedensül nem szolgáló érvelések keretében lehet alkalmazni. Ilyen értelemben kell megvizsgálnunk, hogy az 1949-ben létrejött, akkor lényegükben teljesen esetleges és teljesen elvtelen határokat milyen tényezők legitimálták azóta.

Az első legitimáló tényező az volt, hogy az Izraelből 1948–49. években eltávozott hétszáz-egynéhány ezernyi arab helyébe nem sok híján hétszázezernyi közel-keleti zsidó érkezett a különböző arab államokból. Ezáltal ez a népcsere arányosabbá és kölcsönösebbé vált, mint a 20. század bármely más nagyarányú lakosságáttelepítése. Tudjuk, ezt a kölcsönösséget megzavarta az a tény, hogy a zsidó menekültek új lakóhelyükön egészben véve gyökeret vertek, az arab menekültek viszont nem, ez azonban nem változtat azon, hogy ez utóbbiak helyébe mások, mégpedig ugyancsak menekültek települtek. Ennek eredményeképpen ez a népcsere, bármennyire nem volt is eredendően sem jogos, sem önkéntes, mégis egyrészt arányossá és kölcsönössé, másrészt pedig visszafordíthatatlanná vált, s így minden általa okozott emberi szenvedés ellenére is tényezője lett a népcsere elválasztóvonalát {4-638.} jelentő határ stabilizálódásának és legitimálódásának.

Az 1967 előtti határ legitimálódásának második tényezője az, hogy ez a határ a kölcsönös népcsere utáni húszévi folyamatos fennállás ideje alatt már egyszer, 1956-ban, kiállott egy komoly nemzetközi válságot, miután az izraeliek megpróbálták a határt a maguk javára megváltoztatni. E válság folyamán egyrészt az arabok – már akkor – az 1949. évi fegyverszüneti határok helyreállítására koncentrálták erőfeszítéseiket, másrészt a két legnagyobb hatalom és az összes nemzetközi szervek e határ helyreállításában találták meg a válság megoldásának és a relatív békesség helyreállításának útját. Ezt a tanulságot nem helyezte hatályon kívül az 1967. évi hatnapos háború sem: igaz, hogy ezúttal az izraeliek elsöprő győzelme és a nemzetközi helyzet másféle alakulása miatt nem került sor a háború következményeinek visszacsinálására, de viszont nem is tudott még megközelítőleg sem a háború előttihez hasonló relatív béke sem létrejönni, és a háború folytán létrejött új helyzet eddig a stabilizálódásnak a legkisebb jelét sem mutatja.

Az 1967 előtti határ legitimálódásának harmadik eleme az, hogy mind az 1967. évi, mind az 1973. évi háború után az arabok részéről visszamenőleg s immár harmadszor is az erre a határra való visszatérés lett az elsősorban hangoztatott legfőbb politikai követelés, mint ami minden további tárgyalás előfeltétele. Tudjuk, persze, hogy az e határokra való visszavonulás követelése mögött sokakban ott van az a gondolat, hogy ennek elérése után könnyebben történhetik majd meg az izraeliek további visszaszorítása. Mégis e követeléssel az arabok mind akarva, mind akaratlanul jogi lehetőséget, legitimitást tulajdonítanak annak a határnak, melynek megváltoztatását a háború előtt legfőbb politikai céljuknak tekintették, most pedig okuk van ugyanennek a helyreállását a jogrend és igazság győzelmeként tekinteni. Ez pedig nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy mindazok az arab erők, {4-639.} akikhez közelebb áll a jog és igazság, mint a győzelem és bosszú gondolata, közel kerülnek e határ elfogadásához.

Végül az 1967 előtti határ legitimálódásának negyedik tényezője az, hogy az Egyesült Nemzeteknek e tárgyban hozott egyetlen, valamennyire is konkrét megoldási tervet tartalmazó – 1967. novemberi – határozata is az 1967 előtti határra való visszatérést jelöli meg a béke előfeltételéül, s ebben lényegében egyetértés áll fenn az összes nagyhatalmak között. Ugyane határozat szerint a Közel-Keleten minden állam részére biztosítani kell a békés létezés lehetőségét, ami ki nem mondottan, de nyilvánvalóan ugyane határok között írja elő Izrael állami létének elismerését is.

Az 1967 előtti határnak ez a több tényezőből összetevődő legitimálódása oly tény tehát, mely a mai helyzetben és még egy ideig döntő eleme lehet egy békés kibontakozásnak. S ennek a legitimálódásnak nemcsak politikai és nemzetközi jogi, hanem lélektani tényezői is vannak: mint mondottuk, ma és még egy ideig fennáll az a kedvező helyzet, hogy az erőszakban való bizalom és az erőszakra való készülődés fennen hangoztatott magatartásai mögött mind a két félben jelen van a kedvezőtlen fejleményektől való szorongás, s ezzel potenciálisan egy békés kibontakozásra való készség is, melynek ez a határ az egyetlen lehetséges közös nevezője: az arabok számára oly módon, hogy a harmadik és negyedik arab–izraeli háború után az ehhez a határhoz való visszatérés komoly politikai sikernek minősül, és ugyanakkor kiválthatja az Izrael állami létébe való belenyugvás hajlandóságát; az izraeliek számára pedig az ehhez a határhoz való visszatérés elfogadható árként jelentkezik egy minden győzelmi zsákmánynál fontosabb cél, a szomszédokkal való kiengesztelődés és a zsidó államiság elismertetése érdekében.

E vonatkozásban fontos arra rámutatni, hogy az 1967. évi háborúnak a tétje nem Izrael területi követeléseinek az érvényesítése volt, hanem a létezésének az elismertetése; s ahhoz, hogy egy háború bármit is „el tudjon intézni”, éppen az kell, {4-640.} hogy a győztes a győzelmet a háború tétjének az eldöntéseként, ne pedig saját igényeinek továbbfeszítésére való jogcímként fogja fel. Bármily nehéz is tehát, a győztes izraelieknek el kellene jutniok annak felismeréséhez, hogy a győzelem legfőbb és legigazibb eredménye éppen annak a határnak a legitimmé válása, melyet a háború diadalmasan „túlhaladni” látszott. Ha tehát engedik, sőt erősítik azt az ellenkező irányú folyamatot, mely az 1967 előtti határ legitimitását lassan felmorzsolja, ezzel talán ezúttal ők engednek veszendőbe menni egy valószínűleg soha többé vissza nem térő kedvező lehetőséget államuk megszilárdítására.

Ebből következik, hogy a különböző előnyös határkiigazításokat követelő érvelések, ha mégoly mérsékelteknek tudják is magukat, s követeléseik mennyiségében másokhoz képest talán azok is, a másik félre való végső hatásukban alig különböznek a minden hódítást megtartani akaró szélső álláspontoktól. Az adott helyzetben ugyanis kizárólag az 1967 előtti határokra való visszatérés jelenti azt a hajszálvékony megegyezési lehetőséget, melynek mindkét fél által való elfogadása elképzelhető: az izraeli fél ettől akár kicsit, akár nagyot el akar térni a maga javára, ezzel így is, úgy is megsemmisíti ezt a hajszálvékony megegyezési lehetőséget. A legitimmé vált 1967 előtti határokon elképzelhetők korrekciók, de nem a győzelem jegyében, hanem olyan kétoldalú kölcsönös engedmények formájában, melyek nem csökkentik, hanem erősítik e határ legitimitását. Ilyen korrekció szükségessége és lehetősége elsősorban Jeruzsálem vonatkozásában vetődik fel.

h) JERUZSÁLEM MINT SZENT VÁROS, ÉS HELYZETE A VITÁS FELEK KÖZÖTT

Különleges kérdéskomplexumként jelentkezik az 1967 előtti arab–izraeli határ problémái között a kettéosztott Jeruzsálem kérdése, s egyáltalán Jeruzsálemnek mint szent városnak a státusa. Mindenekelőtt e „szent város” jelleget kell közelebbről {4-641.} megvizsgálnunk, éspedig nem globális szólamként bedobva („három világvallásnak is szent városa”), hanem az egyes érdekelt vallások és nemzetek vonatkozásában egyenként értékelve, mert akkor rögtön kiderül, hogy a kérdés távolról sem egyrétű.

Jeruzsálem szent város a zsidó vallás számára, mint a „templom” városa, mely egészen lerombolásáig a zsidóság vallási központja volt, azóta pedig ugyane templomnak a Messiás eljövetelekor várt helyreállításával kapcsolatos misztikus és világvégei várakozások középpontja. Ugyanakkor Jeruzsálem szent város a zsidó nemzet számára mint az ókori zsidó királyságok székvárosa azok legdicsőségesebb és leghatalmasabb korszakaiban. Végül Jeruzsálem mindeme vallási és történelmi hátterek miatt lett a 20. század folyamán újból jelentős zsidó szellemi központ, s utóbb az izraeli állam kinyilvánított fővárosa.

Jeruzsálem szent város a keresztény vallások számára, először mindama ótestamentumi okok miatt, melyek miatt a zsidó vallásnak is szent városa, másodszor mint Jézus Krisztus igehirdetése jelentős részének, továbbá elítéltetésének, kereszthalálának és feltámadásának színhelye. Le kell azonban szögeznünk, hogy keresztény részről a Szentföld a keresztes háborúk korszakának befejeződése óta semmiféle államalapítási vagy államfenntartási igénynek nem tárgya. Elmúlt az az idő is, amikor a szent helyek védelme egyes keresztény nagyhatalmak által az ott uralkodó kormánnyal, főleg évszázadokon keresztül az ottomán kormánnyal szemben támasztott, politikai jellegű védnökségi igény formájában jelentkezett. Ma csupán a szent helyeknek keresztény papság által való kezelése és keresztény zarándokok számára való hozzáférhetősége jelent keresztény oldalról figyelembe veendő jogos kívánságot. Hozzá kell végül tennünk, hogy a kereszténységnek egy bizonyos hányada, a protestáns kereszténység, a tárgyak és helyek szentségét elutasító vallási meggyőződése alapján csak kis mértékű s inkább történeti és {4-642.} tudományos, mintsem vallási jellegű érdeklődést tanúsít a Szentföld szent helyei és Jeruzsálem mint szent város iránt.

Végül szent helye Jeruzsálem a mohamedán vallásnak, először az iszlám által is magáévá tett zsidó és keresztény hagyományok miatt, másodszor és főleg azért, mert Jeruzsálem Mohamed halálával kapcsolatos hagyományok vonatkozási pontja, s mint ilyen Mekka és Medina után – bár tőlük meglehetős távolságban – az iszlám harmadik szent városának rangját viseli, melyben néhány, az egész iszlám által tisztelt szentély van, mindenekelőtt Omár mecsetje. Egyben szent városa Jeruzsálem az arab nemzetnek is, annál a szoros kapcsolatnál fogva, mely az iszlám és az arab nemzet között mindig is fennállt, s annál a fontos szerepnél fogva, melyet a Palesztina feletti arab–izraeli viszály a modern arab nemzeti tudat kialakulásában vitt; ennek keretében Jeruzsálem az intranzigens palesztinai arab álláspont szerint egy elgondolt palesztinai arab állam magától értetődő fővárosjelöltje is.

A Jeruzsálemhez fűződő igények ilyen értelmű számbavétele után tehetjük mérlegre a Jeruzsálemmel kapcsolatban eddig felmerült s elképzelhető megoldási javaslatokat, közelebbről az internacionalizálást, az egyik félnek való odaítélést és a felosztást.

Az internacionalizálás az 1947. évi felosztási tervezet megoldása volt, melyet a reá következő háború meghiúsított. Az azóta kialakult helyzetben e javaslat megoldási értéke mindinkább csekélynek látszik, akár úgy fogjuk fel, mint mindhárom vallás érdekeinek a kiegyenlítését, akár úgy, mint az arab–izraeli viszálynak Jeruzsálemmel kapcsolatos megoldását.

Az internacionalizálást mint mindhárom vallás szent helyeinek egyforma védelmét biztosító megoldást főleg a Vatikán és egyes katolikus országok propagálják. E javaslatnak azonban az a hibája, hogy nem azt a problémát oldja meg, amiből a viszály származott: az arab–izraeli ellentétet. Mind zsidó-izraeli, mind mohamedán-arab szempontból a szent {4-643.} város jellegnek van a vallási elem mellett egy igen jelentős nemzeti összetevője, mely a keresztény oldalon teljesen hiányzik. Ezért az internacionalizálás mellett fellépő keresztény tényezők, melyeknek a kérdéshez igazi nemzeti és politikai érdekei nem fűződnek, döntő pillanatban minden egyéb irányú súlyuk ellenére is erőtlenekké és súlytalanokká válnak. Nincs sok értelme tehát annak, hogy az internacionalizálást tekintsük a várossal kapcsolatos szükségszerű „keresztény” programnak, mert ez még az e programot elsősorban propagáló Vatikán számára sem az egyedül lehetséges megoldás. Az ügyhöz fűződő keresztény érdek maximálisan sem kíván többet, mint azt, hogy ha egyszer az egész kérdéskomplexum átfogó rendezésére sor kerül, a keresztény szent helyek zavartalan hozzáférhetősége is valamilyen nemzetközi kötelezettség és garancia oltalma alá kerüljön.

De nem volna túl meggyőző az sem, ha Jeruzsálem internacionalizálását az arab–izraeli viszály e részbeni megoldásaként vetnénk fel. Olyan esetben, mikor egy városhoz több oldalról fűződnek erős nemzeti érdekek és érzelmek, az internacionalizálás programját a szemben álló felek mindig hátsó gondolattal, csak annyiban és addig szokták elfogadni, amennyiben ezzel megakadályozhatják a vita tárgyának a szemben álló fél kezébe való kerülését, s ameddig időt nyerhetnek olyan helyzet előidézéséhez vagy kivárásához, melyben a kérdést saját igényeik és érdekeik szerint juttathatják döntéshez. Vagyis az ilyen megoldások általában csak a viszály pillanatnyi szüneteltetésére, a döntés elodázására s ugyanakkor a válság állandósítására jók. A történeti példák (Tanger, Danzig, Trieszt) azt mutatják, hogy az ilyen konstrukciók nemigen oldottak meg semmit, és nem is tudtak tartósak maradni. Az ilyen álmegoldásokat az a hiú remény élteti, hogy ha az ellentéteket a semleges nemzetközi terület képében eltüntettük a térképről, akkor eltüntettük a valóságból is.

Jeruzsálemnek egészben való odaítélésére – ha bármely {4-644.} helyzetben a kérdés így vetődne fel – természetszerűen csak az arabok és izraeliek állanak szemben komoly igénylőkként. Kettőjük között egy pártatlan fórum, ha az egész arab nemzetnek és az egész izraeli nemzetnek Jeruzsálemre mint szent városra és mint fővárosra támasztott igényét méri össze, kétségtelenül a zsidó-izraeli igényt fogja mind nemzeti, mind vallási szempontból nagyobb súlyúnak találni a mégoly indulatos arab igénnyel szemben: hiszen a zsidók számára Jeruzsálemet „szent város”-ként meg sem közelíti semmi más, ezzel szemben az arabok számára Jeruzsálem a szent városok között olyan harmadik, mely az első kettő után lényeges távolságban következik; nemzetileg és politikailag pedig egy olyan elgondolt arab részállamnak a tervezett fővárosa, mely államnak a létrejövetele egyelőre teljesen nyílt kérdés. Ha azonban szorosan azt az igényt nézzük, mely Jeruzsálemnek magának a lakossági összetételén alapszik, akkor nehéz figyelembe nem venni azt a tényt, hogy Jeruzsálem, csakúgy, mint az egész Palesztina, a 20. századig arab jellegű volt, s óvárosa az maradt mindmostanáig.

Ilyen körülmények között szinte parancsolólag vetődik fel a harmadik elképzelhető megoldás, Jeruzsálem kettéosztása, annál is inkább, mert az 1967 előtti határállapot – melynek legitimmé válását éppen az előző fejezetben fejtettük ki – ezt a megoldást tartalmazta.

Városok kettéosztásának gondolata első látásra meglehetősen erőltetettnek, sőt monstruózusnak tűnik fel. Igaz, Nyugat-Európában és Észak-Amerikában bőven vannak példák határok által elválasztott városokra, ezek azonban nem kettéosztott vitás városok, hanem az ipar fejlődése során egymásba nőtt agglomerációk, egymással egyébként békében élő országok határai mentén. A kettéosztott vitás városok eddigi eseteiről – pl. Berlinről vagy éppen Jeruzsálemről – be kell vallanunk, hogy első látásra ugyanúgy nem biztatók, mint a vitás városok internacionalizálásának előbb említett történeti példái.

{4-645.} E riasztó példák azonban egyben félrevezetők is. Nem a városok kettéosztása okozza vagy nehezíti ezekben az esetekben a kibontakozást, hanem az egész helyzet elintézetlensége teszi nehezen stabilizálhatóvá a városok kettéosztását is. Nyilvánvaló, hogy egy városnak oly értelmű kettéosztása, ahol a kettéosztott várost két eltérő nemzeti hovatartozású lakosság lakja, s a város kettéosztása egy egyébként stabilizált helyzet része, önmagában nemcsak hogy nem lehetetlen, de jobb megoldásnak is bizonyulhat, mint az egyik igénylő fél teljes kisemmizése. E vonatkozásban nem döntő érv az sem, hogy egy ország fővárosa s benne mindaz az érték, amit egy főváros jelent, nem létezhet az „ellenség” legközvetlenebb szomszédságában. Izrael területe oly kicsiny, hogy úgyszólván egyetlen pontja sincs messzire – a fővárosként második helyen számba jövő Tel-Aviv pl. kevesebb mint 20 kilométerre – az „ellenség”-től; a kérdés tehát nem az, hogy miképp juthat Izrael egy katonailag „biztos” helyen lévő fővároshoz, hanem az, hogy hogyan szűnhetnek meg szomszédai ellenségnek lenni. Ugyanez áll egy Jeruzsálemet fővárosának valló esetleges palesztinai arab államra is.

A kettéosztás elgondolása számára azonban nehézséget jelent az, hogy az 1967 előtti elosztásban csak Jeruzsálem újvárosa tartozott Izraelhez, a történeti emlékektől és szent helyektől terhes óváros viszont teljes egészében arab terület volt. Nehezen képzelhető olyan béketerv, mely az izraelieket a maguk óvárosbeli szent helyeiről – elsősorban a siratófaltól – eltávolítani képes lenne. Itt tehát indokolt volna egy olyan korrigált felosztási tervet számításba venni, mely az elválasztó vonalat az óváros arab negyedének és zsidó negyedének határvonalán húzza meg. Nem kétséges, hogy ennek a határvonásnak nem kis technikai nehézségei vannak, hiszen a siratófal a hagyomány szerint ugyanannak a salamoni templomnak az oldalfala, ami fölé a legfontosabb arab szenthely, Omár mecsetje építve van. Ez azonban csak annyit jelent, {4-646.} hogy e kérdés valamiféle tüzetesen szabályozott technikai megoldást kíván, de nem annyit, hogy lehetetlen volna.

Az 1967 előtti határ „legitimitása” szempontjából Jeruzsálem kettéosztásának e részleges korrigálása nem olyan változtatás, mely e határ egészében legitim voltát szükségképpen csökkentené. Van ugyanis lehetőség e korrekcióval szemben más pontokon olyan ellentételeket találni akár Jeruzsálemben (pl. az egyetem területén vagy másutt), akár a számos vitás és semleges területtel terhelt hosszú határvonal valamely más pontján, aminek eredményeképpen végül is a kölcsönös részletkorrekciók összessége együttesen ne gyengítse, hanem megerősítse az 1967 előtti határ legitimitását.

i) AZ ARAB–IZRAELI VISZÁLYÉRT VALÓ FELELŐSSÉG KÉRDÉSE

Az arab–izraeli viszály tényeinek értékelését nem zárhatjuk le anélkül, hogy fel ne vessük a felelősség kérdését, közelebbről azt, hogy mi lehetősége és jelentősége van ebben az ügyben felelősségek megállapításának és ebből fakadó következmények levonásának.

Természetesen nem egyes incidensek vagy összeütközések felelőseinek a megjelölésére gondolok, mert ez még teljesen hiteles ténymegállapítás és teljesen pártatlan értékelés esetén sem vezetne nagyon messzire. Ha azonban a felelősség kérdését az arab–izraeli viszály egész történeti összefüggésébe helyezzük bele, akkor nem térhetünk ki az e viszály áldozatául esett Bernadotte gróf ama megállapításának igazsága elől, hogy ebben az ügyben „mindkét félnek igaza van”. Az arabok valóban nyilvánvalóan joggal tiltakoztak az ellen, hogy egy ezerkétszáz év óta általuk lakott ország ezernyolcszáz éve onnan eltávozott őslakóinak leszármazottai ott újból államot akarjanak alapítani; joggal tiltakoztak utóbb egy olyan megosztás ellen, mely nem felelt meg az ország tényleges nemzetiségi megoszlásának; s most, mikor az 1949-es fegyverszüneti határok valamennyire stabilizálódtak és legitimizálódtak, joggal tiltakoznak az ellen, hogy Izrael ma ezeken {4-647.} is túlmenő újabb területi terjeszkedésre törekszik. Érthető, hogy az arab álláspont mindezt összefoglalóan úgy fogalmazza, hogy mindezért egészében a cionizmus „felelős”. A cionizmus e „felelősségéből” nyilvánvalóan igaz az, hogy ha cionizmus nem lett volna, akkor sem arab–izraeli viszály, sem izraeli állam nem lett volna. A cionizmus azonban nem számon kérhető „vétek” a szónak a legtágabb értelmében sem: ellenkezőleg, a legnagyobb mértékben természetes, érthető, sőt bátor és emelkedett reagálása a zsidóság ama részének, mely bármely okból az átlagnál nagyobb intenzitással tudta és érezte magát üldözöttnek, elnyomottnak és megalázottnak, és a többinél nagyobb intenzitással határozta el, hogy ilyen feltételek között nem akar tovább élni.

Azt jelentené ez, hogy mindenkinek „igaza lévén”, az arab–izraeli viszály egész embertelen helyzetének és rengeteg embertelen részlethelyzetének ne lenne semmiféle bűnöse vagy felelőse? Amennyire önkényes dolog az összefüggések sorozatában szimpátiáink vagy antipátiáink alapján felelősséget megállapítani, bűnöst kiáltani oly ponton megállva, ahonnan a felelősség nyilvánvalóan továbbvezethető, annyira elkenés volna, mindenkinek „igazat adva” elhaladni olyan okozati gócpontok mellett, ahonnan az embertelen helyzetek sora elindult, ahová az eseményeket érdemes visszapörgetnünk, s ahol valóban meg kell állni, mert nincs értelme az ezerfelé futó összefüggéseket tovább nyomoznunk. Ha így keressük azt a pontot, ahol az arab–izraeli viszály embertelen helyzetéért való felelősséget megtalálhatjuk, akkor a felbolygatott Palesztinából kiindulva, a felbolydulást okozó cionizmuson és izraeli államalapításon továbbhaladva a cionizmust létrehozó üldözéshez, elnyomáshoz és megalázáshoz jutunk el, mint aminél meg lehet és meg kell állnunk. Ennek pedig a színhelye s egyben a felelőse az, amit ma már ritkábban használt és kevésbé határozott körvonalú valamit jelentő szóval „keresztény világ”-nak nevezhetünk. Ennek magatartása volt az, ami a cionizmus jogos visszahatását kiváltotta, {4-648.} s azt az annak kiváltásában semmiképpen sem részes arab világra „rászabadította”. A keresztény világ hordozza a bármilyen módon elgondolt „felelősség” mindkét lényeges elemét: egyrészt vitán kívül okozója mindannak, ami a cionizmushoz elvezetett, másrészt nyilvánvalóan felróható, vétkes – mondhatnánk úgy is, keresztényietlen – az, amivel okozta mindezt.

Kiegészíti ezt a felelősséget azoknak a – lényegében ugyancsak „keresztény” – hatalmaknak a felelőssége, amelyek az első világháború után a teljesen rendelkezésük alatt álló Közel-Keleten felosztási megállapodásaikkal és ellentmondó ígéreteikkel a mai helyzethez elvezető zűrzavart létrehozták.

j) A FEHÉR EMBER CIVILIZÁCIÓJÁNAK FELELŐSSÉGE ÉS ENNEK GYAKORLATI ÉRVÉNYESÍTÉSE

A „keresztény világ” e felelőssége nagyon szép, mondhatná valaki, de kik azonosíthatók ma egyáltalán ezzel a múltbeli keresztény világgal, hol létezik ezeknek valami olyan szervük vagy szervezetük, mellyel szemben e felelősséget egyáltalán érvényesíteni lehet, s hogy lehet elvárni, hogy ezek elviseljenek egy felelősségrevonást olyan múltbeli dolgokért, melyeket közvetlenül nem ők követtek el?

Azok számára, akik belülről élik át a keresztény világ számos szétesési folyamatát, az azonosítás kérdése nagyon nehezen megválaszolhatónak tűnik fel. Annál egyszerűbb a külső szemlélők, főleg a szenvedő alanyok – arabok és zsidók – számára, akik – még ha politikai érdekből időnként egyes hatalmakat támadnak, másokat pedig kímélnek is – legbelsőbb meggyőződésük szerint úgy érzik, hogy joguk van globális felelőssé tételre: csak éppen a zsidók inkább arra hajlanak, hogy ezt a felelőssé tételt globálisan a „keresztényekkel” szemben érvényesítsék, az arabok viszont inkább arra, hogy globálisan a „fehér ember civilizációjával” szemben.

Ami kérdésünk számára azonban e kettő azonos: az „egykori {4-649.} keresztény világ utódja” éppen a fehér ember civilizációja. Utódja nemcsak emberi összetételében és földrajzi elhelyezkedésében, hanem mindenekfelett abban a jellegzetes közös tulajdonságában is, hogy jelentős, hatalmas, emelkedett és meggyőző erkölcsi és társadalmi eszméket és programokat hirdet meg, azután utat enged annak, hogy ezek hatalmi szervezetek kötőanyagává, érdekek fedőszerveivé és hatalmi erőszak igazolóivá váljanak. Ebből született meg az az eszmei és hatalmi síkon egyszerre jelentkező megsokszorozódott agresszivitás, mely a fehér ember világát mind a mai napig jellemzi. Ez mozgatta a keresztes háborúkat csakúgy, mint a gyarmati hódításokat, ezzel tartotta a fehér ember a 19. században úgyszólván az egész világot az uralma alatt, s tartja még ma is a hegemóniája alatt, ezzel borította ki sarkaiból az egész többi világ fejlődését, ugyanakkor, mikor olyan impulzusokat is adott neki, melyek termékenyek és hasznosak is lehetnének, ha nem kísérné őket mindaz, amit leírtunk. A fehér ember civilizációja már érzi a mindebből fakadó óriási felelősséget, megpróbálja uralmi helyzeteit felszámolni s az általa okozott zűrzavart egészséges mederbe terelni, de még nem jutott el annak felismeréséig, hogy komoly eredményt csak az általa meghirdetett politikai és társadalmi eszmék becsületes komolyan vételével s minden rövid lejáratú, primitív érdekszempont radikális kikapcsolása útján lehet elérnie. Vagyis: az arab–izraeli viszályért való felelősség, melynek gyökerét a zsidóüldözésekért való felelősség formájában a középkor mélyéig kerestük visszafelé, ma egyben egy különleges aspektusa annak az egyetemes felelősségnek, mellyel a fehér ember civilizációja tartozik az általa megtámadott, kihasznált és felbolygatott harmadik világgal szemben.

De nem nehéz azt a szervezetet sem megtalálni, mely ezt a felelősséget elvállalni s ennek következményeit levonni képes: a nagyhatalmaknak az az összessége ez, mely a fehér ember civilizációjának összes hatalmi eszközeit együttesen {4-650.} birtokolja, ezenfelül történetesen ugyanakkor az emberiség egyetlen legitim békeszervező szervezetében a döntés lehetőségét is kezében tartja, s mindezeken felül a Földközi-tengeren is együttesen és egyenként jelen van. Módjában van tehát ezt a felelősséget elvállalni, elviselni és jó megoldáshoz eljuttatni, feltéve, ha a szükséges akcióegységet létre tudja hozni.

Nem kétséges, hogy a szóban lévő nagyhatalmak felháborodva utasítanák vissza ezt a felelősséget, akár a középkori, kora újkori és legújabb kori zsidóüldözésekért való felelősség, akár az arab–izraeli viszály elmérgesítéséért való felelősség formájában jelentkezik. Az első vádra meggyőző módon mutathatnának rá arra, hogy éppen az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország voltak a zsidóemancipáció vezető országai, és éppen a Szovjetunió szakított minden más országnál radikálisabban minden középkori keresztény és egyéb előítélettel; a második vádra pedig feleletül élesen rámutatnának a maguk jóhiszemű igyekezeteire és mások önzésére, kicsinyességére, ellentmondására, intrikáira és széthúzására. A hangsúly azonban nem a felelősségrevonáson, hanem a felelősség önkéntes elvállalásán van, ami önmagában is helyes erkölcsi cselekedet, de bizonyos hatalmi helyzetek birtokosai számára egyszerűen kikerülhetetlen gyakorlati szükségesség. Ebben az összefüggésben kell e döntő pozíciók ellátóinak átérezniök, hogy mind izraeli, mind arab szemmel nézve milyen irtózatosan frivol és felelőtlen játéknak tűnik fel mindaz, ami zsidókkal és arabokkal a történeti események összfolyamatában mind a mai napig történt; s mennyire nem kerülhetik el azok, akik a szükséges hatalmi erővel rendelkeznek, hogy ezt az erőt végre egyszer az egész ügy stabil és végleges rendezése érdekében vessék latba.

Hogy ennek a gyakorlati felelősségvállalásnak mi a legfontosabb konkrét tartalma, az a fentebb mondottak alapján könnyen megfogalmazható: egyrészt annak a maga hatalmi {4-651.} erejét mozgósító akcióegységnek a létrehozatala, mely egy reális béketerv kidolgozásához és mindkét féllel való elfogadtatásához szükséges, másrészt az ebből eredő mindama terheknek, közöttük elsősorban a menekültprobléma nagyvonalú és végleges megoldásához szükséges terheknek a viselése, melyek a felek erejét meghaladják. Volna ezenfelül még egy tennivaló, mely nem annyira cselekvésben, mint inkább a nagyhatalmi álláspontok áthangszerelésében áll, oly értelemben, hogy csökkenteniök kellene védenceik politikai frazeológiájával való azonosulásukat, és világosabban leszögezniök, miben tér el álláspontjuk védenceik álláspontjától. Az Egyesült Államok hosszú lejáratra nem tesz jót Izraellel, ha a hangsúlyt még mindig a közel-keleti katonai egyensúly fenntartására helyezi, és nem mondja meg világosan, hogy az 1967 előtti határokra való visszamenetelt komolyan érti; a Szovjetunió hosszú lejáratra nem tesz jót az arabokkal, ha a hangsúlyt az agresszió kérdésére helyezi, és nem mondja meg világosan, hogy az 1967. évi biztonsági tanácsi határozat magában foglalja Izraelnek 1967 előtti határai között való feltétlen elismerését is. Amíg a nagyhatalmak ezt meg nem teszik, egyidejűen adnak tápot annak a legszélsőbb izraeli álláspontnak, mely szerint a létében fenyegetett Izraelnek annexiókra kell törekednie, s annak a legszélsőbb arab-gerilla álláspontnak, mely szerint az izraeli agresszió által fenyegetett araboknak Izrael megsemmisítésére kell törekedniök.

k) NÉHÁNY HIÁBAVALÓ SZÓLAM KIKAPCSOLÁSA

Esedékes immár rátérni arra, hogy az előzmények felvázolt sorozata és megkísérelt értékelése milyen tennivalók és megoldások irányába mutat. Előbb azonban célszerűnek látszik végére járni néhány közkeletű, szólamszerű állításnak, értékelésnek és javaslatnak, melyeket eleve ki kell kapcsolni a megoldás útjának taglalásából, ha azt akarjuk, hogy hasznos és kivihető eredményekhez jussunk. Olyan szólamok {4-652.} ezek, melyeknek hiábavalósága világosan következik közismert tényekből s azok helyes értékeléséből, mégis, akár gondolkodásra való restségből, akár politikai érdekből újból meg újból megjelennek az ügyre vonatkozó gondolatmenetekben.

1. Nincs sok értelme az arab–izraeli ügyben az agresszor címet bármelyik félnek tartósan kiosztani, s a további tennivalókat egyszerűen ebből levezetni próbálni. Arabok és izraeliek a 20. század folyamán egymással az állandó agresszió állapotában éltek és élnek: az arabok számára kezdettől fogva szüntelen agresszió a zsidó államalapításra való törekvés, majd államalapítás, s mindaz, ami azóta ebből következett; az izraeliek számára pedig szüntelen agresszió az a – mostanáig kétséget kizárólag fel nem adott – arab álláspont, mely Izraelnek államként való létezését sem ismeri el. Mihelyt tehát túllépünk az egyes eseményekben vagy incidensekben megállapítható agresszor keresésén, akkor már nem az agresszor megjelölése a problémánk, hanem az, hogy mely pontig kell ezt a kétféle alapagressziót oly módon csökkenteni, hogy immár egymással kiegyenlíthetőkké váljanak.

2. Hiábavalóság az a kezdettől fogva hangoztatott zsidó álláspont, mely szerint a zsidó bevándorlás, államalapítás és uralom az arabok számára is előnyös, mert anyagi prosperitást, magasabb munkabéreket és életnívót hoz nekik. Ezt a naiv ökonomizmusban fogant tételt, akár az Izrael területén élt vagy élő arabokra, akár az újonnan elfoglalt területeken élő arabokra vonatkoztatják is, a valóságban semmivé teszi az az egyszerű és közismert igazság, hogy az emberek még magasabb munkabér ellenében sem szeretnek másodosztályú állampolgárok lenni; s ha vannak is nem kevesen olyanok, akiket mindenekfelett a közvetlen anyagi előny érdekel, s még többen olyanok, akik jobban szeretik a békességet a harcnál, azért döntő pillanatban, mikor a közösséghez való tartozásnak, a közösség alakulásának, létének vagy jövőjének a kérdései felmerülnek, az egész közösség magatartását {4-653.} nem a jólétet vagy csendességet szerető többség, hanem az az aktív kisebbség fogja meghatározni, amely a közösség álláspontjait és céljait egyáltalán megfogalmazza, s amelynek állásfoglalására a közvetlen anyagi előnyöknek nem sok hatása van.

3. Szinte szót is kár vesztegetni olyan elképzelésekre, melyek izraeli megszállás vagy hegemónia alatt – főleg Ciszjordániában – valamilyen arab autonóm területet vagy vazallus államot képzelnek el. Eleve egészségtelen és gyarmatszerű minden olyan államalakulat vagy politikai szervezet, mely merőben egy másik állam, egy másik szervezet érdekeinek szolgálatában jön létre. Az adott helyzetben egy ilyen arab alávetett terület létezése minden eddiginél – az egyszerű katonai megszállásnál sokszorosan – nagyobb sérelme volna az arab nemzeti öntudatnak, s kormányzása olyan állandósított erőszakalkalmazást kívánna, mely a kiegyenlítődés lehetőségét messze eltávoztatná.

4. Nem kevésbé hiábavaló az az ellenkező előjelű arab tétel, mely szerint az arabok nem ellenségei a zsidóknak, hanem csupán a különálló zsidó államra törekvő cionizmusnak, s a zsidókkal továbbra is mindenkor készek a hagyományos arab vallási tolerancia szellemében együtt élni, s akár egy palesztinai arab-zsidó államot is fenntartani. Hiábavalóság ez a szólam mindenekelőtt azért, mert a hagyományos arab vallási tolerancia semmi garanciát nem jelent a történtek után arra, hogy az arabok, mint győzelmes többségi nemzet, éppen a zsidó nemzeti kisebbséget fogják a rendezett jogállamiság előnyeiben részeltetni; főleg azonban azért, mert Izrael egész lakossága pontosan a toleráltság állapota elől menekült a világ minden részéből Izraelbe, a tolerancia jelszava tehát akkor is teljesen hatástalan volna rájuk, ha reális volna.

5. Az előbbinek variánsa az a veszélyes, mert mindenki által tetszés szerint értelmezhető szólam, mely a béke feltételei között felsorolja – önmagában teljesen helyesen – „a palesztinai nép jogainak elismerését”, anélkül hogy világosan {4-654.} megmondaná, miben állanak ezek a jogok. Enélkül is tudjuk azonban, hogy ez alatt az intranzigens palesztinai menekültálláspont az Izrael 1949. évi területére való korlátlan visszatelepedés jogát érti, vagyis valami gyakorlatilag visszacsinálhatatlant akar visszacsinálni; s azt is tudjuk, hogy ezt az izraeliek létük elleni merényletnek tekintik, és semmi körülmények között el nem fogadják. Aki viszont e szólam alatt ennél kevesebbet ért, vagyis valami olyant, ami Izrael külön állami és külön nemzeti létének elismerésével összefér, úgy ezt világosan meg is kell mondania.

6. Hasonlóképpen hiábavaló az az előzővel rokon szólam is, mely nem vonja kétségbe az izraeli zsidó állam létezését és létjogosultságát, ellenben a jövőre nézve kívánja tőle azt, hogy adja fel a cionizmust, szűnjön meg a világzsidóság „állama” lenni, váljon „olyan állammá, mint a többi”, s minél inkább „hasonuljon közel-keleti környezetéhez”. E kívánságok között valóban vannak olyanok, melyek kívánatos fejlődési tendenciákat fejeznek ki, mindenekelőtt azt, hogy Izraelnek csakugyan kívánatos stabil módon beilleszkednie a maga környezetébe. Ezt azonban aligha lehet ilyenféle felszólító mondatokkal elérni. Józan ésszel nem várható sem az, hogy az izraeliek egyik napról a másikra elfelejthetik azt a cionizmust, mely államukat létrehozta, s ma is egyetlen komoly külső támaszuk, sem az, hogy a világban szétszórt zsidóság egyik napról a másikra közönyössé váljék Izrael ügyével szemben, sem az, hogy Izrael „közel-keleti” jellemvonásokat vegyen fel, mikor szomszédainak legfőbb törekvése, hogy katonai és ipari fejlődés terén ők vegyenek fel minél hamarabb „izraeli” jellemvonásokat. Ahhoz, hogy Izrael normális, nem cionista, a többihez hasonló állammá váljék, két dolog kell: az egyik az, hogy a zsidóság szerte a világban sehol se éljen olyan nyomás alatt, mely számára Izraelt emberi méltóságának menedékévé, az „ígéret földjévé” teszi; másrészt az, hogy Izrael stabil, mind a világszervezet és a nagyhatalmak, mind szomszédai által elismert határokkal rendelkezzék. {4-655.} Ehhez pedig a fenti felszólító mondatok nem elegendők.

7. Az előző szólamnak variánsa az is, mely kifejezi Izrael létének elismerésére való készségét, de azzal, hogy az Izraelbe való további bevándorlás tilos legyen. Ez megint csak egy olyan követelés, mely úgy akar engedményre hajlandónak mutatkozni, hogy közben az arab intranzigencia követeléseit is fenntartani láttassék. Egy ilyen követelés azonban csak egy függetlenségében korlátozott állammal szemben képzelhető el, vagyis Izrael számára elfogadhatatlan, viszont az arabok számára szükségtelenné is válik, mihelyt létezik egy elismert és a nagyhatalmak által garantált határ.

8. Hiábavaló és komolytalan az az izraeli – s időnként egyes nagyhatalmak nevében is kifejezett – álláspont is, mely szerint a kibontakozás csupán az érdekelt felek között közvetlen tárgyalások útján lehetséges, külső nagyhatalmi közbelépés nélkül. Ez a szólam úgy hangzik, mintha az érdekelt kis országokat akarná megóvni a nagyhatalmak erőszakos beavatkozásától, holott valójában egy ilyen kimenetelű háború után éppen a közvetlen tárgyalás tartalmazza a maximális erőszakot, a győztes erőszakát, s éppen a nagyhatalmak közvetítő közbelépése az, mely ezt az erőszakot mérsékelni képes. Ezenfelül a közvetlen tárgyalások az arabokkal szemben azt az elfogadhatatlan követelést jelentik, hogy már a közvetlen tárgyalás elfogadásának puszta tényével mondjanak le eddigi álláspontjukról, Izrael el nem ismeréséről, anélkül hogy a legkisebb mértékben tudnák, hogy kapnak-e ezért valamit ellenértékül, és mit.

9. Komolytalan szólam az is, ha bármely nagyhatalom kijelenti, hogy nem hajlandó barátaira, illetőleg védenceire nyomást gyakorolni, vagy hogy békejavaslatok készítése nem a nagyhatalmak feladata, hanem másé, pl. az ENSZ-közvetítőé vagy a feleké. A nagyhatalmaknak pontosan azért feladata a béke előmozdítása, mert mint nagyhatalmak ennek érdekében nyomást képesek és kötelesek kifejteni. S ha egyszer {4-656.} tudjuk, hogy az ENSZ hatékonysága pontosan akkora, amekkora a nagyhatalmak együttes fellépésének hatékonysága, akkor azt is tudnunk kell, hogy minden nyilatkozat, mely azt mondja, hogy bármi is nem a nagyhatalmak, hanem az ENSZ feladata, gyakorlatilag nem jelent mást, mint azt, hogy az illető nagyhatalom nem óhajt az ügyben hatékony lépésekkel, hatékony békejavaslatokkal előállani. Vagyis az ilyen nyilatkozatok az ENSZ és a nemzetközi államközösség jelenlegi bénultságának és csődjének a megnyilvánulásai s egyben okai is!

10. A másik oldalon nem kevésbé komolytalan az az arab álláspont, mely mindennemű kibontakozás előfeltételéül az 1967-ben elfoglalt területekről való feltétel nélküli kivonulást jelöli meg. Ez pont az ellentettje a 8. pontban említett izraeli követelésnek: itt Izraeltől követelik, hogy mondjon le egyetlen zálogáról, anélkül hogy tudná, mit kap ezért a lemondásért cserébe. Másképpen fogalmazva: tartsa magát az 1967 előtti határokhoz, anélkül hogy bárkitől garanciát kapna arra, hogy az arabok is tartani fogják magukat azokhoz.

11. Elég utalni azoknak a főleg izraeli, de egyáltalán bármiféle követeléseknek az elfogadhatatlanságára, melyek elvben tudomásul vesznek valamiféle legitim határvonalat, de azokon stratégiai okokból kívánnak bizonyos határkiigazításokat. Nem lehet elégszer ismételni azt a közhelyet, hogy minden stratégiai határ szükségképpen igazságtalan, mert elvtelenül felrúg minden érvényes határvonási szempontot, a területi sérthetetlenség és történeti stabilitás szempontjait csakúgy, mint az önrendelkezési, nemzeti vagy etnikai szempontokat; s ugyanakkor káros is, mert nem érdekkiegyenlítésen, hanem egyoldalú érdekkielégítésen alapul, vagyis a stratégiai határigény érvényesülése éppen a határ legitim voltát szünteti meg. Ezenfelül nem indokolt még egy kifejezetten és egyoldalúan támadó szomszéddal szemben sem, mert tenyésztelepe az újabb határvitáknak, és nem {4-657.} csökkenti, hanem növeli a szomszédnak agresszióra vagy viszontagresszióra való kedvét.

12. Végül kifejezetten félrevezető az a szólam is, mely arra hivatkozik, hogy a szerény részeredmény többet ér, mint a létrejönni nem tudó átfogó béke, s ennek jegyében Izrael s valamelyik nehéz helyzetben lévő arab szomszédállam között különbéke-javaslatokat propagál; nem kevésbé haszontalan Izrael részéről is, ha ilyen javaslatokból valamiféle részelőnyt remél elérni. Az arab államok számára az izolált békekísérlet a legbiztosabb út kormányzatuk megbukásához, Izraelnek pedig nem egy-egy arab állammal, hanem az arab világgal kell békét kötnie. Ehhez pedig ha nem is az öszszes arab államnak, de mindenesetre annyinak a hozzájárulása kell, amennyinek ünnepélyes és formális nemzetközi kötelezettségvállalását az arab világ érvényes megnyilatkozásaként lehet értelmezni.

Mindeme hiábavaló szólamok kikapcsolása után tudunk immár zavaró körülmények nélkül rátérni azokra a megoldási lehetőségekre, melyeket a tények gondos értékelése már eddig is elég világos körvonalakban felszínre hozott.

16. Az arab–izraeli viszály: végleges megoldásra irányuló nagyhatalmi akció lehetősége

a) EGY VÉGLEGES BÉKETERV GAZDÁJA ÉS LEHETSÉGES FORMÁJA

Az arab–izraeli viszály tényeinek fentiekben vázolt értékelése azt mutatja, hogy nem lehetetlen végleges béketervet készíteni ebben a vitában, mert létezik egy kialakulóban lévő és alapul vehető legitimitás: a problémát nem annyira a felek tárgyi követelései és a béketerv ennek megfelelő tárgyi tartalma okozzák, mint inkább a felek lélektani állapota. A lehetséges megoldás körvonalazásához először is tisztázni kell {4-658.} a béketerv lehetséges formáját; azt, hogy milyen felek, milyen szervek vagy személyek miféle aktusaként jöjjön létre, mondhatnánk úgyis, hogy ki legyen a béketerv gazdája. Ezt követően kell világosan körvonalaznunk a béketerv lehetséges és szükségszerű tartalmát, mely az előző fejezetekben mondottak alapján már meglehetősen kirajzolódik. A legutolsó, de nem kevésbé fontos kérdés az, hogy a megfelelő tényezők által, megfelelő formában előterjesztett, tartalmilag helyes és alkalmas béketerv keresztülvitele, elfogadtatása, végrehajtása milyen eszközökkel, milyen sorrendben, milyen adagolásban és tagolásban történjék ahhoz, hogy le tudja győzni az eléje tornyosuló tárgyi és lélektani nehézségeket.

Ami az első kérdést, a béketerv lehetséges formáját illeti, meglehetős határozottsággal leszögezhetjük, hogy alig van remény egyszerűen a felek között létrejövő szabályos kétoldalú békeszerződésre vagy békeszerződésekre.

Nem valószínű az sem, hogy ezt a szakadékot akár a nagyhatalmaktól, akár az Egyesült Nemzetektől kiinduló egyszerű közvetítés át tudná hidalni, amint azt a Főtitkár által kiküldött közvetítő kitűnő, kitartó és mégis eddig eredménytelennek bizonyult munkáján is le lehet mérni: a jelek szerint a közvetítés magában nem elegendő arra, hogy a fentiekben leírt lélektani görcsöket feloldani képes legyen.

Ezeket a lélektani görcsöket, amint arra már az előzőkben rámutattunk, csak egy lélektani sokkhatás tudná megbontani, mely porondra léptet egy eddig nem szerepelt, mert nem létezett tényezőt, a reális nagyhatalmi egyetértést. Méghozzá olyant, mely nem véres verítékkel kiizzadt, kétértelmű és eleve kétféleképpen értelmezhető és értelmezett szövegeket hoz létre, hanem valóságos, minden kétértelműségtől mentesen részletezett béketervet és annak keresztülvitelére alkalmas akcióprogramot, mely képes a felekkel mind saját erejük végességét, mind a nagyhatalmi együttes erejének túlsúlyát {4-659.} sokkszerűen éreztetni, és egyszerre legyen rájuk megnyugtató és kijózanító hatással.

A nagyhatalmak már megindult, de eddig messzire még nem jutott tanácskozásai jelentik tehát az egyetlen lehetséges elindulást a holtponton való túljutás felé. A béketerv gazdájának azonban nemcsak a szükséges hatalmi és politikai súllyal kell rendelkeznie, hanem azzal a nemzetközi jogi illetékességgel is, mely egy felismert érdemi legitimitásnak jogi érvényességet is biztosít. A mai nemzetközi jog értelmében az ilyen fellépésre illetékes szerv nem a nagyhatalmak puszta együttese, hanem az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa; bármennyire a másodosztályú nemzetközi fórum szerepére szorították is, valahányszor kritikus nemzetközi döntések érvényességéről van szó, mégiscsak ez az egyetlen olyan fontos nemzetközi politikai szerv, melynek bizonyos határozatai más államokra – ha azok nem állandó tagsági hellyel rendelkező nagyhatalmak – hozzájárulásuk nélkül is kötelezőek. Az alábbiakban vázolt béketerv túlnyomó részében keresztülvihető úgy is, mint az 1967. novemberi biztonsági tanácsi határozat végrehajtása, helyesebbnek látszik azonban egy annál újabb, konkrétabb és határozottabb határozat hozatala.

Mindez együttvéve kedvező alkalmat látszik kínálni arra, hogy az arab–izraeli ügyben végre egyszer tisztán érvényesüljön az Egyesült Nemzetek alapokmányának eddig nem érvényesült békeszerző elgondolása, a nagyhatalmak valóságos együttes politikai fellépése.

b) EGY VÉGLEGES BÉKETERV LEHETSÉGES TARTALMA

Vajon mi volna egy elképzelhető reális béketervnek az a lehetséges és szükségszerű tartalma, melyet már több ízben emlegettünk? Egy ilyen béketerv központi tartalma egyetlen „junktim”: az, mely kölcsönös és egyidejű feltételként szoros és elválaszthatatlan kapcsolatba hozza Izraelnek az 1967 előtti, legitimmé vált határai közé való visszavonulását {4-660.} és Izraelnek az arab államok által e határok között államként való teljes elismerését, úgy, hogy mindkét követelmény a másiknak kölcsönös feltétele legyen. Lényegében ezt mondja ki az egyetlen érvényes eddigi világszervezeti döntés is, a Biztonsági Tanács 1967. novemberi határozata, csak éppen a területek kiürítését kifejezetten, Izrael elismerését pedig olyan közvetett kifejezésekkel, melyeknek ez az egyetlen elfogadható értelme. A leendő béketervnek azonban mindkét követelményt világosan meg kell jelölnie, s egymással való szoros és kölcsönös összefüggésüket is minden kétséget kizárólag úgy kell kimondani, hogy ne lehessen többé egyiket a másiktól függetlenítve követelni.

Ezek után tartalmaznia kell a béketervnek az 1967 előtti határnak azokat a részletkorrekcióit, melyek alkalmasak arra, hogy azt végleges határrá tegyék. Ehhez többek között olyan kölcsönös határkorrekciókat kell tartalmaznia, melyek végét vetik mindazoknak a különböző helyeken krónikussá vált földhasználati, vízhasználati, legeltetési stb. vitáknak, melyek 1967-ig voltak állandó mérgező tényezői az arab–izraeli viszonynak. Ugyancsak e korrekciók keretében kell Jeruzsálem kettéosztását is úgy módosítani, hogy Izrael megmaradhasson a maga óvárosi történeti szent helyeinek, elsősorban a siratófalnak a birtokában: világosan kiemelve, hogy ennek a korrekciónak miben áll az ellentétele akár Jeruzsálemben (pl. az egyetemi enklávéval kapcsolatban vagy másutt), akár a határ más pontján (pl. egy földközi-tengeri arab, illetőleg jordániai vagy palesztin szabadkikötő formájában). Egyáltalán mindeme korrekcióknak együttvéve olyanoknak kell lenniök, hogy ne csökkentsék és ne tegyék kétségessé a végleges határnak az 1967 előtti „legitimálódott” határral való azonosságát, hanem éppen korlátozott és kölcsönös jellegüknél fogva ki is hangsúlyozzák azt. Végül technikai és adminisztratív rendelkezéseket kell hozni a szükséges mértékű részletezésben mindazokban a földhasználati, vízhasználati, legeltetési stb. kérdésekben, ideértve a {4-661.} Jordán folyó használatának problémáit is, melyeket helyi határkorrekciókkal megoldani nem lehet.

Szabályoznia kell ezek után a béketervnek azt, hogy Izraelnek az 1967-ben megszállott területeket milyen módon, milyen időrendben kell kiürítenie. Ez azonban már a lebonyolítás kényes kérdésének körébe tartozik, amire külön pontban kell majd kitérnünk.

A másik oldalon ki kell mondania a béketervnek azt, hogy az arab államok részéről Izraelnek e határok között államként való elismeréséhez hozzátartozik a diplomáciai kapcsolatok felvétele, a nemzetközileg szokásos mindennemű kapcsolatok teljes normalizálása, valamint az Izraelnek államként való el nem ismerését hirdető hivatalos propaganda beszüntetése. A végleges békeállapotból következik a Szuezi-csatornán, az Akabai-öblön és a tíráni tengerszoroson mint nemzetközi vízi utakon való áthaladás teljes szabadságának biztosítása is az izraeli hajók számára.

Külön rendelkezést kíván az a kérdés, hogy – tekintettel az arab államok sokaságára – milyen és hány arab állam elismerése minősül elegendő ellentételül a megszállt területek teljes kiürítéséhez. Az „arab világ” elvileg az összes arab államból áll, azonban nem volna reális mindezek elismerésének megvárását előírni, mert mindig akadhat egy vagy kettő, mely az elismerésnek – számára esetleg közvetlen hátránnyal nem járó – megtagadásából nemzeti erkölcsi tőkét óhajt kovácsolni. Ugyanakkor mégis az arab világ elismerésére van szükség, nem egyszerűen a szomszédos és közel fekvő államokéra. Ez utóbbiak elismerésének természetesen fokozottabb jelentősége van, de még itt is számolni kell egy-egy nem életbevágóan érdekelt kormány teljes tárgyalni nem akarásával. A szomszédos államok közül mindenesetre az Egyiptom és Jordánia részéről való elismerés nélkül semmiféle normalizálás nem képzelhető, de minimális követelményként indokolható ennél több, mind a négy határos arab állam részéről való elismerés megkövetelése is. Mindenesetre {4-662.} a minimálisan szükséges elismerésnek valami olyan reális és árnyalt meghatározása kell, mely elegendő garanciát jelentsen Izrael számára, hogy az arab világ érvényes, látható és ünnepélyes állásfoglalásáról van szó, de ugyanakkor ne követeljen meg egy olyan teljes egyhangúságot, mely egy vagy két arab állam ötletszerű vétójától teszi függővé a békemű sikerét.

Az elismerés kérdésében számításba kell venni egy olyan politikai változás lehetőségét és kihatásait is, mely akár Jordániában juttat uralomra a palesztinai menekültszervezetekhez közel álló kormányt, akár a részben vagy egészben kiürített Ciszjordániában alakít külön palesztinai államot. Ilyenféle, külsőleg feltűnő változások azt jelentenék, hogy Izrael keleti határán az eddiginél sokkal hangsúlyozottabban arab nacionalista irányzatú és az elismerés kérdésében is intranzigensebb kormányzatú ország jelenne meg. Mégsem változtatná meg egy ilyen változás sem a helyzet alapvető adottságait, sem az elismerés kérdésében fentebb mondottakat. A palesztinai menekültekre s egy őket képviselő kormányra is áll az, amit az egész arab világról meg lehetett állapítani: hogy ti. egy valamennyire is céltudatos nagyhatalmi politika s annak béketerve igenis képes volna olyan választási lehetőségek elé állítani az arab államokat, melyek szükségképpen előidéznék a reálisabb felfogásúak előtérbe kerülését és a szélsőségesek izolálódását. Ez a palesztinai menekültek politikai szervezeti vonatkozásában azt jelentené, hogy ezeken belül az Izrael felszámolását követelő irányzatokkal szemben élesebb körvonalakban megjelenne a Ciszjordániába való visszatelepülés reális lehetőségét előtérbe helyező irányzat.

Ezért is rendelkezéseket kell tartalmaznia a béketervnek a menekültek problémájáról, kimondván először, hogy az 1967 után elfoglalt területek menekültjeit teljes repatriálás és kártérítés, az 1967 előtti izraeli területek menekültjeit viszont teljes kártérítés és csak családi vagy más emberi okokból különösen {4-663.} indokolt esetekben korlátozott számban való repatriálás illeti meg, amiben a döntést szintén pártatlan szervre lehetne bízni. Ugyanakkor elképzelhető olyan akció is, mely Izrael megmaradt arab lakossága és az arab országokban megmaradt zsidó lakosság között szervez önkéntes lakosságcserét, mindenesetre azzal az előírással, hogy azt egyik oldalon sem szabad akadályozni. Mindezeken felül azonban a legdöntőbb jelentőségű szükséges rendelkezése egy ilyen béketervnek az volna, mely a fennmaradó, elsősorban régi menekültek végleges és kielégítő letelepítése érdekében hoz létre nagyméretű – az eddigi segélyakciók kereteinél lényegesen nagyobb méretű – nemzetközi alapot és szervezetet, s e menekülteket az arab országok minél szélesebb körében igyekszik végleges otthonhoz juttatni.

Szükséges, hogy a béketerv rendelkezéseket tartalmazzon olyan külön pártatlan szerv (vegyes döntőbíróság) létesítéséről, mely a békeszerződés kapcsán felmerülő vitás kérdéseket kötelező határozattal eldönti, mindaddig, amíg Izrael és az arab államok viszonya teljesen nem normalizálódik.

Fontos tartalma volna a béketervnek az, mellyel a nagyhatalmak egyenként és együttesen, valamint a Biztonsági Tanács egészében a maguk s az Egyesült Nemzetek garanciája alá helyezik az egész békeművet; különösen minden olyan kísérlettel szemben, mely későbbi időpontban bármely oldalról megkísérelné akár a határokat, akár az elismerést újból kétségessé tenni.

Végül tartalmaznia kell a béketervnek a lebonyolítás mikéntjének és egymásutánjának a szabályozását, ami az egész terv sikerének a kulcskérdése.

c) A BÉKETERV ELFOGADTATÁSA ÉS LEBONYOLÍTÁSA: A SORREND KÉRDÉSE

A béketerv elfogadtatásának természetes első lépése az, hogy a nagyhatalmak, a Biztonsági Tanács vagy megbízottaik által gondosan és részletesen kidolgozott béketervet a {4-664.} Biztonsági Tanács elfogadja formális és kötelező határozatként, és felszólítja a feleket, hogy az abban foglaltakat az előírt egymásutánban teljesítsék, ellenkező esetben a nagyhatalmak együttes akcióval fognak a béketerv keresztülvitele érdekében közrehatni. A döntő két kérdés egyrészt az, hogy miképpen lehetne e béketerv önkéntes elfogadását kiváltani, másrészt az, hogy el nem fogadás esetén milyen egymásutánban történjék a nagyhatalmak együttes fellépése.

A nagyhatalmaknak kétségtelenül nem lesz nehéz érveket találniok ahhoz, hogy mindkét felet a béketerv elfogadására kapacitálják: az arabokat azzal, hogy belátható időn belül aligha lesz még egy ilyen alkalmuk arra, hogy méltóságuk megőrzésével és álláspontjuk győzelmére való hivatkozás lehetőségével befejezzék az arab–izraeli viszályt, és végre igazibb és komolyabb nemzeti és társadalmi feladatok felé fordulhassanak; az izraelieket pedig azzal, hogy belátható időn belül aligha vagy talán soha többé nem lesz ilyen alkalmuk egy, az események folytán ily mértékben legitimálódott határ elismertetésére, melyet egy kölcsönös és arányos népcsere, valamint a nagyhatalmak és világszervezeti fórumok teljes egyetértése, helyeslése és garanciája s mindezeken felül az ellenfél elismerése is biztosít. A másik oldalon viszont az arab–izraeli ügyben az elkészíthető legjobb béketerv elfogadtatása is rendkívüli nehézségekbe ütközik, mert szinte leküzdhetetlennek látszó lélektani ellenállást kell legyőznie és szinte kibékíthetetlennek látszó ellentétes követelményeknek kell eleget tennie. Az ilyen lélektani helyzetben döntő jelentősége lehet a teljes határozottsággal kilátásba helyezett és szükség esetén alkalmazott hatalmi erőalkalmazásnak, ez azonban semmiképpen sem jelentkezhetik csak szimpla ultimátumok formájában, hanem azokat a maximális lélektani ráhatással kombinálva kell alkalmaznia.

Az arab–izraeli ügyben a központi probléma a teljesítés sorrendje. Okunk van feltenni, hogy a felek minden hangoztatott intranzigenciájuk ellenére szívük mélyén örömmel fogadnák {4-665.} egy olyan nagyobb erő határozott fellépését, mely mind a két felet egyaránt sújtó kényszerként hozná azt, amit önkéntes engedményként egyik fél sem hajlandó vállalni; s így elfogadtatja velük minden józanul elképzelhető béketervnek azt az alapgondolatát, hogy az egyik félnek a megszállott területek kiürítéséért, a másiknak pedig az elismertetésért bele kell nyugodnia az egyiküknek sem tetsző 1949–1967 közötti határokba. Első reagálásuk mégis az lesz – s emellett képesek lesznek teljes konoksággal kitartani –, hogy először a másik tegye meg a döntő lépéseket, s ő majd azután mérlegeli, hogy mire hajlandó.

Ezt a kétirányú konokságot elsősorban nem józan érvek támasztják alá, hanem indulatok és félelmek, azonban ezektől eltekintve tárgyi érvek is felhozhatók mind a két álláspont mellett, melyek kölcsönösen a másiktól követelik a kezdő lépést. Az egyik oldalon az egész lebonyolítás alapvető követelménye, hogy megtörje a felek központi lélektani görcsét, azt, hogy mindkettő tehetetlennek tudja a nemzetközi fórumokat, nem fél tőlük, illetőleg nem bízik bennük, s minden bizalmát a maga múltbeli, jelenlegi vagy jövőbeli erőszakába helyezi. Ebből a szempontból az szükséges, hogy a béketerv lebonyolítása erőteljes nagyhatalmi és világszervezeti fellépéssel elért területkiürítéssel kezdődjék az izraeliek részéről. Csak ez bizonyítja kellően mind az izraeli győzelmi öntudattal, mind az arab visszaütési készenléttel szemben, hogy a nagyhatalmi és nemzetközi tényezők minden látszat ellenére is igenis mindkettőjüknél erősebbek, és bizalomra is, respektusra is érdemesek.

A másik oldalon viszont a mellett az álláspont mellett, hogy az elismerésnek meg kell előznie a kiürítést, az szól, hogy a két egymás feltételét képező és összekapcsolódó engedménynek, az elismerésnek és a kiürítésnek a nagyhatalmi és nemzetközi fórumok által való kikényszeríthetősége nem egyforma: Izraelt az elismerés után is rá lehet kényszeríteni az együttes nagyhatalmi nyomás teljes belevetésével a területek {4-666.} kiürítésére, ezzel szemben az elismerésnek a kiürítés megtörténte után az egész arab világgal szemben maximális erőszakkal való kikényszerítése fonák és végeláthatatlan dolog volna, hiszen az elismerés olyan valami, ami bizonyos mértékű önkéntesség nélkül gyakorlatilag értéktelen. Ha tehát a teljes kiürítés után az arab államok még tagadják az elismerést, úgy Izrael mint viszonzás nélkül teljesítő fél, a teljes becsapottság és megrövidítettség állapotában marad. S ez annál is inkább fenyegető veszedelem, mert igen nagy a valószínűsége annak, hogy ha a béketerv lebonyolítása teljes kiürítéssel kezdődik, úgy az arabok hajlamosak lesznek arra, hogy ezt elsősorban ne a nagyhatalmi és nemzetközi tényezők erejeként, hanem saját győzelmükként értelmeznék, ami után nem az elismerés, hanem a győzelmes továbbhaladás tűnhetik fel majd előttük természetes következő lépésnek.

E probléma megoldására, hogy ti. a lebonyolítás nem kezdődhetik sem a teljes kiürítéssel, sem a feltétel nélküli elismeréssel, egy aránylag egyszerű út látszik a legcélravezetőbbnek: a béketerv lebonyolításának részleges kiürítéssel kell kezdődnie, elismeréssel folytatódnia, és teljes kiürítéssel befejeződnie. Vagyis a kiürítendő területet egy első, elismerés előtti, és egy második, elismerés utáni kiürítési zónára kell felosztani, amivel el lehet érni, hogy mindkét fél legyen teljesítő is, viszonzó is. A kiürítés megkezdése jelenti az arabok számára annak megtapasztalását, hogy a világszervezet igenis nem tehetetlen, a kiürítés két fázisra tagoltsága viszont annak megtapasztalását, hogy ez a kiürítés nem ok a hiábavaló diadalmámorra, mert nem az történik, amit az arabok szeretnének, hanem az, amit a világszervezet elrendel, s a teljes kiürítés csak egy komoly ellenszolgáltatás, a teljes elismerés fejében érhető el. A másik oldalon a kiürítés megkezdésének kikényszerítése az izraeliek számára a saját erejükben való irreális bizakodás megszűnésére ad indítékot, anélkül hogy az ellenségeiknek való teljes kiszolgáltatottságot jelentené, mert hiszen a második zóna képében jelentős {4-667.} zálog marad a kezükben arra az esetre, ha az arabok a következő lépés, az elismerés megtételét utóbb mégis megtagadnák. A nagyhatalmak politikai és célszerűségi mérlegelésének és döntésének tárgya lehet az a kérdés, hogy a kiürítés mennyiben jelentse az araboknak való azonnali átadást, és mennyiben közbülső, nemzetközi szervek, ENSZ-csapatok által való ideiglenes megszállást.

d) AZ ELSŐ ÉS MÁSODIK KIÜRÍTÉSI ZÓNA ELHATÁROLÁSA

Az előbb mondottakból következik, hogy a kétféle zóna elhatárolása a leendő béketerv lebonyolítási részének a legfontosabb s az egész béketervnek csaknem a legkényesebb tartalma, melyet ugyanolyan gonddal kell kidolgozni, mint a végleges határt. A két zóna kiürítése közé esik ugyanis az egész béketerv fordulópontja, Izrael elismerése, rosszabbik esetben pedig az egész béketerv buktatója is, ti. az, hogy az arab államok az első zóna kiürítése után megtagadják a további lépés, az elismerés megtételét, vagy esetleg az, hogy Izrael végső elszántsággal szembeszegül a második zóna kiürítésének; vagyis számolni kell egy olyan helyzettel, melyben a béketerv az első zóna kiürítése után elakad. Ilyen körülmények között mind a két zónának világosan körülhatárolt és rendkívül kényes lélektani és tárgyi funkciója van: az első zónának olyannak és akkorának kell lennie, hogy az arab államoknak érdemes legyen miatta, a második zónának viszont olyannak és akkorának kell lennie, hogy az arab államoknak érdemes legyen érette az elismerés keserű piruláját lenyelniök. Ugyanakkor az első zónának olyannak és akkorának kell lennie, hogy okot adjon az izraelieknek a megrendülésre, vagyis éreztesse stratégiai helyzetük meggyengülését, de ne adjon okot a kétségbeesett ellenállásra, hanem éppen azokat a területeket foglalja magában, melyeket józan ésszel nem remélhettek időtlen időkig megtartani, s melyek feladását a ballasztoktól való megszabadulásként is értelmezhetik; ugyanakkor a második zónában azoknak és csak azoknak a {4-668.} területeknek kell maradniok, melyek megtartását az izraeliek a leghevesebb érzelmekkel, az életbevágó fontosság tudatával, titkolt – vagy alig titkolt – annexiós vágyakkal tervezik, s amelyek eddig bizonytalanul imbolyogtak az irreálisan nagy megszállott területeken belül, most pedig éppen a részleges visszavonulás jóvoltából új elválasztó vonalként világosan megjelennek a térképen. Mindez az izraeliek számára jelent indítékot ahhoz, hogy mindezért az ellenszolgáltatás nélküli kiürítés keserű piruláját lenyeljék. Viszont ugyanakkor indítékot jelent az arab államok számára is arra, hogy a békeművet ne akasszák meg, az elismerést ne tagadják meg, hanem annak megadásával a teljes kiürítés kényszerhelyzetét idézzék elő Izraellel szemben, nehogy a béketervnek a részleges kiürítésnél való megállása az izraelieknek időt és lehetőséget adjon egy kisebb és reálisabb hódítási területen való újabb berendezkedésre és aránylagos konszolidálódásra.

Mindezekben az első és második zóna motiváló szerepéről volt szó, arról a lélektani hatásról, melyet a két érdekelt félre a béketerv sikeres előrehaladása érdekében ki kell fejteniök. Ennél nem kevésbé lényeges a tárgyi szerepük, főleg abban az esetben, ha a béketerv végül félúton mégis elakad: erre az esetre gondolva a két zónát úgy kell meghatározni, hogy már az első zóna kiürítésével is a jelenleginél jobb helyzet álljon elő, vagyis a jelenlegi helyzet legtarthatatlanabb elemei megszűnjenek.

Mindezek a követelmények meglehetősen világosan megszabják a két kiürítési zóna körvonalait. Egyiptom felé az első kiürítési zónának szükségképpen magában kell foglalnia a Sínai-félsziget nyugati – esetleg nagyobb – felét a Szuezi-csatorna teljes biztonsága érdekében, viszont a második zónában kell maradnia a Sínai-félsziget keleti felének, de legalábbis az Akabai-öböl partvidékének a Tírán-szoros kijáratával együtt, valamint természetszerűen a Gázai övezetnek.

{4-669.} Jordánia felé az első kiürítési zónának Ciszjordánia olyan jelentős és művelhető területeit kell magában foglalnia, mely az 1967 óta eltávozott menekültek túlnyomó részének a visszatelepítését lehetővé teszi. Ennek gyakorlatilag elsősorban a Jeruzsálemtől északra fekvő nagyobb ciszjordániai betüremlés egész területét vagy annak – esetleg valamilyen keskeny határ menti sávot meghagyó – túlnyomó részét kell jelentenie: viszont természetszerűleg a második zónában kell maradnia Jeruzsálem területének és az esetleg tőle délre fekvő kisebb ciszjordániai betüremlés egyes részeinek.

Szíria felé, ahol az első zónának csak lélektani s kevésbé tárgyi funkciója van, ennek következtében az első zónának kell kisebbnek, esetleg csupán jelképesnek, a másodiknak nagyobbnak lennie.

E nagy vonalakon belül a két zóna határvonala a részletek tekintetében az egyik vagy másik félhez közelebb álló nagyhatalmak között bizonyos mértékű alkudozás tárgya lehet, azonban a legnagyobb mértékben óvakodni kell a teljességgel esetleges és ötletszerű alkutól. A legfontosabb feladat ugyanis a megszállt és kiürítendő terület minden egyes pontjára nézve kitapogatni a felek alapvető érdekeit, félelmeit és reményeit, s ennek alapján az optimális tárgyi és lélektani eredmény szem előtt tartásával elhelyezni azokat az első vagy második zónában.

e) NAGYHATALMI AKCIÓ ÉS NAGYHATALMI GARANCIA A BÉKETERV ELAKADÁSA ESETÉRE

Ezzel nagy vonalakban előttünk van mindaz, ami egy nagyhatalmi nyomatékkal és világszervezeti kötelező erővel előterjesztett kibontakozási és béketerv érdemi tartalmát és menetrendjét kiteheti. Ennek sima lebonyolításához az érdekelt felek hozzájárulása és közreműködése szükséges. Tudjuk, mennyi nehézsége van ennek, s a jelen helyzetben lehetséges, sőt szinte valószínű is, hogy egy ilyen vagy hasonló tervet elsőre egyik oldal sem fog elfogadni, az is lehetséges, {4-670.} hogy csak az egyik oldal fogadja el, s könnyen elképzelhető, hogy az egyik oldal részéről való elfogadás okul szolgál majd arra, hogy a második oldal, mint amannak előnyöset, annál is inkább ne fogadja el; elképzelhető az is, hogy Izrael csak azzal a feltétellel fogadja el, hogy az összes arab állam vagy meghatározott arab államok is elfogadják, s e feltétel teljes teljesítése nem sikerül; elképzelhető az is, hogy a tervet elfogadják, végrehajtása elindul, s közben tagadja meg valamelyik fél a következő lépés – az arabok az elismerés, az izraeliek a teljes kiürítés – megtételét. Nem kétséges, hogy a Biztonsági Tanácsnak és a benne egyesült nagyhatalmaknak valamit ebben az esetben is kell csinálniok, ha nem akarják az Egyesült Nemzetek és a maguk tekintélyét végleg lejáratni. Kérdés, mit lehet és mit kell csinálniok a felek hozzájárulása nélkül.

Ha jól megfigyeltük a kívánatos béketerv különböző fázisainak, főleg az első zóna kiürítésének funkciójáról mondottakat, akkor a felelet meglehetősen egyszerű és talán nem is meglepő: a nagyhatalmaknak abban az esetben is, ha a felek már elsőre nem fogadják el kielégítő módon a béketervet, a Biztonsági Tanács teljes tekintélyének és a maguk hatalmi súlyának a teljes bevetésével el kell érniök az első zóna kiürítését, éspedig tekintet nélkül arra, hogy a béketerv önkéntes teljesítése Izrael, az arab államok vagy mindnyájuk ellenkezésén akadt-e fenn. Természetesen annak, hogy egy ilyen közös fellépés egyáltalán komolyan vehető legyen együttes lépésként, előfeltétele, hogy már a megelőző megegyezések és közös állásfoglalások során létrejöjjön egy olyan komoly politikai áthangszerelődés, melynek során a Szovjetunió distanciálja magát attól az állásponttól, mely a közel-keleti ügyben egyedül Izraelt tekinti agresszornak, az Egyesült Államok pedig distanciálja magát attól az állásponttól, hogy nem szabad nyomást gyakorolni Izraelre.

Hogyan?, kérdezhetné valaki, mi jogosultsága van egy ilyen, csupán az egyik felet, Izraelt kényszerítő lépésnek, {4-671.} pláne még abban az esetben is, ha a béketerv önkéntes teljesítése nem az ő, hanem az arab államok ellenkezésén hiúsul meg? Méltányos-e ez egyáltalán, elképzelhető-e, hogy az Izraelt pártoló vagy a két oldal között közvetíteni akaró nagyhatalmak ilyenbe belemennének, s nem fenyeget-e, hogy Izrael kész lesz ezzel szemben egy olyan kétségbeesett tényleges ellenállást kifejteni, mely a nagyhatalmak kollektív fellépésének biztonságát megingatja, s őket végül is újból a már megszokott két táborra bontja? Meg vagyok győződve, hogy ha az első és második zóna határait jól és körültekintően szabják meg, ha a kiürítési felszólítást nem kapcsolják össze semmiféle megbélyegzéssel, vétkessé vagy agresszorrá nyilvánítással, s ha a kiürítés utáni helyzetre nézve Izraelnek nagyhatalmi garanciát helyeznek kilátásba esetleges támadással szemben, akkor ez a lépés nem méltánytalan, a részt vevő nagyhatalmak nem fognak visszakozni, és Izrael nem fog elkeseredett ellenállást tanúsítani.

Nem méltánytalan ez az eljárás mindenekelőtt azért, mert egyrészt egyedül a Biztonsági Tanácsnak egy ilyen, egyszerre kényszerítő és garantáló lépése képes eltávolítani az útból a legnagyobb lélektani akadályokat, így az araboknak a nemzetközi fórumok iránti bizalmatlanságát, főleg azonban Izraelnek azt az irreális lelkiállapotát, melyben egyszerre érzi magát mindenre képesnek és mindenkitől elhagyottnak. Másrészt szükség van erre a lépésre a jelenlegi helyzet legtarthatatlanabb elemeinek a megszüntetése céljából; ugyanakkor az e lépés által létrejött új helyzet amennyit ront Izrael presztízsén és stratégiai helyzetén, ugyanannyi reális előnyt is jelent számára azzal, hogy az új megszállási határ formájában objektív érvénnyel, reálisan megjelenteti a térképen azt a területet, melyet Izrael megtartani szeretne, méghozzá egy támadással szemben való garanciával s az újabb fokozatos konszolidáció lehetőségével megerősítve arra az esetre, ha az arabok az elismerést továbbra is megtagadják. Ugyanakkor nem méltánytalan ez a helyzet az arabokkal szemben sem, {4-672.} akiknek csak Izrael elismerését kell szolgáltatniok ahhoz, hogy ez a számukra nem kívánatos folyamat abbamaradjon s ők a második zónát is megkapják. S mindkét oldal stabilitásra törekvő erőit erősíteni fogja az, hogy az első zóna kiürítése és az új menekültek túlnyomó részének visszatelepítése lényegesen csökkenteni fogja azt a maga előtt békés kibontakozást nem látó és minden kétségbeesett lépésre hajlandó embermennyiséget, mely a legszélsőségesebb álláspontok legfőbb embertartaléka. Vagyis az első zóna kiüríttetése rendkívüli mértékben megnöveli annak valószínűségét, hogy utána bekövetkezik a mindkét oldal engedékenyebbé válása s a béketerv önkéntes elfogadása: az izraelieket stratégiai helyzetük megrosszabbodása, az arabokat a második zóna elvesztésének a veszedelme fogja erre indítani.

Az, hogy az új helyzet a felek számára ne csak éppen hogy, hanem lényegesen elviselhetőbb legyen, mindenekelőtt annak arányában remélhető, amennyire gondosan húzták meg a nagyhatalmak az első és a második zóna határát.

Nem kevésbé lényeges azonban az is, hogy a nagyhatalmak, még ha a közvetlen tennivaló terén némileg újból ellentétekbe kerülnek is, ne engedjék magukat még egyszer abba a fonák helyzetbe hozni, hogy azonosítják magukat védenceik merev álláspontjaival, ádáz frazeológiájával és oktalan cselekedeteivel, s így azok járszalagjára kerülnek, inkább, mint azok az övékére. Annál is inkább, mert okunk van feltenni, hogy az új helyzetben, miközben egyik vagy másik vagy mindkét oldalon intranzigens álláspontok és erők válnak uralkodóvá, ugyanott egyben éles politikai válsághelyzetek és ellentétek is kialakulnak, s mindkét oldalon lényegesen megnőnek, láthatóbbakká és bátrabbakká válnak azok az álláspontok és erők is, melyek végleges megegyezésre törekednek a már legitimálódott 1967 előtti határok alapján. Ebben a helyzetben a nagyhatalmak dolga lesz, hogy lépéseik egyszer már elért koordináltságát fenntartani vagy helyreállítani igyekezzenek, s ezenközben a felek álláspontjainak {4-673.} feltehető fellazulását szüntelenül felhasználják arra, hogy a feleket továbbra is a megegyezés irányába kapacitálják. Ezt a kapacitálást igen nyomatékossá lehetne és kellene tenni pl. a garancia megtagadásával, illetőleg visszavonásával, esetleg önkényes és egyoldalú lépések, kitelepítések stb. megtorlásaként, valamint a felek felfegyverzésének az összehangolt megtagadásával.

Fennáll végül a béketervet fenyegető utolsó veszélyként az a lehetőség is, hogy a békemű teljes lebonyolódása, Izraelnek az arabok által való elismerése és a második zónának Izrael által történt kiürítése után lép fel az arab államok vagy egyes arab államok körében egy olyan magatartás, mellyel az elismerést visszavonják s a felvett diplomáciai kapcsolatot megszakítják. Éppen ennek bizonyos fokú megelőzésére említettük annak fontosságát, hogy világosan meg legyen határozva, mely és hány arab állam elismerése szükséges és elegendő feltétele a második zóna kiürítésének és a békemű befejezésének. Bármennyire súlyos sérelme volna is a békeműnek egy ilyen utólagos visszavonás, ne képzeljük, hogy ez képes volna teljesen megsemmisíteni az egyszer már megtörtént arab elismerés jelentőségét: egy ilyen egyszer megtett gesztus az eddigi arab álláspont feladását jelenti, s arra minden tüntető visszavonás ellenére sem lehet még egyszer ugyanolyan súllyal és hitellel visszatérni. Ez az a pont, ahol szintén döntő szerepet kap a nagyhatalmaknak Izrael részére adandó, illetőleg adott közös garanciája, mely kiegyenlíteni képes akár egy vagy két arab állam elismerésének a kimaradását, akár az elismerés utólagos visszavonására irányuló kísérletek visszahatását. Természetesen ugyanez a garancia jár az arab országoknak is mind Izrael esetleges önkényes vagy egyoldalú akcióival szemben, mind pedig a véglegessé vált határok védelmében.