X. A francia forradalom tehertételei

Ezek tehát a francia forradalomban betetőzött liberális demokratizmus pozitív vívmányai. Ezek azok, melyeket a francia alkotmányozó nemzetgyűlés lényegében létezésének {4-751.} első esztendejében létrehozott. Mindez létrehozott volna egy alkotmányos monarchiát, mely az adott helyzetben a kívánatos és elérhető cél volt, s ahonnan a 19. század politikai fejlődése egyenes vonalban elindulhatott volna. De az alkotmányozó nemzetgyűlés még ugyanebben az első esztendőben elkezdte az egyházellenes törvényhozást, mely utóbb teljes vallásellenességbe ment át, s ezzel elindult a francia forradalom nagy félrecsúszása.

Az egyház- és vallásellenesség még a francia felvilágosodás öröksége volt, mely első helyen állt szemben az egyházzal, csak második helyen a feudális kiváltságokkal és szinte alig a monarchiával. A forradalom tehát kötelességének tartotta, hogy a nemesi kiváltságok megszüntetése, az emberi jogok kodifikálása és az alkotmány elfogadása után nekilásson az egyház megrendszabályozásának. De az egyház szekularizálására és állami intézménnyé tételére irányuló kísérlet lényegében nem szabadságelvű, hanem sokkal inkább II. József nyomdokain járó megoldás volt. Ugyanakkor ez volt az, ahol a forradalom a leginkább és a legcéltalanabbul előrefutott, pontosabban vakvágányra futott, mert nemcsak visszakoznia kellett utóbb, de semmiféle későbbi forradalom vagy reform a nagy forradalom egyház- és valláspolitikai kísérleteire nem tért vissza. Ezek tették kétségbeesetté a monarchia ellenállását, mely saját előjogainak megkurtítását aránylag meglepő béketűréssel viselte. De ennél súlyosabb volt az a következmény, hogy ezek voltak azok, melyek a társadalom jelentős részét is szembefordították a forradalommal, így lényeges részük volt abban, hogy a forradalom lényegét kitevő és a régi hatalommal szemben kifejtett pillanatnyi erőszakból állandó és lassan a társadalom egészével szemben kifejtett erőszak, vagyis diktatúra lett. Az egyház- és vallásellenesség azután is jó ideig megmaradt a liberális forradalmiság kísérőjelenségének, főleg a latin országokban, de ezt részben magyarázza az egyháznak a reakcióval való szoros összeszövődése és a liberalizmussal s benne az egyház {4-752.} és állam elválasztásának immár kijózanodott és az egyház számára is hasznos programjával szemben kifejtett szívós ellenakciói. Mostanra azonban ez az egész szembenállás nagymértékben az oldódás állapotában van, s az egyház- és vallásellenesség tehertételét mindenestül átvette a szocialista forradalmiság, a kommunizmus.

Persze a mai szemmel szinte gyermetegnek feltűnő, de a maga idejében óriási válságot előidéző antiklerikális törvényhozáson kívül több más ok is közrejátszott abban, hogy a francia forradalom, óriási jelentősége és hosszú lejáratra az egész európai kontinenst átalakító hatása ellenére is, kitörésének 4-5. esztendejére beletorkollott a világtörténelem időnkénti nagy kollektív tébolyainak legnevezetesebbikébe, az 1792–95. évi nagy Terrorba. Ezt a nyilvánvaló tényt a forradalom hívei azóta is palástolni, mesterkélt magyarázatokkal menteni, természetesnek tartani vagy egyszerűen tagadni igyekeznek, ellenfelei pedig akkor és azóta szüntelenül emlékeztetnek rá, s ezen a címen a forradalmiság minden formáját gyanúba hozzák. Nem vitás, hogy akkor az tette Angliát és az angol közvéleményt, de sok más embert is Európában, a forradalom szimpatizálva figyelő barátjából a forradalom elszánt ellenségévé, s ez okozta azt, hogy az 1790-ben a hitel mélypontján álló monarchikus abszolutizmus utóbb hitelét és erejét újabb félszázadra visszanyerte.

Érdemes röviden elemezni ennek a rémuralmi közjátéknak a közeli és távoli kihatásait. A Terror utólagos igazolásának kísérleteire még visszatérünk. Itt elég arra utalni, hogy a forradalom kisiklásában a céltalan antiklerikális törvényhozáson kívül kétségtelenül jelentős része volt XVI. Lajos kapkodásának, az európai uralkodók hebehurgyán provokált, félszívvel vezetett és számukra csak vereséget hozó háborújának. De a Terrorhoz magához kellett Danton cinizmusa, mellyel az első vérengzéseket szabadjára engedte, mindenekfelett pedig Robespierre paranoid egyénisége, mellyel az egész konventet erkölcsi terrorja alá tudta vonni, {4-753.} és a vérengzésből erkölcsileg megalapozott, az erény nevében gyakorolt intézményt csinált. Bármennyire is nem hangzik tudományosan ilyen személyes tényezők számbavétele, látni fogjuk, hogy ezeknél sokkalta nevetségesebb „tudományos” magyarázatokkal fogunk találkozni. A lényeg az, hogy a francia Terror nem következett a forradalom lényegéből, hanem a történelem nagy esetlegességeinek egyike volt.

A Terror, mint tudjuk, idővel lecsillapodott, és valamiféle konszolidációba ment át, azonban emlékét nem lehetett eltörölni. A Terror elpusztította a forradalom legjobbjait, a túlélő akarnok és opportunista garnitúra egy darabig a hatalom birtokában maradt, de a tömegektől való félelem állandósította a kormányzás bizonytalanságát. Ugyanakkor a tömegek forradalmi lendülete megtört, egy nyíltan forradalomellenes, uralkodót kívánó közhangulat alakult ki, létrejött a napóleoni fordulat, mely mind nagyobb mértékben rákapcsolt erre az irányzatra, de azért megörökölte a forradalmi kormányzatokba mindinkább beleépült bizonytalanságot is. Mesebeszéd az a közhely, hogy Napóleon egész Európában elterjesztette a forradalmi eszméket: néhány francia, nem is kifejezetten forradalmi intézményt terjesztett el, egyébként tudatosan forradalomellenes volt, és forradalmi, mondhatjuk, kártékony forradalmi cselekedetei csak esztelen hódításai voltak, melyekkel szinte megtetézte a Terror visszahatásait, és egész Európában egy mindenféle forradalomtól és felforgatástól rettegő reakciónak adott tápot.

Így a Terror és Napóleon együtt okozták, hogy Európában a 19. század első felében egy félszázadra helyreállt az abszolút monarchiák túlsúlya. De ugyanez a félszázad egyben a francia forradalmi hagyományok lassú, bár teljessé sohasem vált újraéledésének korszaka is volt. (Ez néhány évtizedre összekapcsolódott a napóleoni hagyománnyal, míg III. Napóleon örökre ki nem gyógyított abból mindenkit.) A század közepére megszaporodtak a részben alkotmányt, részben {4-754.} nemzeti függetlenséget követelő, hol sikeres, hol sikertelen forradalmak, amelyek merítettek a francia forradalmi hagyományból, de ugyanakkor általában óvatosan vigyáztak arra, hogy a francia forradalom rémuralmi korszakával szemben emelt vádak ne legyenek rájuk vonatkoztathatók. Mindennek eredményeképpen a század utolsó harmadára az alkotmányosság valamilyen teljesebb vagy félutasabb formája Oroszország kivételével egész Európában uralkodóvá vált. Vagyis beállt az az állapot, mely a Terror és Napóleon közjátéka nélkül valószínűleg már a század első felében beállott volna. A vagyonos polgárság előretört mint uralkodó vagy az uralomban az arisztokráciával együtt részt vevő osztály, úgy is, mint haszonélvezője mindama előnyöknek, melyeket számára a francia forradalom a feudális kiváltságok eltörlésével és egy sor tevékenység szabaddá tételével megnyitott. Közben sietett levetkőzni azt a csekélyke forradalmiságot is, amelyet a forradalom idején itt-ott felvett. Ebben a kásás közegben, mely egyszerre volt a legszebb ígéretekkel teljes és a legzavarosabb ellentmondásokkal terhes, melyben a nagy francia forradalom egyszerre volt hitelvesztett és dicsfényben ragyogó, születtek meg a legújabb kor mindmáig tartó gyilkos ellentmondásai.

Először létrejött a 19. század elejétől kezdve két teljesen terméketlen emberfajta, mely azóta is világszerte politikai viselkedési sémává lett: a reakciós és a hivatásos forradalmár. Addig létezett egy egységes kritériumok szerint megítélhető politikai művészet, melynek művelői az adott történelmi helyzet tényei és reálisan keresztülvihető tennivalói szerint tudtak hagyományőrzők és felforgatók is lenni. Nagyon nehéz pl. az induló újkor egyik legjelentősebb politikai szereplőjéről, Orániai Vilmosról élesen megmondani, hogy feudális nagyúr volt-e, vagy példátlan újdonságot hozó forradalmár, mert mind a kettő volt egyszerre. Ez a reakciós–forradalmár alternatíva is része annak a napjainkban is dúló nagy politikai skizofréniának, mely a tennivalókat csak elmebajos {4-755.} alternatívákban tudja megfogalmazni. Ez Európát utoljára a vallásháborúk korában gyötörte, amitől a felvilágosodás százada szabadította fel, s melytől most újra beteg a világ.

Ugyanebben az időben szerezte be a francia forradalom hagyományára támaszkodó demokratikus liberalizmus azt a két további súlyos, ellentétes előjelű tehertételt, mely lehetetlenné tette, hogy a francia forradalom hagyományait egyenes vonalban ott lehessen folytatni, ahol azok az első nagy pozitív reformok után, a Terror megindulásakor abbamaradtak.

Az egyik oldalon a liberális demokratizmus forradalmi hagyományának tehertétele a forradalmiságnak az a felfogása, mely a hivatásos forradalmárok körében uralkodóvá vált. A forradalmat mindenestől elítélő reakciós álláspont visszahatásaként megjelent a forradalmi hagyomány újjáéledésének az a groteszk kísérőjelensége, mely a terrort és a forradalmi erőszakot először mentegetni, azután magyarázni, majd – a fogyatkozásból erényt csinálva – igazolni, végül helyeselni, utoljára pedig dicsőíteni kezdte, először konkrét indokokkal, végül elvi alapon – magáévá téve ezzel azt a reakciós álláspontot, mely szerint „a forradalom felfalja saját gyermekeit”, s a Terror a forradalom természetes kísérőjelensége. Persze a forradalmár álláspont ezt pozitív előjellel látja el, és hozzáteszi, hogy ez csak csekély ár azokért az óriási javakért, melyeket egy forradalom magával hoz.

A konkrét igazolások között még ma is elterjedt, noha teljesen értelmetlen az az indokolás, hogy a megtámadott francia állam csak a Terror segítségével tudta megszervezni győzelmes hadseregét. Holott az nem a Terror révén, hanem a Terror ellenére volt győzedelmes, hiszen józan ésszel senki sem állíthatja sem azt, hogy a guillotine akárcsak megközelítőleg a háborús erőfeszítés ellenfeleit semmisítette meg, és a guillotine kilátása különösen jó hatással lett volna a tábornokok és katonák teljesítőképességére. A francia hadsereg azért lett győzedelmes, mert a kis zsoldoshadseregekkel háborúzó {4-756.} 18. századi monarchiák világában teljes és meghökkentő újdonságot jelentett az általános védkötelezettség és az abból kikerülő nagy tömegű és dühösen harcoló hadsereg. „Tudományos” magyarázata a Terrornak az, hogy az annak során legyilkolt vagy egymást legyilkoló csoportok – noha nemegyszer valóban volt kisebb-nagyobb mértékben felismerhető osztályjellegük – egyben ennek az osztálynak vagy rétegnek az érdekeit is képviselték. Mintha a Terror feltételei között bármilyen társadalmi csoportnak módjában lett volna érdekeit körvonalazni és a sikeres vérengzés után érvényesíteni!

Ezeknél a konkrét indokoknál messzebb mutatnak a forradalmi erőszakot és terrort elvi alapon igenlő álláspontok, melyek társadalmi rendszerek változásánál és egyáltalán kártékony kormányrendszerek megdöntésénél a forradalmi megoldásoknak kizárólagos, önmagában való értéket tulajdonítanak, s ezen belül az erőszakot, a terrort, a vérengzést a forradalom természetes kísérőjelenségének vélik. Ezek könnyen átesnek abba a vulgáris tévhitbe, hogy ezek már maguk forradalmi cselekedetek, az ettől visszariadók pedig a forradalmi ügy számára használhatatlan és gyáva emberek. Az emberi magatartásoknak ezt a megítélését azután megtartják a hatalomra jutott forradalmárok is, ami képes átmenni a legdurvább machiavellizmusba, de még aránylag konszolidált viszonyok között is megőrzik hajlamukat a konspirációs kormányzás és a társadalom bizonytalanságban tartása iránt. Ilyen körülmények között könnyen születnek a nagy francia forradalmi Terrorhoz hasonló kollektív tébolyok, de most már abban az emelkedett tudatban és azzal a kifejezett szándékkal, hogy a forradalom lényege minél teljesebben megvalósuljon. A sztálini tisztogatások és utánzataik, a kínai kulturális forradalom, s legújabban a több százezernyi vagy milliónyi halottat követelő nagy kambodzsai falura vonulás tartoznak ebbe a kategóriába. Végül mindezeket felülmúlják azok a szörnyűségek, amelyeket {4-757.} végsőleg ugyancsak a francia példára és más baloldali rémuralmakra hivatkozó reakció a fasizmus formájában produkált.

Mindez a forradalom lényegének a teljes félreértését jelenti. A forradalom értelme az a pillanatnyi erőszak, mely egy önmagát túlélt, belsőleg korhadt, de kifelé még impozáns hatalom megdöntéséhez szükséges, és a politika művészetének legmagasabb foka az ilyen pillanatok teljes vagy részleges meglétének a felismerése. A világtörténelem sikeres forradalmai túlnyomó részben ilyen jellegűek. Legenda az, melyet a vérontás kedvelői találtak ki, hogy sohasem volt olyan hatalom, mely komoly élethalálharc nélkül feladta volna pozícióját; történelmi példák sokasága van az ellenkezőjére. A jó forradalom kritériuma éppen az, hogy megfelelő pillanatban tudjon megállni, mert ez minden közösségi mozgásnak alaptörvénye, egy idillikus kirándulásnak éppen úgy, mint egy véres csatának vagy győzelmes hadmozdulatnak. A forradalom éppen azzal fut mellékvágányra és semmisíti meg elért eredményeit, vagy hamisítja meg kitűzött ideáljait, ha enged a megtapasztalt sikeres erőszak kísértésének, beleszeret az erőszakba, és ahelyett, hogy az elért eredményeket biztosítaná, és átengedné a társadalmat annak az általános megkönnyebbülésnek, ami az ilyen túlélt hatalmak megdőlése után előáll, állandósítja az erőszakot új meg új, általa felismert „helyes” célok érdekében, melyet immár nem egy fennálló hatalommal, hanem az egész társadalomnak vagy jelentős részének az ellenállásával szemben kénytelen érvényesíteni. Ilyen körülmények között a túl sok kiontott vér bizonyosan rontja a forradalom értékét. Viszont a teljes vértelenség – amire egy példát tudok, a magyart, 1848. március 15-én, elég ritka határeset – a forradalom értékét magában bizonyosan nem rontja el.

Az egyház- és vallásellenesség és az öncélú forradalmiság tehertételeit a liberalizmus, abban a formájában, ahogyan ma ismerjük, nagyobbrészt levetkőzte. A liberális antiklerikalizmusnak {4-758.} ma már csak Franciaországban és néhány latin országban vannak hagyományai. A liberális forradalmiság pedig, mondhatnánk, a kelleténél is inkább megszűnt: ma legfeljebb fasiszta nyomás alatt jelenik meg újra, hogy annak megszűnte után annál gyorsabban forduljon vissza szigorú konzervativizmusba. A liberális eszmerendszer mindkét tehertételt, az egyház- és vallásellenességet és az öncélú forradalmiságot áttestálta a szocializmusra, melynek főleg marxista-leninista változatában élnek tovább, ma már rengeteg enyhítéssel és fenntartással, de még mindig éppen elég kártékonyan.

Ezek helyett megjelent a liberalizmus ellenkező előjelű új tehertétele, mely az egész rendszert mind a mai napig teljességgel hamissá és ellentmondóvá teszi; azzal, hogy az egész eszmerendszert alárendeli az aránytalan, funkciótlan és felelőtlen nagyvagyon önigazolásának. Ez a fejlemény a francia forradalom nagy hitelvesztése után állt be, mikor a polgárok, pontosabban a nagypolgárság megkezdte a forradalom által szabaddá tett tevékenységek haszonélvezetét, majd kiegyezett az arisztokráciával, megkezdte uralkodó osztályként való életét, és szembekerült a korai szocializmusnak a francia forradalom követelményeit végiggondoló következményeivel. Ekkor került a szabadságjogok között első helyre a tulajdonjog szentsége. Ma, ha Európában (Amerikában más a terminológia) liberális pártról hallunk, akkor az első, amit rögtön tudunk róla, hogy a nagytőke által támogatott pártról van szó, s nagyon örülhetünk, ha emellett még több-kevesebb tisztasággal őrzi a liberális szabadság klasszikus intézményrendszerét is; hiszen jól tudjuk, hogy a nagytőke, vagy annak legalább egy része, adott esetben a legsötétebb reakcióval és fasizmussal is képes kooperálni…