1. A francia forradalom kezdetei, kibicsaklása és hitelvesztése

FEJEZETEK

A francia forradalomnak két jelentős mozgatója volt. Az egyik a francia állam közállapotainak az a lehetetlenné vált zavaros, ellentmondó és mind kevésbé elviselhető volta, ami a 17. század végére kialakult. Másrészt a francia szellemi élet erjedése, mely főleg az államelmélet terén jelentős gondolatrendszereket hozott létre, olyanokat, amelyek a fennálló helyzet kritikájához szellemi háttérként is szolgáltak. A nagy újkori {4-763.} fordulat (ami tulajdonképpen az egész folyamat mögött áll) az a gondolat, hogy az állam dolgaiban a szokások és az isteni rend mellett (vagy a helyett) az emberi értelemnek döntő szerepe volt. Olyan gondolat ez, amely Platón és Arisztotelész óta meglehetősen háttérbe szorult, a középkorban különösen, s aminek az első jelentős megnyilvánulása Morus utópiája volt, és amiből azután a 17. és 18. században számos hasonló teória jelentkezett. Ezek közül az utópiák közül, vagy éppen fölöttük magasodtak ki azok a gondolkodók, akik a 18. században az állam problémáit első helyen megfogalmazták. Közülük kettőt emelek ki: Montesquieu-t, aki az államhatalmi funkciók elválasztásának elvét, és Rousseau-t, aki a népfelség követelményét felállította.

A francia forradalom során mind a kettő döntő szerepet játszott – sokszor egymással szemben és egymást felváltva. Mind a kettő olyan gondolat, melyet pótolni a másikkal nem lehet.

Mindezzel párhuzamosan jelentős szerep jutott az angol politikai rendszernek s a mögötte álló angol forradalomnak. Még közvetlenebbül a nemrégiben lezajlott amerikai forradalom mintájának. Ezek további eszmei adalékot adtak egy jól működő államszervezethez; épp a szomszédban az akkori, aránylag igen nagy szabadságot biztosító államrendszer képét mutatták meg, a tengerentúl eseményei pedig egy frissen létrejött racionális, emberi értelemmel megalkotott új alkotmány létrehozásának lehetőségét példázták.

A montesquieu-i gondolat példatára az angol alkotmány volt. Ott a polgárok szabadságát biztosította az angol alkotmánykönyv, noha távolról sem a montesquieu-i séma szerint osztódott meg a hatalom, de így is példája lehetett egy plurális hatalmi szervezetű államnak.

A rousseau-i gondolat erős támaszt talált az amerikai alkotmányban, és magától értetődően magával hozta azt a gondolatot, hogy a népfelség az emberek összességét, minden embert és természetesen minden embert egyenlően illet {4-764.} meg. A montesquieu-i ihletésű elméletben az egyenlőségen volt a hangsúly. Nem szabad elfelejtenünk, hogy a szabadság és egyenlőség csupán két, ügyes kézzel kiemelt jelszava a forradalomnak, de nem a forradalom konkrét törekvéseinek a sémája, és nem is az az elvi alap, amiből a forradalom követelményeit le lehetett és le kellett vezetni. Ilyen elvi alapként a korabeli utópisták emelték ki a szabadságot és az egyenlőséget, sokszor igen dogmatikus és fantasztikus követelményekig jutva el.

A forradalom valóságos követelményei azonban igen konkrétan fogalmazhatók meg. Ilyenek voltak:

– a királyi önkény korlátozása,

– az arisztokraták teljességgel funkciótlanná vált, a gazdaságot terhelő, az egyes embereket molesztáló és egy nem produktív társadalmi réteg hívságos luxusát kiemelő kiváltságainak a megszüntetése,

– az emberi alapjogoknak valamiféle olyan megfogalmazása, amit az angol és amerikai intézményekből ki lehetett hozni,

– és végül mindezek alapján egy olyan osztott hatalmú alkotmány létrehozása, amelyik valamiképpen a népfelség elvét is megvalósítja, és ugyanakkor valamiféle egyensúlyt hoz létre a királyi hatalom és a néphatalom között.

A forradalom induló követelései között a monarchia megszüntetése még csak szóban sem igen szerepelt. A 18. századi felvilágosodás elszánt támadásokat intézett a leghangsúlyozottabban kiváltságos réteg, az egyház ellen, de feltűnően kímélte a monarchiát.

A francia forradalommal kapcsolatban le kell szögeznünk, hogy első két évében aránylagosan nagyobb ellenállás nélkül sikerült ezeket a követelményeket érvényesíteni. Létrejött először is a nemesi kiváltságok úgyszólván teljes eltörlése – mind az anyagi, mind pedig a tiszteletbeli kiváltságoké. Ezt követte az emberi jogok jegyzékbe foglalása és kodifikálása, amely azóta többé-kevésbé ugyanilyen jellegű alkotmányszabályok {4-765.} mintájául szolgál: megszaporodva néhány modernebb szabadságjoggal, sztrájkjoggal, munkához való joggal.

A harmadik és mindezt megkoronázó lépés az új francia alkotmány létrehozása volt, amely korlátozta a királyi önkényt; a hatalomszerkezet valamiféle megosztása alapján teremtette meg az államhatalom funkcionálását, sok-sok félreértett és félreérthető problémát hagyva maga mögött.

A forradalomnak ez az első két esztendeje valóságos eufóriában zajlott le, Franciaországban és az őt szemlélő világban egyaránt. Óriási várakozást fűztek az emberiség jobbjai és eszesebbjei az értelmeseknek ehhez az új előretöréséhez.

[A FORRADALOM HITELVESZTÉSE ÉS MUMUSSÁ VÁLÁSA]

Ám a forradalomnak épp ezen a pontján jelent meg az a probléma, amelyik a forradalmat a továbbiakban kisiklatta. Ez a probléma az egyház helyzete volt. Az egyház egyes kiemelkedő tagjainak a helyeslése ellenére sem fogadta jó szívvel kiváltságainak megnyirbálását. Ennélfogva a forradalom vezetőiben fölébredt egy ingerült igény az egyház megrendszabályozására. Ez nyilvánult meg „A papság polgári alkotmánya” című törvényben. Ebben először is az a feltűnő, hogy egyáltalán nem a szabadság szellemében fogant. Azt mondták, hogy nem is tekinthető igazi forradalmi jellegű lépésnek. Sokkal inkább a királyi abszolutizmus jozefinista egyházpolitikájának a nép kezében való újraalkalmazása volt. De amit a konzervatív erőkkel összefonódott egyház az abszolút királyságtól eltűrt, azt a fölkelt néptől nehezebben tűrte el. Ezáltal létrejött az a törés, amelyik az addigi általános megelégedés helyébe az ország jelentős része számára lelkiismereti konfliktust okozott. Ekkortól hozta a forradalom azokat az intézkedéseket, amelyeknél már nem arról volt szó, hogy a nép mit akar a hatalmasoktól, hanem arról, hogy a nép nevében létrejött hatalom mit akar a népre kényszeríteni. Ezek az intézkedések a minden vonalon visszavonulóban {4-766.} levő monarchia ellenállását egyszerre lelkiismereti ellenállássá és kétségbeesetté tették. Ezt követte az a mindkét fél részéről hebehurgyának mondható háború, amibe a forradalom sodródott és az éppen trónra lépett fiatal Ferenc császár és szövetségese elindított, és amelyről senki nem hitte vagy képzelte, hogy a szenvedésnek milyen özönét zúdítja mindkét résztvevőre: a közép-európai abszolút monarchiákra, a francia kormányra és a népre.

Ez a monarchia, amely állami jogainak megnyirbálását feltűnően türelmesen viselte el, most egyszerre megbokrosodott. Az új egyházpolitikai törvények lelkiismereti problémát jelentettek a jámbor és nem túl éles elméjű király számára is.

A háború megindulásától egyenes út vezetett a forradalmi terror kibontakozásához, a királyság eltörléséhez, a köztársaság kikiáltásához, az új népképviselet, a konvent összehívásához. Azóta ennek számos magyarázata született. Így például, hogy mindezt a háború tette volna szükségessé, hogy enélkül a háborút nem lehetett volna megvívni. Mindez azonban tulajdonképpen mesebeszéd, ami a forradalom hitelvesztésének helyreállítását célozta. Valójában a történelem nagy kollektív tébolyainak egyikével és talán legnevezetesebbikével állunk szemben, ami a francia forradalmat lényegében kisiklatta. Rohamos, felgyorsult, eszeveszett fejlődést, előrerohanást idézett elő a radikális és mind radikálisabb intézmények irányában, ami azonban azt eredményezte, hogy a forradalmi vívmányok közül nagyon sok, köztük igen fontosak, teljességgel veszendőbe mentek. Mindez egy 25 esztendős háborút s a közben létrejött zsarnokságot s annak további háborúit, majd a mindent betetőző vereséget hozta az országra. Végül is Franciaország ott kötött ki, ahova már egyszer az első két év után eljutott, sőt azon túljutott; olyan alkotmányos monarchiává lett, mely sokkal inkább a királyi hatalom túlsúlyán alapult, mint az 1791-es forradalmi monarchia.

{4-767.} Az 1791-es fejlődési szintet Franciaország tulajdonképpen igen nagy kitérők és kanyarok után, csak 80 év múlva, 1871-ben érte el. Közben volt a Bourbonok restaurációja, a királyi hatalom túlsúlyán alapuló alkotmányos monarchiája, utána Lajos Fülöp polgárkirálysága, amely egy választásaiban meghamisított, manipulált alkotmányosságot hozott. A második köztársaság rövid közjátéka után következett III. Napóleon rendőrállama, és csak ezután érkezett el az 1871-es harmadik köztársaság alkotmánya, amely – mint köztudott – monarchikus alkotmánynak készült ugyan, csak éppen a király személyében a versengő felek nem tudván megegyezni, így lett belőle Franciaország első olyan alkotmánya, amely a parlament túlsúlyán alapult. Vagyis a francia forradalom 1790-es években történt kisiklása gyakorlatilag egy 80 esztendős elakadást jelentett a francia és vele együtt az európai politikai fejlődésben.

Még beszélek majd arról, hogy e kisiklás utólagos magyarázatai lélektanilag milyen helyet foglalnak el az európai politikai gondolkodásban. Előbb azonban néhány tételt szeretnék leszögezni, amelyek mind abból a magától értetődő felismerésből következnek, hogy ez valóban kisiklás volt. Ezt mindenki tudta, mindenki mondta, mindenki emlegette, és mégis kiesett az európai politikai köztudatból.

Hogy a forradalom értékei között a legritkábban emlegetik ezt kisiklásként, az a következő évtizedekben dőlt el, amikor életbevágó kérdés lett, hogy ezt a kisiklást a forradalom diszkreditálásaként vagy a forradalom igazolásaként értékeljék. Csakhogy ez a kisiklás nem volt a forradalomnak sem a diszkreditálása, sem az igazolása, ez egy valóságos kisiklás volt, amit objektíven meg kell állapítani. Azért volt ez kisiklás, mert a francia forradalom lendülete ezzel megtorpant, megállott. Olyan intézkedések és intézmények hozatalára koncentrálta erejét, melyek egyáltalán nem voltak időállóak, létrehozóik egyszerűen nem is annak szánták őket. Ezt követte a forradalom garnitúrájának teljesen cinikus önfenntartó {4-768.} hatalmi harca. Hamarosan kialakult az a helyzet, hogy a választások mind nagyobb mértékben monarchista többséget hoztak létre. Ennek ellenhatásaképpen a forradalom garnitúrája kezdett diktátor után nézni, akit azután Napóleon személyében talált meg. Napóleont a maga felemás helyzete szakadatlan hódításokra indította, sőt kényszerítette. Ezek a hódítások a feje tetejére állították egész Európát, és végül óriási ember-, vér- és értelemveszteség árán olyan békére vezettek, ami Európában helyreállította a monarchizmus uralmát, Franciaországot visszavetette, ha nem is a régi monarchiába, de mindenesetre visszavetette a forradalom mögé.

Ha ezt a kisiklást nem az igazolás vagy az elítélés végletei között, ide-oda csapódva, hanem tényként állapítjuk meg, akkor nyugodtan elejthetjük és teljesen értelmetlennek tarthatjuk a francia forradalomról speciálisan kialakult és kizárólag ennek a forradalomnak a kisiklására szabott gyermeteg és értelmetlen sémát.

Nem igaz az, hogy erre a rémuralomra szükség volt, mert Franciaország háborús állapotba sodródott. Franciaország ezt a háborút nem a rémuralom által nyerte meg, hanem azért, mert az első években a hadra kelt francia nép valóban a köztársaságért harcolt, és azért, mert a francia forradalom által vezetett általános védkötelezettség intézménye olyan számtani fölényt biztosított a francia hadseregnek, amit a kisszámú zsoldoshadseregeken alapuló monarchiák nem tudtak kiegyenlíteni.

Mesebeszéd az, hogy a fölkelt nép egymagában is merőben katonai fölényt jelent egy ország számára. Mindez gyönyörűen megbizonyosodott 1870-ben, amikor a fölkelt francia nép semmit sem tudott elérni a porosz hadsereggel szemben, amely hosszú időn keresztül Európában egyedül tartotta fenn a francia forradalom által bevezetett általános védkötelezettséget.

Nem igaz az, hogy a forradalom felfalja önnön gyermekeit. {4-769.} Csak a sínjéből kisiklott, esztelenül felgyorsított, az út szélén felborult forradalom az, amelyik felfalja a gyermekeit. A sikeres forradalom nem falja föl, a sikeres forradalom eléri a forradalomnak az adott helyzetben elérhető célját.

Nem igaz az, hogy a forradalom egy olyan folyamat, ahol mindig új és mindig radikális álláspontok győznek, ezeknek kell győzniük, és jó, hogy győznek. A forradalomban azoknak az álláspontoknak kell győzniük – és annyinak kell győznie –, amelyiknek az elérése az adott helyzetben lehetséges.

Az európai politikai fejlődésnek ez a 80 esztendős elakadása rendkívül súlyos és messze ható következményekkel járt. Közben forradalmak zajlottak, elsősorban Franciaországban, ezek azonban csak arra voltak jók, hogy a késedelmet megpróbálják behozni.

[A HIVATÁSOS FORRADALMÁR ÉS A MEGRÖGZÖTT REAKCIÓS]

Az első súlyos következmény az volt, hogy kialakult és a politika területén döntő szerephez jutott két, korábban lényegében ismeretlen, teljességgel steril és végsőleg hiábavaló emberfajta. A megrögzött reakcionárius és a hivatásos forradalmár. A politika korábbi története ezt a két embertípust nem ismerte. Voltak ugyan előképei, elsősorban a vallásháborúk korában. Ám a vallásháborúk döntő politikai faktorai végeredményben erazmiánus nevelésű, többé-kevésbé szkeptikus, ha nem is feltétlenül hitetlen, de olyan emberek voltak, akik a vallásháborúk esztelen tébolyát – amely szintén téboly volt a maga idejében – nem engedték magukra hatni. Gondolok itt Orániai Vilmosra, IV. Henrikre, Erzsébet angol királynőre. Közülük is kiemelném Orániai Vilmost, aki különösen jó példa arra, hogy a reakcionárius és forradalmár sémái mennyire nem voltak érvényesek abban a korban. Orániai Vilmos egy feudális nagyúr volt – aki meg is maradt nagyúrnak, sőt sikerült neki dinasztiát is alapítani. Ő azonban a 16. század legjelentősebb forradalmára is. Olyan forradalmi tett fűződik a nevéhez, a holland partvidék {4-770.} halászainak és tengerészeinek a felfegyverzése, amelyik egy 20. századi hivatásos forradalmárnak is becsületére válnék. De sémába foglalni, hogy ő mostan reakcionárius vagy forradalmár volt-e, ennek semmi értelme nincs.

Létrejön tehát az a két steril emberfajta, amiből az egyik minden helyzetben minden forradalomnak és minden radikális haladásnak ellensége lett, a másik pedig minden helyzetben és mindenáron forradalmat akar és csinál. Kidolgozza ennek technikáját és tudományát, szabályait, és aszerint cselekszik. Vagyis: pontosan a jó forradalom leglényegesebb vonását, a történelmi pillanathoz való szabottságot és az ezzel kapcsolatos lényegi spontaneitását öli meg.

Európa, majd a világ 19. században kezdődött és korunkra vészes arányokban kibontakozott nagy politikai skizofréniájának ők a hordozói.

[A FOLYTON FOKOZÓDÓ FORRADALOM ÉS A FORRADALMI ERŐSZAK]

Következménye e kibicsaklásnak a forradalom modern elméletének kialakulása is. A forradalom központi kérdésére a felelet – a jó és sikeres forradalomból levonható következmények és tanulságok helyett – a francia forradalmi rémuralomnak az elítélése vagy az igazolása lett. Így a belőle levont következtetések s az ebből kialakult elméletek is teljesen értelmetlenek. Ám kialakult a forradalomtól való rettegés, a mindenáron antiforradalmár politikai álláspont, éspedig rendkívül nagy tömegvisszhanggal. A középrétegeknek a forradalomtól való pszichotikus rettegése innen származik, hiszen azelőtt ezt nem ismerték. Azóta a forradalomtól való rettegés felkeltése majdnem mindig biztos záloga volt a választási sikernek.

Ugyanakkor kialakult a francia forradalmi rémuralom igazolásának frazeológiája, amely abból áll, hogy a rémuralom szükséges volt a háborús veszély elhárítása végett. De mint említettem már, a háború nem a forradalmi rémuralom {4-771.} által, hanem annak ellenére lett győzedelmes. Nem igaz, hogy a forradalom folyton fokozódik; a forradalomnak addig kell és addig lehet fokozódnia, amíg az elérhető és stabilizálható célokat el nem éri; azokon azonban nem mehet túl.

A forradalmi rémuralom igazolására alakult ki a forradalmi erőszak elmélete. Alapjában véve forradalmárkörökben ekkor lett általánossá az a közvélekedés, hogy a vérengzéstől vonakodó, visszariadó ember eleve nem forradalmáralkat, és hogy a forradalmárnak az egyik legfontosabb tulajdonsága az, hogy túl tudja tenni magát azokon a véráldozatokon, amiket a forradalom nagy és magasztos céljainak rendel alá.

A forradalmárnak a legfontosabb tulajdonsága, és ez ritkán van meg a hivatásos forradalmárban, hogy van bátorsága új dolgokhoz, és semmiféle begyepesedett gondolat, módszer, intézmény nem állja útját annak, hogy ezeket megragadja és megformulázza. Aki szereti a vérengzést, az ettől nemcsak hogy nem lesz jó forradalmár, de a forradalom szempontjából mellékes dolgokra fordítja a figyelmét.

[AZ UTÓPIZMUS DEFORMÁLÓDÁSA]

A harmadik végzetes következménye a francia forradalom elakadásának és kibicsaklásának, hogy az utópizmus (amely a 18. században a nagy hatású politikai gondolkodók mellett inkább kuriózus személyiségeknek a szórakozása volt, és amelynek különböző megnyilvánulásai hatottak ugyan a francia forradalom egyes alakjaira, de nem játszottak döntő szerepet a forradalom nagy céljainak megvalósításában), nos ez az utópizmus beleépült az európai forradalmi gondolkodás rendszerébe.

Ennek a következménye az, hogy a szocializmus forradalma, amely a francia forradalmi gondolatok egyik további megoldásra váró nagy ügye volt, az európai szocializmus gondolata ugyancsak belekerült e 80 esztendős kilátástalanság, vakvágányra szorítottság állapotába. A francia forradalom eredeti liberális demokratizmusának a programjában {4-772.} egyáltalán nem szereplő utópista magatartás tehát beépült a szocializmusba.

Az a felfogás, miszerint Marx az európai szocializmust megtisztította az utópista elemektől és azt tudományossá tette, teljességgel alaptalan. A szocializmus egész elmélete tele van utópista elemekkel és utópista követelményekkel. Ezek lebontása a mai napig sem sikerült, és megtalálhatók egy csomó lehetetlen célkitűzésben; vagy túl jól sikerült a lebontásuk, s helyükre a pragmatista machiavellizmus került.

Így keletkezett az a szakadék, amelyik a francia forradalmi liberális demokratizmust és a szocialista forradalmat legradikálisabban képviselő kommunizmust ma a világban elválasztja egymástól, és amelyik ma a két szuperhatalom végzetes katonai szembenállásában is tetten érhető.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy ez a 80 esztendős elakadás végzetes torzulást hozott létre mind a liberális demokratizmus, mind a szocializmus legújabb kori arculatán. Hogy ezt mérlegelni tudjuk, ahhoz egyrészt számba kell vennünk a liberális demokratizmus valóságos követelményeit, illetve az előbb említett okokból bekövetkezett torzulásait, másrészt a szocializmus valóságos tartalmát, illetve az előbb említett okokból beállt torzulásait.