[3. A liberális demokrácia torzulásai]

{4-779.} a) A TULAJDON FÉTISE

Ama általános vélekedés, hogy a francia forradalom a polgári osztály forradalma volt, s legfőbb célja saját anyagi, mindenekelőtt a tulajdonhoz fűződő érdekeinek kodifikálása és biztosítása lett volna, ebben a formában téves. A francia forradalom döntő hatású személyisége, eszmei irányadó személyisége, Rousseau olyan dolgokat írt annak az embernek a kártékonyságáról, aki először kerítve körbe kertjét hangoztatta: „ez az én tulajdonom”, amiket azóta a legradikálisabb szocialista se licitálhatott túl.

A francia forradalomban annak első percétől kezdve felléptek azok az erők, amelyek e gondolatok következetes keresztülvitelét szorgalmazták. Nem kétséges, hogy az adott helyzetben ezek keresztülvitele aligha volt reményteljes. A nemesi kiváltságok megszüntetése fejében éppen a nem nemesi tulajdon biztonságosabbá tétele volt az egyik fő mozgató. Miután a francia forradalom a volt nemesi kiváltságok megszüntetésével egy nagyszámú társadalmi réteg anyagi érdekeit is súlyosan értintette, az adott helyzetben tehát a tulajdon megrendülése, relativizálása, nagymértékű korlátozása nem látszott túlságosan biztatónak, ezért a francia forradalom első percétől kezdve megjelentek a tulajdon szentségének valóságos dogmatikus kezelői. Úgyannyira, hogy ennek fenyegető árnyékában a nemesek nem nemesi, nem kiváltságos jellegű, de azért igen nagy mennyiségű tulajdona a többi, nem nemesi tulajdonos jóvoltából nagyon nagy mértékben védelemben részesült. Ez az átmeneti, felemás helyzet tükröződik az emberi jogok jegyzékében. A tulajdon joga, mint emberi jog, felsoroltatott azon emberi jogok között, amelyek az ember személyes biztonsága, szabadsága szempontjából szükségesek. És ebből a szempontból a tulajdonjog nem jelentett többet, mint amit a személyes jogbiztonság egyik fontos követelménye jelent. Érdekes módon e fölsorolás után az emberi jogok jegyzékében legvégül a tulajdon védelmében, hogy úgy mondjam, ditirambikus szöveg {4-780.} következik, s ebben ennyire általánosságban talán először szerepel az azóta sokszor ismételt megfogalmazás: a tulajdon szent és sérthetetlen. A mérhetetlenül tisztelt királyi hatalom szokásos jelzőit most a tulajdonra alkalmazták, a tulajdon fetisizálása itt kezdődött. Ha azonban a francia forradalom megbicsaklása nem következik be, belátható időn belül bizonyosan fel kellett volna vetődnie a józan logikát követő megoldási kísérletnek. Hiszen a nagyméretű tulajdonnak többé-kevésbé kártékony és funkciótlan volta olyan nyilvánvaló dolog volt már akkor is, hogy nehéz elképzelni, föl ne vetődött volna a tulajdonnak méret szerint való eltérő megítélése. Hogy ez nem következett be s a tulajdon fetisizálása állandósult, abban véleményem szerint döntő része van a francia forradalom megbicsaklásának s a francia rémuralom ellenhatásaképpen a túlontúl radikális megoldásokkal szemben tanúsított általános középosztályi vonakodásnak.

Ez a vonakodás, az általános megrökönyödés kiterjedt olyan rétegekre is, amelyeknek semmi félnivalójuk nem volt attól, ha a tulajdon korlátlanságát a tulajdon méretére való tekintettel bárki is szabályozni, korlátozni, megtámadni akarná. Mind a mai napig tart a kistulajdonosoknak, sőt a törpetulajdonosoknak a szolidaritása a nagytulajdonnal, azon oknál fogva, mert a tulajdonelkobzás mumusával lehet őket sakkban tartani. A mumus képződésében pedig döntő szerepe van annak, hogy a szocializmus a maga absztrakt és utópisztikus fogalomrendszerében a tulajdon méret szerinti megkülönböztetésének nem tulajdonított olyan jelentőséget, mint amit kellett volna.

Mind a mai napig fennáll a tulajdon fetisizálódása, a liberális demokratizmussal való szoros összekapcsolása, mondjuk inkább így: össze-asszociálása. A liberális demokrata általában kötelességének tartja, hogy megálljt kiáltson, amikor a tulajdon szentségét bárki érinteni akarja. És ez azt jelenti, hogy a tulajdonnak olyan formái, amelyek méreteiknél {4-781.} fogva már nem tulajdon jellegűek, hanem egyszerűen a hatalom eszközeivé válnak, a liberális demokratizmus védőszárnyai alá kerülnek.

b) A POLGÁRSÁG MÍTOSZA

A francia forradalom nem ismerte a polgárságnak azt a mítoszát, amit később a marxista doktrinerség fejlesztett ki. A harmadik rend, a tiers etat uralomra jutása alatt akkor egyszerűen mindenkit értettek, aki nem arisztokrata és nem pap. Hogy ennek az új lehetőségnek a haszonélvezője természetesen az a réteg volt, amelyik a harmadik renden belül a legakcióképesebb, esetleg vagyonos, esetleg értelmileg, esetleg vagyonilag kiemelkedő volt, az magától értetődik.

Ezek mellett hamarosan kialakult a harmadik rendnek az a fele, amelyik az új, előnyösen megváltozott helyzetben is többé-kevésbé kisemmizett maradt. Belőlük lett később a negyedik rend, a munkásság rendje. Még később alakult ki a negyedik renden belül azoknak a csoportja, akik a munkásság uralomra jutása, politikai hatalmának megvalósulása után továbbra is kisemmizettek maradnak: a nem szakmunkások csoportja. Aztán egy bürokratikus vezetéssel szemben kialakul a munkásságnak a bürokráciából kirekesztett része, a kirekesztettek kisemmizettsége. E jelenségek teljesen ugyanazok. Mindez nem változtat azon, hogy a francia forradalom időpontjában a vagyonos polgárság javára tett megkülönböztetést nem tudatosan és programszerűen csinálták meg, abban a formában mindenképpen, hogy a harmadik rendnek a vezetésére ez a kiemelkedő, mai szóval: élcsapata hivatott, vagyis nem akárki.

Érdemes lenne röviden szólni a polgárság társadalmi osztályának történeti kialakulásáról is. Tudjuk, hogy ez a polgárság a középkorban alakult ki. A középkor társadalmi rétegei közül ez volt az, amelyik a nemeseknél, lovagoknál, sőt parasztoknál is erősebben alávetette magát a papi nevelésnek.

{4-782.} Ezért tartozik hozzá a polgár képéhez a szó jó értelmében a tisztesség, megbízhatóság, s a szó rossz értelmében a nyárspolgárság, a korlátolt kicsinyesség képe, és különösen a szexuális kérdésekben való ítélkezés és korlátolt felfogás képe. Adott esetben a képmutatás képe is…

1979