{211.} 1.

MINT MIKOR AZ ELVONULT ÁRVÍZ NYOMÁN az utas lépten-nyomon apró tavakra, vízzel telt szakadékokra vagy apadó csatornákra bukkan, melyek között legtöbbször nem lát összefüggést, de tudja, hogy ugyanegy folyam vizéből erednek: úgy jár a régi magyar zene kutatója látszólag izolált jelenségek és kezdeményezések útvesztőjében, s úgy kell néki is, ha rekonstruálni akarja ezt a zenetörténetet, egyetlen eltűnt organizmust, az élő régi kultúra elvonult folyamát keresni e sokféle, sokfelé szakított próbálkozás mögött, még ha nem is látja, hol és hogyan függenek össze. Az a zenei anyag, melyet a XVII. század magyar dokumentumai tartalmaznak, különálló, elhatárolt réteget jelent a magyar műzene történetében. Az előző század zenéjével jóformán semmi kapcsolata nincs: egyetlen dallam sejtet csak ilyen kapcsolatot, a Hofgreff-gyűjteménynek egy dallama, mely a XVII. század derekán a Kájoni-kódexben bukkan fel Balassi egyik istenes szövegével: Bocsásd meg Úristen, ifjúságomnak vétkét.

Már maga ez az izolált helyzet is arra mutat, hogy ennek a zenének hátterében a XVI. századdal szemben merőben megváltozott viszonyokkal fogunk találkozni. Valóban, az első két főmomentum, mely szemünkbe ötlik, az, hogy ennek a kultúrának más a létrehozó köre (kiindulóhelye) és más a befogadó köre (felvevő helye), mint a régebbi magyar zenének: mások a feltételek, melyek között létrejön és más a hallgatóság, mely rá figyel. Az első momentumot illetően maguk a zenei emlékek világosítanak fel róla, hogy hangszeres zenével állunk szemben. A második mozzanatra vonatkozóan irodalom- és művelődéstörténeti emlékek mondják meg, hogy a korszak zenéje elsősorban a főúri rezidenciák művészete és szórakozása. Mindezt egységbe foglalja és megvilágítja egy sor adat, mely arra mutat rá, hogy a fennmaradt zenei anyag csak töredékes visszfénye egy mindezideig elveszett kultúrának, a régi magyar zenekarok kultúrájának.