2.

A hangszeres zene gondolata egymagában is rávilágít arra a távolságra, mely ezt a zenét a XVI. század zenéjétől elválasztja. A históriás ének zenéje elsősorban énekelt muzsika, melyet legfeljebb hangszerrel kísérnek. Bármennyire {212.} fontos a dallam, mégis csak a szöveghez kötötten érvényesül, mégis csak arra szolgál, hogy a szövegnek szárnyat adjon, hogy az előadást megrögzítse, plasztikussá, élővé, színessé és maradandóvá tegye. Bizonyos hogy dallam és szöveg ekkor még elválhatatlanok; hogy a vers-irodalom az énekelt, nem az olvasott vers kultúrájából fakad, s Tinódi nem ok nélkül hangsúlyozza hivatásában a „szép notákval énöklés”-t. A dallam a vers élete, formája; de ez a forma csak a vershez kötve lesz valósággá. Önálló léte azon alapul, hogy dallam-voltában zárt, tökéletes, végleges; felszabadulására akkor teszi az első lépést, mikor más szövegekre is énekelhető, vagy más szövegeket formálnak az ő képére. Ekkor már szuverén, mint a népdal melódiája, mely magához formál szövegeket s uralkodik rajtuk. Uralmának határa ott van, ahol minden zárt énekelt dallamé; nagy formát nem teremt, legfeljebb sok ismétlés során gazdag variációkat; hogy tovább mi alakul belőle, nem rajta áll. Szövegtől szövegig már elrepülhet, de szövegnélküli, hangszeres zene nem alakul belőle. A XVI. században nem ismerünk szorosan vett magyar instrumentális irodalmat.

Ez a helyzet most megváltozik. Az ismertebb dallamokat leírják virginálra (a XVII. század népszerű zongoratípusára) s a dallamok, mint virgináldarabok, többé-kevésbé külön, független életet kezdenek élni. Sőt, mint látni fogjuk, feltűnik a darabok között egy speciális csoport, a táncdallamok csoportja, mely a dallam életének azt az állapotát mutatja, mikor szövegi vonatkozásoktól, irodalmi reminiszcenciáktól teljesen elszakad s a maga lábára áll.

Megváltozott tehát az irodalomhoz való viszony; de megváltozott maga az irodalmi háttér is. A XVI. század dokumentumokban fennmaradt zenéje csekély kivétellel, énekelt epika; bibliai história, krónika, novella vagy pamflet. A XVII. század énekelt líra. A korszak epikája már csak csekély részben énekelt irodalom. Van ugyan adat rá, hogy Gyöngyösit énekelték,212-1 Kádár István balladájának is fennmaradt a dallama, históriás versek még sokáig nótajlezésekkel jelennek meg; de mindez már inkább másodrangú vagy kivételes tünet, egykorú írott zenei dokumentuma nincs. Az énekelt irodalom oly sajátságos módon itatódott át népi elemekkel, hogy lehetetlen mögötte meg nem látni egy régi, izmos, egyetemes magyar kultúra körvonalait. Legfőbb képviselői kéziratos gyűjtemények, melyek csak Thaly óta kerültek kiadásra: A Szencsey-gyűjtemény, a Mátray-kódex, a Vásárhelyi-, Teleki-énekeskönyvek, a Komáromi Énekeskönyv. Ezek az énekelt versek, virágénekek, szerelmi dalok, utolsónak mutatják azt a stádiumot, melyben az énekelt vers szövege és zenéje egyenlőrangú. Mert a XVIII. században olyan folyamat indul, amely szinte fordítottját mutatja a kiindulópontnak, a vershez csatolt dallamnak: ott a dallamokhoz kezdenek szövegeket csatolni, ott a nyelv igyekszik lépést tartani a zenével. Maga a szöveg vesz fel zenei elemeket, sőt megtelik zenével; rímjáték csengés-bongása, az echó-irodalom végső raffinériái hatják át ezeket a verseket. (Szíveket Újító Bokréta, Dávidné Soltári stb.: a „kollégiumi költészet”; Amadé versei.) A XVIII. század világi dallamai már nagyrészt zsarnokai szövegeiknek. A XVII. század keményebb, {213.} szabadabb, határozottabb arcú lírája még sokszor önkényesen formálja a dallamot. Legtöbbször azonban egyenlőrangú a kettő: a régi énekelt líra ekkor áll a zenitjén.