{36.} JEGYZETEK

21-1
A régi magyar énekmondók. EPhK 1917. 83. 201. 277.

21-2
I. h. 287.

22-3
Igricek – énekes koldusok. Ethnogr. 1908. 345.

22-4
Uo. 346.

22-5
Uo.

22-6
EPhK 1917. 89.

23-7
Uo. 90–91.

23-8
A Toldi-monda stb. 9-10.

23-9
Uo. 14–15.

23-10
Die deutschen Spielleute in Ungarn. Ung. Jahrbücher I. 1921. 281.

23-11
Árpádkor. 1922. 64.

23-12
Száz. 1882. 31. Később a teljes codexet kiadta: Sermones Dominicales 1910.

23-13
Id. tanulm. 92.

23-14
IK. 1927. 66.

24-15
I. h. 93.

24-16
Uo. 93–94.

24-17
Uo. 87.

25-18
Uo. 100. Hasonlóan már Szinnyei, Nyr. XXIII. 490.

25-19
Uo. 93. l.

25-20
Szilády Áron: Három hegedős ének, Századok 1882, Sebestyén Gyula: Adalékok a középkori énekmondók történetéhez 1891, A regösők 1902, főként 103–118. l., A magyar honfoglalás mondái 1904. I. 1. könyv, 2. fejezet.

28-21
P. Piper, i. m. I. 29.

28-22
Forkel, Gesch. der Musik II. 741.

28-23
F. Diez, Die Poesie der Troubadours 1883. 13.

29-24
fiella = hegedw (Schlägli szójegyzék 2011.).

29-25
fistula = siuelte, süvöltő (Schlägli szójegyzék 2001.); fistulator = sipus (uo. 2005.).

29-26
Gayd = tibia (Schlägli szójegyzék 1999.), tehát síp, esetleg kürt (duda?).

32-27
Kazinczy Gábor fordításában (Mátyás király, kortársai tanúsága szerént 1863. 35–6.): „Mivel zenészek és hárfások [helyesen: hegedősök] vannak ott, kik asztal fölött a hősök tetteit, honi nyelven, lant kiséretében, éneklik. Római szokás volt ez, s tőlünk szállt a magyarokra. Az ének tárgya pedig mindig valami jeles tett; s nincs is tárgyban hiány. Mert Magyarország különféle nyelvű ellenségek közepett fekvén, gyúanyagban hadviselésre kifogyhatatlan. De szerelmi dalokat ritkán énekelnek ott, és mint többnyire, a törökök elleni haditettek fordulnak elé, nem éktelen előadással. Mivel a magyarok, akár nemesek, akár parasztok, majdnem azonos szórenddel élnek, s nyelvökben semmi különbség; egyenlő kiejtés, ugyanazon szavak, hasonló hangnyomás levén mindenhol. Mert, hogy Olaszországról szóljak, nálunk annyiféle a beszédmód, hogy a polgár a paraszttól, s viszont a calábriai a toscánaitól annyira eltér kiejtésében, hogy alig bírják egymást megérteni. De a magyarok, mint mondók, mind egyformán, vagy csak igen csekély eltéréssel beszélnek: minélfogva a magyar nyelven szerzett költeményt paraszt és polgár, közép- s főrangú úr egyiránt megértik.”

32-28
A Nikolsburgi Névtelen feldolgozásában (1568):

…Vitézek jó kedvet bortul vevének

És az hadnagyokrúl krónikát éneklének.

Azután mindnyájan el-felszökdesének,

Nagy szép huszártáncot mindnyájan kezdének

És nagy kéáltással ők szökni kezdének,

Hegyeket, völgyeket azzal betöltének,

Nagy sok nevetséget, vigasságot szerzének.

Mindenék valamit olyat mővel vala,

Kivel vitézeket nevetteti vala,

Vitéz Kinisy Pált táncra hítták vala… (RMKT. VIII. 48.)

{37.} Temesvári István szabad verses feldolgozásában (1569):

Örömekben hősek isznak az jó borban,

Nagy szép énekeket ő lakodalmokban

Mondanak és beszélik eleünk az hadban

Miként ellenséggel víttak viadalban.

Hőseik jobban-jobban az jó borban innia

Kezdenének, fegyverben szép tánczokat járni,

Egyszersmind hangosan igen kiáltani

Kezdék a méhsert szépen betölteni.

Nagy szépen az hősek lakozván vigadnak

Külenb-különb játékot köztek indítnak,

Nagy fegyveres táncot mezőben ők járnak

Élteket Istentől kérik az uraknak.

Vitéz Kinizsi Pált az hősek ott kérék,

Hogy ő is tánczolna urakkal őt inték;

Megfogadá vitéz uraknak kérését

Ottan ő előttek Kinizsi felugrék.

(Thaly, Vit. Én. I. 80. l., RMKT. VIII. 132–133.)

33-29
Összeállításukat l. Csánki Dezső, I. Mátyás udvara, 1884. 73–78. 160. Gombosi Ottó: Zenei élet Mátyás király udvarában, Muzsika, 1929. 4. sz. 27–39. Fógel József, II. Ulászló udvartartása, 1913. 99–101. Ua.: II. Lajos udvartartása, 1917. 86–88.

34-30
L. Paul Piper, Der Spielmannsdichtung 1887. I. 22–23. W. Bäumker, Waren die Spielleute des Mittelalters von der Kirche exkommuniziert? Monatsh. f. Musikgesch. 1880. 109. Theodor Hampe, Die fahrenden Leute in der deutschen Vergangenheit 1902. 21–22.

34-31
Irodalomtört. 1913. 282–4.

35-32
Takáts S.: Rajzok a török világból I. 1915. 424.

35-33
Vö. Piper, Die Spielmannsdichtung I. 38. IK. 1891. EPhK 1917. 285.

35-34
A kérdés újabb irodalmából l. Pais Dezső tanulmányait (Reg. Magyar Századok, 1948. 5–23. l.; Árpád- és Anjou-kori mulattatóink. Kodály emlékkönyv, 1953. 95–110. l.; Középkori diákjaink és a krónikákbeli „hétmagyar–gyiák-lázár”-mozzanatok. Filológiai Közlöny, 1958. 3–4. sz. 671–676. l.), valamint W. Salmen: A középkori magyar vándorzenészek külföldi útjai. Kodály emlékkönyv, 1957. 159–163. l.