{41.} I.

AHOGYAN LÁZBAN ÉGŐ szervezet nagyobb erőfeszítésre képes a nyugalmasan gyarapodónál, mert az élethez való ösztönös ragaszkodása végsőkig fokozza minden energiáját: úgy eszmél magára roppant erőfeszítéssel a XVI. század emésztő válságokban vergődő magyarsága, úgy találja meg hirtelen a maga legmélyebb, leghatalmasabb hangját – s úgy csendül fel közötte egyszerre, váratlanul két nagy elhivatásának: a magyar lírának s a magyar zenének első nagy igéje. Ebben a világban, mely minden eddigi bizonyosság: minden szellemi és anyagi jelenség, minden eredmény alatt megrendítette a talajt s új kérdések özönével árasztotta el a halálos veszedelmekre riadt országot, a magyarságnak ebben a „nagy század”-ában, mely a régi, nyugodtabb élet ritmusát egyszerre átmenetivé, ideiglenessé, szakadatlanul változóvá zilálta, a magyar ének s a magyar vers első nagy szavában egyszerre életre kelt mindaz, ami a magyarságban örök és változatlan, ami a káosz napi zűrzavarából kimutatott a harc halhatatlan végső értelme felé, aminek az egyetemes fölindulásban egyedül kellett szilárdan, csorbítatlanul megmaradnia. Ezt a örök, egyetlen és végső tartalmat csak a magyar vers és a magyar zene mutathatta meg a korszak széttépett és elkínzott magyarságának; vers és zene tehát sokkalta több volt személyes líránál, magányos éneknél; most azt kellett a feldúlt társadalom, a szenvedő és bizakodó emberek elébe tárni, ami bennük közös, ami együtt tartja őket, ami valamennyiüket megmenti és felemeli. A régi magyar költő vállalta ezt a feladatot s ha a viharmadár életmódját kellett hozzá megtanulnia, megtanulta azt is; százféle alakot öltött, volt bujdosó diák és fanatikus prédikátor, udvari lantos és falusi iskolamester, vásárról-vásárra hajszolt csavargó hegedős és csatározó várúr –, de ott volt a nép között, együtt élt vele, neki énekelt, érte bánkódott, az ő dalait tanulta el s viszonzásul a maga énekeit adta néki; csak így beszélhetett hozzá és róla, csak így mondhatott neki hírt s óvhatta vétkes botlástól, csak így csúfolhatta kedvére ellenfeleit, csak így lehetett tanítója, hírnöke, bolondja és vezére egyszemélyben. A jelszó egy volt: fenntartani, megőrizni, felszítani mindazt, ami együtt tarthat – elsősorban tehát a közös múltat, a közös hagyományok szellemét, a közös feladatokat. Az embereknek el kell mondanunk, mik voltak és mivé lehetnek újra –, el kell beszélnünk, másutt mint történt, részletesen meg kell tanítanunk őket az ellenállásra, a megmaradásra, a cselekvésre, a szenvedésre; {42.} de mesélnünk is kell nekik, mert aki fel tudja magában idézni távoli tájak s népek költészetét, aki fel tud lelkesülni bibliai példán vagy régi olasz mesén: talán tisztább szemmel néz majd körül a maga otthonában, talán jobban felismeri majd a maga helyzetét s a maga teendőit a zűrös és kicsinyes való világnak ezen az elborult, veszendő pontján. Az az irodalmi forma tehát, mely most a szükséghez képest először lépett ki teljes fegyverzetben, új feladatainak tudatában a porondra, az epika volt. Talán soha egy műfaj sem terjedt el oly rohamos gyorsasággal s vert oly mély gyökeret a társadalom legegyszerűbb rétegeiben is, mint most a históriás ének. Eszközei gyarlók, költői koncepciója minimális, de tárgyi átfogóképessége szinte határtalan. S egyelőre erre van szükség. A krónikás ének formája – talán már régi forma – még minden új mondanivalóhoz egyaránt közeláll, még egyenlően alkalmas a mese, a híradás, a példaadás, a megörökítés és a gúny keretének. S hogy ebben a korban valóban nemcsak a latinos műveltségű iskolamester-költő őrzi a történeti ének tradícióját, hogy épp a XVI. század népies és „parlagi” hegedősei között intenzíven él népünk múltjának emlékezete, arról több egykorú híradás tanúskodik. Cuspinianus 1526-ban feljegyzi róluk, hogy Kinizsi, Báthori István, Hunyadi János és Mátyás király tetteiről énekelnek, Liszti püspök (1568) a kenyérmezei ütközetnek egy Bonfini feljegyzésétől elütő népszerű változatát hallja tőlük, Istvánffy Miklós idejében, a század végén, még Zách Kláráról tudnak éneket. De e szakadatlan epikai hagyomány mellett a század második felében egyszerre kivirulnak a líra csodálatosan gazdag új formái is. Az irodalom egyszerre „benépesül”; agitációs vitadráma és prédikációs irat, zsoltárének és moralizáló história egyaránt állást foglalnak az ország életének legégetőbb napi kérdéseiben, egyaránt irányítanak, befolyásolnak, propagálnak, küzdenek, panaszkodnak és vádolnak. Hallgatóságuk pedig maga is mintha egy monumentális dráma forrongó tömegjelenetének szereplője lenne. Mikor a magyar ének s a magyar líra első nagy szava elhangzik, egyetlen, egyetemes hallgatóság figyel rá; ami ebben az igében hallhatatlan, azt várak és falvak még egyaránt értik, egyaránt őrzik és száz, kétszáz, háromszáz esztendő múltán távoli falvakban még apa a fiára hagy egy-egy töredékes éneket, egy-egy dallamot, mely ennek a régi nagy közösségnek eltévedt, késői csilláma –, énekeket, melyekről már senki sem tudja, honnan jöttek, kitől valók, melyek mögül régen elmosódott a költő alakja és emlékezete. Igen, az egyes ember elveszhetik a homályban; de a nép, mely benne megszólalt s mely néki hangot adott, önnön megnőtt szavát kapta vissza ezzel a hanggal. A hang pedig él és zeng tovább növekvő s halkuló hullámokban akkor is, mikor már régen elmúlt és régen a feledésé, aki megcsendítette: Gyergyai Albert vagy a Szendrei Névtelen, Balassi Bálint vagy Tinódi Sebestyén.