{52.} III.

Tinódi dallamait 1859-ben adta ki újra Mátray Gábor.52-9 Mint első zenetörténeti publikációnkat általános örömmel köszöntötték, számos régi magyar dallam e kiadvány nyomán históriai hangversenyek kedvelt műsordarabjává lett és ha a kritika akkor és azóta meg is tette ellenvetéseit (Hajdu László és Zenészeti Lapokban 1862, Oswald János 1908), Mátray publikációja nagyjában máig érvényben maradt. Legfőbb érdeme ennek a publikációnak, hogy felhívta a figyelmet a XVI. század elfeledett, sajátos magyar dallamvilágára. Hogy tökéletes értelmezést nem mindenütt adhatott a dallamok mellé, nem rajta múlt: a Tinódi-melódiák leolvasási nehézségei annyira unikum gyanánt, annyira előzmények nélkül, szinte váratlanul lephették meg a korszak magyar zenetudósát, hogy ilyen körülmények között különös érdemül kell betudnunk helyes interpretációit, általában a nehézségekkel sokhelyütt megbírkózó kitűnő történeti ösztönét. A leolvasó problémáiról egyébként később részletesebben szólunk.

A Tinódi-dallamokról e publikációval kapcsolatban és tőle függetlenül, akkor és azóta is, sokan és sokfélekép írtak és nyilatkoztak. Liszt Ferenccel, ki a Cigányokról szóló híres könyvében (1859, 114. fej.) teljesen indokolatlanul lebecsülte őket, már Mátray Gábor polemizált. Szénfy Gusztáv Mátray kiadványát megelőzve, lelkesen cikkezett róluk a Magyar Sajtóban.52-10 Osváth-Oswald János újabban a Tinódi-melódiák rendszerezésével is megpróbálkozott.52-11 A dallamok értékét és jelentőségét illetően e félszázad alatt nem egyszer ellentétes nézetek nyilatkoztak meg. Szóba került, mi a helye Tinódi munkásságának a magyar muzsika történetében. Mátray úgy vélte, hogy Tinódi nem akart a pórias népdalokhoz leereszkedni, inkább „mint tudós zenész a világi dallam egy magasabb nemével akart fellépni”.52-12 Arany János viszont azt hangoztatta később, hogy „Tinódi nagy választékú dallamai, bármennyi eredetiséget tegyünk is fel szerzőjükről, népáriákban kellett, hogy gyökerezzenek”.52-13 Ez a két beállítás, ha ellentétes is, egyaránt távoli perspektívát nyit a Cronica dallamai mögött. Úgy hisszük, mindkét nézet jogosult: hiszen Tinódi zenéjében éppolyan félreismerhetetlen a határozott műzenei színezet, mint a népi motívumokra való támaszkodás. Kíséreljük meg most e kettős útmutatás nyomán, végigkövetni azokat a szálakat, melyek Tinódi zenéjét egyetemesebb folyamatokhoz fűzik s általánosabb összefüggések részévé avatják.

Első helyen természetesen a magyar kapcsolatok állanak. Két Tinódi-dallam rokonsága máig fellelhető a magyar népzenében: az Egervár viadala első részének melódiája, mint ezt már Mátray közlése idején örömmel állapították meg, jólismert, élő népi dallam s „tökélyesen adja vissza a korunkban divatozott lassú toborzó első részét”.52-14 Seprődi János nézete szerint „Tinódi szeme előtt ekkor egyszer nem az egyházi zeneköltészet lebegett, hanem a nép fiainak és azoknak az igazi hegedősöknek az éneklése, kiktől ő, a litterátus, a lantos, magát mindig aggodalmasan megkülönbözteti.”52-15 Nem tudjuk, így volt-e s kitől tanult Tinódi: valóban népi dallamra alkalmazta-e az Egervár viadalát, esetleg ő szerzett-e népi dallamhoz hasonló melódiát, {53.} vagy talán a nép tanulta meg az ő művét, melyet széles körökben énekelhettek s idővel más szövegekre is könnyen alkalmazhattak. Mert, hogy Tinódi dallamai még a század végén is általánosan népszerűek voltak, az bizonyos: igazolják ezt többek között Bogáti Fazekas Miklós zsoltárai (a XVI. század 80-as éveiből), melyek sűrűn idéznek dallamokul Tinódi-melódiákat. A szóbanforgó dallam pedig mindenesetre elterjedt melódia volt, hiszen a XVII. század végén zsoltárt is énekelnek egyik változatára („Zugódik, dul-ful magában ez világ” – Illyés István énekeskönyvében). De akár népi dallam, akár Tinódi műve: mindenképpen része annak az egyetemes, közös régi magyar dallamkincsnek, melynek töredékeit ma már csak a parasztság őrzi egyes vidékeken. Mindenesetre nagyon meggondolkoztató jelenség, hogy ez a dallam, melyről, ha Tinódi szerzőségét elfogadjuk, fel kell tennünk, hogy a XVI. században lett népdallá, határozottan a magyar népi melódiák újabb rétegéhez tartozik! – A másik dallam az Erdéli História első részéhez tartozó melódia, melyet Hajdu László a Kádár Istvánról szóló koldusének élő dallamaként ismer53-16 s melynek egy gazdagon kolorált félvariánsát ismerjük az új gyűjtésből.53-17 Tovább kapcsolatok a régi magyar egyházi népénekre utalnak; már Mátray,53-18 majd Erdélyi János53-19 és Erdélyi Pál53-20 felhívták rá a figyelmet, hogy a históriás ének és a régi református, sőt általában a régi magyar egyházi népének negyrészben közös dallamkincsből táplálkozott. S ez természetes is, ha meggondoljuk, hogy ez is, amaz is a népé volt; az élet megnyilatkozásait nem kellett s nem lehetett oly szigorúan, elvi alapon elkülöníteni egymástól, hogy ami bennük közös és egyetemes, át ne áramoljék egyikből a másikba. Bizonyos, hogy a régi magyar egyházi népének dallamai, amint azokat a XVII. és XVIII. század kótás kiadványai feljegyezték, számos régi magyar világi ének melódiáját őrizték meg számunkra s egyelőre nem is tudjuk, hány elveszettnek vélt dallam, melyre az eredeti szöveg csak nótajelzéssel utal, maradt meg egykorú vagy későbbi vallásos szöveggel. Tinódi Jázon királyá-nak dallamát például nagy valószínűséggel felismerhetjük az Illyés-féle énekeskönyv (1693) egyik zsoltármelódiájában; a Dávid király melódiáját másfélszáz évvel később Náray György „Lyra Coelestis”-ében (1695) találjuk meg egy magyar Credo szövegével, majd később a XVIII. század erdélyi református énekeskönyveiben, Péczeli Király Imrének egyik szövege fölött. Az Egervár dallamának hasonló vallásos „paródiájáról” már fentebb szólottunk. Említsük itt meg azokat a ritmusfajtákat is, melyek Tinódi dallamaiban a többi históriás énekkel s a későbbi egyházi népének dallamaival közösek. Első helyen áll természetesen a szimmetriusan tagolt tizenkettes, a korszak leggyakoribb históriás versformája; mellette azonban ott van a fentebb közölt ritmustáblázatunkban XII. számmal jelzett tizenegyes típus, melyet az egyházi népének is jól ismer („Jóllehet nagy sokat szóltunk Dávidról”), – a Hadnagyok latin himnuszritmusa, mely számos magyar egyházi népéneket inspirál Vásárheli András Cantilenajától és Batizi András „Jer dicsérjük az Istennek fiát” kezdetű énekétől a XVIII. század egész sor katholikus és református népénekig s mely máig él a magyar egyházak énekeskönyveiben –, ott vannak a „szlávos” típusok, melyeket már fentebb részleteztünk, s melyeknek egész bonyolult családfája virul a régi magyar énekeskönyvekben {54.} –, ott van a népies tizenegyes sor, melynek nyomait a Holgreff-gyűjteménytől kezdve a XVII. és XVIII. század kótás egyházi énekeskönyvein át, a legújabb népdalgyűjteményekig követhetők. Ezek az összefüggések mintegy bevilágítják Tinódi zenéjének hátterét szemünk előtt; nyilvánvalóvá lesz, hogy az a zenei áram, mely ezekben a melódiákban lüktet, a teljes régi magyar zenei kultúra szívverése. Ennek a vérkeringésnek mozgató középpontjához, a „nagy műhelyhez” itt oly közel állunk, hogy érezni véljük a szív minden rezdülését, az élet születésének és kiáradásának egész messzeágazó titkát. Valóban, aminek tanúi vagyunk, nem más, mint maga a megszülető magyar zene; későbbi színe, szárnyalása, ereje és végzete már itt van „dióhéjban”, apró méretek között. A keretek nem véglegesek, még sokat fognak módosulni, sűrűn cserélnek alakot és formai készséget; a mondanivaló, maga a szellem azonban már végleges bennünk s úgy rémlik, meg is marad változatlannak.

De ne feledjük: több olyan szál van még ebben a szövevényben, mely kifelé mutat, mely felvilágosít róla, hogy Tinódi a korszak külföldi áramlataiból megtanulta és felhasználta, amit ő, az Európa nagy zenéjének határmesgyéjén élő, de lényegében keletinek megmaradt, tisztán egyszólamú zenei kultúra örököse és formábaöntője, megtanulhatott és felhasználhatott. Épp a Hadnagyok középkori himnuszformája figyelmeztet rá, hogy – talán Vásárheli Mária-énekén keresztül – ismernie kellett a középkori latin orációirodalom e szerkezettípusát. A Dávid király sapphikus dallama, ez az első magyar sapphikus melódia, a XVI. század magyar metrikus énekirodalmához kapcsolódik s e réven a német humanista zenei irányzattal való közvetett összefüggést sejtet, hiszen ott ekkor nagy divatját élte az antik metrumok zenei kultusza.54-21 Az a ritmusfajta, melynek alosztályait imént részleteztük, hihetőleg szintén nyugati impulzusra, talán szláv kapcsolatra mutat. Végül említsük meg, hogy a Részegesek mesterien felépített, gazdag ívelésű dallama egy sor régi német melódiával tartja a rokonságot s koncepciójában talán valóban „legnyugatibb” valamennyi között. (Bővebben a 8. sz. jegyzetében szólunk róla.)

Ide, a külföldi összefüggések kategóriájába tartozik az egyetlen „ellenkező irányú” kapcsolatra valló adat is. Tinódinak egyetlen dallamáról tudjuk eddig, hogy külföldre került, hogy más nemzet átvette és a maga énekéül használta. Az Udvarbírák és kulcsárok melódiája ez, Tinódi legutolsó műveinek egyike, mely egyedül a Cronicában jelent meg, 1554-ben. Tizenhét év múltán a Sylvanus János humanista által kiadott Pisne Nové c. cseh énekeskönyv (1570) melódiái között bukkan fel ez a dallam, mint egy „Murányvárról szóló ének” melódiája. Ha elfogadjuk a feltevést, mely szerint Sylvanus egyazon személy Erdősi Sylvester Jánossal, a XVI. század nagyjelentőségű magyar reformátor-tudósával: Sylvanusnak ismernie kellett a Cronicát és belőle vehette át ezt a dallamot cseh énekeskönyve számára. Csak a „Murányvár énekére” való utalás gondolkoztat meg egy kevéssé; itt nyilván régebbi szövegbehelyettesítés történt. Úgy is képzelhetjük, hogy a csehek, hihetőleg szlovák közvetítéssel, már Sylvester énekeskönyve előtt átvették Tinódinak valamiképp vándorútra indult dallamát s arra új históriás szöveget {55.} – valószínűleg szintén magyar eredetűt, legalábbis magyar tárgyút – alkalmaztak. Lehetséges az is, hogy Tinódi melódiáját már Magyarországon más históriáts szövegre fogták s ebben a formájában került el a szomszéd nemzetiségekhez. Érdekes, hogy a melódia a század végén mégegyszer feltűnik az 1596-ban kiadott Melissaeus-féle cseh kancionálban. (L. 23. sz. dallamunk jegyzetét.)

Összefoglalva mindezeket a szálakat, világosan előttünk áll, hogy Tinódi dallamaival a régi magyarság első reprezentáns műzenéje jelent meg Európa zenéjében. Ezek a dallamok olyan műzenei produkciót képviselnek, mely alapjaiban kétségkívül a népzene kultúrájára épült, de koncepciójában individuális s azontúl nemzeti jelentőségű önálló művészetté emelkedett s amely nyilvánvalóan gazdagodott egykorú külföldi zenei áramlatok impulzusaival is. Tinódi zenéjéről végeredményben elmondhatjuk, hogy a magyar kultúra első, egyetemes (jelentőségében a nemzet minden rétegére kiterjedő) zenei megnyilatkozása volt. Kitűnik ez elsősorban abból, hogy a szorosan vett magyar muzsika egész későbbi fejlődésének, kibontakozásának egyik legfőbb közvetlen fundamentuma Tinódi zenéje; a magyar egyházi népéneket, a históriás éneket s magát a világi népdalt is félreismerhetetlen szálak kötik a magyar műzene ez első nagyjelentőségű terméséhez. A magyar zene ezzel a pár dallammal jelenik meg Európa szélén, az egyetemes, sokkalta nagyobb jövőjű, sokkalta szerencsésebb nyugati zenekultúrák határa mentén; s amint megjelenik, már külön színe, külön értelme, önálló rendeltetése van, sajátos összefüggések szövődnek körülötte s érnek benne új megoldást. Bizonyos: sötétebb és tragikusabb sors vár rá, mint boldogabb szomszédaira, a nagy nyugati zenékre; de ezt a végzetet épp az a titokzatos belső elhivatás segíti majd elviselni, mely most, születésekor már beragyogja homlokát.