{13.} JEGYZETEK

9-1
Árgirus nótája 1921; A magyar népzene, Zeneközlöny, 1925; Zenei Lexikon II., Bp., 1931. 67–68.; Néprajz és zenetörténet, 1933. A magyar népzene, 1937. 52–58.

9-2
A legutóbbi érdekes idevágó példák H. J. Moser könyve: Tönende Volksaltertümer 1935, és W. Danckert: Das europäische Volkslied, 1939. Az újabb francia vers- és dallamtörténet terén elég P. Verrier művére hivatkoznunk (Le vers français I–III. Páris, 1931–32), melynek visszatérő alapelve, hogy »la chanson populaire est restée plus fidèle aux formes anciennes« (II. 59.).

9-3
A magyar zene történeti emlékeinek kiadása, Magyar Könyvszemle, 1926.; Barokk zene és kuruc nóta, Századok, 1933. pótfüzet. Különben Haraszti egy legutóbbi értékes dolgozatában (Zene és ünnep Mátyás és Beatrix idejében, Mátyás király Emlékkönyv, II. 1940.) önmagával is ellentmondásba kerül ezen a téren. „Az élő szájhagyomány visszavetítése történeti szempontból komolytalan és megbízhatatlan, egyetlen országban sem próbálkoznak vele’!– hangoztatja egyhelyütt (386); kevéssel előbb pedig (380–81): „A XV. század olasz improvizátor költőinek éneke homofon jellegű melopoeia, aminőt egyszerű, néhány futamra és akkordra szorítkozó lantkíséret mellett ma is hallhatunk Itáliában”. (!) Mi ez, ha nem „komolytalan és megbízhatatlan visszavetítése az élő szájhagyománynak”?

9-4
L. Népvándorláskori elemek a magyar népzenében c. dolgozatomat, Ethn. 1934.

9-5
Az ilyenfajta fennmaradásban, az „alászállásban” vagy „lesüllyedésben”, mint Naumann nevezi, voltaképp semmi meglepő nincs, ha meggondoljuk, hogy a régi magyar nemesi osztálynak is igen jó zenei emlékezete volt. Idézzünk itt néhány példát: Uzoni Fosztó István XVIII. századi unitárius egyháztörténetéből tudjuk, hogy Bogáti Fazekas Miklós zsoltárait, Tinódi-féle melódiáikkal együtt, az 1660-as évekig énekelték az unitárius hívek Erdélyben; Hermányi Dienes Péter 1695 táján Küküllővárott „a Balassa s Benitzki énekeinek sok nótáit tudja” még (Kelemen Lajos: Hermányi Dienes József emlékirata, Kolozsvár, 1925. 33.); erdélyi református lelkészek és iskolamesterek 1760 körül még jól ismerik a „Thököly Imre táncz nótájá”-t, melyet kétségtelenül a szájhagyomány tartott életben (Zenei Szemle, 1927., 241.); a XVIII. század végének magyar radikálisai megrovólag, a XIX. század gyűjtői örömmel jegyzik fel, hogy sokhelyütt élnek még a kuruc idők emlékei, hogy a nemesember „Bercsényi, Rákóczi, Bezerédi nótáit fújja, danolja” (l. Budapest Szemle, 1928., 604. sz. 416.); a háromszéki főkirálybíró az 1791-iki megyegyűlés bálján „Rákóczi kedves táncát” huzatja (Heidendorf M. önéletrajza Theil R. közlésében, Archiv des Vereines f. siebenbürgische Landeskunde N. F. XIII., 1883., II.); és így tovább. Holott a régi diákok közül bizonyára nem egy követte Fodor János példáját, aki sárospataki szállásán, egyik precoptora hatása alatt, mind megégette a „szereleménekeket”, „minénéműeket a kurucvilágban sokakat szoktunk tartani és danolgatni kárhozatunkra” (l. Figyelő, 1877., 228.).

9-6
Említsünk itt csak egyetlen analógiát a nyugati zene történetéből: a XIII–XIV. század oxfordi, londoni és párisi kézirataiban fejlegyzett táncdallamok jórésze máig él, vagy legalább is közeli rokonságára hivatkozhatik a skandináv, illetve délfrancia, katalán és középolaszországi hangszeres népzenében. Középkori francia táncdallamok vándorútjáról l. Verrier i. m. I. 43–46., 164–65. és III. passim.

10-7
Még eldöntetlen, mennyire szabja meg a hagyomány a kolorálás aprólékos formáit s mennyire függenek azok az előadó egyéni invenciójától. Valószínű, hogy az ékesítés módja valaha magyar területen is éppúgy közös hagyományt képviselt, hogy tehát több előadó egyidejűleg is ugyanolyan egyöntetűen cifrázta a dallamokat, mint azt ma Bartók a románokról, Veress Sándor a moldvai csángókról s legutóbb (Kalangya 1941., 1–2. sz. 10. l.), Kiss Lajos a szlavóniai szigetmagyarság köréből feljegyzi. Viszont az ékesítésmódozatok ebben a „kollektív” hagyományhoz kötött formában is sűrűn változhattak, aminthogy változnak ma is. Ilyen kolorált dallamváltozatok egybevetésénél sokszor az a benyomásunk, hogy a puszta hangfok az állandó tényező, alterált vagy tiszta előfordulása másodrendű kérdés; másutt a figura elve látszik fontosabbnak. A Kodály-közölte teljes Kőmíves Kelemen-változatban például (Zenei Szemle, 1926) 36 strófa közül csak ötből hiányzik a 3. dallamsor sorvégző „kettősékesítés”-e, tizennégyből a sor legmagasabb (mordent-) hangja. Két-három végigmenő hangfigura állandóságáról tanúskodik az újabb dunántúli felvételek (a M. Tört. Múz. Népzenei Gramofonfelvételei, 1937) 8–9. száma s egy Veress-közölte moldvai Molnár Anna-dallam {14.} (Népr. Múz. Értesítője, 1941. 167–68.) is. A népzene hangszeres parafrázisaiban természetesen még erősebben érvényesülnek az állandó figurációs képletek s még jobban kidomborítják az előadás díszítő hagyományát, az előadó sajátos hajlamait, a hangszer természetét. L. pl. Kodály, A magyar népzene (1937) 67–68. lapján közölt dallamokat, a román anyagban Bartók levonatban maradt nagy gyűjteménye II. kötetének 689 ab, 698 ab, 699 a, 717, 723 a, 724 b, 727 e, 742., 743 c, 746 a–c, 750 b számait.

11-8
L. A zenei ékesítés európai körzetei c. fejezetet „A melódia története” című kötetben. II. kiadás 1957. 305–332. l.

12-9
Ugyanennek a dallamnak újabban olyan népi formája is előkerült, mely az írásban megrögzített alakhoz közelebb áll, amennyiben a szekvenciát pontosan megtartja s nem egyszerűsíti ismétléssé. (Volly István népénekgyűjteményében: „Megszabadultam már én a testi haláltól”.) Az olyan dallamegyezés viszont, mint a Pálóczi Horváth-feljegyezte „Rákóczi László balladájá”-é és a Kodály-gyűjtés „Azhol én elmegyek” melódiájáé, azt bizonyítja, hogy a szájhagyomány régibb formát őrizhet az egykor, de amúgy is megkésett feljegyzésnél.

12-10
A dallam élő népi változatairól l. újabban Lajtha László, Kuruc eredetű dallam a magyar népdalgyűjtésben (Ethn. 1936. 111.) továbbá Énekszó, 1937. márc. 5-i sz. 5. l.

12-11
A róla elmondottak természetesen nem jelentik azt, hogy minden dúsabb ornamentikájú régi melódiában „alászállott műdalt” gyanítunk. Nem; nagyon is elképzelhető, hogy a nép az átvett „úri ornamentikát” a maga régibb melódiáinak előadásában is alkalmazta. Tény azonban, hogy legjobb példáit templomi, istenes-siralmas énekek és régi műdalok szolgáltatják. Az itt következő három népdalrészt (Bartók és Kodály gyűjtéséből) és két régi kéziratcitátum minden elméleti meghatározásnál világosabban mutatja, mit értünk barokk vagy nemesi ornamentikán, a tulajdonképpeni népi díszítésmóddal szemben. Az első Jánóczi András énekéből való („Ideje bujdosásimnak”, Bartók, A magyar népdal, 1924., 188. sz. szöv. először XVIII. századi kéziratban és ponyvanyomtatványokban), a második Dobai István idézett énekéből (Kodály, Magyar népzene, 38. sz. szöv. először XVII. századi kéziratban), a harmadik a Virágvetélkedésből (Kodály id. gyűjt. 43.sz., a dallam – az ugyancsak XVIII. századi „Ah hol vagy magyarok tündöklő csillaga” szövegű Szent-István-ének változata – először egy XVIII. századi ponyvanyomtatványban). A két kézirat-citátum a Kájoni-kódexből (XVII. század), illetve egy sárospataki melodiáriumból (1780–90 tájáról) idéz néhány cifrázott ütemet.

a.) Sok okai vadnak annak
b) Bánatját ruházta reám
c) A búzamezőben háromféle virág
e) A jó keresztény mindég bízik