I.

TARTALOM

III.

II.

Az elmondottak szerint vizsgálódásunk tárgya mindössze kilenc, illetve huszonegy táncdarab, melyek időrendben a következőképp csoportosulnak:

Mielőtt e táncdarabok formájáról, sítulásról, típusszerinti hovatartozásáról szólnánk, vegyük előbb sorra feljegyzésük módját módját és helyét, valamint eredeti címüket. A huszonegy táncdarab közül ötöt orgonatabulatúrás formában (Lublini János, Jacob Paix, August Nörmiger), kilencet lanttabulatúrában (Heckel, Jobin, Iselin, Schmid, Grässe, Arpinus, Dlugorai, Jacobides és a Chilesotti-féle kódex), kettőt citeratabulatúrában (drezdai kézirat) jegyeztek fel, négy menzurális kótanyomtatványokban (Susato és Phalèse kiadványai) látott napvilágot. Valamennyi jól olvasható, értelmezési nehézség nem merül fel körülöttük, legfeljebb az lehet a kérdés, milyen ritmikus értékekkel írjuk át őket mai hangjegyeinkre; erről alább még szólunk. Leírásuk, illetve kiadásuk helyét tekintve, meglepően nagy területen siklik végig a szem: kettőt lengyel földön, hármat alighanem a német–olasz határvidéken, vagy {163.} legalább is az olaszos műveltségű német rezidenciákon jegyeznek fel, négy németalföldi nyomdákból, három nyugati-német (strassburgi) műhelyből kerül ki, kettő cseh, hat szász (drezdai, lipcsei) s egy délnémet, pontosabban sváb–bajor (lauingeni) területről való. Meg kell jegyeznünk, hogy a Berlin–charlottenburgi, zwickaui és baseli kéziratok pontos eredőhelyét nem ismerjük. Címük is eléggé sokféle: Lublini János, Dlugorai Albert és a drezdai névtelen feljegyző „hajdútánc”-ot írnak, Heckel, Jacobides, Phalèse és Paix „magyar tánc”-ot, Nörmiger „magyar induló”-t, Jobin, Schmid, Iselin, Grässe, Arpinus „magyar passamezzo”-t, illetve saltarello-t; végül az antwerpeni és löweni flamandfeliratú allemande („’S medelÿn”, illetve „Bruyns medelijn”, azaz „A lányka” vagy „Barna lányka”), ugyannak drezdai „német tánc”-változata és a német–olasz kézirat „Danza”-ja esetében még magyarázatra, igazolásra szorul, miért is iktattuk őket a magyaros táncok sorába. A feliratok nem ötlet- vagy véletlenszerűek; látni fogjuk, hogy mögöttük határozott típusok különülnek el. A Phalèse-féle allemande-címek azt bizonyítják, hogy itt részben hangszerre alkalmazott, de eredetileg énekes, szöveges táncdalokkal is dolgunk van, noha idevágó szöveget eddig nem sikerült találni. Gondolhatnánk több XVI. századi német népdalszövegre, mint „Mir ist ein schöns brauns Maidelein gefalln in meinen Sinn” (Forster daloskönyve, 1549), vagy „Ich weiss mir ein feins brauns megdlein” (Abras-i daloskönyv, 1582), „Das Medlein das ist hübsch und fein” stb., de ezek nem igazítanak útba; az viszont kétségtelen, hogy a dallam egyik változata mint francia szövegű táncdal – „Hélas Madame” vagy „Ma chère dame” – volt népszerű a XV. században.163-4 Mindenesetre figyelemreméltó, hogy magyaros táncdarabok aránylag széles területről kerülnek elő, hogy német, olasz, flamand és lengyel feljegyzők, muzsikusok, kiadók egyaránt érdeklődtek az ilyen szerzemények iránt; népszerűségük tehát éppenséggel nem lehetett szűkkörű vagy futólagos. S itt említsük meg, hogy a XVI–XVII. század magyar tánca valóban nem volt ismeretlen a külföldön, főleg Német- és Olaszországban, de északi és keleti szomszédaink között sem. A. Chybinski legutóbbi megállapítása szerint „a magyar eredetű hajdútánc már valószínűleg 1500 előtt a népszerű táncok közé tartozott Lengyelországban”, sőt különböző neveken („hajdúckiego”, „hajduka”) máig él déli és északi Lengyelország némely vidékén, a Lubini Jánosnál ilyen címen feljegyzett táncdallam egyes motívumaival együtt (id. kiadv. VI, IX. 1.); hasonlót állapítottak meg az idevágó szlovák, román és kárpátukrán táncokról, anélkül természetesen, hogy a tánc magyar vagy szlovák, illetve román eredetét eldönthették volna (Ernyey József, Réthei Prikkel Marián, P. Dobsinszky, J. Skultéty, J. Kresánek, Moldován G.). Nem is ez a döntő kérdés; sokkal fontosabbnak látszik, hogy e táncokkal és táncdallamokkal tűnnek fel legelőször, legkorábban keleteurópai népi tánctípusok az európai műzenében, az európai muzsikusok és zenei közönségük látóhatárán.

A jelenség történelmi okait, hátterét nem nehéz megtalálnunk; inkább talán az lenne a meglepő, ha ilyen kiszivárgás, ilyen külföldi kapcsolat, külföldi visszhang e korban nem jelentkeznék. A török háborúk Európa-szerte a magyarság felé fordították a közvélemény figyelmét. Röpiratok, krónikás énekek, prédikációk, tudományos és népszerű művek egész sora foglalkozik {164.} Magyarországgal, lakosaival és életviszonyaival; itt járt zsoldosok elbeszélései új meg új anyagot adnak a népi képzeletnek és az irodalomnak; amellett magyar papok, katonák, sőt zenészek eléggé sűrűn megfordulnak odakünn; a nagy egyetemi központok, Krakkó, Wittenberg és Padova jól ismerik a világot járó magyar diákokat, – közülök való az is, akinek épp ebben a korban, a XVI. század közepén, egyik legrégibb virágénekünk egyetlen feljegyzését köszönhetjük (Tomitano-féle szöveg). Több adat szól róla, hogy a XV. század vége felé már ismerik, sőt járják a magyar táncot nyugati városokban.164-5 Magyar, lengyel, szlovák, délszláv táncdallamok nyugatra-vándorlása tehát nagyon is elképzelhető. Annál sajnálatosabb persze, hogy az ungarescák dallamait egyetlen egykorú magyar feljegyzéssel sincs módunkban összevetni. Mindaz, amit róluk elmondhatunk, kénytelen-kelletlen magára a külföldi anyagra szorítkozik; látni fogjuk azonban, hogy így sem kevés, amit belőlük kiolvashatunk.

I.

TARTALOM

III.