| 4. A KÉTKÖZPONTÚ SZÍNHÁZI FEJLŐDÉS EREDMÉNYEINEK EGYSÉGESÜLÉSE, A VÁNDORSZÍNÉSZET KIALAKULÁSA (1796–1809) | TARTALOM | 1. A VÁNDORSZÍNÉSZET ELSŐ SZINTJE, AZ ÁLLANDÓSULÁS KÍSÉRLETEI |
FEJEZETEK
A vándorszínészet – amint azt kialakulása folyamán láthattuk – történelmileg szükségszerű, a belső adottságokat és ellentmondásokat pontosan tükröző forma a magyar művelődés és művészetek történetében. Áttekintése, jelenségeinek és problémáinak tudományos feldolgozása azonban nem egyszerű feladat. Forrásképzése – éppen jellegénél fogva – csekély, tevékenységének írásos és tárgyi dokumentumai, sőt puszta adatai csak rövid távú használati értéket jelentenek, megőrzésükre sokkal kevésbé és sokkal későbben gondolnak, mint a helyhez kötődő művészeti tevékenységek esetében. A 19. és a 20. század fordulóján írt, általában pozitivista szemléletű, adat- és forrásközlő kismonográfiák többnyire városok szerint tekintették át a vándorszínészet évtizedeit. De kedvelt volt a színész-életrajzok műfaja is, érthetően a választott személyiség működésére koncentrálva, vagy az az irodalomtörténeti ihletésű recepciótörténet, amely egy-egy világirodalmi rangú alkotó vagy alkotás magyarországi pályafutásának, játszottságának adatait állította össze.
A városok, társulatok szerint haladó vagy a színházépületek emelése szerint korszakoló áttekintésekkel szemben mi a következőkben a társadalmi igény és pártolás mértéke szerint, három síkon vizsgáljuk, a komplex színjátéktípus-leírás módszerével, a vándortársulatok működését. Mint láttuk, e szintek genezise már a 18. és a 19. sz. fordulóján megfigyelhető. Az országos megoldás lehetőségei – 1812 és 1825 között nem lévén diéta – átmenetileg tovább szűkültek; változást majd csak a reformországgyűlések hoznak, érdemben és közvetlenül csak 1836-ban. A maradandósítás szintjén ezért egyes vármegyék törekvéseivel vagy regionális összefogásával találkozunk, mint a pártolás testületi formájával, amely olykor kísérletet tehetett az országos megoldásra is (Pest vármegye ismételt törekvéseiben, vagy Fejér 1825-ben, a dunántúli megyék 1833-ban színtársulat Pozsonyba küldésével), de eredményességét inkább az mutatja, hogy a magyarországi városfejlődés alacsony fokán kimunkálta azokat a színházi kerületeket, körzeteket, amelyben a vándorszínészet szervezettebb formákat ölthetett. A vármegyei pártolás, minthogy átmenetileg garantálhatta a működő tőkét, pótolhatta annak hiányát, egyedüli és rangot jelentő formája lett a helyben maradásnak, a létbiztonságnak, ha csupán néhány évre is. S mindannak, ami ezzel együtt járt: a színházi alkotóműhely {126.} kialakulásának, új színjátéktípusok kimunkálásának, társulatépítésnek, műsorpolitikának, közönségnevelésnek, a rendszeresebb kritikai megítéltetésnek.
A működés második szintjén a vándorszínész önálló vállalkozóként lép fel a tárgyi feltételeket birtokló és azok minél hatékonyabb felhasználásában anyagilag érdekelt városokban. A forma a német vándorszínészetből ismerős, de amazokénál rosszabb a magyar társulatok tőkehelyzete, illetve tárgyiasított (a játékszíni könyvtárban, a díszlet- és a jelmeztárban megtestesülő) felszereltsége. Ez a klasszikus értelemben vett vándorszínészet formája, kiegészülve a harmadik szinttel, a kis társulatok tevékenységével, amelyek a tudatosság és a tervezés alacsony fokán, a működés feltételrendszerét helységenként újra és újra megteremtve-biztosítva a közönséget legszűkebb lakóhelyén is felkeresik.
A pártolás három szintje nemcsak és nem elsősorban mennyiségi ismérvek alapján különíthető el egymástól. Ugyanazon társulat más-más városban – azonos játékereje ellenére – a pártolás különböző formáiban részesülhetett; kisebb létszámú együttes is biztosíthatott magának (rövidebb-hosszabb időre) jobban szervezett működési feltételeket. Egy-egy új játszóhely létrehozása nem jelentette automatikusan a pártolás legfelső szintjét, mint ahogyan nem volt közvetlen összefüggés a városok lélekszáma és színháztörténeti szerepük között sem, vagy ahogyan a műsor nem avultságában, hanem a helyi változatok szegényedésében különbözik a kistársulatok felé haladva.
Áttekintésünk a pártolás három szintjét elkülönítve tárgyalja, a jellemző színjátéktípusok komplex elemzésével. Felhasználtuk ehhez természetesen a politika-, a művelődés- és a helytörténet, valamint a szűkebben vett színháztörténet szinte összes eddig publikált adatát. Célunk tehát egy olyan, történetileg hiteles modell felvázolása, amely befogadhatja a ma is folyó és remélhetően a jövőben szintén folytatódó forráskutatások új adatait, amíg azok nem teszik szükségessé módosítását. A modellen belül törekszünk nagyszámú helyi variáns bemutatására is.
| 4. A KÉTKÖZPONTÚ SZÍNHÁZI FEJLŐDÉS EREDMÉNYEINEK EGYSÉGESÜLÉSE, A VÁNDORSZÍNÉSZET KIALAKULÁSA (1796–1809) | TARTALOM | 1. A VÁNDORSZÍNÉSZET ELSŐ SZINTJE, AZ ÁLLANDÓSULÁS KÍSÉRLETEI |