KOLOZSVÁRI SZÍNHÁZÉPÍTÉS (1809–1821)

Br. Wesselényi Miklós halálával megszűnt az a kapcsolat, amely a társulat pártolását és a kolozsvári színházépítés ügyét – ha csak lazán is – összefogta. A zsibói mecénás-vállalkozó együttese által felkeresett városok színészete önállósult, ideértve Kolozsvárt is – ezért tevékenységüket, jellemző színjátéktípusaikat a pártolás második szintjén, a következő fejezetekben tárgyaljuk. Országos vonatkozásai, országgyűlési kihatásai miatt viszont itt foglalkozunk az erdélyi magyar játékszín megépítésének történetével, még akkor is, ha az városi tulajdonba ment át, és működtetése szintén a következő fejezet tárgya lehet csupán. (Periodizációnk nem újdonság a színháztörténetben: Káli Nagy Lázár, a színházépítés első számú krónikása „harmadik szakasz”-nak nevezi, s ennek nyomán vonja meg fejezethatárait Ferenczi Zoltán és Enyedi Sándor is.)

A kolozsvári színház telkét 1803. július 13-án vette meg öt arisztokrata – gr. Teleki Ferenc és Lajos. br. Wesselényi Miklós, br. Thoroczkai József, br. Bánffy József – a református kollégiumtól, 5000 rhénesforinton: a szerződés helymeghatározása {158.} szerint: „...az említett nemes kollégium Belső-Farkas utcában a déli soron egymás mellett levő telkeit minden rajta található épületeivel együtt, mely telkeknek egyike kirúg Király utcára, szomszédságai pedig ezen telkeknek egyfelől a tisztelendő páter jezsuiták volt és most a nagy erdélyi fejedelemségbéli felséges főkormányzószék rezidenciája, másfelől pedig a kolozsvári reformáta nemes eklézsia háza ...”*Idézi FERENCZI 160. A vásárlók egymás közötti, egyidejű megállapodása szerint 1–1000 forint készpénz-befizetés mellett csak az évi 6%-os kamatot fizették volna, míg a vételár egésze a színházi alapból meg nem téríthető. (Erre azonban nem kerülvén sor, a vételár teljes kiegyenlítése – peres úton is – 1846-ig húzódott.) A telket a következő évben a bizottság négyzet alakúra egészítette ki, a Koncz András gombkötőnek fizetett 302 forint révén. A színháznak 1802 óta volt egy másik, külvárosi telke is, amelyet a begyűjtött építési összegekből 1000 rhénesforinton vett meg a bizottság nevében Teleki Ferenc Szacsvay Sándortól, de amelyet utóbb sem visszavásároltatni, sem értékesíteni nem sikerült. (Magyar forintban számolva a két telek együttes ára: 6 390 forint.)

A Farkas utcai telken az építkezés 1803-ban indult, Czicziri Antal guberniumi kancellista felügyelete mellett; egy, a pozsonyi színház alapján készített terv nyomán – lendülete azonban mindenkor függvénye volt a begyűlő készpénzadományoknak és a természetben (építőanyag, szakmunka, szállítás) tett megajánlások lehetséges egyeztetésének. (Az összegeket a forrásaink zömében szereplő magyar forintban adjuk meg; 1 rhénesforint = 1,2 magyar forint.) Az országgyűlés számára készített és kinyomtatott jelentés szerint 1802 és 1808 között 14 072 forint 68 krajcár gyűlt be. Az adakozók listáját áttekintve szembeötlő, mennyire arisztokrata körben maradt a pártolás; a törvényhatóságok (Háromszék, Marosszék, Torda, Hunyad, Közép-Szolnok, Alsó-Fejér, Küküllő vármegye) zömmel szintén egy-egy főrangú birtokos mozgósításának eredményeképpen mozdultak, és a Magyarországról kért segély is arisztokratáktól (gr. Festetics György, herceg Esterházy Miklós) vagy olyan kormányszéki tisztségviselőktől érkezett, akik a magyarországi pártolásban is jelentős szerepet játszottak. Létszámban és összegben is elenyészőek az „Egy szegény legény”, „Egy szegény leány maga tehetsége szerint” típusú bejegyzések és adományok. A gyűjtés kiterjesztésére tett kísérletek (az örmény kereskedővárosok, az addig nem adakozott vármegyék megkeresése 1805-ben, a páholyok előzetes eladására tett javaslat 1807-ben) kudarca után az építkezést 1807-ben le kellett állítani.

Az 1809. évi erdélyi országgyűlés kizárólag az inszurrekció ügyeivel foglalkozott, az 1810–11. évi diétára azonban Kolozs vármegye már követutasításba iktatta a színházépítés pártolásának ügyét. Az eddigi helyzet áttekintése, az építkezési elszámoltatás után az ügyben kiküldött bizottság kb. 90 000 forintban határozta meg a befejezéshez szükséges összeget. Az országgyűlés ezért – több ülésén (1811. május 26. és június 22.) tett pontosítások után – 1811. augusztus 9-i, 189. ülésén úgy határozott, hogy az inszurrekcionális pótadóval és a kórházügyben kivetett adóval {159.} együtt beszedendően „minden porciót nem fizető birtokos, immunis magyar és székely nemesember, kihagyván a városiakat, a porciózás alatt lévő magyar és székely egyházi nemeseket, az 1809-béli inszurrekcionális instrukció kiállítása költségeire rendbeszedett, megállított konskripciók szerint minden normális egy egész telek után 50 krajcárok (...) fizettessenek”.*KÁLI NAGY LÁZÁR, Az erdélyi magyar színészet hőskora 1792–1821. Kolozsvár, 1942. 67.

Az így beszedni tervezett 100 000 forint, a folytatni rendelt páholybérlő-akció mellett, valóban fedezhette volna a költségeket. A terv pénzügyi buktatója az ekkor végrehajtott devalváció lett, amely egyötödére csökkentette az összegeket. Jogi problémák is jelentkeztek, hiszen az országgyűlési kivetés – nemzeti, kulturális cél érdekében – rést ütött a nemesi adómentesség falán. A méltánytalanságot emlegetők (Erdély katolikus és görögkeleti püspöke, a szász nemzet és a kincstár a vármegyékben fekvő birtokaikra nézve) közvetlenül az uralkodóhoz fordultak mentességért, s ezt meg is kapták, hiába érvelt a gubernium azzal, hogy nem királyi szentesítéshez kötött adóról, hanem önkéntes megajánlásról (subsidium) van szó. A pénzleértékelés és a mentesítések következtében a tervezett 100 000 forint így 16 000 váltóforintra zsugorodott.

Nagyobb szerencsével járt a páholybérleti akció: 13-ra érkezett előjegyzés, az élén gr. Bánffy György gubernátorral, kivétel nélkül arisztokratáktól, kormányszéki vagy vármegyei főtisztviselőktől. Mártonfi József katolikus püspök páholy nélkül 5000 forintot adományozott; jelezve, hogy a mentesség kivívása az egyházi jogok védelmében, de nem a színházügy elvi ellenzése miatt történt.

Az országgyűlés 20 tagú színházi bizottságot küldött ki, benne a kormányszékek képviselői mellett jelen voltak a vármegyék, a székely székek, a szász nemzet képviselői, Kolozsvár és Marosvásárhely város deputátusai – tehát összetétele szélesebb körű volt, mint az addig tapasztalt pártolás. Az építkezés vezetésével Káli Nagy Lázár Kolozs vármegyei főbírót bízták meg.

Noha az országos építési pártolást megszervezni nem sikerült (a színházi adóból 1811-ben semmi, 1812-ben pedig mindössze 5727 váltóforint folyt be), az építkezés során 1813-ban elkészült minden külső kőműves és belső ácsmunka. (Ezért állott a Farkas utcai színház homlokzatán „Az Erdélyi Nemzeti Magyar Játékszín – 1813” felirat.) Az építési bizottság kölcsönt sem kapott (az inszurrekciós pénztárból és a guberniumtól szerettek volna összegeket felvenni), ezért 1813-ban „nem lehetett egyebet tenni az építő biztos Nagy Lázárnak, mint azt, hogy a kapukra, ajtókra jó erős zárokat csináltasson ... (...) Ami matériálék, deszkák vásárolva voltak, azok a lóiskolából [1810 óta a magyar társulatok alkalmi játszóhelye – [K. F.] odahozatott deszkákkal, gerendákkal az új theátrumba bérakattak és 1820. esztendeig, július 1. napjáig jó épségben, hiba nélkül konzerváltattak...”*KÁLI NAGY i. m. 70–1. Az 1814-ben Erdély 282 földbirtokosához intézett újabb adománykérő körlevél kudarca (összesen 635 váltóforint) azt bizonyította, hogy a költségek emelkedése, a {160.} pénz leértékelése, az ismételten azonos társadalmi rétegre támaszkodás kimerítette az arisztokrácia és a nemesség felső rétege áldozatkészségét.

Az országos támogatással építeni rendelt és kezdett színházépületet csak úgy sikerült befejezni, hogy a belső berendezésre 12 000 forint kölcsönt adott Kolozsvár városa, egyszersmind megszerezve a játékszín tulajdonjogát is. A teljes költség azonban ezt is felülhaladta, a fedezet nélküli 4 692 forint 4 krajcár szakmunkát csak újabb városi pótkölcsönnel, 1822 nyarán sikerült kifizetni a mesterembereknek. 1821-ben ugyan felmerült az ötlet, hogy maga a színházi bizottság vezesse, legalább a következő országgyűlésig, a színházat; 1820-ban, a kölcsönügylet alkalmából Kolozsvár pedig leszögezte, hogy „a nemes városi polgári esküdt közönség nem kívánván a theatrális előadásokkal, aktorok szerzésével és azoknak igazgatásokkal bíbelődni”*Idézi FERENCZI 265. – mindez előrevetítette, hogy a Farkas utcai épület működtetése a pártolás második szintjén valósul meg.

A színház tervrajza nem maradt fenn, így csak leírásokból ismerjük befogadóképességét, térkiképzését, látványát. A várható műsorigényekre tekintettel, zenekari árkot alakítottak ki (19 zenész számára hellyel); „maga pedig a játszóhely úgy vagyon készülve, hogy szekérrel és állatokkal lehessen rámenni, ha kívántatik, mint Schikaneder theátrumára Bécsben. Alkotása is egészen annak formájára vagyon...”*KÁLI NAGY i. m. 108. (Az építési biztos, Káli Nagy Lázár a Theater an der Wienre céloz, amely 1801. évi újjáépítése óta Bécs legnagyobb, legjobb színpadtechnikájú, látványos operaelőadásairól híres színháza volt.) A színpadon 3 süllyesztő működött, alatta a szokásos kerékszerkezetes, gyors díszletváltozásra alkalmas gépezet. A belmagasság pedig lehetővé tette a háttérfüggönyök tekercselés nélküli felhúzását a zsinórpadlás terébe. A díszlettár alapkészletéből 8 függöny, 40 oldalfal, 11 szuffita, valamint a nézőtéri csillár Bécsben készült; az előbbieket a Burgtheater díszletfestője készítette. Az előadás kezdetét és végét jelző előfüggöny, valamint a felvonások között lebocsátott kárpit mellett három-három szobát és termet, egy-egy utcát és tömlöcöt ábrázoló háttérfüggöny készült; a legszükségesebbekből 1821-ben még hiányzott a polgárszobát és a kertet ábrázoló díszlet. A jelmeztárat a társulat hozta magával.

A befogadóképességről Káli Nagy Lázár így tájékoztat; „... a theátrum, hogy illendőleg nézőkkel teli legyen, szorulás nélkül 800 ember kívántatik. (...) 1200 lélekkel dugva telik a theátrum és végre, mikor valami nagyhírű játék vagy nagy opera adatik, 1400 lélek oly egymásra tömve megtölti a theátromot, hogy soknak helye sincs a nézhetésre, és a nagy meleg elkábítja az embert.”*Uo. 103–4.

Az 50 páholy elosztása során érvényesítették mindazokat az előjogokat, amelyeket a zömében arisztokrata pártolók a színházépítés során szereztek. A 24 örökös páholy között II. emeleti járt Kolozsvár mindenkori főbírájának; az I. emeleten a 27. számú, kettős páholy szemben a színpaddal, a gubernátoré volt; a földszinten az egyik „loge” Kolozs vármegye tisztikaráé. Az örökös páholyokat a leszármazottak is átvehették, kiadhatták bérbe, lemondani csak írásban lehetett – átmenetileg, a bizottság szabad rendelkezése alá bocsájtva – erről az előjogról.

{161.} 2. táblázat

A színházi bizottság 1821. március 9-i ármegállapítása

Helyfajta Befogadóképesség Helyár
kényelmesen zsúfolva bérlet (12 ea.) napi ár bérletszünet
Földszinti páholy 15
I. emeleti páholy 17 50 16 ft 3 ft 5 ft
II. emeleti páholy 18
200 550 20 ft 4 ft 6 ft
16 ft 3 ft 5 ft
Földszinti zártszék 80 80 4 ft 36 kr. 1 ft
Földszint I. hely
– ülőhely 100 400 3 ft 24 kr. 40 kr.
– állóhely 100
Karzat
– ülőhely 300 500 15 kr. 20 kr.
– állóhely 100
Katonai 880 1530 2 (I. helyre) 12 kr.

A kolozsvári színház arisztokrata meghatározottsága, amely dominált a színházépítés során, de kevés volt annak befejezéséhez; elégséges lehetett a társadalmi nyilvánosság formáinak diktálásához, de kevés a Farkas utcai játékszín országos, „nemzeti színház” funkcióban való működéséhez, jelképesen már a megnyitás alkalmával lemérhető. 1821. március 12-én főrangú műkedvelők adták elő Theodor Körner Zrínyi-drámáját (többször játszott produkciójukat), a címszerepben a fordítóval, Petrichevich Horváth Dániellel, fontos szerepben a gubernátor lányával és vejével. Másnap, március 13-án lépett fel azután a hivatásos színtársulat, eredeti magyar drámával, Szentjóbi Szabó László Mátyás király c. érzékenyjátékával.