Nem születtek elméletek...

Végezetül utalni kell egy elvi kérdésre. A magyar drámával és színházzal foglalkozó írásokat elméleteknek nevezzük. Azonban – Lukács György Drámakönyvének kivételével – egyik sem nevezhető elméletnek. Nem tesznek ugyanis mást, mint megállapítják a drámának vagy a színháznak a közvetlen érzéki benyomásokban is megjelenő ismérveit, és leírják azokat. Közelítenek az elmélet irányába akkor, {528.} amikor az érzékileg felfoghatókat nemcsak csoportosítják, hanem a közöttük levő kapcsolatokat is megállapítják. Azonban ezeknek az összefüggéseknek az egésze és részletei mégiscsak a közvetlenül tapasztalhatóak összefüggései. Ezen a módon nem vagy kismértékben magyarázzák magukat az érzékileg felfogható tényezőket.

Nem válnak – hitelesen értve a fogalmat – elméletté a drámáról vagy tragédiáról szóló írások akkor sem, ha a tragikai vétség, a transzcendentalitás, a sors fogalmakat is használják. Ezek sem magyarázzák, értelmezik a dráma érzékileg tapasztalható ismérveit. Máshonnan, elsősorban világnézetből átvett fogalmak, amelyeket gondolatilag illesztettek be a dráma érzéki ismérvei közé. Ugyanakkor ezek a fogalmak a tragédiával vannak összefüggésben, és nem a dráma műnemével, amelynek a tragédián kívül még sok változata van.

Elmélet akkor jön létre, ha az érzékileg felfogható „adatok” mélyén meglévő rendszert alkotják meg. Ez a rendszer elemzéssel állapítható meg, s mindig „mélyebben” van, mint az érzéki „adatok” s mint a közöttük lévő összefüggések. A mélyben lévő rendszer mindig értelmezőként viszonyul az érzékileg észlelhetőkhöz: ezek magyarázatát adja; s ez a rendszer az elmélet. Természetesen több elmélet lehetséges, mert az érzékelhetők mélyén többféle magyarázó rendszer lehetséges. Közülük egyre utalunk a világosabb kifejtés érdekében.

A drámáról szóló szövegekből hiányzik annak az érzéki „adatnak” a megállapítása, hogy az írott szöveg csak nevekből és dialógusokból áll; és hiányzik mindaz, ami ennek az érzéki tapasztalatnak a mélyén lévő elméleti rendszert alkotja. Egyik része például az, hogy a dráma az emberek közötti viszonyok műneme. Lukács Györgynek az a megállapítása, miszerint a dráma emberek közötti megtörténés, erre a mélyebb rendszerre utal már, s nála van is következménye. Ennek a rendszernek a felderítése adná azoknak a tényezőknek, meglétüknek, érvényességüknek a magyarázatát, amelyeket érzékileg felfogtunk. Természetesen nem a szövegvilág jelentéseinek a magyarázata lenne ez.

A színházról szóló írásokból hiányzik – vagy következmények nélküli evidenciának tekintik – az az érzéki tapasztalat, hogy a színész olyan valakit játszik mások számára, aki nem ő. Ebből éppúgy következik az érzékelhetőeknél mélyebben fekvő rendszer, mint a csak név és dialógus nyelvi formációjából. Például olyan tényezőket, helyzeteket, ismérveket és törvényszerűségeket fogadunk el hitelesnek a színpadon, amelyeket az életben sem hitelesnek, sem elfogadhatónak nem tartanánk.

Henrik Ibsen: Nóra. A Thália Társaság színlapja. 1908.

Henrik Ibsen: Nóra. A Thália Társaság színlapja. 1908.

{529.} Egy rendszer ugyanis akkor elmélet, ha magyarázza a közvetlen érzéki benyomások, a tapasztalatok összes vonatkozását; a speciális törvényszerűségeket, helyzeteket.

Ha a színházról szóló írásban azt olvassuk, hogy az előadás összetevő elemei a szöveg, a színész, az ő hangja, alkata, gesztusai, testtartása, öltözéke, továbbá a díszlet, bútor, kellékek, világítás, akkor a közvetlenül {530.} érzékelhetőek felsorolását, illetve leírását kapjuk. Nem lesz elmélet abból sem, ha mindezek összefüggéseiből megállapítják az előadás milyenségét, minéműségét, jellegzetességét: például, hogy naturalista, stilizált az előadás. Nem elmélete a színháznak, ha meghatározzák, hogy a színész milyen jellegűvé formálja szerepét, a szerep miféle ismérvekkel, jellegzetességekkel rendelkezik. Ezek nem arra a mélyben lévő rendszerre lesznek érvényesek, amely abból következik, hogy valaki olyan valakit játszik mások számára, aki nem ő maga.

Alapvető kérdés persze, hogy az 1872 és 1920 közötti időszak filozófiai, eszmetörténeti, világnézeti, világértelmezési állapota lehetővé tette-e, hogy hiteles elméleteket írjanak. A válasz kettős. Először is, a korszakban nem értek még meg az eszmei, szellemi és művészetpoétikai feltételek arra, hogy lényegesen meghatározónak, elméletet alkotó alapnak tekinthessék azt az érzéki „adatot”, miszerint a dráma csak nevekből és dialógusokból épül föl; és talán arra sem, hogy kiderülhessen, milyen rendszer van annak a mélyén, miszerint valaki olyan valakit játszik mások számára, aki nem ő. Ezeket most – mint utaltunk rá – csak a kérdéskör világosabb kifejtése érdekében említettük.

A válasz másik része, hogy egyéb, mélyen fekvő rendszerek is léteznek, s ezeket észre lehetett volna venni. Elméletalkotásra lehetőséget kínált akár Arthur Schopenhauer, akár Friedrich Nietzsche filozófiája, tragédiáról, tragikumról szóló írásai, akár Wilhelm Dilthey már meglévő művei, de akár a szociológiai írások is. Ezeket éppúgy lehetett volna adaptálni a magyar drámára és színházra, ahogyan például az 1960-as, 1970-es években a strukturalizmusnak vagy az 1980-as, 1990-es években a recepcióesztétikának Európában kidolgozott elméleteit adaptálták a magyar lírai és epikai irodalomra. Ezekhez még hozzávehetjük, hogy megfelelő filozófiai, drámatörténeti, esztétikai ismeretekkel lehetett volna olyan egyéni, egyszeri elméletet is létrehozni, ahogyan Lukács György tette.

Igen nehéz lenne pontosan megmondani, vajon miért nem születtek elméletek. A filozófiai műveltség hiánya éppúgy számba veendő, mint a magyar dráma és színház korszakbeli helyzete. Fontosabb talán, hogy ez az időszak még korántsem volt annyira „globalizált”, mint a 20. század utolsó évtizedei. Ez ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy az egyes országokban létrejött elméletek – a természettudományos felfedezésektől eltekintve – nem terjedtek el olyan gyorsan, mint a későbbiekben. És nem okvetlenül az egyéni érdeklődés hiányával értelmezhető. Hiába fordították le a kortárs drámák egy {531.} bizonyos részét, hiába járt Max Reinhardt társulatával Budapesten, hiába láthattak igen nagy európai színészeket, ezek művészetének befogadására nem volt meg általánosságban a kellő szellemi állapot.

Ez többek között abból is kitűnik, hogy a drámáról-színházról szóló itthoni írások sem épültek egymásra; egymást sem fogadták be. Beöthy Zsolt, Rákosi Jenő, Péterfy Jenő éppúgy vitatták egymás állításait és kritizálták egymást, mint Rakodczay Pál és Hevesi Sándor Paulay Edét. Az elődökből és egymásból való építkezés attitűdje teljességgel hiányzott. Hiányzik azóta is, miként az utóbbi másfél évtizedet leszámítva az európai elméleti eredményekkel való hazai szembenézés.

Ez mind hozzájárulhatott ahhoz, hogy – főként a színházról szóló írások – megmaradtak a közvetlenül érzékelhető tényezők felsorakoztatásánál, a közöttük lévő kapcsolatok megállapításánál, ami miatt nem jutottak el az elméletalkotásig.