{677.} A BÁBMŰVÉSZET SZÜLETÉSE

Hazánkban a bábozásnak minden társadalmi rétegben vannak hagyományai. Népszokásainkban jelen volt a bábtáncoltató betlehemezés, valamint néhány statikus bábhasználati forma. A 17. század végétől német vándorbábosok, mutatványosok járták a Kárpát-medence városait. Birodalomszerte híres volt Eszterházán Albert Bienfait zenés bábszínháza, amely Joseph Haydn kisoperáit vitte színre. A 19. század közepétől kezdve két német vándorbábos-dinasztia telepedett le a fővárosban. Adolf Hincz családja a pesti Városligetben állította fel bábszínházát, a Hofer, majd a Korngut-Kemény család pedig az 1880-as évektől a Népligetben tartott bábelőadásokat. Az irodalmi közélet tagjai, ha egyáltalán tudomást vettek róluk, lenézték őket. Egy 1909-ben megjelent színháztörténeti vázlatban például ez olvasható: „Ma a bábjátékok már csak a vásártereken őgyelgő alsó néposztálynak szolgálnak mulatságul, vagy a gyermekszoba naiv lakóinak szereznek örömet.”107

Hevesi Sándor viszont Stílus és színjátszás című tanulmányában másként vélekedett a műfaj lehetőségeiről. A színházművészetben egyre erőteljesebbé vált az a törekvés, hogy túl kell lépni a naturalizmuson, mert a stilizált ábrázolásmód a legalkalmasabb a valóság művészi megjelenítésére. Hevesi ezért – talán Edward Gordon Craig eszméinek ismeretében – a marionettjátékban kereste a színjátszóstílus megújításának lehetőségét: „A bábszínházban ugyanis a színészi átélés, a valóságos akció eleve ki van küszöbölve. […] Valóság helyett merő stilizálás. A bábu nem mímeli az embert, csak jelenti, vagy jelképezi. […] A bábszínház felettébb stilisztikus, mert hiszen az ábrázolásnak és kifejezésnek teljes és tökéletes egységét mutatja. […] A bábu csak szimbólum és nem személyiség…”108

A művészi igényű bábjáték megteremtésére tett első kísérletként Orbók Loránd képzőművész és Borsodi-Bevilaqua Béla, a Hadtörténeti Múzeum adjunktusa Rónai Dénes fotóművész Váci utca 17. szám alatti műtermében 1909–1910 fordulóján megszervezte a Vitéz László Bábszínházat. A bábszínpad keretét Muhits Sándor, az Iparművészeti Iskola tanára tervezte, a bábuk fejét Simay László szobrászművész és Ráduly János fafaragó iparművész készítette. A kosztümök az Iparművészeti Iskola műhelyéből kerültek ki. A díszleteket Sassy Attila festőművész és Rózsaffy Dezső, a Szépművészeti Múzeum könyvtárának és modern szoborosztályának igazgató-őre festette, a világítást Fritz Jenő főmérnök tervezte meg. A darabokat Orbók Loránd, Orbók {678.} Attila, Rédey Tivadar, Bevilaqua Béla és Szekeres Jenő, a Budapester Presse publicistája írta, illetve alkalmazta bábszínpadra. Szekeres a kis színház jellegét „Bi-ba-bo Theater”-ként határozta meg. Az előadásokat zárt körben, húsz-harminc meghívott néző előtt rendezték. A fényképészműtermen kívül gazdag polgári otthonokban, Körösfői-Kriesch Aladár gödöllői műtermében és a Képzőművészeti Főiskolán is játszott a társulat. Műsorukon Rédey Tivadar Bajazzo feltámadása, Szekeres Jenő Amerika felfedezése, a Babits Mihály a legsötétebb Afrikában című „rémdráma”, Molière Botcsinálta doktora és a Pocci gróf műve nyomán írt Violone király és Clarinette hercegkisasszony, vagy a szerelem örvénye című mesejáték szerepelt. Ehhez csatlakozott később a Sumurum című Max Reinhardt-féle nagy misztérium-látványosság parodisztikus bábváltozata.

A kezdeményezésről a Nyugatban Újhelyi Nándor számolt be Marionette-mulatozások című háromhasábos cikkében. Újhelyi leírta, hogy az afrikai rémdrámában „minden volt mi csak kellett: növénygyűjtő és krokodilus, kakambo nevezésű néger és angol globetrotter, volt medve és volt egy rémítő tigris, ki egy lenyelt ébresztő óra okán nyolcóránkénti gyomorcsörgést kapott. Volt zene is: menüett, csürdüngülő és Lehár-keringő”.109 A cikk szerzője más típusú darabok bemutatását is javasolta: az igazságot osztó Vitéz László történeteinek színrevitelét, valamint olyan játékot, amely „szimbolizálná azt, hogy a mi életünkben minő nagy része van az olyan helyzeteknek, minek címe: Baba és végzet lehetne”. Újhelyi fantáziáját megmozgatta az új művészi kifejezés lehetősége, s szürrealista kísértetmesét álmodott a bábszínpadra: „A színen jönnének, mennének, tennének, állnának fehér és sárga kísértetek, apró, rémes halottak, alólról, távolról zene szólna: olyanféle, mintha egy szomorú élő férfi egy vidám halott szűzzel csókolódzik, a háttérből különös mód dekoratíve virágszerű lényecskék suhannának elő, fantáziánk felverve a környezettől, illattól, babák maszkszerű gesztusaitól, rettenetes ívvel ismeretlen vidékeire lendülne a képzelemnek.”110 Írásából sugárzik az a szecessziós-dekadens hangulat, amelyben ez a korai bábművészeti jelenség megfogant. A Színházi Hét a Nyugattal szemben egy, a kor művészértelmiségének ironikus-parodisztikus kedvét tolmácsoló bábdarabot tartott érdemesnek megörökíteni. Ebben a műben a mosolygó, játszani vágyó kis bábut, Bajazzót „a rettenetes professzor meg akarja magyarázni. Bajazzo inkább vállalja a halált. Meg is hal. El is temetik nagy gyászpompával. De miután a professzor nyílt színen {679.} paralízist, s ebből kifolyólag azonnal akadémiai tagságot és egyéb kitüntetéseket kapott, megint föltámadt.”111

Az első világháború kitörése megtörte a vállalkozás művészi kiteljesedését. Orbók Loránd hadifogolyként Bretagne-ba, majd Madridba került, ahol Léon D’Azertis néven 1924-ig, haláláig bábozott.

Budapesten 1917-ben a Rónai-féle műteremben Magyar Bábszínház néven ismét összeállt a régi gárda. Harsányi Zsolt írta a Modern Színpadon tartott bemutató előadás prológusát, melyben Vitéz László legyőzi idegen vetélytársait: Arlecchinót, Pierrette-et és Hanswurstot. Ezt Karinthy Frigyes Hosszú háború című jelenete követte. Majd Balázs Béla A varázsló és a királykisasszony című mesejátékát, valamint A halász és a hold ezüstje című poétikus legendáját. Kosztolányi Dezső A csoda címmel írt „szívbemarkoló kis komédiát a sántáról, a vakról, a némáról és a süketről, akik szerencsétleneknek érzik magukat, de amikor angyali engedelemre nyomorúságot cserélhetnek, mindegyik a másikat tartja inkább nyomorultnak”.112 Az előadást az Etelka szíve című egyfelvonásos opera zárta. A mű szövegét Mohácsi Jenő írta, zenéjét Ábrahám Pál szerezte. A bemutatón tizenegy tagú, úgynevezett francia zenekar szolgáltatta a zenét. A kesztyűs bábokat – melyeket a díszletekkel együtt Fejérváry Erzsi készített – az Operaház, a Nemzeti Színház és a Magyar Színház tagjai szólaltatták meg.

A műfaj jelentős hazai kísérletei közé tartozott 1919-ben a Belvárosi Színházban megrendezett „wayang-előadássorozat”, amelyet néhány héten keresztül szombat délutánonként és vasárnap délelőttönként {680.} tartottak. A színre került három művet Balázs Béla írta: A fekete korsó árnyképeit és A halász és a hold ezüstje marionettjeit Blattner Géza, míg a Könnyű ember című groteszk marionett-bábjait Detre Zsigmond festőművész tervezte.

Rédey Tivadar: Bajazzó halála. Orbók Loránd Vitéz László bábszínháza, 1910–1914. Muhits Sándor rajza.

Rédey Tivadar: Bajazzó halála. Orbók Loránd Vitéz László bábszínháza, 1910–1914.
Muhits Sándor rajza.

Ezzel az előadással a hazai bábművészeti kezdeményezések első korszaka lezárult: Blattner Géza Párizsban, Detre Zsigmond Münchenben és Párizsban, Balázs Béla pedig Bécsben, Berlinben és Moszkvában folytatta pályafutását. A magyar bábművészet új alkotók megjelenésével csak az 1920-as években lendült fel ismét.