Törekvések a vidéki színészet állandósítására

Amíg a színészek, színházigazgatók a 19. század végén, az 1880-as években a vidéki színjátszás helyzetét értékelve az Országos Színészegyesület megalakításában, működési kereteinek kialakításában, valamint az úgynevezett színikerületi rendszer megteremtésében látták a legfontosabb célt, addig a század utolsó évtizedében a színházzal foglalkozó kultúrpolitikusok, színészegyesületi tisztségviselők a színházépítési mozgalmak támogatására és a rendszeres állami segélyezés feltételeinek megteremtésére helyezték a hangsúlyt.

A frissen alakult Országos Színészegyesület átmenetileg szerepzavarba került, hiszen a vidéki színházi élet adminisztratív ügyeit a színigazgatóknak engedélyt adó belügyminisztérium illetékes osztálya, az V. főosztály rendőri ügyosztálya és a színjátszásra alkalmas helyiséggel rendelkező városok közigazgatási szervei intézték. A Színészegyesület inkább erkölcsi felügyeletet gyakorolt: orvosolta a szerződő felek között felmerült nézeteltéréseket, és büntette a tagok fegyelmi kihágásait. Igyekezett pontosan behajtani a tagdíjakat és a járulékokat, hogy ezzel erős gazdasági alapokon nyugvó nyugdíjintézetet teremtsen. Jótékony akcióival a színészek szociális helyzetének javításán munkálkodott, illetve – hetente megjelenő hivatalos közlönye, a Színészek Lapja segítségével – ügynöki tevékenységet folytatott: színdarabokat közvetített és a szerződtetésekben segített.

Az Egyesület komoly tevékenységet fejtett ki a színikerületi rendszer fenntartása érdekében, s éberen őrködött az esélyegyenlőség jegyében afelett is, nehogy olyan városban tartson a színigazgató előadásokat, ahova engedélye nem volt érvényes.

A vidéki színjátszásnak ezt a korszakát egyébként is soha nem látott szabályozottság jellemzi. Az országszerte kóborló színészcsapatokat szinte mindenhonnan kiszorították a forgótőkével (azaz készpénzzel), könyvtárral és jelmeztárral bíró színházigazgatók, akik minden fontos körülményre kitérő szerződés szerint előre meghatározott összegű gázsit fizettek a tagoknak. A Színészegyesületnek messzemenően sikerült a szakmai kamara szerepét betöltenie, bár a színigazgatók és a színművészek gyakran nem tartották be az egymással kötött írásos megállapodásokat. A vidéki színjátszás struktúrája akkor lett teljes, amikor a színházépületek a városok tulajdonába kerültek, s a {736.} város önkormányzata pályázat útján adta bérbe őket, jelentős támogatással segítve így a társulat működését. Például 1886-ban Szeged városa újonnan megnyílt színházában a vállalkozó igazgatónak számos kedvezményt biztosított. Az „összes színházi célokat szolgáló helyiséget” ingyen bocsátotta a társulat rendelkezésére, ingyen szolgáltatta a légfűtést, a színházi világításhoz évi háromezer forintot adott, a díszleteket és a színház felszerelését használati díj nélkül átengedte, fizette a színház javítási és biztosítási költségeit. A vidéki színjátszás alapvető működési feltételét tehát a városi önkormányzat teremtette meg. Ezáltal felügyeleti jogai is bővültek: főfelügyeletet gyakorolt az esetleg felmerülő nemzetiségi kérdésekben és a közerkölcsiség tekintetében, s fenntartotta magának a jogot a művészeti és a közművelődési célok meghatározására, ezek teljesítésének számonkérésére. Szegedhez hasonlóan Pécsett is jelentős részt vállalt a város a színház üzemeltetéséből. 1898-ban az ötezer forintnyi szubvenció mellett – amelyet a fűtésre és a világításra szavazott meg a közgyűlés – nyolcszáz–ezer forintnyi díszlet készítését is vállalták, s fizették a színházépület tűzkár ellen kötött biztosításának díját, kétezer-egyszázhét forintot. Szabadkán 1908-ban az épület és a felszerelés ingyenes használata mellé már nyolcezer korona szubvenció és ingyen fűtőanyag járt. Igaz, hogy a pályázónak ekkor óvadékként már a szubvenció felét le kellett tennie. Az óvadék öszszege fokozatosan nőtt, felismerve, hogy a színházigazgató kiszámíthatatlan gazdasági nehézségei ellen csak az nyújthat némi biztonságot.

Székesfehérváron kicsit más volt a helyzet. A színházat itt részvénytársaság építtette és üzemeltette a század végéig. A város jelentős áldozatot hozott, amikor 1898. február 20-án 60050 forintért árverésen megvásárolta s birtokba vette. Ez a nagyarányú befektetés volt az oka, hogy Székesfehérvár városa kemény anyagi és erkölcsi feltételekkel adta bérbe a színházat a pályázó igazgatóknak. A színház működtetését az 1901-ben jóváhagyott színházi szabályrendelet határozta meg. A város kikötötte, hogy az igazgató csak magyar nyelvű előadásokat tarthat. A bérlő-igazgatónak a pályázatra való jelentkezéskor 600 korona óvadékot kellett letennie, s ezt az összeget a város – a takarékpénztárban kamatoztatva – csak a bérlet lejártával szolgáltatta vissza.

A város előadásonként 30 koronáért, vasárnapi és ünnepi félárú előadások esetén 5 koronáért adta bérbe az épületet. Az előadást csak akkor lehetett elkezdeni, ha ezt az összeget a városi színházi bizottság pénztárába az igazgató befizette. A helyárakat is a város határozta meg, s ezt már az igazgatóval kötött szerződésben lefektették.

{737.} A világítás és a fűtés (télen legalább 18 Celsius-fokra kellett a termet felmelegíteni) költségei is a bérlőt terhelték, a város színisegély címén 2000 korona szubvenciót fizetett – az évad végén. Persze csak akkor, ha az igazgató minden szerződésben vállalt kötelezettséget teljesített. A már említetteken kívül megtartott száztíz előadást. (Hetente legalább ötöt). Jeles művészekből álló drámai, vígjátéki, népszínmű-, operett-társulatot és zenekart szervezett, amely képes volt a színházlátogató közönségnek a városi színügyi bizottság útján nyilvánuló műigényeinek kielégítésére. (Ha a színügyi bizottság úgy kívánta, tagokat bocsátott el, újakat szerződtetett.) A színházigazgató köteles volt változatos és színvonalas műsort összeállítani. (A színügyi bizottság külön engedélye nélkül csak olyan darabokat tűzhetett műsorra, amelyeket a fővárosi színházak már bemutattak.) Köteles volt a vasárnap kezdődő heti műsort péntekig a színügyi bizottság elnökének, azaz a polgármesternek átadni. Kényszerű műsorváltozás esetén 20 korona volt a büntetés.

Kecskemét, Városi Színház. Ferdinand Fellner és Hermann Helmer műve. Átadták: 1896. október 14-én.

A város, a színügyi bizottság és a színházigazgató kapcsolata nem volt felhőtlen. A város igyekezett kötelezettségeinek egy részétől megszabadulni: vonakodott új díszletekkel, új felszerelési tárgyakkal ellátni a színházat, a színügyi bizottság beleszólt a két héttel korábban engedélyezésre bekéretett műsorba, sokszor a szerződtetésekbe is. Minden színügyi bizottsági tag birtokolta azt a bizonyos kulcsot, amely a színpadot a nézőtértől elválasztó vasajtó nyitására szolgált. Ez a kulcs – úgy tűnik – jogot teremtett arra, hogy birtokosa a színházat érintő valamennyi kérdésbe beleszóljon. A Színház és Élet című {738.} hetilap 1906-ban a színügyi bizottságot középkori intézménynek nevezte – mondván, hogy csak a város tanácsának tartozik felelősséggel; és azonnali eltörlését követelte. Hogy nem volt minden alapot nélkülöző ez a kijelentés, bizonyítékul álljon itt egy részlet abból a jegyzőkönyvből, amelyet 1907 tavaszán Debrecen város színügyi bizottságának a legfontosabb témákat tárgyaló ülésén vettek fel. A színigazgató a következő évad szerződtetéseit ismertette a polgármester jelenlétében a színügyi bizottsággal:

„Burger Péter: A tenorista nem megfelelő. Rosszabb, mint Karacs.

Zádor Lajosnak külön véleménye van. Megfelelő, jó tenorista.

Burger Péter kéri, hogy a tenorista helyett hozzon jobbat az igazgató.

Szavazás alá bocsátották a dolgot. Kimondották hat szavazattal négy ellenében, hogy az igazgató szerződtessen jobb tenoristát.”1

A színigazgató szinte minden tekintetben ki volt szolgáltatva a városi vezetésnek. A legtöbb anomália a színház bérletének elnyerése körül tapasztalható. Hiába hirdettek nyílt pályázatot már egy évvel az aktuális szerződés lejárta előtt, ha a közgyűlés által meghozott döntéseket bármikor megváltoztathatták. Pécsett 1899-ben hárman pályáztak: Tiszay Dezső, Andorffy Péter és Makó Lajos, míg a régi igazgató, Somogyi Károly, tiltakozva az ötezerről négyezer forintra csökkentett szubvenció miatt, nem adta be ajánlatát. A Tiszay Dezsővel megkötött szerződés utáni napon azonban Somogyi visszavonta nyilatkozatait, és ő is pályázott (!). El is nyerte a színházat újabb három évre. Ennek a szabálytalanságnak csupán két színügyi bizottsági tag lemondása volt a következménye. Hasonló események történtek 1904-ben Szegeden. Ott Makó Lajos nyerte meg az igazgatói pályázatot Janovics Jenővel szemben. Majd Janovics fellebbezésére a közgyűlés nagy szótöbbséggel visszavette Makótól a színházat. Ekkor Makó hívei a belügyminiszterhez, Tisza Istvánhoz fordultak, aki rég elhatározta, hogy Janovicsot nevezi ki a kolozsvári Nemzeti Színház élére, ezt időközben meg is tette; s az egész harc az igazgatói szék körül csak azért zajlott, hogy Tisza jelöltje ne bukott igazgatóként vegye át az ország jelentős kulturális intézményét. A csatából győztesen kikerült Janovics Jenő sorai sokatmondóan szemléltetik az akkori színház-politikai állapotokat: „Ez a színházi harc nagy port vert fel akkoriban az egész országban. Elkeseredett harc volt, pártokra szakadás, hírlapi csata. Utána elárasztottak szerencsekívánatokkal, de én fáradtan és fásultan fogadtam azokat. Nem örültem én ennek {739.} a győzelemnek. Fájdalmas ára volt: megalkuvás, alakoskodás, üres szócséplés, hangzatos ígéretek, ostoba fecsegések.

Tipikus vidéki színigazgató sors képe.”2

Az állam azonban nemcsak végrehajtó hatalmát gyakorolva avatkozott be a vidéki színházi életbe. A 19. század végétől kezdve szerény, majd egyre jelentősebb szubvenciót igyekezett a társulatoknak juttatni, ezzel (inkább jelképesen) bizonyítva, hogy a színház fontos szerepet játszik a vidék kulturális életében. A vidéki színészek – saját szerepüket kissé túlértékelve – még akkor is szívesen tetszelegtek a nemzeti kultúra terjesztőinek szerepében, amikor műsorukat már csaknem kizárólag üzleti szempontok alakították. Ráadásul azzal érveltek, hogy mivel a bevétel alapvetően fontos számukra, csak jelentős állami segélyezés esetén vállalkozhatnak kulturális misszióra. Nyilvánvaló, hogy valamennyi színházi előadás olyan komoly költségeket, kiadásokat jelentett, amelyet a bevételek csak folyamatos játszás esetén fedezhettek volna. A vidéki társulatnak azonban nem adatott meg, hogy az adott városban egy-egy művet huzamosabb ideig műsorán tartson, ellenkezőleg: nap nap után újdonságokkal kellett szolgálnia. Ennek alapvető feltétele a frissen beszerzett színjátékokkal teli könyvtár, a gazdag díszlet- és jelmeztár és a rutinos színészeket tömörítő társulat volt.

Bényei István, az Országos Színészegyesület központi irodájának igazgatója így jellemezte a tarthatatlan és kilátástalan helyzetet: „Színigazgatóink minden segély nélkül magukra s a közönségnek sokszor ferde ízlésű kegyére hagyatva kénytelenek úgyszólván »garasokra dolgozni«, s játékrendjüket úgy s olyan idegen művekből, s többnyire sikamlós szövegű operettekből állítani össze, mint csak valamivel is többet hozó darabokból; és e kényszer-rendszer mellett elhanyagoltatik nemzeti irodalmunk, s ehelyett, amelynek ápolása fő dolog volna, az idegen irodalom kultiváltatik s az idegen szokások és erkölcsök terjesztetnek, megmételyezve hazai érzületünket s nemzeties jellemünket.”3

Bényei István – mint annyian – a vidéki színészet rendezésének zálogát a színikerületi rendszer kialakításában látta. Érvrendszerének az volt a központi gondolata, hogy csak kerületbe szervezett városok hathatós támogatásával és az állami segély együttes igénybevételével lehet a vidéki színészet helyzetét rendezni. Hiszen ha a főváros színházai szubvencióhoz juthatnak, „hogy ne volna ez még szükségesebb vidéken, kivált hazánkban, hol nemzeti színészetünknek nem csupán {740.} az idegen elemekkel, hanem még tősgyökeres népünk közönyével is kell küzdenie”.4

Bényei azt is szorgalmazta, hogy a nagyobb városokban állandósítsák a színészetet – a századforduló vidéki színészetének ez volt az egyik fő problémája –, tehát ne csak a téli hónapokban játsszon rövidebb-hosszabb ideig a társulat, hanem a színkör létrehozásával nyáron se szüneteljenek az előadások. Ennek az óhajnak azért is volt nehéz eleget tenni, mert maguk a színigazgatók rövidítették le a téli évadot, amikor haladékot kértek az évadnyitásra. A frissen megszervezett társulat a nyári állomáshelyen nem tudott felkészülni; az újdonságokat még nem tanulta be, vagy egyszerűen nem tudta előteremteni az utazás és a szállítás költségeit. De előfordult az is, hogy nehezen vált meg a jól jövedelmező nyári állomáshelytől. Ha viszont némi érdeklődés mutatkozott a társulat műsora iránt, akkor a hagyományosan október 1-jétől virágvasárnapig tartó szezont meghosszabbították. Az igazgatók egyébként is igyekeztek egyre több úgynevezett normanapon is előadásokat tartani. A katolikus egyház, amely Magyarországon az államvallást egészen 1894-ig egyedül birtokolta, számos egyházi ünnepen megtiltotta a színjátszást. Nem tarthattak előadást a társulatok hamvazószerdán, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, virágvasárnaptól húsvétvasárnapig, pünkösdvasárnap, úrnapján, Kisasszony napon, úrjövetnek három utolsó napján, karácsony este. Ez a szigor később némiképpen enyhült, s egyre többször megengedték – például 1909-ben Kövessy Albertnek Pécsett –, hogy az évad hivatalos lezárása után a nagyhéten hétfőn, kedden, szerdán és húsvétkor is rendezzen előadást.

Bényei István és mások érvelését cáfolva Komor Gyula író, a színészegyesület tanácsosa már 1902-ben leszögezte, hogy „mindenki misszióra hivatkozik, aki államtól és társadalomtól kisebb-nagyobb összegeket akar elérni oly formán, hogy nem nyújt érte közvetlen és kézzelfogható ellenszolgálatot. És első helyen áll ezen a téren a vidéki színészet, amelynek barátjai és tagjai leginkább hangoztatják ezt a kulturális missziót”.5 Komor arra is felhívta a figyelmet, hogy a magyar színészek nem folytatnak nyílt harcot a nemzetiségi színjátszás ellen: „Magam sem hirdetem a támadó háborút, de igenis résen kell lennünk, amikor érdekeink védelméről van szó, erősíteni kell a bástyákat, amelyek manapság nemcsak téglából, kőből épülnek, aminthogy nemcsak ágyúkkal és puskákkal lehet tönkretenni a nemzetet.”6 Fodor Oszkár színész, színigazgató A vidéki színészet az állam {741.} szolgálatában című írásában nyíltan kimondta, hogy a vidéki színészet valódi és fő hivatása „nem lehet más, mint szolgálni az idegen érzésű és nyelvű »nemzetiségektől« szaturált magyar állam magyarosító törekvéseit”.7

A nemzetiségi kérdés szinte megoldhatatlanná vált a század első évtizedére, hiszen a 20 millió lakos fele nem beszélt magyarul: ezért a színházat az iskola és a sajtó mellé állították ebben a küzdelemben. Nem véletlen, hogy a nemzetiségi területeken működő igazgatók – például Temesvárott és Pozsonyban Krecsányi Ignác – tartották fenn a legjelentősebb társulatokat, s az sem, hogy Tisza István személyes közbenjárására lett Janovics Jenő a gazdag színjátszóhagyományokkal rendelkező Kolozsvárott igazgató, ahol 1906. szeptember 8-án nyílt meg a Nemzeti Színház új épülete. A fényes külsőségek között lezajlott avatóünnepély központi gondolata a folytonosság volt: az első kolozsvári előadástól Kótsi Patkó Jánoson át a Farkas utcai színház emelésén és dicsőséges évtizedein keresztül az új színház felépítéséig és megnyitásáig. „Tündöklő fényed ragyogjon szerte a hazában, s hirdesse a magyar kultúra diadalát. Törjön bár reánk gyűlölő ellenség pusztító dúlása, hirdesse büszkén, hirdesse dacosan, hogy ezen a mi kis rögünkön joga csak a magyar szónak van” – mondta Janovics Jenő igazgató, díszmagyarba öltözötten színháznyitó beköszöntőjében.8