Vidéki igazgatók

A 19. század végén színre lépett új színigazgatói nemzedék tagjai elődeikhez hasonlóan változó szerencsével, mostoha körülmények között, társadalmi fenntartásokkal, olykor megvetéssel harcolva működtek. Az új nemzedék tagjait azonban nemcsak szaktudásuk, érzékenységük és irodalmi ambícióik különböztették meg a régi igazgatói {752.} kar zömétől, hanem az is, hogy tisztában voltak saját szerepükkel, igyekeztek nem értékelni túl magukat, de nem is szerénykedtek. Az a minden részletre kiterjedő szabályozottság, amely a vidéki színjátszást jellemezte a 19. század végén és 20. század elején, jótékony hatással volt az igazgatók és színészek viszonyára. Bár gyakran hangoztatták különböző fórumokon, hogy a színész szinte teljesen kiszolgáltatott az igazgatónak, az igazgató sem nagyon tehetett semmit a fegyelmezetlen, esetleg szerződését is felbontó színészével szemben. Az alaposan elkészített, számos esetre kiterjedő színházi törvénykönyv éppen az előadás során elkövetett fegyelmezetlenségekről akarta drákói szigorral leszoktatni a művészeket, még a fércműveket sem lehetett hevenyészetten előadni.

A korszak legjelentősebb, s tegyük hozzá, leghosszabb ideig jelentős társulatot vezető igazgatója Krecsányi Ignác volt. Pályáját 1863-ban, a Budai Népszínházban kezdte, 1873-ban lett színházigazgató. Magyarország szinte valamennyi jelentős városában megfordult társulatával, neve mégis Budával és Temesvárral forrott össze. 1888-tól 1899-ig, majd 1902–1904 között játszott nyaranta a Budai Színkörben, télen pedig Temesvárott. Számos ősbemutatóval, jeles erőkből szervezett társulattal nyerte el a közönség kegyeit. Megfordult nála Környey Béla, Medgyaszay Vilma, Bartos Gyula, Pethes Imre, Somló Sándor is. Hogy mi volt a titka jó társulatépítésének? Legfőképpen az, hogy a nyári évad miatt már-már fővárosi igazgatónak számított. Sok színészt szerződtetés előtt személyesen megnézett, sőt feleségét is elküldte tagokat keresni. Ahogy jó színházigazgatóhoz illik, hazardírozott is. Beregi Oszkár feljegyezte, hogy őt emelkedő gázsival (90– 100–110 forintért) kötötte le három évre, majd amikor a szerződtetések befejeződtek, Krecsányi közölte vele, hogy csak 75 forintot tud adni. Beregi ezért azután nem szerződött hozzá.

Krecsányi Ignác műsora – éppen a fővárosi hónapok miatt – meszsze kiemelkedett a kor átlagából. Klasszikusokat: Shakespeare-t, Molière-t, Calderónt játszott, s elsőként vitte színre vidéken Ibsent és Hauptmannt. Ő mutatta be Magyarországon Gorkij Éjjeli menedékhely című tragédiáját, bár naturalista színezetű előadása inkább az egzotikumot hangsúlyozta. Krecsányi érdeme volt Pozsony és Temesvár magyar nyelvű színházi évadának megteremtése. Bár rendezéseit is igényesség és hozzáértés jellemezte, a bemutatók zöme mégsem múlta felül a korszak átlagos vidéki előadásait.

Krecsányi legfőbb riválisa Makó Lajos volt, aki hasonló ambíciókkal {753.} kezdte pályáját 1889-ben. Három ízben is elnyerte a szegedi színházat, 1899–1902 között pedig Krecsányi kerülete: a Buda–Temesvár színikerület tartozott hozzá. Rendezői képességek tekintetében aligha akadt volna párja az országban, de az igazgatáshoz kevesebb ösztöne volt, és nem mindig szegődött mellé a szerencse sem. Krecsányi például megállapodott Temesvárott a lóvasúttársasággal, hogy előadás után hazaszállítják a karzati publikumot. Az egyezség szerint a jegy árának felét a színigazgató fizette, a másik felét a vasúttársaság állta. Makó nehézkesebben szervezett, de szakértelméhez, a francia színműirodalomban való tájékozottságához nem férhetett kétség. Számos ősbemutató fűződik nevéhez; a darabokat saját fordításában adta elő. Előadásait igyekezett tökéletesre csiszolni, és ez ritkaságszámba ment ebben az időben.

Rakodczay Pál és Kövessy Albert, a vidéki színjátszás két korszakos jelentőségű direktora eltérően gondolkodott a színházteremtésről. Rakodczay hiába próbálkozott a színészettel, végül komoly tanáremberként és színháztörténeti kutatóként teremtett magának egzisztenciát. Anyai örökségét pedig a színházba ölte. 1891-től mindössze egy évtizedig tartó színidirektorsága feljegyzésre méltó. Vidéken Shakespeare-kultuszt teremtett, Madách Imre Az ember tragédiája című művét pedig ötvenszer adta elő pályafutása során.

Kövessy hírnevét 1888–1911 között Aradon, Kassán, Miskolcon, Óbudán, Kecskeméten, Pécsett vezetett elsőrendű társulatainak köszönhette, valamint annak a figurának, amely soha sem hiányozhatott a vidéki műsorról: Goldstein Száminak. Kövessy Új honpolgár című darabjában szerepelt ez a furcsa alak, aki szinte minden előadáson a helyi sajátosságokhoz idomult.