{863.} Színházi élet a forradalmak idején


FEJEZETEK

1917. február 9-én került színre a Nemzeti Színházban főrendezőjének, Hevesi Sándornak A hadifogoly című új drámája, mely a 16. század elején játszódik. Egyik szereplője, Valois Margit, olyan korról ábrándozik, a háborút kilátástalannak tartó és a békében bizakodó közhangulatot tükrözve, „ahol soha sincsen háború, öldöklés, vérontás, ahol egy akolban pihen az oroszlán a báránnyal, de az oroszlán nem bántja a bárányt, s a bárány nem fél az oroszlántól”1 S hogy ezek a remények nem voltak teljesen alaptalanok, az is bizonyítja, hogy néhány hónap múlva, augusztusban francia–osztrák–magyar különbéke-tárgyalások kezdődtek Svájcban. Ősszel a Nemzeti Színház új évada új igazgatóval indult. A színiakadémia vezetését átvevő Tóth Imre helyébe a magas irodalmi műveltségű Ambrus Zoltánt nevezték ki. Első jelentős bemutatója (október 26.) az Árva László király, Herczeg Ferenc tragikus hangvételű színműve volt, majd nem sokkal később Molnár Ferenc kispolgári környezetben játszódó, a háborúra még csak nem is utaló, a javíthatatlan jó emberről szóló darabja, az Úri divat következett. Szintén az őszi évadban a Magyar Színházban zajos jelenetek között, a főpróba második felvonása végén egy rendőrtiszt betiltotta Bródy Sándor A szerető című drámájának bemutatását. A bécsi kabinet tiltakozására, miszerint Rudolf trónörökös és Vetsera Mária esetére való utalások találhatók a cselekményben, a színház vezetősége – Beöthy László igazgató és Márkus László főrendező – egyetlen éjszaka alatt átigazította a darabot: a főhősnő, Eőz Anna neve Anna Vlagyimirovnára, a dráma helyszíne pedig a Monarchiáról a háború előtti Oroszországra változott.

Úgy tűnt, a szezon másik fele, 1918 eleje zavartalan lesz. Nem okozott nehézséget a Magyar Színház következő bemutatója: Bíró Lajos háborús környezetben, egy front mögötti galíciai kisvárosban 1914– 1915 fordulóján játszódó, bonyolult meséjű bulvárdarabja, a Hotel Imperiál. A Király Színház február elsején Lehár-ősbemutatót tartott: az idilli hangulatú Pacsirta főszerepeit Kosáry Emmi és Király Ernő vitte sikerre.

A színházi közélet szereplői sem számítottak jelentős társadalmi és politikai változásokra. Az Országos Színészegyesület januári igazgatótanácsi ülésén megjelent a „színészeti felügyelő”, ifjú báró Wlassics Gyula. Tudomásul vették Nádassy József igazgató jelentését, mely arról számolt be, hogy „a nemzetiségi színtársulatok, amelyek a háború {864.} alatt hallgattak, most ismét szót kérnek és legutóbb egy horvát nemzetiségű színtársulat kért játszási engedélyt Újvidékre. Hála a magyar kultuszkormány gondosságának, ez a kísérlet nem sikerült. Nádassy kérte a tanácsot, fejezze ki ezért köszönetét”[!].2

Teljesen gyanútlanul három évre, 1921. augusztus végéig szóló igazgatói pályázatokat hirdettek meg Ungvárra, Munkácsra, az észak-magyarországi színikerületre (Szepes és Liptó vármegyékre), és még májusban is az északkeleti kerületre, Dés, Beszterce, Zilah, Nagykároly városokra.

Debrecenben újév napjától Víg Színház néven kamaraszínház kezdett működni. Március 21-én a Nemzeti Színház kezelésében megnyílt a Várszínház. A házavató prológust Szép Ernő írta, Jászai Mari, Paulay Erzsi és Bartos Gyula adta elő. A nyitó darab Bánffy Miklós Az erősebb című drámája volt. Márciusban – Kolozsvárral együtt – harminckét vidéki színtársulat működését lehetett regisztrálni Zombortól Kassáig, Nyitrától Aradig, Segesvártól, Szabadkától Pozsonyig. A Színházi Élet olyan iroda létrehozását kezdeményezte, amely a fővárosi művészek vidéki vendégszerepléseit szervezte volna. Április 10-én a Nyitra Megyei Színház igazgatója, Szabados László, megnyitotta az Újpesti Népszínházat. A Fővárosi Orfeum felújította a Tengerre, magyar! című revüt, melyben „London bombázása megremegtette a szíveket”, a Minerva hajónak az elsüllyesztését „halálos csönd” kísérte, az Adria őre pedig „frenetikus sikert aratott”. Kosztolányi Dezső Színházi április című cikkében így jellemezte az új közönséget: „Egy merőben ismeretlen és kiismerhetetlen közönséggel állunk szemben, mely a sötétben ül és fátyollal takarja el az arcát… […] a háború alatt valóra vált a régi jelszó. Ma csakugyan ezer szeme van, mindegyik mást és mást lát, ezer szája és ezer keze, a színház cézárja néha nagyon kegyes, néha nagyon szigorú, néha türelmes, néha ideges, de mindenkor titokzatos uralkodó.”3

Az évad második felében igen értékes produkciók voltak. A Nemzetiben április 5-én mutatták be Szomory Dezső II. Józsefét Ódry Árpáddal a címszerepben. Gál Gyula az öreg Kaunitz herceg alakjában a mű talán legfontosabb gondolatát mondta ki: „Az nem lehet, hogy valaki egy személyben az abszolutizmus s a forradalom legyen.” Ez a megállapítás nem sokkal később, más összefüggésben is érvényesnek bizonyult. A következő hónap végén az Operaház úttörő vállalkozásának lehetett tanúja a pesti közönség. Ekkor került színpadra Bartók Béla egyfelvonásosa, A kékszakállú herceg vára. Annak ellenére, {865.} hogy az előadás stílusát a naturalista megközelítés jellemezte, a két kiváló énekes, Haselbeck Olga és Kálmán Oszkár közvetíteni tudta a mű igazi értékeit. Különben aligha írhatta volna május 25-én naplójába Lengyel Menyhért: „Körülnéztem a színházban. Tudják-e, hogy a zseni itt megjelent? Ez az abszolút zseni, aki feloldva mondja el azt, amit mi, szegények, szavakban akarunk kifejezni. […] Ez a mű hat évig feküdt. Hogy merték elő nem adni?! Miféle törvény alapján?”4

Szomory Dezső: II. József császár. Nemzeti Színház, 1918. Ódry Árpád (II. József), Gál Gyula (Kaunitz)

Szomory Dezső: II. József császár. Nemzeti Színház, 1918. Ódry Árpád (II. József), Gál Gyula (Kaunitz)

{866.} Május 2-án Bárdos Artúr átkeresztelte a Modern Színpadot Belvárosi Színházra. Alig néhány hét múlva, május 29-én tájékoztató kommüniké jelent meg a lapokban egy vadonatúj típusú szervezet, az Unió Részvénytársaság megalapításáról. Szövege pontos és fontos tudnivalókat tartalmazott: „A Város- és Községfejlesztő Részvénytársaság, mely a Jelzálog-Hitelbank, illetve báró Beck Gyula alapítása, az Unió Színházüzemi és Színházépítő Részvénytársaság céggel hatmillió korona alaptőkével részvénytársaságot alapított. Az új társulat megszerezte a következő ingatlanokat: A Vilmos császár út, Ó utca és Lázár utca sarkán fekvő háztömböt, melynek alkalmas időpontban színházépítési célra való kihasználása terveztetik, a Király Színház üzemét kiegészítő bérházakat, továbbá a Magyar Színház és az Izabella tér 6. számú bérház tulajdonosának, a Magyar Színház Részvénytársaságnak részvénytöbbségét. A társaság átveszi a Király Színház és a Magyar Színház bérleti üzemét. Az igazgatóság tagjai: báró Kohner Jenő elnök, Beöthy László, aki az új részvénytársaság vezérigazgatójaként fog működni, és Neumann Miksa, aki a Jelzálog-Hitelbank és a Városfejlesztő ügyvezető-igazgatója.

Beöthy László kijelenti, hogy az új részvénytársaság a Király és a Magyar Színházakat csak bázisnak tekinti jövő, nagyszabású terveihez. A társaság a Gschwindt-féle telken kolosszeumot fog építeni, óriási színpaddal, manézzsal és vízi medencével, cirkuszszerű nézőterén 5600 ember fog elférni. A Vilmos császár úton a Palota Színházat, a főváros legnagyobb operettszínházát és a Kamara Színházat, Budapest legkisebb drámai színházát fogja felépíteni a társaság, mely saját színésziskolát, jegyirodát, kiadóvállalatot, díszlet- és jelmezgyárat is alapít. Mindezt természetesen a háború után.”5 Joggal nevezhetjük ezt is „gyanútlan” programnak.

A Színházi Élet 1918. október elején közölte Ruttkay György Mit hoz a béke? című cikkét, mely a bizonytalan politikai helyzet következtében kialakult közhangulatot tükrözi: „A béke útban van. Ma érkezik-e meg, vagy csak hetek múlva, még nem lehet tudni. […] A mi kultúránk ugyan nem élt háborúban az antant kultúrájával és színházi világunk sem tett különbséget központi hatalmak színháza és antant művészet között – hiszen nálunk az egész háború alatt játszottak olasz operákat, francia, angol, orosz, amerikai színdarabokat […].”6 Hiábavaló volt azonban minden mentegetőzés…

A Nemzeti Színház új évadjának szervezését Ambrus Zoltán már 1918 májusában megkezdte. Csak arra várt, hogy az új kultuszminiszter, {867.} gróf Zichy János jóváhagyja a költségvetést, ezután minden régi szerződést megújított. A társulat együttmaradt, sőt új tagokkal gyarapodott. Ekkor került a színházhoz többek között a frontszolgálatát éppen befejező Abonyi Géza (a későbbi évtizedek lírai hőse, majd Ádámja), rövid időre Baló Elemér, a Tháliából már jól ismert Forgács Rózsi, aki Kolozsvárról szerződött. Széll József a színészegyesület iskolájából érkezett. Új tag volt Turányi Alajos, aki kisebb karakterszerepeket alakított, majd a színház statisztavezetője lett. Az évadot Goethe Faustjával nyitották meg. Ez még a régi, 1910-es Csathó Kálmán-féle rendezés volt: a címszerepet Ódry Árpád, Mephistót Pethes Imre, Margitot pedig Váradi Aranka játszotta. Pukánszkyné Kádár Jolán szerint „keresztény magyar szerző nemzeti szellemű” műve volt 1917. szeptember 27-én a színház első őszi bemutatója: Marjay Ödön A Rákóczi-harang című színjátéka. A konzervatív sajtó dicsérte, a liberális újságok elmarasztalták az előadást, amely – címe ellenére – nem volt történelmi tárgyú. A színház munkarendjét is megzavarta a spanyolnátha-járvány; 1917. október 21-től november 1-jéig szüneteltek az előadások.

Az országos képből néhány jellemző részletet emelünk ki. Faragó Ödön társulata május 12-én fejezte be negyedik kassai szezonját. Ezalatt 262 előadást tartott, – ebből 19 volt „klasszikus este”, 36 operaelőadás, 83 „drámai és víg” előadás és 122 operetteste. Faragó együttesével június 8-án másik állomására, Brassóba „mozdult”; október 7-ig teljes nyári évadot bonyolított le az ottani Népszínház épületében. Újdonságokat mutatott be: például Jób Dániel Őszi vihar, Bródy Sándor A szerető, Arcübasev Féltékenység című drámáját. A sok operett mellett operákat is játszottak: Tosca, Álarcosbál, Trubadúr, Ernani. Pedig Brassó már veszélyes területnek számított. Az együttesnek ugyanis menekülnie kellett innen, amikor egy hadművelet során a románok 1916 szeptembertől novemberig átmenetileg megszállták a Székelyföldet, s így Brassót is. A társulatnak akkor „menekülési kölcsönt” kellett fölvennie, s 1918 júliusától kezdve, plakátjai tanúsága szerint, a bevétel egy részét törlesztésre kellett fordítania.

Könnyebb helyzetben volt a debreceni színházban Heltai Jenő igazgató, aki az 1915-ben felavatott új Bika Szálló színháztermében működő Víg Színházban egész nyáron telt házakkal tudott játszani.

Veszprémben az őszi évad kezdetén, 1918. szeptember 29-én, a város rendkívüli díszközgyűlésen emlékezett meg a Színművészetpártoló Egyesület által létrehozott színházépület tízesztendős fennállásáról. {868.} Az alkalmi ünnepi matinén a közönség a vendégszereplő Paulay Erzsinek tapsolhatott.

A vidéki színigazgatók október 9-én „népes összejövetelt tartottak […], hogy megbeszéljék a háború után szükségessé váló gazdasági érdekeiket miképpen tudnák legjobban megvédelmezni. […] határozatot hoztak egy Ügynökségi részvénytársaság megalakítására, amely hivatva lesz a bel- és külföldi színpadi műveket minél jutányosabb árban megszerezni a hazai színpadok részére.”7