A második fordulat: a proletárdiktatúra színháza

Bár az elmúlt másfél év is váratlanul zaklatott volt, de 1919 első negyedétől kezdve az események még fokozott iramban torlódtak egymásra. Egy nappal azután, hogy a polgári forradalom utolsó kormánya {874.} lemondott (tehát március 21-én), a Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Kommunista Párt egyesült, felvette a Magyarországi Szocialista Párt nevet, kikiáltotta a Magyarországi Tanácsköztársaságot, az ügyek intézésére pedig Forradalmi Kormányzótanácsot hozott létre. Merőben más feladat megoldására vállalkozott, mint elődje, hiszen akkor a dualista Monarchiából kilépve megváltozott hazánk államformája. Most azonban új társadalmi rendszer felépítését tervezték, egyúttal – hiszen az oroszországi események ismeretében reálisnak tűnhetett – a „világforradalomba” való bekapcsolódásra is gondoltak. A tényleges történelmi bel- és külpolitikai helyzet, a társadalmi és gazdasági viszonyok nem igazolták ezeket az elképzeléseket. A gyors és egyértelmű kormányzati lépések megtörténtek ugyan, bár végrehajtásuk helyenként brutális és kíméletlen volt. Mivel az ország nemzetközi helyzetét nem mérték fel reálisan, hiába állították föl az állam védelmében, a megszállott területek visszaszerzése érdekében a Vörös Hadsereget, tartós eredményt nem érhettek el, a néhány látványos harctéri siker nem bizonyult időtállónak. A győztes antanthatalmak döntései a közép-európai térségre, a volt Monarchia területére nézve már véglegesek, tehát elháríthatatlanok voltak. Mindez együtt oda vezetett, hogy a szinte lázas sietséggel érvényesíteni kívánt, sok esetben a valóságtól elszakadt, doktriner eszményekre támaszkodó, társadalomátalakító szándékok csődöt mondtak, s nem élték túl a később sokat emlegetett „133 napot”.

Az új vezetés a színházi élet területén mindenesetre átgondolt döntéseket hozott. Már március 22-én, a Forradalmi Kormányzótanács első ülésén jelentette Lukács György helyettes közoktatási népbiztos, hogy „a színházak magánkezelésből közkezelésbe vétetnek”. Külön rendelet nem született a színházak „államosításáról”.12 Az államosításról Az Újság 1919. március 23-án így számolt be: „Ezen intézkedés végrehajtásával a közoktatásügyi népbiztosokat bízták meg, akik a ma este 9 órára egybehívott igazgatókkal s tulajdonosokkal ezt közölték, azután pedig egy kilenctagú, írókból, színészekből és színházi rendezőkből álló bizottság elé utasították őket, hogy a részleteket megbeszéljék. A színházak anyagraktárait és egyéb értékeit még az este számvevőségi emberek lefoglalták, és karhatalommal őriztetik. A színházak műsorát főbb irányaiban ezentúl a kilenctagú bizottság irányítja, a következő két hétre vonatkozóan azt az utasítást adva, hogy lehetőleg forradalmi szellemű és szocialista tendenciájú darabokat, ilyenek hiányában pedig klasszikus darabokat játsszanak. A színházak {875.} egy részében hírneves magyar írók a felvonásközökben forradalmi jelentőségű előadásokat fognak tartani. Az első előadók Gábor Andor, Babits Mihály, Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső, Molnár Ferenc stb. lesznek.”13

Következő lépésként március 27-én a Közoktatásügyi Népbiztosság megalakította a „színházakat szocializáló bizottságot”. Az állami színházak ügyeit Reinitz Béla, a prózai magánszínházakét (Vígszínház, Magyar Színház, Belvárosi Színház, Madách Színház) Balázs Béla és helyettese, Kassák Lajos intézte. A Király Színház, a Városi Színház, a Budapesti Színház, a Medgyaszay Színház, valamint a kabarék ügyeinek intézésére alakult osztály vezetője Gábor Andor lett. Az orfeumok és a mulatók irányításával Bálint Lajost és helyettesét, Vágó Gézát bízták meg. Ezzel együtt – a népbiztosság 67.836. számú intézkedése értelmében – valamennyi fővárosi színház vezetője a helyén maradt. A következő napokra elővételben elkelt jegyeket érvénytelenítették, a munkások számára rendezett mérsékelt helyárú előadásokra pedig a szakszervezetek osztották ki a belépőket. Elrendelték, hogy szombati napokon: március 29-én, április 5-én és április 12-én Vörös Katonanapot tartsanak a színházak. Egyébként a repertoáron lévő darabokat mutattak be (Tosca, A zalameai bíró, Candida, Szókimondó asszonyság, Lili bárónő, Gróf Rinaldo, Francia négyes). Újdonságnak számított az Operaházban április 19-én bemutatott Ariadné, Richard Strauss műve, amelynek bemutatóját még Bánffy Miklós kezdeményezte, röviddel az opera 1916-os bécsi bemutatója után.

Idős színészeket – Pálmay Ilkát, Küry Klárát, Lenkey Hedviget – „rehabilitáltak”. Néhány nemzeti színházi tagnak pedig – Helvey Laurának, Császár Imrének, Festetics Andornak, Tóth Imrének – április 27-én fejenként ezer korona ruhasegélyt, drágasági és gyorssegélyt utaltak ki.

A szervezeti intézkedéseket a Színházi Élet 13. számában egy interjú során Lukács György megerősítette és indokolta: „Mikor a színházat kommunizáltuk, azt elsősorban azért tettük, hogy a kultúrhelyek nézőtereit megnyissuk a proletárság, a dolgozók tömegei előtt: a mi színházunk nem lesz többé a jómódúak monopóliuma. [...]

Ami a színházak személyi ügyeit illeti, egyelőre mindenkit meghagyunk a maga helyén, még a magánszínházak igazgatóit is, természetesen mint fizetéses alkalmazottakat. Nem akartuk a legkisebb zökkenést sem okozni, de később természetesen lesznek személyi változások is.”14

{876.} A Pesti Hírlap április 1-jén megjelent száma hírt adott „a falvak színházai” tervről. Ezt az elképzelést részletesen kifejtette a Színházi Élet is. Beszámolt róla, hogy az Országos Színészegyesület Baross téri palotájában a Közoktatásügyi Népbiztosság a megszállott területekről menekült, a harctérről vagy fogságból hazatért vagy más okból állás nélkül maradt színészekből, egyenként nyolc–tizenkét taggal, huszonnyolc–harminc „stagionét” állított össze, amelyek még a hét végén indulásra készen álltak. A toborzó beszédet Balázs Béla tartotta, ismertetve „a falvak színházainak” kijelölt műsorpolitikáját. Ennek értelmében a „mai Magyarország legjelesebb írói és zeneszerzői” állítanák össze a programot, amely „felöleli a nemesen szórakoztató színpadi irodalom minden fajtáját”.15

Április 7-én tartották meg a színészek szakszervezetének alakuló kongresszusát. A szervezkedést Lugosi Béla irányította, az elnöki programbeszédet Kürti József mondta el.

Nem valósult meg egy érdekes kezdeményezés. A Fővárosi Népbiztossághoz kérvény érkezett, amelyben „zsidó nyelvű színház” engedélyezését kérték. Ezt azonban április 15-én azzal az érvvel utasították vissza, hogy a folyamodvány harminchét aláírójának „túlnyomó többsége burzsoá származású”.16 Jobban járt a Deutsche Volksbühne nevű vállalkozás. A kezdeményező Kalmár Henrik német népbiztos volt, a társulat szervezését pedig Armidi André, a Városi Színház tenoristája vállalta. Rendezőnek Jacques Bachrachot szerződtették, aki a „Reinhardt-színháznál” tanult. A játékengedélyt megkapták, és előadásaikat május 20-tól június végéig folyamatosan megtarthatták.

A Népbiztosság leglátványosabb akciója kétségtelenül az április 5-re meghirdetett Vörös Katonanap volt, amelynek sikere érdekében több jeles színművész is fellépett: Bajor Gizi, Fedák Sári, Papp Jancsi, Paulay Erzsi, Váradi Aranka és még sokan mások. (Némelyiküknek ebből a proletárdiktatúra bukása után kisebb-nagyobb nehézségei támadtak.)

Az eddigieknél mélyebbre ható szervezeti intézkedés terveiről adott hírt a Színházi Élet. A jövendő színpad című cikkében ugyanis bejelentette, hogy „május elseje minden más napnál nevezetesebb dátuma lesz a magyar színészetnek. E naptól fogva a színházi alkalmazottak minden kategóriája közhivatalnok lesz, akinek megélhetéséről, jólétéről az állam az ő hatalmas apparátusával maga gondoskodik. [...]

Május elsejétől kezdve az ország összes színházi ensemble-jai egyetlen nagy színtársulatot alkotnak, központosított igazgatással. [...]

{877.} Megszűnnek a színügyi bizottságok, a különböző klikkek basáskodásai.”17 Ez az elképzelés azonban ilyen formában sohasem valósult meg.

A „balra igazodás” vidéken is megindult. Pápán 1919. április 6-án új név – Marx Színház – került a színházépület homlokzatára. Április 12-én Heltai Hugó addig konzorciumos alapon működő társulatát „szocializálták”, héttagú „direktóriumot” választottak, és kötelezték a volt igazgatót a könyvtár és a ruhatár átadására.

Békéscsabán március 22-én szintén megkezdték a színház szocializálását, mivel azonban a román csapatok már április 26-án megszállták a várost, a további működés lehetetlenné vált.

Győrött április másodikától vette át a színházi direktórium a vezetést. Néhány előadás szünetében előadásokat tartottak a Tanácsköztársaság kulturális politikájáról. Előadták Somogyi Kálmán művészeti vezető Vörös katona című dramolettjét is.

Nagyváradon április 6-án az ottani Forradalmi Kormányzótanács rendeletével megszüntették a színházi bérleteket. A román megszállás azonban ott is megállította a folyamatosságot.

Sopronban utcai zendülés és az együttesen belüli feszültség (amely utcai verekedésig fajult) akadályozta a komolyabb változásokat. Május 25-én pedig már a német társulat kezdte el évadját Sophus Michaelis Revolutionsehe (Forradalmi nász) című produkciójával. A Szép Helénát Reinhardt szcenírozása szerint adták, és általában jó színvonalú előadásokat tartottak.

A fővárosban nyugodtan ünnepelhették május elsejét. A Színészek Lapja – amely számozásában megszakította az eddigi gyakorlatot, és az I. évfolyam 1. számaként jelölte magát – vezércikkében így lelkendezett: „Az egész emberiség testvérisülésének virradatán dagadó kebellel indulunk jövő májusok elébe!” Lugosi Béla a szakszervezet megalakulásának történetéről számolt be. Hevesi Sándor a megújult Színészek Lapjában jelentette meg Az igazi népszínház című cikkét, Jászai Mari ide írta az Egy színésznő mint munkásasszony című kis eszmefuttatását. Széles körű Művészeti Szaktanács megalakulásáról adtak hírt, melynek tagjai – Bálint Lajos, Csortos Gyula, Csathó Kálmán, Dezséri Gyula, Doktor János, Fenyvesi Emil, Hegedűs Gyula, Hevesi Sándor, Kerner István, Márkus László, Medek Anna, Ódry Árpád, Pethes Imre, Rátkai Márton, Somlay Artúr, Szentgyörgyi István, Törzs Jenő, T. Halmi Margit, Vajda László – a korabeli színművészet élvonalából kerültek ki. De olyan elképesztő program is hangot kapott, {878.} melyen ma is joggal ütközhet meg az olvasó: „ha feltesszük azt, hogy négy–hat generáció alatt az internacionális nyelvet mindenki meg fogja tanulni, akkor azt is elfogadhatjuk, hogy ugyanennyi idő alatt a régi nemzeti nyelveket teljesen el fogják felejteni”.18 Figyelmeztető jelnek lehetett tekinteni azt a rövid jelentést, mely szerint „az ellenforradalom {879.} magvetői serényen dolgoznak, és az elfoglalt városokban tapasztaljuk, milyen alávaló eszközökkel törnek az új rend megdöntésére”.19

Anton Pavlovics Csehov: Ványa bácsi. Vígszínház, 1920. Gombaszögi Frida (Jelena), Varsányi Irén (Szonya)

A műsor egyébként többé-kevésbé igazodott az első nyilatkozatokban megfogalmazott szempontokhoz. A meglévő repertoárt hasznosították, amennyire csak lehetett. Az – már a fentiek alapján is – nyilvánvaló volt, hogy a Nemzeti azonnal leveszi műsoráról Hevesi Császár és komédiását. „Semlegesebb” darabok minden további nélkül a színen maradhattak. Így például a Belvárosi Színházban március 6-án bemutatott Bíró Lajos-vígjáték: a Francia négyes. Rendezője, Bárdos Artúr maga úgy jellemezte a produkciót, hogy az „végtelenül kecses darab”, melyet – hosszú egyfelvonásos lévén – a közepén kettévágott, és kis pantomimmel választott el. Mint Játék a függöny mögött című emlékezéseiben írja: „Hangsúlyos díszleteink és jelmezeink keretében merészen elstilizáltuk az előadást. A végig zenével aláfestett jelenetekben szinte tánclépésben mozogtak a színészek, és ugyanilyen tudatossággal kihegyezett, kecses, szinte zenei arabeszkekből alakult ki dikciójuk is.”20 A forradalminak igazán nem nevezhető mű főszerepeiben Mészáros Giza és kiváló karakterszínészek: Harsányi Rezső, Tompa Béla, Dajbukát Ilona arattak sikert. A darabot a színház hetvenöt estén, szinte az egész proletárdiktatúra alatt, június 22-ig játszotta.

Hosszú szériát futott végig a már ismertetett Névaparti estély, mely június 6-ig folyamatosan műsoron volt. Jó néhány felújításra is sor került. Így a Vígszínházban Shaw Candidájára, a Magyar Színházban a Warrenné mesterségére, a Nemzet Színházban az Ármány és szerelemre, valamint Hauptmann A bunda című darabjára, melyek mind 1916 előtti produkció voltak. A Magyar Színház az 1905-ben megbukott Gárdonyi-balladát, a Fehér Annát újította fel Fedák Sárival a címszerepben, majd az 1907-es Éjjeli menedékhely, illetve Schönthan ősi komédiája, A szabin nők elrablása került színre ugyanitt. Klasszikusként vette elő a Városi Színház Planquette nagyoperettjét, a Rip van Winklét. Az Operaházban a már 1910-től ismert „némajáték”, a Dohnányi Ernő zenéjére készült Pierrette fátyola bukkant fel. Június folyamán is folytatódott ez a tendencia. A Vígszínház egy másik aktuális, társadalmi problémákat boncolgató Hauptmann-darabot, A takácsokat tűzte műsorára. A főbb szerepeket Hegedűs Gyula, Csortos Gyula, Góth Sándor, G. Kertész Ella, Tanay Frigyes, Pártos Gusztáv játszotta. A rendkívül népszerű Fedák szerepeltetése érdekében további két, már ismert mű ismét a közönség elé került: a Király Színházban Buttykay {880.} Ákos Az ezüst sirályát újították fel, a Vígszínházban pedig Edward Knoblauch Őnagysága ruhája című színjátékát, amelyben a drága estélyi ruha tulajdonosa nyomasztó álomban éli végig a ruha elkészítésének „antiszociális” körülményeit. Végül 1919. június 23-án a Nemzeti Színház az 1915-ös Gogol-bemutatót, A revizort frissítette föl.

Az igazán fontos kérdés azonban az volt, hogy milyen bemutatókkal tudja szolgálni az új kultúrpolitika a diktatúra igényeit. A legkorábban Barta Lajos művei kerülhettek színpadra. Ő – mint az Írói Direktórium tagja – különben is nagyon aktív volt: április elejétől kezdve rendszeresen tartott propaganda-előadásokat a felvonásközi szünetekben a színházművészetről. Április elsején a Vígszínház bemutatta Forradalom című agitációs jelenetét, melyben munkásfiatalok beszéltek a Tanácsköztársaság szociális és társadalmi vívmányairól, a közelgő világforradalomról és a fegyveres védelem szükségességéről. A jelenetet (Barta saját megjelölése szerint „alkalmi párbeszédet”) az április 12-én tartott Vörös Katonanapon a Nemzetiben is színpadra állították. Szintén a Vígszínház vállalkozott április 19-én Barta másik egyfelvonásosának, a Sötét háznak a bemutatására. A darab már egy éve készen volt, de a katonai cenzúra miatt még nyomtatásban sem jelenhetett meg. Nem csoda, hiszen a cselekményében egy szabadságolt katona érkezik haza a házba, „a fronton sokat átélt katona előtt sorra elvonulnak a társadalom áldozatai, a rendőrség által módszeresen hibbanttá vert társadalomtudós, a züllésnek indult fiatal proletárlány, az elhurcolt szökött katona, a koldusasszonyok, az anya, aki félig megőrült, mert elvették tőle gyermekét, a megözvegyült fiatalasszony, akit két gyermekével együtt kitettek a lakásából. A katona találkozik a polgári társadalom képviselőivel is, a durva telepfelügyelővel, a barakklakókat megalázó jótékony hölgyekkel, a katonaszökevények után kutató katonai őrjárattal”.21 A naturalista-expresszionista, helyenként publicisztikai hangvételű darab kétségtelenül erőteljesen mutatta be a háború kétségbeejtő következményeit.

Május elsején három színházban is (Nemzeti Színház, Vígszínház, Magyar Színház) bemutatták Bródy Sándor kis egyfelvonásosát, az Orgonavirág című aktuális szimbolikus jelenetet, melyet a szerző Balázs Bélának, a népbiztosság színházi ügyosztálya drámai részlege vezetőjének felkérésére írt. A Madách Színházban ezen a napon Karinthy Frigyes Vérmező című jelenetét játszották. Ez eredetileg egy Martinovicsról szóló verssorozat volt, melyet Gaál Béla dramatizált. Két kolostori barát lapoz a régi krónikákban, s álmukban kilép egy {881.} képkeretből Martinovics alakja. A műsor második részében az együttes egyik rendezőjének, Vitéz Miklósnak néhány nappal előbb bemutatott Akiknek egy a sorsuk című kétrészes szomorújátékát adták elő.

Május 16-án a Nemzeti Színház új magyar drámával jelentkezett, az akkor népbiztosi munkakört is betöltő Pogány József Napóleonjával. A dráma első felvonásában a főhős szenvedéllyel szól Barrier-hoz, aki a forradalmat védelmezi: „Hát nem látod, hogy már meg kell szűnnie a forradalomnak? Elég volt. […] Hát nem érzed, hogy éppen azért kell császárrá lennem, hogy biztosítsam a forradalom eredményeit! (Roppant erővel) Én vagyok a forradalom örököse.”22

Május 22-én az Operában Krausz (Krasznai) Mihály kortárs szerző Földes Imre librettójára készült Marika című verista paraszttragédiáját mutatták be: a fiatal pár, akiknek házasságát osztályszempontok miatt tiltják meg a gazdag szülők, öngyilkosságot követ el. Kevéssé ismert adat, hogy a Ma egyik májusi matinéján Újpesten Mácza János Individuum című egyfelvonásosát, „a tehetetlenség tragédiáját” játszották el. Május utolsó napján került sor az utolsó magyar bemutatóra a Nemzetiben: Mikes Lajos 1907-ben írott szatirikus vígjátékával próbálkoztak. A Nem lesz bankett című házassági komédia cselekményének az lehetett a pikantériája, hogy egy aktív magyar képviselő feleségül vesz egy szép színésznőt, hogy államtitkári megbízatása érdekében a miniszterelnöknek kedveskedjen vele. A színjáték három szerepét Nagy Adorján, Cs. Aczél Ilona és Gál Gyula játszotta.

A külföldi drámairodalom újdonságai közül alig került színre néhány ebben az időszakban. Kiemelkedő volt a Belvárosi Színházban május 21-én August Strindberg Hattyúvér című mesejátékának és Maurice Maeterlinck Szent Antal csodája című szatirikus legendájának előadása. A Strindberg-mű szerelmespárja piros-fehér sakktáblán arany és ezüst figurákkal játszik. Az író Kosztolányi szerint „puha svéd idillt festett”, melyben „fáradtan a gyűlölettől és a szenvedéstől egy gyerekmesét” mondott el.23

A Magyar Színház évadzáró előadásként Leonyid Nyikolajevics Andrejev Az ember élete című tragédiáját mutatta be – Törzs Jenővel a főszerepben –, amely az emberi sors nyomorúságát ábrázolta.

A kaszárnyában működő színházak közül a május 31-től augusztus 3-ig játszó Bebel Színház műsorán a katonaéletet bemutató művek szerepeltek: A szökött katona, A vén bakancsos és fia, a huszár, A piros bugyelláris, A kis kadett, a Hadnagy úr civilben; Az obsitos. A Martinovics Színház nemcsak népszínművet játszott; Garvay Andor Bent az erdőben {882.} és Szemere György Siralomházban című művével igyekezett a repertoár színvonalát emelni. A Csepeli Gyári Színház ezzel szemben a magánszínházak gyakorlatát követve szokványos operettműsort adott.

A fentiek bizonyítják, hogy a színházak működését a proletárdiktatúra idején nem zavarta meg kivételes esemény, a körülményekhez képest kiegyensúlyozott maradt. Az országos helyzet már korántsem volt ennyire megnyugtató, már látszottak a közelgő katasztrófa jelei. A Színészek Lapja közölte az Országos Színészegyesület igazgatótanácsának az április 16-i közgyűléshez intézett keserves hangú jelentését: „És mikor ujjongó lelkünk hozsannával köszöntötte a felkelő napot, azt remélve, hogy a magyar szó, magyar dal szabadon röpködhet szerte az országban Kárpátoktól az Adriáig, ragadozó vadak módjára rohanták meg álnok szomszédaink, hogy az áldásos béke boldogító reményében fegyverét eldobott óriást szétmarcangolják, testét darabokra tépjék és bérencek módjára osztozzanak drága hazánk vérrel-szentelt földjén. És a magyar színészet – a magyar kultúra tényező harcosa ott állott védtelenül, hazátlanul saját hazájában; űzve mindenünnen, ahova a bitorlók betették lábukat és azok is, akik helyükön maradhattak, a meghódítottak mártíromságát kénytelenek szenvedni”.24 A zűrzavaros helyzetben teljesen kirabolták Fehér Imre nagyenyedi, Miklósy Gábor kalocsai társulatát, részben fosztották ki Krasznai Ernő Szoboszlón, Farkas Béla Hunyadon, Szabó Ferenc Temesvárott, Szabados László Zentán állomásozó együttesét. Ez a helyzet az idő múltával természetesen csak romlott. A lap május 15-i számában harmincöt társulat állomáshelyét sorolta föl, melyek közül Szegedet, Nagyváradot, Kassát, Nagyenyedet, Pécset, Debrecent, Ungvárt, Kolozsvárt, Szatmárt, Békéscsabát, Pozsonyt, Sátoraljaújhelyet, Temesvárt, Marosvásárhelyet és Aradot idegen hadsereg tartotta megszállva. Egyes területeket ideiglenesen sikerült visszahódítani. A Vörös Hadsereg június 6-án bevonult Kassára. Faragó Ödön társulata az újrakezdett évad nyitó előadásán a Marseillaise-t és az Internacionálét énekelte, azután Herman Heijermans A Remény című darabját adták elő. A megszállott területeken kívül viszont zavartalanul folyt az élet. Kecskeméten például június 3-án nyilvánították „szocializált üzemmé” a színházat.

A Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. június 11-i 42. számú rendeletének értelmében Színházművészeti Főiskolát kellett volna létrehozni, és augusztus 31-i hatállyal megszüntették volna az összes nyilvános joggal felruházott magán-színésziskolát.

{883.} Július 18-án a Nemzeti Színházban ünnepi előadást tartottak a magyarországi tanácsok országos ülése alkalmából.

Még július 11-én dr. Madzsar Józsefné Jászi Alice tervezetet nyújtott be egy „modern Női Testnevelési Főiskola” megszervezésének alapfeltételeiről. A Színészek Lapja július 15-i számában Erődi Jenő – Kántorné Engelhardt Annáról szóló írásával –Proletárszínészek címen magyar színháztörténeti cikksorozatot indított. Ugyanitt jelent meg Jászai Mari Művészet-e a színészet? című tanulmánya.

Ma már eldönthetetlen, hogy tájékozatlanságból, gyanútlanságból fakadt, hogy a Közoktatásügyi Népbiztosság a színházak ügyéről szóló beszámolójában június végén még nagyszabású terveket fogalmazott meg, vagy egyszerűen csak nem vették figyelembe a történelmi tényeket: „A tanácskormánynak e percben Budapesten harmincnál több színház és szórakozóhely s a vidék valamennyi színháza áll rendelkezésére a proletárkultúra minél hathatósabb terjesztésére. A meglevő színházak számára új és az elmúlt időkével össze nem hasonlítható színvonalú program készül, s a spekuláció kezéből kiragadott területeken új színházak fognak létesülni mihamarabb, hogy a proletárság lelki nevelése a szórakozáson keresztül tökéletesebb és magasabb rendű legyen, mint az elmúlt idők henye színházlátogatóié volt, virágzása legszebbnek mondott napjaiban.”25