{320.} 4. A kivándorlók színháza


FEJEZETEK

Történelmünk és századunk tragédiája: a száműzetés, a hazából való számkivetettség különösen a kis népeket, népcsoportokat sújtotta. A kivándorlási hullámok elindításában gyakran gazdasági, de többnyire politikai okok játszottak közre. A hazájából politikai vagy gazdasági okok miatt kiszakított tömeg gyökértelenül hányódott a „melting pot”-ban, a „nagy olvasztótégely”-nek nevezett Amerikai Egyesült Államokban, a nagy lehetőségek hazájában. Eleinte a különböző etnikai csoportok zárt közösségeket, városnegyedeket alkottak, megtartották szokásaikat, hagyományaikat, nyelvüket, hogy ezáltal is csökkentsék a kiszakítottság érzésének a lélekre gyakorolt negatív hatásait.

Minden diaszpórában természetes törekvés a nemzeti identitás megtartása, s ebből következik a műkedvelő és hivatásos színjátszás döntő fontosságú szerepe és feladata: az anyanyelv, a nemzeti kultúra ápolása és átmentése a következő generációk számára. A kezdeti, ösztönös törekvésektől hosszú út vezetett az „Exiltheater”, a száműzött színház, e sajátosan 20. századi jelenség tudatosan vállalt tevékenységéig.

Amerikával viszonylag korán ismerkedtek magyar utazók, tudósok, mint Budai Parmenius István vagy Bölöni Farkas Sándor, de a kivándorlási hullám csak az 1848–1849-es szabadságharc leverését követően, politikai okokból indult meg, majd 1864 után az ínség és a keresethiány ösztönözte a magyarokat a kivándorlásra. A hullám 1907-ben tetőzött, amikor mintegy 200000 magyar állampolgárságú nincstelen „tántorgott ki Amerikába”, ahol főként a nagy ipari városokban vagy bányavidékeken telepedtek le. A Szabadság–Liberty című lap 1910. május 18-i számának vezércikke felteszi a kérdést: Hány magyar él Amerikában? S a szaporodó kivándorlási adatokról szólva megállapítja, hogy a washingtoni statisztikai hivatal szerint 1870–1890 között 92000 magyar gyermek született Amerikában, míg 1890–1909 között 540000. Az összes Amerikában élő honosok száma ekkor 1422400 lélek volt. Ezeket az adatokat az újabb kutatások is igazolják, melyek szerint a történelmi Magyarországról az 1899–1914 közötti másfél évtizedben 1281716 vegyes nemzetiségű állampolgár hagyta el szülőföldjét Ung, Borsod, Sáros megyétől az Alföldig mindenhonnan. A századfordulótól a végcél az Amerikai Egyesült Államok lett. A magyarországiak kivándorlása zömmel Connecticut, Illinois, New Jersey, New York, Ohio és Pennsylvania államokba irányult. Az amerikai magyarság szóhasználatában a „pléz” (place: {321.} helység) kis gyár- vagy bányavárost jelentett. Néhány kocsma, egy-egy üzlet, egy bank, templom, amerikai „mozgófényképszínház”: ezek elégítették ki az élet szociális szükségleteit.

Kacsoh Pongrác: János Vitéz. Bemutatja az amerikai magyar színtársulat, 1905. december 27.

Kacsoh Pongrác: János Vitéz. Bemutatja az amerikai magyar színtársulat,
1905. december 27.

A társas életet az alakuló egyletek jelentették. New York, Cleveland, Chicago és Philadelphia fogadta be a legtöbb magyart, így ott alakultak {322.} meg az első, úgynevezett Betegsegélyző Egyletek, melyek a letelepedők beilleszkedési gondjain segítettek, majd az egyre erőteljesebben jelentkező nyelvi, kulturális igények kielégítését is szorgalmazták. A kis közösségek vezetését, segítését vállaló egyletek és egyházak helyi szervezeteiből dalárdák, tánccsoportok, műkedvelő gárdák alakultak. Tevékenységük elsősorban hazafias ünnepek, mulatságok és színielőadások rendezésével szélesedett ki. A társas-, műkedvelő és önképzőkörök könnyen alakultak, és könnyen fel is oszlottak. Elsősorban szórakozást jelentett az amerikai magyarság számára a színészet és a műkedvelő előadások minden fajtája, de megnyilvánult bennük a művészet is – állapította meg Hoffmann Géza 1910 körül.

Az első egyletet 1851-ben hozták létre New Yorkban, amely 1859-től New York-i Magyar Egylet és Műkedvelő Társaskörként „a magyar nemzeti érzés, magyar szokások és hagyományok fenntartója lőn, mely megalapította a magyar nemzeti ünnepek megülését Amerikában, mely meghonosította a magyar műkedvelést ez idegen földön”. Ezekkel a szavakkal összegzik tevékenységüket Ötven esztendő című röplapjukon, melyet az egylet fennállásának 50. évfordulóján, 1901-ben adtak ki. Az 1880-as években ugrásszerűen megnőtt a dalárdák és a műkedvelő színjátszókörök száma, melyek vezetésével általában hivatásos magyar színészeket bíztak meg. Egyre erősödött az amerikai magyarságnak az a régi vágya, hogy állandó színtársulata legyen, amely „staggionékat tartana a nagyobb amerikai városok magyar fertályaiban. […] Addig is él azonban a magyar szó a műkedvelők színpadjain” – adta hírül 1906-ban a Magyar művészeti almanach.1

Rendszeressé váltak a műkedvelő színielőadások – anyagi megfontolásból – mulatságokkal, bálokkal egybekötve. A belépti díjakból gyarapították az egylet vagyonát, és fedezték a következő bemutató díszlet- és jelmezköltségeit.

A korabeli amerikai magyar sajtó (Magyar Amerika, Amerikai Népszava, Szabadság–Liberty, Képes Világlap, Napsugár) hangzatos hirdetések formájában hívta fel a figyelmet a rendezvényekre, amelyek a magyar nemzeti hagyományokhoz, ünnepekhez kapcsolódva gyakran igen látványosak voltak. Az előadásokról egyre többször jelentek meg méltatások, s ezek általában a legnagyobb elismerés hangján említették meg a közreműködőket és a „nagy erkölcsi és anyagi sikert”. Kiknek szólt ez a biztatás, kikből tevődött össze egy-egy műkedvelő színjátszó csoport a századforduló táján? Egykori zsellérek, napszámosok, munkások, akik nappal gyárakban, bányákban igen {323.} fárasztó munkát végeztek, esténként színdarabokat próbáltak kevés tudással, de óriási lelkesedéssel.

A színdarabok kiválasztásában, az előadások színvonalának biztosításában meghatározók voltak azok a lelkészek, újságírók, szervezett munkások, akik jó szervezői és rendezői készséggel tevékenykedtek a siker érdekében. Ízlésviláguk, értékorientációjuk általában azt a Magyarországot tükrözte, amelyet szívükben, gondolkodásukban magukkal vittek. Itt is érvényes az a tény, amit Várdy Huszár Ágnes az amerikai magyar irodalom kezdeteiről állapít meg: „Értéke és fontossága elsősorban nem esztétikai vagy irodalmi, hanem kortörténeti mivoltában rejlik.”2

A korabeli magyar lapok szerkesztőségében kevés igazi zsurnaliszta dolgozott, annál többen voltak azok, akik egészen más pályáról érkeztek, s jó szándékkal és nagy igyekezettel magyar nyelvű újságot akartak a tájékozatlan kivándorlók kezébe adni. Lapok indultak és szűntek meg – sokszor néhány szám után. A szerkesztés gyakran hevenyészett, esetleges volt; a híradásokban, cikkekben sok nyelvtani hibát, pontatlanságot s egyre többször idegenes, „burdosházi” stílust fedezhetünk fel. A színlapokat olykor amerikai nyomdászok készítették, így érthető, hogy a nevek írásában is sok volt a pontatlanság. A későbbiek során – a második nemzedékre való tekintettel – megjelentek a kétnyelvű lapok és hirdetések. Mindez híven tükrözi Magyar Amerikát, s annak sajátos történetét. A század első évtizedében már színházi lapok indításával is próbálkozott Mandl Ernő, Szander Károly, Rudnyánszky Gyula és Neuwald Jenő, ám kevés sikerrel.

Az első műkedvelő színielőadáson, amelyet 1869-ben a New York-i Dramatic Hallban a Magyar Egylet rendezett, Szigligeti Ede A szökött katona című művét mutatták be. Ezzel kezdődött a népszínmű diadalútja „Magyar Amerikában”: Ez a színjátéktípus később is megtartotta – az operettek mellett – vezető helyét a bemutatott darabok sorában. Vajon milyen okok játszottak közre abban, hogy ez lett az amerikai magyar színházi műsorok domináns darabja? A pesti Népszínház közönségsikert aratott bemutatói a századvég kivándorlói számára személyes élményt jelentettek. Gyulai Pál meghatározása szerint ez a műfaj sem vígjáték, sem dráma, hanem mindezek keveréke népdallal vagy népies műdallal. Gyakoriak az érzelmes motívumok, s hatásos a pompás népviseletek felvonultatása is. Magyar falusi környezetben, a nép köréből vett szereplőket látunk, akiknek ábrázolása nem nélkülözi a romantikus színezetet, táplálja a nemzeti érzést. A népszínmű {324.} jellemzői érthetővé teszik, hogy a rendezők miért választották ezt a műfajt, ha biztos sikert akartak elérni a honvággyal küszködő magyarok körében. Jelképesnek is mondható, hogy Szigligeti Ede, a „népszínmű atyja” az első színpadi szerző, aki meghódította az amerikai magyar színpadokat, s színházat igénylő közönséget nevelt az egyszerű, többnyire iskolázatlan kivándorlókból.

Az 1870–1880-as években újabb sikeres szerzők és műveik mutatkoznak be New Yorkban. Szigeti József (A vén bakancsos és fia, a huszár, 1876, 1877), Tóth Ede (A falu rossza, 1878), Csepreghy Ferenc (A kitűnő vendég, 1885, Sárga csikó, 1889), Győry Vilmos (Nótás Kata, 1882), Berczik Árpád (Parasztkisasszony, 1883), Almási Balogh Tihamér (A tót leány, 1887) uralta az amerikai magyar műkedvelők színpadjait, de felbukkant Csiky Gergely neve is (Cifra nyomorúság, 1887). Ugyanakkor a század végén megjelentek az amerikai magyar színműírók, akik a kivándorlók sorsát, napi problémáit ábrázolták. Az első amerikai magyar témájú színművet Kohányi Tihamér, a Szabadság– Liberty című lap főszerkesztője írta Greenhornok („zöldszarvúak”, zöldfülűek – az új jövevények gúnyneve) címmel. A művet 1891-ben Clevelandben vitték színre a szerző és Miskolczy Henrik rendezésében. Kohányi amerikai tartózkodásának több mint két évtizede alatt nagy küzdelmek árán s a bevándorlás keserveit megszenvedve alapította meg a magyarországi bevándorlók, a „zöldfülűek” érdekeit mindvégig önzetlenül védelmező lapját. A Szabadság–Liberty és az Amerikai Magyar Népszava cikkeivel harcolt az amerikai magyarság egyleteiért, a jövevények jogaiért. A Greenhornok című színdarab ötlete a szerző, Kohányi Tihamér élményeiből született. Kohányi Pennsylvania állam Eckley bányatelepén dolgozott: „sikerült egy néhány nap múlva álláshoz jutnom. […] a második számú »brekában«, magyarul széntörőben kaptam munkát, napi 81 cent bér mellett. Az lett a munkám, hogy naponta meg kellett raknom hat kis vasúti kocsit apró szénnel. […] Minden reggel kiöltöztem a vadonatúj kék ruhába, amiről ráismertek bennem a »greenhornra«, s a vásott gyerekek vihogva üldöztek végig az utcán […]”.3 Kohányi, aki egykor jogász volt, több próbálkozás, méltatlan körülmények között végzett munka után, végre könyvügynökként jutott el Clevelandbe. Önéletrajzát így folytatta: „Megalakítottuk… a ma oly hatalmas Ifjúsági Egyletet, amelynek jövedelmét szaporítandó, én egy színdarab írására vállalkoztam, ami elő is lett adva. A darab címe: Greenhornok volt. Nem volt valami shakespeare-i alkotás, de a publikumnak igen tetszett. Lelkes {325.} műkedvelők nemcsak a színpadon szerepeltek, de magunk csináltuk a színpadot, cipeltük a deszkákat, hogy kevesebb legyen a költség. A Holton-utcai Cincinnati Hall, amelynek akkor Fecsó Imre volt a gazdája, zsúfolásig telt meg magyar emberekkel, asszonyokkal. Ez volt az első magyar színielőadás Clevelandben. Ezen előadás és egyletalapítás sikerének hatása alatt a magyarság társadalmi élete pezsgésnek indult.”4

Az Amerikai Magyar Színtársulat programlapjának állandó címoldala, 1905.

Az Amerikai Magyar Színtársulat programlapjának állandó címoldala, 1905.

Clevelandben 1894-ben a Petőfi Sándor Szocialista Munkásegylet {326.} színjátszói mutatták be Abet Ádám szocialista autodidakta író Csodatükör című darabját. Berák Pál, Egri Lajos és különösen Kalassay Sándor református lelkész és lapszerkesztő színművei az egyleti műkedvelők, majd a hivatásos színészek kedvelt darabjai lettek. Berák Pál, a „butcher-playwright” (mészáros-színműíró) 1903-ban vándorolt ki az Egyesült Államokba és Chicagóban telepedett le, ahol napi hentesi munkája után sikeres színdarabokat írt (A bíró lánya, 1905; Tévesztett utakon, 1906; Bosszú, 1908). Kalassay Sándor a Sztrájk (1896) és Az igazi győzelem (1898) című darabjának témáját szintén az amerikai bevándorló munkások életéből vette.

Írók, újságírók is tevékenykedtek az amerikai magyar hivatásos színház megteremtésén, olykor maguk is felléptek egy-egy előadáson, mint Berkó D. Géza, az Amerikai Magyar Népszava főszerkesztője. A fiatal nyomdász 1886-ban érkezett az Amerikai Egyesült Államokba, ahol az Amerikai Nemzetőr című lapnál, Erdélyi Szabó Gusztáv főszerkesztő mellett tanulta meg a lapszerkesztés fortélyait. Cikkeikben újra és újra felvetették az anyanyelvi színház fontosságát, a nemzeti identitást megőrző szerepét. Erdélyi Szabó Gusztáv már 1889-ben javasolta lapjában, hogy a „New York-i magyarság építsen egy házat, amely egy megalakítandó magyar színtársulat működési helye is lehessen”.5 Berkó D. Géza műkedvelőként 1887-ben New Yorkban Csiky Gergely Cifra nyomorúság című darabjában lépett fel Miskolczy Henrik irányításával, majd 1888-ban maga is próbálkozott a rendezéssel Győry Vilmos Nótás Kata című népszínművének színrevitelével.

A századforduló után bővül a műkedvelők repertoárja: megjelennek a daljátékok, majd az operettek és az igényesebb vígjátékok (Kisfaludy Károly: A vígjáték, 1903; Gárdonyi Géza: A bor, 1905). Hoffmann Géza császári és királyi alkonzulként, az Osztrák–Magyar Monarchiát képviselve 1911-ben tanulmányozta az amerikai magyarság körülményeit, helyzetét. Az egyleti műkedvelők tevékenységét vizsgálva megállapította, hogy a nagyvárosok szocialista színjátszói (Előre Műkedvelőkör) már olyan modern, társadalomkritikát tartalmazó művekkel is próbálkoznak, mint Gorkij Éjjeli menedékhely című drámája. Hoffmann a mű három előadását sikerként könyvelte el.

Az egyletek lassan gazdagodtak, előadásaikat már sok helyen saját Magyar Házban vagy Munkásotthonban tarthatták. New York, Cleveland, Chicago, Bridgeport magyar egyletei jártak elöl a házépítésben.

1904. május 7-én műkedvelők mutatták be a New York-i Manhattan {327.} Lyceumban Herczeg Ferenc Ocskay brigadéros című színművét Újfalussy Ferenc és Miskolczy Henrik „Magyarhonból érkezett színművészek rendezésében”. A „nagy sensátiós újdonsággal” a Magyar Népéleti Színház lepte meg közönségét – sikerrel. Miskolczy 1879-ben csapott fel színésznek s Latabár Dezső társulatával megfordult Kolozsvárott, Aradon, Kecskeméten. 1881-ben önálló társulatot alapított Törökbecsén, majd 1885-ös kivándorlása után New Yorkban telepedett le. Újságírói munkája mellett színházszervezéssel és rendezéssel is foglalkozott. (New York-i Magyar Műkedvelő Társaság, 1887). Az 1904-es New York-i előadáson tűntek fel az amerikai magyar hivatásos színjátszás úttörői: Heltai Árpád, az első színidirektor, valamint Juhász Pál rendező.

1905-től számíthatjuk a hivatásos színjátszás megjelenését „Magyar Amerikában”, ekkor találkozunk először a New York-i Magyar Színtársulat nevével: „akadt egy kis színészcsoport, mely nyomorogva, küzdve, minden erejével azon törekedett, hogy idekünn, a messze idegenben templomot emeljen a szónak.”6 A színészcsoport Rédey István vezetésével alakult meg. Rédey az óhazában Halasi Béla társulatában tenorénekesként kezdte pályáját, majd a Magyar Színház tagja lett. Amerikába érkezése után a Berkó D. Géza felhívása nyomán színházat szervező lelkes kis csoportnak lett egyik erőssége. Ez a hivatásos színészeket és műkedvelőket is tömörítő társulat Kacsoh Pongrác János vitéz című daljátékával mutatkozott be a Palm Gardenben 1905. december 17-én. A színlap megörökíti a közreműködők nevét. Az együttes rendezője Rédey István, karnagya Feleky Károly, a kiváló karmester és hungarikagyűjtő, zenei vezetője Serly Lajos, az ismert zeneszerző és karmester volt. A népes szereplőgárdában fellépett Thury Ilona, Heltai Árpád, Virgay Boriska, Horváth Lajos és Király Aranka, akik az amerikai magyar színházi élet meghatározó egyéniségeivé váltak. Dutka Ákos A nagy kaland című regényében így emlékezett meg a társulatról és az előadásról: „Rédey néhány kivándorló színésztársával szervezte meg ezt az amerikai vándorszínész-társulatot. Nagyobb részük műkedvelő magyar volt. […] ez a bemutató lázba hozta az egész New York-i, sőt az egész amerikai magyarságot.”7

Az Új Világ című lap kritikusa úgy értékelte az előadást, hogy arra a szerzők is büszkék lehetnek, hiszen a premier nagyobb sikert aratott, mint Budapesten a Király Színházban: „Talpalatnyi hely nem maradt üresen a Palm Gardenben […] Az est káprázatos és csodás {328.} volt, a messze idegenbe szakad színészeink hévvel, csodálatos erővel játszottak: Megihlette őket a múzsa, Hungária szelleme hatotta át lelküket. Ferenczy Janette, Thury Ilona, N. Virgay Boriska, Rédey István, Heltai Árpád, Kolozsy Jenő, Miskolczy Henrik és Jenő, Nagy Jenő és Horváth. Igazi művészlelkek, egytől egyig mind művészvér, akik hivatva vannak a New York-i magyar színház falait felépíteni. […] megérdemlik, hogy a létesülő színház előcsarnokában díszes márványtáblán örökítsük meg neveiket.”8 A kritikus megdicsérte a díszleteket is, melyeket Rieger Béla festett.

Ez a lelkesedés hozta létre 1906-ban a Színügyi Bizottságot, amely Ágoston Béla vezetésével, Berkó D. Géza, Perényi Béla és Róth Gyula kezdeményezésére azzal a céllal alakult meg, hogy állandó magyar színház megteremtésén munkálkodjon. Céljukat nem tudták megvalósítani, működésük mindössze egy évig tartott, de ez az év rendszeres és változatos bemutatókat hozott. Minden szombaton és vasárnap – többnyire telt házakkal – rendeztek előadásokat.

1906-ban az év kiemelkedő amerikai magyar színházi eseményéről, Pálmay Ilka vendégjátékáról az Új Világ című lap kritikusa 1906. január 15-én A New York-i magyarok ünnepe címmel adott hírt. 1906. január 28-án a New York-i Grand Central Palace terme zsúfolásig megtelt New York, Passaic, Newark, Bridgeport, Perth Amboy és Philadelphia színházszerető magyarjaival. Hervé Nebántsvirág című operettjét Rédey István rendezte, a karmester Serly Lajos volt. Az eseményről a Magyar művészeti almanach is beszámolt: „a magyar színészetnek nagy hivatása van Amerikában, nagy elismerés illeti Pálmayt, hogy a végre is kezdő színtársulattal fellépett”.9 A Manhattan Lyceumban február 28-án Almási Balogh Tihamér A tót leány című népszínműve került bemutatásra.

Az állandó színtársulatok létrehozására tett korai kísérletek nem jártak tartós eredménnyel; Rédey István, Horváth Lajos, valamint Salgó Béla (New York-i Színházi Egyesület, 1905) próbálkozását sem kísérte siker.

Heltai Árpádról, akinek az óhazában Krecsányi Ignác és Kunhegyi Béla voltak mesterei, úgy emlékezett meg a sajtó, mint az amerikai magyar színészet megalapítójáról, apostoláról. Heltai szervezte meg az első hivatásos amerikai magyar színtársulatot, az Állandó Magyar Színházat, melynek igazgatója, rendezője, díszlettervezője volt. Heltai fáradhatatlanul járta az egyleteket előadásaival, hogy színházi törzsközönséget neveljen. Bemutatói telt házakat vonzottak. Kiváló {329.} tehetségű rendezők – Erdélyi Emil, Karacs Imre, Juhász Pál – és tehetséges karmesterek – Serly Lajos, Rappe (Fedák) Ernő, Mártonfalvy György – gondoskodtak a változatos és igényes bemutatók művészi színvonaláról. Heltai Magyarországról is szerződtetett színészeket. A társulatban az amerikai magyar színészet kiválóságai léptek fel: Thury Ilona, Keleti Juliska, Gyenge Anna (később Anne Roselle néven a Metropolitan tagja), Kassay Rózsi, Torday Erzsi, Heltai Miklós, Darvas Károly, Erdős Paula, Lévay Elzi, Pogány Bella, Pataky Béla és Hegedűs Lajos. Ez a korszak volt a kortársak és a későbbi generációk egybehangzó véleménye szerint az amerikai magyar színészet fénykora.

Gyenge Anna (Anne Roselle) Színésznő, énekesnő. 1912-től az Egyesült Államokban élt. 1920-ban a Metropolitan szerződtette.

Gyenge Anna (Anne Roselle) Színésznő, énekesnő. 1912-től az Egyesült Államokban élt. 1920-ban a Metropolitan szerződtette.

Egy korabeli sajtóvélemény szerint a közönség tódulni fog a színházba, ha jó és új darabokat lát, melyet jó színészek adnak elő, ha a rendezés megfelelő és a díszletek szépek. Erdélyi Emil színházi rendező magasabbra emelte a mércét. Azt tartotta, hogy a magyar nyelv iránti szeretet ébrentartásából a sajtó, az egyletek és az egyházak mellett a színháznak is ki kell vennie a részét: „A színház szórakoztatva oktat. […] egy ilyen kultúrintézmény nem lehet a haszonlesés martaléka.”10

Heltaiék az igényes szórakoztatás jegyében főleg népszínműveket, operetteket és vígjátékokat mutattak be. Szigligeti Ede, Szigeti József, Tóth Ede, Csepreghy Ferenc, Abonyi Lajos, Almási Balogh Tihamér, Géczy István sikerdarabjai mellett színre vitték Gaál József, Gárdonyi Géza, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond színműveit. 1908-ban előadták Puccini Pillangókisasszony című operáját is.

Az Állandó Magyar Színház bemutatóinak színhelye, a New York-i Terrace Garden és a Webster Hall szűknek bizonyult, ezért turnékat szerveztek a „magyar pléz”-re. Először 1909 májusában Lehár Ferenc A víg özvegy című operettjét vitték a „road”-ra. Az operett Karacs Imre rendezésében és Thury Ilona bravúros Danilo-alakításával fergeteges sikert aratott. Az 1910-es években rendszeressé váltak a turnék, a Színházi Újság 1912-ben So. Bethlehem-i hírként közölte: „A New York-i magyar színészek minden hónapban kirándulnak egy-egy előadással gyönyörködtetni a south bethlehemi magyarságot. Nagy erkölcsi és anyagi sikerről tudnak beszámolni, mert minden alkalommal zsúfolásig megtelik a Magyar Ház közönséggel. No, de meg is érdemlik színészeink a pártolást, mert kitűnően játszanak, és mindig oly jól választják meg a darabot, hogy a közönség igazi élvezettel {330.} tódul a színházba.”11 Kiemelkedő sikerrel turnéztak Erdélyi Emil rendezéseivel: Kacsoh Pongrác János vitéz című daljátékával, Kálmán Imre Az obsitos című operettjével, Goldfaden–Davidsohn Szulamit című daljátékával, Lehár Ferenc Cigányszerelem című operettjével, valamint az amerikai szerző, Dienes Márton A vér nem válik vízzé (1915) című színművével, amelyet Barabás Béla rendezett. A színjáték sokatmondó alcíme – Háborús dráma az amerikai magyarság életéből – hűen fejezte ki a világháborús hangulatot.

Mivel a New York-i Webster Hall színháztermét rendszeresen zsúfolásig megtöltötték a nézők, Heltai Árpád álma – az állandó magyar színházépület létrehozása – megvalósíthatónak látszott. Erre azonban a fiatal rendező váratlan, vasúti balesetben bekövetkezett halála miatt nem került sor.

Az első világháború eseményeiről szóló tudósítások, a világpolitikai földcsuszamlások hírei kiszorították a sajtóból a színházi beszámolókat. Az egyletek rovatában viszont nyomon követhető a műkedvelő egyesületek szorgalmas tevékenykedése. A templomok és egyházak önképzőkörei számára gyakran a lelkészek írtak darabokat, s ők rendeztek jótékony célú színielőadásokat; például a magyarországi háborús árvák és sebesültek megsegítésére. Repertoárjuk a pásztorjátékoktól a népszínművekig terjedt.

1906 májusában Rédey István Amerikai Magyar Színtársulata a New York-i Terrace Gardenben Hervé Lili című operettjét adta elő. A műkedvelőket is foglalkoztató együttesben új színészek tűntek fel: Várady Juliska, Heltai Vilma, Lévay Elzi, Kenessey József, és ekkor mutatkozott be a későbbi színházszervező: Palásthy Sándor.

Palásthy már az óhazában is jelentős színészi sikereket aratott a Népszínházban, a Magyar Színházban, a kassai társulatban, a Király Színházban. Igazgatója lett a sátoraljaújhelyi színikerületnek, majd hamarosan kivándorolt az Amerikai Egyesült Államokba. Évekig néhányadmagával járta a magyarlakta kis településeket. Az 1910-es évek második felében egyre meghatározóbb szerepe lett a Palásthy-társulatnak az amerikai magyar színházi életben. Színvonalas művészi produkciókkal szórakoztatta a közönséget. Színészeitől igényes játékot követelt, de a kritikusoktól is objektív ítéletet várt, szem előtt tartva a Hunnia című lap 1911. szeptember 16-i számában megjelent dörgedelmeket: „a sajtó nem teljesítette a New York-i magyar színészettel szemben elemi bírálati kötelességét. […] csak úgy kiabált belőlük a szégyenletes kritikátlanság, amely mindig és mindig a legsziruposabban {331.} felsőfokú dicséretekben tombolt. […] Itt mindenki és mindig remekelt […] milyen demoralizálása és tönkretevése ez a naivabb közönség ízlésének […] mi lett volna a magyar színpadi játék csodálatosan felszökő fejlődéséből, ha nem állítja pellengérre a kulisszahasogatást egy Ambrus Zoltán?”12

Palásthy Magyar Nemzeti Színház néven szervezett társulata 1915-ben André Sylvane–Louis Artus A végrehajtó című bohózatával mutatkozott be „az amerikai Debrecen”, Cleveland közönségének. Ezt követően Palásthy a különböző neveken felbukkanó amerikai színtársulatok rendezője és vezető színésze volt. A sikeres turnék műsorán Kálmán Imre Sári (A cigányprímás), Kacsoh Pongrác A milliós örökség, Lehár Ferenc Luxemburg grófja, Molnár Ferenc Az ördög, Johann Strauss A denevér, Karl Zeller A madarász, Huszka Jenő Gül Baba, Roger Planquette Rip van Winkle című műve szerepelt.

Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a kivándorlók között megjelent a többségében politikai okokból menekült szocialista vagy kommunista értelmiségiek és szervezett munkások csoportja. Ezzel az áramlattal sodródott ki Várkonyi Mihály, Lugosi Béla, Beregi Oszkár, Fedák Sári. Amerikai fellépésüket üzleti szempontból is siker kísérte. A magyar színházkultúrát reprezentáló neves hazai színművészek új színt, más stílust, más mentalitást vittek az amerikai magyar színházi életbe. Ezzel lezárult az úttörők hősi korszaka.