{373.} 6. A szcenikai művészet


FEJEZETEK

„A régi színpad régi a szó szoros értelmében. Ma sem egyéb, mint egy nagy teremnek egy elrekesztett és kissé felemelt része, melyben egymástól bizonyos távolságokra kapu alakú, befestett vásznakat (íveket) akasztanak fel avégből, hogy az oldalfalakat eltakarják; leghátul pedig egy telefestett, nagy függönyt (prospektus), mely az íveknek háttérül szolgál. Minden ív közt van egy hosszú csatorna, ellátva világítótestekkel, ezeket nevezik világító-szuffitáknak.

A kép, amit a közönség lát, a végeredmény ugyanaz, ami XIV. Lajos korában volt: vászonkapuk sorozata, melyre majd fák, majd levegő, majd barlang van festve. Tulajdonképp nem lehet csodálkozni rajta, hogy ez mai napig így van, mert hiszen mindig így volt, és mindenki már szokásból tudja, hogy a festett vászonív alatt erdőt, eget vagy barlangot kell érteni. […]

A mostani színháznál, főképp ha tájat kell ábrázolni, igen nehéz artisztikus, egyszerű képet csinálni, mert valami úton-módon el kell takarni a színpadot határoló falakat. Ezt csak az ívekkel, kulisszákkal érhetjük el; tehát minden dolgot egy nyugtalan hatású lombsátorba kell komponálni, akár erdőt, akár szabad vidéket, csatateret vagy várost kell ábrázolni a színpadon. […] Ilyenformán aztán bármely képhez már eleve adva van egy kapu alakú nehéz és tarka folt, többnyire többé-kevésbé négyszögű kivágással. Négy-öt ilyen lombsátor után aztán jön egy tájkép, amely legtöbb esetben semmiféle összefüggésben nincsen az összeboruló fasorral. Legnagyobb a baj olyankor, ha alföldet, sivatagot vagy tengert kell ábrázolni.

Mit tehet az ember? A falakat és a világító szuffitákat valahogy el kell takarni. Tehát vagy fasort vagy levegőt kell festeni a vásznakra. Ezért vannak a csaták mindig a sűrű erdőben, és ezért jönnek a hajók a nyílt tengeren a levegőből olyanformán, mintha egy harmonika belsejében valamelyik ráncból bújnának elő. Síkságnál, ha az ívekre is síkság van festve, a fellépő személyek úgy néznek ki, mintha a megnyíló földből jönnének elő, és ezen segíteni nem lehet. […]

Általában nem valami esztétikus dolog, ha minden kép úgy néz ki, mintha egy fényképező kamara belsejére volna festve.”1

A 19. század színházáról a fenti lesújtó véleményt szakember írta, mégpedig olyan, aki igencsak jól ismerte a kulisszaszínpadot: Kéméndy Jenő, az első magyar díszlet- és jelmeztervező. Vádolhatjuk ugyan elfogultsággal, kulisszaellenességgel, hiszen a 20. század elején a díszlet {374.} megújításának egyik leglelkesebb híve volt; de leírása rendkívül érzékletes, nála pontosabban nem is tudnánk meghatározni a múlt század második felére jellemző színpadtechnikát.

A kulisszaszínpadnak azonban még további hátrányai is voltak: a sok egymás mögé és fölé aggatott vászon elfoglalta a színpadot, és csak elöl maradt egy keskeny sáv, ahol a színészek mozogni tudtak. Az előtérben lévő berendezési tárgyakat vászonra festették, s a díszletfestő munkájában elsősorban az élethűséget értékelték. Az senkit sem zavart, hogy a csodálatosan megfestett oszlop a legkisebb szellő hatására is úgy lebegett, ahogy egy vászondarab lebeghet. „A nézőnek eleinte bizonnyal nehezére esett megtanulnia a szuffiták és többi vászonrongyok szimbolikus (ég-, fa-, erdő-) jelentését, de aztán, később, egy-két generáció színházi kultúráján keresztül úgy megtanulta, hogy ma már szinte ragaszkodik hozzá” – írta Bárdos Artúr 1911-ben.2 Sokszor a nagyméretű festői vásznakkal zsúfolt színpad agyon is nyomta a szereplő színészeket, akiket – főként a század elején – a szuffitákban elhelyezett gyertya, mécses vagy petróleumlámpa egyenletes fénnyel terített be, mert a fényerőt előadás közben nem tudták növelni vagy csökkenteni, esetleg megszüntetni, legfeljebb színes burákat vagy árnyékolást használhattak. Valamivel jobb lett a helyzet a gázvilágítás bevezetésekor (Pesti Magyar Színház, 1837), mert a nézőteret el tudták sötétíteni, s a fényerőt szabályozni tudták, bár a gáz is mindent kékes fénnyel világított meg. Veszélyt jelentett, hogy a kulisszák közé, elé és fölé helyezett gázégők miatt a színpadon a hőmérséklet néha elérte a negyven Celsius-fokot is, a szabadon lebegő láng pedig rendkívül könnyen tüzet okozhatott.

A kulisszaszínpad hosszú életének titka minden hátránya ellenére az volt, hogy gyors színpadképváltozást tett lehetővé. Ügyes sínrendszer segítségével csak ki kellett húzni az előző és betolni a következő kép előkészített vásznait. Gyors színváltozásnál könnyű fátyolanyagból készült, vízszintesen redőzött felhőfüggönyt engedtek le. Felvonásvég alkalmával a színpadot szépen megfestett előfüggöny, cortina zárta le, melyet több darabhoz is alkalmaztak.

Nem volt követelmény, hogy minden darabhoz új díszlet készüljön. A rendező felvázolta a játékhoz szükséges teret, majd kiválasztotta a szerzői utasításnak megfelelő díszletfajtát: rokokó szalont, lugast, erdőt és így tovább. Ezért a színházak nem készítettek új meg új díszleteket, csak egy-egy megkopott darabot kellett lecserélniük. Az új bemutatóhoz általában a raktárból vették elő a megfelelő típuskészletet. {375.} Ha a premierre mégis új díszletek és jelmezek készültek, azt még a század végén is reklámozták. Sok vidéki társulat csupán néhány állandó típusdíszlettel rendelkezett. A darab kiválasztásánál az igazgatót az a szempont is vezérelte, hogy megvan-e hozzá a díszlete. Csak a legnagyobb társulatoknál, a párizsi, bécsi Operánál készítettek új bemutatóhoz szinte mindig új színpadképeket, de akkor is csak a szokásos típusokat, nem törekedve a darab egyéni hangulatának kifejezésére, legfeljebb arra, hogy milyen korszakban játszódik a történet. Jellemző Hevesi Sándor megjegyzése a Nemzeti Színházban bemutatott Abonyi Árpád-drámával, a Zách családdal kapcsolatban: „ajánlanám, hogy vegyék elő Bajza Jenő Zách-drámáját, s hozzák színre megfelelő előadásban. A díszletek és a jelmezek megvannak hozzá, minthogy Abonyi drámájához új díszletek és jelmezek készültek.”3 Tehát ekkor még a jövendő nagy színházi szakemberének véleménye szerint is mindegy volt, hogy milyen darabról van szó, ha a korszak azonos! (Bajza Jenő Zách Felicián című kosztümös tragédiája egyébként nem került színpadra.) Maga a korhűség is meglehetősen új követelménynek volt tekinthető. Körbejárt az az anekdota, amelyet Frankenburg Adolf Emlékirataiban megörökített: „az akkori időben még rendesebb társaságoknál is szokásban volt bizonyos számú szabadjegyért a napi előadáshoz szükséges ruhadarabokat kölcsönvenni [...].

Egy ízben Hamletet adták »costume«-ben s világos nappal...

Hamlet fekete frakkban jelent meg, mely a helybeli korcsmáros tulajdona, s egy lengyeltóti zsidó szabó remeke volt.”4

(Valószínűleg nemcsak az zavarta az egykorú közönséget, hogy Hamlet nem történeti kosztümben volt, hanem az is, hogy fekete frakkot csak esti programhoz – bálba, színházba – illett viselni, nem „világos nappal”.)