A pesti díszletfestő műhelyek

A 19. század második felében a díszletek a rendező utasításai alapján festőműhelyekben készültek, amelyek a színház kötelékébe tartoztak, vagy önálló cégként dolgoztak. Sőt, mivel a rendező általában a darabban meghatározott belső vagy külső teret kért, és ezeket az ismert minták alapján lehetett elkészíteni, egyes festők szalon-, tájkép-, épületfestésre szakosodtak. Általánossá vált, hogy egy díszletfestő műhely vezetőjét nevezzék ki a színház főfestőjévé, aki azután nemcsak az anyaszínház részére készített színpadképeket, hanem más társulatok számára is dolgozott. A „nemzeti színházak festője” vagy az „udvari színházi festő” cím kitüntetést, a műhely számára további megrendeléseket jelentett.

A díszletterv nem volt védett műalkotás, nem kizárólag az a festőműhely sokszorosította a színpadképet, amelyik az eredetit kitalálta. A nagy cégek sikeres terveit – esetleg kisebb változtatásokkal – a többi műhely is másolta és terjesztette.

A legfontosabb a díszletfestő mesterségbeli tudása, illúziókeltési képessége volt. A közeli, egyenletes világítás, különösen a gáz fénye, érvényre juttatta ecsetkezelésének szépségét is, így munkáját néha {378.} festői műként tartották számon. A színházak számának szaporodása azt vonta maga után, hogy több festő közös céget hozott létre, s így jobban ki tudták szolgálni az igényeket. Ilyen volt például az a műhely, amelyet három művész: Carlo Brioschi, Hermann (Magyarországon Ármin) Burghart és Johann Kautsky hozott létre Bécsben. Miután megkapták a Hoftheatermaler (udvari színházi festő) címet, a Monarchia egyik legismertebb vállalkozását működtethették. 1890-ben Johann Kautsky Francesco Angelo Rottonarával Kautsky’s Söhne und Rottonara néven új céget alapított.

A pesti színházak a 19. század közepéig osztrák festőkkel vagy bécsi műhelyekben készítették díszleteiket. Ezekben az évtizedekben mind a pesti Német Színház, mind a Nemzeti Színház legtöbbet foglalkoztatott mestere Hermann Neefe volt. Az első magyar díszletfestőként a sokoldalú színészt, Telepy Györgyöt tarthatjuk számon, aki a Nemzeti Színház számára dolgozott. A század harmadik harmadában viszont a legtöbbet a Brioschi–Burghart–Kautsky céget foglalkoztatták. A tatai Esterházy Miklós gróf megrendelésére Az ember tragédiájához készült leghíresebb díszleteket, amelyek Zichy Mihály illusztrációit dolgozták át meiningeni-Makart stílusban, Kautsky és Rottonara cége készítette 1892-ben.

Pesten az első díszletfestő műhelyt 1865-ben idősb Lehmann Mór létesítette, aki hamarosan kiérdemelte az „állami színházak díszletfestője” kinevezést. Lehmann szülőhelyén, a drezdai színházban kezdett díszletfestőként dolgozni, 1843-ban áttelepült Bécsbe, és a Carltheater munkatársa lett, majd 1850-ben kinevezték udvari színházi festőnek, és rendszeresen dolgozott a Burgtheaternek. 1852-ben a pesti Nottheater megnyitóján Friedrich Schiller Az orléans-i szűz című drámájának díszleteit együtt készítette Theodor Jachimoviczcal és Hermann Neefével. Művei jellegzetesen historikus, festői, látványos alkotások voltak, drága és bonyolult technikával kivitelezve. Adolf Müller Die Eselshaut című darabjában, a pesti Deutsches Stadttheaterben például bengáli tűz, magasra szökellő forrás, kagylókkal és csigákkal díszített tengerfenék, a levegőben lebegő géniuszok kápráztatták el a közönséget.

A Nemzeti Színház 1866-tól dolgoztatott Lehmann-nal. Műterme a régi Nemzeti Színház melletti ház padlástermében volt. Amikor a színház 1871-ben leégett, nemcsak a Nemzeti díszletei és jelmezei semmisültek meg, hanem a mester díszletvázlatai is. A Nemzeti Színházban különösen a Szentivánéji álomhoz (1869) és a Tannhäuserhez (1871) készült díszletei arattak nagy tetszést. Sikerét jól jellemzi az {379.} a kritika, amely 1869-ben Daniel-François-Esprit Auber A boldogság első napja című operájának bemutatójáról jelent meg: „hosszas készületek után végre mi is szerencsések voltunk meghallhatni, vagy inkább megláthatni, mert az est dicsőségének oroszlánrésze Lehmanné, a színház festőjéé volt”.5

Garamszeghy Sándor: Matyólakodalom. Nemzeti Színház, 1914. Ligeti Juliska (Kati), Blaha Lujza (Thurza Erzsa)

{380.} Lehmann rendszeresen tervezett nagy sikereket aratva az 1875-ben megnyílt Népszínházban is: „az oroszlánrész a sikerből mégis a kis púpos nagy művészt, az öreg Lehmannt illeti, akinek csodás fantáziája s ragyogó színpompájú ecsetje szebbnél szebb képekkel ejti egyik ámulatból a másikba az elragadott nézőt. A cár palotája, a novgorodi vásár, a távíróhivatal összeomlása, az égő nafta-folyam, a tatárok fészke, s legkivált a léghajó alatt a háttér egész magasságában elvonuló nagyszerű tájképek látványa, szöveg nélkül is hatást keltene.”6

A Népszínház számára dolgozott utoljára: „Utolsó díszleteit a Dráma a tenger fenekénhez festette; ezek befejezése azonban már a fiára és tanítványára, az ifjú Lehmann Mórra maradt, aki nagynevű atyjának művészetét is örökölte.”7 A kritika dicsérte: „a házilag készült díszletek [...] most is sikert biztosítanak az előadásnak. Hogyne, mikor csak a tengerfeletti s alatti képek: az óceán viharos felszíne, mesés vízinövények, állatok, polipok, úszó halak, koráll-paloták, hajóroncsok stb. álló negyedóráig vonulnak el a búvárok (nézők) szeme előtt.”8 Fia, ifjabb Lehmann Mór folytatta a díszletfestést, tovább dolgozott a Népszínháznak, de apja sikereit nem tudta megismételni. Önálló műhelye volt 1888-ig, a Népszínház kinevezett főfestőjeként működött 1887-ig, majd 1896-ig tovább dolgozott az intézménynek. Nevét elsősorban azzal örökítette meg, hogy ő alkalmazott először tűzálló (impregnált) díszleteket.

Az állami színházak díszletfestője megtisztelő címet nem Lehmann fia, hanem tanítványa, Spannraft (Spanraft) Ágost kapta meg, aki 1881-től hivatalosan is a Nemzeti Színház kötelékébe tartozott. 1884-től pedig az Operaház alkalmazottja volt. Emellett más együttesek is megkeresték feladatokkal.

Spannraft a történeti, naturalista iskola híve volt. Nagy közönségsikert arató, látványos, illúziókeltő színpadképeit magas fokú technikai tudással készítette. Sok ügyesen megfestett terve maradt fenn. Régi típusú díszletfestő volt, aki a rendező kívánalmainak megfelelően „tervezett” is díszletet, de ez csak annyit jelentett, hogy a rendező által meghatározott teret – lugast, szalont – aprólékos gonddal megfestve élettel töltötte meg. Díszletképei tulajdonképpen függetlenek voltak a darab egyéni hangulatától. Arra volt büszke, hogy élethű bokrokat, oszlopokat, bútorokat tud a színpadon megjeleníteni. A repertoárelemekként használt erdő, várudvar, sziklás vidék, park, tündéri táj és terembelső sémákat festői tehetségével „átírta”, így művein kevésbé érződik az ismétlődés.

{381.} Az időközben megszaporodott díszletfestő műhelyek iparosai közül mesterségbeli tudásban Spannraft kimagaslott, színpadképei azonban a kor minden hibáját magukon viselték. „Ma, amikor a villany a maga intenzív fényével világítja meg a kulisszákat, bizony nagy munka a díszlet kifestése. Ma már az a mondás, hogy a díszlet közelről csak színfoltok tarkasága, csak részben igaz. Valójában a díszlet a maga részleteiben is ki kell, hogy dolgozva legyen. Csak akkor lesz neve – modern díszlet” – írta a Színház és Életben 1906-ban, amikor a szakemberek már egészen mást értettek modern díszlet alatt.9

Spannraft mellett a másik nagyon ismert cég a Bécsben dolgozó Burghart Ármin műhelye volt. Burghart a Brioschi–Burghart–Kautsky cégnél dolgozott, de Budapesten önállóan is sok művet jegyzett. Eleinte Bécsből szállította a díszleteket, amint azt más, bécsi telephelyű, de Budapesten is fiókot nyitó cég tette. Csak 1899-től volt Budapesten is műhelye, amelyben Kéri Adolf, Trill Károly s egy ideig Molnár Árpád dolgozott. Az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában őrzött díszletterveken (például KF, 245, 250) többször is előfordul, hogy a pecsét Burgharté, de az aláírás Kérié vagy Molnár Árpádé.

Túlrészletező kulisszák ezek, bár bizonyos festői érzékkel bírnak. Molnár Árpád 1899-ben már külön műteremmel rendelkezett. 1900 után neve eltűnt, s csak 1906-ban bukkant fel ismét – Verő György Leányka (1906) című darabjának díszleteit és jelmezeit szállította a Népszínháznak: „Az újdonság egész kiállítását a híres berlini– londoni Baruch-cég készíti. Molnár Árpád, a cég egyik főnöke, már napok óta Budapesten tartózkodik, és itt készíti a kosztümök terveit” – adta hírül a Magyar Színpad.10

Spannrafté és Burgharté mellett a Linhart Vilmos vezetésével működő magánműhely volt a legkeresettebb. Valószínűleg olcsóbb is volt, mivel ott készítették a leggyengébb színvonalú díszleteket. A Népszínház rendszeresen dolgoztatott Linharttal; szállított a Magyar-, a Víg- és a Király Színháznak, és ő látta el jórészt a vidéki társulatokat. Színházi festő, zászló és díszítési vállalatnak nevezte vállalkozását az Útmutató a színházi festés és díszítésről (Bp., 1911) című propagandafüzetében, amelyet a fejléc tanúsága szerint havonta egyszer jelentetett meg. A kiadványban felsorolta az általa kiállított darabokat, s állítása szerint a Nemzeti Színháznak is festett, ami nehezen képzelhető el.

Linhart a legrosszabb sémák után dolgozott. Ismertetőjében bemutatott utcadíszlete hibás perspektívával megfestett lógó kulissza, míg egy másik, szintén a kiadványban szereplő díszlete – előadás {382.} közben készült fénykép – szinte a nézők fejére szorítja a színészt, így tömegjelenet el sem képzelhető benne. Nem volt szégyenlős: a népszínművekhez ajánlott falusi miliőt bemutató díszletterve gyenge másolata a Burghart, illetve Kéri festette vázlatnak, amelyet az Országos Széchényi Könyvtár Színháztörténeti Tárában (jelzete: KF 245) őriznek. Hasonlóképpen másolta le Az ember tragédiájához készült híres Zichy–Rottorana-féle díszleteket, meglehetősen rossz minőségben, s nem átallotta sajátjaként hirdetni!

A kisebb, rövidebb életű műhelyek művészileg még alacsonyabb színvonalat képviseltek. Egyes színházak saját díszletfestőt is alkalmaztak, mint például a Népszínház, majd a Vígszínház Bentheim Róbertet; vagy a Magyar Színház, majd Népszínház–Vígopera Reinthaller Sándort. Ők az ismert sémák szerint dolgoztak egészen a tárgyalt korszak végéig. „Reinthaller Sándor jellegzetes, fényes díszletei – különösen a hatodik kép hajófedélzete a háttérben elvonuló vándordekorációval – általános feltűnést keltettek” – dicsérte az Egyetértés kritikusa a dekorációt, amely a Magyar Színház 1905-ben bemutatott Ferrier Ordonneau–Diet Clarice Férjhez ment kisasszony című darabjához készült.11

A hajó, a tenger, a hullámzó víz naturalisztikus színpadi megjelenítése különben is mindig biztos színpadi siker volt. 1917 májusában, a háborús hangulat szorításában a Fővárosi Orfeumban Tengerre magyar címmel „aktuális revüt” mutattak be, óriási sikerrel. A darabot Kövessy Albert, a színház dramaturgja írta, dalszövegeit Szenes Béla, zenéjét Márkus Alfréd szerezte. A mese elég együgyű volt, de a kiállítás „pazar”. A siker főleg Kraetka Albertnek, a Fővárosi Orfeum színpad- és gépmesterének köszönhető, aki a fiumei kikötőtől kezdve egy tengeralattjáró fedélzetéig rengeteg trükkel kápráztatta el a nézőket. Festő vagy tervező közreműködésére sincs tehát már szükség ahhoz, hogy a „fényes kiállítás” nagy közönségsikert arasson. A könynyed, szórakoztató revü leglátványosabb képét, London bombázását így valósították meg: „A színpad pillanatra elsötétedik, azután ragyogó színpadi panoráma tárul elénk. Látjuk a hullámzó tengert, amelynek víztömege fölött egyszerre megjelenik a titokzatos éjben az angol partok réme, a német zsenialitás nagyszerű diadala, egy Zeppelin. Méltóságteljes teste szinte mozdulatlanul áll a levegőben, csak a gépház kattogása árulja el, hogy halad a célja felé. A látóhatár egyre összébb szűkül, házak, tornyok, kivilágított ablaksorok tűnnek fel. Elérkeztünk a büszke Temze-város fölé. Riadtan sikonganak fel {383.} a vészszirénák, megdördülnek a védőágyúk, bátortalan repülőgépek szállnak fel, sorra elsötétül a város, hiába. A Zeppelin nem ismer tréfát. Egymás után hullanak le a bombák, melyek hatalmas dördüléssel rombolnak és gyújtanak. Emeletes lángnyelvek festik pirosra az eget, házsorok dőlnek halomra. A Zeppelin hidegvérűen végzi a dolgát.”12