VARIÁLÁS

TARTALOM

NÉPDALTÍPUSOK EREDETE, IDŐRENDJE

{239.} NÉPDALTÍPUSOK

A variálás állandó folyamatában az új meg új formák alakulásának szövevényes folyamatában, kevéssé sikerült vagy életre nem való kísérletek és sikerült, de el nem terjedt, vagy kiveszőben lévő egyedi darabok tengeréből emelkednek ki mint szigetek vagy nagy szárazföldek, a típusok: egy-egy dallamelgondolásnak, formai alakulatnak folytonos újraalkotásából keletkező változattömbök. Egy-egy ilyen, felismerhetően azonos dallam összetartozó változatait is szokták típusnak nevezni: így nevezi például Járdányi a Magyar népdaltípusok c. kiadványában az egyes dallamokat, amelyek szélesebb területen, több változatban ismeretesek. Ugyanígy használja a típus fogalmat az MNT VI. kötete. Ezek a „típusok” tulajdonképpen „a dallamok”, amelyeknek a műzenében egy-egy alkotás felel meg. Mindössze az a különbség, hogy a műzenei alkotás egyszeri és megmásíthatatlan, a néphagyományban viszont egy alkotás sok változatban él – mintha a zeneszerző művét csupán számos vázlatából ismernék. Éppen ezért helyesebb a típus szót tágabb értelemben venni: több önálló „alkotást” – vagyis változatokban élő dallamot – összefoglalóan nevezni közös típusnak aszerint, hogy több vagy kevesebb vonásban hasonlók egymáshoz. Rokon dallamokat és nem azonos dallamokat nevezek tehát a továbbiakban típusnak. Az a kérdés, milyen rokonság alapján nevezhetünk így különböző dallamokat.

Legtágabb a rokonság akkor, ha a dalok egyetlen meghatározó sajátsága alapján húzzuk meg a rokonság határait. Tulajdonképpen az eddigi fejezetekben tárgyalt összes tulajdonság szerint lehet „tipikus” egy dallam, s tartozhat ilyen vagy olyan típusba: van dallamvonal szerint típus, hangkészlet szerint (sőt hangnem is tehet dallamot tipikussá), van ritmus-, illetve szótagszámtípus, formatípus, sőt dallam–szöveg kapcsolat is lehet jellemző néhány szorosan összetartozó dallamra, végül, de nem utolsó sorban az előadásmód is foghat össze „típust”. Vegyük sorba ezeket a lehetőségeket.

Nem kell bizonygatni, hogy a dallamvonal, illetve egy összetettebb dallamfelépítés lehet tipikus, és sokféle eltérő megoldásban jelentkezhet. Legtágabb határok közt beszélhetünk ereszkedő (01–094), helyben topogó (0129–0141 és 0280–0302), emelkedő (0256–0275), kupolás dallamokról (0319–0393), kétrészes – például kvintváltó (01–049) vagy kvinttel magasabban ismétlő (0323–0324, 0335, 0345, 0359), mély járású (16/e, 46, 0137, 0143–0152, 0176–0179, 0293–0302, 0311–0318), magas járású (01–049+0234–0244), tág ívű (022, 039, 0219, 0369–0393) és szűk menetű dallamokról (0146–0152, 0308–0309), s ezek bizonyos {240.} vonatkozásban valóban közelebbről vagy távolabbról rokonok. A dallamnak még a tagolása is lehet igen tipikus: a kadenciái. Bizonyos kadencia-sorozatok is összekötnek dallamokat egymással, például 7 [5] 3, 4[5] VII, ezek többnyire kvintváltók: 5[4]3, 5[4]2 históriás jellegű vagy táncnóták a „sirató rokonság” jellegzetes példái; 1[5]4 az új stílusra jellemző és így tovább. A hangkészlet néha igen jellemző egy-egy dallamstílusra, különösen a fejlődés korai fokozataiban, de még olyan fejlett parasztzenében is, mint a bolgároké. A magyar népzenében is más-más jellege van a dúr pentachord dallamoknak (0303–0309), mondjuk a Zobor vidéki lakodalmas énekeknek (0303, 0307) vagy a hexachord (+oktáv) hangkészletnek, mondjuk a regösénekeknek, betlehemesnek és dudazenének (201., 42–45., 50–54., 152., 256. pl.), mint az oktávterjedelmű ötfokú daloknak. Ötfokú dallamok: ez a tág hangkészlet-meghatározás is, minden tág volta ellenére is, jelent bizonyos rokonvonást, ami határozottan elkülöníti más dallamoktól. Igen sok dallamot meghatároz a fríg hangnem, ha ugyanis annak fő hangjaira épül fel a dallamvonal (0178, 0255, 0282, 0284, 0290/a). Egészen különválnak hangnemi-hangkészleti sajátságaikkal azok a dalok, amelyeknek egész dallammenetük az „akusztikus skála” hangjaira épül, s annak jellemző hangjait lényeges dallamhelyen építik be a dallamvonalba (69, 0278). Funkciós dúr-dalok (0317), hipo-skálákban mozgók (0240–0244) mind külön rokonsági körbe tartoznak. Ismét határozott típust jelentenek a drm-n recitálgató dallamok (0129–0141).

A magyar népdalban (a népköltészethez hasonlóan) igen nagy jelentősége van a szótagszámnak: egy-egy szótagszámcsoport vagy különösen egy-egy sajátos versszakképlet összekapcsol sok, egyébként különböző dallamot. Az olyan ritka sor, mint az ötszótagú, különösen ha a versszak mind a négy sora ilyen, annyira különválik a magyar dalok többségétől, hogy ez már típussá is avatja (e tekintetben legalábbis). De igen jellegzetes csoportot alkotnak a 6-os, 8-as, 12-es izometrikus dallamok is – ezek többnyire a régi parlando-rubato dalok főcsoportjai; a 12-esek pedig a régi stílusban szinte kivétel nélkül az úgynevezett „recitálók” csoportjába tartoznak. Ellenben a 7 és 11 szótagúak a régi stílusban kivétel nélkül táncdallamok, a 6+5 tagolású 11-es pedig szinte egyetlen dallamot jelent: a „Hol jártál az éjjel cinegemadár” szövegű kanásztáncot (04). 13–14 szótagszám egy dallamon belül a kanásztánc legjellemzőbb típusait jelenti. Új dalaink között a 10-es és 11-es szótagszám jelent igen tipikus dallamcsaládot, az új stílus legnagyobb tömegű, legjellegzetesebb darabjait; 16-os szótagszám a közép-erdélyi új dallamokat, s ennél hosszabb sorok már csakis az új stílus AABA formájú dalaira jellemzők, tehát ismét egy szűkebben körülírható dallamfajtát határoznak meg.

Még közelebbi rokonságot jelenthet egy-egy sajátos ritmusforma. A mazurka-ritmus igen erős hasonlóságot tud éreztetni még nagy dallamkülönbség ellenére is.

ritmus 4–5 dalunkra jellemző, amelyeket ezért egymás közeli rokonainak érzünk.

{241.} Talán még erősebb a típusalkotó ereje a formának. AA5A5A dallamainkat szinte mind egy típusnak lehet érezni. Nem kevésbé a fordítottját: A5A5AA-t. Még jellegzetesebb, egyéni arculatot tud adni egy dalnak a szaffikus forma magyar változata. A 118–119. és 160. példában több változattal is bemutatott dallamcsaládot például szinte semmi más tulajdonság alapján nem lehetne egyetlen variánscsoportba sem összehozni, csakis a forma alapján: dallamiránya hol fölfelé tartó egészen az oktávig, hol a kvintről lefelé mozog, hol meg a kvint körül marad; hangnem-hangkészlete alapján lehetne dúr pentachordtól oktáv terjedelmű dúr, akusztikus, fríg, hipo-ión, eol dallam; szótagszáma és ritmusa a 3–4. sorban nagy különbségek között ingadozik, tehát mint „heterometrikus versszak” is különböző helyen szerepelnének változatai akár egy ritmusrendben, akár a szótagszám szigorú rendszerében. Ami mindben közös, az egyedül a forma: AAb+bc, a késői szaffikus jellegzetes formája; ennek megfelelően a nép is egyetlen dalnak ismerte és mindig ugyanarra a szövegre énekelte. (Pontosabban: ugyanazt a dallamot ugyanazzal a szöveggel variálta ilyen különböző formában, ahol minden megváltozhatott a dallamban, egyedül a forma nem.)

Még a dallam–szöveg kapcsolat is lehet típusalkotó elem: kanásznótáink, dudanótáink sajátos szövegeknek sajátos ritmussajátságokkal való együttjárását jelentik, különböző dallamokban. „Jaj-nótáknak” pedig azokat nevezzük, amelyek sajátos szövegkezelésükben gyakran toldják ki a szöveget: jaj, jaj, jaj (csuhajja, la-la-la) féle szótagokkal a dallam kitolódott sorvégein vagy páratlan sorain. A „virágénekek” is elég jellegzetes csoportot jelentenek: virágot emlegető refrénszövegükről nevezzük így, a legjellegzetesebbek a háromsoros, refrénes dúr-pentachord dallamok.

Végül az előadásmód is jelölhet típust: „recitálók” kivétel nélkül 12-es parlando, ötfokú drm-kezdetű dalok; s az 5/8-os előadás a régi stílusú 11-esekben tapasztalható, ahol a 4/8-ot váltja fel a kissé fellazított, nagyobb érzelmi töltésű, kiszélesített ritmus.

Mindaz, amit eddig elmondtunk, többnyire elég tág határokat jelent: azt, hogy egy-egy tulajdonságban bizonyos dallamok közösek és másoktól elkülönülnek; de azért ez még nem teszi őket egy jól meghatározható típus tagjaivá. Ahhoz több kell, mint egyetlen tulajdonságban való egyezés, és ebben az egy tulajdonságban való különbözés a többi dallamtól. Viszont mindjárt azt is meg kell mondanunk, hogy olyan dallamcsoportot sem tudunk felmutatni, amelyik mind a hét felsorolt tulajdonságban különböznék a többi daltól. Még a legsajátosabban körülírható kanásznóta-csoport is csak egy-két tulajdonságban különbözik minden más dallamtól, egyéb vonásaiban hol több, hol kevesebb dallammal tartja a rokonságot. Sajátos ritmusuk és szótagszám-szabadságuk, valamint dallam-szöveg kapcsolatuk alapján minden más daltól különböznek, ötfokúságuk, kvintváltásuk, dallamvonaluk menete, jellegzetes A5A5kAAk formájuk, táncszerű, feszes giusto előadásmódjuk más-más dallamokban is feltalálható. Azonban nemcsak a különböző vonások tartoznak hozzá egy stílushoz vagy egy típushoz, hanem {242.} mindaz, ami jellemző rá, akár közös az mással is, akár nem. Az a kérdés, vannak-e olyan típusok, amelyekben minden elsorolt tulajdonságnak kötelezően csak egy bizonyos megoldása fordulhat elő. Ebben a megfogalmazásban a Kanásznótát már ilyen típusnak nevezhetjük: sajátos dallamvonal (kvintváltó, egymotívumú „Páva-dallam”), sajátos hangkészlet (9–VII ötfokú), egyéni metrikai-ritmikai sajátság, szövegkapcsolat és táncszerű előadásmód jellemző rá. Ebből a metrikai sajátság és a szövegkapcsolat minden mástól különbözik, dallam, hangkészlet és forma sok daltól elválasztja, de összekapcsolja a dél-dunántúli ötfokú-kvintváltó dalok egész sorával. Viszont itt már olyan szűkre vontuk a beletartozó dallamok határát, hogy mindössze két dallam tartozik bele, amit az MNT VI. kötete egyetlen dal variánsainak minősített (03–04). De vannak nem kvintváltó, sőt nem is ötfokú kanásznótáink is; ezek csak a szövegkapcsolat és a ritmus–metrum alapján rokonai az előbbieknek, vagyis a „megkülönböztető jegyekben”, összes többi tulajdonságaikban eltérnek tőlük: „Csóri kanász, mit főztél” (Pt 43) még (elhomályosult) ötfokúságával közelebb van, de már nem kvintváltó, s első motívuma is más; 0292 dalunk pedig már se nem ötfokú, se nem ereszkedő dallam, mégis kanásznóta. Ezeket már csak egy tágabb meghatározás kapcsolja össze.

Látjuk tehát, hogy tágabb és szűkebb meghatározások keresztezik egymást; több vagy kevesebb jellemző, közös jegy alapján pontosabb vagy lazább körülírást, szorosabb összefüggést jelezhetünk.

Különböző, szűkebb-tágabb körbe tartozó típusokat mutattam be a Pt dallam-mutatójában (l. „Típusok, eredet”.) Annak célja csak az volt, hogy különböző, kidomborodó sajátságokra, bizonyos rokonságokra felhívja a figyelmet (amit akkor már nyilvántartottunk).

Nyilván sem a maximális követelmény nem lehetséges: hogy minden tulajdonságban jellemzők s egyúttal minden más dallamtól különbözők is legyenek a „típusok”, sem a minimális, hogy csak egy-egy tulajdonsággal határozzuk meg a „típust”. Az elsőt nem lehet elérni, a második pedig kevés. Kell tehát több jegy ahhoz, hogy valamit típusnak mondhassunk, de mindig lesz benne egy vagy két kidomborodó sajátság, ami leginkább föltűnik és jellemzi a típust, és kell hogy a típuson belül különböző dallamok legyenek, amelyek a nem kiemelkedő sajátságokban eltérjenek egymástól. S amit így elsorolunk, abban mindig számolni kell olyan, ezúttal elhanyagolt tulajdonságokkal, aminek alapján, más vonatkozásban más típusba is sorolhatnánk az illető dallamot. Amikor például főképp hangjaival határozzuk meg a dalt – dallamvonal, hangnem, hangkészlet, kadenciák alapján – akkor ritmusával kapcsolódhat egészen más dalokhoz is, és fordítva.

Ezúttal ugyanis a dallammozgás irányával, a kadenciákkal, a hangkészlettel és hangterjedelemmel (tehát hangnemi sajátságokkal) és a forma alapján állítom össze a típusokat. Eltérek Járdányi rendszerétől abban, hogy egyrészt lazábban határozom meg a dallammozgást, hiszen nem egy tízezrekre rúgó dallamanyag egyszempontú elrendezésére akarom felhasználni, hanem csupán a közölt anyagban akarom jellegzetes csoportokra felhívni a figyelmet; másrészt éppen ezért {243.} több szempontot is figyelembe veszek egyszerre. Inkább valami olyasféle tipológiára törekszem, aminőt Bartók adott könyvében, azzal a különbséggel, hogy az ő fő szempontja a versszakszerkezet és ritmus volt. De előzőleg már elkülönített három stílust, amelyet több vonással jellemzett: a régi stílust ereszkedő, ABCD felépítésű (vagy kvintváltó), ötfokú, izometrikus tulajdonságokkal, az újat négyféle visszatérő formával, alkalmazkodó tempo giustóval, s csak azon belül határolt el szótagszámcsoportokat, illetve a „Vegyes osztály” III. alosztályában különböző versszakszerkezeteket. Egyes csoportjai már valóban „típusokat” fognak össze; a többiek azonban vagy túl tágak, vagy túl vegyes elemeket tartalmaznak, mert a választott összetartó sajátság (metrika, ritmika) a legkülönbözőbb eredetű és stílusú dallamokban is lehet közös.

Magam követem Bartókot abban, hogy különválasztom az ötfokú dalokat a diatonikusaktól, de nem elégszem meg azon túl a szótagszámcsoportokkal, hanem további megkülönböztetéseket is teszek mélyebb és finomabb dallamrokonság meghatározására. Az új stíluson belül is forma és dallammozgás szerint adok további elhatárolást, s messze túl kellett menni mind Bartók, mind Járdányi szempontjain a két nagy stíluson kívül eső típusok meghatározásában.

Arról természetesen szó sem lehet ezúttal, hogy a teljes magyar népzenei anyagot mutassam be „típusokon” keresztül. Az még az összkiadásban sem lehetséges, hiszen számos „típuson kívüli”, magányos darabot is be kell mutatni, amit csak szükségből sorolunk egyik vagy másik típus elé, közé. Mindössze a kétségtelenül kialakult, ismert típusokra akarom felhívni a figyelmet a saját példáimon és gyűjteményemen belül. Leginkább típusnak nevezhető csoportok találhatók az ötfokú dalok közt, a sirató rokonságában, a dudanóták közt és az új stílusban; tehát ahol összefüggő stílusról beszélhetünk. Stílus ugyanis azt jelenti, hogy sok egymáshoz hasonló darab keletkezik. Legkevésbé tudjuk (egyelőre) meghatározni azt a sokféle dallamot, amely ezen a négy stíluskörön kívülesik, és tulajdonságai rendkívül tarka képet mutatnak. Ezeket többnyire csak tág határok között, inkább elkülöníthetjük egymástól, semmint szorosan meghatározhatnánk.

Lássuk mindenekelőtt az ötfokú, régi dalokat. Legkiugróbb típusai a kvintváltók. Ezek közt is igen jellegzetesek az „egymagú” dalok, amelyek egyetlen motívumot kétféle zárlattal periódussá fejlesztenek, s azt kvinttel mélyebben megismétlik (A5A5kAAk). Ezen belül külön is nagy család, az úgynevezett „Páva-család”, amelyet meghatározott „mag”, dallammozgás jellemez A-sorában: 8–4–7 fokok után 8–4–5 (02–014, valamint az MNT VI. kötetének szinte a teljes anyaga.) Ez a „típus” már majdnem egyetlen dal; de a különböző szótagszámú és ritmusú változatai különböző szövegekkel társultak, s ezekhez a szövegekhez és metrikai formákhoz annyira hozzáalakultak apró dallamrészletekkel, s egy-egy ilyen önálló forma olyan variánsgazdagságban él a nép közt, hogy önálló dallamnak kell tartanunk a család minden tagját, s a családot együtt típusnak. Ezek szabályszerűen 7[5]3 kadenciasort alkotnak (amit nem egy dallam vagy variáns elváltoztathat); ugyanilyen kadenciákkal és A5A5kAAk periódusos-kvintváltó formával más dallam {244.} is építkezik (például 01 és 015). Számos hasonló kadenciájú, kvintváltó dalunk épül viszont két különböző motívumból: A5B5AB (kétmagúak): 01, 016–021. Jellegzetes csoport az olyan kvintváltó daloké is, amelyek a periódust egy hanggal mélyebben záruló első sorral alkotják 4[5]VII kadenciákkal (ezeknek egyike-másika esetleg el is változhat egyes változatokban): 022–032. További kvintváltó csoportok: 5 [5] 1 kadenciák (033–037); 8 [5] 4 kadenciák (vagy 9 [5] 5): 038–047. (Mindig az alkalmi módosulások leszámításával.)

Sokban közeli a dallammozgás a kvintváltókhoz az ismétlés nélkül ereszkedő, ABCD formájú dalokban (064–0101). Ezek közt is lehetnek lépcsőzetesen ereszkedők: 080–081, 083, 088, 092, 093, esetleg 062, 086 – továbbá Pt 24, 49, 60, 98, 108?, 110–111, 124, 141, 180. Külön csoport az olyan ereszkedőké, amelyek 5–4–5–4–5–8 fokokon kezdenek: 095–097, 0100–0101, 0117–0118, továbbá Pt 17, 44–45, 113, 123, 134–135, 152, 230. Hasonló, mégis elkülönül tőlük az 5. fokon mozgó (de a 4.-et nem érintő) kezdés és utána 8.-ra ugrás (és utána természetesen ereszkedő dallamvonal): 094, 098–099, továbbá Pt 20, 121, 138, 168, 171?, 218. Nagyon sok ereszkedő régi dalunk kezd az oktáv ismételgetésével (vagy ami avval egyenlő: 8–5–8, 1–8... ugrásokkal): 073–074, 076, 092, 0109 és 191. példa, továbbá Pt 70, 87, 117+126+191 = 166. pl. Pt. 131, 168 stb.

MF 1229/b–1930/b lányok, Menyhe (Nyitra) 1909. Kodály

Nem kevésbé gyakori és jellegzetes az első sor oktávon induló és 7. fokon záruló első sora (8----7): 016, 018, 019?, 020, 047, 066, 071, 077–080, 082–083, 086, 088?, 091, 0102, 0109–0110, 0113? továbbá Pt 27, 49–52, 105+107, 124, 133, 165.

Nagyon tipikus az ABBC felépítés – tehát két azonos középső sor – nyolcszótagos, ötfokú-ereszkedő dalainkban. Gyűjteményünkben csak 066, de lásd Pt 50–52, 59, 87, 89, 92, 131, 133, 141, 157, 160=166. (Amint látjuk, ez érintkezik az előbbi csoporttal is: van tehát egy szűkebben összetartozó csoport: 8– – –7 kezdés és ABBC felépítés.) Hasonló ehhez, hogy a szélső sorok ismétlődnek vagy egymáshoz hasonlóvá váltak (AA(k) BB(k) vagy ABCC): 067, 070, 072?, 089–090, továbbá Pt 110.

A két első sor ismétlését (AABC formát) jellegzetesen olyan régi dalokban találjuk, amelyek három-négy nagyívű sorból – oktávról az alapra lefutó sorból {245.} – állanak, tehát kadenciáik 1 [1] 1. Ilyen 0114, továbbá Pt 54, 76, 79–86. Ezek többnyire 8 vagy 10 szótagos sorokból állanak.

Egészen más jellegűek az ereszkedő 12-esek: 24/ab. (lásd még Pt 178-at). Ezek erősen recitáló dallamok, ahol szinte az ötfokú, ereszkedő dallammenet vázát rajzolja ki a dal sok hangismétléssel.

Különválnak azok az ereszkedő dallamok, amelyekben csak az első három sor ereszkedik fokozatosan, le is jut az alaphang környékére, azután a negyedik sor újból magasra ível fel, vagy már a magasból indul is: 013, 065, 068, 074, 084, 0101, 0103, 0111–0114, 0133, 0141 és 23, 24/a, 58. példa.

A magasról ereszkedők után lássuk a középen mozgó pentatondalokat. Legjellegzetesebbek a drm-tengely körül mozgó dalok: 0129–0133, 0137, 0139–0141, továbbá Pt 77–78, 158, 162–164, 171, 179–142, 220, valamint Kodály 1973, 30. A drm-kezdettel jellemezhető dalok is összefüggő típust alkotnak, de néha – nagy ritkán – emelkedők is lehetnek, s szinte kivétel nélkül parlando (sőt recitáló) előadásban élnek: 0134–0136, 0138, továbbá Pt 96–97, 100, 127, 173–176.

Ötfokú, régi dalok közt ritka az ennél mélyebben járó dallam, de ami van, az határozott típus. Ilyen alulról vagy középről induló és alsó járású a 0143–0145 (továbbá Pt 22, 41, 96!, 220 és Kodály 1973, 32 „Túl a vízen egy kosár”). Szintén jellegzetes típus a néhány tetraton és triton dallam:0146–0152 és Kodály 1973, 28 „Csak azt szánom-bánom”= 276. példa.

Erősen összetartozó típust alkotnak dudanótáink. Ez ugyan ritmusuknak köszönhető, s erre vonatkozik a megjelölés is. Szinte kivétel nélkül 8 szótagosokat tartunk nyilván ilyen névvel, amelyekben kvint-kvartváltás nyomait lehet fölfedezni. Összetartozásukat további dallam- és formaelemek határozzák meg, amelyeket majd a következő fejezetben, eredetük tárgyalásában fogunk részletezni, mert a keleti párhuzamok világosabbá teszik. Egyik csoportjuk formája A5 vagy A4ABC (vagy A5–4ABB), másiké A5–4BAB (A5–4BAC): 050, 055, 062 (=Pt 250), továbbá Pt 248–252, 256, 270 és 053–054, 057–059, 061 (=Pt 260), továbbá Pt 258–259. Kivételesen 6–7 szótagú kvint-kvartváltó, alapritmusú dalokat is neveznek dudanótának: 050, továbbá Pt 56, 245.

Közeli rokonai ezeknek a dudanótáknak olyan 8-as parlando dalok, amelyeknek 2. sora már leszalad az alaphangra, néha már az 1. is: 112/a (= Pt 4) és Pt 37. Ugyancsak közeli a kvintváltó, egy magból felépülő dalok némelyike, amelyek az 5. fokú főzárlatot leviszik az 1. fokra: 151. példánk (= Pt 21). Jegyezzük meg mindjárt, hogy ennek ritmusa tipikus 6-os dudanóta-ritmus. (Ebben a dalban tehát összeolvad a dunántúli mintára elváltozott, egymagú, kvintváltó, Páva-motívumhoz hasonló dallamszerkezet az A5BAAk dudaritmusú dallamok szerkezetével. Ilyen oka is lehet az 5. fokú kadencia „lecsúszásának” az 1. fokra!)

A dudanóták többségét csak erős fenntartással lehet ötfokúnak nevezni mai alakjuk szerint. A későbbiekben látni fogjuk, hogy szo- és do-alapú, sőt félhangos ötfokúságban mozgó dallamokat lehet párhuzamba állítani velük; ezért, mostani diatonikus jellegük ellenére is az ötfokúak után tárgyaltuk őket.

{246.} Viszont a következők már kétségtelenül diatonikusak, bár jó részüket Bartók még az ötfokú, régi stílusba (A-osztályába) sorolta. Régiségük természetesen vitathatatlan, és sok egyéb tulajdonságukkal kétségtelenül közel állnak régi, ötfokú dalainkhoz.

Legfontosabb csoport a diatonikus parlando 12-eseké. Ezeknek hullámzó dallamvonala határozottan eltér az ötfokú 12-esek kifejezett ereszkedésétől; egészben véve és legtöbbjüknek kadencia-sora alapján mégis ereszkedőknek mondhatók. (Kadenciáikról az eredetkérdések tárgyalásakor szólunk.) Legszívesebben balladával, régi históriás ének vagy koldusének szövegeivel és halottas énekekkel járnak együtt. Ilyen 0155, 0163, 0165, 0193–0196, valamint 192–195. példa.

192) MF 2491/a 36 é. férfi, Trunk (Moldva) 1930 Véress S.; 193) Kallós 1970 108; 194) MF 1320/d asszony, Székelyvaja (Maros-Torda) 1914 Bartók = Pt 348 más szöveggel; 195) Pusztina (Moldva) 47 é. vak férfi, 1951 Kallós.

Hasonlóan ereszkedő-diatonikus, de nem annyira recitáló, mint a 12-esek, egy sor 8-as és 11-es 5[4]3 kadenciás (esetleg lassú táncritmusú) dallam: 0181–0184, valamint 5[4]2, 5[4]1 és hasonló kadenciákkal lépcsőzetesen leszálló 6-os vagy 8-as: 0166, 0164, 0188, 0194. Rokon ezekkel néhány oktávról, hetedik vagy hatodik fokról ereszkedő dallam 2. és 1. fokú kadenciákkal: 0161, továbbá 196–197. példa.

196) MF 522/a (Maros-Torda) Vikár?; 197) Bánffyhunyad (Kolozs) 1908 Bartók.

Ezekhez hasonlók kadenciákban, de dallamvonaluk domború (dúr- vagy mollterccel, mint az előzők is):

198) Sz. Nd 32 sz. 56 é. asszony, Nyárádköszvényes (Maros-Torda) 1914 Bartók; 199) Kallós 1970 5. sz.

{249.} Hasonló típusokat táncdalok közt is nyilvántartunk: 5[4]2 (vagy 2 helyett 4, 4,1) kadenciákat erősen kihangsúlyozó, fokozatosan ereszkedő dallamokat: 0167–0171, 0187, továbbá 146. és 200. példa.

Derzstomaj (Jász-Nagykun-Szolnok) 82 é. férfi, 1939 Vargyas = Vargyas 1954 93 sz.

További rokontípusok az oktávról ereszkedő, vagy alulról domborúan induló dallamok 2., 1. vagy X [2] X [1] kadenciákkal: 218., 220–221., 222. példa, valamint az utolsónak hangszeres változatai: 145/a–g példa.

Egészen más világot jelentenek a dúr-kvintváltók. Ezek is, mint az ötfokúak, nagyívű, ereszkedő dallamok, de kifejezett dúr hangzásuk elválasztja tőlük: 0205–0206, valamint 201–202. példa.

201) MNT III. 563; 202) MNT III. 649.

{250.} Ezekkel már meg is kezdtük Bartók „C) osztályának”, vagyis sem a régi stílusokba, sem az új stílusba nem tartozó dallamoknak a csoportjait. A dúr-kvintváltók határozott körvonalú típust alkotnak. Már a további csoportok inkább csak „elkülönítést” fognak jelenteni: a dúr-ereszkedők (ritkák): 83. példa, valamint a mixolíd-ereszkedők: 0208–0214. Inkább nevezhető típusnak a néhány lépcsőzetesen ereszkedő moll-dallam: 0218, 0220, 0224, valamint hipo-skálákban fogant, ereszkedő dallamok: 0240–0244.

Ismét csak tág elhatárolással foghatjuk egy körbe az ereszkedő moll-dallamokat (ha ugyanis nem tartoznak az előbbi csoportok egyikébe sem): 0215–0225, 0230–0233. Ezek közt már inkább típus néhány „új-szaffikus” formájú, moll, ereszkedő dallam: 0227–0229. És nagyon határozottan összetartozik, egyúttal minden más dalunktól elkülönül néhány tipikus fríg dallam, amelynek 6-ról ereszkedő vagy induló dallama a moll-szexten kívül a 4., 3 és 2 főhangokra épül: 0255, 267/ab. példa, valamint a következő:

Csikvacsárcsi (Csík) 1907 Bartók.

(Lásd még Pt 334–338, 347-et.) És hasonlóan jellegzetesen elválik a magyar dalok nagy tömegétől néhány alacsony járású fríg dallam, különösen a szokásdalok között: 0290/a, 149/a példa.

Csak nagy általánosságban jelent elválasztó – nem összekötő – határvonalat a következő néhány dallamirány-meghatározás. Ereszkedő, majd újra emelkedő dalok: 0241, 0277, továbbá Pt 99, 170, 206–207, 231, 242, 327. Középen mozgó dallamok: 0298 (továbbá Pt 182, 185, 208, 223, 227, 246, 269–270, 281, 285, 333, 347.) Középről fölfelé induló dalok: 0254, 0262 és 204–205. példa.

204) Kiskunhalas (Bács-Bodrog) 78 é. férfi 1939 Vargyas = Vargyas 1954 32 sz.; 205) Ghymes (Nyitra) 1906 Kodály.
(Lásd még Pt 146–147, 183, 192, 196, 241, 307, 320, 325, 332, 347.)

Elütnek a magyar dalok nagy tömegének dallamvonalától az alulról emelkedő és domború ívet leíró, (de nem ismétléses formájú, tehát nem új stílusú) dalok: 0268, 0273–0274, 0300, valamint a 247–249. példacsoport dallamai (továbbá Pt 101–121, 185–187, 210, 236, 238, 262, 273, 316, 329=468, 368, 370, 372, 471, 480 és a 249. példacsoportunkban szereplő Pt 494–495).

Még elütőbbek az alulról csak az 5. fokig emelkedő, alsó járású dallamok: 0297, 0299, továbbá Pt 46–47, 88, 204, 216, 284, 286, 288, 297?, 317–319, 370. Ezeket a magyar népzenén belül már „típusnak” is tarthatjuk a többitől való nagy távolságuk alapján.

Ugyancsak típust alkotnak az úgynevezett „Jaj-nóták”. Ezeket kizárólag formai sajátságuk alapján érezzük összetartozónak, de ez a formai sajátság nagyon szembeszökő, akár az egyes dalt tekintjük, akár egy egész összetartozó dallamcsaládot. (Leírásukat már láttuk a Forma fejezetben példákkal.) Akár a jellegzetes szövegtoldásokat vesszük tekintetbe, akár a dallamcsaládon belül tapasztalható sorszámszaporodást vagy -fogyást mindenképpen valami hasonlót, közöset kell látnunk az ilyen dalokban, függetlenül attól, milyen jellegű volt az eredeti négysoros, 8 szótagos dal: ötfokú, régi, ereszkedő, vagy dúr plagális, újszerű ének. Ilyen ötfokúak közt 077 és 085, egyéb dalok közt 0247–0254, valamint 124–127 példa.

Egy sor kis hangterjedelmű dalunk szeptim nélküli dúr-hangsorát egyáltalán nem a modern harmonikus érzék szerint alkalmazza: ezeket csakis a régi elmélet ión-skálájával jellemezhetjük. Ilyen ión-pentachord-hexachord dal 0303–0308. Külön összetartozik közöttük a refrénes, esetleg háromsoros fajta is. (Lásd Kodály 1973, 78–79. lapján közölteket.) Viszont egészen más jellegű, de a magyar népdalok közt szintén idegenszerű az 1–6(+8) fok közt mozgó, tehát dúr-hexachord dallamvilág: betlehemes dalaink nagy része és a regösénekek tartoznak ide, valamint néhány dúr-dudanóta és egy nagy tömegű párosító dalcsalád: 0201 és 44–45., 50–54., 152, 160/a példa. Ezek közt a szaffikusok (44–45. példa) igen sok dalból álló jellegzetes típust alkotnak.

A magyar dalok túlnyomó nagy többsége autentikus elhelyezkedésű (vagyis {252.} egész dallamvonala a záróhang fölött helyezkedik el – nem számítva a szubtonika –VII. fok – érintését a végső lezárás előtt). Ehhez képest néhány szórványos plagális (tehát a záróhang felett és alatt egyaránt mozgó) dallamunk még ilyen tág meghatározással is típusnak tekinthető. Az ismert plagális dalokon belül megkülönböztethetünk nagy hangterjedelmű, nagyívű dúr dalokat: 0311, 0314–0315 (továbbá Pt 201, 204, 205, 318), mollokat: 0312–0313, 0318. Külön típus néhány háromsoros, refrénes, plagális dal – a népszerűsítő füzetek révén ezek gyorsan elterjedtek: Pt 474–478. Végül a funkciós dúr-hangnem annyira ritka népdalaink közt, annyira jellegzetes hangzást jelent, s annyira idegen is, hogy jól felismerhető és elhatárolódó típusnak nevezhetjük: 0316–0317 és Pt 200.

Ezek után vegyük sorra új dalaink típusait. Először a legegyszerűbbet, amely szintén egyetlen motívumból van fölépítve, mint a régi dalok első, kvintváltó csoportja: AA5A5(k)A(v). Az ilyen formájú dalok közt igen jellemző a 8 és 11 szótagosok csoportja. A nyolcasok közt csak domború motívumot ismerek, 1–5 (6)–1 vonallal: 0323–0324. A 10–11-esek közt 5.-ről 1.-re ereszkedőt is: 0345, 0359 és domborút is: 0394.

A kétféle sortípusból építkezők közül AA5BA ereszkedő (5–1) A-sorral: 0319 (hatos), 0322 (hetes), 0325 (nyolcas), 0341 (tízes), 0346 (tizenegyes). Ugyanilyen felépítés domború A sorral: 0326 (nyolcas). Elég sok hasonló akad tizenegyeseink között.

Az ABBA forma 10-esei és 11-esei alkotják a leggazdagabb csoportokat. Ezekben már nemcsak az 1. és 5. fok közt mozoghat az A-sor, hanem 8–1, illetve 1–8–1 vagy 5–8–1 közt is.

10-es, A: 5–1: 0331–0332, 0338, 0340, 0343

11-es, A: 5–1: 0346, 0352, 0355–0358, 0363, 0368

10-es, 11-es, A: 1–5–1: Pt 402, 404, 413, Járdányi, 64, 65, 73, 0360, (0361)

10-es, 11-es, A: 8–1: 0333, 0339, 0342, 0344, 0347–0348, 0350, 0353–0354, 0365, 0367

10–11-es, A: 5–8–1: 0334, 0336–0337, 0364, 0366

11-es, A: 1–8–1: 0351

AABA formájú dalaink hosszú sorokból állanak, A-soruk a sok hangból nagy ívet ír le; kvint- és alaphang közt mozgó, szűk dallamsoraik tehát nincsenek is.

A: 1–8–1: 0374, 0376, 0380, 0389, 0390, 0392, 0393

A: 8–1: 0381–0383, 0384–0386

Többszörös ívet ír le: 0387–0388, 0391

Természetesen lehetséges volna további részletezés is. Még szorosabbra vont határok közt közelebbi összetartozást is meg lehetne állapítani, ha a B-sorok különböző fajtáit és a sorok belső hajlásait is részleteznénk. Egy nagyobb anyagban, például a teljes népdalanyag összkiadásában erre szükség is lesz. Jelen célunk csak az volt, hogy a feltűnőbb csoportokra rámutassunk és a típusmeghatározás lehetőségeit ismertessük.

{253.} Ha most egybenézzük a magyar nép által ismert és fenntartott dallamtípusokat, különösen a „rokonsági kör” értelemben használt típusokon belül még az egyes dallamokat is, amelyeket variánsaik száma és elterjedtsége alapján „dallamtípus”-ként tartunk számon, akkor végtelenül gazdag sokféleséget találunk, s a zene, az ének legtöbb sajátságára, lehetőségére találunk több vagy kevesebb példát. Ezek közt vannak kedvelt, gyakori fajták, és vannak ritkák; a kedvelt fajták a dallamtípusok olyan nagy számával vannak képviselve, s azok olyan nagy tömegű variánsokkal, hogy bizonyos uralkodó jelleg erősen átüt a sokféleségen, sőt bizonyos értelemben egyformaságot, egyhangúságot is okoz. Mégis, az egész együtt, gyakori és ritka, népdalszerű és idegenségét még alig levetkező ének, ősi és új összead egy olyan zenei együttest, amely változatosságával, fejlettségével a nép sokféle érdeklődését árulja el, s bizonyítja, hogy kultúrája nyitott volt minden fejlődési lehetőség számára. S ha benne mégis sajátos, egyéni válogatás és jelleg mutatkozik, szívós ragaszkodás bizonyos sajátságokhoz: autentikus, ereszkedő vagy kvintszerkezettel emelkedő dallamépítkezés, izometria, határozottan érezhető forma, világosan tagolt szerkesztés, beszédszerű ritmusok rubatóban és feszes, pontozott ritmusban egyaránt, az mindennek nem mond ellene, csak kiegészíti: sokfélével megbarátkozó, de bizonyos sajátságokhoz ragaszkodó, változatos és egyéni műveltség igényéről tanúskodik.

VARIÁLÁS

TARTALOM

NÉPDALTÍPUSOK EREDETE, IDŐRENDJE