{9.} BEVEZETÉS

A magyar népzenekutatás eredményeit akarja összefoglalni ez a könyv. A kutatás idestova 70 esztendeje folyik tudományos színvonalon; de a gyűjtő munka, ami szerves része, sőt előfeltétele, már korábban megindult. Öntudatlanul, a „gyűjtés” szándéka nélkül is jegyeztek föl népdalt már a 18. század végén: diák-énekkarok tenorjaiban, vagy a diákok és mások saját maguk számára összeírt nóta-gyűjteményeiben. (Ilyenek Bartha 1935 dallamai, PHÁ, Tóth István kéziratai.) Ezekben itt-ott már ismert népdalaink változataira ismerhetünk. Később, amint Herder nyomán fellángolt az érdeklődés a népköltészet iránt, az Akadémia pályázatot hirdetett népdalgyűjtésre (1830-ban); sajnos, az összegyűlt zenei anyag a későbbi huzavonákban elveszett. Kis töredékét és a dallamokkal együtt beküldött rendszerezési javaslatokat Kodály fedezte föl egy árverésen (Kodály 1943). A szöveganyag nagy része belekerült Erdélyi János 1846–48-i kiadványába – dallamtalanul. Néhány hangjegyes füzet a múlt század közepén (Bodnár, Füredi, Mátrai) csak elvétve tartalmaz egy-egy népdalt, így figyelmen kívül hagyható. Két gyűjtemény érdemel említést a fonográf-gyűjtés megindulása előtt: Színié (1865) és Bartalusé (1873–96). Színi kíséret nélkül közli a dalokat aránylag jó ritmus-lejegyzésben; viszont alig van gyűjteményében igazi régi dallam. Bartalus zongorakísérettel megterhelt kiadványa a ritmust kényszerzubbonyba gyömöszöli részben a műzene ismert ütemfajtáinak, részben a korabeli magyar ritmus-elmélet korijambusainak mintájára; ő viszont többször eljut a legrégebbi és legjellemzőbb dallamtípusokhoz is. Sajnos, mindketten nagy tömegű műdal közé keverik a kevés népdalt, tehát a faluban élő zenei hagyománynak többnyire csak a felszínéig jutnak el, minden valószínűség szerint közvetett forrásból, félnépi vagy úri adatközlők segítségével.

Fordulatot hozott Vikár Béla fonográf-gyűjtése. Nemcsak azzal, hogy a hangfelvétellel az előadás minden árnyalatát meg lehetett ragadni, ami pontos lejegyzést is lehetővé tett, hanem főleg avval, hogy közvetlenül a néphez fordult dalaiért. Maga is faluról származott, jól ismerte a hagyományt, másrészt nyelvjárási tanulmányok kedvéért kezdte gyűjtését, Kalevala-fordításához akart népköltészeti és népnyelvi anyagot szerezni. Érdekelte az addig már nagy eredményeket hozó ballada-kutatás is, s balladáink után kérdezősködve is eljuthatott a népzene legmélyebb rétegéig.

Maga a tudományos értelemben vett népzenekutatás azonban – minthogy Vikár nem volt zenész – csak Bartók és Kodály 1905–1906-i gyűjtőútjaival és a {10.} belőle kifejlődő tudományos feldolgozással indult meg, s kettejük munkájával el is érte csúcspontját.

Nem szükséges ezt a közismert munkásságot részletezni, amiben rajtuk kívül munkatársaik és tanítványaik, elsősorban Lajtha László is jelentős szerepet játszott; egyes eredményeikre úgyis hivatkozom a problémák tárgyalása során, a könyvészeti összeállítás pedig minden adatot felsorol. Csak két főművet kell ezúttal is megemlíteni: Bartók könyvét a magyar népdalról (1924) és Kodály tanulmányát a magyar népzenéről (1937–1973).

Bartók az első számbavételt végezte el; munkája nem is lehetett más, mint leírás és rendszerezés (tipológia). Részletesen végigment az ismert stílusokon, dalcsaládokon, leírta minden tulajdonságukat, összegezte azokat, s megállapította: milyen a magyar népdal, milyenek döntő vonásai, és mi van még benne ezen kívül. Mindezen túl utalt az összehasonlító eredményekre is, főleg szomszédnépi vonatkozásban, ahol saját kutatásai alapján legtöbbet tudhatott; de mindent csak óvatosan, többnyire jegyzetben, mert a kutatás még éppen csak megindult. (Aki tudott olvasni jegyzeteiben és a dalokhoz fűzött megjegyzéseiben is, az igen sok útmutatást kaphatott további kutatási problémákra.)

Kodály tanulmánya 13 évvel később készült. Feladatául azt tűzte ki, hogy a magyar népzene történeti fejlődésének útját kísérje végig. Már eleve lemondott a népzene egészének tárgyalásáról, annál többet akart adni az összehasonlító eredményekből. Mindaz, ami egy történeti fejlődésmenet szempontjából fontos volt, belekerült; de így már maga az elgondolás is nagyfokú rostálásra kényszerítette, amit fokozott a megszabott terjedelem is (első kiadása ugyanis a Magyarság Néprajza egyik fejezetének készült). Tőle hallottam, hogy „Tudtam volna én többet is írni”, ha a terjedelem engedte volna; azonban nyilván az sem változtatott volna eredeti elgondolásán.

Van tehát egy leíró-rendszerező (tipológiai) összefoglalásunk és egy történeti-összehasonlító (filológiai) áttekintésünk; kiegészíti a kettőt Bartók kelet-európai összehasonlító kutatásainak összefoglalása 1934-ből. Mindebbe azonban már akkor sem kerülhetett bele minden tudnivaló, s ami belekerült, az is sokszor csak jegyzetben, kitérés, rövid utalás formájában. Nem került bele, vagy csak érintve a nem-strofikus műfajok részletes tárgyalása, a variálás, bizonyos zenei problémák részletezése, úgymint hangnemi, formai, dallam-fejlődési kérdések, hogy csak a legfontosabbakat említsem; általában nagyon sok kérdés, amit egy-egy dallal kapcsolatban megemlítenek, de a teljes anyagra kiterjeszkedve nem fejthettek ki.

Mennél nagyobb tudományos teljesítmény van belesűrítve egy-egy összefoglaló munkába, annál nagyobb ösztönzést ad a további kutatásra. Ez a két szintézis is annyi új kutatásra adott ösztönzést, hogy eljött az ideje az új eredmények összefoglalásának. Már maga a dallamok új meg új rendezése, állandó új szempontú vizsgálata is új meg új összefüggések, új tulajdonságok fölfedezésére vezet. Új kutatási irányok is fejlődtek ki: hangszeres zene, tánckutatás, egyházi népének és történeti dallamkutatás, széles körű összehasonlítás Nyugat-Európa zenéjével, {11.} a keleti zenei rokonság egyre alaposabb megismerése; nagy zenei katalógusok, összefoglaló kiadványok jelentek meg, számítógépes kísérleteket végeztünk. Mindez új lehetőségeket, új gondolatokat szült és új eredményekre vezetett.

De meglepetésekkel szolgált a tovább mélyülő és szélesedő gyűjtőmunka is. Teljesen megváltoztatta a magyar népdalról alkotott korábbi képünket néhány igen régies hagyományú terület és sok új dallamtípus fölfedezése, de a korábban ismert területek rendszeres, alapos feltárása is. Először a Dél-Dunántúlon folyt nagyarányú gyűjtés a tánckutatók kezdeményezésére, több zenész közreműködésével (lásd összefoglalását Morvai–Pesovár: Somogy megyei gyűjtés-ben). Az egyik résztvevő, Olsvai Imre egyéni kutatásaival folytatta egész Dél-Dunántúlra kiterjeszkedve, s nemsokára hatalmas változat-háttér sorakozott fel Bartók felsőiregi, Kodály nagybajomi, Lajtha sárközi gyűjtése és Seemayer gyűjtőtalálatai mögé. Az eredményt különösen az MNT VI. kötetében mérhetjük le. Ugyancsak a tánckutatóknak köszönhetjük Szabolcs-Szatmár népzenei gazdagságának teljes feltárását is. Kodály és Lajtha felderítő gyűjtéseiben mutatkozó nyomokat követve megtalálták ennek a hagyomány-területnek sok ismeretlen dallamát, gazdag hangszeres tánczenéjét és a botoló tánchoz kapcsolódó, történeti értékű régi dallam-anyagot. Kiss Lajos a szerémségi falvakban talált rendkívül gazdag történeti énekkincset. Még jelentősebb volt a nyelvterület túlsó felén, Erdélyben és Moldvában folyó gyűjtés. Az egykori országhatárokon is túl élő moldvai csángókat két ízben is fölfedezték. Először Domokos Pál Péter a két háború közt, azután Kallós Zoltán és a Kolozsvári Folklór Intézet munkatársai. Folytatódott a fölfedezés a mezőségi magyarság zenéjével, majd a gyimesi csángók hagyományaival. Ezekről a területekről ismertünk meg szo-pentaton dallamokat, kishangkészletű, ősi típusokat, rendkívül gazdag, hagyományos tánczenét, régies hangszeres stílust, a bolgár ritmus magyar változatait, különleges formai fejlődést a mezőségi „jaj-nóták”-ban, különleges éneklési, hangképzési sajátságokat. Mindez összehasonlító eredményeinket is módosította, addig elszigetelt vagy észre sem vett jelenségeknek jelentőséget és új magyarázatot adott, s kibővítette az addig számon tartott zenei jelenségek körét.

Össze kell hát foglalnunk mindezt az újat, amit a korábbi összefoglalások még nem ismertek, valamint mindazt a régen tudottat is, amit azok nem fejthettek ki részletesen. Olyan keretet kellett találni, amelybe minden belefér, amit tudunk és tudatni érdemes. Ezért választottuk az itt megvalósuló felépítést: a zene különféle tulajdonságai szerint menni végig a népzene jelenségein, s mindent megtárgyalni, amit azokkal kapcsolatban tudunk a magyar népdalról; vállalva azt is, hogy egy-egy jelenségről, dallamról többször is szólunk, természetesen mindig más-más szempontból.

Bartók könyve válogatást is adott a magyar népdalról, hogy példatára is legyen a tárgyalt kérdéseknek, egyúttal bemutassa arányos keresztmetszetben a teljes magyar népzenét minden fontos tulajdonságával együtt. Ez a gyűjtemény nekünk is példaképül szolgált: mi is azt akarjuk megvalósítani, hogy egyrészt a magyar {12.} népdal egészét mutassuk be mai ismereteink szerint, másrészt az összes tárgyalt kérdéshez példa-anyagot is nyújtsunk a szövegben. Ezt az anyagot úgy válogattuk össze, hogy az érdeklődő az eredeti, hangzó formát is megtalálhassa.

Ez több szempontból bonyolította a válogatást. Tudjuk, hogy amilyen mértékben tökéletesedett a magnetofon, olyan mértékben tűntek el a jó énekesek és a régi dallamtípusok. Sok mindent, a régi gyűjtések klasszikus darabjait már egyáltalán nem tudtuk megtalálni. Ugyanakkor az is célunk volt, hogy lehetőleg új anyagot nyújtsunk: ha ismert dallam-családból hozunk példát, az lehetőleg változat legyen a korábbi gyűjteményekhez képest. Különösen igyekeztem elkerülni, hogy a magam korábbi összeállítását (Pt) megismételjem. Először az elmondott okból: minél több új variánssal gazdagítani a népzene ismeretét; másodszor pedig azért, mert ma magam is másképp állítanám össze. Az egykori megbízás bizonyos kötöttségeket rótt rám: elsősorban Bartók gyűjteményének és Bartók–Kodály erdélyi dallamainak anyagából kellett válogatnom, kiegészítve a művészi és pedagógiai feldolgozások által népszerűvé vált legszebb darabokkal, valamint a Pátria gramofonlemezek felvételeivel. Az is benne volt az előírásokban, hogy lehetőleg kevés új stílusú dalt vegyek bele a gyűjteménybe, minthogy azokat a sok népszerűsítő füzet úgyis nagy mennyiségben tette közkinccsé. Mindennek következtében túlságosan sok lett a gyűjteményben az erdélyi dallam, jelentőségéhez képest alárendelt szerepet kapott az új stílus, és egy-egy típusból néha több, közeli változat is belekerült. Nagyobb hiba, hogy egy-egy dal nem a gyűjtés alkalmával megörökített formában van közölve. Minthogy felhasználtam a Kodály és Kerényi nevével jelzett Iskolai Énekgyűjteményt, ahol gyűjtési adatokat is kapunk a példákhoz, valamint olyan művészi feldolgozásokat is, ahol mind Bartók, mind Kodály megadja a gyűjtési adatokat, ezeket hiteles közlésnek tartottam, s nem vetettem össze az eredeti lejegyzéssel. Kiderült, hogy szöveget néha más változatból tettek a dallam alá, sőt itt-ott kisebb variációk is vannak a felvételhez képest, sőt pedagógiai szempontú kisebb változtatások is előfordultak.

De a Járdányi és munkaközössége által összeállított „Magyar népdaltípusok” után is szükséges egy teljes válogatás. Az ugyanis túlságosan szűkre szabta a közlendő dalok körét – népszerűsítő céljainak megfelelően. A típus volt figyelme középpontjában, azért kihagyott sok olyan dalt, ami magában állónak látszott, s nem tekintette típusnak. S minthogy egy-egy dallam-család legjellemzőbb képviselőjét akarta közölni, a szöveget is a dallamcsalád egészéből társította hozzá; nem is ad ezért gyűjtési adatokat, hanem helyette a típus elterjedését ismerteti. Az említett új fölfedezések nagy része is hiányzik még a Magyar Népdaltípusok anyagából; pedig azok sok magányosnak látszó dallam mögé sorakoztattak fel fontos változatokat. A magyar népdal tehát a jelentős korábbi kiadványok óta nemcsak mennyiségében növekedett, hanem minőségében is változott. Bartók kivándorlása előtt 14 000 darabbal zárta le az összkiadásra előkészített népdalgyűjteményt. Ma már 100 000 felett járunk, s a többletben benne van egy sereg korábban ismeretlen „új”.

{13.} Ebből az „új” anyagból már ismerhet valamit a közönség: Rajeczky Benjamin szerkesztésében megjelent két sorozat hanglemez, még előtte egyetlen lemeznyi válogatás, mind Hungarian Folk Music címmel. Minthogy ezeket már ismerheti az olvasó, az ott közölt dalokat lehetőleg szintén nem akartam megismételni. Ilyen megkötöttségek – egyúttal új lehetőségek – határozták meg azt a gyűjteményt, amelyet a könyvhöz összeállítottam, hogy Bartók egykori válogatásának újabb, nagyobb, mai igényű és hangzó utóda legyen; egyúttal minden kérdéshez példával szolgáljon a szöveg számára.

Ezt az utolsó igényt azonban csak igen kis mértékben tudja kielégíteni. Vannak olyan problémák, amelyek éppen egy-egy régi darabbal függnek össze, amit csak korábbi gyűjtésből ismerünk, teljes értékű változata vagy nem került elő, vagy nincs használható felvételen megörökítve. Más esetben nem is érdemes a válogatásba belevenni valamit, ami valami zenei vagy történeti kérdés tárgyalásához szükséges, de művészi értéke csekély, vagy a hagyományban csak perifériális a jelentősége. Azért az ilyen példákat csak a szövegben közöljük. Ha az ilyen, szöveg közti példát valami ismert és hozzáférhető kiadványból vesszük, akkor adatait, szövegét, vagy esetleg további szövegét nem közöljük, hanem utalunk a kiadvány megfelelő helyére. Ezzel nemcsak helyet akarunk megtakarítani, hanem tiszteletben is akarjuk tartani a korábbi közlés elsőbbségét. Azok képviseljék a régi, klasszikus gyűjtéseket, míg az itt közölt válogatás legyen az új, magnetofonnal végzett gyűjtés összefoglalása.

Ebben a könyvben a legszélesebb népdal-fogalom alapján akarom bemutatni a magyar népzenét. Ezt megkívánja a szöveg felépítése is, amely a különböző zenei jelenségeket tárgyalja, olyanokat is, amelyek a legrégebbi és legmagyarabb dallamtípusokból hiányoznak, de a magyar nép széles értelemben vett zenéjében előfordulnak. Vagyis nem a magunk szempontjai és értékelése szabja meg, miről szólunk, s miről nem, hanem a nép által megvalósított válogatás: mindaz beletartozik a magyar népdal fogalmába, amit a magyar nép variálva, tehát alkotó módon magáévá tett, vagy amit biztosan ő maga alkotott. Amit a közösség elfogadott sajátjának, ami benne élt zenei tudatában, ami erre a zenei tudatra útmutatással szolgál; amit a közösség továbbfejlesztett, ami valamiképpen hozzátartozott zenei igényei kielégítéséhez.

Ez az elvi meghatározás; a megvalósítás természetesen szűkebb. Mindaz, ami a nép zenéjében található, még az MNT sorozatába sem fér bele teljes terjedelmében. S a válogatásnak magától értetődően arányosan kell képviselnie az egészet. Mind a gyűjteményben, mind a tárgyalásban nagyobb helyet kap az, ami a néphagyományban is túlnyomó volt, vagy jelentős. De éreztetni kell azt a sokféleséget is, ami az egész magyar zenei hagyományban tapasztalható, s ami azt is jelzi, hogy a fő ízlés-irányok mellett mi mindennel gazdagodott a nép zenei ismerete, milyen arányban tudott befogadni mindig újat, vagy felhasználni még újabb kialakítására. Néha még „magyartalant” és „csúnyát” is idézünk példáink között, ha az a hagyomány alakulása szempontjából érdekes vagy jellemző volt. Azért {14.} ügyeltünk arra, hogy a történetileg, esztétikailag és a magyar jelleg szempontjából fontos stílusok, típusok jelentőségüknek megfelelően legyenek képviselve gyűjteményünkben és példáinkban, hogy kidomborodjanak a magyar népdal sajátos vonásai.

A könyv anyaga tehát a magyar népzene; a magyar kutatás eredményeit foglalja össze a magyar anyagról. Természetes, hogy ez a nemzetközi népzenei kutatások eredményeinek figyelembevételét is jelenti túl azokon az összehasonlító kutatásokon, amelyek a magyar dalok eredetkérdésein keresztül kapcsolódnak a magyar anyaghoz. De nincs szándékunkban európai vagy összemberi fejlődést akárcsak felvázolni is, egyáltalán más népek problémáit megoldani, távoli összefüggéseket földeríteni. Különösen nem merünk primitív formák elterjedésének, összefüggéseinek kérdésébe belebocsátkozni. Annyi még az ismeretlen folt és a kiderítetlen összefüggés éppen a kezdetleges körülmények között élő társadalmak zenéjében, hogy tanulságok levonása elsietett próbálkozás volna. Mindössze a magunk területén akarunk tisztázni ilyen kérdéseket, s ezzel megbízható előmunkálattal szolgálni azok számára, akik több, hasonló nemzeti feldolgozás után hozzáfoghatnak a nagyobb összefüggések kidolgozásához.

Ennyiben talán nem lesz munkánk haszontalan a nemzetközi kutatás számára sem; a hazai közönségnek pedig – zenészeknek, zeneértő olvasóknak – tájékoztatást akarunk adni az egyre szélesebb körökben népszerű népdalról és a magyar közönség által mindig megértő figyelemmel kísért népzenekutatás állásáról.